Szélfutó Sylvanas – A éj peremén 2. rész

GILNEAS

– Előr… – kiáltotta a marsall, parancsát azonban félbeszakította egylyó, amely széttörte alsó állkapcsát. Előtte a fal helyenként megtört, azonb an még így is elég fedezéket biztosított az orvlövészeknek az eső elől. Az eső úgy ömlött, mintha dézsából öntötték volna, eláztatva támadót és védőt egyaránt. A marsall előreborult és úgy borított fel egy törmelék-kupacot, mintha tűzifa-gúla volna, hogy végül a vastag sárban pihenjen meg. Ahogyan a sárban megfeneklett rombolók és nehéztüzérségű fegyverek, úgy a marsall csapata sem haladt előre. Bármely normál ember mostanra már biztos halott lett volna, de tekintve, hogy a marsall már halott volt, hamarosan feltápászkodott a sárból, alvadt vért és gennyt köpve arca megmaradt részéből.

Északra, egy nagy kiterjedésű keréknyomvájta területen és az eső fátyolfüggönyén túl Pokolsikoly Garrosh igyekezett kitalálni, hogy mi történik előtte a fronton. Ki tudta venni a hatalmas gilneasi fal szürke sziluettjét, amelyet hatalmas függöleges vágások tarkítottak, ahol a Kataklizma szélesre nyitotta. Ha az ő Kor’kronjai lennének a fronton, már rég áthaladtak volna rajta. Felmorgott, ahogy egy Elhagyott felderítő csapat visszagurult a sáron keresztül, megverten és összetörten. Még győzelmük idején is csontvázaknak tűntek az Elhagyottak; vereségükben még annál is rosszabbnak tűntek.

– A felderítőid mit sem érnek. Elküldtem őket, hogy kicsit zavarják meg a fal védelmét, és úgy kúsznak vissza, mint a kivert kutyák – morgott Garrosh rá sem nézve a mellette állóra. A hatalmas barnabőrű ork a legfélelmetesebb harci díszébe öltözött, erektől duzzadó, tetovált bicepsze kidagadt az agyarakkal díszített vállvéd alól. Habár közvetlenül a sátra előtt állt, nem volt hajlandó visszamenni oda az eső elől. A víz haragos tekintetéről és fekete állkapcsáról csöpögött le.

A hatalmas ork mellett sátrának fedezékében Lydon Patikárius-mester határozottan esendőnek tűnt. Himlőhelyes arca megrándult gubancos lilás-szürke haja alatt, ahogy egy olyan választ próbált formálni magában, amellyel nem érdemel ki egy újabb szóbeli megaláztatást a hadfőnöktől.

– Biztosíthatlak róla, hogy ők is ugyanannyit adnak, mint amennyit kapnak – felelte kimért, rekedtes hangon. – A gilneasi védők között is biztos, hogy összevisszaság van.

– Akkor miért sántikálnak vissza a felderítőid ahelyett, hogy tovább nyomulnának előre? – Garrosh félrelökött egy hordót. Mögötte a saját csapatai áztak az esőben: négy század elitképzésű ork és tauren harcos Orgrimmar öt legjobb zászlóaljával együtt. A sereg végignyúlt Ezüstfenyő területén, mint zöld és barna arcok tengere, amelyből kiemelkedtek a vörösszínű zászlók. – És hol vannak az ígért ezredek Lordaeronból? Nekik kellene áttörniük a réseken. Így csak időt veszítünk.

Lydon tudta, hogy jobb nem beszélni taktikáról a keményfejű hadfőnökkel, de egyre jobban kétségbeesett, ahogy a támadás órája közeledett. Megnyalta szürke ajkait sötétlila nyelvével és próbált közömbösen válaszolni, remélve, hogy kideríthet néhány dolgot.

– Lelassította őket az eső, ez kétségtelen, de hamarosan meg kellene érkezniük. Ők… abszolút… Lordaeron legjobbjai. A gyalogságunk szíve és minden igyekezetünk gerince…

Garrosh hatalmas ujjaival arculcsapta az élőholtat. A földeket pásztázta és lelki szemeivel látta a közeledő gyalogságot és lovasságot, amelyről Lydon beszélt.

– De nem küldheted őket csak úgy a fal középső résébe – folytatta Lydon. – Az egy… egy áteresztőpont. Jól megerősített, közelről védett. A nehézfegyverzetű csapatok lóháton nem tudnak átkelni a résen: előbb lelelövik őket a törmelékben rejtőzködő lövészek. Biztos te is látod…

– Persze, hogy látom! – felelte Garrosh. – Az ajtó résnyire kinyílt; most szélesre kell tárni és le kell dönteni. Erre jó a te fajtád. – Most a hadfőnök egyesen a patikárius-mester szemébe nézett, hideg szemei fürkészőn vizsgálták a másik szemgolyójában található halvány sárga fényt. – Ti már hullák vagytok, szinte lehetetlen megölni titeket. Átkeltek az áteresztőponton és utat nyitotok a Horda többi részének, hogy átkelhessen frissen és lelkesen. Keresztül száguldva megtört testek képezte hídon, ha kell. Így kell áttörni erődítményeken. Így kell háborúkat nyerni.

A patikárius-mester felemlete két csontos ujját. – De ha csak egy kicsit használhatnánk… csak egy kicsit a mételyből. Csakhogy lyukat üthessünk. Nem annyit, hogy bármit is okozzon – csak egy cseppet! Ami inkább félelmet és pánikot okozna, mintsem valódi…

Garrosh balkeze hasított a levegőben, beterítve a sátrat egy adag esővízzel, hogy Lydon arcába vágta. A patikárius-mester körül forgott a világ, mintha lóról ütötték volna le, de akaraterejével sikerült egyenesen állnia az ütés után is.

– Ha még egyszer azt javaslod, hogy akár csak egy ujjnyit is használjunk abból a szennyből, amit rejtegettek, felgyújtalak titeket és azt a szennycsatorna-városotokat és porig égetem! – üvöltötte Garrosh. Majd visszafordult a front felé.

Lydon patikárius-mester megaláztatva egy alig hallható „Igen, hadfőnök”-öt rebegett összeszorított fogain keresztül. De belül forrt a dühtől. Hol van a Sötét Úrnő, Sylvanas? tűnödött magában, üres tekintetét az égre emelve. Miért nincs itt, hogy szembeszálljon ezzel a szörnyeteggel?

FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

Gitta

Gitta vagyok, a WoWLore Fordítások blog írója és gazdája. 2008 óta játszok a WoW-val kisebb-nagyobb megszakításokkal (mostanában inkább nagyobbakkal). 2010 nyara óta fordítok lore témájú írásokat magyar nyelvre. 2011. januárjában indítottam el saját blogomat, a WoWLore Fordításokat, mely mára a legnagyobb magyar nyelvű lore-ral foglalkozó oldal. 2015-ben írásaim egy részéből gyűjteményt hoztam létre Azerothi Históriák néven, mely 2016. decemberében nyomtatott formában is megjelent (jelenleg csak elektronikusan elérhető).