Lor’themar Theron – A Nap árnyékában 3. rész

Egyedül ült irodájának ablakánál, ahol ezekben a napokban több időt töltött, mint a saját otthonában, és a délutáni szóváltást elvenítette fel magában. Szórakozottan a függöny egyik hosszú szárát morzsolgatta az ujjai között, és az Orom kertjeire bámult, miközben Aethas eltökélt hangját hallotta a fejében. Vannak, akik Dalaranba fognak menni, akár akarod, akár nem. Lor’themar nem tudta tagadni ennek igazságát, de magában Rommath lenézésével értett egyet. Hogyan bizhatna meg Aethasban, hogy lelkiismeretesen fogja képviselni Quel’Thalast, amikor már Kirin Tor köpenyébe burkolózik és az ő pecsétjüket használja levelei felett? Aethas elköteleződött volt ehhez a Nexus háborúhoz, ez világos volt. Hány elfet tudna meggyőzni, hogy kövesék őt? És meddig kell neki mint kormányzónak megvédenie a népét, amikor ilyen homályos területre taszítják őket?

A ruha megfeszült és rojtosodni kezdett Lor’themar durva szorítása alatt. Ha észre is vette, éppen alkalmas hasonlatnak találta volna a saját meggyőződésének állapotához ezekben a napokban.

– Nem vagyok biztos benne – vallotta be Halduron később az este folyamán. A kormányzót még mindig az ablaknál ülve találta, ahogy mogorván bámult ki a naplementére. Egy pillantást vetett szótlanul a likőrös polc felé, majd bőkezűen töltött egy nagy pohárral régi barátjának. Az íjász parancsnok most szembe ült vele, és ügyes, gyakorlott mozdulatokkal csavart egy vérbogáncs szövetet.

– Hiszek abban, hogy a szándékai őszinték – folytatta Halduron. Ujjának gyors csettintésével meggyújtotta a szövet végét. Mélyet szippantott, majd lassan kifújta, karjával átfogta a térdét, és a csípős szagú füstöt az elsötétülő ég felé fújta. – Csak nem tudom, hogy mennyire bízhatunk meg a becsületes szándékokban, akár a saját népünk között.

Lor’themar felállt és az asztalhoz ment, hogy újratöltse poharát.

– Aggódom, hogyha felhatalmazzuk arra, hogy a nevünkben cselekedjen, akkor akarva-akaratlanul is olyasmit ígér részünkről, amit nem áll szándékomban megadni. – Lor’themar megállt és a faragott mennyezetre tekintett. – Ugyanakkor, ha elég elf követi őt Dalaranba, úgymond a vezetőjükké válik, és nem szívesen hagynám, hogy a koro…, Ezüsthold engedélye nélkül cselekedjen.

– Könnyebb lenne, ha Rommath nem lenne ilyen csökönyös – elmélkedett Halduron. – Hosszú ideig Dalaranban élt, tudod, maga is viselte a főmágus címet. Elég tapasztalata van a Kirin Torral ahhoz, hogy tudja, hogyan kell kezelni őket, és hűséges annyira országához, hogy azt hiszem, megbízhatunk benne. Ő lenne Aethas ideális helyettese.

Lor’themar halványan elmosolyodott Halduron szabaira.

– Azt hiszem, ez egy piros betűs nap – mondta -, mikor jót hallok Rommathról tőled.

– Sosem helyeseltem azt a dolgot M’uruval, vagy a Vér Lovagrend megalapítását – vallotta be Halduron. – De ezen már túlvagyunk, és nincs több okunk kételkedni benne. Ha el akart volna bennünket árulni, megtette volna, amikor Kael’thas… – a szavak megakadtak Halduron torkán. – Nos – tette hozzá végül – már megtette volna.

– Akkor mit gondolsz? – váltott tárgyat Lor’themar és visszatért az ablak melletti székéhez. – Mit kellene tennünk Aethas-szal és az Ibolyaszín Fellegvárral?

– Aethas már a Kirin Tor tagjának tekinti magát – felelte Halduron. – És gondolom vannak még jópáran, akik ugyanígy szívesen újraöltenék magukra azt a köpenyt. Ha a Kirin Tor el akarja ismerni a vérelfeket, ebben nem akadályozhatjuk meg őket.

