Varian Wrynn – Apáink vére 3. rész

Varian ketrecbe zárt állatként járkált fel s alá Jaina és Benedictus tekintetete előtt. A medált forgatta folyamatosan a kezében, fényes ezüstláncát úgy csapkodta, ahogyan a benne lévő düh csapkodta őt belülről. Jaina és Benedictus tehetetlenül álltak mellette, miközben igyekeztek egy békés öbölre bukkani a háborgó tengeren.

– A herceg meg fogja érteni egy nap, felség – ajánlotta Benedictus. – Felvilágosult lelke van. – Az érsek Jainára nézett támogatásért, azonban mielőtt még a nő megszólalhatott volna, Varian felhorkant:
– Nem szabadott volna hagynom, hogy elmenjen. Anduinnak kötelessége a saját népével lenni, nem a draeneiekkel.
– De még mindig nagyon fiatal – mondta Jaina. – Anduin még keresi a helyét a világban. Azon van, hogy rájöjjön, kicsoda is ő valójában.

Varian abbahagyta a járkálást és a nőre nézett.
– Jaina, ő Viharvárad trónjának várományosa és már majdnem kész férfi! Az ő korában én már kiváló kardforgató voltam és kész voltam arra, hogy csatában harcoljak a Szövetség ellenségeivel!
Jaina megrettent a férfi haragjától.
– Az egyetlen fokmérője annak, hogy ki mennyire férfi, az, hogy milyen korán kezd el ölni, Varian? – Jaina igyekezett állni a férfi vad tekintetét. – Nem látod, hogy Anduin más utat választott?
Varian megállt egy pillanatra és elgondolkodott.
– Én… már kiegyeztem Anduin döntéseivel, de félek, hogy továbbra sincs meg benne a kormányzáshoz szükséges erő. Ezek veszélyes idők, ahogy te is megjegyezted, Atyám.
– Való igaz, hogy a világ a szakadék szélén egyensúlyoz. – Az érsek igyekezett óvatosan megválasztani szavait. – De a Fény mindannyiunk számára más utat mutat, akárhogyan is végződnek.
– Elég a prédikációból, Benedictus! A való világ nem olyan megbocsátó, mint az egyházad. Királynak lenni veszélyes munka; egyetlen rossz lépés és emberek halnak meg!
Benedictus közelebb lépett, és a király vállára tette a kezét: – Az Emlékezet Napján, tudom, hogy még inkább felelősnek tartod magad számos dologért, különösen azokért, amelyeket elvesztettünk… – majd óvatosan folytatta: – … amelyeket elvesztettél.
A király ezüst medáljáért nyúlt, elmerülve zavaros gondolataiban és félelmeiben.
– Ha Anduin nem áll készen, ha bármiben is gyenge, az ahhoz fog vezetni… – Varian szinte lefagyott ettől a gondolattól.
Jaina gyorsan közbelépett, hogy oldja a feszülséget.
– Anduinnak más az erőssége, amit a világ számára nyújthat, Varian. Nem véletlenül választotta a papságot. Ő egy gyógyító, és kapcsolatban áll a Fénnyel.
Varian bólintott. – Igazat beszélsz, Jaina. Anduin soha nem volt olyan,… mint én. – Varian hatalmas sóhajjal ült vissza újra a trónra.
– Ahogy korábban mondtad, királyom – kezdte Benedictus –, az idők változnak, és világos, hogy nekünk is változnunk kell velük. Az a kor, amit csak az olyan szívvel megáldottak élhettek túl, mint Lothar, talán süllyedőben van. Úgy tűnik, hogy a világ valaki újra, valami másra áhítozik.
Varian ránézett, miközben lelke annyi bizonytalansággal volt tele. Nemrégiben Azeroth az alapjaiban rázkódott meg, és számos darabkája mindörökre elveszett. És most még az ő egykor biztosnak hitt elképzelései is valahogyan erőtlennek tűntek. Benedictus és Jaina távozni készültek, de az érseknek még volt mondanivalója.
– A megújulásról beszélve, felség. Van egy ajándékom számodra az Emlékezet Napja alkalmából – igazából számodra és a herceg számára.
