Fists of Heavens /A menny öklei/ – a Windwalker monkok fegyverei

Az utolsó dolog, amire Azeroth-nak szüksége volt minden más problémája mellett, hogy egy újabb elementál inváziót szenvedjen el. Jó, hogy olyan gyorsan végezték Typhinius-szal. Ha nem lett volna ellenfele, lehet, hogy igazán megállíthatatlanná vált volna, miután mestere lett volna ezeknek a fegyvereknek.

De most a Fists of Heavens a te kezedbe vannak. Kiegyensúlyozott szíved van; a harmóniát keresed mindenben. Talán nincs más olyan lény Azerothon, aki képes lenne ezt a hurrikán erőt viselni, mint te.

1. rész

Nem olyan régen fedezte fel a világ újra Uldumot, és így a tol’vir történelem számtalan apró részlete még mindig rejtve van előttünk. Egy dolog azonban világos: a Fists of Heaven az egyik legremekebb fegyver, amit az ő társadalmuk alkotott. És az egyik legveszélyesebb fegyver, amit valaha látott a világ.

Történetek szólnak egy ősi fegyverkovácsról, egy mesterről, akinek nem volt párja a tol’virok között. Irmaatnak hívták. Nevét minden túlélő tol’vir úgy ismeri, mint az egyik legkivételesebb elmét, aki Uldum földjén élt… és úgy is, mint egy tanmesét. Irmaat hihetetlen dolgokat alkotott, de büszkesége lett a végzete.

2. rész

A titánok azért hozták létre a tol’virokat, hogy Azeroth kulcsfontosságú helyeit őrizzék. Az évezredek alatt néhányan a sötét erők áldozatai lettek. Hosszú-hosszú időn át azonban Uldum kitartott. Irmaat, a fegyverkovácsa, fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy társait a lehető legkiválóbb fegyverekkel lássa el.

Irmaat számára a munkája nem csupán kötelesség volt. Elhivatott volt iránta. Kezeit a titánok akaratának kiterjesztésének tekintette, és semmit sem akart jobban, minthogy művei képesek legyenek minden káoszban helyreállítani a rendet. Elkezdte fegyvereit mágiával keresztezni, és különböző energiaforrásokat használt, hogy inspirálják őt.

A levegő ereje kiváltképp érdekelte őt. Titokban Skywallt (Égifal) tanulmányozta, ami a levegő birodalma volt az Elemental Plane-en belül, és figyelte, hogy hogyan élnek és harcolnak teremtményei. Irmaat négy handzsárt, hosszú, görbe nyelű kardot kovácsolt, amelyek a négy kivételes dzsinn lordot jelképezték. Aztán egy olyan szertartás keretében, amely vakmerőségével lenyűgözte a tol’virokat, Irmaat ezt a négy lordot megidézte, és a fegyverekhez kötötte őket. Az erejük most már a tol’virokhoz tartozott.

3. rész

Irmaat négy handzsárja után nagyon vágyakozni kezdtek a tol’vir harcosok. Az erejükről szóló történetek gyorsan terjedtek, és más tol’vir helyőrségekből is érkeztek küldöncök, akik még több hasonló csodáért könyörögtek Irmaattől.

De a fegyverkovács elégedettsége rövid életű volt. Valóban nagyszerű dolgot vitt véghez, de nem volt tökéletes. Irmaat a saját szemével látta Skywall igazi elementál erejét. Még a négy dzsinn foglyul ejtett hatalma is csak könnyű szellő volt annak a birodalomnak a végső erejéhez képest.

Irmaat óvatosan két új fegyvert kezdett elkészíteni. Ez alkalommal nem kardokat. Két kisebb fegyvert, hogy mindegyik kézben lehessen egyet hordozni. Al’burq-nak és Alra’ednek nevezte el őket, és egy olyan erőt szándékozott az irányítása alá vonni, amely természeténél fogva megszelídíthetetlen volt.

4. rész

Miután Irmaat megalkotta új fegyvereit, kijelentette, hogy ezek a legremekebb munkái. Ezek a „mennyek öklei” képesek lesznek magát a szelet irányítani. Már csak annyi volt hátra, hogy elfogják a Skywall végső erejét: az elementál lord Al’Akirt.

