Szürkesörény Genn – Fajtájának ura 4. rész

– Mégegyszer, mit akarsz csinálni? – Godfrey jégkocka vastagságú szemüvegén meredt rá. A jelentése annak, amit most hallott valóban súlyos volt. Illett a háborús szobához, ahol tartózkodtak.

– Hallottál, Godfrey.

– El akarod falazni az egész nemzeted? Lezárni a határokat és befejezni a kereskedelmet a Szövetség többi részével? Én… ez egy meglehetősen súlyos döntés, nem gondolod?

– Korábban rád és Crowley-ra hallgattam, és nézd meg, hova jutottunk! Halott gilneasiak, akiket azok a zöld gazemberek téptek szét, és most a Szövetség, ó, ez a „Szövetség”, amelyben annyira biztos voltál, hogy áldás lesz embereink számára… mindennap egyre többet és többet akar. Ők csak vesznek és vesznek, de mit kapunk érte cserébe? Hol van az a hatalmas ellenérték, amelyben mindketten annyira biztosak voltatok?! Most azt akarják, hogy pénzt küldjünk arra az erődre… Alvilági Őrség… Mi köze van ennek a helyőrségnek Gilneashoz… az embereimhez? – Genn nem volt olyan hangulatba, hogy megállíthassák.

Godfrey ránézett a kopott térképre, amelyet egy régi tölgyfa-asztalra terítettek ki. Felemelte borral teli kelyhét, és jobbnak látta, ha nem feszegeti tovább a témát. Genn erős akaratú király volt, akárcsak az apja.

Godfrey nagyot kortyolt a borából. Kul Tiras-i vörösbor volt. Ahogy a bort ízlelgette a szájában, rájött, hogy talán ezek az utolsó kortyok a szigetországi borból, amelyet ihat. Végül megszólalt:

– Nem azt mondom, hogy ez egy rossz irány. Ugyanakkor azt hiszem, hogy…

– Segítettünk a Szövetségnek. Támogattuk őket, és nézd meg, hogy mit kaptunk cserébe. Mint nemzet, szegényebbek lettünk, amíg ők learatják a hozzájárulásunk babérjait. Ott voltak az orkok… azok a véres, kegyetlen bestiák. Láttad őket, azt, hogy mire képesek… És most Terenas még több aranyat akar. Talán még több vért is. Azt mondom, hát nem! – Genn egy olyan ember hangján szólt, aki tisztán látja a jövőt.

– A falnak keresztül kell vágnia egy nemesember földjét. Ezt látnod kell. Egyik természetes határunk se fogja megtenni. Azok mind túlságosan rugalmasak.

– Persze, hogy látom, ember! Akárki is lesz az, kompenzálva lesz, ahogyan a földjén élő farmerek és polgárok is.

Godfrey újfent kortyolt a borából, miközben agya az ő lehetőségein járt a térképet tanulmányozva. Hátradőlt a széken.

– Ezen a térképen úgy látszik, mintha Lord Marley területét javasolnád… De nézd meg a domborzatot, királyom… Itt van ez a hegyvidékes régió. Egy nagy vár, amelyet hegyek vesznek körül mindkét oldalán, egy biztonságos természetes akadályt jelentene.

– Ez így igaz.

– Persze ahhoz, hogy ezt elérjük, valamennyit le kell vágnunk Lord Crowley földjeiből. Le kell vágnunk Máglya-rengeteget és Borostyánmalmot.

– Erre én is gondoltam korábban. Ez egy helyes irány. De… Crowley olyan hatalmas. Annyi befolyással rendelkezik, mint te, Godfrey. Nem biztos, hogy olyan könnyen fogja ezt venni.

– Nem, ez igaz. Ugyanakkor látnia kell ennek a döntésnek az okát. Ez a legjobb Gilneas számára. Bárki láthatja, hogy ez egy áthatolhatatlan akadály – nyomatékosította Godfrey, és tovább kortyolta a borát, miközben Genn reakciójára várt.

– Valóban így van, Godfrey. És, természetesen, ez a te területedet tenné stratégiailag a legértékesebbé, mivel ez lenne az ütközőzóna a külvilággal. A te területed lenne a legközelebb a falhoz.

– Uram, én csak a helyet néztem, Gilneas érdekeit. Remélem, nem azt akarod ezzel sugallni…

– Fejezd be, Godfrey. Igazad van etekintetben. Én is látom… bármi legyen is az indítékod, öreg barátom.

– Uram, én…

– Keresztülépíteni a falat a hegyenek és az Északikapu melletti területeket tenni az ütközőzónává, kellően garantálja biztonságunkat. Elismerem a logikádat. Lord Crowley-nak… Dariusnak ezt meg kell értenie.

Godfrey végzett a serleggel és gyorsan egy másikat töltött magának. Szüksége lesz még a borból és sörből való idei részesedésére, ezt tudta. De ma, ahogy a trópusi klímához közeli Zsákmány Kikötőben mondják, még a „limonádéhoz is citromot tett”. Próbálta elfojtani mosolyát.

– A nemesek tanácsát minél előbb össze kell hívnunk. – Godfrey felállt. – Ez a helyes út, uram, habár talán egy bizonytalan út.

