Varian Wrynn – Apáink vére 1. rész

Varian Wrynn: Apáink vére
/írta: E. Daniel Arey/

Valami felébresztette mély álmából Varian Wrynn királyt. Ahogy mozdulatlanul állt a homályban, a távolban valami csepegés halk koppanásai visszhangoztak Viharvárad Erődjének falairól. Halálfélelem járta át, mivel már korábban is hallotta ezt a hangot.

Varian óvatosan az ajtóhoz ment és füleit a fényesre csiszolt tölgyhöz tapasztotta. Semmi. Semmi mozgás. Nem hallatszottak léptek. Aztán, mintha nagyon távolról hallaná, valahonnan a kastélyon kívülről egy tömeg egyenletes és tompa éljenézését vélte felfedezni. Talán átaludtam a mai ceremóniát?

Aztán újra a különös csöpögő hang tért vissza, ezúttal határozottan a nedves, jeges padlóról verődött vissza. Varian lassan kinyitotta az ajtót és kikukkantott a hallba. A folyosó sötét és csendes volt. Úgy tűnt, hogy még a fáklyák is hideg fénnyel pislákoltak, majd haltak el, olyan gyorsan, ahogy felgyulladtak. Egy olyan ember számára, aki nem nagyon engedi meg magának az érzelmességet, Varian valamifajta izgalmat érzett most magában – valami régit, vagy valamilyen fiatalkorit vagy talán valami rég elfeledettet. Majdnem olyan volt, mint egy gyermekkori… félelem?

Ezt azonnal elvetette. Ő volt Lo’Gosh, a Szellemfarkas. A gladiátor harcos, aki félelmelt kel ellenségei és barátai szívében egyaránt. Ugyanakkor mégse tudta lerázni magáról baj és veszély érzetét, amely most átjárta a testét.

Kilépve a folyosóra, Varian észrevette, hogy őrei nem a szokásos helyükön álltak. Mindenkit lefoglal az Emlékezés Napja? Vagy valami súlyosabb dolgo történt?

Óvatosan tovább osont a homályos folyosón, majd belépett Viharvárad Erődjének hatalmas és jólismert tróntermébe, de a falai most furcsán másnak tűntek – magasabbnak, jobban árnyékoltnak és üresnek. A távoli kőmennyezetről rikító pókhálóhoz hasonló kárpitok lógtak le, közepükön az oroszlán arany fejével – az embléma Viharvárad nagyszerű nemzetének büszkeségét és erősségét hivatott jelképezni.

A homályban Varian tompa kiáltást hallott, majd hirtelen egy dulakodást. Szemeivel a padlót pásztázta, ahol egy vércsík húzódott végig tisztán a terem közepe felé. A sötétben csak nehezen tudta kivenni két alak eszeveszett küzdelmét. Ahogy szemei hozzászoktak a sötéthez, egy véres és sebesült térdelő férfit látott, fölötte pedig egy női alakot, ahogy kiemelkedett a sötétből.

Varian jól ismerte ezt az alakot, ezt a torzult árnyékot, amely jól jelképezte a nő testének és lelkének torzságát is. A Félork Garona volt az, a félig draenei, félig ork nő – az orgyilkos, akinek elméjét Gul’dan irányította.

Ahogy Varian ott állt földbe gyökerezve hitetlenül, a félork pengéjének széléről friss vércseppek folytak le, elérve a penge hegyes végét, aztán lecsöppentek… leestek… amíg vérvörös rószaszirmot nem képeztek a márvány padlón. Variant a felismerés hullámában elöntötték az emlékek. A fegyver. A királyi öltözet. A férfi a padlón az édesapja volt, Llane király!

Garona Varianra nézett borzalmas, könnyáztatta vigyorával, aztán villámgyorsan lefelé szúrt pengéjével, az acél keresztül hasított a sötétben és a térdelő király mellkasába temetkezett.

– Nem! – sikította Varian, előredőlve, a vérben úszó padlót karmolászva, hogy odaérjen apjához. Megragadta a király ernyedt testét, és közel vonta magához, miközben a félork arca lassan eltűnt a homályban.

– Apám! – kérlelte Varian, karjában ringatva a férfit.

Llane szája fájdalmasan megrándult, majd szétnyílt, hogy utat engedjen a friss vérnek. A halál bűzével levegőért fújtatott, majd az öreg királynak sikerült néhány szót szólnia.

– Így végződik mindig.. a Wrynn királyoknál.

Ezzel Llane szemei lecsukódtak, szája pedig szélesre nyílt. Mélyen a torkából egy utolsó hörgés támadt. Varian be akarta csukni a szemét, de nem tudta. Apja tátongó szájának sarkában valami vibrálva és kígyózva megmozdult a homályos fény irányába.

