A Lich King

Mivel az elmúlt hetekben elég sok írás született róla, ezért csak utalok arra, hogy a világegyetemet járva a Titánok más világ-lelkek után kutattak, akik egy-egy bolygó mélyén szunnyadva vártak arra, hogy felébredjenek. A világegyetemben azonban a Titánok mellett a Void Lordok fizikai megtestesülései, az Old Godok, vagy Régi Istenek is a világ-lelkek után kutattak, hogy azokat megrontva egy Void Titán ébredjen fel, aki az egész unvierzumot elpusztítva elhozza a Void teljes uralmát. A Pantheon bajnoka, Sargeras – miután szembesült ezzel a fenyegetéssel, és egy már megfertőzött világ-lelket elpusztított – úgy gondolta, hogy nincsen más megoldás, neki kell elpusztítania az összes bolygót, mivel így előlről lehet kezdeni a teremtést, és meg lehet előzni, hogy a Void Lordok akarata győzzön. Emiatt Sargeras otthagyta a Pantheont, és létrehozta saját seregét, a különféle démonokból álló Lángoló Légiót (Burning Legion), akik boldogan segédkeztek a bukott Titánnak a világok elpusztításában.

A Pantheon azonban nem hitte, hogy egyedül Sargeras megoldása létezhet, ezért szembeszálltak vele. Aman’Thul megpróbálta meggyőzni Sargerast tévedéséről, és elárulta neki, hogy Aggramar rábukkant egy Azeroth nevű bolygóra, amelyben az eddigi leghatalmasabb világ-lélek szunnyad, aki, ha felébred, képes lesz a Void Lordokat is legyőzni. Sargerast azonban nem lehetett megállítani, és hatalmas erejével megölte a Titánokat, majd seregével együtt elindult, hogy megkeresse ezt a kicsiny bolygót.

Rá is talált a bolygóra, azonban Azeroth halandó népei megállították őt és seregét az Ősök Háborújában (War of the Ancients). Ezt követően Sargeras tízezer évig tervezte, hogy hogyan tudná a bolygót elpusztítani, mire újra cselekedett. A Lángoló Légió élén két fő hadvezér állt, olyan eredarok, akiket Sargeras csábított el, hogy szolgáljanak neki. Az egyikük Archimonde volt, aki a seregeket a csatába vezette, a másikuk Kil’jaeden, a Megtévesztő (Deceiver), akinek az volt a feladata, hogy a legsötétebb és legalkalmasabb népekre és fajokra rátaláljon az univerzumban, akiket a Légió seregébe lehet toborozni. Így talált rá Kil’jaeden a Draenor nevű bolygón élő orkokra és vezetőjükre, Ner’zhulra.

Elhunyt társa képében Kil’jaeden rávette Ner’zhult arra, hogy az ork klánokat egy seregbe toborozza. Azonban Ner’zhul idővel rájött, hogy megtévesztés áldozata lett, és ezután helyét Gul’dan vette át, aki sokkal hataloméhesebb volt nála. Ner’zhul a Shadowmoon (Árnyholdas) klán egy részével Draenoron maradt, amikor az ork Horda elindult a Sötét Portálon (Dark Portal) át meghódítani Azerothot. Miután a Második Háború végén a Portál bezáródott, Ner’zhul tudta, hogy nem fogja elkerülni sorsát. Egyre többet tipródott a halálon, annak elkerülhetetlenségén és mégis azon, hogy hogyan tudna elmenekülni. Teron Gorefiend és a megmaradt klánvezérek segítségével olyan értékes varázstárgyakat szerzett meg, amelyekkel portálokat tudott nyitni más világokra, hogy lassan haldokló bolygójukat így hagyják el.

Ner’zhul azt remélte, hogy így a Lángoló Légió haragját is elkerülheti, és egy új bolygón építheti újjá a Horda birodalmát. Azonban, amikor megnyitotta számtalan portálját, amelyek következtében Draenor megsemmisült, ő maga pedig az utolsó pillanatban az egyik portálon át távozott, nem egészen arra a szabad világra érkezett, amelyről álmodozott. Helyette Kil’jaedennel találta szembe magát, aki cseppet sem volt megelégedve Ner’zhul tetteivel. Mivel az ork sámán könyörgött egy újabb lehetőségért, a Megtévesztő gondoskodott róla, hogy Ner’zhul innentől kezdve örök időkig csak a halált ismerhesse. Miután megkínozta testét, lelkét kiszakította belőle, majd azt is megkínozta, kifacsarta, eltorzította és végül egy új teremtményt hozott létre az egykori sámán lelkéből – egy olyan lényt, akit Lich King, vagyis Lidérckirály néven ismerhettünk meg.

