Szélfutó Sylvanas – Az éj peremén 3. rész

Sylvanas Jégkorona ormának szélére botorkált becsukott szemekkel. Felemelte a karjait. Habár itt a szél kicsit csípős volt, ő csak tompa fájdalmat érzett belül.
 
Egyszercsak megérezte mások jelenlétét maga körül és kinyitotta a szemét. A Val’kyrok közelebb lebegtek hozzá, elég közel ahhoz, hogy észrevegye áttetsző csípőjüknél csillogó fegyvereiket. Mit akarnak?
 
Mindenfajta figyelmeztetés nélkül egy kép töltötte meg elméjét. Egy emlék. Egy meleg, napsütötte hálószobában találta magát. Az aranyló napsugarak keresztül áramlottak az ablakon, megvilágítva a szobában szálló porszemcséket és narancsszínű gömböket vetítve a padlóra. Ez az ő szobája volt. Egy korábbi életében. Még nem érte meg huszadik őszét, de a fiatal Sylvanas már a legígéretesebb vadász volt családjában. Felhúzta csípő-magasságú bőrcsizmáit, gondosan befűzte a szalagokat és csinosan megkötötte őket. Hozzáigazította a levélmintázatú hímzést, majd felpattant az ágyról, hogy a tükörben is megcsodálhassa magát. Derékig érő világoskék haja vízesésként hullott hátára áttetszőn a világos napfényben. Sugárzott a tükörből, és addig igazította a haját, amíg tökéletesen nem vették körül hosszú, keskeny füleit. Nem volt elég számára, hogy ő legyen a legjobb vadász a családban. Mindenkit el akart kápráztatni a személyiségével. Annyira hiú volt.
 

Különös, elfeledett emlék volt, ami visszarángatta Sylvanast az orom szélére. Mi késztette erre a visszaemlékezésre? Az az élet már kismilliószór elveszett.
 
Majd egy másik emlék töltötte el érzékeit. Most egy kiszögellő szikla mögött guggolt az Örökdal Erdőkben. Az őszi növényzet megzizzent felette, elrejtve társa lépteinek hangját, ahogy rohant, majd beugrott mögé a fedezékbe.
 
– Nagyon sokan vannak! – kiáltotta, azonban Sylvanas ujjának jelére csöndben maradt. – Csak két tucat íjászunk van itt fent – folytatta suttogva. – Nem fogják túlélni!
 
Sylvanas nem vette le a tekintetét a a csoszogó élőholtak sötét áradatáról, amely egészen a folyó gázlójáig vágta maga előtt az utat. A Harmadik Háború tetőpontja volt ez, és csak órák választották el Ezüstholdat attól, hogy Arthas seregének martaléka legyen.
 
– Csak annyit kell tenniük, hogy feltartóztatják őket, amíg mi megerősítjük a Napkút védelmét – válaszolta kimért hangon.
 
– Meg fognak halni!
 
– Ők a nyílvesszők a tegezben – mondta Sylvanas. – El kell használnunk őket, ha meg akarjuk ezt nyerni.
 
Pimasz volt. Üres? Nem – egy küzdő. Egy harcos szíve dobogott benne.
 
Most hirtelen, ugyanolyan gyorsan, mint az előbb, egy harmadik emlék jelent meg.
 
– Lordaeron jogos örökösei! – kiáltott Sylvanas íját a magasban tartva. Alkarja, bár inas és izmos volt még mindig, kékes-szürke színben játszott. Halott volt. A jelenet is másmilyen volt. Ez a kép a halála utáni emlékek hideg fényével ragyogott. Előtte várakozó, reszkető csontvázak tömege állt, páncéljuk darabokban, testük összetörve és elképzelhetetlen bűzt árasztva. Panaszos, kétségbeesett tekintetük hirtelen gyermekekre emlékeztette őt. Undort keltettek benne. De ínségük hatalommal ruházta fel őt.
 
– A Lidérckirály tétovázik. Az akaratotok immáron a sajátotok. Most is száműzettek kívántok lenni a saját földjeiteken? Vagy magunkhoz ragadjuk a kegyetlen végzet által kiosztott kártyáinkat és visszafoglaljuk helyünket ebben a világban?
 
