Fényvértes 1-10. rész – írta Laptos

FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

(Megj.: Ez úton is szeretném megköszönni Gittának a felajánlást, hogy a Wowlorefordítások oldalon folytassam a fanfiction történeteimet. A blizzfeed megszűnésével úgy gondolom, nem is kerülhettek volna jobb helyre.

Mielőtt valami egészen újba kezdenék, hadd osszam meg az itteni közösséggel is a korábbi írásomat, mely Laptos, Vinitor és Speera kalandját mutatja be.)

Első

Hosszú, koszos köpeny takarta a bűnös férfit, teljesen elrejtve őt minden szem elől. Fejét nem kapucni fedte, hanem szürke, vastag szövésű zsák, kezeit pedig egy erős lánc rögzítette egymáshoz a rongykesztyű alatt. A bilincs el volt kopva, rozsdafoltjain még a nap rávetülő fénye sem tükröződött. Meg sem mondta volna senki, hogy ez a lánc valaha a vasüllői törpök büszke munkáinak egyike volt. A nehéz csuklópántból egy újabb vaskötél vezetett a rab hurcolójának kezéig, aki végigvonszolta őt a városon, egészen Viharvárad kastélyának bejárata elé.

A kapuőr azonnal megálljt parancsolt karjának fellendítésével, és már a „Takarodj!” felkiáltásra emelte volna a száját, mikor meglátta, hogy ki is az, aki a teljesen eltakart rabot vezeti. Végigvontatta alaposan tekintetét az őszülő, fényes páncélú erős fogva tartón, s annak egyedi kardján, mely egyértelművé tette, hogy az, aki ezt a foglyot idáig elhozta, nem más, mint a remete paladin, a Lidérc Király megtörője, maga Tirion Fordring.

Az őrködő katonának már szóltak, hogy egy különleges rab érkezik majd, melyet egyenesen a király elé kell, hogy vezessenek, de arról nem tudott, hogy legalább annyira különleges lesz az, aki idehozza.

Az őr bizonytalan lépéseket tett hátrafelé, már-már úgy tetszett, elveszti testsúlya felett az uralmat, ám végül félreállt, de pillantásai tovább kísérték a Fény nagy harcosát, és annak izgő-mozgó betakart zsákmányát mindaddig, míg már végleg elrejtette őket a hosszú folyosó.

A raboskodó férfi furcsán lépdelt, s kivehetetlen hörgő hangokat hallatott, amit visszhangzott a királyi kastély minden fehér téglája. A paladin túsza egyre lassabban vonszolta magát, és oldala is rángatózni kezdett, de mikor Tirion és ő a király elé érkeztek, hirtelen megnyugodott.

Varian Wrynn, Viharvárad királya. Arcán midig is szigor honolt, s ekkor sem volt ez másképp. Tiriont látva legyintett egyet, agyoncsapva egy láthatatlan legyet, ezzel jelezve a királyi testőrségnek, hogy hagyják őket hatszemközt. Pár testőr összenézett és az értetlenség kiült arcukra, de egyikük sem szerette volna magára haragítani a nagy Lo’gosh-t, így csak bambán kikullogtak a körcsarnokból. Miután a katonák távoztak, Varian a lefedett ember felé kezdett lépdelni. Lépései kimértek voltak, s egyetlen pillanatra sem fordította el fejét a zsák takarta rabról.

Néma csend borult a szobára. Néhány zászlót megingatott a szél, és ezek a lepelhangok voltak az egyetlenek, amik arra utaltak, hogy nem állt meg az idő.

– Tirion Fordring… – Wrynn továbbra is a különös börtöntölteléket fürkészte, amikor úgy határozott, hogy véget vet a hallgatásnak, s hidegen folytatta tovább – Eltűntél, miután megölted Arthast. Folytattad tán remeteséged?

– A Fény szólított, felség. Legbensőbb démonaimmal kellett megküzdenem, miután Északszirten azt a megvadult Falkát nagy nehezen legyőztük a bajnokokkal. – elcsukott a fényharcos hangja, elméje egy pillanatba a múltba lépett.

Tisztán látta maga előtt, mikor a kiképzett bajnokokkal együtt megvívtak Azeroth egyik legnagyobb ellenségével.

– Ne kezdj nekem te is a benső démonokról beszélni, Tirion! – Varian ekkor már határozottan csakis a paladinra nézett, s erélyes hangnembe fordultak át szavai – Elég nekem az a sok pandaren is, akik folyton folyvást csakis erről beszélnek. Vádolnak. Szerintük mi engedtük szabadon azokat a Sha-kat, vagy miket, azzal, hogy a katonáink lelke megterhelt, s úgy léptünk be földjükre. A Szövetség katonái harcosok, a szívük becsülettel, és erős harci hévvel van tele. Egy harcos olyan, amilyennek lennie kell. – A király szemében láng gyúlt az indulatok heves játékától.

– A harcosaid bizonyára nagy tisztelettel hordozzák az oroszlánfejet pajzsaikon, s vértjeiken. – Tirion nyugodtan folytatta, hangja egészen letisztult volt – És minden bizonnyal a háborúk során a harci hévvel sincsen baj, de a bensőjük nem csak ebből áll. Emberek, akik félnek, megrettenhetnek, kétkedhetnek, vagy épp önteltekké válhatnak. Erre próbálnak talán figyelmeztetni a pandarenek – Tirion hangja óvatos volt, de határozott. Nem akarta bosszantani a királyt, de főképp már rá akart térni a tárgyra. – De ha most megengeded…

– Fél éve vagyunk mindössze azon a nyamvadt kontinensen. Nem okozhattunk nagy károkat, de a Horda… – A király keze ökölbe szorult, készen arra, hogy lesújtson bármire, ami épp a keze ügyébe akad – … Azok a nyamvadt semmirevalók meghódítják egész Pandáriát, s közelebb lesz ezáltal hozzánk a főhadiszállásuk, ezzel pedig közelebb az esélye a sikeres támadásaiknak is, ha nem lépünk közbe. A Hadfőnökük őrült, s a Szövetséges harcosok fejét akarja… – Varian elhallgatott. Nem akarta megbeszélni Tirionnal ezeket a problémákat, melyek sziklaként nehezedtek mellkasára, nem is tudja, mitől ragadtatta így el magát hirtelen. – Nem számít. Győzelemre vezetem a seregeket. – Nagy levegőt vett, hosszant fújta ki, majd higgadtabban folytatta, miután még egyszer végignézett a rabon. – No és, miért volt olyan fontos, hogy lássam ezt az eltakart foglyot, Tirion? Ki ő? Mit követett el?

A király kíváncsiságában nem volt különösebb érdeklődés. Minden gondolata Garroshon járt, az őrült Pokolysikoly Garroshon.

– Nem követett el semmit, felség. – A paladin lazábbra vette a láncokat a szenvedő férfi karján.

– Akkor hát miért hoztad elém? És mi az oka, hogy vaspántok fogják össze karjait? – kérdezte Wrynn értetlenen. Immár egy kis ponton mégiscsak furdalni kezdte a kíváncsiság. Már csak azért is, mert nem az ő dolga foglyokkal foglalkozni, de ha Tirion szerint fontos személy, akkor már tudni akarta történetét. – Vedd le róla a zsákot, hadd nézzek a szemébe!

– Előtte el kell mondjam, hogy talán meg fog döbbenteni, amit látsz majd, de kérlek, hogy ne ítélj elsőre! – A paladin félt. Varian reakciói nem csupán kiszámíthatatlanok voltak, de még a végén egyből meg is ölheti a rabot.

Tirion habozott, s hátrébb vonszolta pár lépéssel a királytól önmagát, s a foglyot. Lassan kezdte kibogozni a csomót a zsákot szorító kötélen, mely fojtó hurokként fonta körbe a szenvedő torkát, s közben a királyt nézte mereven. Felváltva váltogatta szemeinek pásztáját a királyon és az övén, melyen ott függött az ikerpenge. Mikor a kötél végül a földre hullt, lassan húzta le a zsákot a rab fejéről.

Wrynn kardot rántott. Különleges dupla pengéjű fegyverét rögvest a fogolynak szegezte.

– Mit jelentsen ez? – kérdezte haragosan.

A paladin ugyanis egy élőholt férfit hozott a király szeme elé. Ott állott az eddig vászon takarta élettelen test a Szövetség feje előtt. Csupa csont és rothadó húscafatok groteszk egyvelege. Bűzölgő szagát csak üres szemgödrének torz látványa tetézte.

Varian erre nem számított. Véletlenül sem gondolta volna, hogy Tirion egy efféle Falkatagot rejtegethet a rongyok és zsák alatt, bár tény: ha látja a férfi arcát, egyből megöli.

– Kérlek ereszd le a kardod, és engedd, hogy megmagyarázzam. – A Fény nagy lovagja mereven nézte a királyt. Tudta, hogy csak egy esélye van a magyarázatra, s ha az nem felel meg a királynak, megölik a rabot, és talán még őt is, amiért behozta Viharváradba.

– Magyarázatot akarok. Azonnal! – Hihetetlen kardját leeresztette ugyan, de nem tette vissza a hüvelyébe. Azon morfondírozott, hogy Tiriont már ennyiért örökké tartó rabságba taszíthatja. A vád: felségárulás. De ha kitudódna, hogy a Szövetség és egész Azeroth hősét bezáratták a tolvajok és hordabéli túszok kegyetlen gyilkosai közé, akkor az egész nép és az ork sereg rajta nevetne.

– Bolvar Fordragon, felség. A magyarázat Bolvar. – Tirion elkezdte lehúzni a kesztyűket is az élőholt kezéről, ám közben szemmel tartotta Variant. – A hősi halott, aki seregeidnek főparancsnoka volt, őhozzá fűződik ez az élőholt.

– Bolvar meghalt. Nevét a Szövetség minden tagja éltetni fogja az örökkévalóságig. De mégis mi köze volna hozzá ennek az izének? – A király fintorodva tekintett végig az élőholton. Bűze már korábban megcsapta orrát, de egyenesen gusztustalannak találta hiányos állkapcsát, foszladozó kékes bőrét, tar koponyáját.

– Bolvar nem halt meg. – Tirion látta, hogy Wrynn király ezúttal alaposan elcsodálkozott. Még talán a kard markolatát sem szorította oly erősséggel. – A Haragkapunál az Elhagyatottak árulása rengeteg Szövetségest és Hordabélit megölt. Még a Lidérc Király is visszavonulásra kényszerült, s eztán a csatamezőt Alexstrasza és Korialstrasz vezetésével a vörös sárkányok lángjai borították be. A méreg nem végzett időben Bolvarral. A teste még érezte a lecsapó tűzfelhőt is, és ilyen állapotban hevert órákon át a hullák között. Fordragont egyszerre emésztette a tűz és a méreg, mégsem tudott egyesülni a Szent Fénnyel.

Az élőholt eközben végig csendben figyelt. Csak néha szökött ki lyukacsos torkán egy-egy akaratlan hörgés, és egy-egy kósza nyálbuborék. Az egyik szemére teljesen vak volt, amiről egy sötét lyuk árulkodott, de a másikkal látott. Az ép szeméből a terembéliek legnagyobb meglepetésére azonban egyetlen könnycsepp mutatkozott, miközben Tirion beszélt.

– Folytasd! – Varian megdöbbenve állt a trónteremben. Elképesztő, hogy erről pont ő nem tudott.

– Amikor már azt hitte, hogy lelke végre továbbállhat erről a világról, megjelentek a Falka tagjai, s bevonszolták őt a Citadellába. Ott aztán haldoklása még rémesebbé vált. Kínozták, s meg akarták törni a lelkét is – mondta a paladin a semmibe meredve.

– Eztán?

– Sokkal később behatoltunk a bajnokokkal, s nagy nehézségek árán győzelmet arattunk a Lidérc Király felett. De Terenas, Lordaeron egykori urának szelleme tudatta velünk a szörnyű igazságot. – Tirion egyenesen Varian szemébe nézett, s határozottan folytatta – A Falka eszeveszett tombolásba kezdett volna, ha nincs, akinek az akaratát kövessék. Mindig lennie kell egy Lidérc Királynak.

Varian Wrynn lábai földbe gyökereztek, s bőrszínéből veszített pár árnyalatot. Egyetlen szó sem hallatszott a teremben, csak álltak egymást bámulva. A csendet végül ezúttal Tirion törte meg.

– Magam vállaltam volna a feladatot, s már arra készültem, hogy felvegyem a gonoszság koronáját, ám Bolvar nem hagyta. Nem tudtam meggyőzni, s kérése szerint a fejére helyeztem a sisakot. Utolsó szavaival megkért, hogy feledtessem el Azerothal nevét.

Wrynn hirtelen nem tudta összeszedni gondolatait. Agytekervényei egyszerre mozogtak különféle kérdések között. Akkor a Lidérc Király még mindig fenyegetés? Bolvar még most is él? A Falka akármikor elszabadulhat? Minden áldozat hiába való volt? De legfőképpen, mit keres itt ez az élőholt és mi köze van mindehhez?

