Blog- és cikkajánló: Utazások Azeroth és Outland körül

Régen jelentkeztem ezzel a rovattal, de azért nem felejtettem el. Bár itt lore-ral foglalkozó oldalakat ajánlok, a mai alkalommal mégiscsak egy kicsit más lesz. Ez a blog ugyanis valójában egy fanfiction, egy kitalált történet. A blogger egy Destron nevű élőholt utazásait meséli el Azerothon és Outlanden. A blogot még 2007-ben kezdte és egészen idáig vezette, az epilógussal most zárult le.

Hogy miért ajánlom mégis? Mert nagyszerű leírás, minden tájegységet külön-külön mutat be karaktere szemüvegén keresztül. Emellett ahol lehet, ott igazodik a lore-hoz, és inkább csak az üres helyeket toldozgatja-foldozgatja be. Leírja minden hely történetét, és bemutatja, hogy napjainkban hogy néz ki. Ami igazán megfog benne, az a hangulat, amit minden egyes területnél visszaad, illetve azok a személyek, akikkel Destron az utazása során találkozik, és akiknek történetén keresztül szintén az adott vidéket mutatja be.

A történet a vanilla-Wow idején kezdődik, tehát a területek is az akkori állapotok szerint vannak bemutatva. Azonban később visszatér egyes területekre, és már a Kataklizma hatását is bemutatja.
Az oldal címe: www.destron.blogspot.com
Ajánlóként pedig álljon itt a Bevezetés, illetve a Tirisfali Tisztások c. fejezet egy részlete.

(Ezzel a zenével kezdve aláfestésként)

http://youtube.googleapis.com/v/IwlPgQtGguw&source=uds

Bevezetés

Halott kezeimmel széthajtogatom az összegyűrött pergament, amely a betűktől már teljesen pacás és koszos. Hányszor olvastam végig gondosan azokat az oldalakat a foszforeszkáló pensézek fénye alatt szemgolyó nélküli szemüregeimmel? A lecsöppenő víz visszaverődött aprócska cellám falairól, lehangoló otthonomról, amelyet itt az Aljavárosnak (Undercity) nevezett menedék között találtam frissen újjáéledve.

Én, Destron Allicant, emlékszem azokra az első napokra, a csatornák sötétjére tele zokogással és megválaszolatlan imákkal. Túlságosan megdöbbentett a helyzet ahhoz, hogy szánalmat érezzek társaim iránt, így visszahúzódtam. Bár sok mindent elfelejtettem halálomkor, a mágia szikrája mégis ott maradt lelkemben, így a tanulmányaimba temetkeztem, és a könyvtárban bolyongtam olyan könyvek után, amelyek még többet megtanítottak nekem a Művészetről.

A megismeréstől erőt vártam, amivel talán visszatérhetek a felszíni világba és megtorolhatom megszentségtelenített életemet azokon, akik ezt okozták. Azon rtika alkalmakkor, amikor másokkal beszéltem, elmesélték nekem saját álmaikat a bosszúról, és megígértük, hogy összetartunk a gyűlöletünk által.

Időnként láttam friss arcokat is Aljaváros nedves katakombáiban sétálni, és a régi zöldbőrű ellenségek most a barátaink voltak. Kevés figyelmet szenteltem nekik akkortájt; mit érdekelt engem, hogy bestiák ajánlották fel segítségüket? Az arcane művészetének kötetei foglalták le figyelmemet, és a cellmába húzódtam, hogy jobban megértsem összefüggéseit.

De a gyűlölet gyenge tápláléknak bizonyult. Hetek teltek el magányosan, miközben egyetlen társaságom az élet nyomasztó emlékei voltak. Emlékeztem a frusztrációra, amit Daralan napsütötte kertjeiben és tornyocskáiban éreztem, amikor éretlen zöldfülűként hasonló köteteket tanulmányoztam. Olyan gazdag volt a világ akkoriban, minden sarok ígéretek lehetőségét hordozta magában. Az Elhagyottak (Forsaken) a bosszúról szónokoltak, de mi jön utána? Úgy tűnt, a halott folyosókat magabiztosan járó orkok ennél többet tudnak ajánlani. Ott is látták a jövőt, ahol az én fajtám nem tudta.

