Warcraft Retró – Az Ork Hordák Sorsa

Az Ork Hordák Sorsa

 
lejegyezte a Félork Garona

A csatákat és győzelmeket mindig elmesélik, és a múltban az ütközetek vezetőinek feladata volt a múlt lejegyzése. És bár háborúban kiváló hadvezérek voltak, ezek a törzsfőnökök csődöt mondtak, ha le kellett írniuk tetteiket. Mutatok egy példát:

„Thok egy fényes lyukon megy. Aztán leesek,de jó vagyok. Én találok jó dolgokat enni. Találunk falut. Mi lerohanjuk és megesszük ételeiket. Thok most megáll. Írástól fáj fej.”

Az a tény, hogy én egyszerre vagyok ork és ember, az utazásaim során szerzett tudomásommal és képességeimmel ötvözve tett alkalmassá arra a pozícióra, hogy mint az Árnyék Tanács fő tolmácsolója, az én vállamat nyomja, hogy megőrizzem az utókornak, hogy hogyan hódítottuk meg ezt a világot, és végül hogyan rohantuk le az Emberiséget. Én, Garona, most alázatosan közzéteszem a történetet…

Évszázadok óta mondogatták a klán misztikusai, hogy az a sorsunk, hogy uralmunk alá vonjuk ezeket a földeket. A lápos és mocsaras pocsolyákból felemelkedve az ork hordák végigsöpörtek ezen a vidéken, hogy beteljesítsék ezt a sorsot. Sok idő telt el, mivel a befolyásunk csak lassan erősödött, miközben fájdalmat és sötétséget hagytunk magunk után. Legyen az buja síkság, sűrű erdő, vagy tengerre néző sziklás bércek, seregeink átrohantak ellenségeink bármilyen szánalmas ellenállásán, amit ki bírtak fejteni. A gabonáik száron haltak, és a földjeik parlagon maradtak, mivel senkit nem hagytunk élve, hogy gondozza őket. A warlockjaink és necromancereink arcane erejét használva még a legerősebb ellenfél sem tud sokáig szembeszállni egyre növekvő hadjáratunkkal. Ellenségeink egyre másra estek el, és minden győzelemmel erősebbé váltunk. Idővel leigáztunk mindenkit, aki felemelkedésünk útjában állt, rabszolgasorba vetettük ezeket a gyenge népeket, hogy kényünk-kedvünk szerint használjuk őket, és meghódítottuk mind a természetet és élőlényeket, hogy végül ennek a világnak a csúcsa legyünk.

De még több után sóvárogtunk, és az évtizedek óta tartó civakodások a klánok között széthúzáshoz vezettek népünkön belül. Hamarosan különböző frakciók jöttek létre, és mindegyik magának akarta megszerezni az orkok feletti uralmat. Ezek a kicsinyes veszekedések aztán fegyveres konfliktusokká váltak, végül háborúvá, miközben a hódítás iránti vágy forrón lüktetett a vérünkben. Ha nincsen már olyan terület, amelyet az ellenség uralna, akkor a saját testvéreink földjét vesszük el.

Az egyetlen klán, amely nem törődött ezekkel a hatalomért folyó játszmákkal, a Warlockok voltak. Tornyaikban félrevonulva látták a jelenlévő veszélyt. Habár a Necromancereknek tetszett, hogy ezek a csaták vérfolyamokkal táplálták a földet és a túlvilágot, a Warlockok attól féltek, hogy egyetlen ork sem marad életben. Ez ugyanis felborította volna azt a kéynes egyensúlyt, amelynek következtében kontrollálhatták a birtokukban lévő erőket, amelyekkel mágiájuk során együtt dolgoztak. Ha ezt az egyensúlyt fenn akarták tartani, akkor keresniük kellett egy közös ellenséget az ork hordák számára, amely ellen új harcokat vívhatnak.

Ebben a keresési időszakban történt, hogy észrevettek egy apró szakadást a dimenzionális hálóban. Több év telt el, míg aa Warlockok igyekeztek rájönni ennek az piciny törésnek a rejtélyére. Számos próbálkozás és kísérlet eredményeként arra jutottak, hogy ez a jelenség egy másik területre vezető portálként szolgálhat, ha irányítani tudják. Az ork warlockok ezért kísérletezni kezdtek a töréssel, ami emiatt egyre nagyobb és stabilabb lett. Végül képesek voltak egy kicsi portált nyitni, amely elég nagy volt ahhoz, hogy az egyik klántagjuk áthaladjon rajta.