Varian kérdőre vonta Tiriont. A paladin elmesélte, hogy ez az élőholt három hete felkereste őt rejtett otthonában. Rögvest támadni akart, de a holt nem védekezett. Kész volt arra, hogy a nagy paladin lesújtson rá, s csontjait szilánkokra zúzza. Az őszülő fénylovag ekkor azonban a fülében hallani vélte Bolvar ismerős hangját, amint azt mondja, hogy ő az, és nem akarja bántani. Egy percig habozott a Falkatag láttán, végül aztán leeresztette a szablyáját, majd befogadta otthonába, s beszélgetni kezdtek. Fordragon szenvedett. Arthas, Ner’zhul, és több tízezer Falkabéli hangja a fejében kavargott, folyamatosan káoszba sodorva ezzel elméjét, miközben a Jeges Trónon kínokat állt ki a méregtől, a tűztől, és a gonoszságtól, mi a Citadellában honolt. A Falka fenevadjainak minden egyes tagját ott tartotta, s külön jégbörtönbe zárta őket. Akaratával kényszerítve saját magukat fedték be jéggel a szörnyetegek, s távolt maradtak ezáltal mindentől, amiben kárt tehetnének.

Halálszárny felbukkanásával azonban Azeroth világa egy kataklizmát szenvedett el. Úgy tűnt, nem is volt érezhető a hatása Északszirten, de valójában olyan károkat okozott, mely megrepesztett négy jégbörtönt. A fagyosság megrepedt e négy Falkatag orcája fölött, s három holt egyből elkezdett menetelni a volt Lordaeron ellen, akiket hamar utolért Bolvar akarata, s szakadékok felé vezette őket, ahol végleg pusztulásukat lelték. Egy, a negyedik, ugyan az, aki most Tirion előtt állt, ő azonban Északszirt déli részén fekvő emberi falvak felé vette az irányt. Fordragon elméje küzdött az egyedül maradt élőholt akaratával. Makacsul harcolt, nem is találkozott még ilyen nehezen kontrollálható Falkabélivel. De Bolvar immár maga volt a Lidérc Király, így hát végül behatolt az árva menetelő fejébe, ahol megtudta motivációját: Az élőholt korábban ember volt. Mások szemében senki, saját szemében pedig egy átlagos paraszt, aki nem sok mindenkit érdekel. Viszont egyvalakit nagyon is. A felesége, Mary szemében ő nem volt egy jelentéktelen alak. Ő volt Mary mindene, a nő pedig az övé. Feladatuk pedig nagyon is fontos volt a harcok során, hisz valakinek kellett aratnia a gabonát, hogy ne maradjanak a katonák éhen. Északszirtre telepítették át őket sok más parasztcsaláddal, de sem ő, sem Mary nem bánták a dolgot. Nekik mindegy volt merre vannak, míg együtt vannak. Egy végzetes napon azonban kopogtattak ajtajukon, s bekövetkezett az, amitől Mary rettegett. Hadilevél érkezett Varian királytól, hogy minden férfit harcba kell állítani, aki csak Északszirt közelében van, lévén a Lidérc Király uralma alá fogja vonni egész Azerothot.

Mary könnyes szemmel nyitott ajtót, de ami eztán fogadta még rémesebb volt, mint amire számított. A nő őrületes sikolyban tört ki, és hanyatt vágódott a házikó roskadt fadeszkáira. Nem katona állt a küszöbön egy nagy pecsételt pergamennel a kezében, mint gondolta, hanem egy eszelős démoni alak. Egy Falkabéli élőholt, aki rögtön a nő után kapott. Hosszú csontkezének éles karmaival lemart egy darabot Mary szoknyájának alsó rojtjaiból, halálra rémisztve az asszonyt.

Férje magához ragadta a vasvillát, és azzal böködött a szörnyeteg felé, az azonban kirántotta őt a házból a szerszámmal együtt, és beletépett a lábába. A paraszt eszméletét vesztette. Szemére homály borult, és csak egy sárga üveges szempár minden, ami eztán felrémlett.

A következő emlékfoszlánya az volt, hogy húzzák őt végig a földön, majd ismét üresség. Zöld ködfelhő, áporodott bűz.

Eztán a férfi már egy volt a Falka tagjai közül, s a Szövetségesekre és Hordásokra vadászott az élőholtak seregében, teljes tudatlansággal.

Bolvar szíve megenyhült, miután mindezt kiolvasta az élőholt férfi elméjéből. Ártatlan volt, aki szörnyeteggé vált, s hosszú csaták után jégkoporsóba zárták, ahonnan most kiszabadult, és elindult, hogy láthassa az ő feleségét, Maryt.

Fordragon hiába szánta őt, nem engedhette, hogy egyetlen holt is felbukkanjon egy emberi faluban. Helyette inkább felhasználta őt arra, hogy kipróbálja kényszerű Királyságának hatalmát. Mélyebbre hatolt az élőholt fejében. Olyan mélyre, míg a fagyos pusztán a saját szemével látta, amit ő, érezhette, amit amaz megmaradt bőrével érez, s lépdelhetett szabadon a hóban. Egyszerre volt hát ez az élőholt az egyszerű paraszt, akinek hiányos emlékei közül csak szerelmére emlékszik, és egyszerre volt maga Bolvar, a nagy paladin. Az üres rész az elmében viszont kitöltésre szorult, s a folytonos vetekedés a holt test feletti uralomért megszülték hát ezt a lényt. Egy élőholt, aki sem a Falkához, sem az Elhagyatottakhoz nem tartozik. Egy élőholt, akin keresztül tud élni igazán Bolvar, de egyben egy amnéziás földműves, kinek legnagyobb vágya a felesége nyugtató látványa.

Az élőholttól nem messze egy rozoga kocsi lapult a hóban, Sárkánymétely déli lankáin. Törött volt, s az egyik kereke hiányzott, de a belsejében egy durva anyagú ruha hevert, és egy zsák. Tökéletes volt arra, hogy eltakarja vele egész testét, s leprásként álcázza magát. Feljutott egy Szövetségi fogolyhajóra, ahol lényegében nem számított, hogy miféle jöttment ül a hajó alján a rabokkal. Aki oda felkerül, már úgyis halott, mivel vagy egy cellában sínylődik élete végéig, vagy valamiféle kórság ragadja el, vagy egyszerűen pár nap múlva felkötik.

Átszállították őket a Keleti Királyság területeire. Az eltakart élőholt ekkor halottnak tettette magát, s mivel leprásnak hitték, nem nagyon akaródzott senkinek hozzányúlni. Kivizsgálás gyanánt csak egy néma percig figyelték, hogy nem mozog a mellkasa, és beledobták őt az egyik folyóba. Nem hitte volna, hogy jól fog neki jönni egyszer, hogy élőholt, de így, hogy nem kell, hogy levegőt vegyen, mégis csak hasznot tudott hajtani a dologból.

A sodrás nagyjából egy órán belül partra vetette őt. Körbetekintve ismerős volt neki a táj, s annak minden sötétsége. Árgus szemek bámulását érezte magán, így rögtön rohanni kezdett. Tudta, hogy ami itt várhat rá rosszabb lehet, mintha valóban leprás volna. A terület ugyanis Gilneas fennhatósága alatt állt, s köztudottan worgenek lakták, akik egyenesen vadásztak az élőholtakra. Ennek oka az volt, hogy a város nagyon közel feküdt a volt Lordaeronhoz, azaz az Elhagyatottak hazájához, amiből egyenesen arra következtetett, hogy egy-két megyével arrébb már a Járványföldek vannak, ahol Tirion remetekunyhója is megtalálható. Egy egész hetet menetelt, s már-már feladta volna a reményt, mikor is egy kósza goblin gépezetet látott meg. A goblinok bármilyen kérésnek eleget tesznek, ha busásan megfizetik őket, ezt jól tudta Bolvar. Odalejtett hát hozzá, ám a goblin nem volt hajlandó elvinni semerre a leprás férfit, sőt mi több, még számszeríjával is célba vette. Fordragon nem értette a dolgot, de amikor a kis zöld lény a Hordáról kezdett hadoválni, és annak jogos hódításairól, úgy vélte, fel kell fednie magát. Az élőholt arc láttán a goblin készséggel felajánlotta segítségét, s elvitte őt egy messzi hegy lábához teljesen ingyen. Fordragon ekkor szembesült a ténnyel, hogy nem csupán a Szövetség bővült ki a worgenekkel, de a másik frakció is újabb lényekkel gazdagodott. De hogy mi haszna van Garroshnak ezekből a parányi kereskedőkből? Valami biztosan, hisz a nagy Pokolsikoly Hadfőnöknek nem volt szokása a jótékonykodás.

Célja immár néhány kilométerre volt. Át kellett kelnie egy titkos, kitaposatlan ösvényen, s egy barlangon átmászva egy tisztásra ért. Ott aztán kisebb menetelés után átverekedte magát egy kákás mocsáron, majd egy erdő vörös fái között megtalálta Tirion kunyhóját, s bekopogott. Érthetően a paladin rászegezte híres kardját, a Hamuhozót, de Bolvar még időben tisztázhatta magát. Kiötlötték a tervet, hogy Tirion beviszi őt rabként Viharváradba, s segítséget kérnek a királytól.

Ezt a történetet hallva a király kis hatásszünet után szóra nyitotta a száját.

– Nem is hittem volna – ámult el Wrynn, de arcáról könnyedén leolvasható volt, hogy nem teljesen hisz a mesének.

– Én vagyok az, Varian – suttogott egy barátságos, ugyanakkor fagyos hang.

A király körbetekintett, majd rájött, hogy a szavak a fejében csengenek, s látta, hogy az élőholt mereven bámulja őt.

– Bizonyítsd be! Ha valóban te vagy az Bolvar, öreg barátom, akkor bizonyítsd!

Anyám neve Lady Mara Fordragon, ki atyád halála után segítette a népet főpapnőként, s hatalmas szerepet vállalt a menekülések megszervezésében, mikor az orkok bevették Viharváradot. Északon beléptem az Ezüst Kéz rendjébe, s miután visszafoglalhattad trónodat, legjobb barátod, és tanácsadód voltam. Segítettem feldolgozni Tiffin úrnő elvesztését, s oldaladon harcoltam akkor is, mikor Lady Katra… Onixya ármánykodott.

Mikor… – a király elgondolkozott, majd kis töprengés után folytatta – … mikor Onixya cselszövéssel puccsra készült, téged is irányított az ezüst csuklópántod megbűvölésével. Hol rejlik most ez a csuklópánt? – kérdezte a király, s egyik szemöldökét feljebb helyezte a másiknál.

A fekete sárkány sokunkat átvert, megbabonázott, vagy manipulált. Az én hűségemet, és elhivatottságomat Viharvárad, és az irányodba azonban csak mocskos varázslataival tudta megtörni. – Bolvar hangja ekkor kicsit könnyedebb volt, s úgy hallatszott, mintha mosolyogna. – De nem a csuklópántomat, hanem a nyakláncomat bűvölte meg, mint ahogy magad is tudod. Ez a nyakék pedig ott fekszik messze a temetőben, az üres koporsóban, melyet engem szimbolizálva temettetek el titokban a föld alá.

A király visszahelyezte kardját a hüvelyébe, majd Bolvar előtte álló élőholt mivoltának vállára helyezte a kezét. Régi barátja, hűséges tanácsadója, és Anduin nevelésének felügyelője visszatért. A hős, aki régen mindig mellette állt gyerekkorától királysága alatti időkig, most visszatért halottaiból.

– Sok dolog van még, amit meg kell magyaráznod idővel, mindazonáltal nem élhetsz ebben a Falkabéli testben. – Varian elmerengett. Ha kiküldi így a nagyvilágba Fordragont, az első Szövetséges katonák, akikkel találkozik, megölik őt. Maga mellett sem tarthatja bármennyire is szeretné ugyanezen okokból. A Hordához, és Sylvanas korcsaihoz pedig főképp nem adja.

– Ezért vagyunk itt, királyom. – szólalt fel ismét Tirion. – Megoldást kell találnunk rá. Méghozzá mielőbb! Néha Bolvar nem szól, csakis az amnéziás paraszt létezik, néha pedig egyikük sem. Nem tudom, mi folyhat ebben a koponyában, de bent van a barátunk, és meg kell mentenünk. – A paladin erősen rábökött az élőholt fejére mutatóujjával, majd a király felé fordult várva, hogy valamiféle tervvel előáll.

Számításaik bejöttek. Varian nem csak maga, a nagy gladiátor, Lo’gosh volt, de az egyik legeszesebb ember is, akit ismertek. A király az állát dörzsölgetve elkezdett mesélni a régi időkről, pontosabban a Harmadik Háborút megelőző időkről. Egy herceg, akit mindannyian jól ismertek, Arthas volt az, aki hasonló dolgokat kutatott. Szándékában állt ugyanis a sötét nekromantát, Kel’Thuzadot feltámasztani halottaiból, s mit tudták, sikeresen meg is tette azt a Napkút segítségével. Ezzel azonban a Napkút bemocskolódott, és csakis Velen tudta helyreállítani az energiaforrást. Viszont a nekromanta sötét varázslatokat használt, Bolvar pedig a tiszta Fényt, továbbá Kel’Thuzad halott volt, ez az élőholt pedig nem egészen. Nem kellhet tehát hozzá a Napkút összes energiája, a király szerint elég lehet hozzá egy korsónyi víz a szentséges energiaforrásból, és egy tehetséges varázsló.

Az ötlet nem tűnt értelmetlennek sem Tirion, sem pedig Bolvar számára, bár azt nagyonis megkérdőjelezték, hogy a Szövetség ellenségei, a Hordához tartozó vérelfek csak úgy adnának-e a kút vízéből.

