Azerothi Históriák – A Sötét Úrnő vigyázzon rád

FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

Sylvanas Windrunner úgy hitte, hogy ismeri a Lángoló Légiót (Burning Legion). Hiszen a Harmadik Háború során akarata ellenére is a Légió seregének, a Scourge-nek volt a tagja. Látta, hogyan idézték meg Arthas és Kel’thuzad a démonokat Azeroth-ra, és úgy hitte, pontosan tudja, hogy mekkora a démon-seregek ereje. Mikor hírét vette Khadgartól, a főmágustól annak, hogy a Légió seregei számára Gul’dan egy portált nyitott Sargeras sírjánál, azonnal indult. Az elsők között akart odaérni, hogy az elsők között számolhasson le azokkal, akiknek végső soron sorsát köszönheti. És semmiképpen sem akart lemaradni a csatáról.

Mert Sylvanas úgy hitte, hogy csak egy csata lesz. A Harmadik Háború nem volt olyan régen, sokan átélték, sokan személyesen is részt vettek a nagy csatában Kalimdoron, melynek során a főparancsnokot, Archimonde-ot is legyőzték. Igaz, hogy később kiderült, Archimonde valójában nem halt meg, de azon az alternatív világon, Draenoron mégis sikerrel jártak a Szövetség és a Horda válogatott harcosai. A Sötét Úrnő biztos volt benne, hogy ezzel a tudással felszerelkezve olyan gyorsan visszaverik a Légiót, hogy sok hajó még oda se fog érni, mire végeznek velük.

Ezért volt nagy a döbbenete és még nagyobb a rémülete, amikor meglátta a Légió seregét a Törött Parton. Úgy tűnt, nincs olyan apró földterület, ahonnan ne bukkannának fel, hogy a megnyitott portálokon keresztül végtelen tömegben hömpölyögjenek ki a világra. Az, amit a korábbi években, évtizedekben láttak a Légióból, csupán maroknyi előőrsnek tetszett a mostani sereghez képest, akik valószínűleg szintén csak felderítő seregként funkcionáltak. És elkezdett félni, félni attól, hogy a démonokkal szemben Azeroth összes lakosa sem lesz elég.

„Vajon mikor érkezik már meg Vol’jin és a többiek?” – tűnődött magában.


– Érzed ezt a tengeri levegőt? – kiáltott fel Russo kapitány. Hajójával nemrég futott ki a Bladefist öbölből, ahonnan megbízatása szerint egy seregnyi harcost fog elszállítani a Törött Parthoz. – Jó újra nyílt vízen lenni.

– Gondolom az Orgrimmarból kapott fizetségnek ehhez semmi köze – jegyezte meg első tisztje, egy Du’pre nevű Darkspear troll. Russo felnevetett:

– Egy régi goblin mondás szerint „a legjobb fogadások azok, amikor más pénzét használják”.

– Ez azt feltételezi, hogy haza is fogunk térni – jegyezte meg Du’pre. Néhány percig csendben szelték a hullámokat, amikor a kapitány ismét megszólalt:

– Van valami hír Orgrimmarból?

– Sylvanas és a fő flotta néhány órája érkezett meg. Démonok borítják az egész szigetet.

– Máris? Hogy tudtak ilyen sokan ilyen gyorsan ideérkezni.

– Van egy olyan érzésem, hogy hamarosan megtudjuk – jegyezte meg Dup’re.

– Rendben, hordás csapatok, itt a megállótok, egy démonokkal tömött partszakasz – tréfálkozott az öreg goblin, hamarosan azonban az arcára fagyott a vigyora, amikor meglátta a Sargeras Sírja feletti fel energiával teli eget. – Hát az meg mi ott előttünk?

– Bajnak tűnik. Nagyon nagy bajnak – felelte Du’pre.

Ebben a pillanatban ostromágyúk kezdték el fel-tűzbombákkal támadni a hajót.