A Lich King Kil’jaeden teremtménye volt, és arra hozta létre, hogy a halált használhassa eszközül a világok, elsősorban Azeroth meghódítására. A Twisting Nether távoli sarkaiból származó gyémánt keménységű jeges ládába zárt Ner’zhul lelke úgy érezte, hogy tudata tízezerszeresre nőtt. A Lich King képes volt halottakat feltámasztani, és telepatikus úton, az elméjükön keresztül irányítani őket. Ezt a sereget aztán Scourge-nek, Csapásnak nevezte el, és feladata az lett, hogy Azerothon meggyengítse a halandó népeket, így mire a Lángoló Légió másodszor is Azeroth-ra érkezik, már egy jóval gyengébb sereg várta.

Így került a Lich King Northrendre (Északszirt), ahol a jeges láda hamarosan trón formát öltött, és innét kezdte meg birodalmának kiterjesztését. Módszere egyszerű volt: megölte az élőket, majd feltámasztotta őket az élőholt Scourge részeként – egy olyan sereg részeként, amely csak őt szolgálta, hűsége megkérdőjelezhetetlen volt, éppen ezért nem kellett tartani olyan belviszályoktól, mint amik az ork Hordát sújtották. Minden egyes halállal tovább nőtt a Lich King ereje, serege egyre nagyobb lett, amellyel egyre több lényt volt képes megölni. Ez egy ördögi kör volt, amely egész Azerothot elnyelte volna, vagy legalábbis elterelte a figyelmet arról, hogy valójában milyen veszély közelít Azeroth felé. Ráadásul a Lich King mindezt telepatikus úton érte el – Ner’zhulnak nem volt teste, csak az elméje egy sisakba zárva.

Csakhogy volt egy dolog, amit se Kil’jaeden, sem a Lángoló Légió többi tagja nem vett figyelembe – immár sokadszor -, a halandók lelkének természete. A Légió a Lich Kinget csak egy eszköznek, egy fegyvernek tekintette és semmi többnek. Igaz, hogy felügyeletére Azerothra küldték a rémurakat (dreadlordok), azonban valódi fenyegetést nem láttak benne. De ahogy a Lich King ereje nőtt, úgy nőtt benne a harag és a neheztelés azok iránt, akik ilyenné tették. Már nemcsak Azerothot akarta meghódítani és a saját erejét növelni, de szerette volna magát a Lángoló Légiótól egyszer és mindenkorra függetleníteni, megszabadulni tőlük.

Hogy miért nem gondoltak erre a problémára Kil’jaedenék? Valószínűleg azért, mert nagyon kevés tapasztalatuk volt a halandókkal kapcsolatban, az ő lelkük, személyiségük természetével kapcsolatban. A Lángoló Légió legtöbb tagja tisztán gonosz – semmit nem tudnak a reményről, a sorscsapások túléléséről, az elszántságról, arról, hogy mit képesek megtenni a halandók azért, mit jónak hisznek. A Lich King árulása azért kerülte el a figyelmüket, mert nem voltak felkészülve rá.

De attól még nem vették félvállról a Lich King árulását, és visszatámadtak – először Illidant vették rá, hogy dolgozzon számukra, ez azonban kudarcot vallott, majd a Skarlát Kereszteseken (Scarlet Crusade) keresztül. Hiszen hogyan lehetne a legkönnyebben elpusztítani egy halandó lelket, minthogy más halandókat veszünk rá arra, hogy ők ezt megtegyék? De amit nem vettek figyelembe, és ami miatt az ő kísérleteik a Lich King hatalmának megdöntésére mind kudarcot vallottak, az az, hogy egyszerűen képtelenek vfoltak megjósolni vagy kiszámítani, hogy hogyan fognak a halandók cselekedni. Ők eszköznek tekintettek mindenkit, akit a Lich King ellen felhasználtak, és elfeledkeztek a szabad akarat fontosságáról. És erről a dologról, tulajdonságról folyamatosan elfelejteznek, és eddig minden alkalommal ez okozta a vesztüket.

