Pokolsikoly Garrosh – Háborús szív 1. rész

írta: Sarah Pine
eredeti: http://www.worldofwarcraft.com/cataclysm/features/garrosh.html
Csalódtam benned, Garrosh.
Bármennyire is próbálta, ezeknek a szavaknak az emlékét nem tudta kitörölni. Nem számított, hogy hányszor hallotta az „Üdv a Nagyúrnak!” büszke kiáltását, ahogy áthaladt Agmar Pörölyén, vagy hogy milyen sokáig állt a Haragkapu előtti romoknál és bámulta a még mindig égő megbűvölt lángokat. Még a Falka vagy más szörnyek, akik keresztezni merték az útját, elleni pengecsapásai is csak ideiglenes nyugalmat biztosítottak. Semmilyen az arcába élesen spriccelő, meleg vér nem tudta kiűzni azt a hangot. Abban a pillanatban, ahogy visszatért az útra, nagyszerű farkasának minden lépte a hóban azokat a szavakat verte vissza.
Talán a hadfőnök folyamatos jelenléte az oldalán volt az oka, hogy ilyen sokáig kísértették a szavak. Thrall úgy döntött, hogy csatlakozik Garroshoz a Dalarantól Csatadal Erődjéig terjedő útján. Azt mondta, hogy látni szeretné az erődítményeiket Északszirten. Garrosh úgy érezte, mintha gardedámot kapott volna, de ugyanakkor ez egy lehetőség is volt. A Horda megmozdulásai Északszirten egyáltalán nem elhanyagolhatók. Ezt biztosan látja Thrall is. Biztos, hogy értékelni fogja mindazt, amit elértek ezen a fronton.