Démonok, démonok és démonok mindenfele, amerre a szem ellátott. Thrall és Vol’jin gondterhelten néztek farkasszemet velük. Valahol ott, a démonok tengerén túl ott várja őket Sylvanas és Baine Bloodhoof seregeikkel. És valahol ott, beljebb, ahonnan a legnagyobb fel-energiával teli felhő látszik, ott van a kapu, amit be kell zárniuk.

– Úgy tűnik, megérkezett az utánpótlás – jegyezte meg Thrall, mikor megjelentek az első harcosok az újabb flottáról.

– Jó! Nincs már túl sok partszakasz, ahova visszavonulhatunk – felelte Vol’jin.

– Csak egyetlen út vezet ki ebből, öreg barátom. – A Darkspear troll bólintott, majd így szólt a körülötte álló sereghez: – Figyeljetek! Csak egyetlen út vezet ki erről a partról, és az azokon a démonokon vezet át. De ők nem tudják, hogy kivel állnak szembe. Mutassuk meg nekik, hogy mit jelent a Horda!

Ezzel belevetették magukat a harcba. Démonok voltak mindenütt, de lassan sikerült megakadályozniuk, hogy még többen jelenjenek meg a parton. Lépésről lépésre szorították vissza őket, míg végül vezetőjüket, Fel Commander Azgalort is legyőzték.

– Jó újra az oldaladon harcolni, Warchief – jegyezte meg Thrall, miközben igyekeztek minél gyorsabban elérni a többieket.

– Sose fogom megszokni, hogy így szólítasz engem – sóhajtott fel Vol’jin.

Nem volt sok idejük a csevegésre. Miközben felfelé szaladtak a hegyen, folyamatosan újabb és újabb démonok állták útjukat.

– Gyorsabban terjeszkednek, mint azt korábban láttuk tőlük – szólalt meg két démon lemészárlása közben Thrall.

– Igen, barátom – felelte Vol’jin. – Ez nem ugyanaz a Légió.

Végre elérték a hegytetőt és eléjük tárult Sargeras Sírjának teljes látványa. Vol’jin hitetlenkedve kiáltott fel:

– Ez nem egy felderítő csapat. Ez egy hatalmas sereg!

Ekkor végre észrevették a közelben harcoló Sylvanas Windrunnert és Baine Bloodhoofot. Meggyorsították lépteiket, miközben a Légió seregei újult erővel támadtak rájuk.

– Már ideje volt, hogy megjelenjetek – kiabálta oda a Sötét Úrnő, szemét azonban egy pillanatra sem vette le a közelben tartózkodó démonról. Megfeszítette íját, és HUSS, a nyílvessző máris elrepült, éppen a démon szemébe.

– Úgy tűnik, elkelne a segítség – mondta Vol’jin.

– Az utánpótlásuk kifogyhatatlannak tűnik – szólalt meg Baine, miközben hatalmas fejszéjével szünet nélkül kaszabolta a rátámadó démonokat.

– Már megint azok a kristályok… – vette észre Thrall az utánpótlás okozóját. – Ha közel kerülünk hozzájuk, akkor el tudjuk pusztítani őket.

– Hallottátok, íjászok, levágjuk azokat a démonok! A jelzésemre tüzelj… MOST!

A harc tovább folytatódott.


– Ez egy Argent Crusade jelvény! – kiáltott fel Sylvanas, amikor észrevették, hogy a démonok egy sebesült férfit ejtettek foglyul. A Banshee királynő a paladinhoz fordult: – Tudsz beszélni? Hol van a sereged többi része?

– Halottak… haldokolnak – nyögte a fogoly. – Másodpercek alatt rajtunk ütöttek… semerre sem tudtunk elfutni…

– És Tirionnak semmi jele – jegyezte meg Vol’jin. Mindannyian tudták, hogy ez nem jelent túl jót.

– Megtaláljuk – biztatta őket Thrall. – Horda csapatok, tartsátok nyitva a szemeteket, és mentsetek meg annyi túlélőt, amennyit tudtok!