– Sajnos nem tehetem meg azt, hogy hazarendelem a flottát, a hadi-szárnyakat, vagy az SI:7-et Pandáriáról, barátaim. – Varian nehéz szívvel mondta ki a szavakat. – Teljesen felborítaná az erőviszonyokat, és a Horda olyan előnyre tenne szert, amelyek a Szövetség végét jelentenék.

– Tisztában vagyunk ezzel, nem is kérjük – nyugtázta Tirion. – Viszont mágusaid segítségét örömmel fogadnánk, akik segíthetnek ebben.

– A bizalmas varázslóim már mind Pandárián várják érkeztemet. Az újoncok nem elég fejlettek az ilyesmikhez, és aki mágus itt van még, nem a csendességéről ismert. Hamar kitudódhatna a dolog.

Nincs tehát olyan varázsló, aki még nem a pandarenek földjén harcol, elég erős az ilyesfajta varázsok használatához, és hallgatna is róla? – faggatózott Bolvar hangja – Akkor a remény végleg elszállt… Talán majd a pandariai győzelmed után… Ha sikerülne addig elrejtőznöm valahol…

Ne temesd még a reményt, öreg barátom! – A király megállt egy helyben, s felragyogott az arca. – Van még mágus, aki képes minderre. Méghozzá Büszkerév Jaina.

– Akkor elutazunk Dalaranba, felkeressük őt, s közben gondoskodom arról, hogy ne tudódjon ki kiléte Bolvarnak. – jelentette ki elszántan Tirion.

– A víz… Akkor is szükségetek lesz a Napkút vizére – válaszolta Varian, miközben ismét gondolataiba merült. – Egyszer Jaina elmesélte a fiamnak az efféle dolgokat, amikor Arthasról beszélgettek. A víz feltétlenül szükséges volt Kel’Thuzad feltámasztásához, vinnetek kell neki belőle. De sajnos én jelenleg nem tudok nektek segíteni ebben.

– De én igen! – szólalt meg egy ismeretlen lágy hang a szoba egyik eldugott zugából.

A trónterem egyik sarkában egy porfelhőből egy formás alak tűnt elő. A királyi testőrség tagjai ki voltak képezve arra, hogy a láthatatlanságba burkolózó zsiványokat felfedhessék, de őket elküldte a beszélgetés elején a király. Az alak egyre jobban kivehető lett. Egy karcsú, gyönyörű nő volt, vörös bőrruhában, mely alig takarta kebleit, s övén két smaragdszínű tőr lógott. Rögtön tudták ki is a szőke, hosszú fülű vérelf.

Valeera végighallgatta az egész beszélgetést, s mindvégig odabent rejtőzött a teremben. A nő még Lo’goshként ismerte meg a királyt, s azóta szolgálta őt. A Trisfal tanács egyik tagjaként könnyedén szerezhetett információkat Wrynnek, aki hálából mindig támogatta őt, és felkarolta, sőt ha kellett még ki is állt a vérelf mellett a Szövetséges sugdolózásokkal szemben.

Valeera elmondta, hogy sokszor felkeresi a Szövetség fejét, s felajánlotta szolgálatait Tirionnak és az élőholtnak, Varian pedig eztán megnyugvással indította útnak őket. Jobbnak is látta utólag, hogy nem egy egész flotta, vagy épp felfegyverzett harcosok menetelnek Quel’Thalas felé, hanem pusztán utazó kalandorokként álcázott barátai.

A rövid búcsút egy titok ismertetése előzte meg: Varian beavatta őket, hogy ha Viharvárad városát váratlan Hordás támadás érné, a trónterem rejtekajtóinak köszönhetően egy barlangrendszeren át a királynak lehetősége lenne elmenekülnie fel, a hegyekbe. És bár Varian egyetlen hirtelen csapás alkalmával sem használná a rejtekutakat, hanem utolsó leheletéig küzdene, most mégis kapóra jön nekik a menekülőfolyosó.

Kiküldte hát a remete paladint, a rubinszín ruhát viselő vérelfet és az ismét zsákba burkolt élőholtat a titkos ajtókon, és a hosszú út, ami előttük állt, ezzel kezdetét vette…

Második

A kalandorok egyetértettek abban, hogy kerülniük kell a feltűnést. Egy páncélos ember, aki maga az élő legenda, egy gyenge és támolygó élőholt, valamint egy felfegyverzett vérelf nő nem épp megszokott baráti társaság az emberek szemében, így hát Bolvar holtjára visszakerültek a ruhák és a zsák, Valeera felhúzta vörös csuklyáját, Tirion pedig átlagos katonai páncélokat öltött fel a Viharváradból kivezető rejtekajtók folyosójának egyik titkos fegyverraktárából, s kardján kívül minden fényes dicső vértjétől megszabadult. A kijutás Viharváradból nem okozott nehézségeket számukra. Úgy döntöttek, hogy nem a hegyek felé menekülnek, a királyi vészúton, ahol túl nagy a kockázat, hanem a barlangrendszer egy másik elágazását választják.

A földalatti alagútban a felszín alatt, hegyek bendőjében szelték át a nagy távolságokat a vonaton, egyenesen a törpök otthonába, Vasüllőbe. Az út így is hosszú volt, s míg lábuk alatt csak úgy robogtak a kilométerek, leltárba vették mijük is van. Varian nem engedte el őket üres kézzel, teli kulacsokat, a legjobb ételeket csomagolták el nekik, ám emellett kaptak egy elixírt, hogy gyógyulásra leljenek akkor is, amikor elhagyja őket a Fény, továbbá egy dalarani varázskövet, és egy csizmába rejthető pengét.

Időközben az élőholt egyetlen szót sem hallatott, Bolvar hangja Tirion és Valeera fejében elnémultak.

A vérelf szerint elvesztették Fordragont, és azért nem beszélt, a paladin viszont felhívta rá a lány figyelmét, hogy néha Bolvar nem tud szólni, néha a paraszt elméje az elsődleges, de az is lehet, hogy Ner’zhul vagy Arthas az, aki velük van. Valeera ezt tudva sanda pillantásokkal illette a mocorgó hullát.

A vonat zakatolása lassult, és gőzfelhő szállt fel a vagonok alja felől, majd egy nagy visszarántással megállt a szerelvény. Hármójuk addig várt, míg a tömeg leszállt a vonatról, és mikor már megbizonyosodtak róla, hogy ők az utolsók, akkor léptek ki az állomásról. Vasüllő egy magasztos hegy belsejében lett felépítve. Ennek köszönhetően a fény nem nagyon világította meg az arcokat, ez kedvezett a kalandoroknak.

Izzó vas megmunkálásának fémes szagai terjengtek a levegőben, és nemesen csengő, de falakat rázó visszhangok nyomták el a lármázó tömeg hétköznapi pletykáit.

A járókellők javarészt aprótermetűek voltak, törpök vagy gnómok, de azért kisebb tömegekben fellelhetőek voltak a Szövetség egyéb népeinek tagjai is.

Az utcák árnyékosabb részén menetelt a kis csapat, és olyan ösvényeket kerestek a nagy nyüzsgésben, ahol senkivel sem kell érintkezniük, egy gnóm sem akar rájuk sózni valamiféle eszeveszett ketyerét vagy találmányt, és egyetlen törp asszony sem kínálja őket a legjobb kézműves sörök csábító buborékaival.

Gyorsan és ügyesen sikerült is nekik inkognitóban kijutni a törpök fővárosából. Valeera számára ez nem volt túl nehéz feladat, hiszen a zsiványok mesterei a rejtőzködésnek és lopakodásnak, valamint képesek eltűnni a szemek elől is, beleburkolózva a homályba.

A városból kiérve míg Tirion próbált kapcsolatba lépni Bolvarral, addig Valeera arrébb állt, hogy szerezzen valamit, ami elviszi őket Quel’Thalas határaiig.

Fél óra elteltével sem járt sikerrel a paladin, ellenben a vérelfnő két felnyergelt kossal tért vissza. Ezek az állatok ugyanis időtlen idők óta szolgálják hátasként a törp népet, és tökéletesen megfelelt ez számukra, hogy eljuthassanak céljukig.

– Sietnünk kell, az idő sürget – szólt lágy hangon az elf.

– Nincs pazarolandó időnk, ez kétségkívüli – nyugtázta a paladin. – De határidő nem hajt minket, Bolvar hosszú időn át bírta az irányítást, és hosszú út áll előttünk. Be kell osztanunk a mi és kosaink erejét is.

A nő ennek ellenére is kapkodott. Gyors mozdulatokkal pakolta be útravalójukat a nyeregtáskákba, aztán az élőholt felé nyúlt, hogy felsegítse ingatag csontjait az egyik hátasra.

Tition felvont szemöldökkel nézte végig a hirtelen mozdulatokat, de végül segített felrakni a zsákkal elfedett halottat a nyeregbe.

A paladin egyedül, Valeera és Bolvar pedig ketten ülték meg a kosukat, és útjukat észak felé, a Nedvesföldek irányába vették.

– Azt mondtad, sietős az ügyünk – szólt oda a nagy fényharcos a mellette ügető elf lánynak, válaszra várva.

Egy pár pillanatra csakis a paták dobogása és az alattuk felmorzsolódó földes kavicsdarabok perregése adott hangot.

– Valeera! – Tirion most már kicsit hangosabban beszélt, de higgadtsága egyértelműen uralta a szavait.- Felelj, kérlek!

– Pandária háborús területté vált. – A nő hangjába némi kétségbeesés szökött. – Varian nemsoká útnak indul, hogy személyesen vezesse a Szövetség seregeit az új kontinensen, és akkor aztán viszi a második törp szárnyat is magával. – A vérelf nem nézett Tirionra, csak a kantárt szorította és mereven figyelte az előttük kibontakozó utakat. – Hamarosan kiürül Vasüllő és egész Dun Morogh hemzsegni fog a felfegyverzett bányatúrókkal. Akkor aztán nehéz lesz az elvegyülésünk – mondta, és vádlón nézett társára.

– Igen, egy újabb háború. – Tirion mély levegőt vett, s morzsolgatta magában azt a kérdést, amit már rég fel akart tenni a vörös ruhás Quel’thalasinak. – Miért segíted Varian királyt saját néped ellen? Olyan hírek hozója vagy, amik miatt a Horda és ezzel együtt Ezüsthold katonái eleshetnek az ütközetek során.

A kérdés zuhatagként érte a koson lovagló hegyes fülű lányt. Ajkát biggyesztette, és a messzi hegyek irányába bámult, egyenesen a távoli végtelenségbe.

– Jobb lenne tán, ha semmit nem mondanék? – Valeera szája sarkába kis gúnyos mosoly költözött, de a szeme megdöbbentségről árulkodott. – Hidd el, Garroshnak is megvannak a maga kémei soraitokban, és ha hiszed, ha nem, Thrall vezérnek is megvoltak a sajátjai.

– Tisztában vagyunk vele, és szolgálataidért bizonyára nagyon hálás a király – jelentette ki Tirion. Ügyelnie kellett rá, hogy tevékenységében ne bizonytalanítsa el a zsiványt, ugyanakkor tudásszomját oltani akarta. – De mégis miért?

A nemes északi elf félrebiccentette fejét, és egyenesen a nagy fénylovagra nézett.

– Nem akarok háborút. Ahogy senki sem. Senkinek nem válik az hasznára, emellett a becsület Varian mellé hív – szavai mélyről jövő őszinteségről árulkodtak.

– A háború mindig valaki hasznára válik. – Ezúttal Fordring volt az, aki a semmit bámulta az ég peremén.

Egy elágazáshoz értek ami a Nedvesföldek felé vezette őket, erős rántással rákényszerítették hátasaikat, hogy az északi úton haladjanak tovább.

– Hogyan is lehetne ez hasznos akárkinek? Hisz a hadakozások során egy a biztos: mind a két fél veszít – vitatkozott sipító hangon a hegyes fülű.

– A kovácsoknak, a gabonát termelő parasztoknak, a kiképzőtiszteknek ez mind munka. – mondta Tirion, és feltartotta tenyerét, mert észrevette, hogy Valeera félbe akarja szakítani. – De van abban igazság, hogy végeredményben mind a két résztvevő veszít. De nem csupán a mérhető veszteségek miatt. Hanem…

– Azt állítod, pont te, egy békeharcos, a Fény nagy kiválasztottja, hogy meg kell keresnünk azokat a dolgokat, amik jók a harcokban? – A lány már nem bírta tovább. Közbe kellett vágnia, mielőtt még végleg felrobban.

– Vitáztok itt, de mindkettőtöknek igaza van, egyszerre. – A hulla mocorgott a nő mögött, s szorosabban átölelte a büszke elf derekát, nehogy ledobassa őt a kosról. – De Valeera, bármily hálás is vagyok neked, mégis te vagy az, aki a legnagyobbat nyerné a háborúk végeztével, nem a katonák, nem a papok és nem a parasztok. Mindegy lenne, hogy a Szövetség vagy a Horda kerekedik felül, te nyertes lennél.

A quel’thalasi szíve hevesebben vert, és kezdték elragadni az indulatok. Miért pont ő lenne a nyertese annak, ha béke telepedne Azerothra? Ezer képzet kavart gondolatörvényt a nő fejében, s már-már ő sem tudott odafigyelni, hogy hol is járnak elméje szálai.