Valóban, mi mozgatja a kinti világot? Évek teltek el úgy, hogy magamat a sötétbe temettem. Semmi nem tartott engem Aljavárosban. Ott csak az igazság volt biztos, amit talán jobb lenne bosszúnak nevezni, de akkor is csak üres szólam.

Visszatettem a könyvet a penészes polcra, és lábra álltam. Úgy éreztem, a salétrommal bekent falak összenyomnak engem. Undort éreztem a számban. Mit tartogat számomra egy ilyen hely? Vagy ami még elgondolkodtatóbb: mit tartogat számomra, egy járó csontváz számára, bármely hely? Abban a pillanatban elhatároztam, hogy megtalálom a választ.

Tirisfali Tisztások (Tirisfal Glades)

A jártasság a legjobb ellenszer a félelem ellen. Emlékszem, amikor először felébredtem a kriptában rothadó hullaként a többi között. Amikor két évvel később visszatértem, a terem szinte ártalmatlannak tűnt a pislákoló fáklyafényben.

Időnként a legjobb a kezdetekhez visszamenni, de a Harmadik Háború pusztítása ezt lehetetlenné tette számomra. Így a második újrakezdésem színhelyéhez, élőholttá születésem helyéhez tudtam visszatérni. A gyűlölet vezérelt a feltámadásom utáni sötét napokban, amikor arra vágytam, hogy azok halálhörgéseit halljam, akik hagytak meghalni. De csak addig tudtam haragot érezni ilyen intenzíven, amíg annak hasztalansága világossá nem vált számomra.

Életemben is törékenynek néztem ki, mintha egy pálcára húztak volna fel egy kevés húst, és a halál erre tette rá árulkodó kézjegyét. A bőröm, ami korábban csak sápadt volt, most az élőholtak porladó bőrének színében pompázik. Habár a legtöbb Elhagyott hagyja szabadon nőni a haját, én továbbra is ragaszkodom az életemben megszokott rövid stílushoz, csak a sötétbarna szín vált szürkésbarnává. Legtöbb társamhoz hasonlóan a ruháim is csak rongyok; kifakult fekete nadrág és lyukas szürke kabát, amely leér a térdemig.

Azt hittem, egyedül vagyok, amikor beléptem a koszos, salétromos kriptába. Rémálomszerű emlékeim csupasz valósággá váltak. Aztán felfigyeltem egy másik alakra a sötétben. Egy nő lépett előre, egy halott Elhagyott, mint én magam. Nem volt olyan rossz állapotban, és még a balzsam illata érződött rajta.

– Te is itt keltél fel? – kérdezte halálravált hangon. – Időnként nehezemre esik elhinni. Úgy érzem, mintha egy szörnyű álomban lennék. Te is ezt gondolod időnként?

Nem voltam biztos abban, hogy mit válaszoljak. A legtöbb Elhagyott utálta élőholt állapotát, kevesen kedvelték. A saját keserűségemet a külvilág felé fordítottam, amikor feléledtem. Mások, mint ő, maguk felé fordították.

– Különös formája az életnek – feleltem.
– Ez nem életforma! Emlékszem, hogy valaha minden milyen nagyszerű volt. Bárcsak elfelejtettem volna. – Megállt, mintha nem lenne biztos magában. – A nevem Velle. – Kinyújtotta a kezét. Különös ragyogás járta be a karját. Ahogy közelebbről megszemléltem, észrevettem, hogy egy darabon teljesen elrohadt, amire élénkszínű selymet tekert. Láttam már ilyet korábban, mivel nem volt ritka azok között, akik régi énjük szerint próbáltak most is kinézni.

