A Meg Nem Tört – 4. rész

De még most is, hogy kitaszította a saját népe, a Fény magára hagyta, és azok szellemei kínozták, akiket nem tudott megmenteni…. Nobundo rájött, hogy még most sem képes feladni.

Akkora széllökés támadt, hogy szétfújta a gőzölgő felhőket és Nobundot arra késztette, hogy hátrább lépjen a szakadéktől. A sűvítésben is tisztán meghallott egy szót: minden…

Nobundo feszülten hallgatózott. Biztos, hogy most ment el az esze, és a képzelete játszik vele.

A szikla közelében álló alak ismét elbújt, tovább folytatva néma őrködését.

A szél újra feltámadt. Minden, ami van…

Még több szó. Milyen őrültség ez? Ez nem a Fény műve volt. A Fény nem „beszélt”; melegség volt, amely átjárta a testet. Ez valami új volt, valami más. Egy utolsó fuvallat támadt a fennsíkon, arra késztetve Nobundot, hogy leüljön.

Minden, ami van… az él.

Hosszú évek könyörgése után Nobundo végül választ kapott; és a válasz nem a Fénytől érkezett…

Hanem a széltől.

Nobundo is hallott azokról az ork technikákról, amelyek az elemekkel operáltak: a földdel, a széllel, a tűzzel és a vízzel. Népe tanúja volt ezen „sámánok” erejének még az orkok gyilkos hadjárata előtt, de ezek a dolgok teljesen távol álltak a draeneiektől.

A következő néhány napban Nobundo visszatért a sziklához, ahol hallhatta a szél suttogását, amely megerősítette, hogy nincsen egyedül és azt ígérte, hogy hatalmas tudás birtokosa lehet. Néha a szél hangja nyugodt és engesztelő volt; máskor követelőző és erőteljes. De mindezen idő alatt Nobundoban ott élt a makacs kétség, hogy talán csak megőrült.

Az ötödik napon, ahogy ott ült a szikla szélén, mennydörgésszerű hangot hallott, noha az ég teljesen tiszta volt. Kinyitotta a szemeit és nézte, ahogyan a szikla közt lévő mélyedésből egy lángoszlop emelkedett ki. A lángok kinyúltak, és forgó táncukban változatos és homályos alakzatokat lehetett kivenni. Amikor a tűz beszélni kezdett, hatalmas és nagyerejű viharnak hangzott.

Menj Nagrand hegyeihez. Fent magasan az ormokon rátalálsz a helyre… ahol az igazi utazásod kezdetét veszi majd.

Nobundo elgondolkodott, majd így válaszolt:

– Ahhoz, hogy eljussak oda, át kell kelnem a meg nem fertőzöttek táborain, ahova az én fajtám nem léphet be.

A tűz villámgyorsan lett még nagyobb, és Nobundo érezte az arcán melegét. Ne kételkedj a lehetőségben, amit kaptál!

A lángok lassan alábbhagytak.

Emelt fővel járj, mivel nem vagy már egyedül.

Nem messze tőlük Nobundo titokzatos kémlelője visszahúzódott rejtekhelyére. És habár ő nem hallotta az elemeket úgy, ahogyan Nobundo, de látta a táncoló lángokat. Ezért, ha Nobundo belenézhetett volna figyelője szemébe, nem meglepő módon teljes csodálatot látott volna benne.

A következő két nap során Nobundo a megterhelő utat a széllel a hátában tette meg, aki folyamatosan suttogott a fülébe. Megtanulta, hogy az ork sámánok hogyan kommunikáltak az elemeket, azonban ez a kapcsolat megszakadt, amikor az orkok a fel mágia használata felé fordultak. Többet is megtudhatott volna, de Nobundo sokszor nehezen értette meg a szavakat, mintha a kommunikációt valami elfojtotta vagy megszűrte volna.

Az út során időnként úgy tűnt számára, hogy lépéseket hall a háta mögül. Valahányszor hátranézett, úgy érezte, hogy akárki vagy akármi is követi, éppen akkor tűnt el a látószögéből. Azon tűnődött, hogy nem-e az elemek azok. Vagy csak az elméje játéka.