Tízezer éve kezdődtek a harcok az Ősök háborújával, azóta a föld hátán sötét mágiák végtelen pusztítása dúlt, trollok és nemes elfek estek egymásnak, emberi törzsek viaskodtak, őrzők küzdöttek bemocskolt démonokkal, őrjöngő ork hordák özönlöttek át egy másik világból mészárlási céllal, több alkalommal is. A Lángoló Légió feldúlta Kalimdort és elpusztította a Világfát, Arthas herceg végzett saját apjával és Lidérc Királyként elhozta a rettegést az otthonokba, majd Illidan gyűjtött maga köré aljas csatlósokat, hogy felperzselje a világot. Halálszárny végigrombolta a vidékeket, hegyek ormán folytak csaták, Garrosh pedig az egész éjelf társadalmat el kívánja pusztítani, annak tízezer éves emlékeivel és kultúrájával egyetemben. Nem is szólva arról, hogy ki tudja, mi folyik jelenleg Pandárián, és annak mi lesz a vége. De pont ő… pont ő lenne a nyertese, ha mindez véget érne? Abszurdum.

Bolvarnak nem volt szüksége arra, hogy a harcias lány egy szót is szóljon. Tudta, mi jár a fejében anélkül is, hogy egyetlen visszavágó mondat is elhangozzék.

Gondolj inkább bele abba, hogy ha a Horda győz, te visszamehetsz hazádba, társaid mellé, és mindenki örömmel fogad. Olyan életre lelhetsz, amilyenre csak akarsz. – Fordragon gondoskodott róla, hogy gondolatai ne csak a nő fülében, de a paladinéban is hallhatóak legyenek. – De amennyiben a Szövetség lenne a háború nyertese, Varian bizonyosan megismertetné titkod a népével, és hősként ünnepelnének. Ki lenne hát az egyértelmű győztes?

A lány nem válaszolt, szemével viszont dühös pillantásokat lövelt mindkettejük felé. Ezer meg egy keserv, gúny, és védekezés vezette válasz jutott hirtelen eszébe, de inkább nem felelt semmit. Néma csendben baktattak tovább, és a három kalandor között hosszú órákon át senki sem szólalt meg.

Így volt ez a második nappal is, mikor Valeera még messzebb is vert tábort tőlük, és ez a némaság a harmadik reggelen is kitartott.

Mire delet ütött egy távoli templom rozzant órája, már egy-egy elszalasztott szó volt, amit egymásnak intéztek, de ezek közül sok olyan volt, amit akárki mondhatott volna.

Később a nap kezdett elbújni a nyugati hegycsúcsok mögött. Narancssárgás fények hatoltak át egy bárányfelhő fehérségén, festői képet varázsolva az égboltra.

Az Arathi Felvidékek egy elhagyott völgyének biztonságosnak vélt takarásába húzódtak, és Tirion felszólítása szerint tábort vertek. Az öreg fénylovag gondoskodott arról, hogy a sátruk fel legyen állítva, míg a görcsös élőholt megszabadult zsákjaitól és rongyaitól, hogy kicsit kiszellőztethesse magát, ne igya át testét teljesen a rothadó bűz. A lány pedig eközben láthatatlanságba burkolózott, és üres lábnyomokat hagyott maga után az avarban. Úgy gondolta, jót tenne neki is, ha levegőzne, és a korábbi konfliktusváltást könnyed portyázással űzné ki magából, és még vacsorának való nyulat is hozhatna magával a csapatnak, mint egy sértett csendet megtörő békeajánlatot.

Nem sokkal később leszállt a sötétség, és annak minden baljós árnyéka. Két vadnyúl megmerevedett testét vonszolta maga után egy hosszú kötélen a vérelf, miközben a táboruk felé vezető visszautat kereste.

Kisvártatva egy meglehetősen furcsa neszre lett figyelmes. A teljes szélcsendben nem lenne szabad a közeli fák lombkoronáinak zörögnie. Kivonta hüvelyéből mindkét smaragd pengét, leguggolt a földre, és csendben figyelt. Az egyik fa elhalt gallyai között egy pókhálót vélt felfedezni, jobbján pedig egy tövisbokrot körül táncoló apró méhet. Néma percek követték egymást, majd mikor Valeera úgy vélte, hogy csak képzelete játszott csalfán vele, tovább indult. Két lépés tett előre, és a földön heverő levelek sokaságából egy medvecsapda bukkant elő. Éles csattanás, és egy női hang sikolya zavarta fel a környék békésen pihenő madarait.

Pár mérfölddel arrébb Tirion felkapta a fejét egy lány keserves kiáltására.

– Ez Valeera hangja volt? – kérdezte, és felpattant a tábortűz mellől.

Valami nincs rendben – szólt Bolvar. – Valaki figyel minket.

A paladin nem firtatta az élőholt megjegyzését. Nem tudta, milyen képességek birtokába juttatta az átmeneti állapot, amiben most Fordragon és a paraszt együtt élt, és ő is úgy érezte, hogy nincsenek egyedül.

Kivonta kardját. A Hamuhordozó pengéjén megcsillantak a Hold mélabús fényei. Zörejeket hallott, körbe a tábor minden pontjáról.

Az élő csontváz is kihúzta rongyos csizmájából a Variantól kapott pengét, és erősen szorította, miközben ő is próbálta felmérni a köröttük elboruló terepet.

Az imbolygó hulla az egyik sátor mögé befutó, elmosódott alakot vélt látni, és már éppen meg akart szólalni az ősz paladin fejében, amikor a semmiből hirtelen egy hatalmas szarvas-kos keverék rohant felé, és ledöntötte vézna lábairól. Nagyot huppant a kemény földön, minden csontja megrázkódott.

Tirion felismerte az állatot, ami valószínűleg egy ibolyaszín kurenai talbuk volt, de pontosan nem állapíthatta meg, mert mikor odasietett, hogy elűzze a vadat, akkor váratlanul egy nagy dörrenéssel kísért, szúró fájdalom hatolt bal felkarjába. A fénylovag megpördült tengelye körül, és akkor maga előtt látta támadóját. Lassan sétált előre a sötét árnyékok védelméből egy gőzölgő puskacsövet tartó törp. Az őszülő remete ráemelte karját, de ebben a pillanatban nem érezte úgy, hogy képes lenne vívni. Balkezének izmából vér folydogált, és kezdte lezsibbasztani egész testét a lövés sebe.

A törp szája elégedett mosolyra húzódott, és miután újratöltötte fegyverét, hosszan végigsimított barna fonott szakállán. Ismét célba vette az ősz férfit, de ezúttal egyenesen a szívére célzott.

– Szép hamisítvány – szólt reszelős hangján a puskás dun morghi, miközben az idősödő férfi kardja felé biccentett.

– Miből gondolod, hogy az? – kérdezte nyugodt hangon Tirion. – Lehet akár igazi is.

A paladin örült, hogy beszélgetésbe kezdtek, mert tudta: időre van szüksége, míg kiötöl egy tervet. Ráronthatna talán szemtől szembe, de akkor a vadász idomított vadállata valószínűleg egyesével szedné szét barátjának halott testét, ami fölött most mozdulatlanul trónol. Emellett sebesülten nem is valószínű, hogy lefegyverezné a vadászt, hisz ügyesen elbánt velük, pusztán két másodpercben. Ez arról árulkodott, hogy jól képzett, ami pedig arra engedett következtetni, hogy Valeera felkiáltásának is a törp az oka.

– Kétlem – szakította félbe Tirion elmélkedését. – Egy törp felismeri a Hamuhordozót, és ez kiköpésig ugyanolyan, de az nem lehet nálad. Ezért mondom, hogy szép hamisítvány, és azt is mondom, hogy a helyedben nem mozdulnék.

– Mit akarsz tőlünk? – tette fel újabb kérdését a fénylovag, és közben felmérte ellenfelét.

A derékig érő ember a vadászokra jellemzően könnyűpáncélzatot viselt. Zöldes mellvértje szorosan illeszkedett a testéhez, ugyanakkor korlátlan mozgást is biztosított hordozója számára. Kizárt, hogy égő sebével legyűrné a túl messze álló puskást.

– Tolvaj vagy és áruló – jelentette ki a törp. – Itt helyben fejedet kellene vennem, és ha nem maradsz nyugton, meg is teszem.

– Nem loptam el még soha semmit, és a Szövetséget sem árultam el soha. – A Hamuhordozó tulajdonosa próbálta értetlenségét határozottság mögé bújtatni.

– Össze szűrted a levet a Horda két tagjával. Vasüllő óta követlek benneteket. Te, egy Elhagyatott és egy vérelf együtt utaztok, és hírt visztek Aljaváros és Quel’thalas felé.

Tirion fejébe hasított a megvilágosodás, és értette, hogy miért jutott erre a következtetésre a törp, azt viszont nem, hogy miért vádolta őket tolvajlással. Ez utóbbi kérdésére azonban rögtön választ is kapott:

– A tetejében pedig elloptatok tőlem két kost – fejezte be a vadász, és enyhén bökött egyet a levegőbe puskájával, jelezvén, hogy feleljen valamit az „áruló”.

Szóval innen ez a két hátas. A paladin számára egyértelmű volt, hogy Valeerának miért volt olyan sietős elhagyni Vasüllőt.

– A kosaidért ígérem, hogy megfizetünk. Az árulás vádját pedig engedd, hogy megcáfoljam, és elmagyarázzam neked a helyzetet – felelte a remete. Eszében sem volt teljesen beavatni a törpöt a részletekbe, de annyit azért mondana neki, amennyit muszáj.

– Nem kell magyarázat. – Csóválta a fejét a szakállas.

– Akkor hát miért nem végzel velünk? – Fordring érezte, hogy visszatér bele a Fény, de patthelyzete miatt még mindig nem cselekedhetett.

– Elhurcollak titeket Thaurissan Moira, Bronzszakáll Muradin és Vadpöröly Falstad elé. A Hordásokat kihallgatják, a te életed elveszik, engem pedig busás jutalommal illetnek. Ezt foglyuk most tenni.

– Jogod van Vasüllő tanácsa elé vinni bárkit, akit árulással gyanúsíthatsz. De nekem meg jogom van tudni a fogva tartóm nevét – jelentette ki a paladin, miközben terveket kovácsolt.

– A nevem Vinitor. A tied viszont nem érdekel, sem pedig az elfé, az Elhagyatotté meg aztán végképp nem – mondta keményen a törp, és egy gondosan összetekert kötelet vetett Tirion elé. – Ezt vedd fel, a kardodat dobd a földre, és kötözd meg a hullát! Ha bármivel próbálkozol, meghúzom a ravaszt.

A paladin lassan nyúlt a kötél felé, megpróbálta megkettőzni a pillanatok hosszát. Egy verejtékcsepp kúszott végig arcán, közben kezével enyhített kardja markolatának szorításán.

Kész volt már a földre vetni a Hamuhordozót, mikor váratlanul újra eldörrent a puska. Sebzett kezét ugyanolyan sajgónak érezte mint addig, és testének többi része is pont olyan állapotban volt, mint azelőtt.

Vinitorra nézett, aki félfordulatot tett, és hosszú fegyverével látszólag a semmire célzott. A törp a másodperc tört része alatt pattintott újabb golyót a fegyverébe, készen az újabb tüzelésre.

– Látlak téged, bukott elf! – szólt a vadász, miközben egyik szemét lehunyta, a másikkal pedig célpontjára fókuszált. – A Szövetség árulója ő is meg az egész mocsok fajtája is! – Ez utóbbi szavakat egészen halkan mondta, szinte csak saját magának.

Tirion tudta, hogy Valeera valahol körülöttük ólálkodik, egészen közel. Ügyesebb ő annál, mintsem hogy egy vadász csapdájának hosszan a foglya legyen, de azt is sejtette, hogy megsebesült, valószínűleg a lábán, ezért nem tudott most észrevétlen maradni a vadász szemei előtt.

Elvezettem ide Valeerát, hogy elvonhassa a figyelmet. – szóltak Bolvar szavai a paladin fejében.

Hát persze! Fordragon, akiről a fénylovag meg is feledkezett, még mindig a törp házi vadjának patái alatt hevert teljesen lefegyverezve, de nem tehetetlenül.

Gyorsan, mielőtt eltalálja a lányt! – Az élőholt hangja harsányan visszhangzott a Fordring tudatában. – Rajtad a sor!

Egyetlen szempillantás alatt történt minden. Tirion felegyenesedett, és az égbe emelte szablyáját. A Hamuhordozón éles fények kezdtek villódzni, megtöltve a paladint a Szent Fény elsöprő erejével. Bal kézfeje körül apró sárga szikrák táncoltak, és az ezt követő pillanatban egy hatalmas fénykalapács hullott alá az égből, amely fejbe zúzta a vadászt.

A törp a térdére rogyott, kiejtve kezéből a lőfegyvert. Látta, hogy Tirion kardja épp a nyakára szegeződik, enyhén felsértve bőrét. Innen már tudta: legyőzték. Arra viszont volt még ideje, hogy nyelvét kiöltse, majd csettintsen vele egyet.

Mint holmi megveszett farkas, úgy kezdett tombolni a kurenai talbuk, gazdájának akarata szerint. Megragadta az élőholtat, és őrjöngve kezdte ide-oda rángatni csontos testének felső részét, alsótestét pedig a legnagyobb mozdulatlanságban tartotta.

