Szélfutó Sylvanas – Az éj peremén 6. rész

SÖTÉTSÉG
Szélfutó Sylvanas úrnő szabadon zuhant. Nem fizikai értelemben; teste elpusztult Jégkorona Citadella lábainál. A lelke volt az, ami zuhant, elveszetten, mint egy kapitány nélküli hajó a viharban.
Hogy került ide? Nem emlékezett rá. Arthas ölte meg őt? Öngyilkosságot követett el? Vagy a Val’kyrok ítélték el? Az idő értelmezhetetlen volt itt. Az élete nem események sorának, csak egy árva pillanatnak tűnt, mintha az értelem egy szikrájának felvillanása lett volna a végtelen űrben.
Csak sötétséget látott.
Aztán érezte is – igazán érezte, hosszú idő után először. Visszahőkölt a fájdalomtól.

Íme, itt volt, lelke újra egészben, de csak szenvedést érzett. Ismét képes volt érezni, de az érzelem csak nyomorult fájdalom volt. Hidegség. Reménytelenség.
Félelem.
Mások is voltak a sötétségben. Dolgok, amiket nem ismert, mert semmi ilyen szörnyűséges nem létezett az élők világában. Karmok tépték őt, de nem volt szája, amivel sikoltson. Szemek néztek rá, de nem tudott visszanézni rájuk.
Megbánás.
Hirtelen valami ismerőset érzett. Felismerte. Az a gúnyos hang volt, amely valaha a markában tartotta. Arthas? Arthas Menethil? Itt? A lényege megrohanta őt, kétségbeesetten, majd megrettenve hátrált a felismeréstől. A fiú, aki a Lidérckirály lett. Csak egy ijedt, szőke kisfiú, aki egy emberélet hibáiért bűnhődik. Ha Sylvanas lelkének lett volna olyan része, amely nem volt megnyomorítva és összetörve ebben a pillanatban, akkor talán – életében először – a szánalom parányi rezdülését érezte volna iránta.
De a világ szenvedésének és a gonosz végtelenségének hatalmas terepén a  Lidérckirály… jelentéktelen volt.
Most mások szerezték meg őt. Körbevették. Ujjongva kínozták, szaggatták szét elméjét, felderülve szenvedésétől.
Horror.
Ez volt az ő örökléte: a végtelen űr, a kín sötét és ismeretlen birodalma.
Csak egy pillanattal, vagy egy emberöltővel ezelőtt bukkant fel az a fénysugár a sötétségben? Eljöttek érte, karjukat nyújtották felé. A kilenc Val’kyr, akik elképzelhetetlenül gyönyörűek voltak ezután a sötét hely után, betakarták Sylvanast fényükkel.
Kicsinek és meztelennek érezte magát. Amikor újra megtalálta a hangját, csak zokogni tudott. Szélfutó Sylvanas megtört. És a Val’kyrok még ekkor sem ítélték el.
– Sylvanas úrnő – szólalt meg Annhylde, hangja szinte simogatta. Megérintette az elf íjász arcát. – Szükségünk van rád.
– Mit… mit akartok?
– Az alvó Lidérckirály akaratához vagyunk láncolva. Bebörtönözve a Jégkorona tetején, valószínűleg örökre. Éhezünk a szabadságunkra, ahogy egykor te is éheztél a tiédre. – Annhylde letérdelt Sylvanas mellé, miközben a többi Val’kyr köréjük gyűlt és karjukat egymáséba fonták. – Szükségünk van egy vezetőre. Aki olyan, mint mi. A háború leánya. Erős. Aki megérti az életet és a halált. Aki látta a fényt és a sötétséget. Aki érdemes – érdemes az élet és halál feletti hatalomra.
– Rád van szükségünk – ismételte meg Agatha, fekete haja szabadon szállt a fényben.
– A húgaim szabadok lesznek, felszabadulnak a Lidérckirály uralma alól örökre, de a lelkük a tiédhez lesz láncolva – folytatta Annhylde. – Szélfutó Sylvanas, Sötét Úrnő, az Elhagyottak királynője… újra járhatsz az élők között a Val’kyr nővéreken keresztül. Amíg ők élnek, addig fogsz te is. Szabadság, élet… és hatalom a halál felett. Ez az ajánlatunk. Elfogadod az ajándékunkat.