Varian felsóhajtott. – Félek, hogy csak én egyedül tudom elfogadni nagylelkűségedet ezen a napon, Atyám. Világos, hogy a fiam nem akar a közelemben lenni.
Benedictus elmosolyodott. – Ne hagyd, hogy gondok nyomják a szívedet. A Fény még a legsötétebb éjszakában is képes világítani. Találkozhatok veled később a nap folyamán? Úgy hiszem, hogy ez gyógyír lesz számos bajodra.
Varian nem volt meggyőződve erről. – Hol és mikor, Atyám? Te is tudod, hogy nagyon mozgalmas napom van.
Az érsek közelebb hajolt, és belesuttogta a helyszínt a fülébe. Varian arca megkeményedett, ahogy meghallotta a találkozó helyét, de egy pillanattal később kelletlenül rábólintott.
Ahogy Jaina és az érsek távoztak, Variannak még egy utolsó kérdése volt Benedictushoz.
– Mondd, atyám, szerinted Anduinból jó király lesz?
Az érsek megfordult, és méltóságteljesen bólintott. – Minden bizonnyal, uram. Ha kiállja eme idők próbáját. Az ilyen kétségbeesett napok minden tisztátlanságot leégetnek, hogy csak a legerősebb acél maradjon fenn utánuk. És a Wrynn király mindig bizonyították kiváló lelkierejüket, felség. – Bólintott, és Jainával közösen távozott, egyedült hagyva Variant a trónteremben a parancsnokság magányos kötelezettségével, amelyet a király már túl jól ismert.
* * *
Ahogy Varian a városi temetőbe lépett, a nap megkezdte lassú ereszkedését a horizont felé, meleg aranyszínű sugarakat szórva az égbe nyúló katedrális templomtornyára és a csendes sírkövekre.
Szomorúság járta át Variant, miközben a túl jól ismert fejfák között lépdelt, azon az úton, amit annyiszor bejárt már a korábbi Emlékezet Napokon. Friss orgonák édes fűszeres illata csapta meg az orrát, és az illatok felidézték benne feleségének, Tiffinnek a varázslatos illatát, örömteli nevetését, gyengéd mosolyát.
A kőoroszlánokhoz lépett, amelyek felesége sírját őrizték, szinte transzba esve attól, ahogy rég elfeledett emlékek rohanták meg elméjét. Az aranyszínű fénysugarak visszatükröződtek a sír bronz emléktábláján. Varian elolvasta az utolsó sort: „Mivel világunk hidegebb lett a hiányod miatt”, és érezte, ahogy a keserű igazság a szívében lüktetett. Te és Anduin vagytok az egyetlenek, akik melegséget adtok nekem, Tiffin.
Lépéseket hallott a háta mögül, és mikor megfordult, meglepetten vette észre, hogy Benedictus és a fia közelítenek felé. A lelkesedés, hogy ismét láthatja a herceget, hamar lelohadt, ahogy meglátta Anduin arcán a rémületet és éles pillantását, amit az érsekre vetett.
Variant meglepte, hogy Anduin milyen sokat nőtt. Vagy csak a napfény miatt tűnt úgy? A herceg idegesen megragadta íját és nyilakkal teli tegezét, majd dühösen a papra támadt.
– Amikor azt kérted tőlem, atyám, hogy kísérjelek el, elfelejtetted megemlíteni, hogy apám is csatlakozni fog hozzánk.
Benedictus a fiúra mosolygott. – Néha, kedves hercegem, ahhoz, hogy meggyógyíthassuk a világot, néhány dolgot titokban kell tartanunk.
Varian érezte, hogy egyre jobban felveszi az apa szerepét. Meg akarta mondani a fiának, hogy hagyjon fel a bolond viselkedésével és nőjön fel. Utasítani akarta Anduint arra, hogy maradjon Viharváradban, hogy teljesítse hercegi és trónörökösi kötelezettségeit. De tudta, hogy ez csak további haragot szülne, ahogy történt az korábban is. Minél nyersebb volt a fiúval, annál jobban eltávolodott tőle Anduin.
– Szóval ez az Emlékezet Napi ajándékod, atyám? – próbálta lágyítani a hangját Wrynn király. – Egy meglepetésszerű családi kibékülés? – A szemeivel óhatatlanul is Tiffin sírjára nézett.