Ezért volt alapvetően hiba létrehozni a Lich Kinget: egy halandó szellemet tettek iyen hatalmas pozícióba, és azt várták, hogy ez a halandó lélek kérdezés nélkül elfogadja ezt az új erőt, és szolgamódon teljesíti a Lángoló Légió terveit. De előbb Ner’zhul szelleme, aztán Arthas lelke sem volt hajlandó egyszerűen követni valaki más parancsait. Mindketten vezetőnek születtek és akként is nőttek fel, nem követőként – éppen ezért semmilyen módon nem hagyták, hogy a Lángoló Légió, vagy bárki más szabadon parancsolhasson nekik.

A Lich King pedig új célt talált magának: hogy a saját örömére és kedvére elpusztítsa Azerothot, hogy a halál bekebelezze az egész bolygót. Valami azonban mégis visszatartotta ettől sokáig – az emberség egy szilánkja. Ner’zhul egyesült Arthas-szal és az ember szelleme egyszerűen nem hagyta, hogy elpusztítsák a világot.

De vajon miért választotta Ner’zhul éppen Arthast, hogy a bajnoka legyen? Lehetséges, hogy Ner’zhul valami olyasmit látott Arthasban, az ifjú hercegben, ami önmagára emlékeztette, hogy népe és királysága érdekében bármit hajlandó volt megtenni, bármilyen árat hajlandó volt megfizetni. Talán emiatt, de Ner’zhul Arthast választotta ki szelleme testének, hogy a Lich King fizikai teste legyen. A két személy egyesült abban a pillanatban, amikor Arthas feltette a fejére a Lich King sisakját – mind Arthas, mind Ner’zhul jelent volt, azonban mágis egy sokkal hatalmasabb lény két apró darabja voltak.

A Lich King hatalma tovább nőtt, amíg készen nem állt arra, hogy teljes erejével lesújtson a világ többi részére. És mi történt abban a pár évben, míg nem hallottunk róla semmit? Arthas álmodott. Egy hatalmas teremben ült egy asztalnál, mellette egy ork és egy nagyon fiatal, beteg kisfiú. Az ork Ner’zhul volt, vagy legalábbis az, ami Ner’zhul szelleméből maradt, és látomásokat mutatott Arthasnak jövőbeni eseményekről. A Hordáról és a Szövetségről, amint egymás ellen, majd egymás mellett harcolnak őellene, Quel’Thalas újjáépítéséről, és egy rövid képet a Smaragd Álomról (Emerald Dream). Arthas a fiúra nézett és rájött valamire: hogy a fiú valójában ő maga volt, emberségének utolsó darabja, az a képessége, hogy képes szeretni, törődni, gyászolni. A fiú elkezdett sírni, ahogy Arthas felismerte őt, és azt mondta, hogy valahol még lennie kell valami jónak Arthasban, ha ez a pici fiú még mindig létezik benne. A fiú elmondta, hogy még nem túl késő, még mindig van esély arra, hogy megbánja eddigi tetteit és jóvátegye azokat.

Arthas azonban azt felelte, hogy már túl késő. Az álomban lévő fiút, az Arthasban maradt jóság utolsó darabját Arthas a saját kezével pusztította el. Minden gyengeséget, minden kétséget és hezitálást elűzött, és Arthas most már szabadon járhatta a világot, hogy azt ugyanígy megszabadítsa az emberségétől és jóságától. Ner’zhul örült ennek és gratulált Arthasnak – majd őt is ugyanúgy elérte a végzete, ahogyan a kisfiút, Arthas keze őt is elpusztította.

És ez volt az a pillanat, amikor Ner’zhul szelleme meghalt. Ez volt az a pillanat, amikor Arthas embersége is meghalt, és már csak a Lich King maradt, benne Arthas lelketlen szellemével, azzal az oldalával, amely nem mutatott gyengeséget, megbánást, könyörületet, fájdalmat. Arthas érző emberi lényből egy szociopatává változott – olyan lénnyé, aki érzelemmentesen tekintett arra a világra, amelyet meg akart hódítani.

És emiatt kellett Azeroth lakóinak minél előbb végezniük a Lich Kinggel és azzal a fenyegetéssel, amit ő jelentett. Arthas és Ner’zhul szelleme volt az, ami visszafogta a Lich Kinget, ami visszatartotta a Scourge-öt a Harmadik Háborútól eddig a pillanatig; ez azonban elmúlt, elpusztult, és most már semmi sem tarthatta vissza a Lich Kinget a világ meghódításától. Ugyanis ott, Northrenden mindezen évek alatt nemcsak az történt, hogy erre a háborúra felkészült; egy háborút vívott saját magával. És amikor megnyerte a belső háborúját, elpusztította azokat az elemeket, amik visszatartották, a következő lépése az volt, hogy támadott, és megkezdte az Azeroth feletti uralom megszerzését.

