A Meg nem tört – 2. rész

– Egészen biztos, hogy a túlélésed egy jel, egy üzenet a Fénytől.

– Különbözőképpen adja mindannyiunkra áldását. Amikor eljön az idő, majd ismét megtalálod.

– Remélem, hogy így van, öreg barátom. Csak… nem ugyanazt érzem. Valami megváltozott bennem.

– Ugyan már. Fáradt és zavarodott vagy, ami nem is csoda mindazok után, amiken keresztül mentél. Pihend ki magad.

Rolc kiment a barlangból. Nobundo visszafeküdt és lehunyta a szemeit…

Kiáltások. A nők hisztérikus könyörgései.

Nobundo szemei kipattantak. Már napok óta az egyik táborban tartózkodott, amit még a csata előtt foglaltak el azok, akik elbújdostak. De még mindig nem tudott megszabadulni azoknak a nőknek a szívettépő sikolyaitól, akiket hagyott meghalni. Minden alkalommal utána kiáltottak, valahányszor lehunyta a szemét, a segítségéért esedeztek, hogy mentse meg őket.

Nem volt más választásod.

De valóban ez volt az igazság? Nem volt benne biztos. Nobundo mostanában egyre nehezebbnek találta a tiszta gondolkodást. A gondolatai zagyvák és összefüggéstelenek voltak. Nagyot sóhajtott, majd felkelt a kőpadlóra borított takaróról, miközben felnyögött begyulladt izületei miatt.

Kilépett a ködös, mocsaras levegőbe, és egy nedves nádból készült ágyhoz ment. Zangarmarsh barátságtalan terület, de ezekben a napokban legalább otthont nyújtott nekik.

A lápvidéket mindig messzire kerülték az orkok, és nem véletlenül. Az egész területet sekély, enyhén sós víz borította; a növényzet jelentős része mérgező volt, ha nem vigyáztak; és a nagyobb lápvidéki vadállatok bármit megettek, csak hogy ne őket egyék meg először.

Ahogy Nobundo több feléje tornyosuló óriásgomba között botorkált, meghallotta, hogy valakik emelt hangon beszélnek: mintha lázongás lenne a tábor szélénél.

Odasietett, hogy lássa, mi történik. Három ütött-kopott draeneit, két férfit és egy nőt támogattak át a táborlakók a határőrökön. Mögöttük egy eszméletlen draeneit cipeltek.

Nobundo kérdőn népzett az egyik őrre, aki válaszolt a ki nem mondott kérdésre: – Túlélők Shattrathból.

A hírtól felvillanyozódva követte Nobundo a csapatot vissza a barlangokhoz, ahol a tűlélőket óvatosan a takarókra fektették. Rolc először az eszméletlenre tette rá a kezét, de nem tudta felébreszteni.

A nő, aki láthatólag kábult volt, halkan motyogott: – Hol vagyunk? Mi történt? Nem érzem, valami….

Rolc odament hozzá és lenyugtatta: – Csak pihenj. Most már barátok között vagy. Minden rendben lesz.

Nobundo eltűnődött. Valóban minden rendben lesz? Az ork portyázó csapatok máris felfedezték és kiirtották az egyik tábort. És hogy menekült meg ez a négy? Milyen szornyűségeket élt át a nő? Mi vezethette az eszméletlent ebbe az öntudatlan állapotba? És ahogy kinéztek és viselkedtek… Nobundo eltöprengett, hogy a sérüléseik valóban csupán fizikaiak-e: kimerültnek és elcsüggedtnek tűntek.

Úgy néztek ki, mint ahogyan ő is érezte magát.

Néhány nappal később a túlélők felépültek annyira, hogy Nobundo úgy érezte, hogy kérdezősködhet tőlük Shattrath felől.

Először a nő, Korin beszélt. Hangja megtört volt, miközben felidézte emlékeit.