Kérdéseit kotyogó nevetés, majd reszelős, szinte elkeseredett öröm fogadta. Csontos öklök emelkedtek a magasba. Ezek a szegény ördögök: parasztok, farmerek, papok, harcosok, urak és nemesek… még nem is fogták fel teljesen, hogy mi történt velük. De hogy valaki – bárki – biztosította őket arról, hogy tartoznak valahová, sokkolóan hatott rájuk.
 
– Rólunk már letettek. Minket… elhagytak. De mire a nap holnap reggel felkel, a főváros a miénk lesz – jelentette ki. És akkor már ordítottak.
 
– De mi lesz az emberekkel? – kérdezte egy fiatal alkimista, miközben a lárma alább hagyott. Sylvanas felismerte őt az elmúlt éjszakai csatából. Hűvös értelem áradt a szemgödréből: Lydonnak hívták. Ő már elfogadta helyzetét, ahogy az emberekre, mint egy másik fajra utalt; Sylvanas megjegyezte magának, hogy később még hasznos lehet számára a férfi.
 
– Ők a saját céljukat szolgálják – válaszolta, de fejében már tovább kalkulált. – Úgy hiszik, hogy felszabadítják a várost. Hagyjuk, hogy a mi oldalunkon harcoljanak és a saját javunkra használjuk fel őket. – Majd felidézte saját korábbi analógiáját: – Ők a nyílvesszők a tegezben.
 
Az egyre duzzadó élőholt sereg helyeselve tapsolt, köhögött és csapkodott örömében. Sylvanas hideg fejjel figyelte az egész jelenetet. És ti is azok vagytok, gondolta magában. Nyílvesszők, amelyeket Arthas szívébe lövök.
 
Még mindig egy harcos szíve dobogott benne? Megdermedt. Nem, ő ugyanaz maradt halálában, mint életében volt.
 
Sylvanas megrázta a fejét, hogy tisztábban lásson. Ezek az ő emlékei voltak, de nem emlékezett rájuk. Úgy húzták ki őket belőle. A Val’kyrok húzták elő. A néma szellemek körülvették őt, és csendben figyelték. Próbára tesznek engem! döbbent rá Sylvanas. Ítélkeznek felettem!
 
Mély levegőt vett, szemei hirtelen megteltek élettel.
– Nem fogtok elítélni! – sikította, elfordulva a szakadék szélétől, hogy szembenézhessen vádlóival. – Ti nem! Senki sem! – Haragja kibuggyant belőle. Vajon rikoltószellem sikolya működik ezek ellen… az izék ellen?
 
De nem volt szüksége arra, hogy harcoljon velük. Már végzett.
 
– Húzódjatok hátra! – parancsolta. – És szálljatok ki a fejemből!
 
Sylvanas hátralépett, a szél belekapott a hajába és kirojtosodott köpenyébe. Az emlékek arról, hogy ki volt és kivé vált, összeszorították a gyomrát, de most véget vet a szorításnak. Nem lesz tovább rothadó holttestek korcs nemzetének bosszúálló vezetője. Az elfeledett boldogság után vágyakozva levetette magát a Jégkorona Citadella tetejéről. A szél a fülében sikoltott. Az orom és a szakadék szélén álló néma Val’kyrok eltűntek…
 
Teste végzetes robajjal csapódott a szakadék alján lévő szaronit kövekbe.
FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

Gitta

Gitta vagyok, a WoWLore Fordítások blog írója és gazdája. 2008 óta játszok a WoW-val kisebb-nagyobb megszakításokkal (mostanában inkább nagyobbakkal). 2010 nyara óta fordítok lore témájú írásokat magyar nyelvre. 2011. januárjában indítottam el saját blogomat, a WoWLore Fordításokat, mely mára a legnagyobb magyar nyelvű lore-ral foglalkozó oldal. 2015-ben írásaim egy részéből gyűjteményt hoztam létre Azerothi Históriák néven, mely 2016. decemberében nyomtatott formában is megjelent (jelenleg csak elektronikusan elérhető).