Az érsek mindkettejüket alaposan megnézte magának, és elégedettnek tűnt. – Részben. De van még több is. Emlékszel még arra a feladatra, amivel egykor régen megbíztál, nem sokkal a drága Tiffin halála után?
Varian elgondolkodott egy pillanatra. Most már olyan régen volt. Annyi minden történt a felesége halála óta. Annyi minden megváltozott. Annyi minden megváltozott őbenne. Vajon Tiffin tudná szeretni azt a férfit, akivé váltam?
Benedictus előrenyúlt, és egy csillogó ezüst kulcsot adott át Variannak. A király földbe gyökerezett lábakkal meredt a tenyerében nehezedő tárgyra. Anduin azonnal tudta, hogy mi az.
– Anya medáljának kulcsa!
Varian képtelen volt megszólalni, de megpróbálta. – Megtaláltad! De hogyan?
– Igen, uram. Ahogy parancsoltad. Bocsánatodért esedezem, amiért ilyen sok időbe került előkeríteni, de azt gondoltam, hogy a mai nap a legalkalmasabb arra, hogy mindkettőtök számára visszaadjam ezt az emléket. – Benedictus megpaskolta a herceg fejét.
Varian érezte, hogy valami mélyen megmozdult benne. – Köszönöm, Benedictus. Te jó ember vagy. Bele se merek gondolni, mihez kezdenék nélküled.
Az érsek meghajtotta a fejét. – Kérlek, engedd, hogy magatokra hagyjalak titket. – Ezzel megfordult, hogy távozzon, de még utoljára felemelte a kezét. – Békesség legyen mindkettőtökkel – mondta, majd eltűnt egy faligetbe vezető ösvényen.
Varian ott állt, kezében az ezüst kulcsot forgatva és az érsek különös búcsúzásán töprengett. Végül észrevette, hogy Anduin őt figyeli. Mindazon nyers dolgok, amiket fia fejéhez akart vágni, nem számítottak már. Rájött, hogy egyetlen dolog létezik számára: az, hogy Anduin mindennél fontosabb. Ez világos volt.
A herceg megfordult, hogy anyja sírkövét vizsgálva gondolataiba merüljön. Varian végül megtörte a csendet.
– Jó, hogy újra látlak, fiam. Azt hiszem, hogy legalább egy fejjel nagyobb lettél, mióta… – Varian még idejében kapcsolt. – A draenei ételek ízlettek, ugye?
– Velen mester azt mondja, hogy minden irányban növök – felelte Anduin továbbra is anyja sírját bámulva. – Velen mindig emlékeztet arra, hogy „Minden nap, mind irányban növekednünk kell.”
Varian bólintott. – Bölcs és hasznos tanács. Főleg egy király számára… vagy egy jövendő királynak.
Anduin arca megrándult, majd az apjára nézett mély azúrkék szemeivel.
– Haldoklik a világ, apám?
Variant felkészületlenül érte a kérdés egyszerű tömörsége. Az ártatlan, de mégis alapos kérdésekre emlékeztette, amelyeket Anduin apró gyerekként tett fel neki. Már akkor is látható volt a fiú mély bölcsessége.
Varian megpróbált óvatosan válaszolni.
– Nem vagyok a mély filozófiai tanok tudója, de tudom, hogy a világnak körforgása van, ahogyan az évszakoknak is. Mindennek megvan a maga ideje, és dolgok jönnek és mennek a megújulás gyűrűjén.
Elgondolkodott, hogy hogyan magyarázhatná el jobban, aztán előhúzta a kardját.
– Ahogyan egy nagyszerű fegyvernél, fiam: az élét időről időre meg kell élesíteni ahhoz, hogy ismét visszanyerje teljes erejét.
– Velen is ezt mondja. Azt mondja, hogy a halál és az újjászületés is ugyanúgy a csillagok körforgásának részei.
– Akkor azt is tudnia kell, hogy király és királyságok jönnek és mennek, de az igazság, a becsület és a tisztelet állandóak.
– És a szeretet – mondta Anduin, de alig mert az apjára pillantani.