Megkérdeztem, hogy esetleg Lélekharangban (Deathknell) él-e, a Kriptát körülvevő településen. Megrázta a fejét, majd elmagyarázta, hogy Brillben lakik a Végrehajtó szolgálójaként. Ritkán jött Lélekharangba, csak amikor szabadságot kapott.
– Miért nem Aljavárosba? – kérdeztem.
– Lodaeron! – javított ki mérgesen.
– Sajnálom, Lordaeronba.
– Nem akarom többet látni? Te láttad? Amikor még Terenas király uralkodott?
– Igen, bár nemigazán tudom feleleveníteni.
– Lordaeron a fény királysága volt akkor. Én… nem akarom most látni. Megérted?
– Igen, megértem.
– A legtöbben nem. De gondolom, örökre meg vagyunk átkozva.
– Valószínűleg. De attól még jobbra fordíthatjuk a sorsunkat. Semmi értelme nincs, hogy miért nem…
– Nem. A Fény elhagyott bennünket. – Ezzel hevesen, száraz szemmel zokogni kezdett, ami úgy hallatszott, mint a köhögés.Bocsánatot kértem, habár megnyugtatott, hogy erre semmi szükség. Együtt mentünk fel a felszínre, a mágiasebezte ég alatti rothadó világba. Kíváncsiságból jöttem Lélekharangba, de a Velle-lel való találkozás csak a régi kétségbeesésre emlékeztetett.

Azokban az időkben, amikor még az élők uralkodtak Tirisfalban, Lélekharang egy apró, gazdálkodó falu volt, és Hétfenyőnek hívták. A legtöbb településhez hasonlóan ez is a Falka esztelen élőholt seregének martalékává vált. Amikor Sylvanas, a mi Sötét Úrnőnk kiszabadult a Falkából, Hétfenyő romjain alakított ki helyet még több Elhagyott létrehozásának. Nem tudom, hogy pontosan mikor változott meg a neve Lélekharanggá; már az Elhagyottak kezdeti napjaiban is mindenki így kezdte hívni. Egyszerű hely, rendezetlenül és a pusztulás különböző fázisain álló épületek összessége egy haldokló erdő közepén. Lélekharang azóta veszít jelentőségéből. Azoknak a halottaknak és élőholtaknak a többsége, akikből Elhagyott lehet, már átment a szükséges eljáráson.

Mivel elsődleges célját elvesztette, Lélekharang egy szellemváros lett. Az erdőben azonban még mindig a sikertelen felélesztés következményeként agyatlan zombik keringenek. A falucskának fogadója sincs, így az éjszakát az egykori templom padlóján töltöttem. Egy pap állt mellettem egész éjszaka, és egész éjjel ocsmány dolgokról prédikált egy láthatatlan gyülekezetnek.

A rozoga és megszentségtelenített templom Lordaeron torz tükörképe. Minden más emberi királyságnál erősebb volt a Szent Fénybe és annak egyházába vetett hit Lordaeronban. Fehér csuhás papok prédikáltak békéről és egységről a királyság minden szegletében. Az egyház volt az, aki megvédte az elnyomott parasztságot a kapzsi nemesektől és haduraktól Lordaeron kezdeti idejében. A közelmúltban pedig az egyház lámpásként szolgált a Második Háború sötétségében.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az egyház tökéletes lett volna, távolról sem. A korrupció ugyanúgy átjárta, mint minden más hasonló szervezetet. De sok tekintetben tényleg úgy élt, ahogy azt hirdette. Még az érsekek is (néhány közismert kivételtől eltekintve) egyszerű életet éltek a hit alapelvei szerint. Ahogy minden lordaeroni a Fény szeretetébe és egységébe születik, úgy minden Elhagyottat az árnyék gyűlölete és elszigeteltsége üdvözöl. Az, hogy Lordaeron lett az élőholtak járványával leginkább szennyezett terület, a legkegyetlenebb iróniája a sorsnak.