– Nem, valóban nem tudjuk – válaszolta Lor’themar. Egy pillanatra elhallgatott, mielőtt folytatta volna. – Ugyanakkor az az érzésem, hogy hivatalosan tartózkodnunk kellene ettől a Nexus háborútól. Aethasnak időnként tájékoztatnia kellene minket, és világos utasításokkal láthatnánk el őt. De azok az elfek, akik fel kívánják ajánlani szolgálataikat, ezt a Kirin Tor zászlaja alatt teszik majd – nem Quel’Thalasé alatt.

Halduron szája szeglete cinikus mosolyba futott, és Lor’themar úgy tett, mintha nem venné észre a barátja szemében megbúvó melankóliát. Ujjai között görgette a vérbogáncs megmaradt csikkjét. – Mondhatom, napról napra kevésbé hangzol úgy, mint egy íjász, hanem inkább mint egy király, Lor’themar – jegyezte meg csendesen.

Onnan, ahonnan ült, Halduron nem láthatta, ahogy Lor’themar ujjai megszorították a poharat.

***

Pár nappal később Lor’themar futókarvalya hátán a Keleti Járványföldek északi domboldala felé vette az irányt. Megrándult az arca, ahogy végigtekintett a vidéken; elf volt, méghozzá egy íjász – a szabad erdők, a tiszta vizek és az aranyló levelek gyermeke. Kelet-Lordaeron széttöredezett, habzó talaja és a kiszikkadt fák látványa elfacsarította szívét és hányingere támadt. Ez lenne Quel’Thalas végzete is az elöljárók és a papság szüntelen virrasztása és őrködése nélkül.

Lor’themar a háta mögé nézett. Három Messzejáró becsületőr követte Halduron és Rommath nyomásának engedve.

– Egyébként – mondta korábban Halduron – egyáltalán nem kellene elmenned. Azt hittem, biztos feladod ezt a hülye ötleted, amikor Aethas betoppant. De látom, hogy bármit mondok neked, nem fog megállítani téged, ezért legalább kíséretet vigyél magaddal. És ne vitatkozz.

Rommath egy pár Vérlovagot akart küldeni, de ez szóba se jöhetett.

– A jelenlétük csak felbátorítaná őket – mutatott rá Lor’themar. Még jobban, mint ahogy az enyém teszi, tette hozzá magában. Szerencsére Rommath nem erőltette tovább a dolgot.

Végül felbukkant a hegygerinc, amit keresett. Első pillantásra csak egy kinyúló kiszögellésnek tűnt az alacsony, sziklás hegyoldalban, de Lor’themar jobban ismerte. Hirtelen megfordult hátasával, és egy olyan ösvényre mutatott, amelyet a járatlan szem észre sem vett volna, és gyors ügetésbe kezdett. Nem volt értelme a rejtőzködésnek; a járőrök már úgyis észrevették őket.

Ahogy számított rá, felúton felfelé a kanyargós ösvényes két alak tűnt elő a sziklák mögül. Ahogy elzárták az utat, kardjaik csattogtak, a hang durván visszhangzott a Járványföldek baljós csendjében.

– Ki kíván Quel’Lithienbe menni? – kérdezte az egyik.

Lor’themar nyugodtan nézett rá.

– Ne légy idióta. Pontosan tudod, hogy ki vagyok.

A másik továbbra is egyenesen a szemébe nézet..

– Ez még nem jelenti azt, hogy szívesen látunk, Lord Theron.

Lor’themar lecsatolta mindkét hosszú kardot, amiket keresztben viselt a hátán. A két őr még szorosabban markolta saját fegyverét, és Lor’themar látta, ahogy az egyikőjük ujjai lassan felemelkednek, készen arra, hogy támadást jelezzen annak a sok más elfnek, akik minden bizonnyal körülöttük rejtőzködnek. A kormányzó úr szó nélkül a földre hajította fegyvereit, majd meglazította íját és tegezét és azokat is ledobta. Kísérőinek jelezte, hogy tegyened ugyanígy, és amikor elkészültek, felhúzta szemöldökét.

– Ez már meggyőz, hogy szándékaim becsületesek?

Ismét az első lithieni járőr szólalat. meg: – Mondd el, hogy miért jöttél.

– Híreim vannak Karvalylándzsás kapitány és Égihívó főpapnő számára – mondta. – Tekintettel… – itt megköszörülte torkát – tekintettel Kael’thas hercegre.