Tovább ölték a démonokat, őrizetlen ágyúkat igyekeztek megszerezni, összetörték a kristályokat, bezárták a kisebb portálokat, tornyokat döntöttek romba. Úgy tűnt, ez a csata örökké fog tartani.

Egyszercsak hátrálni kezdett a Légió.

– Visszavonulnak – állapította meg Vol’jin.

– Ez így túl könnyű lenne, itt valami nem stimmel – jegyezte meg Lady Windrunner.

– Ott, a szakadékon túl, ott van Gul’dan! És vele van Tirion! – kiáltotta Thrall. Valóban, Tirion egy fel lávával teli verem felett lógott. És nem más tartotta őt fogva, mint az a különös, alternatív idővonalban létező Gul’dan. Hogy eljussanak oda, Thrall a föld elemeit hívta segítségül. A másik oldalról velük egy időben érkeztek meg a Szövetség seregei.

– Tirion! – kiáltotta Varian Wrynn király.

– Gul’dan! – kiáltotta a másik oldalról Sylvanas Windrunner. – Ezért megfizetsz!

Tirion Fordring Nagyúr azonban fontos dolgot próbált mondani nekik: – Maradjatok távol… ez egy csapda… a Fény megvéd engem…

– Ha, te bolond! – nevetett gúnyosan Gul’dan. – Egy ISTEN temploma előtt állsz. A nyavalyás Fényed itt nem érhet el téged. Milyen szerencse, hogy a barátaid éppen időben érkeztek ahhoz, hogy lássák a halálodat. – Ekkor egy hatalmas démon emelkedett fel a lávából. – Pusztítsd el! – utasította Gul’dan. A hatalmas démon, Krosus támadást is indított Tirion ellen. Úgy tűnt, a paladin nem kap levegőt, valami a torkát szorongatja. Végül ernyedt teste belezuhant a láva-medencébe.

– Fordring! – kiáltott fel Thrall a többi vezetővel együtt.

– Mennyi mindent feláldoztatok, milyen sokat küzdöttetek csak azért, hogy lássátok, ahogy bajnokaitok egytől-egyig a porba hullnak – gúnyolódott rajtuk Gul’dan, majd Krosus felé fordult: – Pusztítsd el őket!

A hatalmas démon a Szövetség és a Horda csapatai ellen fordult. A két frakció, amely Garrosh legyőzése óta ismét viszonylagos békében élt, most összedolgozott a közös cél érdekében. Míg a Szövetség bátor harcosai nekirontottak Krosusnak, addig a Horda íjászai távolabbról lőtték. A közös erőfeszítést siker koronázta: sikerült a hatalmas démont leteríteniük. Lehetett indulni, hogy végre kézre kerítsék Gul’dant.

Sylvanas Windrunner gyorsan felmérte az esélyeket, és a két sereg jellegét. Szívesen kézre kerítette volna Gul’dant, de belátta, hogy ők sokkal jobb fedezéket tudnak biztosítani a Szövetségnek, mint fordítva. Ezért közölte Variannal, hogy ők majd tartják a Hordával a hegygerincet, amíg a király a Szövetség élén Gul’dan ellen vezeti seregeit. Varian megköszönte a Sötét Úrnőnek, hogy fedezni fogják őket, hiszen nagyon régen volt, hogy a Horda és a Szövetség nem csak egymás mellett, hanem együtt, egymással együttműködve küzdött egy közös célért.

– Sok szerencsét, Varian – köszönt el Sylvanas a királytól. Bár sose szívlelték egymást, a Sötét Úrnő az idők folyamán megtanulta tisztelni ezt a makacs és kitartó uralkodót, aki hozzá hasonlóan végignézte, ahogy a Légió akkori eszköze, a régi Horda elpusztította otthonát.


A helyzet nem egészen úgy alakult, ahogy arra Vol’jin számított. Egyetértett Sylvanas döntésével, hogy ők maradnak fedezéknek. Sylvanas íjászai elfoglalták helyüket a hegygerinc szélén, ők pedig igyekeztek fedezni az íjászokat. Hirtelen azonban egy új portál nyílt meg a hátuk mögött, és démonok újabb áradata támadt rájuk.