Bár sokat beszélek az élőholtságról, mint átokról, azért megvannak az előnyei. Az egyik, hogy szinte bárhol és bármikor tudok aludni. Ezt kifejezetten üdítőnek találom az álmatlanságban leélt életem után. Bár az alvás többé nem hozza azt a kipihentséget, amit életemben, mégis megkönnyebbült fellélegzés az aggodalmak között.

Velle még reggel is ott volt. Elmagyarázta, hogy vissza kell térnie Brillbe, és felajánlottam, hogy elkísérem. Velle ezt elfogadta, és még dél előtt elindultunk.

A Tirisfali Tisztások valaha gyönyörű természeti szépségükről volt híres, ahol a földet virágzó rétek és zöldellő fák borították, nem túl vadak vagy sűrűek. Az emberi kéz műveként egy kerti birodalom lett belőle. De ez már régen volt. Most jellegzetes zöld köd borítja az eget, és az újonnan érkezők nem mindig tudják megkülönböztetni egymástól a nappalt és az éjszakát. A terület állandó homályba veszett. Beteg, megfeketedett fák gennyeznek számos sebükből, miközben a patakok piszkosak a rothadástól. Talán már elvesztettem az ítélőképességemet, de az én szememben a Tirisfali Tisztások jelenlegi állapota is hordoz magában valami baljós szépséget. Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen Elhagyott, aki így gondolja.

Velle azonban egyáltalán nem értett velem egyet. Ahogy utaztunk az árnyékos félhomályban, csak élete szépségeit tudta felemlegetni. Elhaladtunk az Agamand Malomhoz vezető út mellett, ami most egy romos farm, ahol egykori tulajdonosainak bosszúálló szellemei kísértenek. Velle kijelentette, hogy ismerte az Agamand család egyik tagját, de nem emlékszik már rá, hogy melyiket. Még senkinek sem sikerült kiderítenie, mitől függ az, hogy egy Elhagyott mennyire emlékszik korábbi életéből. Néhányan szó szerint semmire nem emlékeztek, és még a beszédet is újra kellett tanulniuk, bár ez elég ritka eset. Mások mindenre emlékeztek, ami velük valaha megtörtént. A legtöbben a kettő közé esünk, ismerjük az alapokat, de a részletek elvesztek. Velle leírta Agamand barátjának személyiségét és történetét nagyjából, de a neve nem jutott eszébe. Még a nemében se volt biztos, habár úgy rémlett neki, hogy férfi volt.

Brillbe utazásunk második napjának éjjelén érkeztünk meg. Elbúcsúztam Velle-től és elmondtam neki, hogy élőholtnak lenni nem csupán nyomorúságot jelent. Csupán megrázta a vállát feleletül, majd elköszönt. Brill volt az ideális hely számára, mivel a lakosság nagy része ugyanolyan elveszett lélek volt mint ő, akik csak a múltban éltek. Néhányan még élőholt állapotukat is tagadni próbálták.
(Most ezt a zenét hallgasd!)

A Bitófa Vége Fogadó (Gallow’s End Inn) kiváló példája a város letargiájának. A közös helyiséget száz gyertya világítja meg. Az asztalokat makulátlanul tisztán tartják; valójában sokkal tisztábban, mint akkor, amikor még élők voltak. A küzdelem, hogy minden ugyanúgy nézzen ki, mint éltükben, végső soron hasztalan. Semmi nem tudja eltüntetni az élő holttestek tömegétől keletkező aurát, ami a nap minden órájában körülveszi a szalont. Egy átlagos fogadóhoz képest, a beszéd zaja alig hangosabb, mint egy száraz suttogás.

Sardius Astron egy leheletvékony Elhagyott volt, aki minden estéjét a Bitófa Végében töltötte. Életében, mesélte, egy tiszteletreméltó városi polgár volt. Holtában ő felügyelte Brill védelmét. Még a Tirisfali Tisztásokban is veszélyeztette a Skarlát Keresztesek (Scarlet Crusade) és a Falka népem biztonságát.