Az őrök egy pillanatig töprengtek a hallottakon, majd óvatosan egymásra néztek, de szemüket közben le nem vették Lor’themarról. A kormányzó képtelen volt nem észrevenni, hogy a szemeik továbbra is kékek voltak, mentesek bármiféle fertőzéstől. Végül az egyikőjük a hegygerinc felé biccentett.

– Rendben van – mondta -, majd az íjász úr eldönti, hogy mi legyen veled. Kövess.

A másik csettintett egyet az ujjaival, és ahogy Lor’themar sejtette, féltucat újabb lithieni járőr ugrott elő a különböző sziklák és mélyedések mögül, hogy összeszedjék az általa és kísérői által a földön hagyott fegyvereiket. Sok-sok hónapja volt már, hogy Lor’themar utoljára ilyen kívülállónak és sebezhetőnek érezte volna magát, de a kétség most egy olyan luxus volt, amit nem engedhetett meg magának.

Az ösvény végén, egy nagy szikladarabba és a körülötte lévő bokrokba fészkelve Quel’Lithien vadászkunyhója tűnt fel a szemük előtt. A finom fa elhalványult és megvermesedett kétségkívül a járvány rombolásának köszönhetően, és a Messzejárók rothadó avarral álcázták tetejét. Lor’themar gyomra furcsán megugrott, ahogy az épületre tekintett, és igyekezett nem gondolni azokra a napokra, amikor a kunyhó környezete zöld volt, és látogatásait üdvrivalgások és nem mérges pengék fogadták. Azok a napok eltűntek.

Futókarvalyát az egyik járőrnek adta, aki megfogta a kantárt és elvezette a madarat az istállók felé, de gyanakodva tekintett rá. Az egyik íjász, aki megállította őket, a kunyhó felé szaladt. Ahogy Lor’themar figyelte, a járőr visszatért két elfet vezetve, akiket már jópár éve nem látott.

Váratlanul elnehezült a szíve, hogy rájuk tekintsen, de összeszorította száját és kihúzta magát. Mozdulatlanul állt, arcán igyekezett nem tükrözni azt a számtalan érzelmet, amit érzett magában.

– Lor’themar Theron – Égihívó Aurora főpapnő hangja kimért volt és nem kicsit barátságtalan. – Be kell vallanom, meglep, hogy itt talállak téged.

– Neked aztán van bőr az arcodon – mondta kegyetlenül Karvalylándzsás Renthar –, hogy idetolod a képedet. Tucatnyi íjász kellene hozzá, hogy tűpárnát csináljon belőle.

A szavak úgy csattantak, ahogyan számított rá. Hagyta, hogy lepattogjanak róla, és a lába előtti földre essenek.

– Híreim vannak – mondta egyszerűen -, amelyekről tudnotok kellene.

– Nem tudtál volna levelet küldeni? – horkant fel Renthar.

– Elolvastátok volna? – kérdezett vissza Lor’themar, és Aurora ajkának lefelé görbülése, valamint a Renthar arcán elmélyülő ránc arról árulkodott, hogy nem, nem olvasták volna el.

– Nem puszta szeszélyből jöttem el Ezüstholdról idáig – mondta végül. – Meghallgatjátok, amit el kell mondanom, hogy forduljak vissza és távozzak?

Renthar és Aurora szótlanul figyelték, majd mindketten megfordultak és visszasétáltak a kunyhóba. Lor’themar követte őket, és fájdalmas volt látnia, hogy hány nemes elf szempár figyeli őt, ahogy elhalad.

A Messzejárók őrségei a Keleti Királyságokban sosem voltak fényűzőek, de Lor’themar nem emlékezett rá, hogy Quel’Lithien valaha is ilyen puritán lett volna. A legtöbb falban mélyen bevésődtek valamilyen pengének a nyomai; a sötét pecsétnyomok a deszkapadlóban pedig minden bizonnyal vérfoltok voltak. Ugyanakkor az elfek láthatóan ügyeltek a kunyhó kinézetére: a függönyök, bár viseltesek voltak, apró öltésekkel voltak óvatosan beszegve. A falra szögellt régi kelet-lordaeroni térképet sűrűn teleírkálták, de elegáns betűkkel, és egyetlen tintafoltot sem ejtettek a megsárgult tekercsen. Ezekre a tárgyakra tekintve Lor’themar egyre növekvő ürességet érzett magában, mintha egy elfeledett szerető levelét találta volna meg. Egykor a Messzejáró járőrök életét élte, egy olyan távoli múltban, amely ma már szinte álomnak tűnt.