– Ezt tudom… – Úgy tűnt, hogy Gennt teljesen elragadtatta a pislákoló gyertyafény. Hosszan bámulta, mintha csak azokban a lángocskákban megláthatná a jövőt. – De képzeld el… csak képzeld el, hogy milyen fényes lesz a jövőnk mindenfajta zavaró hatás nélkül. Csak képzeld el.

* * *

A hajók a csattanó hullámokkal küzdöttek, miközben egymás felé emelkedtek egy összehangolt formációban. Éjelf tengerészek siettek hajóik jobb oldalához, hogy kötelet hajítsanak a szomszédos hajónak.

Az elképzelés világos volt: ha a hajók össze tudnak állni egy masszív flottába, szorosan egymás mellé kötözve, együtt nagyobb esélyük van kivédeni ezt a brutális vihart, mint külön-külön.

– A hátsó csoport súlyos sérülést szenvedett az árbocain, uram!- kiáltotta az egyik fedélzeti matróz. Talar a hajóhíd hátsó részéhez sietett, hogy ő is szemügyre vegye.

– Hé, Talar… Hol van az Elune Ragyogása? Nem ők is a hátsó csoporttal vannak? – kérdezte Genn, miközben az esőlepte lépcsőkön a hajóhíd felé igyekezett.

Talar hezitált: – Igaza van. Még mindig semmi hír róla. – Talar jobbfelé kinyújtotta hosszú levendulaszín ujját. Genn hunyorított. A szürke felhőszakadáson át láthatta, hogy két hajó között mekkora rés van. Az egyiket megnyomorították és messze elsodródott a másiktól.

– Éjelf, a távcsövedet. Most! – Genn várakozás nélkül kikapta azt a matróz kezéből.

A távcső lencséjén át Genn láthatta a távolodó árnyat. A félelmei beigazolódtak. Az Elune Ragyogása egy sérült hajót vezetett törött árboccal és kicsorbult kibontott vitorlákkal.

– Mindenki siessen és vonuljon fedezékbe! – sikoltotta az árbockosárból az őrszem.

De már késő volt. Genn alól kirántották a világot, és ő, valamint a körülötte állók csak sodródtak a köztük lévő térben. A távcső kiesett a kezéből, nekiütődve a fedélzetnek, amely éppen most készült fejreállni.

Aztán csak a hűvös, sós óceánvíz volt… és az elképesztő, tompa fájdalom, amely a fejétől kiindulva végigsuhant a hátán egészen a talpáig.

A fájdalom képsorokat hozott vissza. Egy serleg, ahogy a kőpadlón cseng. Liam arca.

BUMM! A hajó elhagyta a levegőt, és akkor erővel csapódott a tengerbe, hogy Genn felü beleremegett.

Egy reccsenést hallott, és mire felnézett, láthatta, hogy a fővitorla kettétört ennek hatására és a fedélzetnek csapódott. Hallotta a siető matrózok ideges kiáltásait, akik mindent megtettek annak érdekébe, hogy az egyre növekvő vízmennyiséget eltávolítsák a hajóból.

– Ez a hullám nyolcvan láb magas kellett, hogy legyen. Több ilyet már nem bírunk el, uram! – kiáltotta a fedélzetmester, miközben az ütött-kopott hajóvázból lapátolta ki a vizet. Genn is igyekezett talpra állni és visszaszerezni az egyensúlyát. A füle még mindig zúgott, tompán csengve. A hullám most már a tőlük jobbra lévő vitorlás felé tartott… az Elune Ragyogása és törött társa felé.

– Mia! Tess!

Mielőtt bárki bármit tehetett volna, a hullám a faszerkezetű vitorlásba csapott. Genn úgy érezte, hogy megállt az idő.

A két szállítóhajó egymásnak ütközött, a fa fedélzetek úgy repkedtek, mint a szilánkok a kivágásnál. Olyan volt, mintha az óceán kinyitotta volna hatalmas száját és megpróbálna minden törmeléket lenyelni maga körül, belélegezve az omladozó vitorlást, miközben továbbsodorta a sérült Elune Ragyogását.

– A Fényért! – lehelte Genn, szavai alig voltak többek egyszerű suttogásnál, egy gyenge, kilátástalan imánál.

A másik hajó már el is tűnt, mire Genn pislogott, egyedül hagyva az Elune Ragyogását az óceánnal, amely lassan a mélybe rántotta.

– Fogjátok a csónakokat… Eresszétek le a mentőhajókat. Meg kell próbálnunk a kimentésüket! – Talar egy őrült akció részleteit ordítozta most.

– De még mindig jönnek a vihar hullámverései, Talar! Hullám hullám után! – kiáltotta egy tengerész. Szavai ott visszhangoztak Genn fülében.

FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

Gitta

Gitta vagyok, a WoWLore Fordítások blog írója és gazdája. 2008 óta játszok a WoW-val kisebb-nagyobb megszakításokkal (mostanában inkább nagyobbakkal). 2010 nyara óta fordítok lore témájú írásokat magyar nyelvre. 2011. januárjában indítottam el saját blogomat, a WoWLore Fordításokat, mely mára a legnagyobb magyar nyelvű lore-ral foglalkozó oldal. 2015-ben írásaim egy részéből gyűjteményt hoztam létre Azerothi Históriák néven, mely 2016. decemberében nyomtatott formában is megjelent (jelenleg csak elektronikusan elérhető).