– Szerencsénk volt. Mélyen a hegy gyomrában maradtunk, az egyik fel nem fedezett rejtekhelyen… legalábbis az idő nagy részében.

Nobundo kérdőn nézett rá.

– Egyszer aztán ránk talált egy csapatnyi zöldbőrű szörnyeteg. Ami harc ezután következett… soha nem láttam még ahhoz foghatót. Négyet, azok közül, akik vállalták, hogy megvédik a csoportunkat, lemészároltak, de ők is sok orkot megöltek. Végül csak Herac és Estes maradt. Ők ölték meg a maradék brutális bestiákat. Kegyetlen szörnyetegek voltak. És azok a szemek, azok a rettentő szemek… – Korin összerázkódott az emléktől.

Estes szólalt meg: – Volt egy robbanás. Pár perccel később orrfacsaró bűzű gáz töltötte meg a rejtekhelyünket, amitől köhögni kezdtünk, és olyan betegek lettünk tőle, mint korábban semmitől.

Nobundo visszaemlékezett a természetellenes vörös ködre, de gyorsan elhesegette az emléket. Herac szólt közbe:

– Úgy éreztük magunkat, mintha haldokolnánk. A legtöbben elájultunk. Mire felébredtünk, már reggel volt. A felső szintek elhagyottak voltak. Eljutottunk a Határhegyekig, aztán azon keresztül Nagrandba, ahol néhány nappal később ránk találtak.

– Mennyien voltatok akkor?

Herac válaszolt: – Huszan, talán többen. A legtöbben nők és egy pár gyermek. Mások pár nappal később csatlakoztak hozzánk, mint az is, aki ájultan fekszik a barlangban… a többiek azt mondták, hogy Akamának hívják. Azt mesélték, hogy nagyobb dózisban kapott a gázból, mint bármelyik más túlélő. Rolc még mindig nem tudja, hogy valaha is… – Herac elhallgatott, és többet nem szólalt meg.

Estes folytatta: – Később szétváltunk, és különböző táborokba küldtek minket Zangarmarsh és Nagrand területén. Elővigyázatosságból, hogyha esetleg valamelyik tábort felfedezték az orkok, akkor ne öljenek meg mindannyiunkat.

– Esetleg bármelyikőtök pap vagy Vindikátor – a Fény harcosa?

Mindhárman megrázták a fejüket.

– Akama nevében nem beszélhetek, de Estes és én egyszerű kézművesek vagyunk, nem vagyunk hozzászokva semmilyen fegyver viseléséhez. Ezért osztottak be minket a barlangokhoz: mi voltunk a védelem utolsó vonala.

Korin megkérdezte Nobundot: – Amikor te elmenekültél, volt veled bárki más? Voltak más túlélők? Hallottuk az orkokat az alacsonyabb szintekről, de nem mertük megkockáztatni, hogy felfedeznek minket, ezért elmenekültünk.

Nobundo az Alsó Városban heverő holttestek kupacára gondolt… az Aldor Magaslatról hallatszódó könyörgésekre, de igyekezett kiverni fejéből a megkínzott sikolyokat.

– Nem – válaszolta. – Nem tudok senki másról.

***

Teltek-múltak az évszakok.

Velen, az ő próféta vezetőjük, két nappal korábban meglátogatta őket… vagy van már négy napja is? Mostanában Nobundo egyre nehezebben tudott visszaemlékezni néhány dologra. Velen az egyik szomszédos táborból érkezett. Pontos tartózkodási helye szigorúan őrzött titok volt, arra az esetre, ha egyiküket élve elkapnák és megkínoznák. A draeneiek sem tudnak átadni olyan információt, amelyről maguk sem tudnak. Mindenesetre Velen beszélt a jövőjükről, arról, hogy hogyan szükséges hosszú ideig, akár évekig is bujdosásban élniük, miközben várnak és azt figyelik, hogy mi történik az orkokkal.

