Vol’jin – Az ítélet 3. rész

Nem hagyhatta, hogy a loa elmenjen. Ahogy közeledett a fényhez az ágakon keresztül botorkálva, a loa fénye elvillant, és Vol’jin ott találta magát egyedül a dzsungel homályában.

Végül észrevett egy árulkodó izzást jobbra. Gyorsított, leveleket és gyökereket söpört félre a loa után kutatva. Ahogy az utolsó ágat is arrébb tolta, a szellem ismét eltűnt.

Várt, lihegett egy pillanatig, és rájött, hogy nincs értelme egy helyben állni. A loa magára hagyta az Első Otthon párás sötétjében. Nem fogja a loa játékát játszani. Hagyni, hogy vezesse, miközben a fák között barangol. Talán előbb megtalálja a loát, mielőtt az újra rábukkanna. Ezúttal nagyobb körültekintéssel mozdult meg a sűrű aljnövényzetbe, óvatosan lépkedett. Nem tudta, hogy merre lehet a táborhoz képest, de nem is törődött vele. A loa megtalálása jelentette a túlélést. Ha nem sikerül, az a halálát jelentené. Csak a loa számított.


Megállt egy tisztáson. A lombozaton át itt láthatott egy apró szeletet az égből – sötétebb foltokat a dzsungel puhább árnyalatával szemben. Lelassította a lélegzetét, megpróbált csendben maradni és megvizsgálni a fákat. Nem látott semmit. Fokozatosan, mintha mély álomból ébredt volna, észrevette, hogy valami meleg éri a hátát.

Megpördült – a loa mögötte volt, centiméterekre tőle. Olyan közel volt, hogy láthatta a felszínén fénylő karok mozgását és játékát. A loa fénye addig erősödött, amíg betöltötte az egész látókörét.

Egy barlangban találta magát, valamilyen csatornában, és előtte szétágazott az út. Minden elágazásban egy látomás volt róla.

Az egyikben egy színarany trónon ült. Körülötte jókora sültek pálmalevélben csomagolva, a legfinomabb dzsungelsörök csapolva, és troll asszonyok jártak táncot az ő szórakoztatására. Egészségesnek és boldognak tűnt. Egy kis aranylánc kötötte össze a csuklóját a trón lábával. Egy másik látomásban meggyötört és sebesült volt, vérzett és ellenségek vették körül. A látomás homályos és változó volt folyamatosan, de állandóan harcolt, állandóan küzdött. Néha más Sötétlándzsásokat vezetett; néha egyedül harcolt; de az üzenet tiszta volt: egy állandó küzdelmekkel és viszályokkal teli élet, ahol nincs pihenés, csak állandó öldöklés.

Vol’jin felnevetett.

– Ez egy teszt akar lenni, hatalmas loa? Ez könnyű. A szabadságot választom. Harcolok és küzdök, és talán soha nem találom meg a boldogságot, de a szabadságot választom.

Távolról a loa halk, ősi hangja szólalt meg.

– Nem a választás volt a teszt, kistesó. Az, ha habozták volna, ha gondolkodtál volna rajta. Ha csak egy szívverésnyi időre is elbizonytalanodtál volna, elbuktál volna.

Vol’jin megborzongott a loa hangszínét hallva. Úgy hangzott, mintha a bukás egyet jelentett volna a halállal, vagy valami még rosszabbal.

A barlang eltűnt, és Vol’jin egy arénára nyíló lelátón találta magát. Lenézett a kezére. Az övé volt, de öregebb volt; a nehéz katonalét hosszú éveinek nyomát és sebeit viselte. Körülötte a Sötétlándzsás törzs ünnepien felöltözött vénjei és harcosai voltak. Mögöttük orkok, taurenek és mások látszottak. Mindenki a gondolataiba merülve nézte, ahogy ketten harcolnak. Egy fiatal barna ork egy hatalmas fejszével, és egy tauren egy lándzsával. Mindketten csak lágyékkötőt viseltek, és testüket beolajozták a harcra. Újabb szavak jutottak eszébe: Garrosh és Cairne. Üvöltővér és rúnalándzsa.