– Újabb portál nyílt mögöttünk a gerincen! – kiáltott oda Baine, a tauren.

– Tartanunk kell a gerincet bármi áron – szorította össze fogát Vol’jin. Be kell zárni a főportált, ahogyan azt Khadgar mondta. Ha nem teszik, ki tudja, képesek lesznek-e Azeroth többi részén megállítani őket.

– Vegyétek fel a pozíciótokat – utasította Sylvanas seregét. – Visszatartjuk őket. Vissza kell.

Azonban egyre több és több démon jelent meg. Alattuk Varian Wrynn királynak sikerült utolérnie Gul’dant:

– Soha nem fogunk elbukni előtted, Gul’dan – ordította Stormwind királya. – Azeroth egyesített seregei győzni fognak ma.

– Kevesebb duma, Wrynn – kiáltott le Sylvanas a gerincről. – Öld már meg!

– Láttam szánalmas világotok vesztét – szólalt meg Gul’dan. – Fel-tűzben fogtok elveszni, ahogyan előttetek több tízezer világ elveszett. A Légió VÉGTELEN – állította, és újabb csapat démont idézett meg.

Még több démon jelent meg körülöttük, és lassan egyre kevesebb helyük maradt. Mindannyian igyekeztek Sylvanas közelébe húzódni, aki úgy tűnt, hogy a legjobb helyet foglalta el a hegygerincen. Vol’jin igyekezett lelket önteni seregébe, és a loákat szólítani, azonban még a trollok istenei is kevésnek bizonyultak ezekkel a túlvilági gonosz erőkkel szemben. Vol’jin látta, ahogyan Thrallt lassan leterítették a földre, ahogyan Baine egy felguarddal viaskodott. Ő maga rövid pengéivel éppen csak kivédett egy támadást. De már látta, hogy mekkora bajban vannak. Felkiáltott:

– Mögöttetek vannak! Fedezzétek a szárnyakat!

És ekkor megérezte a szúrást. Meglepetten nézett le. Egy, a semmiből előtörő felguard lándzsájával éppen a hasán szúrta meg. Vol’jin lenézett a sebre, és azonnal tudta, mire számíthat. Összeszedte utolsó erejét, és megölte a felguardot. Aztán körülnézett. Látta, ahogy Baine egy eszméletlen Thrallt cipelt a karjai között. Látta seregét, ahogy egyre reménytelenebbül folytatta harcát a démonokkal szemben. Ennek nem így kellene lennie. Terveik szerint, ha nagy veszteségek árán is, de bezárják a portált és megmentik világukat a Lángoló Légiótól. Vol’jin erre már nem látott esélyt. Ha pedig nem tudják bezárni a portált, akkor felesleges minden további véráldozat. Akkor menekülni kell, összeszedni magukat, új tervet kovácsolni, újabb sereget toborozni. Egyelőre holnap is lesz nap.

A Darkspear troll azonban tudta, hogy ő már képtelen parancsokat osztogatni. Körbenézett. Tekintete találkozott Sylvanas Windrunnerével. Sose bízott meg a Forsaken nőben, de tudta, hogy ha valaki megérti azt, amire gondol, az csak ő lehet. Látta, hogy a Sötét Úrnő őt nézi. Összeszedte minden erejét, mert érezte, hogy a sötétség belülről elkezdte magába húzni őt.

– Ne hagyd, hogy a Horda… itt, a mai napon… haljon meg… – és elnyelte őt a feketeség.


Sylvanas Windrunner tisztában volt vele, hogy másoknak mi a véleménye róla. És az esetek többségében ez teljesen hidegen hagyta. A Sötét Úrnő volt, a Banshee királynő, a Forsakenek vezetője, és nem lehetett volna itt, ha nem hozott volna meg könyörtelen döntéseket az úton. Amint meglátta, ahogy Vol’jin összeesett, azonnal tudta, hogy mit kell tennie. És azt is tudta, hogy ennek a döntésnek igazán komoly következményei lesznek. De semmi más nem számít, csak a túlélés. Csak az, hogy ne haljanak meg itt hiába, mert ha ők itt elvesznek, akkor nem lesz senki, aki követhetné őket, aki képes lenne szembeszállni ezzel a démonsereggel.