– Erre – mondta Renthar, hüvelykujjával a lépcsőfeljáró mögötti apró szobára mutatva, és széles mozdulattal kinyitotta a szoba ajtaját. – Csukd be magad után – mondta Lor’themarnak anélkül, hogy hátranézett volna.

Lor’themar Aurorával szemben foglalt helyet. Renthar lesöpört néhány véres bőrpáncél darabkát a keskeny asztalról, mielőtt a főpapnő mellé ült volna, és ez majdnem tétova mosolyra késztette Lor’themart, hiszen úgy néztek rá, mint a bírák egy tárgyaláson.

– Azt mondtad, mondani akarsz valamit – törte meg Renthar hangja a csendet. – Akkor mondd.

Nem halogathatta tovább.

– Néhány hete páran a Haragvónap seregből visszatértek hozzánk.

Renthar és Aurora szeme hitetlenkedve meredt rá, amelyet Lor’themar üres elégedettséggel vett tudomásul.

– Majd én – mondta gyengéden Aurora. – Nem mondhatom, hogy nem gondoltam rá, hogy valaha is így tesznek.

– Akkor hát – Renthar szemei furcsán csillogtak, szinte Rommath-ra emlékeztetve Lor’themart.

– A herceg utasítására azért jöttél, hogy hivatalosan is bocsánatot kérjetek tőlünk?

– Lehet, hogy így lett volna – felelte Lor’themar -, ha még mindig életben lenne.

Ha korábban bármelyik is megdöbbenten nézett rá, az elhalványult amellett a sokk mellett, amely most kiült az arcukra. Lor’themar szótlanul figyelte, ahogy minden szín kifutott az arcukból.

– Magyarázd meg – követelte Renthar. – Magyarázd meg, a francba.

Olyan érzéssel, amilyet akkor érzett a gyomrában, mielőtt harcba bocsátkozott volna, Lor’themar elkezdte felvázolni az elmúlt hónapok esetményeit. Nem gondolta előzetesen teljesen végig, hogy ez milyen nehéz lesz, milyen fájdalmas, hogy összefüggő mondatokban és idővonalakban tárja fel a történetet, különösen annak a két személynek a jelenlétében, akik oly nagyon megvetették őt. Úgy húzta ki a szavakat a torkából egyesével, néha szinte erőszakkal; szinte úgy lökte ki magából őket a szobába, mintha attól félne, hogy különben elnyeli őket és elvesznek. Amikor végül befejezte, nagyot pislogott, mintha most ébredt volna fel, és súlyos csend telepedett hármukra.

Lor’themar gyakran hallotta, hogy a tragikus események megosztása és elmesélése segít enyhíteni a fájdalmon. Ez esetben ezt valótlannak találta.

Úgy érezte, mintha egy emberöltőnyi pillanat telt volna el, mielőtt Aurora súlyos és tompa hangja megtörte volna a csendet.

– Így a Napkút visszatért hozzánk – mondta, és arcával az ablak felé fordult.

– Igen – felelte Lor’themar.

Nem mondtak semmit.

Lor’themar szinte biztos volt benne, hogy tudja, hogy milyen gondolatok futnak át most a nemes elfek fején, ha korábbi reményeik csak egy kicsit is közelítik az övéit. Habár a szakadék úgy nőtt közöttük, mint egy tüskebokor, érezte, hogy ugyanarra gondolnak. Korábban ugyanazok alatt a vörös és aranyszínű zászlók alatt vonultak és edzettek és táncoltak, és mindannyian ugyanazt a főnix jelet viselték a mellükön a szolgálatuk jeleként. És amikor a csata utolsó pora is leszállt Quel’Danason és Napkút újra fenségesen és büszkén ragyogott, ugyanazzal a megbénult arckifejezéssel bámult rá, mint ami most Renthar és Aurora arcán tükröződött, és nem érzett semmit.

– Azon tűnődtem – szólalt meg újra Aurora, és hangjára felfigyelt a kormányzó -, hogy az elvonási tünetek miért enyhültek az utóbbi időben. Azt gondoltam, hogy egyszerűen megtanultam végül nem észrevenni.

– A Kút mágiája megváltozott – mondta Lor’themar. – Talán egy kis időbe telik néhányunknak alkalmazkodni hozzá.