– Valaha volt itt egy otthonom és egy családom. Néha még arra is emlékszem, hogy hogyan néztek ki – zihálta. Sardius aszott testét csak rongyok védték, feltárva súlyos sérülését a hasán és a mellkasán. – Mi szél hozott ide Aljavárosból? – kérdezte tőlem.
– A kíváncsiság. – Nagyjából vázoltam neki azon tervemet, hogy többet akarok látni és tudni a világból.
– Ha jól értem, vissza akarsz térni az élők közé? Hogy ismét élő legyél?
– Nem teljesen.
– Akkor minek mész az élők közé? Tudod, hogy mindannyian gyűlölni fognak. Semmit nem tudnak felajánlani nekünk, Destron.
– Mitől vagy ebben olyan biztos?
– Mert gyűlölik a fajtánkat. És ebben az orkok sem különböznek az emberektől.
– Ez minden orkra igaz lenne?
– Éppen elégre. Céltalan megértened őket, mert ők soha nem fognak megérteni minket.
– Akkor számodra mi az, amiért érdemes küzdeni, ha megkérdezhetem?
– A halál! Ez az igazi vízválasztó. Ahogy romba döntötte Lordaeront, egy nap úgy zűzza porrá ezt a nagyszerű világot. A halál elkerülhetetlen; ez az egyetlen cél, amiért küzdeni érdemes.
– És mit teszel a halál érdekében?
– Segítek a Sötét Úrnőnknek, hogy elpusztíthassa az élőket. Nem úgy, ahogy a Halálőrök (Deathguard) vagy a Patikáriusok (Apothecarium) teszik, de segítek. Te is segíthetsz. Mindig szükségünk van mágusokra.

Őszintén elgondolkodtam, hogy mit is akarok elérni az utazással. Sardiusnak végül is igaza volt. Még a Horda népei sem viseltek jószívvel az élőholtak iránt. De milyen más lehetőségem volt? Már így is éveket töltöttem Aljaváros katakombáiban, folyamatosan szítva és táplálva a dühömet. Ennél biztos, hogy bármi jobb.

Mintha csak hallotta volna a gondolataimat, Sardius rekedten felkiáltott.

– A nagy büdös semmit éred el vele, Destron. Elvettek tőlünk mindent, és ezt nem fogod visszaszerezni azzal, hogy visszamész és az élők között bolyongsz. Nézz szembe az igazsággal. Gyáva.

Brill volt az első város a környéken, amely az Élőholt Járvány áldozata lett. A Járvány megalkotója, Kel’thuzad valaha egy, a város nyugati szélén álló apró házban lakott. Azóta a mérges Elhagyottak a földdel tették egyenlővé.

Minden hónap harmadik keddjén egy Emlékezet nevű ünnepséget tartottak, kizárólag Brillben. A városlakók összegyűltek a város központjában ijesztően élethű maszkokat viselve. A lámpaoszlopokban mágikus fények világítanak, a nap furcsa paródiájaként. Az Elhagyottak azzal töltik a napot, hogy gazdálkodásról beszélnek, és azokról pletykálnak, akik régóta halottak voltak, vagy elköltöztek. Éjfélkor a maszkokat ledobták és a legtöbben sírtak.

Brill festői kisváros volt a Járvány előtt, és a helyi farmerek piacaként szolgált. A romos utcákon most új portréka jelent meg. A merészebb Elhagyottak belopóztak a Falka által kísértett elhagyott falvakba és farmokba, hogy emlékeket szerezzenek a múltból. Aztán ezeket eladták a brilli Elhagyottaknak, akik szinte mindent megvásároltak, aminek kulturális értéke volt.

Mindra Vanar is ilyen műemlék árus volt, aki egy, a városhatárban álló összetört és elmondhatatlanul ocsmány kordén tevékenykedett. Családi ékszerek, vallási tárgyak és rongyos ruhadarabok sokasága vette őt körül. Mindra fizikai állapota nem volt sokkal jobb, mint az áruié. A hasa groteszk módon fel volt puffadva és zöldesszínű bőrén teljesen láthatóak voltak az erek.