Csak remélni tudta Sylvanas, hogy a Szövetség is meghozza ezt a döntést. Nem szólhatott nekik, mert nem kockáztathatta meg, hogy az a hatalmas démon sereg, amellyel a Szövetség igyekezett lent a mélyben megküzdeni, megneszelje, hogy ők visszavonulnak és kövessék őket. Mélyet sóhajtott, és belefújt kürtjébe. Sok szerencsét, Varian! – gondolta magában.

Még utoljára hátranézett. Látta Genn Greymane-t, Gilneas királyát, akinek otthonát ő dúlta fel, látta szemében a dühöt és az őt belülről égető haragot. És látta Varian Wrynnt, szemében a csalódottsággal, amiért nem volt képes tartani magát ígéretéhez, nem volt képes fedezni őket, amíg szembeszállnak Gul’dannal. Felkapta Vol’jin testét és csak száguldott a hajók felé, hogy minél előbb elhagyhassák ezt a baljóslatú helyet.

Maga kormányozta az utolsó hajót. Muszáj volt tennie valamit, és a többiek mind kimerülten terültek szét a hajó fedélzetén. Ő nem érzett fájdalmat, nem érzett kimerültséget. Igazából nem érzett belül semmit. Éles szemével közben látta, hogy a Szövetség is menekülőre fogta a dolgot. De látta, hogy egy hatalmas démon miatt Varian leugrott a Skyfire lépcsőjéről. És látta később azt a hatalmas robbanást, amit Gul’dan idézett elő, és ami kétségtelenül csak egy dolgot jelenthetett: Varian Wrynn, Stormwind királya az életét adta azért, hogy serege elmenekülhessen.

Sylvanas némán kormányozta a hajót Orgrimmar felé.

A Sötét Úrnő hagyta el utoljára a hajót. A kikötőben az idős ork, Eitrigg várt rájuk, és csöndesen csak annyit mondott, hogy legjobb lesz, ha egyenesen Grommash Holdba tartanak, miközben mélyen meghajolt előtte. Sylvanast meglepte ez a fajta tiszteletadás, de örült, hogy a Horda belátta, hogy csak a felesleges véráldozatot kívánták elkerülni a visszavonulással. Miközben az erőd felé tartott, mindenhol síró, zokogó lakosokat látott, orkokat, goblinokat, trollokat, taureneket, és természetesen ott voltak a vérelfek és az ő Forsakenjei is. Mindenki kérdőn nézett rá, voltak akik igyekeztek megtudni tőle, hogy pontosan mi történt.


A központi erőd előtt Saurfang várta, majd kinyitotta neki az Erőd kapuját, hogy bemehessen.

– Lezártuk Grommash Hold kapuit, hogy megvédhessük a Horda vezetőit.

Sylvanas belépett. Bent némán álltak a többiek, a trónon pedig ott ült megtámaszkodva és nehezen lélegezve Vol’jin. A teremben a halál szaga terjengett, ahogy azt Sylvanas rögtön megérezte. Előrébb lépett, hogy háta mögött be lehessen csukni a kaput.

– Hadd hívjam a gyógyítóimat, Warchief – kérlelte a trollt Baine Bloodhoof. – A sérülésedet el kell látnunk!

– Túl késő van már hozzá, Bloodhoof – felelte szomorkás mosollyal Vol’jin. – De még van egy… utolsó feladatom. Ügyelnem kell rá, hogy a Horda… erős marad.

– A Szövetség elvesztette királyát a Törött Parton. Népei bosszúért kiáltanak – jegyezte meg Lor’themar.