Irmaat lassan kezdte el a szertartást, mert nem akarta, hogy a Szélúr rájöjjön tervére. Hetekig tartottak az előkészületek, de amikor készen állt, egy pillanat alatt végrehajtotta. A fegyverkovács varázsigéjével egy portált kívánt nyitni Sykwallra, és Al’Akir esszenciáját akarta magához kötni. Hatalmas fényvillanás és széllökés érte, és amikor vége lett, Irmaat érezte, hogy fegyverei, Al’burq és Alra’ed elemi erővel rázkódnak.

Azt hitte, hogy sikerrel járt. Azt hitte, hogy véghezvitte a lehetetlent. Ez a magabiztossága vezetett halálához.

5. rész

Az összes elementál lord közül Al’Akirt tartották a legeszesebbnek. Amikor Irmaat elfogta négy legfontosabb hadnagyát, a Szélúrt elöntötte a harag, de felismerte, hogy majd később nyílik lehetősége a tökéletes bosszúállásra. Gyanította, hogy Irmaat büszkesége elvezeti őhozzá.

Amikor Irmaat varázslata véget ért, a tol’vir érezte, ahogy Al’Akir ereje megremeg. De ez nem az elementál lord szelleme volt; ez Al’Akir csapdája volt. Amikor Irmaat megemelte a két fegyvert és kipróbálta a bennük rejlő erőt, kontrollálhatatlan tombolás tört elő belőlük.

A fegyverkovácsot, műhelyét, és még számos uldumi épületet elpusztított az a hatalmas hurrikán, amely kiszabadult. A fegyverek maguk mérföldeket repültek. Az első szerencsétlen tol’virt, aki megpróbálta újra használni őket, egyszerűen elpusztították. Al’Akir Irmaat legnagyobb kreálmányát használhatatlanná tette, mivel akkora erő rejtőzött bennük, amit senki se remélhetett, hogy valaha uralni tudja.

A tol’virok gondosan elzárták a fegyvereket és jó mélyre temették el őket. Évezredeken át senki sem merte megérinteni őket, vagy megismételni Irmaat butaságát. Al’Akir leckéjét mindannyian alaposan megtanulták.

6. rész

A Cataclysm eseményei örökre megváltoztatták Azerothot.

Uldum újra feltárult a világ számára. A tol’virok maradéka ostrom alá került. Al’Akirt és egy másik elementál lordot Azeroth bajnokai ölték meg.

Még csak most kezdjük érezni ezen események utóhatásait. Tudjuk, hogy Al’Akir halála egy hatalmi vákuumot hozott létre a levegő elementálok között. Túlélő alattvalói egymással kezdtek el háborúzni, és tülekedni kezdtek, hogy melyikük irányítsa Skywallt. Egyik sem szerzett azonnali előnyt, mivel egyik sem volt olyan erős, vagy okos, mint amilyen mesterük volt.

De az egyik dzsinn, Typhinius érezte, hogy vannak még szétszórva Al’Akir erejéből darabkák. A Fists of Heavens sem maradhatott sokkal tovább rejtve.

7. rész

A Sykwallban található törések lehetővé tették Typhinius számára, hogy csöndben távozzon, és elinduljon keresni valamit, ami társai fölé fogja emelni őt. Hagyta, hogy az érzékei irányítsák, és végül egy üres, nehezen meghatározható helyre vezették a sivatagban Uldumon kívül. Amikor ásni kezdett a homokban, rábukkant arra, amit a tol’virok temettek el: a Fists of Heavensre, Irmaat utolsó művére.

Typhinius felismerte, hogy annak ellenére, hogy Al’Akir halott volt, a fegyver elementál káosza megmaradt – de úgy tűnt, hogy egy egészen picikét, de tényleg csak picikét, stabilabb, mint amikor a Szélúr még élt. Ennek ellenére, amikor a dzsinn először felvette a fegyvereket, a belőlük kirobbanó erő majdnem elpusztította őt.