Ők ketten az arénában egyfolytában harcoltak. A barna ork több sebből vérzett, miközben a tauren szinte érintetlen volt. Új látási képességével Vol’jin mindenhol látta a loákat. Ott nyüzsögtek a levegőben és látóterének szélén szálldostak. Megerősödöttek és izgatottak voltak. Világos volt, hogy ez a pillanat hatalmas jelentőségű nemcsak Vol’jin népének, hanem talán egész Azerothnak.

Miközben Vol’jin körbenézett, az ork nagy ívben meglendítette fejszéjét, ami éles hangot adott ki, miközben a levegőn keresztülhasított, és oldalra vágta le. A tauren védekezésként felemelte a lándzsáját, de ez nem volt elég: a fejsze széttörte a lándzsát, meghorzsolva a taurent.

Mindkét harcoló megállt egy pillanatra. Az ork alig bírt megállni a lábán a sérüléseitől, miközben a taurenen alig volt egy karcolás. Ugyanakkor mégis a tauren volt az, aki megingott, és a kezei lehullottak maga mellé. A lándzsa egy darabja lazán csüngött az erőtlen ujjakon.

Az ork felemelte a fegyverét és megrohamozta. A fejsze suhintásának hangja betöltötte az arénát. Az ork a tauren nyakának szegezte a fegyvert.

Vol’jin szúró fájdalmat érzett a szívében látva, hogy milyen súlyos baj történt a taurennel. Rájött, hogy valódi szomorúságot érzett, amely a látomásban visszhangzott benne, szomorúság egy barát és egy mélyen tisztelt vén elvesztése miatt.

A tauren összeesett. Mielőtt még a földre zuhant volna, a világ lelassult, amíg vontatottá nem vált. Vol’jin érzékei veszélyt jeleztek, és úgy érezte, mintha az egész univerzum visszatartaná a lélegzetét sikoly előtt.

A loák feldühödtek. Sziszegtek és suttogtak. Előre-hátra szökkentek, ott zúgtak a fülébe, és belemerrültek a testébe. Senki nem mozdult még meg. A többi szemtanú mozdulatlan volt. A tauren még mindig a föld felé zuhant, vért spriccelve.

És akkor Vol’jin megértette.

Méreg.

Hirtelen jött a felismerés: a fejsze mérgezett volt, és ez nem volt helyes. Nem ez volt ezeknek a személyeknek a stílusa. A tauren hangos puffanással ért földet. Minden újra normális sebességben kezdett mozogni. A tömeg ujjongva és gyalázkodva ordibált.

Aztán minden elmosódott, és egy új kép formálódott. Látta kívülről is, de benne is volt. Újra egy csapat troll élén találta magát. Minden holmijukat magukkal vitték és elszántnak tűntek. Még mindig a különös narancsszínű tájban volt. Mikor hátranézett a válla felett, látta a korábbi látomásában megjelent hatalmas várost. Sötétebb volt, és valahogy élesebb. Orkok masíroztak a falak tetején, komor fenyegetéssel figyelték az elvonuló trollokat. Vol’jin a gyötrelmet még mélyebben érezte; volt valami más, ami zavarta ebben a látomásban. Aztán bevillant.

Zalazane-t nem látta sehol.

Hol van Zalazane? Vol’jin eltűnődött. Szükségem van a barátomra, jobban, mint bármikor.

Vol’jin nyugtalanságot és bizonytalanságot érzett a szívében, amit beborított a hideg düh, az elszántság, hogy keresztülvezesse a Sötétlándzsásokat az előttük álló vészterhes időkön.

– Azt mondtad a testvéremnek, hogy jobb dolog túlélni – mondta a loa – akkor is, ha ez azt jelenti, hogy gyenge vagy, mert majd harcolsz máskor. Jobb tűrni, mint dicsőséggel meghalni.

A hang elszakította Vol’jin elméjét a látomástól; ott hörgött a mellkasa körül. Olyan valaki hangja volt, aki nagyobb dicsőséget és horrort látott már, mint amit Vol’jin el tud képzelni.

– Most elvezeted a Sötétlándzsásokat Orgrimmar biztonságából; egy olyan szövetséget kockáztatsz, amely az erőt jelenti. Nem tudod megváltoztatni szándékodat?