– Inkább arra kellene fókuszálniuk, hogy legyőzzük a Légiót, és nem arra, hogy régi ellentéteket támasszanak fel – mondta Ji Firepaw.

– A Kirin Tori kapcsolataim elmondták, hogy a Hatok Tanácsának néhány tagja kész visszahívni a Hordát Dalaranba – szólalt meg Aethas Sunreaver, a főmágus.

– Ez jó – bólintott Vol’jin. – Azeroth… el fog bukni… hacsak nem zárjuk le azt a sírt.

– Átkozott démonok! – csattant fel Gallywix, a goblinok kereskedőhercege. – Ilyen felelőtlen pusztítást… ebben semmi profit nincs!

– Megtaláljuk a módját, hogy hogyan űzzük vissza a Légiót, Warchief. Erre esküszünk!

Lor’themar Theron, aki legközelebb állt a bejárathoz, ekkor vette észre Sylvanast: – Vol’jin, itt van a Banshee királynő. Mit akartál nekünk elmondani?

Vol’jin felköhögött, majd nehézkesen, de beszélni kezdett: – Windrunner. Gyere… közelebb.

Sylvanas közelebb lépett a trónhoz.

– A loa szellemek azt mondják, hogy hamarosan magához szólít a halál.

– A végén mindannyiunkat magához szólítja a halál – felelte Sylvanas, majd egy kis szünet után folytatta: – De a Horda tovább fog élni.

– Sose bíztam benned – folytatta Vol’jin. – És soha nem gondoltam volna… hogy a legsötétebb órákban… éppen te… leszel az, aki megment minket. A szellemek világosságot adtak nekem. Egy látomást… egy nevet suttogtak. Sokan nem fogják megérteni. De muszáj kilépned az árnyékból… és vezetned minket. – A troll hangja és tekintete egyre jobban elborult. – Neked kell… lenned a… Warchiefnek – fejezte be suttogva és feje lebukott. Vol’jin, a Darkspear trollok vezetője, a Horda Warchiefje visszatért ősei és a loák közé, és többet nem mozdult.

Sylvanas Windrunner megbabonázva állt ugyanott, míg Lor’themar és Baine egy rögtönzött hordágyon elvitték a troll holttestét, hogy előkészíthessék a trollok ősi szertartása szerinti temetésre.

A Sötét Úrnő maga sem tudta hogyan, de egyszer csak ott állt a hatalmas farakás előtt, melynek tetejére helyezték a Vol’jin testét rejtő koporsót. Látta, hogy bal oldalán ott áll Lor’themar, jobb oldalán a mindig hűséges Baine, kicsit távolabb pedig Gallywix. Látta, hogy ott állt készenlétben bajnoka, Nathanos Blightcaller és a sötét íjászok, hogy semmi se zavarhassa meg a szertartást. Ott állt előtte a Horda minden népének képviselői, és minden tekintet őrá szegeződött. Sylvanas végignézett rajtuk, mint új népén, akiket vezetnie kell.

– Vol’jin halott – jelentette ki, miközben olyan távolinak hangzott különös, túlvilági hangja. – Ki segít nekem megbosszúlni őt?

A csatakiáltás leírhatatlan volt. Mindenfelől a „Vol’jinért!” és a „Hordáért!” kiáltásokat lehetett hallani. A lángok messzire csaptak fel Orgrimmar felett.


Allari a távolból nézte Vol’jin temetését. Tudta, hogy őt és csapatának tagjait gyanakvással és félelemmel fogadják a városba, és ő sem kívánt a szükségesnél jobban keveredni velük. Allari egy démonvadász volt, az Illidari tagja. Őt kérték fel arra, hogy egy Illidari csapatot Orgrimmarba vezessen, hogy szolgálataikat az új Warchiefnek felajánlják.