Amikor elérte a nem fertőzöttek táborát, a nap már régen lenyugodott. Kétségtelen volt, hogy az őrök végigkövették közeledését, ugyanakkor a két őr csak akkor állította meg, amikor elérte a tábor határát.

– Mi dolgod van erre? – kérdezte a magasabbik.

– Csak át akarok kelni a hegyek felé.

Egy másik táborlakó emelkedett fel, és tüzetesen vizslatta Nobundot.

– Szigorú szabályaink vannak. Egyetlen Krokul se léphet be a táborokba. Másfele kell menned.

– Nem akarok a táborotokban maradni, csak keresztül szeretnék menni rajta – mondta Nobundo és egy lépést tett előre.

A nagyobbik őr felemelte a kezét, hogy megállítsa Nobundot. – Megmondtam, hogy…

Fültépő mennydörgés hallatszott és ott, ahol az ég még egy pillanattal korábban is teljesen tiszta volt, sötét felhők gyülekeztek, amelyből hirtelen ömleni kezdett az eső. A szél, amely eddig gyendégen terelte előre Nobundot, most hatalmas erővel süvített, meghátrálásra kényszerítve a két őrt. A legelképesztőbb azonban az volt, ahogy az ömlő eső és a szél Nobundo körül járt, mint két pöröly az őrökkel szemben, akik a sárba zuhantak végül.

Nobundo tágra nyílt szemekkel figyelte az eseményeket. – Szóval ilyen – tűnődött hangosan – , amikor az elemek a te oldaladon állnak. – Elmosolyodott.

A táborlakók igyekeztek menedéket lelni a barlangokban. Az őrök félve tekintettek fel Nobundora. Ami őt illette, Nobundo a botjára támaszkodva egyszerűen csak ment előre, lassan keresztülhaladt a táboron, és végül elérte a hegyek alját a másik oldalon, maga mögött hagyva a sokkolt, megfélemlített és összezavarodott tábort.

Az alak, aki régóta követte Nobundot, most előlépett rejtekhelyéről, egy hatalmas gomba mögül. Nem mert továbbmenni, mivel maga is Krokul  volt.

De azok az események, amelyeknek Akama az imént tanúja volt, beléivódtak. Amióta csak felébredt hosszú álmából, kétségbeesésen és a jövőtől való reszketésen kívül nem érzett semmit. De miután látta, hogy mit tett ez a Krokul, hogy az elemek keltek a védelmére, olyan érzéseket keltett benne, amelyekről azt hitte, hogy már rég elvesztek számára.

Reménykedett.

És ezzel az újdonsült reménnyel a szívében megfordult, és csendben visszatért a mocsárba.

Sok-sok órával később, a fáradtságtól kimerülve Nobundo felmászott a hegyek felsőbb csúcsaira, ahol friss, zöldellő növényzet nyomaival találkozott. Amikor a kimerültségtől léptei lelassultak, a szél tolta előre, és úgy tűnt, maga a föld adja az erőt lábainak. És habár az eső továbbra is esett, úgy tűnt, hogy csak rá nem esik, ugyanakkor folyamatos patakocskákat biztosított Nobundo számára, hogy inni tudjon.

Ahogy közeledett az ormokhoz, egymással viaskodó hangokat hallott a fejében: egy mély és szívós hangot, amelyet a szél ismerős hangja követett, végül a tűz időszakos dörgését. A hangok kaotikusnak tűntek, egymással csaptak össze, hogy vele kommunikáljanak, míg végül olyan kakofóniává alakultak át, amely megállásra kényszerítette őt. Elég! Egyszerre csak egyikőtöket tudom megérteni.

Nobundo minden maradék erejét összeszedve kúszott fel az egyik hegy tetejére, amelyen egy buja erdő nyílott. Egykor ilyen volt maga Draenor: termékeny és békés, egy gyönyörű kertszerű menedék, tele csobogó vízesésekkel és megannyi élettel.

Meg kell bocsátanod nekik: olyan régen érezték már egy sámán szelíd befolyását. Most dühösek és zavarodottak, még mindig próbálnak magukhoz térni a hatalmas robbanásból, amellyel megküzdöttek.

– A kataklizma – mondta Nobundo, ahogy beljebb lépett a békés rengetegbe. Letérdelt és ivott egy tavacskából, amitől hirtelen felélénkült. Érezte, ahogy az elméje kinyílik, és a gondolatai a környezete részévé válnak, ahogy a környezet is egy darab lett belőle.