Velen szerint a zöldbőrűek nekiálltak egy olyan építménynek, amelly úgy tűnt, teljesen lefoglalja az idejüket és erőforrásaikat. A terv jelenleg elvonta a figyelmüket arról, hogy túlélő draeneiek után vadásszanak, legalábbis egy időre. Amit az orkok a felperzselt földeken, nem messze a főerődüktől építettek, valamilyen átjárónak tűnt.

Úgy tűnt, Velen még többet tud annál, mint amit elmondott nekik, de végtére is próféta volt, egy látó. Nobundo úgy gondolta, hogy a nemes bölcsnek muszáj volt tudnia olyan dolgokat is, amelyek megértéséhez ő és a többiek egyszerűen nem voltak elég bölcsek.

Nobundo most azt figyelte, ahogy Korin halászlándzsájával a vízbe merészkedett. Valami megváltozott rajta. Úgy tűnt, mintha az elmúlt pár hétben megváltozott volna a külseje. Az alkarjai egy kissé nagyobban lettek; az arca beesettnek nézett ki; és az egész alakja mintha elkorcsosult volna. Bármilyen hihetetlennek is hangzott, mintha még a farka is összefonnyadt volna.

Herac és Estes közeledett feléjük, és Nobundo meg mert volna esküdni, hogy ugyanezeket a változásokat látja rajtuk is. Lenézett a saját alkarjára. Csak a képzelete játszik vele, vagy valóban megduzzadtak? Azóta nem érzte jól magát… azóta az éjszaka óta. De feltételezte, hogy idővel teljesen rendbe jön. De most egyre inkább aggódott efelől.

Korin közeledett feléje.

– Végeztem mára. Muszáj ledőlnöm egy kicsit – nyújtotta át a lándzsáját Nobundonak.

– Jól vagy? – kérdezte.

Korin próbált mosolyogni, de nem volt túl meggyőző. – Csak fáradt vagyok – felelte.

***

Nobundo a Zangarmarshra néző egyik hegy tetején ült szemlehunyva. Fáradtnak érezte magát minden porcikájában. Azért jött ide, hogy egyedül lehessen. Már napok óta nem látta Korint. A nő és a két férfi az egyik barlangban húzódtak meg, és amikor az állapotukról faggatta őket, csak vállrándítás volt a válasz. Az Akama nevezetű még mindig nem tért magához, Rolc folyamatos erőfeszítései ellenére sem.

Valami nagyon-nagyon rossz volt. Nobundo tudta, hiszen látta a változásokat saját magán és a többi tűlélőn, köztük Akamán is. A tábor többi lakója is tisztában volt mindezzel. Egyre kevesebbet szóltak hozzá, még Rolc is. És az egyik nap, amikor Nobundo pár apró hallal tért vissza a táborba, a többiek azt mondták neki, hogy sok van nekik, így ő nyugodtan megeheti a halakat egymaga… mintha valami betegség fertőzte volna meg őt és a többiek már azzal elkapnák, ha megérintenék az ételt, amelyhez ő hozzáért.

Nobundo undort érzett. Hát az ő szolgálata nem jelent semmit? Hosszú órákat töltött a dombtetőkön, csendben elmélkedve, arra kényszerítve elméjét, hogy koncentráljon, miközben kétségbeesetten próbálta elérni azt, ami azóta az éjszaka óta elérhetetlen volt számára: a Fényt. Olyan volt, mintha becsuktak volna előtte egy ajtót, mintha elméjének az a része, amely létrehozta a kapcsolatot, egyszerűen nem működött volna, vagy ami még rosszabb, nem is létezett volna.

Még az olyan egyszerű gondolatoktól is, mint ezek, megfájdult a feje. Az utóbbi időben egyre nehézkesebb lett megfogalmazni az érzéseit. Karjai tovább dagadtak, és a daganat nem akart eltűnni, valamint a patái is kezdtek szétforgácsolódni. Darabkák szakadtak le róluk, és nem is nőttek vissza. És a rémálmok azóta sem múltak el.