Porcok ropogtak, csontok csikorogtak, és az élőhalott egész teste kezdett megrepedezni.

– Állítsd meg, de azonnal! – robajlotta Tirion a vadásznak, és még közelebb tolta a kardját hozzá.

Vinitor csak térdelt mereven, és a törpök büszke makacsságával némán figyelte megvadult állatát, várva, hogy teljesen széttépje a bűzölgő Elhagyatottat.

Valeera ekkor tűnt fel, alakját már a paladin is felismerte. Bicegett kicsit, és erősen vérzett bokája felett, de még így is elképesztő gyorsasággal szelte át a köztük lévő távolságot. Bolvarhoz sietett, és egyik smaragdtőrét hihetetlen pontossággal döfte be a talbuk két bordája közé.

A vadász és az állata egyszerre ordítottak fel, mintha osztoztak volna a fájdalmon. Az ibolyaszín állat oldalára huppant, és veszedelmes hörgések szakadtak ki torkán. Gazdája egyből felpattant, de tehetetlenségében csak tovább üvöltött, mert Tirion nem hagyta moccanni.

– Ne aggódj, rögtön segítek a fájdalmán. – Az elf szemében gyilkos tűz gyúlt a szenvedő állat láttán, és másik tőrét leakasztotta övéről.

Erre semmi szükség Valeera! A törp csak tulajdonát védte, és a Szövetség törvényei szerint kívánt eljárni – szólt mindannyijuk fejében Bolvar.

– Ez meg mégis mi a pokol volt? – kérdezte a bosszúvággyal küzdő törp. – Gondolatátvitel egy Elhagyatottól? Hát ez valami ocsmány warlock, vagy egy annál is aljasabb nekromanta?

Vinitor a fejét kapkodta, és biztosan érezte: itt a vég. Őt magát kivégzik itt helyben, a Szövetség belső titkai pedig kiderülnek, amikor ezek elérnek Aljavárosba Sylvannashoz. A vadász látni vélte baljós seregek menetelését Viharvárad felé, valamint ahogy a Pandárián küzdő katonákat visszavezényelik a Keleti Királyságba egy váratlan északi támadás miatt. Varian király elesik, Vasüllőt porig rombolják, az éjelfek pedig Kalimdoron saját otthonaikat védik, ezért nem tudnak segíteni. Ez valóban a vég.

– Mi legyen akkor? – kérdezte a lány.

– Életben hagyjuk őket. Az állatot is és a törpöt is – válaszolta Tirion. Eszében sem volt kivégezni egy ártatlan vadászt és az állatát, csak csendben tovább akart állni.

– Abban a pillanatban ránk hívná a seregeket – vitatkozott Valeera – vagy megpróbálná megint fejünket venni, mikor nyugovóra térünk. Micsoda aljas módszer.

– Tette, amit kellett, hogy rajtunk üthessen és esélye is legyen. Csak népét és a hátasait védte. – Az élőholt végigtapogatta magát, és bár mindene fájt kicsit, azért tudta, hogy életben maradt.

– Akkor is hiba lenne életben hagyni – tiltakozott a quel’thalasi.

– Nem szólok én senkinek, csak adjátok vissza a kosaimat, engedjétek, hogy meggyógyítsam a talbukom, és tűntetek el! – Vinitor megint megpróbált odasietni állatához, de a paladin csak nem engedett. Valóban meg akarta menteni a vadjának életét, de következő tette akkor is a seregek értesítése lett volna.

Bolvar tisztában volt a törp szándékaival, könnyű regény volt számára annak elméje.

Nem engedhetjük el. Megölni nem fogjuk – nyugtázta Fordragon. – Úgy hát magunkkal visszük.

– Ostobaság! – csattant fel a vérelf. – Így is rettegnünk kell minden szembejövő lélektől, és mindenki elől rejtve kell maradnunk. Mit gondoltok, titkos küldetésünket mennyire nehezítené egy vadász, akire mindig figyelni kell, és aki bármikor életünkre törhet? És ha belebotlunk egy csapat Szövetséges felderítőbe? Egyből utánuk kiáltana.

– Megkötözzük. Annál több nem kell – válaszolta Tirion. – Bolvar előre látja gondolatait, majd ő időben figyelmeztet, ha hátsószándékai lennének.

Bolvar? Tényleg azt mondták, hogy Bolvar? – kérdezte a törp önmagát. Szokatlan volt neki, hogy az Elhagyatottak is használják ezt a nevet. Vagy inkább, hogy egyáltalán bármilyen névre hallgatnak ezek a gusztustalan vadállatok. Na de pont egy Szövetségi hős nevét hordja egy ilyen fajtalan? Felháborító volt ez a szakállasnak.

Ahogy a reggeli nap sugarai elkezdték felmelegíteni Azeroth mezeit, a csapat útra kelt.
A megkötözött törp emelt fővel, néma csendben baktatott talbukján. Szerencsére meggyógyíthatta még az éjjel az állatot, így nem kellett utánuk futnia végig, mérföldek ezrein át. Nem tudta, hogy hova viszik őt, és bele sem mert gondolni. Egyetlen reménye a szabadulásra most nem rajta múlott. Nagyon koncentrált, hogy ne gondoljon rá, mert az élőholt egyből kiolvasná fejéből. De néha egy-egy csalfa alkalommal, amikor nem érezte a halott alak szemének kereszttüzét magán, akkor ízlelgette a szabadság reményét magában, mert tisztában volt vele, hogy amerre menetelnek, az egyenesen az Arathi Felvidék szíve. Ott pedig folyamatosak a harcok a közeli Arathi Bázisok uralásáért a Horda és a Szövetség között. Majd ott úgyis találkoznak egy portyázó, oroszlánfejes lobogó alatt vonuló haditesttel, és végeznek ezzel a három árulóval…

Harmadik

Sok idő eltelt már, mióta kezdetét vette a titkos küldetés. Lassan hetedik napja meneteltek az Arathi Felvidékek mezein, mert nem kockáztathatták meg a lelepleződést azzal, hogy a fő útvonalakat használják, így kerülőket kellett tenniük, és néhol maguknak vágták az ösvényeket.

A közeli hegyláb egyik magasabban elterülő kőgörgetegének sziklái közt bujdokoltak éppen mindannyian. Messziről kiszúrták a közeledő arany-kéklobogós páncélozott katonák zörejeit, volt még idejük egy barlangszájba terelni a kosaikat a talbuk kivételével, maguknak pedig kevésbé feltűnő rejteket keresni.

Ahogy a kisebb Szövetségi csapat elvonult alattuk néhány méterre, Vinitor szeme üvegessé változott. Tudta, hogy ha menekülni akar, csak egyetlen kurta kiáltás, és az elvonuló harcosok egyből odasietnek.

Kezére pillantott, amit immár harmadik napja nem szorított kötél. A paladin eloldozta tegnapelőtt, és ezzel olyan bizalmat szavazott neki, amit nem tudott semmibe venni. A törp Valeerára is ráemelte tekintetét. A gyönyörű lány hason feküdt a földön, úgy rejtőzött, mint valamiféle mérgező, de gyengéd virágszál. Ő sem akarta már fejét, sőt, még meg is nevettették egymást a minap. Nem állt szándékukban őt bántani, és ez a kis idő arról tanúskodott, hogy nem árulók, dacára a látszatnak. Ugyan még mindig a legkisebb elképzelése sem volt arról, hogy miféle kultista vagy sötét boszorkánymester lehet az Elhagyatott, aki velük van, de ha már meg akarta volna átkozni, rég holtan feküdne valahol, egy fa alatt.

Igazság szerint kezdte őket megkedvelni. Az élőholt nem ártott a légynek sem, a fényharcos barátságos volt, és kimondottan ismerősnek tűnt Vinitor számára, a vérelf lány pedig sokszor űzött térfát vele, de nem belőle.

A vadász és Valeera tekintete ekkor találkozott. A quel’thalasi félrefésülte aranyszín tincseit, és mereven bámulta a drótszakállú férfit. Mivel Valeera nem láthatott mások fejébe, így attól tartott, hogy a törp egy hatalmas ordításra készül, és odacsődíti a lovagló embereket.

– Ne aggódj, nem fog jelezni, bízz benne kicsit jobban! – szólt Bolvar a nő fejében, de ezúttal torznak ható kórusban beszélte ugyanazokat a szavakat valaki más hangján is.

Meddig bírhatja még ezt az állapotot Fordragon? Vajon ki van még itt velük, akiről fogalmuk sincs? Annyi kérdés, mind válasz nélkül – gondolta a lány. De közben másvalamire lett figyelmes. A vadász idomított állata, a kurenai talbuk szintén a földön feküdt, és egész eddig lapított, ám most épp egy goblingyökér nevű finom fűcsomót próbált elérni elülső fogainak éles hegyével. Mire az elf bármit is jelezhetett volna némán a lilaszőrű vad gazdája felé, az már ki is tépte a gyökereket, és jóízűen lakomázni kezdett. Csakhogy ezzel a rántással néhány kisebb kavics pattant lefelé, megindítva egy nagyobb ködarabot, ami apró sziklákká pattant szét pár méterrel lejebb.

A lent menetelők között, egy lobogót tartó gyalogos figyelmét felkeltette a semmiből jött gyanús koppanás, és nem hagyhatta annyiban, lévén nem ez lenne az első eset, ha Hordás katonák lesből készülnének rajtuk ütni. Azonnal fellendítette a karját, és társai kardok markolata után kaptak.

Feszült pillanatok végtelenné nyújtott percei állították meg az időt, és minden apró részlet a völgyben nagy jelentőséget kapott, ahogy a Szövetségi harcosok végigpásztázták a környezetet.

Egyikük szeme megakadt a kőgörgetegen, pontosabban amennyi odalentről látszott belőle. Gyors lépéssel felrugaszkodott a völgy oldalára, és felhúzta magát a kavicsok közé.

Valeera abban a pillanatban láthatatlanná vált, Vinitor ugyanígy tett. A vadászok koránt sem voltak a rejtőzködés olyan fokú mesterei, mint a zsiványok, de egyhelyben gubbasztva ez csak egy könnyed trükknek számított még neki is.

Bolvar a felderítő elméjébe mélyen hatolt már akkor, amikor az elkezdett megkapaszkodni a sziklákon, és így, mire odaért, szemét meg tudta téveszteni. Nem vette észre a zsákba burkolt élőholtat, pedig ott feküdt pont előtte, kishíján bele is rúgott. Ám Fordragon nem volt képes arra, hogy Tiriont ugyanígy elrejtse, akárhogyan is összpontosított, úgy látszott, a Lidérc Király mágiái nem terjednek ki a Szent Fény harcos paladinjaira még közvetett módon sem.

Fordring szembe nézett a gyalogossal. Mellvértjére tekintve felismerte az elit alakulat jeleit, kik a Szövetségi oldalon harcolnak, Arathor Ligája néven, és szent küldetésükként tekintettek Kalapácshulló falvának visszafoglalására.

Éles penge szegeződött Tirion torkának, melyen vakító fények tükröződtek, de az ezt követő pillanatban a kard visszakerült a hüvelybe.

– Tirion Fordring? – kérdezte a katona, nem kevés megdöbbentséggel hangjában. – Mit keres itt a Fény nagy harcosa?

Valeera misztikus ködfalba burkolódzva lassan a harcos mögé lopózott, aki ekkor kezet nyújtott a paladinnak. A lány arra készült, hogy hosszú véres csíkot húz a torkára tőrével, de gondolataiban Bolvar ráparancsolt, mondván, hogy akkor végképp lebuknának.

– Remeteségemben elvonultam a világ elől, belső démonaimmal kell vívódjak. – A fénylovag felállt, jól megmarkolta a gyalogos kezét, és határozott kézrántással üdvözölte. – Ez az önkéntes száműzetés sokfelé elsodor engem Azerothban, ezért vagyok most itt – felelte szemrebbenés nélkül.

– Nem jó hely ez a Fénnyel való kapcsolatra – válaszolta a katona, és körültekintett. – A Fény szentsége rég elhagyta már ezt a vidéket, hidd el nekem. Alattomos lények járkálnak erre felé, és rajtunk akarnak ütni. Jöjj velünk, elkísérünk Arathi Felvidék határáig, biztonságban.

– Elismerésre méltó felajánlás, de ha nem sértelek meg, egymagam is boldogulok. – Válaszát széles mosoly kísérte, de közben azon járt az esze, Bolvar vajon meddig tudja még rejtve tartani magát. – Menjetek csak mihamarabb tovább, gondolom rengeteg Hordás vére vár még kardjaitokra.

– Már megbocsáss, de teljesen kizárt, hogy magára hagyjuk a Szövetség hősét itt, a semmi közepén. Varian király a fejünket venné. Gyere velünk, ennél jobb kíséretben nem részesülhetsz errefelé.

– Úgy vélem, a király biztosan megértené a dolgot. Én kérlek rá, hogy hadd folytassam zarándoklatomat egyedül, és találkozásunkat tartsd titokban.

– Ne vedd engedetlenségnek, de nem hagyhatunk sorsára senkit az Arathi térségben, kiváltképp téged nem.