Abban a percben, ahogy felébredt a Vault of Wardensben, és meglátta, hogy kiszabadítójuk ugyanaz a Maiev Shadowsong, aki bebörtönözte őket, tudta, hogy nagyon nagy baj van Azerothon. Tudta, hogy a Lángoló Légió visszatért Azeroth-ra, és tisztában volt azzal is, hogy az azerothi birodalmak nem is sejtik, mekkora veszéllyel is kell szembenézniük. Azonnal útnak indultak: egy csapat, a kaldoreiek Stormwindbe, ő pedig a vérelfeket szedte össze, hogy Orgrimmarba induljon velük.

Eddig csak egy rövid időre tudott beszélni az új Warchieffel, Sylvanas Windrunnerrel, de a Banshee királynő gyanakvással fogadta őt és seregét. Orgrimmar egyik magasan fekvő területét jelölte ki számukra, és elmondta, hogy előbb bizonyítaniuk kell tudásukat és hűségüket, mielőtt teljes értékű tagokká válhatnának.

Allari nem hibáztatta, hiszen akkor, amikor démonvadásszá vált, elfogadta azt is, hogy kitaszítottá válik. De a figyelme nem lankadt a temetés alatt sem. Ismerte a Lángoló Légiót, jobban, mint itt bárki. Túl sok vezető van egy helyen – gondolta magában. Ez egy olyan lehetőség, amelyet vétek lett volna kihagynia a démonoknak. Gyakorlott szemmel pásztázta a gyásznépet, hogy idejében kiszúrhasson bármi gyanúsat. Végül egy ork gyalogos katonán állapodott meg a tekintete. Bizonyíték kell? Akkor megkapjátok! – gondolta és elmosolyodott.

Az első démont több is követte. A Horda tagjai meglepődtek rajtuk elsőre, de tapasztalt harcosok voltak és gyorsan kapcsoltak. Azonnal rátámadtak a haladók között megbúvó Légió ügynökeire. A rajtaütés szerencsére kudarcot vallott.

Másnap Sylvanas Windrunner követeket küldött az Illidarikhoz, hogy segítsenek a démonok felkutatásában. Allari bólintott; a Lángoló Légió elleni háború megkezdődött.

Oszd meg:

6 thoughts on “Azerothi Históriák – A Sötét Úrnő vigyázzon rád

  • August 15, 2016 at 1:18 pm
    Permalink

    Hál isten, hogy nem áruló lett a Sötét úrnő… és nem ő küldött egy nyílvesszőt keresztül Vol’jin fején. Remélem azért ki derül a szövetség számára, hogy igen csak kapta az ívet a horda is, nem jó kedvéből mentek el a búsba…

    Reply
    • August 15, 2016 at 2:21 pm
      Permalink

      Anduin nem hülye, hogy kapásból bosszút álljon a Hordán meg valahogy tuti rá jön, hogy volt a másik oldalon valami gebasz / más nem Velen majd rá világít neki mi is is lehet a tény állás/. Akikkel inkább gond lesz Alinál az Jaina /amúgy is egy örült idióta lett / meg Genn / ez meg érthető végül is csak az otthonát barmolta szét Sylvannas és a Forsaken / de az biztos, hogy lesz még egy két csavar a Lore ezen szakaszán!

      Reply
    • August 16, 2016 at 3:04 am
      Permalink

      Felesleges szépíteni a helyzetet. Genn is megmondta. “Tudtam, hogy nem bízhatunk meg benne! A Horda nélkül lerohannak minket!”

      Reply
  • August 16, 2016 at 6:23 pm
    Permalink

    MIért nem bízott soha Sylvanasban?

    Reply
    • August 17, 2016 at 11:14 am
      Permalink

      Azért, mert Banshee. Tud másokat irányítani és a troll népet is elég könnyű az ő erejével. Attól tartott Vol’Jin, hogy elárulja majd a hordát és a Forsakenekkel tervez majd valamit. Legalább is szerintem.

      Reply
    • August 17, 2016 at 2:24 pm
      Permalink

      Több oka is van: szövetkezett a dreadlordokkal, majd kettõt elárult, ott volt Wrathgate, valamint a folyamatos emberkísérletei és az új blight kifejlesztése.

      Reply

Leave a Reply

You have to agree to the comment policy.