Szélfutó Sylvanas – Az éj peremén 5. rész

GILNEAS

Az eső továbbra is megállás nélkül esett és a gilneasi fal előtti területet valóságos mocsárrá változtatta. Ahogy Garrosh az Elhagyottak csapatait mustrálta, hatalmas harci farkasának mancsai elsüllyedtek a sárba. Esővíz csöpögött le az arcáról és párolgott el kopaszra borotvált feje tetejéről.

– A gilneasiak hatalmas kőfalaik mögött kushadnak – kiáltotta a hadfőnök, mély hangja túlharsogta az eső zuhogását és a villámok dörgését is. – Ti, Lordaeron polgárai, ismeritek a történetüket. Amikor az embereknek szükségük lett volna szövetségesükre, akkor mit tettek? Falat vontak maguk köré és elbújtak.

Kardok csattantak a pajzsoknak. Nem minden Elhagyott ragaszkodott korábbi emlékeihez, de azok, akik emlékeztek, semmilyen szeretetet nem éreztek azután a királyság után, amely hátat fordított a világnak a legsötétebb órában.

Garrosh tovább folytatta magasan felszegett fejjel, szavai megtöltötték a levegőt.

– Becstelenségben élnek. Mit gondoltok, hogyan fognak harcolni? Becsülettel? – Gurgulázó nevetés tört fel a sorok között. – Nem, a gyávák halálát fogják halni és így is fognak emlékezni rájuk. De a ti dicsőséges napotok tovább fog élni versekben és dalokban. – Pokolsikoly Garrosh megfordult, hogy szembenézzen Gilneas törött falával, majd előkapta hátáról híres fejszéjét, Üvöltővért és metszett pengéjét az összetört mellvédek felé irányította. – A falak ledőlhetnek, de a becsület örök!

Lydon Patikárius-mester csontos ujjaival végigszántott gubancos haján. Az orkok, taurenek és Elhagyottak torkából feltörő kiáltások túlzengték a mennydörgést. Hogy csinálja? – tűnödött Lydon magában. Még az én Elhagyott fivéreim is örvendeznek a saját pusztulásukon!

Lydon kétségbeesetten próbálta formálni a szavakat, valami utolsó könyörgést a józan észhez Garrosh tervével szemben. Megpróbálta elképzelni, hogy a Sötét Úrnő mit mondana, hogyan hűtené le Garrosh vérszomját. Kinyitotta a száját, de egy hang sem jött ki belőle.

Az Elhagyottak csatasorának hátuljában tompa moraj tört ki.

Garrosh a sereg oldalához irányította farkasát, hogy megtisztítsa az utat a támadáshoz.

– Elhagyottak hősei! Ti vagytok lándzsám hegye. Emeljétek fel karotokat; emeljétek fel hangotokat; és ne álljatok meg, amíg fel nem emelitek a Horda zászlaját azokon a falakon. – Üvöltővér lesújtott. – Támadáááás!

– ELÉG LEGYEN EBBŐL! – sikoltotta egy hang a távoli északról. A Banshee Királynő hangja olyan rettenetes erőt és tisztaságot hordozott magában, hogy úgy tűnt, parancsszavára még az eső is elállt. Az égboltot egy villámlás vágta ketté, és a mennydörgés olyan volt, mint a kalapács hangja a köveken. Minden fej feléje fordult – a Sötét Úrnő csontlován lovagolt, fekete köpenye úgy csattogott, mint parancsszavának dühe, szemeit esőáztatta csuklya takarta. Ahogy az Elhagyottak meglátták őt, fegyvereiket leeresztették a sárba, meghajtották fejüket és letérdeltek.

Lydon Patikárius-mester nem térdelt le, habár megremegett a lába az Elhagyottak megmentőjét látva. Előre csúszkált-botorkált egyet, hosszú köntösét lucskosan húzta maga után a sárban, és ahogy Sylvanas paripája lelassított, hogy megálljon, Lydon megragadta a gyeplőt.

– Sötét Úrnő – suttogta megkönnyebbülten. Aztán meglepetten pillantott körbe: Lady Sylvanast mindkét oldalról a gyűlöletes Val’kyrok vették körül, csillogó testüket világító szárnyak emelték fel a földről.

Garrosh most érte el őt a sáros úton, a térdelő, csendes Elhagyott sereg úgy terült szét körülötte, mint ezernyi néma szobor. Vérszomj szikrázott a szeméből. Lydonnak félre kellett kapnia a pillantását.

Sylvanas ugyanakkor nem pislogott, és a csuklyáját sem hajtotta hátra a tiszteletadás jeleként. Finom mozdulattal még följebb emelte állát. A szavai szinte daloltak, és bár Garrosh-nak címezte őket, elég hangosak voltak ahhoz, hogy mindenki meghallja.

– Pokolsikoly. Gilneas el fog bukni. És a Horda is megkapja majd a maga részét – mondta. – De ha ehhez az én népemet kívánod felhasználni, akkor az én módszerem szerint fogunk cselekedni. – Köpenyét átdobta egyik vállán, felfedve pettyezett szürke bőrét és a toll-mintázatú bőrpáncélját díszes fekete fegyverzetének. – A három leggyorsabb hajóm már elindult a déli partokról, hogy megossza a gilneasi főváros figyelmét. És Lélekharangból is hoztam magammal erősítést.

Lydon patikárius elgondolkodva csóválta fejét úrnője rejtélyes szavaira. Amennyire vissza tudott emlékezni, Lélekharangban nem maradt más, csak egy temető.

És ami fontosabb, valami megváltozott uralkodója viselkedésében és megjelenésében. Mindig rémisztő hangjának most határozottan éle volt, olyan véglegessége, mintha istenek szólnának. És mi a helyzet azokkal a Val’kyrokkal, akik némán veszik őt körül?

– Úrnőm – suttogta Lydon. – Merre voltál?

Sylvanas lenézett alattvalójára, és Lydon patikárius hirtelen hátrálni kezdett, remegő kézzel eresztve el paripájának gyeplőjét.

FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

Gitta

Gitta vagyok, a WoWLore Fordítások blog írója és gazdája. 2008 óta játszok a WoW-val kisebb-nagyobb megszakításokkal (mostanában inkább nagyobbakkal). 2010 nyara óta fordítok lore témájú írásokat magyar nyelvre. 2011. januárjában indítottam el saját blogomat, a WoWLore Fordításokat, mely mára a legnagyobb magyar nyelvű lore-ral foglalkozó oldal. 2015-ben írásaim egy részéből gyűjteményt hoztam létre Azerothi Históriák néven, mely 2016. decemberében nyomtatott formában is megjelent (jelenleg csak elektronikusan elérhető).

One thought on “Szélfutó Sylvanas – Az éj peremén 5. rész

  • 2012-05-29 at 4:30 du.
    Permalink

    ÚÚÚ ha jól emlékszem most ku*ázza le Garrosh Sylvanast!

    Reply

Vélemény, hozzászólás?

You have to agree to the comment policy.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..