Garrosh farkasának, Malaknak a hátáról a sásba köpött. A Kum’uya-tó a hátuk mögött terült el, mintha tükröt tartana a szürke reggeli égboltnak. Délután elérik a Csatadal Erődöt, szürkületkor, ha lassan mennek. Titokban bevallotta magának, hogy alig várja, hogy lássa Thrall arcát, amikor megérkeznek.
Sajnos, ahogy elérték az erődöt, nem tudták kellőképpen megcsodálni. Egy pillanattal később Garrosh rájött, hogy a nerubianok már megint betörtek Erőkőbányába. Grimaszolt egyet. Nem számított, hogy milyen hatásosan zárták le Azjol-Nerubot, a rovarok mindig találtak egy utat vissza nyugatra. Eltéveszthetetlen volt baljós sikolyuk, amit a tundra fagyos szele minden irányba messze vitt.
– Előre! Támadás! – utasította a kíséretükben lévő Kor’Kron lovasokat Garrosh, elfeledve azt, hogy valójában nem ő volt a csapat parancsnoka. Malakot egy gyors vágtára ösztökélte, és mindnyájukat maga mögött hagyta, mire eszébe jutott, hogy az illem azt diktálja, hogy várja meg Thrall akaratát. Nos, az illem nem nyert csatákat. A cselekvés igen.
Egyre több csatazaj lett hallható, ahogy megközelítette őket: a védőktől származó kiáltások, a fegyvertár tompa robbanása és az a mindentől megkülönböztethető áttörő reccsenés, amikor a fémfegyverek nekiérnek a nerubian kitineknek. Garrosh készenlétbe helyezte a fejszéit, a szívverése felgyorsult. A bánya széléhez ugratott, hiszen Malakkal együtt soha nem hagy ki egy ütközetet sem. Lecsúsztak a falról, keresztül ugrottak a külszíni járatokon és állványokon, és egy kiáltással Garrosh belevetette magát a harcba.
Az előtte lévő nerubian egyáltalán nem látta őt közeledni. Garrosh első csapása mélyen belevágott a mellkasába, a másodikkal lehasította az egész szájszervét a testétől. A Csatadal őr, akivel eddig küzdött, felnézett rá, ijedten, fejszéjét a válla fölé helyezte készenlétbe. Garrosh rávigyorgott.
– Pokolsikoly! – kiáltotta a harcos, miközben tisztelgett. Majd a körülötte lévőkhöz fordult: – Pokolsikoly Nagyúr visszatért!
Garrosh válaszul felemelte a fejszéjét. – Verjétek vissza őket! – kiabálta a katonáinak. – Emlékeztessétek ezeket a férgeket arra, hogy mit jelent megtámadni a Hordát! Lok-tar ogar!
Garrosh lerohanása újult erővel töltötte el a védőket, akik előre lendültek, és kórusban hangzott fel a „Lok-tar ogar!” ajkaikról válaszul. Egy óriási bogárszerű szörnyeteg uralta a bánya alsó szintjét, és Garrosh oldalba rúgta farkasát sarkával, hogy támadja meg. Az ork farkasokat ugyanúgy kiképezték a harcokra, mint lovasaikat, és Malak mélyen beleharapott a nerubian lábszárába, kibillentve egyensúlyából, miközben Garrosh leugrott róla. Bármilyen előnyökkel is járt a farkashátról való küzdelem, mindig is jobb szerette, ha két lábbal a földön áll.
A nerubian sziszegett és mellső lábait a nyaka köré tekerte. Garrosh kitért az ütés elől és egy fejszesuhintással a lábakat kiérdemelt végük felé küldte a földre. A rovar hátrafelé tántorgott, és Garrosh gyakorlatilag utána táncolt, meglengetve fejszéit hűvös kimértséggel. A vér szinte lüktetett az ereiben; a csata lángja égetett a mellkasában. Soha nem jutott eszébe, hogy észrevegye annak iróniáját, hogy akkor érezte magát igazán élőnek, amikor közelről találkozott a halállal.
Garrosh a szörny mellkasába vagdalt, amíg Malak a lábait gyötörte, távoltartva attól, hogy újra lábra tudjon állni. Ahogy az ork felkészült egy újabb csapásra, egy csillogó fényt látott, amelyet egy éles reccsenés követett, és a kiégett kitin szúrós szaga egy pillanatra megzavarta őt, miközben Thrall Hadfőnök teljes erejével csatlakozott a harchoz. A nerubiant legyőzték, és nem volt hová menekülnie. Garrosh magabiztosan felemelte az egyik fejszéjét és bevitte a végső csapást, kettévágva a hatalmas rovar fejét.
Garrosh tudta, hogy ezzel megnyerték az ütközetet. Csak az maradt hátra, hogy a Csatadal erők elintézzék a megmaradt nerubian sorokat, akik még csatároztak a kőbánya területén. Látva az őrök igyekezetét, Thrall maga elé emelte a Végzetpörölyt, és valamit suttogott, amit Garrosh nem hallott. A hadfőnök parancsára a szél hirtelen ordító tombolásként támadt fel, a levegő süvített, felállítva a szőrt Garrosh nyakán. Thrall elüvöltötte magát és egy vakító villámot idézett meg az utolsó ellenálló csoportra, ahol a katonák felbukkantak az úton. A robbanás elárasztotta őket a sziklák szilánkjainak apró darabkáival.
Garrosh visszahívta magához Malakot, átvetette karját a nyakán, felmérte a csapatokat, és elégedett volt a sikerükkel. A harc gyors volt, de kielégítő. Szerencsétlen dolog volt, hogy a Horda a bázisát az ősi neribuan királyságnak egy ilyen forgalmas kereszteződésének tetejére építette, de a támadások egyre ritkábban érkeztek, és biztos volt abban, hogy végül az összeset elpusztítják. A katonái egyre hatékonyabbak voltak a védelem terén, és tartották a harcvonalakat. Tartani is fogják.
Felment a Csatadal Erőd előtt lévő feljáróhoz, ahol már Razgor Nagyúr várta, akinek a kardjából vékony sugárban még mindig csöpögött a genny.
– Éppen időben bukkantál fel – mondta, letörölve az izzadságot az arcáról. Garrosh felnevetett.
– Soha nem hagyom ki a lehetőségét annak, hogy pár nagyra nőtt bogárt leöljek – válaszolta. Razgor vigyorgott.
– Thrall Hadfőnök csatlakozott hozzám Dalaranból – folytatta Garrosh -, hogy leellenőrizze helyőrségeinket Északszirten. – Miközben beszélt, Thrall is felkapaszkodott az úton Garrosh mögött.
Razgor szemei kikerekedtek, majd bólintott. Szembefordult a körülöttük álló katonákkal.
– Köszöntsük Pokolsikoly Nagyúr visszatértét! – jelentette be. A katonák éljeneztek és meglengették fegyvereiket. – És köszöntsük – folytatta hangosabban – a hadfőnökünket! Durotan fia Thrallt! – A gyülekezet szinte egyszerre megfordult és tisztelgett, minden szem alázatosan Thrallra szegeződött. Razgor előrelépett és szintén tisztelgett.
– Megtiszteltés, hogy eljött Csatadal Erődbe, Hadfőnök – mondta. Thrall szemei végigpásztázták az erőd magas kőfalait, a vas feljárókat és lent a bányajáratokat, ahol az előbb harcoltak, végül megálltak Garroshon, aki visszanézett rá.
– Orgrimmarra emlékeztet – mondta Thrall. – Lenyűgöző.
– És bent még ennél is több minden van – válaszolta Garrosh. – Megmutatjuk.
– Biztos vagyok benne, hogy nem fogok csalódni – felelte Thrall. Garrosh ezekre a szavakra megcsikorgatta fogait.
FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

Gitta

Gitta vagyok, a WoWLore Fordítások blog írója és gazdája. 2008 óta játszok a WoW-val kisebb-nagyobb megszakításokkal (mostanában inkább nagyobbakkal). 2010 nyara óta fordítok lore témájú írásokat magyar nyelvre. 2011. januárjában indítottam el saját blogomat, a WoWLore Fordításokat, mely mára a legnagyobb magyar nyelvű lore-ral foglalkozó oldal. 2015-ben írásaim egy részéből gyűjteményt hoztam létre Azerothi Históriák néven, mely 2016. decemberében nyomtatott formában is megjelent (jelenleg csak elektronikusan elérhető).