A király elgondolkodott rajta, majd bólintott. – Igen, a szeretet.
Anduin folytatta: – Azt hiszem, a szeretet mindennél tovább kitart.
Varian hirtelen tudta, hogy mit kell tennie. Kezébe fogta az ezüst medált, és még mielőtt végiggondolta volna, hogy mit fog mondani, így szólt:
– Azért tartottam magamnál édesanyád medálját ezekben az években, hogy emlékeztessen arra, hogy miért vállaltam felelősséget királyként. Hogy emlékeztessen arra, hogy minden cselekedetnek következményei vannak, és egy vezetőnek együtt kell élnie a döntéseivel, jókkal és rosszakkal egyaránt, mert oly sokan számítanak rá.
Kinyújtotta a medált.
– Azt akarom, hogy… – majd megállította magát. – Úgy értem, arra gondoltam, talán szeretnéd, hogy most már a tiéd legyen. Ha szeretnéd.
Anduin bólintott, és Varian lassa a fia nyaka köré csatolta Tiffin medálját. A fiú kezdében tartotta a medált, ujjaival ugyanúgy végigjárta a vésett feliratot, ahogy Varian tette azt oly sok éven át.
Varian átadta neki az ezüst kulcsot, és a pillanat megállt. Még a sírkertben fújdogálló szellő is úgy tűnt, hogy visszatartja a lélegzetét az esemény jelentősége láttán. Varian úgy érezte, mintha valami fáklyát adna át, az erő és a felnőttkor egyfajta erőteljes szimbólumát, amely valahogyan segíteni tudná a fiát a jövőben.
– Most már a tied – mondta. – Bármikor kinyithatod, amikor készen állsz rá.
Anduin elgondolkodott egy pillanatra, majd az erszényébe süllyesztette a kulcsot. Majd egyszer megtalálja rá az időt, hogy megbékéljen a múltjával a maga módján.
– Szerette ezt a medált, Anduin – mondta Varian. – Szerette a szépséget és szerette Viharvárad népét… de amit a legjobban szeretett, az te voltál.
Anduin szemei könnytől csillogtak a délutáni fényben. Varian alaposan megnézte a fiát, és úgy érezte, többet lát, mint eddig bármikor.
– Egy kissé… vak voltam.., hogy nem láttam benned a férfit, akivé váltál.
Ezzel a fiú könnyei feltartóztathatatlanul potyogni kezdtek, mindazokkal a szavakkal együtt, amiket mindig ki akart mondani.
– Annyira szerettem volna, ha jobban hasonlíthatnék rád, apám. Nagyszerű király akarok lenni. De… én nem… nem vagyok olyan erős. – Mérgesen letörölte a könnyeit, mintha azok a gyengeség jelei lennének.
Varian egyik karjábal átölelte a fiát.
– Nem, Anduin. Benned több a bátorság, mint bennem, és ez a szíved legmélyéről fakad. Emlékszel, hogy mit szokott mondani Magni bácsikád? „Az erő számtalan formában testet ölthet…”
Az utolsó sort közösen ismételték el. – „… kicsiben és nagyban egyaránt!”
Anduin elmosolyodott a kellemes emléken. Varian így folytatta:
– Mereven és rendíthetetlenül állok a viharban, de te érzed a szelet – vele hajlongsz és a sajátodévá teszed – és ezzel megtörhetetlenné válsz.
Varian Tiffin síremléke felé fordult. – Édesanyádban is megvolt ez a képesség. Tökéletessé tette a gyengéd rábeszélés művészetét, és a szeretetével világokat tudott megmozgatni.
A herceg anyja végső nyughelyét nézte, és próbálta visszafojtani az újonnan feltörni vágyó könnyeit. Varian rájött, hogy gondolkodás nélkül mondott ki dolgokat, és nem mint Viharvárad királya, hanem egyszerűen mint apa a fiának.
– Jó, hogy el tudod őt siratni, Anduin. Énbennem soha nem volt meg ez az erő. – Mindketten némán álltak pár percre, annak a személynek a sírját bámulva, aki iránti kölcsönös szeretetük volt a legmélyebb kapocs közöttük, mélyebb, még a közös vérnél is.