– Néhányunknak igen. – Aurora kinyújtotta a karját, és úgy tűnt, megragadt valamit, amit Lor’themar nem láthatott, majd az ujjai között forgatta, mint egy szalagot. – A Fény papnője vagyok. Ismerem ezt a mágiát.

– Hatalmas ajándék volt – hallotta Lor’themar a saját hangját. Aurora félrebiccentett fejjel nézte, és Lor’themar tudta, hogy meggyőződésének hiánya nem maradt észrevétlen.

– Ha a herceg halott – szólalt meg hirtelen Renthar -, akkor ki viseli most Quel’Thalas koronáját?

– A trón betöltetlen.

Renthar összehúzta a szemét. – És ha valaki igénnyel lépne fel?

– Nincs senki élő, akinek joga lenne hozzá.

Renthar egyenesen a szemébe nézett. Lor’themar viszonozta a tekintetét és nem hunyászkodott meg. Karvalylándzsás Renthar sok mindenben elbizonytalaníthatta őt, de nem ebben.

Ismét Aurora szólalt meg: – Gondolom, ez minden, amit mondani akartál.

– Igen – felelte Lor’themar.

– Akkor nyugodtan elmehetsz – mondta Renthar.

Lor’themar behunyta a szemét. – Van még valami. – Ez lesz a legnehezebb.

– Van még? – Renthar hangja egyhangú volt. – Nos?

– Mivel a Haragvónap sereg visszatért hozzánk – kezdte Lor’themar – és a helyzetünk a Szellemföldeken sokkal… biztosabb… a Messzejárókra kevesebb nyomás nehezedik. Ők… én… rendszeresen küldök nektek ellátmányt.

Lor’themar már hozzászokott azok gúnyolódásához, akiknek nem tetszett a cselekedete, de nem készült fel teljesen arra szúrásra, amelyet Renthar gúnyos nevetése okozott. Még Aurora annyira visszafogott és nyugodt arca, egy papnő arca is leplezetlen ellenszenvet tükrözött.

– Hat éve rothadunk itt, a te parancsodra dobtak ki minket otthonainkból, mivel elutasítottuk, hogy élő dolgokból szívjuk el a mágiát, mint holmi vámpírok – emelkedett fel Renthar az üléséből, és szinte remegett a dühtől. – És most fel akarod ajánlani a segítségedet? Mindazok után, amin átmentünk, te most eljösz hozzánk? Azok után, amit a Horda tett velünk annak az átkozott embernek a nevében, aki íjásznak meri nevezni magát? Mit gondolsz, milyen vak vagyok, Lor’themar? Meg kellene öljelek. Meg kellene, hogy öljelek és elvinnem a fejedett Sylvanasnak!

Bár csengett a füle a kitöréstől, Lor’themar apró, raiconális része Renthar egyik szavába kapaszkodott és nem engedte el. Íjászt mondott és nem is akármilyet, egy ember íjászt. Amennyire Lor’themar tudta, ilyenből csak egy volt.

– Azt hittem – kezdte lassan -, hogy Nathanos Marrist megölte a Falka.

Aurora és Renthar mindketten lassan feléje fordultak, az arcuk olyan hideg volt, mint egy procelánbabának. Amióta megérkezett ide, Lor’themar először hallotta a saját szívverésének dobolását a fülében, és a torkát fojtogató gombóctól nyelni is alig tudott.

Aurora szólalt meg először.

– Megölték – mondta – majd feltámasztották, hogy egy legyen közülük.

Lor’themar szótlan maradt, de nem vette le a szemét Auroráról. Volt ott még valami, mintha árnyék suhant volna át a szoba sarkában, és tudnia kellett, mi volt az, mielőtt elmegy.

– Nem maradt a Falkával – folytatta a papnő.

– Sylvanas mindig különösen büszke volt rá – suttogta elfordulva Renthar. Hosszú szünet után folytatta: – Nem kellett volna meglepetésként érnie, hogy a saját szolgálatába hívta őt.

– „A Banshee Királynő Bajnokának nevében jöttünk.” Ezt mondták – tette hozzá -, amikor megérkeztek. „Van valamitek, ami hozzám tartozik.” – Renthar megfordult, hogy szembenézzen Lor’themarral. – Egy másolatot őriztünk arról az okiratról, amely Marrisnak a Messzejárókhoz való felvételéről tartalmazott adatokat. Erőszakkal vették el tőlünk, és megöltek minden íjászt, aki az útjukba került. Elhagyottak, Lor’themar. Sylvanas népe. A szövetségeseid.

