Li Li útinaplója – 5.bejegyzés: A Jáde Rengeteg

Rengeteg minden történt, mióta utoljára írtam a naplóba. Először is, Chen bácsi végre hazajött a Kóbor Szigetre. Kicsivel később a világ legtávolabbi sarkaira utaztunk el, mert Pandaria legendás kontinensét kutattuk. A Nagy Teknősön a legtöbben azt gondolták, hogy az a hely már régen elpusztult háború, vagy valamilyen járvány következtében.

Hát tévedtek.
Miután megküzdöttünk a kalózokkal, túléltünk egy szélvihart a tengeren és mindenfajta veszedelmet átéltünk, Chen bácsi és én megcsináltuk a lehetetlent: megtaláltuk Pandariát, őseink elveszettnek hitt szülőföldjét!

De az odajutás nem egészen terv szerint alakult. Utazásunk során a vezetőnk Pandaria Gyöngye volt, egy misztikus ereklye, amelynek segítségével látomásaim voltak a kontinens hollétéről. Bárcsak az a nyamvadt gyöngy figyelmeztetett volna minket, hogy milyen veszélyes lesz az utunk!
A legfontosabb dolog, hogy épségben elértük Pandariát. A Jáde Rengeteg közelében értünk partot, amely a kontinens teljes keleti partszakaszát elfoglalja. A fák zöldek voltak, ameddig a szem ellátott, sűrű bambusz-bozótosokkal és furcsa növényekkel és bogarakkal teli.
Chen bácsinak és nekem nem volt térképünk, de ez nem volt gond. Ahogy széjjelnéztünk magunk körül, véletlenszerűen kiválasztottunk egy irányt, és úgy kezdtük meg utunkat, ahogy a Vándorlók Módja tanítja: egyszerre csak egy lépést.
Nem sokkal később találkoztunk a minket üdvözlő helyi lakosokkal. Tucatnyi gombszemű, gyíklény (később megtudtam, hogy szaurokoknak hívják őket) ugrott elő az erdőből. Olyan szaguk volt, mint az öreg bőrnek, amelyet romlott sörben áztattak be, aztán Mei nagyi erjesztett halpástétomos hordójába tömtek. És még ez volt a legkellemesebb bennük.
Rövid úton elintéztük ezeket a bőrfejűeket (jó, ez talán főleg Chennek volt köszönhető). Egyedül a vezető okozott némi problémát, egy hatalmas, sebhelyekkel, harci festésekkel tarkított szaurok. Elég hamar visszavonulót fújt az erdőbe, úgy kiabált, mint egy csecsemő.
Megtaláltuk a szaurokok ütött-kopott táborát a közelben. Úgy tűnt, hogy lopott holmikkal volt tele: gabona- és zöldség kordékkal, valamint nagy darab tiszta jádékkal. Ahogy a holmik között válogattunk, lassan egy csapat pandaren tűnt elő a fák közül. Amikor meglátták, hogy a szaurokok eltűntek, mélyen meghajoltak felénk és hősökként éltettek minket! Kiderült, hogy a bőrfejűek terrorizálják ezt a vidéket, és a legyőzésükre tett minden kísérlet csődöt mondott.
Új rajongóink teljesen ledöbbentek, amikor Chen bácsi elmondta nekik, hogy a Kóbor Szigetről érkeztünk. Pandaria lakosai már évszázadok óta nem látták a Nagy Teknőst, és a legtöbben kezdtek arra gyanakodni, hogy a sziget már nincs többé. Megdöbbentem, hogy a Jáde Rengetegben élő pandarenek mennyire hasonlítottak az otthoniakhoz. Néhány apró eltéréstől eltekintve, mint az öltözködés, nem sok minden változott a generációk során.
Miután megtudták, hogy régi vágású felfedezők vagyunk, nagyon sok mindent elmeséltek nekünk a Jáde Rengetegről, lakóiról és legfontosabb helyszínéről, a Jáde Kígyó Templomáról. Azonkívül, hogy egy emlékhely is volt a legendás pandaren császár, Shaohao tiszteletére, a hatalmas templom szorosan kötődik a Jáde Kígyóhoz, Yu’lonhoz, aki a Pandariát őrző négy magasztos lény egyike.
Ahol Chen bácsi és én elértük a templom külterületét, ott a munkások egy hatalmas jáde szobrot faragtak, amit a Kígyó Szívének hívnak. Százévente Yu’lon az életerejét átruházza a szoborra, amely egy új lénnyé alakul át. Ez a ciklus, miszerint szobrokat faragnak, hogy Yu’lon újjáéledhessen – generációk óta tartott, és a szaurok banditák ezt veszélyeztették azzal, hogy ellopták a munkások értékes jáde-szállítmányát.