Legalább az ork őrjáratok egyre ritkábbak voltak. Jelentések érkeztek arról, hogy bármit is építenek az orkok, lassan elkészül. És valóban valamilyen átjárónak tűnik, pont ahogyan azt Velen megjósolta.

Jó, gondolta Nobundo. Remélem, hogy átmennek rajta, és remélem, hogy egyenesen a végzetükbe vezeti őket.

Felkelt, és lassan, megfontoltan elindult visszafelé táborba, miközben hálás volt a pörölye által nyújtott támasznak, amely az elmúlt hetekben olyan nehéz lett, hogy fejjel lefelé cipelte, és egyre gyakrabban sétabotként használta.

Órákkal később érte el végcélját, és úgy döntött, hogy meglátogatja Rolcot. Együtt összehívhatnának egy gyűlést, amelyen felvetik az egyre növekvő türelmetlenséget, amit mutatnak…

Nobundo megállt Rolc barlangjának bejáratánál. Korin volt bent egy takarón feküdve. Most már annyira megváltozott a nő, hogy szinte nem is hasonlított egy draeneire, hanem inkább mintha valamifajta paródiája lett volna népüknek. Beteges és lesoványodott volt. A szemei táskásak voltak, és az alkarjai hatalmas méretűek lettek. A patái visszavedlettek két kicsiny kidudorodássá, és a farka csupán egy kinövés volt. Törékeny állapota ellenére küzdött Rolc karjaiban.

– Meg akarok halni! Csak meg akarok halni. Azt akarom, hogy tűnjön el a fájdalom!

Rolc szorosan tartotta a nőt. Nobundo gyorsan odasietett hozzájuk és közel hajolt.

– Ne légy bolond! – mondta, majd Rolcra nézett. – Nem tudod meggyógyítani őt?

A pap megdöbbenve nézett a barátjára. – Megpróbáltam!

– Engedjetek el! Hagyjatok meghalni!

Fény támadt Rolc kezei közül, amely simogatta Korint, és gyengéden nyugtatta, amíg erölködése lassan csökkent, majd teljesen megszűnt. Gyötrő zokogásban tört ki a nő, és összegömbölyödött a padlón. Rolc a fejével jelezte, hogy hagyják el a barlangot.

Amikor kint voltak, Rolc zordan nézett Nobundora.

– Megtettem mindent, amit tudtam. Olyan, mintha a teste, akárcsak az akarata, megtört volna.

– Kell lennie, valamilyen útnak, valaminek, ami képes… – Nobundonak nehezére esett pontosan kifejeznie a gondolatait. – Tennünk kell valamit! – nyögte ki végül.

Rolc egy pillanatra elhallgatott.

– Aggódom értük és értek. Jelentéseket kaptunk, hogy a Shattrath-i menekültek a többi táborban is hasonló változásokon mennek keresztül. Bármi is ez, nem reagál semmilyen gyógymódra, és nem múlik el magától. A népünk attól fél, hogyha nem teszünk valamit, akkor mindannyian elveszünk.

– Miről beszélsz? Mi történt?

Rolc sóhajtott: – Csak szóbeszéd. Egyelőre. Megpróbáltam meggyőzni őket, de én sem tudlak sokáig megvédeni téged és a többieket. És hogy őszinte legyek, nem vagyok benne biztos, hogy meg kéne védenem titeket.

Nobundo keserű csalódást érzett a barátja miatt, mert az egyetlen ember, akiről azt gondolta, hogy megbízhat benne, most ugyanolyan szűklátókörű paranoiásként viselkedett, mint a többiek.

Mivel képtelen volt megszólalni, Nobundo megfordult és elsétált.

***

Korin állapota rosszabbodott, és a döntés, amelytől Nobundo rettegett, és amelyről Rolc beszélt, néhány nappal később meghozatott.