Fordragon hallotta a gyalogos agyának kattogását. Esze ágában sem volt magára hagyni Tiriont, és a vita még sokáig húzódhat. Hevesen erőlködött, hogy elűzze a lassan megfogalmazódó kérdéseket a katona agyából, de erre már nem maradt elég ereje.

– Menj csak vele, nem tehetsz mást. Most még nem sejt semmit, de hamarosan gyanakodni kezd – küldte az üzenetet Bolvar. – Nem bírom már magam sokáig tartani, és ha a többi katona is felkapaszkodik ide, akkor félek, végleg lelepleződünk.

Fordring némán bólintott egyet, mely mind Arathor Ligájának, mind az útitársainak szólt. Fejében egyvalamit olvashatott még ki az élőholt: „Találkozzunk nyolc nap múlva a Szellemföldek határán, alkonyatkor.”

– Úgy lesz, barátom, ott leszünk.

A paladin követte a kék lobogót. Alattuk pár méterrel a többi harcos hangos taps kíséretében felváltva kiáltozott, mintegy üdvözlésképp. Nem minden nap találkozik az átlag lovas és gyalogos a Szövetség és egész Azeroth egyik élő legendájával.

Felszabadítottak egy lovat Tirion számára, és a Lidérc Királyról kezdtek faggatózni elsőkézből, miközben elnyelte őket a távolság homálya.

– Na, rendben. – Vinitor elsőként tűnt elő, és zaklatottan kezdett fel-le járni a köveken. – Nem kérdeztem neveteket, és nem árultalak el bennetek. De most már magyarázatokat akarok. Mi a fene folyik itt? Valóban ő volt Tirion? És mégis miért nevezitek az elhagyatottat Bolvarnak? – Kérdezte feldúltan.

– Te nem harcoltál Északszirten, ugye? – Valeera egész nyugodtan beszélt.

A vadász lesütötte szemét, szomorúság és szégyen pírjai színeztek arcát, de gyorsan visszatért a tárgyhoz.

– Mi köze van ennek bármihez is? Válaszokat akarok, most! – A törp szinte már kiabált.

A vérelf vidáman felkacagott.

Nem árultál el minket – nyugtázta Bolvar, de ezúttal kivehető volt, hogy Arthas herceg hangja kíséri az övét. – Valeera! Avasd be kérlek. De figyelmeztetlek téged Vinitor, Domum fia, hogy ha e történetet megismered, akkor arról nem szólhatsz senkinek, mert a mi utunk magának, Varian királynak a titkos küldetése, és ha megszeged a titoktartást, előtte kell, hogy elszámolj.

– Honnan tudod apám nev… – a vadász szava elakadt. – Nem számít. Esküszöm, hogy nem fog eljárni a szám, különben Wrynn király vegye a fejemet!

Visszafelé ballagtak a barlangvájat felé, ahol a kosokat megkötötték, és közben nagyon lassú tempót diktáltak. A vérelf elkezdte mesélni az eddig történteket. Az üreg előtt szembe egymással leült Valeera és Vinitor, és a quel’thalasi szinte levegőt sem vett, úgy számolt be Bolvar Fordragon tetteiről, a Haragkapunál történtekről, a Jégkorona Citadelláról, a Lidérc Király ármánykodásairól, Tirion Fordring szerepéről, és mindenről, ami ezzel az élőholttal eddig megesett.

A törp csak figyelt, arca néha nagy megdöbbenésről tanúskodottot, néha csak fejét rázta, néha pedig – amikor már teljesen elvesztette a fonalat – tekintete egyszerűen beleveszett a lány vékony blúzát duzzasztó gazdag idomok közé.

Megvárták, míg leszáll az éj, és másnap indultak útnak. Vinitor a legnagyobb ajándékot kapta, amit jelen körülmények között csak kaphatott: visszaadták neki a puskáját. A bizalom, amely eddig csak vékony cérnaszálként volt jelen, immár szétszakíthatatlan láncként kötötte őt útitársaihoz.

Könnyed ügetésre fogták kosaikat, miközben nyomok után kutattak a földön. Egy útvonal ugyanis járhatatlanná vált számukra, méghozzá az az útvonal, amelyiken az Artathor Ligája kísérte Tiriont. Ez némiképp megnehezítette a dolgukat, hisz az volt a legkurtább út Quel’thalas felé.

A törp mestere volt a nyomolvasásnak, vadász lévén ez nem volt meglepő. Úgy fürkészte a patanyomokat a letaposott fűszálak erdejében, mint ahogy senki más. Különbséget tudott tenni két ló patkója között is, és azt is megállapította, hogy nagyjából félnapnyi előnyük van a Fordringet kísérő társaságnak.

Vinitor képes volt megmondani, hogy merre vették az irányt az elkövetkező kilométereken, ugyanakkor mindannyian tisztában voltak vele, hogy a Liga mozgása mindig is kiszámíthatatlan volt, pontosan azért, hogy a környéken portyázó Horda tagjai számára ne legyen egyértelmű, emellett egy esetleges rajtaütés sokban módosíthatta a tervezett útvonalat.

Egyetlen ésszerű megállapodás köttetett az útitársak között: el kell, hagyják az Arathi Felvidéket, és le kell mondaniuk a Hátországok felé vezető lehetőségekről és Kelet felé, a Szegecshegyek Hegyábai felé veszik az irányt.

Egyikük sem örült neki, sőt Valeera egykét szitkozódó megjegyzést is tett vérelf nyelven, hisz ez akkora kitérőt jelentett, ami azt a lehetőséget rejtette magában, hogy esetleg nem érnek időben a Szellemföldek kapujához, amiben Tirionnal megegyeztek. Nem is beszélve arról, hogy a Szegecshegyek túlságosan közel visznek mind az élőholt, mind pedig a worgen városokhoz.

Végül egyéb lehetőség híján, megegyeztek, hogy a Szegecshegyek felé mennek, bármennyire is ódzkodtak a dologtól, a paladin úgyis várni fogja őket. Nem volt mit tenni, megkezdték a menetelést. Valeera sokszor faggatta az úton a törpöt a történetéről, de az folyton folyvást megtagadta a válaszadást, és mindig elterelte a szót. Ilyenkor rendszerint lesütötte szemét, és teljesen magába fordult.

Három nappal később aztán átlépték Szegecshegyek Hegylábának határát, és a vízpart felé meneteltek, hogy kerüljék a feltünést.

A Keleti Királyság egy másik pontján egy hosszú, feketekabátos nő figyelte a teremnek a roppant magas kőfalait. Fehér, mélyen lenyúló haját háta mögé vetette, hogy ne takarja el bíborszínben izzó szeme elől a valóság egyetlen nyugtalanító részletét sem.

Váratlan zaklatottság tört rá az elmúlt percek alatt, olyanfajta különös és baljós szorongás, amit már régen érzett. Túlságosan régen ahhoz, hogy egyből hozzá tudjon kötni egy személyt vagy egy bizonyos helyzetet, de mégis valahogy ismerős, rettegéssel vegyített erős gyűlölet és egy kevés félelem vette át felette az uralmat.

A nő sorra vette életének legborzalmasabb és legrémisztőbb élményeit, és hamar belátta, hogy a lista szinte véget nem érő hosszúságú. Valószínűleg mind így van ezzel, aki nem szereti saját életét, és – bár önkezűleg nem szabadulna meg tőle, sőt nem is adná egy könnyen – de azt sem bánná, ha elvennék azt. Dacolt már a halállal, és az elmúlás gondolata soha nem nyomta a szívét. Azt képzelte, hogy ha majd véres csatában eljő érte az a bizonyos fekete angyal, akkor ő majd rég látott ismerősként üdvözli, és mosolyogva távozik ebből a kárhozatra ítélt, undorító világból.

Ám ekkor érte a felismerés, ami egy pillanat alatt félbeszakította a gondolatmenetét. Ezt a hátborzongató érzést, amit kutat, és ami most a fogságában tartja, legutóbb akkor érezte… akkor és ott, a Lidérc Király közelében. Meg mert volna esküdni rá, hogy valahol, birodalmának közelében most újra magának a Lidérc Királynak, vagy annak mocskos mágiájának képviselője ütötte fel fejét.

Egy sötét warlockot hívatott magányos termébe, és elvégeztetett vele egy, a régebbi időkben a Citadella Urának nyomon követésére készült rituálét. A szertartás során a sötét varázsló transzba esett, és kántálások sorait kezdte mormolni. Ahogy befejezte a rítust, az ujjai az asztalon heverő térképen a Szegecshegyek határára mutattak.

Szélfutó Sylvannas haragosan küldte el terméből a warlockot, és ugyanilyen felindultan hívatta magához az egyik parancsnokát.

Aljaváros félelmetes kapuin harminc felvértezett feketelovas vágtatott ki szélsebesen. Akár a fékevesztett őrültek, úgy csapkodták lovaikat, hogy úrnőjük parancsát mihamarabb teljesítsék.

Vinitor köveket hajítgatott a vízbe, és csak nézte, ahogyan azok hullámot verve felzavarják a felszínt, és megbódítják a halakat. Agyának kerekei a történteken, és a vérelf által elmesélt dolgokon kattogtak, de saját históriája is eszébe jutott.

– Mi lelt téged, törpuram? Olyan komor lettél – szólt Valeera hangja a Vinitor háta mögött.

– Még mindig nem pontosan értem azokat, amiket elmondtál – felelte a vadász, de közben továbbra is csak a nagy kék végtelent fürkészte, és nem fordult a vérelf felé. – De azt végképp nem értem, hogy a sors miért jelölt ki engem erre az újabb veszélyekkel teli küldetésre.

– Újabb? – A lány finom simítással a törp vállára helyezte a kezét, és lassan megfordította.

Vinitor ekkor szembesült vele, hogy az elf bőre vízcseppekkel van tele, és karcsú, hibátlan testének egyetlen részét sem fedte ruha.

– Hát … öhm … – habogta Vinitor, és közben a szavakat kereste, de egyetlen szó sem jött ki a száján, csak bámulta a meztelen alakot.

– Megmártóztam kicsit arrébb – válaszolta a lány magyarázat gyanánt, a szégyenlőség legkisebb jelen nélkül. – Hogy érted, hogy újabb? Mégis mi a te történeted?

A törp csak állt és egymás után vetette pillantásait a különböző gyengéd idomokra, törékenynek tetsző, gyönyörű vonásokra.

A lány minden rejtélye feltárulkozott előtte, és szinte teljesen tökéletes volt. Egyetlen hibát vélt csak felfedezni az amúgy csodálatos női testen. Négy pipacsszínű apró heg éktelenkedett az egyébként nagyon is formás jobb lábának bokája felett, de még ez is elnyerte a vadász tetszését.

– Tetszik? – tette fel kérdését Valeera, miközben egyik szemöldökét felhúzta, száján pedig ördögi, de egyben buján játszó, bájos mosoly díszelgett.

Vinitor nem tudta mit feleljen. A látvány nem csupán tetszett neki, ez nem volt rá méltó szó. Aranyszín tincsek lejtettek kacér táncot az elflány csupasz bájai fölött. Tiszta, szinte csillogó bőr, a legapróbb tökéletlenség nélkül, és a világ minden leányának legszebb csodái kivételesen szemet gyönyörködtető egyvelegben kényeztették szemét.

– Mert tőled kaptam – szólt ismét a vérelf, hogy megszakítsa a némaságot.

A törp ekkor döbbent rá, hogy a medvecsapda okozta sebekről beszél, vagy inkább gúnyolódik. Ez így, ilyen formában a legkegyetlenebb gúnyolódás, de magát hibáztatta, mert ő még kegyetlenebb volt. Nem szabadott volna a legapróbb karcolással sem felsértenie ezt a selymes bőrt, ami most elé tárult.

A quel’thalasi kissé meghajlította érdét, hogy azonos szemmagasságban legyenek. Már elég volt a játékból, és komolyan akart beszélni, noha továbbra sem öltött magára semmit.

– Domum fia, Vinitor! Meséld el nekem az életed történetét, mert látom, hogy nagy bánat és félelem vesz körül. Megpróbálhatod bátorságod mögé elrejteni, és szembe szállhatsz mindennel, amivel csak akarsz, de én tudni akarom, mi volt veled életed során.

– Miért akarod tudni? – A törp ekkor felkapta tekintetét, és állta a lány tekintetét. Valójában csak ekkor szembesült vele, hogy Valeera egész alacsonynak számítana társai közt, ő magánál alig egy fejjel magasabb.

– Sosem tudni kit fúj eléd a szél. Nevezd egyszerű kíváncsiságnak, vagy aminek tetszik. De látom, hogy futsz valami elől, és engem érdekel – mondta a lány kedvességgel a hangjában.

Valeera testének nagyszerűsége továbbra is megmutatkozott, de már nem ez volt a lényeg. A törp nem tudta, hogy azért, mert beszélni akart róla, vagy azért, mert a lány is képes volt rá, hogy gyengének mutassa önmagát, de Vinitor beszélni kezdett.