Amikor ez a személy visszatért, társai majdnem azt hitték, hogy a kísérlettől megőrült azok alapján a történetek alapján, amiket mesélt, de a kezében tartott ismeretlen növények alátámasztották állításait. Ezek alapján felkeresték a szétszakadt ork klánok legerősebb főnökeit, hogy megkérjék őket arra, hogy egy évre függesszék fel a háborút egymás között. Az év leteltére pedig megígérték, hogy lehetőségük lesz meghódítani egy új világot.

Kiderült, hogy a törést annál könnyebb irányítani, minél nagyobb, és három hónap elteltével készen állt arra, hogy egy kisebb felderítő csapatot küldjenek erre az új világra. Egy kék energiagyűrű, amely durván két és fél orknyi széles volt, látványa fogadta az ork klánvezéreket. Fekete és vörös csíkok cikáztak keresztül rajta, mintha túlvilági tüzek lennének. Hét harcos készült átlépni a portált, hogy jelentést tegyenek a túlsó oldalon található földek fajtájáról és a rajta élő lényekről. Ahogy a warlockok elkezdték kántálni varázslataikat, amellyel a portál erejéhez tudtak hozzáférni, egy üvoltés támadt fel – először mélyen, aztán olyan magasra emelkedett, mint ahogy az éjfarkasok vonyítanak teliholdkor. Amikor már majdnem megsüketültek a hangtól, a harcosok beléptek a körbe, amely most ezernyi -féle színben pompázott, és valamilyen kozmikus táncba kezdtek. Ami erre a hétre várt a túloldalon, a legvérmesebb képzeletüket is felülmúlta.

A falu kifosztása csak pillanatnyi probléma volt, szóra sem érdemes. Mégis több száz alkalommal mesélték újra a történetet, és még több százszor fogják elvárni és követelni. Egy csoportnyi furcsa, éles hegyű épület volt az első jele az első komolyabb ellenségnek útjuk során. Durva, sáros út vezetett a három farmból álló csoporthoz. A hajnal szürkesége világította meg a helyet, miközben a nap felkelt a domboldal mögül. Amikor kibukkant a fényes, sárga golyó, kétszer olyanm fényesen világított, mint a miénk, és ettől a nappalok jelentősen melegebbek voltak. Aztán a kcisiny, furcsa kunyhóból kilépett valaki, aki ennek a földnek az igazi népéhez tartozott. Apró, rózsaszín, kevés izommal megáldott teremtmény volt. A harcosok gonoszan egymásra vigyorogtak, tudván, hogyha ez a fia annak a népnek, akiket le kell győzniük ahhoz, hogy övék legyen ez a világ, a győzelem csupán pillanatok kérdése. Kirohantak a rejtekhelyükről, lerohanták a falut, és lemészároltak minden élőlényt, aki az útjukba akadt. A férfiak tanúsítottak némi ellenállást, de a nők és a gyerekek csupán asszisztáltak a mészárláshoz. Az otthonuk kevés értéket rejtett, de a földjeik tele voltak ízletes terményekkel. A raktárjuk, bármilyen kicsi volt, szintén kiválónak bizonyult, és amit nem tudtak megenni, vagy felpakolni, azt tűzre vetették. Az erről a helyről hozott csecsebecsék az orkok számára ismeretlen kézműves munka eredményei voltak, és a klánvezérek hamar elvették őket, hogy a saját hordájuk kincseihez pakolják. Ez az új világ, tele hatalmas kiterjedésű földekkel és puhány, gyenge védelmezőkkel gazdag ékköve lehetett az orkok koronáján.

A felemelkedésünk szabálya nagyon egyszerű – csak a legerősebb élheti túl. Minden politikai és egyéb csatározás nyílt párbajban van lerendezve. Ez sok esetben ellenségeskedéshez vezetett, de a legtöbbször ez a leggyorsabb és legegyszerűbb módja annak, hogy eredményre jussunk. Minden orknak joga van ahhoz, hogy meghallgassák az érvelését, egészen addig, amíg azt alá tudja támasztani tényekkel – vagy acéllal. Ha fölébe kerekedsz valakinek, az az erő jele, és az erőt nagyon fontosnak tartják a hordák. Egy meghatározó győzelem a harcban tiszteletet és irányítást ad a hadvezérnek és a harcosainak. Ez a felemelkedés ugyanakkor nem életbiztosítás, hiszen minél magasabbra mászik valaki, annál mélyebbre, és halálosabbra sikerül a zuhanás.

Eddigre már nagyon sokat tanultunk erről az új területről, és azokról, akik itt élnek. Bár sok mindenben nagyon bonyolultnak tűnt megérteni őket, sok tekintetben elég hasonlónak bizonyultak hozzánk. Egy éles lövés a fejbe halált eredményezett. Az élelem hiánya éhezéshez vezetett. A fájdalmat ugyanúgy érezték, mint bármely más ellenfelünk, és ez hatékony módszernek bizonyult az információk megszerzése során.