A Jégkoronáig eljutó kalandorok aztán egy küldetés során, melyben a Jégkorona Citadellát (Icecrown Citadel) belülről készültek meggyengíteni, egy robbanás során messzire repültek a Citadellától, bele egy vízzel teli tóba. A vízben egy pulzáló kristály volt, amelynek érintése elmondhatatlan fájdalmat okozott, és egy vékony hang azt mondta, hogy „Ezt igazán nem kellett volna megtenned.” A további nyomozás során egy Matthias Lehner nevű kisfiúra bukkantak a parton, aki felfedte előttük a rejtélyes kristály történetét.

A kristály valójában Arthas szíve volt, amit ő maga erővel távolított el a testéből valószínűleg nem sokkal azután, hogy megölte Ner’zhult és a benne élő kisfiút, majd elásta a Citadella alatt. Tirion Fordring bízott abban, hogy a szív megléte azt bizonyítja, hogy Arthas még valahogyan visszanyerheti elveszett emberi mivoltát. Csakhogy Tirion terve nem vált be, ezért a paladin egy végzetes pillanatban felismerte, hogy az Arthasban lévő emberség csak a múlt árnyai, majd az Ashbringerrel átszúrta a Lich King kristályos szívét. Ezzel hatalmas kárt okozott Arthasban, és ráadásul Matthias Lehnert sem látták soha többé. Úgy tűnik, hogy a Lich King kitépte a saját szívét, amely a fiú és a benne lévő emberség volt, azonban vagy nem akarta, vagy képtelen volt teljesen elpusztítani azt, helyette azt választotta, hogy elhajítja magától. Éppen emiatt Arthas emberségének legutolsó szilánkját nem Arthas, hanem Tirion Fordring ölte meg.

Arthast, a Lich Kinget pedig el kellett pusztítani. Tirion az Argent Tournament (Ezüst Bajnokság) keretein belül képezte ki a Szövetség és a Horda katonáit azért, hogy aki nem volt elég erős a Lich Kinggel szemben való szemtől szembeni harcra, azt kiválogassa – annak ugyanis nem volt értelme, hogy olyan katonákat küldjön a Lich King ellen, akiket könnyedén megöl, majd feltámasztva a saját seregét erősíti velük. Azonban a Jégkorona Citadella megnyitása során újabb fontos információkra derült fény.

Az Elmélkedés Csarnokában (Halls of Reflection) ott volt a Lich King kardja, a Frostmourne, méghozzá furcsa módon védtelenül. A kardból pedig előbújt Fényhozó Uther szelleme, és megdöbbentő tényeket közölt: Arthas már nem volt más, mint egy sorvadó szellem a Lich King elméjében, akit már nem lehetett megmenteni. Azonban a Lich Kinget nem lehet elpusztítani. Mindig lennie kell egy Lich Kingnek – ugyanis a Scourge továbbra is létezni fog, és mestere nélkül egész Azerothon szétterjed és elpusztít mindent. Kell valaki, aki irányítja őket, különben a Scourge az egész világot bekebelezi.

Éppen ezért Tirion, a paladin tudta, hogy mit kell tennie, miután választott csapatával megölte Arthas Menethilt. Vállalta, hogy ezt a rettenetes feladatot ellátja, hogy örök időkre a halál foglya marad. Azonban valaki megelőzte őt ebben: Bolvar Fordragon, aki a végzetes Angrathari csatában vált se nem élővé, se nem holttá. Akit a Lich King elfogott, megkínzott, ő azonban szörnyű körülményei között sem adta meg magát, lelke elég erős volt, hogy kiálljon minden próbatételt. Bolvar tudta, hogy neki nincs helye az élők között, ahogyan Alexstrasza lángjának köszönhetően meghalni sem tudott. Ő volt a legalkalmasabb arra, hogy a földön heverő Helm of Dominationt feltegye a fejére, bebörtönözve magát a Fagyott Trón jeges szorításába.

A cikk részben Anne Stickney írása alapján készült.

Add hozzá kedvenceidhez