Lor’themar nem tudott megszólalni; félt, hogy a hangja darabokra tör.

– Valaha boldogan adtam volna az életemet is az íjász-tábornoknak. – Renthar hangjában elviselhetetlen keserűség hallatszott. – De már nem vagyunk az ő népe. És nem vagyunk a tiéd sem.

– Renthar – kezdte Lor’themar – a nézeteltéréseink ellenére tudod, hogy én nem…

Renthar felnevetett, hosszan, tisztán és élesen, mint egy tőr.

– Azért küldtél ide minket, hogy elvesszünk, hogy elfeledjetek, és aztán merészelsz megdöbbenni azon, hogy szenvedünk? Nem számít, hogy milyen átkok kísérnek majd a pokolban, Lor’themar, soha nem lesznek elegek. Tudom, hogy kinek a csapatai állomásoznak Tranquillienben, Kormányzó Úr. Kíváncsi vagyok, hogy hányan voltak a te fajtádból, sindorei íjászok, akik thalassiani földön öltek a te orrod előtt. Nézz szembe a gonosszal, ahogy jónak látod. Én csak remélni tudom, hogy egy nap eljön érted az ördög. És most menj – modnta csendesen. – Küldj ellátmányt, ha akarsz. Én az ellátmányt hozók szívét fogom visszaküldeni neked a saját köpenyükbe burkolva.

Lor’themar felállt, és nem tudott mást tenni, csak megfordulni és távozni. Felkészületlenül kapták el őt, és a körülötte lévő falak többé nem tűntek valósnak, nem igazolták valódiságukat. Látta az álló Aurorát, a büszkeség szellemét, ahogy letekint rá magasan és dacosan hordott állal. Sem ő, sem Renthar nem szólt egy szót sem, és a puszta gyűlöletük mellbe taszította őt.

Nem volt oka, hogy harcoljon velük. Talán felajánlhatta volna bűnbánatát, de csak megvetették volna őt érte, és igazából nem is tudta volna őket hibáztatni ezért. Ha reménykedett is benne, hogy vezekléssel mindent jóvátehet – és talán tényleg bízott ebben – a Járványföldek sivársága elfojtotta és megakasztotta, ahogy ezt tette mindazzal, ami élt és álmodott ezen a földön. Ezek a hidak már régen felégtek, és a saját kezével gyújtotta meg a lángot.

Mindhárom őr az előszobában várakozott rá egy tucatnyi quel’dorei Messzejáróval körülvéve, akik nyilaikat kifeszítve tartották. Alig mozdította meg a fejét. Egyszerűen csak kisétált, őrei csendben követték.

Az úton egy Quel’Lithieni járőr tartotta futókarvalyaik kantárját, egy másik a fegyvereiket. Fogta a dolgait, felült a nyeregbe, és odafordult, ahol Renthar és Aurora állt őt nézve. Mondani kellett volna valamit, bármit, amivel áthidalhatta volna a közöttük lévő szakadékit, de bármilyen szavak voltak is ezek, mind kiszáradtak és elporladtak az ajkán. Elfordult futókarvalyával és többé nem nézett vissza.

FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

Gitta

Gitta vagyok, a WoWLore Fordítások blog írója és gazdája. 2008 óta játszok a WoW-val kisebb-nagyobb megszakításokkal (mostanában inkább nagyobbakkal). 2010 nyara óta fordítok lore témájú írásokat magyar nyelvre. 2011. januárjában indítottam el saját blogomat, a WoWLore Fordításokat, mely mára a legnagyobb magyar nyelvű lore-ral foglalkozó oldal. 2015-ben írásaim egy részéből gyűjteményt hoztam létre Azerothi Históriák néven, mely 2016. decemberében nyomtatott formában is megjelent (jelenleg csak elektronikusan elérhető).

2 thoughts on “Lor’themar Theron – A Nap árnyékában 3. rész

  • 2011-12-28 at 11:15 de.
    Permalink

    Nagyon jó remélem lesz folytatás 🙂

    Reply
  • 2011-12-28 at 9:24 du.
    Permalink

    /Pesta/
    Nagyon jó, nagyon tetszik! Ez az eddigi legszebb rész amit eddig lefordítottál, ennyi érzelem és őszinteség még nem volt az előzőkben. Várjuk a folytatást!:)

    Reply

Vélemény, hozzászólás?

You have to agree to the comment policy.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..