Nobundot, Korint, Estest és Heracot összeterelték a többi táborlakó előtt. Néhányan komoran néztek rájuk, mások szomorúnak tűntek, megint mások arcáról nem lehetett leolvasni semmit. Rolc úgy tűnt, hogy kétségek között van, de meggyőzte magát, mint egy vadász, aki nem szeret ölni, de tudja, hogy muszáj ennie, és arra készül, hogy halálos ütést mérjen áldozatára.

Kiderült, hogy a tábor Rolcot választotta szószólójuknak.

– Ez nem egyszerű számomra, egyikünk számára sem – mutatott a háta mögött álló sztoikus gyülekezetre. – De beszéltünk más táborok képviselőivel, és közösen együtt hoztuk meg a döntést. Úgy hisszük, hogy mindannyiunk érdeke lenne az, ha ti, akik… érintettek vagytok, közösen együtt élnétek, de… elkülönülve tőlünk, akik továbbra is jóegészségnek örvendünk.

Korin, aki különösen szánalmasnak nézett ki, reszelős hangján kérdezte: – Szóval kitiltotok minket?

Mielőtt Rolc tiltakozhatott volna, Nobundo tört ki: – Pontosan! Nem tudják megoldani a gondunkat, ezért… ezért egyszerűen reménykednek benne, hogy nem kell tudomást venniük rólunk! Csak azt akarják, hogy távozzunk!

– Nem tudunk segíteni rajtatok! – fakadt ki Rolc. – Fogalmunk sincs, hogy vajon ragályos-e az állapototok, és csökkent fizikai és mentális képességeitek olyan teher számunkra, amelyet nem engedhetünk meg magunknak. Nem vagyunk elegen ahhoz, hogy vállaljuk a kockázatot!

– Mi lesz Akamával? – kérdezte Korin.

– Az én gondom lesz, amíg fel nem ébred – válaszolta Rolc, majd hozzátette, – ha egyáltalán felébred.

– Milyen kedves tőled – motyogta Nobundo, szavait átitatta a szarkazmus.

Rolc előrelépett, és kihívóan Nobundo elé állt. Romló egészségi állapota ellenére Nobundo kiegyenesedett, és farkasszemet nézett Rolc-kal. Rolc megszólalt:

– Azt mondtad, hogy azon tűnődsz, hogy vajon a Fény büntet téged hallgatásával, amiért kudarcot vallottál Shattrathnál.

– Mindenemet odaadtam Shattrathnál. Kész voltam meghalni, hogy te és ti mindannyian élhessetek!

– Igen, de nem haltál meg.

– Mit akarsz mondani? Azt akarod mondani, hogy megfutamodtam?

– Úgy gondolom, hogyha a Fény elhagyott téged, azt okkal tette. Kik vagyunk mi, hogy megkérdőjelezzük a Fény módszereit? – Rolc támogatásért a többiekre nézett. Néhányan elfordultak, de sokan nem. – Bármi is az igazság, azt hiszem, itt az idő, hogy elfogadd az új helyed a dolgok jelenlegi állása szerint. Úgy gondolom, ideje, hogy a többiek jólétét is számításba vedd…

Rolc lehajolt, és megkocogtatta a Nobundo kezében lévő pörölyt.

– És azt hiszem, ideje, hogy felhagyj azzal, hogy az szeretnél lenni, ami nem vagy.

FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

Gitta

Gitta vagyok, a WoWLore Fordítások blog írója és gazdája. 2008 óta játszok a WoW-val kisebb-nagyobb megszakításokkal (mostanában inkább nagyobbakkal). 2010 nyara óta fordítok lore témájú írásokat magyar nyelvre. 2011. januárjában indítottam el saját blogomat, a WoWLore Fordításokat, mely mára a legnagyobb magyar nyelvű lore-ral foglalkozó oldal. 2015-ben írásaim egy részéből gyűjteményt hoztam létre Azerothi Históriák néven, mely 2016. decemberében nyomtatott formában is megjelent (jelenleg csak elektronikusan elérhető).