Vol’jin hezitált. Fontos kérdést tettek fel neki, és semmilyen kapaszkodója nem volt. Miért tenné ezt? Körbenézett. A népe dühös, ijedt, elszánt és izgatott volt. Visszanézett a falakra.

Aztán a tekintette Garrosh-ra esett. Az impozáns hadfőnök a bástyákról nézett le, látszólag zordan, de az elégedettség apró mosolya bújkált a szája tövében. Az ég színével vetekedett a páncélja, a fény bevilágította az ébenfekete tetoválást az alsó állkapcsán.

Nyers volt, tehetséges a háborúban és az erőszakban, de egyáltalán nem értett a diplomáciához és a kompromisszumokhoz.

Akkor Vol’jin már tudta.

– Azért hoztam ide a Sötétlándzsásokat, hogy megvédjem a hátsó felünket – mondta. – Azért élünk, hogy majd egyszer harcolhassunk. De ez csak a testünk. Amit a Sötétlándzsások nem tudnak elveszíteni, loa, amit soha nem tudunk elveszíteni, az a lelkünk. A Sötétlándzsásoknak lelkük van, és ha ezzel az orkkal maradunk, és eleget teszünk követeléseinek, akkor elveszítjük a lelkünket. És onnan már nincs visszaút.

– Élniük kell a Sötétlándzsásoknak, de nem ér semmit, ha közben elveszítik a lelküket. A Sötétlándzsásoknak igaznak kell maradniuk. Igaznak – mondta a loa. – Most már minden loát hallasz. Mindig hallani fogsz minket. Megtanultad a hallás képességét.

Vol’jin felnyitotta a szemét. A dzsungel állandóan sáros talaján feküdt. Sokfajta bogár örömmel épített a testére sárból várakat. A tűz mellett volt, ami most kis lángon égett. Zalazane-nek semmi jele nem volt. Éppen úgy, ahogy a látomásban. Vol’jin felült.

Egy pillanattal később Zalazane bicegett elő a sötétből és melléje lépett. Néhány pillanatra csendben bámultak a tűzbe.

– Láttam – kezdte habozva Zalazane. – Láttam magamat, ahogy Sötétlándzsás harcosokat vezetek el a törzstől. A vezetőnk, ő túl gyenge volt, eladott bennünket, öregem. Én lettem az új vezető, és a törzs kettéoszlott. – Zalazane nem volt hajlandó Vol’jinra nézni.

– Ki ez a vezető? Azt mondtad, hogy nem az apám, de valaki olyannak kell lennie, akit ismerünk.

Zalazane továbbra sem nézett Vol’jinra.

Vol’jin felemelt egy faágat, s a tűzbe bámult. – Elég volt ezekből a tesztekből – ennyit mondott.

Vol’jin a tűz körül járkált. Nyughatatlan és mérges volt, készen állt arra, hogy megöljön valakit. Húzták-vonták, megszaggatták és kifordították. Az ő világának minden egyes perccel egyre kevésbé volt értelme. Most a Zalazane-nel való barátsága – az egyetlen dolog, ami Vol’jinnak igazán számított az apja és a törzs szeretetén kívül – is éppen azon volt, hogy összedőljön.

– Soha többé – jelentette ki anélkül, hogy Zalazane-re nézett volna. – Elmegyek vadászni. Élelemre van szükségünk, és nekem arra, hogy öljek. – Magához ragadta a kardját és elsiklott a sötét aljnövényzetben. Az, hogy a sziget legveszélyesebb területén egyedül mozgott, jó érzéssel töltötte el.

Erőt adott.

FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

Gitta

Gitta vagyok, a WoWLore Fordítások blog írója és gazdája. 2008 óta játszok a WoW-val kisebb-nagyobb megszakításokkal (mostanában inkább nagyobbakkal). 2010 nyara óta fordítok lore témájú írásokat magyar nyelvre. 2011. januárjában indítottam el saját blogomat, a WoWLore Fordításokat, mely mára a legnagyobb magyar nyelvű lore-ral foglalkozó oldal. 2015-ben írásaim egy részéből gyűjteményt hoztam létre Azerothi Históriák néven, mely 2016. decemberében nyomtatott formában is megjelent (jelenleg csak elektronikusan elérhető).