A hang, amely válaszolt, egyszerre volt tiszta és megnyugtató, ugyanakkor erős és robosztus. Igen. Valószínűleg engem érintett a legkevésbé, de ez mindig így szokott lenni. Muszáj gyorsan alkalmazkodnom a körülményekhez, mivel én biztosítom minden élet alapját.

– Víz.

Inkább érezte, mintsem hallotta a megerősítést.

Üdvözöllek. Itt, ebben a csendes menedékben az elemek viszonylag békében tudnak egymás mellett élni, és így a veled való társalgásunk is könnyebb lesz, főleg utadnak ebben a kezdeti szakaszában, mielőtt még megtanulnád, hogy gondolkodás nélkül is érezd, hogy mi a szándékunk. A teljes tudás és megértés éveket fog igénybe venni, de ha maradsz ezen az úton, idővel a rendelkezésedre fogunk állni… de soha nem parancsolhatsz nekünk. Ugyanakkor, ha tisztelsz minket, és szándékaid önzetlenek, soha nem fogunk magadra hagyni.

– Miért engem választottatok?

A kataklizma mindannyiunkat bizonytalanságba és zűrzavarba sodort. Egy ideig elveszettek voltunk.  Úgy érezzük, hogy a te lelked hasonló: összezavart és elhanyagolt. Időbe telt számunkra, mire annyira felépültünk, hogy el tudtunk érni téged, de amikor megtettük, reméltük, hogy … befogadásra találunk nálad.

Nobundo számára mindez túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen. De mi van a Fénnyel? Vajon végleg elhagyja, ha ezt az új utat választja? Vajon ezzel hátat fordít neki? Vagy ez csak egy próba?

A kockázatot megéri, ha…

– Képes leszek ezekkel az új képességekkel segíteni a népemen?

Igen. Az elemek és a sámán közötti kapcsolat a kölcsönösségen alapul. A sámán hatása segít lenyugtatni és egyesíteni minket, mint ahogyan a mi hatásunk gazdagítja és kiteljesíti a sámánt. Amikor véget ér a képzésed, képes leszel a szükség idejében az elemeket megszólítani. Ha az elemek a kérésed jogosnak találják, bármilyen lehetséges módon segíteni fognak neked.

Az igazi tudás megszerzése, ahogyan a Víz ígérte, éveket vett igénybe. Idővel ugyanakkor Nobundo képes volt felismerni a körülötte lévő élet-energiákat. Draeno legnagyobb teremtményétől a legkisebb, látszólag jelentéktelen homokszeméig pontosan tisztában volt vele, hogy mindent, ami van, egy éltető energia jár át, és ezek az energiák egymással kapcsolatban állnak és egymástól függnek a különböző földrajzi távolságok és szembenálló erők ellenére is. Ezenfelül képes volt érezni ezeket az energiákat, mintha csak a részét képezték volna, ami, mint arra rájött, így is volt.

Az elemek tartották a szavukat, és különböző természetű képességeikkel felruházták őt. A Víztől tisztánlátást és türelmet nyert; hosszú évek óta először voltak zavartalanok a gondolatai. A Tűztől szenvedélyt kapott, az élet újfajta elfogadását, és azt a vágyat, hogy legyőzzön bármilyen akadályt. A Földtől elszántságot, vasakaratot és megtörhetetlen elszántságot tanult. A Széltől megtanulta a bátorságot és a szívósságot, hogy hogyan tudjon szembeszállni a hányattatásokkal.

De volt egy nagyon fontos lecke, amely eddig elkerülte őt. Érezte, hogy az elemek valamit visszatartanak tőle, valamit, aminek a megértéséhez egyszerűen még nem állt készen.

És… továbbra is ott voltak a rémálmok. Valamennyivel könnyebben lettek, de éjszakáról éjszakára Nobundo ott találta magát Shattrath kapuit verve az öklével, ameddig a haldoklók sikolyai ott csengtek a fülében. És ha most átment a kapun és ott állt a tűz mellett, a megjelenő halottak mellett ott volt Korin is.