A templom egyik gondnoka, a Vén Bölcs Rain-Zhu volt olyan kedves, hogy körbevezetett engem és Chen bácsit a környéken. Elvitt minket északra az Arborétumba, amely a Felhősikló Rendjének gyönyörű otthona volt. Ez a rettenthetetlen csoport régóta foglalkozik a régió felhősiklóinak, ezeknek a hatalmas repülő állatoknak a szelídítésével, felnevelésével és meglovagolásával.
A vén Rain-Zhu azt mondta, hogy bármilyen kérésünket örömmel teljesíti, cserébe, hogy legyőztük a szaurokokat és visszahoztuk a jádét. Az első gondolatom az volt, hogy kérek egy saját felhősiklót (a bébik annyira cukik), de Chen bácsi szerint ez túl nagy kérés lett volna. Így a második legjobb dolgot kértem: hogy hadd repülhessek egy felhősiklón!
Na már most, én otthon már repültem az egyik nagy darunkon – és még egy goblinok építettte zeppelinen is -, de ez a felhősikló egyedülálló volt a maga nemében. Az állat olyan gyorsan lőtt ki az ég felé, hogy én még ilyet nem láttam. A magasság kiváló rálátást engedett arra, hogy mi feküdt a Jáde Rengetegen túl. Nyugatra dombos puszták és farmok. Északnyugatra iszonyatosan magas hegységek, a tetejük hóval volt borítva. Pandaria hatalmas volt. Annyi minden várt még felfedezésre. Egy olyan kontinenst fedeztem fel, amelyet a Kóbor Sziget egyetlen lakója sem látott már generációk óta!
Mielőtt még nagybátyám és én tovább haladtunk volna az erdő többi része felé, úgy döntöttünk, hogy Rain-Zhunak adjuk Pandaria Gyöngyét. Családtagokként kezelt minket, és miután láttuk, hogy a pandarenek a tudás és a bölcsesség központjaként tekintettek a templomra, nem tudtunk volna jobb helyet elképzelni a gyöngynek. Nehéz volt megválni tőle, de már idevezetett engem Pandariára. Ideje volt, hogy a gyöngy mást is a sorsa felé vezessen.
Az elkövetkező hetekben Chen bácsi és én csak gyalogoltunk… és gyalogoltunk… és gyalogoltunk. Úgy tűnt, hogy a Jáde Rengeteg végtelen, és minden sarokban volt valami új és izgalmas: elhagyott pandaren kegyhelyek, ősi, indákkal benőtt romok és hegyek tetejére épült kolostorok. Az egyetlen gond csak az volt, hogy a nagybácsim egy csiga tempójával haladt, pár percenként mindig megállt, hogy leüljön, és „élvezze a látványt”, ahogy ő mondja.
Végül elértük a Jáde Rengeteg határát. Előttünk feküdt a Négy Szél Völgye, azok a farmok, amelyeket a felhősikló hátáról láttam a magasból. Eddigre már alig vártam, hogy valami mást is lássak, ami nem erdő, de álmomban sem gondoltam arra, amit végül utunk következő állomásán találtunk.
Hamarosan egy olyan felfedezést jelenthetek be, ami örökre megváltoztatja azt, amit eddig tudtunk a Stormstout családról!
(U.i.: Örömmel venném, ha jeleznétek vagy itt kommentben, vagy egy like-kal a facebookon, hogy tetszik, amit olvastok tőlem, enélkül ugyanis elég nehéz indítékot találnom, hogy miért fordítsam le ezeket a jópofa dolgokat nektek! Előre is köszönöm: Gitta 🙂 )
FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

Gitta

Gitta vagyok, a WoWLore Fordítások blog írója és gazdája. 2008 óta játszok a WoW-val kisebb-nagyobb megszakításokkal (mostanában inkább nagyobbakkal). 2010 nyara óta fordítok lore témájú írásokat magyar nyelvre. 2011. januárjában indítottam el saját blogomat, a WoWLore Fordításokat, mely mára a legnagyobb magyar nyelvű lore-ral foglalkozó oldal. 2015-ben írásaim egy részéből gyűjteményt hoztam létre Azerothi Históriák néven, mely 2016. decemberében nyomtatott formában is megjelent (jelenleg csak elektronikusan elérhető).