Elmondta, hogy régen nem járhatta volna nyugodtan Dun Morogh tájait, és nem látogathatta volna kedvére Kharanos kocsmáit. Hajdanán egy volt a Sötétvas törpök közül, az ő világukba született. Akkortájt kétféle Sötétvas törp létezett: az, aki meg akarta dönteni Vasüllőt, és át akarta venni az irányítást Dun Morogh felett, és az, aki Ragnaros tűzúr szolgájaként nem tehetett mást, mint a Feketeszikla-orkok ellen menetelt, és segítette a Dun Morogh megdöntésére felesküdteket. Ám valójában Vinitor egyikhez sem tartozott. Nem állt szándékában ártatlan törpök vérét ontani, ugyanakkor tudta, hogy a főváros elleni puccs sikere esetén nem kellene a Feketeszikla sötét zugaiban leélnie az életét. Márpedig ő gyűlölte a szürke kőzetfalak mindegyikét, és nem értette, miért száműzetett oda, miért kellett Sötétvasnak születnie.

Domum részt vett Moira hercegnő „elrablásában”, és így neki magának is kötelessége volt apját követni. Sosem értette ezeket a törekvéseket, viszont nem mert ellenkezni, így résztvevője volt Vasüllő ostromának. De mikor a hercegnőt visszahurcolták a Feketeszikla felé társai, ő árulást követett el.

Egy napon ugyanis Hordás és Szövetséges csapatok hatoltak be a Sötétvas törpök otthonába, azzal a céllal, hogy megöljék a császárt. Megkezdődtek a harcok, Vinitor pedig tudta: itt az alkalom. Levetette a vértjeit, és egy elesett Szövetségi törpharcos holttestét megfosztotta ruháitól, és azt öltötte magára. Attól a pillanattól kezdve már saját társai gyilkolásával segítette a mentőakciót, ami sikeres lett. Dagran Thaurissant megölték, és minden elnyerte a mai formáját.

Amiről viszont eddig a pontig soha senkinek nem mesélt az az volt, hogy apja látta, amikor magára húzta az arany-kék páncélzatot. Domum felcsattant, és félelmetes üvöltözésben tört ki. Vinitor addig soha nem tett semmi olyat, ami az apjával szembeni legkisebb tiszteletlenséget felvethette volna, de aznap nem hagyta magát. Kiabálni kezdett Domummal, a heves vita pedig egy pofont eredményezett. Atyjának tenyere akkora csattanással sült el az arcán, hogy fejéről lerepült a vasüllői sisak. Az események eztán követték egymást, és dulakodni kezdtek. Azon a napon nem csak Dagran császár és sok másik Sötétvas törp lelte halálát, de Domum is.

Valeera szemében apró ezüstös könnyek mutatkoztak, teljesen leguggolt, és valami olyasmit tett, amit azelőtt nemcsak a vadász, de soha senki nem gondolt volna róla: átfonta karjait a törp körül, magához húzta, majd erősen átölelte Vinitort.

Bolvar egy fa árnyékába húzódott, miközben felügyelte a tüzet. A gallyakat nyaldosó lángok lassú keringőt jártak, és készen álltak arra, hogy amikor a vadász és a vérelf visszatérnek valami zsákmánnyal, akkor azt ropogósra pirítsák.

Egy ideje elmentek már, de nem várta hamar visszajöttjüket. A magány nem olyan kísérője az életnek, amit mindig utálattal kell kezelni. Fordragon már vágyott egy kis magányra, és ez a pihenő megteremtette rá a lehetőséget. Életében, hatalmas harcosként is értékelte azokat a pillanatokat, amikor nyugodt körülmények között merenghet el az őt körülvevő dolgok alakulásán. Ezt Anduin hercegnek is mindig eszébe juttatta, és arra tanította, hogy a gondolkozás a csendben egy olyan tevékenység, ami segít megérteni a világot.

Hátradőlt, a fa kérgei tökéletesen beleillettek torz koponyájának görcsörtjeibe, és egyáltalán nem nyomták fejét.

Végre elgondolkozhatott azon, hogy mi is vár rá az úton. Ha eljutnak Quel’thalasba, vajon hogyan szereznek a vízből, Jaina vajon fogadja-e, ha egyáltalán sikerül valahogy Dalaranig elvergődnie, és mennyi megméredtetés áll még előtte, de a legfontosabb, mi lesz a vége az egésznek? Ember lesz? Élőholt? Önmagaként, Bolvarként járhatja a vidéket, mintha mi sem történt volna? Vagy talán semmire sem fog emlékezni belőle, csak egy egyszerű paraszt lesz, aki nem érti, mi történt egyik pillanatól a másikra, és kutatja, hogy hol van a felesége, és…

Mary. Hirtelen csakis Mary volt az, amire gondolni tudott. Az asszony arca olyan élénken tündökölt előtte, mintha csak éppen farkaszemet nézett volna vele, teljes valójában, az élő élet részeként. Igaz, ami igaz, asszony volt már, de nagyon fiatal. Maximum huszonháromra tippelte, de lehet, hogy kevesebb. Hosszú, simára fésült gesztenyeszín haj, ugyanilyen szempár, amiből a gondoskodás és a szeretet igaz ereje sütött.

De mi történhetett vele?

Az élőholt, aki most a paraszt volt, megpróbált mindent felidézni. Egy Falkabéli tört rájuk, és rögtön a nő után kapott, le is szakított egy keveset a nő szoknyájának alsó rojtjaiból… és talán meg is sebezte? A ruhadarab képe világosan izzott, de egy kevés kiserkenő vér Mary lábából most kiegészítette ezt az emléket.

A paraszt egy vasvillát ragadt magához fegyver gyanánt, de az eszét vesztette dög mindennel együtt kirángatta a férfit a házból, és beletépett a lábába. Ezt eddig is tudta, de most mintha az is rémlett volna, hogy még egyszer odasújtott a támadó korcsfajzatnak, fejbe találva azt, és még visszanézhetett a lakásban síró asszonyra. Valóban visszanézett, biztos ez? Ebben a pillanatban látni vélte Mary zokogó orcájának minden kétségbeesett részletét, és azt is hallani vélte, ahogy saját hangján még mond neki valamit. De mit is? Mit is mondott neki?

Nem emlékezett. Ezutáni emlékei között is csak annyi volt jelen, amit már tudott. Eszméletvesztés, sárga szempár, a földön húzzák miközben ordít, orrot facsaró bűz, és végül a tombolás Falkatagként.

De semmi más.

Bár bőr nem feszült ocsmány testén, mégis mintha borsódzott volna a háta. Erősen koncentrált, hogy még többet megtudhasson egykori életéről, azonban amit ekkor látott, az valami borzalmas volt.

Hirtelen ő sem Bolvar, sem a paraszt nem volt. Ő volt Lordaeron bukott hercege, Arthas Menethil. Látta, miként bevonult Lordaeron fővárosába, látta, miként végig lépdelt a kövecses utcákon, oldalán a Jégpengével, és látta, miként atyja, Therenas király előtt áll, ahogy azt is látta, miként könyörtelenül beledöfte a Jégpengét apjának gyomrába.

A fa tövében az élőholt hörgő hangokat adott ki, és vergődni, vonaglani kezdett a földön.

Az Árnyholdas klán vezetője volt immár, Ner’zhul. Ádáz, aljas mágiákat hajtottak végre sötét kultistákkal, és az okkult tudományok őrült tudósaival. Az ő terhét nyomta a felelősség Azeroth inváziójáért, és Draenor teljes pusztulásáért, amit a portálok megnyitásával okozott. És mindezt mosollyal az arcán.

Az élő csontvázat ekkor már minden kín gyötörte, és sok-sok ezer halott fájdalma gyötörte tudatát. Ott üvöltött minden egyes áldozat a fejében, készen arra, hogy az őrültség káoszába taszítsák a szákba burkolt lényt.

Az élőholt megzavarodott, koponyáját fogva össze-vissza rángatta magát, nekimenve mindennek. Egy pillanatra összpontosított, és a külvilágból csak egy vörösruhás vérelf homályos alakját, egy hosszúszakállú törpe szigorú tekintetét, és egy vadászpuska markolatának egyre közeledő vetületét látta, majd minden egyszerre elnémult és elsötétült.

A felkelő nap sugarai és heves zötykölődés érzése ébresztette Bolvart. Az egyik koson ült, keze hozzá volt rögzítve Vinitor mohaszín könnyűpáncélzatának övéhez, hogy le ne essen.

– Na, kit vert fel a hajnal? – kérdezte reszelős hangján a törp, majd hátrasandított az élőholtra. – Csak nem egy laposfejű, tolvajképű, sunyi élőholtat? – nevetett.

Mi történt tegnap éjjel? – kérdezte Bolvar, ezúttal a paraszt hangján, de csak azon.

– A fához csapkodtad magad – szólt bele a beszélgetésbe Valeera, aki mellettük ügetett. – Fetrengtél a földön, és mindenféle hörgő hangot adtál ki, aztán beleestél a tűzbe, amit gyújtottunk – kis szünetet tartott, majd egy enyhe vigyor kíséretében folytatta – aztán mikor nem bírtunk lefogni, Vinitor leütött a puskájával.

– És most tértél magadhoz – egészítette ki a törp. – Egyébként mi történt?

– Nem tudom pontosan. – szólt ork hangon fejükben Bolvar. – De mintha minden feltört volna. Minden, amihez valaha a Lidérc Király köthető volt. – Ner’zhul hangja ezúttal kicsit érthetőbb volt.

– Figyelj csak! – Vinitor csóválta a fejét. – Teljesen kiborító, mikor változtatgatod a hangodat. Nem tudnál rendesen beszélni, nem pedig a fejünkben?

A hangok változtatásában nincsen semmi szándékosság. – Bolvar hangja visszatért, de egykis „orkos zörejjel” fűszerezve. – de megpróbálhatom.

Zavaros hörgés és egy pár barnás nyálbuborék volt az egyetlen, ami kitört az élőholtból, valahol ott, ahol egykor az ádámcsutkája lehetett.

– Ez volt mind? – kérdezte közönyösen Valeera.

– Az … – fuldokoló elcsuklás a hullától – … én … – haláltusához hasonlító nyögés – … nevem … – nyáladzó szavai ekkor elakadtak. Fogalma sem volt róla, hogy kiként is kellene bemutatkoznia.

– És valóban – jelentette ki a törp kissé elmerengve, miután kivárta, hogy nem lesz-e több szó – Milyen néven mutatkoznál most be valakinek, ha szembe jönne? Hisz mégsem mondhatod hogy Bolvar vagyok, a Falka tagja – gúnyos horkantások vegyítették Vinitor kacaját, pont olyanok, mint amik az imént Fordragon ártalmatlan szavait is.

Nekem tetszett, ahogy neveztél – újra fejükben beszélt, ám mintha csúfolódott volna a félszerzeten – laposfejű, tolvajképű, sunyi – ismételte meg a vadász korábbi szavait.

– Áh, ez túl hosszú. – A vérelfnek kivillantak szemfogai, miközben jóízűen nevetett. – Legyél lap-osfejű – szótagolta a lány direkt helytelenül -, to-lvajkéű, s-unyi. Vagyis Lap-to-s.

Szóval azt mondod, mutatkozzak be úgy, hogy „Laptos”? – határozottan hallható volt a jókedv.

Miért ne? – csapkodta a térdét Valeera.

Hát én csak egy olyan lényt ismerek, ami laposfejű, tolvajképű és nagyon is sunyi. – csakis Bolvar beszélt – Ezt a talbukot. – bökött rá görbe ujjával az ártalmatlan állatra.

– Nem, nem – tiltakozott a törp, és neki is megmutatkoztak fogai, amikor szélesre húzta a száját – Neki már van neve, és hallgat is rá.

– És mégis mi volna az? – faggatózott a lány.

– Gyilkos – felelte a szakállas – azaz, hogy pontos legyek, Gyil-kos – tálalta eléjük együgyű szójátékát.

Ezen a ponton már mindannyian a hasukat fogták, és jókat derültek. A jókedvet ezzel megalapozták a nap hátralévő részére, és végre jókat mulathattak egymással, igazán jókat, és ez a kellemes hangulat egészen az éjszaka eljöttéig kitartott.

Régen érezték már magukat közel a felemelő pillanatokhoz, és ami fontosabb, régen érezték már magukat közel valaki máshoz.

A hold gyenge fényei alig pislákoló lámpásként vetültek a tájra. Látásuk néha eggyé vált a homállyal, ezért lassabbra fogták a kosokat, és az élőholt egy fáklyát gyújtott meg, hogy míg egy helyet találnak, ahol álomba merülhetnek, addig is legyen valami, ami segít a tájékozódásban. Egy fél óra elteltével a Variantól kapott ékkő kékes-lilás szikrákat vetett az egyik oldaltáskában. Valeera megállapította, hogy valahol a volt Dalaran környékén lehetnek, ahol most csak egy kráter éktelenkedett.

Kicsivel arrébb megálltak, de nem szálltak le a kosokról. Bár képtelenek voltak minden apróságot megfigyelni a koromsötét miatt, de a földfelszín megfelelőnek bizonyult a táborveréshez. Még egy apró mélyedés is húzódott a földben, ami tökéletesnek bizonyult a tűzrakásra, mert így nem viszi annyira messzire a lángok fényeit a szél.

Már arra készültek, hogy leszállnak, és leakasztják a málhát, amikor ismeretlen, baljós dübörgés hangjaira lettek figyelmesek. Nagyon közelről dobogó patkók kopogása volt hallható. Félelem lett úrrá rajtuk, amit az is erősített, hogy az égvilágon semmit sem láttak, ami öt méteren túl volt. Messzi lovak lábainak csapódása egyre felerősödött.