Érezte a Víz nyugtató hangját: Úgy érezzük, hogy továbbra is… zaklatott vagy.

– Igen – válaszolta. – A Shattrathban elhunytak szellemei üldöznek. Ebben tudnak az elemek segíteni?

Nem az elhunytak szellemeivel van problémád, hanem saját magaddal. És ez egy olyan probléma, amit csak te tudsz egyedül megoldani.

– Ez a belső vívódás tart vissza attól, hogy felismerjem a valódi képességeimet sámánként?

Vidámság áradt a körülötte lévő tavacskákból. Az összes elem közül a Víz volt a leggondtalanabb. A vívódásod visszatükröződik magasan fent az égben, a lábad alatt lévő talajban, bennem és különösen a Tűzben. Visszatükrözi a természet örök küzdelmét az egyensúly megteremtéséért és annak megtartásáért.

Nobundo elgondolkodott egy pillanatra. – Nem számít, hogy az utam milyen messzire visz engem, azt hiszem az igazi tudás abban rejlik, hogy felismerjük, hogy ez az utazás soha nem ér véget.

Jó… nagyon jó. Elérkezett az idő, hogy megtedd az újabb lépést, azt, amelyik a legfontosabb lesz.

– Készen állok rá.

Csukd be a szemed.

Nobundo úgy tett. Úgy érezte, mintha a föld kicsúszna alóla, mintha az elemek elszakadnának tőle, és egyetlen rettenetes pillanatig ismét Shattrath-ban volt, egyedül és elhagyatva a sötétben.

Aztán érzett valamit. Valamit, ami nagyon más volt a többi elemtől. Mérhetetlennek tűnt, hidegnek, de nem ellenségesnek. És jelenlétében Nobundo nagyon-nagyon kicsinek érezte magát. Aztán érezte, hogy ez a jelenség több hangon is beszél hozzá, férfias és nőies hangokon teljes harmóniában, egyszerre benne és körülötte mindenhol.

Nyisd ki a szemed.

Nobundo úgy tett. És ismét megtapasztalta a gyarlóság és a jelentéktelenség érzését, ahogyan a sötét, véget nem érő űrt maga körül világok sokasága töltötte meg. Néhány hasonló volt Draenorhoz, néhány hatalmas jéggolyónak tűnt, néhányat víz borított és volt, amely kietlen és élettelen volt.

És hirtelen Nobundo megértette… azt, ami látszólag olyan egyszerű volt, mégis kiment a fejéből: hogy megszámlálhatatlan világ van körülötte. Ezt eddig is tudta, hiszen a népe rengeteg világot bejárt, mielőtt letelepedett volna Draenoron. De amit Nobundo nem tudott eddig megérteni az az, hogy az elemek ereje is ugyanilyen messzire ért és megszámlálhatatlan volt. Minden világnak megvoltak a maga elemei, a maga erői, amiket meg lehetett szólítani.

De ennél is többről volt szó. Odakint az űrben volt egy másik elem, egy, amely úgy tűnt, hogy minden világot összeköt, egy, amely elmondhatatlan energiából tevődött össze. Ha ezt az egyet meg tudná szólítani – de rögtön tudta, hogy túlságosan tapasztalatlan útjának ezen állomásán ahhoz, hogy ezzel a rejtélyes új elemmel kommunikálni tudjon. Ez csak egy felvillanás volt, a tudás ajándéka…

Egy alapigazság.

***

Velen kristálykék szemeivel végigmérte Nobundot. Nobundo így tiltakozott:

– Nem fognak meghallgatni! Nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet volt.

Velen ajkai az egyik oldalon felfelé görböltek. Ugyanazt az arckifejezést viselte, amelytől Nobundo úgy érezte, mintha a Próféta rengeteg olyan dologgal lenne tisztában, amelyek meghaladták Nobundo értelmét.

– Mindazok után, amin átestél, amin keresztül mentél, tényleg most akarod feladni?

– Nem tudom elérni, hogy többnek lássanak egyszerű Krokulnál, függetlenül attól, hogy mit taníthatnék nekik.

– Talán nem is bennük van a probléma.

Ezt mondták az elemek is, gondolta Nobundo.
Korábbi beszélgetéseikből kiindulva tudta, hogy jobb, ha nem is próbálkozik kitalálni, hogy mi jár a Próféta fejében, ezért csendben maradt és várt.