– Hiányzik – szólalt meg végül Anduin. – Tudom, hogy még csak csecsemő voltam, de a mai napig érzem őt.
– És ezért leszel te a Wrynn királyok leghatalmasabbja – mondta Varian, és megveregette a fia hátát. Azt kívánta, bárcsak örökké tartana ez a pillanat, de tudta, hogy ez nem lehetséges. Felnézett, és végignézett a környezetükön. – Nos, mondd meg, szerinted melyik irányból fog támadni az ellenség?
Anduin letörölte a könnyeit. – Már figyelnek minket egy ideje. Szerinted kicsodák ők?
Varian eltűnődött.
– Valószínűleg bérgyilkosok. Nyilván az ünnepi zsibongást akarják kihasználni, hiszen ez egy kiváló alkalom arra, hogy Viharvárad vezetői mind közösen jelenjenek meg a nyilvánosság előtt. Szóval, mi a terved?
Anduin próbált nem abba az irányba nézni, amelyről beszélt.
– Keletről fognak ránk támadni, és megpróbálják elzárni a fő kijáratot. Mivel nyers erővel akarnak ránk támadni, semmilyen cselt nem vetnek be. Ha a hátunkat a nyugati falnak támasztjuk, akkor biztosak lehetünk benne, hogy szemből lesznek nekünk.
Varian nem tudta elrejteni a mosolyát.
– Lenyűgöző. Ezek szerint tényleg hallgattál azokra az unalmas és fárasztó leckékre, amiket adtam neked.
– Többet tanítottál nekem, mint gondolnád, apám.
Varian bólintott, és Anduin válaszul rávigyorgott. Valami kimondatlanul is átjárta őket, valami, amire nem kellettek szavak.
Rakéták hangja törte meg hirtelen a csendet. Mágikus lövések csatpak fel magasan az égre a Hősök Völgyéből és a város felett színek és formák virágzó káoszává robbantak. Az Emlékezet Napjának záró ünnepsége kezdetét vette.
De a tűzijáték valami másnak is a jele volt. Hirtelen minden irányból veszélye kinézetű emberek emelkedtek ki fedezékükből. Mindegyikük fegyvert tartott magánál és a bérgyilkosok ölési szándéka tükröződött arcukon.
Varian a fia felé fordult, és szinte élvezte a pillanatot.
– Úgy tűnik, kicsit el fogok késni a beszédemmel.
A támadók a két ember felé közelítettek, és Varian tízet számolt meg belőlük. Nem gond, gondolta Varian addig, amíg Anduin a támadók háta mögé nem mutatott, és mindketten meg nem látták, hogy egy másik férfi jön elő egy fa mögül. Ez utóbbi ugyanis egy nagy hatalmú varázsló volt: sötétlila köpenye sugárzott védőpajzsától és göcsörtös botja körül égő rúnák energiái világítottak.
– Az nem tetszik nekem – mondta Varian, és előhúzta a kardját. Anduin bólintott, meghúzta az íját és egy nyilat helyezett bele.
Ahogy figyelték, a varázsló meglendítette botját, amely hatalmas fénycsóvát húzott maga után a levegőben, miközben ő kántálni kezdte a varázsigéket.
Még több tűzijáték töltötte be az eget, és a támadók hirtelen a királyra és a hercegre vetették magukat. A robbanások zaja elnyelte az orgyilkosok kiáltásait, ahogyan az acél beléjük szúrt és vér fröccsent, és a Viharváradi Tavon keresztül apa és fia egyszerre kiáltottak fel büszkén:
– A Szövetségért!
FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

Gitta

Gitta vagyok, a WoWLore Fordítások blog írója és gazdája. 2008 óta játszok a WoW-val kisebb-nagyobb megszakításokkal (mostanában inkább nagyobbakkal). 2010 nyara óta fordítok lore témájú írásokat magyar nyelvre. 2011. januárjában indítottam el saját blogomat, a WoWLore Fordításokat, mely mára a legnagyobb magyar nyelvű lore-ral foglalkozó oldal. 2015-ben írásaim egy részéből gyűjteményt hoztam létre Azerothi Históriák néven, mely 2016. decemberében nyomtatott formában is megjelent (jelenleg csak elektronikusan elérhető).