– Szinte minden, ami értékes, elpusztult vagy elvitték Brillből. Ahhoz, hogy bármi értelmes minőséget találj, muszáj vidékre utaznod. Nagyon sok falu olyan pici volt, hogy előbb lettek az élőholtak áldozatai, mintsem idő lett volna a kitelepítésükre. Így minden értéküket maguk mögött hagyták – magyarázta.
– Biztos nehéz jó állapotban lévő tárgyakat találni.
– Nagyon igaz, nagyon igaz. Amikor először elkezdtem, alig egy évvel azután, hogy a mi Sötét Úrnőnk felszabadított volna minket, még olyan dolgokat is kaptam, mint festmények és finom ruhák. Ez ma már elképzelhetetlen. Ma minden csak a fegyverekről és szobrokról szól. Időnként vannak olyan szerencsések, akik valami finomat találnak, ami túlélte az elemeket, de én már hónapok óta nem bukkantam ilyen tárgyra.
– Miért olyan népszerűek ezek a tárgyak?
– A vásárlók legtöbbször azt szeretnék, ha valami emlékeztetné őket az életükre. Ezt sokan tagadják, de nem valami meggyőzően.
– De nem fogsz tudni örökké ilyen műemlékeket találni. Előbb vagy utóbb ki fogsz fogyni belőlük.
– Előbb. Egyre messzebb kell bemerészkednem minden egyes alkalommal. Tirisfalt többé-kevésbé már megtisztítottuk, kivéve a túlságosan veszélyes helyeket. Lehet, hogy Ezüstfenyő Rengeteg (Silverpine Forest) felé. Arra vagy ezer elhagyatott ház van. Tudom, hogy nem a legjobb, de mit tehetnék?
– Máshol is el lehet adni ezeket a tárgyakat? Aljavárosban éltem egy ideig, de soha nem láttam ehhez foghatót.
– Csak Brillben. Ismerek olyan kereskedőt, aki elment Tarren Millbe, hogy szerencsét próbáljon, de körberöhögték a városban!
– Megkérdezhetem, hogy miért veszel részt az emléktárgy-kereskedelemben?
– Mert ez lefoglal. Így nem kell a fiamra és a férjemre gondolnom. Nem akarom úgy végezni, ahogy itt Brillben szokás. Talán azért, mert eladom ezeket a tárgyakat, pusztán kereskedő szemmel nézek rájuk, és semmilyen érzelmi töltetet nem hordoznak számomra – vihogta.

FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

Gitta

Gitta vagyok, a WoWLore Fordítások blog írója és gazdája. 2008 óta játszok a WoW-val kisebb-nagyobb megszakításokkal (mostanában inkább nagyobbakkal). 2010 nyara óta fordítok lore témájú írásokat magyar nyelvre. 2011. januárjában indítottam el saját blogomat, a WoWLore Fordításokat, mely mára a legnagyobb magyar nyelvű lore-ral foglalkozó oldal. 2015-ben írásaim egy részéből gyűjteményt hoztam létre Azerothi Históriák néven, mely 2016. decemberében nyomtatott formában is megjelent (jelenleg csak elektronikusan elérhető).

4 thoughts on “Blog- és cikkajánló: Utazások Azeroth és Outland körül

  • 2013-08-18 at 10:52 du.
    Permalink

    Ahogy az író ezt a munkát, én megtisztelte a beszélgetést is. Köszönöm!

    (I used Google!Translate to write that, so sorry if what I wrote above is garbled. Did you translate this yourself, or did you use a program? Anyway, thank you.)

    Reply
  • 2013-08-19 at 11:54 de.
    Permalink

    Thank you for your comment!
    It's just a little blog about Wow lore and sometimes I recommend other pages to read. And I've enjoyed your page, your style and your stories. If it isn't a problem I translated your article about Tirisfal Glades without Google translator, so those Hungarian readers who can't speak English very well, can enjoy your story a little.

    Thank you again!
    Gitta

    Reply

Vélemény, hozzászólás?

You have to agree to the comment policy.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..