Velen folytatta:

– Hallom a sikolyokat az elmédben: Shattrath asszonyainak sikolyait. Tudom, hogy mi nyomja a szívedet. Az nyomaszt, hogy vajon a távozásod gyávaság volt-e részedről.

Nobundo bólintott és hirtelen megrohanták az érzelmek.

– Lényed egy része tisztában van vele, hogy szükségszerű volt, hogy túléld azt az estét, hogy beteljesítsd nagyobb küldetésedet. És bármennyi próbatétel állt előtted attól a naptól kezdve, egyszer sem adtad fel. Ezért választottalak téged. Ezért választottak téged az elemek. Népünk Krokulnak, Megtörtnek hív téged, de hiszem, hogy te nyújthatod népünk számára a legnagyobb reményt.

Velen szelíden rátette a kezét Nobundo vállára.

– Engedd el őket. Hagyd, hogy a sikolyaik elnémuljanak.

Igaza volt. Nem volt gyáva. Egy része mindig is tudta, de mindazok után, ami azóta történt vele, az a része reménytelenül odalett. Nobundo mélyet sóhajtott, és valahogy pontosan tudta, hogyha majd aznap éjjel lefekszik aludni, nem vár rá többé a rémálom. Érezte az elemek örömét, mintha… büszkék lennének rá.

Velen elmosolyodott.

– És most mindannyiunk érdekében menj. Menj és fogadd el a sorsodat.

Nobundo visszatért a gyűléshez. Az összegyűlt draeneiek egymással beszélgettek és ügyet sem vetettek a föléjük tornyosuló törékeny alakra.

Nobundo felemelte a botját. A tiszta kék égen felhők jelentek meg, sötét árnyékba borítva a települést. A draeneiek abbahagyták a beszélgetést.

Nobundo felkiáltott, hangja messze szállt a mocsárban: – Figyeljetek és hallgassátok.

Özönvízszerű eső zúdult rájuk. Villámok jártak táncot a teret körülvevő lámpák között, összetörve azok üvegeit. Az összegyűlt draeneiek döbbenten bámultak.

– Azért jöttetek ide, hogy tanuljatok. Hogy egy nap, ti is birtokosai lehessetek ezeknek az erőknek: egy sámán erejének.

– De a sámánizmus az orkok hagyománya – kiáltotta valaki a hallgatóságból. Mások egyetértően csatlakoztak hozzá.

– Igen. Olyan hagyomány, amelyet elhagytak azért, hogy démonokkal kommunikáljanak. Most mi fogjuk a sámánok útját járni, egy olyan utat, amely egy olyan jövőbe vezet minket, ahol senki se fogja megölni asszonyainkat…

Nobundo megállt, és továbbra is szilárdan folytatta:

– Vagy gyermekeinket. Ahol a Krokulok és a nem fertőzöttek együtt fognak  dolgozni, hogy megvalósuljon az álom, amelyet népünk olyan régen elfeledett: az igazi szabadság.

Az összegyűlt tömeg tagjai egymásra néztek, megerősítést keresve a másikban, felmérve, hogy van-e még ellenállás. Végül úgy tűnt, hogy mindannyian ugyanarra a következtetésre jutottak: hallgatni fognak rá.

– Az utatok ezekkel az egyszerű szavakkal kezdődik…

Nobundo elmosolyodott. A felhők ott gomolyogtak felettük. Villámok világították meg őket. Az eső hullott rájuk.

– Minden, ami van, az él.

FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

Gitta

Gitta vagyok, a WoWLore Fordítások blog írója és gazdája. 2008 óta játszok a WoW-val kisebb-nagyobb megszakításokkal (mostanában inkább nagyobbakkal). 2010 nyara óta fordítok lore témájú írásokat magyar nyelvre. 2011. januárjában indítottam el saját blogomat, a WoWLore Fordításokat, mely mára a legnagyobb magyar nyelvű lore-ral foglalkozó oldal. 2015-ben írásaim egy részéből gyűjteményt hoztam létre Azerothi Históriák néven, mely 2016. decemberében nyomtatott formában is megjelent (jelenleg csak elektronikusan elérhető).