Sylvanas válaszolt, de nem azonnal. A leselkedő elmúlás rettegéssel töltötte el. Még most is érezte a visszafogott haragot maga körül. Ez volt az egyetlen kiútja. De nem akart félelemből beleegyezni. Várt, amíg érezni nem kezdett valamit. Bajtársiasságot. Testvériséget. Nővéreket. Külön-külön mindannyian csapdában voltak. De együtt szabadok voltak… és a segítségükkel elodázhatta végzetét.
– Igen – felelte. – Megegyeztünk.
Annhylde komoran bólintott, majd felkelt, alakja elmosódott és kísérteties volt.
– Az egyezség megköttetett, Szélfutó Sylvanas – mondta. – A húgaim mostantól a tieid, és uralmat gyakorolsz az élet és a halál felett. – Hosszú szünet következett, majd így folytatta: – Én veszem át a helyedet.
A fény kihunyt.
Aztán Sylvanas felébredt, teste összetörve, de egészben, és Jégkorona Citadella hatalmas kolosszusa sírkőként emelkedett föléje.
Annhylde elment. Sylvanast a megmaradt nyolc Val’kyr vette körül.
Amíg ők élnek, addig fog ő is.
GILNEAS
– Ki vagy te, hogy visszavonjad a parancsomat? – kérdezte Garrosh, előrevágtatva harci farkasával. A nagytestű ork nekifeszült Sylvanasnak, mikor melléje ért és fenyegetően nézett rá.
Sylvanas nem mozdult és nem riadt vissza.
– Egykor olyan voltam, mint te, Garrosh – felelte, hangja határozott és halk volt, csak a hadfőnök hallhatta meg. – Akik engem szolgáltak, csak eszközök voltak számomra. Nyílvesszők a tegezemben. – Felemelte karját és lassan hátrahajtotta csuklyáját, sötét tekintetét Garrosh-ra emelte. A szemei élettel voltak tele, nagyra nyílt ébenfekete pupilláiban hullámzott a harag, a belsejük vörösen izzott.
 Ebben a pillanatban senki nem mert volna Szélfutó Sylvanas szemeibe nézni. Senki, csak Pokolsikoly Garrosh.
Amit látott, az a hatalmas, fekete űr, a végtelen sötétség volt. Félelem volt azokban a szemekben, de valami más is. Valami, ami megriasztotta még a hatalmas hadfőnököt is. Farkasa önkéntelenül is hátrálni kezdett.
– Pokolsikoly Garrosh. Jártam a halottak birodalmában, láttam a végtelen sötétséget. Semmi, amit mondhatsz. Vagy tehetsz. Nem tud megrémíteni.
A Sötét Úrnőt körülvevő és védelmező élőholt sereg továbbra is testestül-lelkestül az övé volt. De már nem voltak puszta nyílvesszők a tegezében. A bástyái voltak a végtelennel szembe. Okosan kell felhasználnia őket, és egyetlen őrült ork sem fogja elherdálni őket, amíg ő maga az élők földjén jár.
A hadfőnök visszadugta hátán lévő tokjába fejszéjét, és elirányította farkasát. Hosszú pillanatokkal később lassan elfordította tekintetét azoktól a szemektől.
– Rendben van, Sötét Úrnő – ismerte el hangosan, hogy mindenki hallja. – Elfoglaljuk Gilneast… a te módszereddel.
Elindult farkasával a sáron át a saját csapatához. De figyelni foglak téged, mondta magában.
Pokolsikoly szemei mindenki másnál jobban fognak figyelni.
FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

Gitta

Gitta vagyok, a WoWLore Fordítások blog írója és gazdája. 2008 óta játszok a WoW-val kisebb-nagyobb megszakításokkal (mostanában inkább nagyobbakkal). 2010 nyara óta fordítok lore témájú írásokat magyar nyelvre. 2011. januárjában indítottam el saját blogomat, a WoWLore Fordításokat, mely mára a legnagyobb magyar nyelvű lore-ral foglalkozó oldal. 2015-ben írásaim egy részéből gyűjteményt hoztam létre Azerothi Históriák néven, mely 2016. decemberében nyomtatott formában is megjelent (jelenleg csak elektronikusan elérhető).

One thought on “Szélfutó Sylvanas – Az éj peremén 6. rész

Vélemény, hozzászólás?

You have to agree to the comment policy.