Hirtelen kukacok bukkantak fel a halott király torkából – ezer és ezer vonagló bogár lepte el Llane proladó arcát. Varian próbált elhúzódni, de a kukacok őt is ellepték, felfalva egész testét, miközben még egy utolsót kiáltott.

* * *

Varian felült a székében, de a szörnyű sikoly még ott visszhangzott a fülében. Magánlakosztályának térképes asztalnál ült Viharvárad Erődjében. Meleg napfény ömlött a szobába, a magas ablakokon át éljenző tömeg hangja hallatszódott be. Az Emlékezés Napjának ünnepségei megkezdődtek.

A kezében egy elfakult ezüst medált tartott, amelynek kulcsos pántja biztonságosan zárva volt. Varian gondolkodás nélkül megpróbálta kinyitni a csecsebecsét, ahogy azt már ezerszer megtette, de most is zárva találta. Az ajtók szélesre nyítlak, és Viharvárad Védelmének főkapitánya sietett be. Marcus Jonathan tábornok arcán riadalom látszott.

– Valami gond van, Felség? Kiáltást hallottunk.

Varian gyorsan elrakta a medált és felállt: – Minden rendben van, Marcus. – A király megpróbálta megigazítani a páncélját, és félretolta a karikás szemei elé hulló sötét hajtincset. Zsigereiben érezte az elmúlt hónapok aggodalmának mély árkait és kialvatlanságát – a sárkány Halálszárnynak a városon és a világon való hirtelen támadását követő számos vészhelyzet elhárításával töltött hetek összemosódtak.

Ő és a tábornok is ragyogó ünnepi öltözetet viseltek, és Jonathan tábornok magas alakjával és éles vonalaival jobban nézett ki az átlagnál.

– A Tiszteletadás Ceremóniája három óra múlva kezdődik, Felség – mondta Jonathan. – Készen van a beszéde?

Varian a térképes asztalon heverő üres tekercsre nézett. – Még mindig dolgozom rajta, Jonathan. És úgy tűnik, hogy nem találom a megfelelő szavakat.

A főtábornok tovább fürkészte, és Varian úgy döntött, hogy inkább témát vált. – Megérkezett már a fiam?

Jonathan tábornok megrázta a fejét. – Senki nem látta még Anduin herceget, Felség.

Varian megpróbálta elrejteni csalódottságát, így az erőd ablakán át az udavarra bámult. Emberek tömege volt ott lent, zászlókat és lobogókat lengetve az égen, a gyermekek kedvenc hősüknek öltöztek be, és az ételeket és italokat nevetés hangja lengte körül. Az Emlékezés Napja részben megemlékezés, részben ünnep volt, habár Varian sosem volt jókedvű ezen az eseményen.

Eközben a tömeg lassan a Hősök Völgye felé vonult, a Viharvárad városának bejáratát övező nagyszerű bajnokok szobraihoz. A Tiszteletadás Ceremóniájához az emelvényt ezen lenyűgöző vezetők árnyékában helyezték el, és ma tisztelettel fognak megemlékezni róluk és megköszönik nekik hatalmas tetteiket.

Jonathan folytatta: – Amikor készen áll rá, uram, az érsek kint vár önre, hogy tárgyaljon önnel a város javítási munkálatairól és a sebesültekről való gondoskodásról.

– Igen. Igen, csak egy pillanat – intette le Varian. Jonathan meghajtotta a fejét és csendben kihátrált a szobából, becsukva maga mögött az ajtót.

Varian félreseperte gondolatának pókhálóit, és ismét előhúzta a medált, saját arcképét bámulva a fényes felületen. A világ megváltozott, de nekem józannak kell maradnom.

Varian Llane király portréjára pillantott a kandalló felett. Ma mindennél fontosabb, hogy az emberiség vezetője, Viharvárad királya, a Szövetség sziklája a legjobb formáját nyújtsa. Az apja sem várna el kevesebbet tőle.

FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

Gitta

Gitta vagyok, a WoWLore Fordítások blog írója és gazdája. 2008 óta játszok a WoW-val kisebb-nagyobb megszakításokkal (mostanában inkább nagyobbakkal). 2010 nyara óta fordítok lore témájú írásokat magyar nyelvre. 2011. januárjában indítottam el saját blogomat, a WoWLore Fordításokat, mely mára a legnagyobb magyar nyelvű lore-ral foglalkozó oldal. 2015-ben írásaim egy részéből gyűjteményt hoztam létre Azerothi Históriák néven, mely 2016. decemberében nyomtatott formában is megjelent (jelenleg csak elektronikusan elérhető).

2 thoughts on “Varian Wrynn – Apáink vére 1. rész

Vélemény, hozzászólás?

You have to agree to the comment policy.