De lassan és titokban Typhinius elkezdte megtanulni, hogy hogyan tudja régi mestere erejét az irányítása alatt tartani.

8. rész

Amikor Typhinius kezében a Fists of Heavens-szel visszatért Skywallba, rögtön elhatározta, hogy véget vet a levegő elementálok polgárháborújának. Nem csak a puszta ereje csillapította le őket. Érezték egykori mesterük lényének egy részét, és ez engedelmességre szólította őket.

Persze voltak olyanok, akik ezt visszautasították. Más dzsinnek úgy hitték, hogy képesek lehetnek összefogni és együtt felülkerekedni Typhinius megszerzett erején. Egy hatalmas csata majdnem darabokra tépte a Vortex Pinnacle-t, és egy brutális összecsapásban Asaad Templománál mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett el.

Végül aztán nem Typhinius volt a legokosabb. Csak ő volt a legerősebb, és erejével túlszárnyalta ellenségeit. Azok szellemét, akik szembeszálltak vele, egyszerűen másik elementál birodalomba hajította. Ott egymagukban nem tudták megakadályozni, hogy természetes ellenségeik ne végezzenek velük lassú és fájdalmas módon.

Typhinius kijelentette, hogy ő Al’Akir jogos örököse, és be fogja fejezni azt, amit a Szélúr megkezdett.

9. rész

A Skywallban dúló háború több kárt csinált, mint amennyit Typhinius felismert. Időre lett volna szükségük a levegő elementáloknak ahhoz, hogy visszanyerjék erejüket, és felkészüljenek egy teljes offenzívára.

Typhiniusnak azonban nem állt szándékában várni. Abban a pillanatban, ahogy megérezte, hogy a Burning Legion megtámadja Azerothot, tudta, hogy a világ halandó bajnokai le lesznek foglalva. Azt mondta szolgáinak, hogy nincs ennél jobb alkalom.

Az Uldum elleni támadások azonnal megkezdődtek. A Fists of Heavens elsöpörtek minden kezdeti ellenállást.

10. rész

Typhinius támadása Uldum ellen súlyos stratégiai hiba volt. Nem olyan régen ért véget a polgárháború, és a levegő elementálok harci ereje még mindig gyengébb volt, mint amilyen néhány hónappal később lehetett volna.

Az egyetlen előnyük a két fegyver, Al’burq és Alra’ed volt, de még Typhinius sem uralta igazán a benne rejlő valódi erőt. Később volt vérontást rendezni vele, igen, de azért a legtöbb ereje arra ment el, hogy féken tartsa Al’Akir haragját attól, hogy darabokra tépje őt.

Typhinius büszkesége volt Azeroth szerencséje. Ambíciói figyelemfelhívóak voltak, és pont ez a figyelem vezetett ahhoz, hogy felfedezték idő előtt terveit. Túl korán indított háborút, és még ezek a fegyverek sem tudták megmenteni őt.

11. rész

Ezeknek a fegyvereknek a története büszkeséggel van tele. A bennük rejlő erőt csak egy kiegyensúlyozott elme, és harmóniában lévő lélek képes megszelídíteni. A legkisebb arrogancia vagy elbizakodottság is ahhoz vezet, hogy tönkretegyék viselőjüket.

De ha te már amúgy is jártas vagy a szélben való járkálásban… a Fists of Heavensnek végre olyan mestere lesz, aki igazán legendás fegyverré teheti őket.

FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

Gitta

Gitta vagyok, a WoWLore Fordítások blog írója és gazdája. 2008 óta játszok a WoW-val kisebb-nagyobb megszakításokkal (mostanában inkább nagyobbakkal). 2010 nyara óta fordítok lore témájú írásokat magyar nyelvre. 2011. januárjában indítottam el saját blogomat, a WoWLore Fordításokat, mely mára a legnagyobb magyar nyelvű lore-ral foglalkozó oldal. 2015-ben írásaim egy részéből gyűjteményt hoztam létre Azerothi Históriák néven, mely 2016. decemberében nyomtatott formában is megjelent (jelenleg csak elektronikusan elérhető).