Az első információ morzsák között tudtuk meg, hogy ezt a helyet Azerothnak hívják, és az itt élőket pedig Embereknek. Azeroth elfoglalását óvatosan kezdtük meg, hogy minél több dolgot tudhassunk meg, de túlságosan korán győzedelmeskedett a sietős ítéletalkozás, ahogyan a kapzsiság íze megfertőzte az ork klánfőnököket. Miután több vita is lefolyt, úgy határoztak, hogy az északon fekvő magas vár megtámadása elegendő lesz ahhoz, hogy összezúzzuk ellenfeleinket, és az orkok üljenek a hatalom trónján. Egyre több harcost hoztak át a törésen, és úgy tűnt, hogy a saját világunk lényege is velük együtt jött. A warlockok kijelentették, hogy ez csak a portálnak valamilyen mellékhatása, de a bejárat körüli földek hamarosan ugyanolyan elhagyatottak lettek, mint az otthonunkon.

A várba való belépés sima ügy volt, mivel az a termékenység, amely olyan vonzóvá tette ezt a földet számunkra, az emberekben gyengeséget edeményezett. Őreiket felkészületlenül érte, ahogy seregeink áthatoltak a kapukon és erődjük falain. A férfiak derekasan helytálltak abban, hogy feltartsanak minket, ameddig csak tudnak, de létszámunk és erőnk hamarosan a mi javunkra billentette a csata kimenetelét. A győzelem karnyújtásnyira volt, de megjelentek hatalmas, lovagos katonáik. Ezek az ellenségek olyan izmos és inas szörnyek hátán ültek, amelyek keresztül rontottak sorainkon és legalább annyi veszteséget okoztak nekünk, mint lovasaik. Ezek a lovagok, mint megtudtuk, keresztül vágtattak a megmaradt katonákon, és lassan elkezdtek kiszorítani bennünket a kastélyból. Minden egyes fordulóban megütköztünk, miközben kénytelenek voltunk a világunkba visszavezető átjáró felé visszavonulni. Valamilyen varázstrükkel mindig a hátunkban, az oldalunkban és az utunkban voltak. Alig tudtuk elérni a portált körülvevő mocsárföld szélét, ahol nagy nehezen egérutat nyertünk a nedves talajon.

Körülbelül tizenöt év telt el azóta a döntés óta, amelyért oly drágán megfizettünk, és amely megváltoztatta a sorsunkat.

Sokan a kapu bezárása mellett voltak, míg más frakciók egy újabb csatát akartak az emberekkel ezúttal a teljes seregünkkel. Ebből a káoszból egyetlen ork emelkedett ki, aki olyan ravasz és ármányos volt, mint kevesen. Óvatos manipulációkkal és azzal, hogy egyre több támogatót tudott szerezni, az idő múlásával egyre erősebb lett a hangja. Miután kiemelkedő ellenfeleit elrendezte, nem sokan tudtak szembeszállni a tervével, és a hatalmas Ork Hadfőnök, Feketekéz uralkodott immár népünkön.

Kegyetlenségét és a harcban tanúsított fölényét is elhomályosította a hatalom iránti éhsége. Tanulmányozta, hogy melyik emberi sereget lehet legyőzni létszámbeli fölénnyel, és melyiket stratégiával és csellel. Ezekből a taktikákból rájött, hogy szervezettséget kell vinnie a portyázó csapatok szétszórt támadásaiba. Az arcane-t űzők mindkét házát felkereste támogatásért, mivel új fegyvereket keresett, amit még haderejéhez adhatott. Ezen tervek összessége majd az összes ork klán – a seregek, a warlockok és a necromancerek – egyesítéséhez fog vezetni, hogy végül elpusztíthassák az emberi fajt. A Káosz Kora közeledik.

Garona az Árnyéktanácsból

FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

Gitta

Gitta vagyok, a WoWLore Fordítások blog írója és gazdája. 2008 óta játszok a WoW-val kisebb-nagyobb megszakításokkal (mostanában inkább nagyobbakkal). 2010 nyara óta fordítok lore témájú írásokat magyar nyelvre. 2011. januárjában indítottam el saját blogomat, a WoWLore Fordításokat, mely mára a legnagyobb magyar nyelvű lore-ral foglalkozó oldal. 2015-ben írásaim egy részéből gyűjteményt hoztam létre Azerothi Históriák néven, mely 2016. decemberében nyomtatott formában is megjelent (jelenleg csak elektronikusan elérhető).