Szürkesörény Genn – Fajtájának ura 1. rész

Szürkesörény Genn – Fajtájának ura

Az eredeti történet itt olvasható.

– Soha ne támaszkodj másokra, fiam… – mondta Szürkesörény Archibald Király, akinek egykor erős teste már csak egy homályos árnyék volt az alkony halovány fényében. – Jobb, ha mindig saját magadra számítasz. Ez különbözteti meg a nagyságot az alázkodástól.

Fia, Genn, a maga hét évével visszahúzta kinyújtott tenyerét. Keresztbe tett lábakkal ült az újonnan épített erődítmény hűvös kövein. A bástyák a nemzet erejének meggyőző bizonyítékai voltak, de Genn számára talán mégsem voltak annyira meggyőzőek, mint inkább az előtte álló ember.

– Azt hiszed, hogy mindez úgy épült fel, hogy más királyságok besegítettek?

Gilneas városának kereskedő tornyai derengtek fel homályosan alattuk. Nagyszerű kilátás volt, az biztos: nagy cseréptetők egyensúlyoztak a macskaköves utcák felett; boltokból, gyárakból gomolygott a füst; igazán az a város volt, amely a jövő felé fordította tekintetét, embereinek lehetőségei felé.

– Amikor ifjú herceg voltam, mint ma te vagy, az apám nem is álmodott volna erről! De én megálmodtam, önállóan valóra váltottam és néz meg minket most… Mindezt anélkül, hogy azokat ott Viharváradban bevontuk volna, vagy segítségért könyörögtünk volna ezektől Lordaeronban. És természetesen nem alázkodtunk meg azok előtt a hosszúfülű, arrogáns félemberek előtt Quel’Thalasban.

Genn már hallott történeteket Gilneasról, mielőtt még Archibald trónra lépett volna. Akkor még ez a nemzet közelében sem volt annak a hatalomnak, amelyhez most felnőtt.

– Most pedig kelj fel, fiam. Kelj fel és ne kérd, hogy megint segítsek neked. Mivel mindez a tiéd lesz, és mikor ez bekövetkezik, készen kell állnod.

– Ez a tiéd, apám. Gilneas mindig a tiéd lesz.

Archibald elmosolyodott és lágy hangon így szólt: – Nem, fiam. A hercegek felnőnek és királyok lesznek, ahogy a nappalok is éjszakába fordulnak. Ez a dolgok rendje… Gyere most, meglehetősen hűvös már a levegő. Lakomáznunk kéne. Azt hiszem, sült disznó lesz ma este.

Genn gyorsan talpra ugrott. A zamatos, hirtelenbogáncsos vaddisznó, akit a Genn által Azeroth legjobb szakácsának gondolt személy készít, volt a kedvence.

– Gondolod, hogy almamártás is lesz a vacsorához, apám?

– Ha almamártást szeretnél, fiam, akkor az lesz hozzá. Ez is a királyok és utódaik kiváltsága.

Ezzel a két személy elindult lefelé a bástyákról. A napfény utolsó sugarai törtek utat maguknak az égbolton át.

* * *

Az éjelf szállítóhajó megrázkódott az egyre haragosabb tengeren. Minden egyes kilengéssel az ősi fafedélzetek, amelyek egy évezreddel ezelőtt még egy impozáns hajótestet formáztak, meghajolva nyikordultak meg.

A hajó gyomrában egy dohos kabinban Szürkesörény Genn király kinyitotta szemét. Ez a gyermekkori emlék még mindig nyomasztotta és üldözte számára nem teljesen érthető okokból. De nem ez volt az egyetlen: az emlékezés hullámai többször elárasztották ezekben a napokban, éber gondolatait is megfojtva, mintha valamilyen üzenet próbálnának közvetíteni, amelyet nem tud megragadni. Ily módon meglehetősen misztikus volt az emlék, mintha saját mágiával rendelkezne, amely talán különösebb és erősebb még azoknak a hatalmas arcane erőknél is, amelyet a dalarani csuklyás mágusok oly ügyesen használtak.

Megpróbált felállni, de a fájdalom arra kényszerítette, hogy visszadőljön az ágyára. A teste az elmúlt csatától sajgott. A csatától, amelyet a királyságáért folytatott, a csatától, amelyet elvesztett.

Szomorúan sóhajtott egyet és lecsukta a szemét. Az emlékképek azonnal visszatértek. Egy serleg, ahogy a kőpadlón csörög; Gilneasi zászlók, ahogy büszkén lógnak a falakról; az immár halott fia, Liam, vérző szájjal és akit a karjában ringat.

– Hadd segítsek önnek, Szürkesörény Úr. Sok mindenen ment keresztül ezekben a gondterhes napokban.

Genn felnyitotta szemét. Előtte egy éjelf lila színű keze nyúlt felé. Tölgykarmú Talar finom hangon beszélt, de Genn tudta, hogy hiba lenne szelídségüket összekeverni a gyengeséggel.

Talar magas volt, ékes bőrből készült vértezetet és egy Genn által soha nem látott színű selyemköpenyt viselt, ami talán kék volt, vagy zöld, de nem lehetett megmondani. Gyönyörű tollazatú bojt lógott a másik kezében lévő botján.

Genn egy rövid ideig csak bámult a feléje nyújtott kezen.

– Ennek az öreg királynak nincs szüksége sem a te, sem más segítségére ahhoz, hogy felkeljen ágyából, Tölgykarmú Talar. Erre még képes vagyok. – Talpra állt, legyűrve a fájdalmat, ami végighasított a hátán.

Talar észrevette Genn arcrándulását, és igyekezett nem mutatni csalódottságát, amikor újból megszólalt. – További rossz hírekkel érkeztem, tiszteletre méltó királyom. Szükségünk van önre a fedélzeten… A veszély továbbra is fennáll!

FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

Gitta

Gitta vagyok, a WoWLore Fordítások blog írója és gazdája. 2008 óta játszok a WoW-val kisebb-nagyobb megszakításokkal (mostanában inkább nagyobbakkal). 2010 nyara óta fordítok lore témájú írásokat magyar nyelvre. 2011. januárjában indítottam el saját blogomat, a WoWLore Fordításokat, mely mára a legnagyobb magyar nyelvű lore-ral foglalkozó oldal. 2015-ben írásaim egy részéből gyűjteményt hoztam létre Azerothi Históriák néven, mely 2016. decemberében nyomtatott formában is megjelent (jelenleg csak elektronikusan elérhető).

Vélemény, hozzászólás?

You have to agree to the comment policy.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..