Miután Vinitor megállapította éles fülével, hogy vagy harmincan lehetnek az ismeretlen lovasok, úgy döntöttek, hogy gyorsan elhagyják a környéket, nem számít, mennyire sötét van. Észak felé kezdtek vágtatni, de pár pillanat múlva idegen alakok kerültek mögéjük.

A vadász óvatos, gyors pillantást vetett hátra, miközben sarkát egyre mélyebbre nyomta talbukjának oldalába. Csontvázlovakat megülő árnyéklovasok egész csapata vette üldözőbe őket. Szakadozott, fekete köpeny takarta mindannyi testét, csuklyájuk árnyékba burkolta arcukat.

Az egyik feketepalástos elengedte a kantárt, íját megfeszítette, és lőni készült. Egy sötétszürkés nyílvessző süvített el Valeera hegyes füle mellett, szinte megkarcolva az elfet. Vinitor megfordította puskáját, Bolvar és saját vállán kitámasztotta, és miközben az utat figyelte mereven, vakon tüzelt a semmibe, maga mögé. Egy sötét alakot elnyelt az elmosódott föld, de azon nyomban egy újabb állt a helyére. A törp nagyot rántott a talbuk kantárján, még gyorsabb tempóra kényszerítve az állatot. A vérelf is így tett, sebességük ekkor már félelmetes volt, de képtelenek voltak lerázni a feketepalástos lényeket. Újabb vesszők zúgtak el mellettük, mígnem váratlanul egyszerre bicsaklott meg a talbuk és a kos is. A vérelf, a vadász, az élőholt egyszerre zuhantak a földre. Hátasaik levetették magukról őket, és több nyíl ütötte sebből szivárgott a vér az állatok hátán és farán.

A csuklyások eloszlottak körülöttük, teljesen bekerítve az útitársakat, aztán leszálltak az állatokról, majd kiontották rozsdás, szabálytalan, ugyanakkor éles szablyáikat.

Fordragonék gyorsan felpattantak a földről, a hatalmas ütéssel mit sem törődve. Valeera reflexszerűen rántotta ki smaragd tőreit hüvelyükből, rögtön az árnyak felé vetette magát, és egyikük sötét arcába azonnal belevágta kését. Barnás színű gennyes váladék spriccelt ki az alakból, majd oldalra dőlt, és holtan rogyott össze. A vérelf eztán újabb lovast vett célba, és rögtön felé mozdult.

Vinitor karabélya okádta magából az ólmot. Minden találat gigantikus fröccsenést idézett elő a támadók fekete testén. A koromsötét dacára képes volt mesterien pontos lövéseket leadni.

Bolvar kezében is megmutatkozott a fegyver, amit rongycsizmájának szárából húzott elő. Kardváltásba keveredett az egyik köpenyessel, hárított és döfött, majd miután az nem bírta tovább, kereste a következő ellenséget.

Kardok csengése, nyílvesszők röppenésének zaja, és puskaropogás zöreje verődött vissza a dombok lankáiról.

Valeera kecses, de könyörtelen mozdulatokkal gyilkolt, ám az ellenség tagjai túlságosan is soknak bizonyultak. A vérelf csuklóját elkapta egy csontos kéz, és erősen belemart. Megkísérelte kitépni magát a szorításból, de teljesen tehetetlennek bizonyult, az ezt követő pillanatban pedig egy kemény ököl csapódott a lány arcába, mire az elvesztette eszméletét, és lábai nem tartották tovább testét.

Vinitor fegyverének csöve újabb ropogást hallatott, majd egy árnylovasnak ezerfelé robbant a koponyája, hatalmas loccsanás kíséretében. Ekkor viszont a puska beakadt, jelezvén, hogy elfogyott a lőszer. Újabb töltényeket készült pattintani a csőbe, a törp keze elképesztően gyorsan járt. Alig három másodperc telt el, míg újra készen állt a vérontásra, de ez a rövidke idő is a harc közepén túl soknak bizonyult. Egy íj húrja rezgett meg a vadász háta mögött, és egy éles fapálca csapódott bele a félszerzet vállába. Mire felfigyelt a sebesülésre, már késő volt. Oldalába egy rozsdás kard hegye fúródott, és Vinitor a földre hullott.

Bolvar már negyedik áldozatát végezte ki. Az ötödikkel küzdött, imbolygó lépteit most fürge mozgások helyettesítették, és lefejezte ezt a palástost is. Viszont ekkor már minden megmaradt lovasnak rá irányult a figyelme, és az egyik elkapta a nyakát. Fordragon lába a levegőben kalimpált, mikor egy szablyának a markolata hatszor sújtott le fejére. A hatodik csapás elérte célját: Bolvar koponyáján egy hosszú csík roppant, arcának jobb oldalán a csontok egy nagy reccsenéssel kétujjnyit lejjebb süllyedtek, majd ő előtte is elnémult a világ.

Tizenhét sötét lovas vágtatott visszafelé Aljavárosba az éj zord leple alatt, hogy úrnőjük kérésére elé vigyék a Szegecshegyekben vándorló kószákat, vagy legalábbis ami megmaradt belőlük…

Negyedik

Tizenhárom nap. Tizenhárom hosszú, borzongató nap telt el, mióta Aljaváros zárkáiban sínylődtek. Bolvar többször a cella vérmocskolta oszlopainak nyomta törött koponyáját, és csak meredt előre. A látvány undorító volt. Vonító hangok törtek fel a félhomályban más börtönökből, ahol saját hányadékukban és vizeletükben fekvő Szövetségi katonák és ártatlan civilek hevertek, akik közül néhányan már halottak voltak. Talán nekik volt a legjobb. Itt ugyanis sem ételt, sem italt nem adtak a raboknak, még kukacoskenyeret sem. Az összes zárka mocskos volt, vergődő és sebesült foglyokon kívül semmi nem volt bennük, még valamiféle ágyat sem raktak be a ketrecekbe, de még csak egy kevés széna sem volt. Az őrség zagyváló hangokat hallató élőholtakból állt, akik a legvisszataszítóbb lények voltak, amiket Azeroth csak a hátán hordhatott. Voltak köztük egyszerűnek nevezhető csontvázharcosok, de bizonyos őrök hatalmas szörnyetegek voltak, akik testét összevart húsok alkották, belüknek csövei pedig groteszk csomókban fonódtak össze, ahogy kilógva himbálóztak a hasfalukból. Gyakran lehetett látni a fogdák előtt átvonuló nyálkás, óriási pókokat, és vámpírszerű szárnyas lényeket is. Mégis a közkatonák voltak a legkegyetlenebbek. Ők napjában többször csattogtattak végig görbe kardjukkal a rácsokon, miközben az egyik halott rab különböző leszakított testrészeit zabálták, és mikor végeztek vele, rendszerint beköpdösték az élő foglyok közé a szájukban ragadt maradékot.

Vinitor alig pár szót beszélt. Sérülései nagyon súlyosak voltak, sebei valószínűleg elmérgedtek. Bolvar nem láthatta pontosan, mennyire súlyosak a vágások, amiket még a Szegecshegyeknél elszenvedett, mert a törp a mellette lévő sötét fogdában feküdt, és akárhogy is erőlködött, nem lehetett átlátni oda. Valeera szintén másik cella foglya volt, ő tartotta szóval a vadászt, és ez volt az egyetlen mód arra, hogy tudják, Vinitor még nem halott. Hangja viszont napról napra gyengébb volt, és a lányban lassacskán tudatosult, hogy innentől kezve minden újabb megélt nap igazi áldás a törpnek.

Másnap kinyílt Fordragon ajtaja. Két ocsmány élőhalott nézett vele szembe. Megragadták kezeit, és egy vasbilincset kattantottak rá csuklóira. Rántottak rajta egyet, amitől előrebukott, csontjai hangosan koccantak a kőpadlón. Éles fájdalom hatolt belé, mikor az egyik élőholt – éppen az, aki összebilincselte – egy nagyot rúgott belé a földön.

Végig taszigálták a folyosókon, lépcsőkön lefele és felfele lökdösték, és hacsak egy picit is lassabban lépdelt, mint azt a két Elhagyatott őr megkívánta, egyből elkezdték ütni.

Menetközben azért megfigyelt néhány dolgot. Aljaváros roppant falai közt szűk utcák bontakoztak ki, miknek többsége egy átívelő hídon kapcsolódott egymáshoz. Az átívelők alatt élénkzölden vibráló, saras állagú víz folyt, aminek gőze elfedte a látótér azon részeit is, amelyekre nem borult árnyék. Képtelennek tartotta a kiigazodást a városban, és ezt csak tovább nehezítette a bűz. A levegő áporodott volt, rothadtság szagot hordozott, és inkább hasonlított mérgező füstre.

Az egyik keskeny utcáról fordultak le, mikor Bolvar észrevette a legutolsó zárka foglyát. A földön feküdt, sárban és saját vérének alvadt rozsdáiban, szeme le volt hunyva, ugyanakkor nagyon is ébren volt. Egy draenei lány, kékbehajló ibolyaszín teste teljesen össze volt húzódva, hosszú, mélykék hajának szálai pedig nagy kóccsomókban omlottak az arcába. Láthatóan meghalt. Ezt gondolta volna bárki, de Fordragon elkapta cikázó gondolatait. „Ki fogok jutni innen, nem adhatom fel.” „Még két hét, és kidobják a hullákat a város mellé, akkor pedig megszökök.” – olvasta ki Bolvar a lány fejéből.

Tovább azonban nem figyelhette a draeneit, mert újabb ütés érte tarkóján, majd hirtelen erőset rántottak láncain. Sokat menetelt, az utat képtelenség volt megjegyezni, mígnem odaértek egy lépcsőkkel körbevett kőemelvényhez. Amerre jöttek, az az egyetlen megközelíthetősége volt a helynek, az emelvényt ugyanis a többi oldalról vagy falak, vagy ocsmány teremtmények vették körbe.

A hátát csapások sorozata érte, elesett, és megtelt porral a szeme. Tovább verték, egészen addig, amíg fel nem vergődött ő is a lépcsőfokokon. Felnézett, pislogott néhányat, majd mikor eltűnt a fátyol a szeméből, észrevette a vele szemben lévő trónuson ülő nőt. Egymásba font lábait hosszú csizma takarta egészen a térde vonaláig, sötét, csuklyás palástot viselt, női testrészeit fekete bőrbikini fedte, tartása egyenes volt, kezei nyugodtan pihentek a trón karfáin. Hússzú, elnyúlt fülei előtt és mögött fehér hajzuhatag omlott alá egészen a melléig, de haloványkékes, feszes bőre nem utalt időskorra.

Bolvar kis szemügyre vétel után azonnal felismerte Szélfutó Sylvanast, Aljaváros úrnőjét.

Makacs csend. Egy darabig csak nézték egymást, majd Sylvanas fellendítette kezét, mire a körülöttük lévő Elhagyatottak nagy része eltávozott. Egyedül egy éleskarmú, elkendőzött arcú élőholt maradt ott velük, kinek elméjéből Fordragon nem tudott olvasni. Nyilván egy nagyhatalmú warlock lehetett, aki egykor a Lidérc Király szolgája volt, másszóval Falkatag. Emellett az is nyilvánvaló volt, hogy azért maradhatott a teremben, mert így Bolvar nem tudott olvasni az úrnő fejében sem, ami megnehezítette dolgát.

– Ki vagy te? – törte meg a csendet Sylvanas nyugodt, kimért hangon.

Fordragon elgondolkozott egy ideig, hogy mit is feleljen, megköszörülte a torkát, és a korábban gyakorolt hörgő, zavaros hangon felelt:

– Laptos – felelte ugyanolyan higgadtan Bolvar.

Érezte, hogy közben az eltakart arcú sötét varázsló a fejébe próbál hatolni, azt keresvén, hogy igaz-e, amit állít. Ezen a ponton viszont a Lidérc Király ereje erősebbnek bizonyult, és el tudta hitetni, hogy valóban csak ennyi az, amit erre a kérdésre válaszként adhat.

– Különös név – nyugtázta az úrnő továbbra is teljes közönnyel.

Néma csenddel teli pillanatok sora telt el, mire a nő újra megszólalt:

– Hűséges tanácsadóm – félrevonta tekintetét a warlockra, majd lassan visszanézett Fordragonra – azt állítja, hogy a Lidérc Király szolgája vagy.

– Neki már nincsenek szolgái, mióta Tirion Fordring és a bajnokok ledöfték, és ezzel együtt megtörték hatalmát – zagyválta Bolvar.

Tudta, hogy óvatosnak kell lennie. Sylvanas esetében Északszirt, Arthas és minden hozzájuk kapcsolódó dolog nagyon is érzékeny téma volt, és egyébként is szerette volna kipuhatolózni, hogy jelenleg mennyit tud a Lidérc Királlyal kapcsolatban.

– Aki pedig most ül a jégben… – folytatta Fordragon, és egyenesen a nő szemébe nézett – … az nem gyűjt szolgákat.

A sötét úrnő azonnal felállt a székéből.

– Menj ki – fordult Slyvanas a warlockhoz, ám ekkor kissé felemelte a hangját. – Most!

Az elkendőzött élőholt gyorsan szedte a lábait, ám mielőtt még végleg elhagyta volna a termet, az úrnő hozzá tette:

– Addig menj, míg már nem érted, amit beszélünk. Mindenki olyan távolságba legyen tőlünk! – mondta haragosan – De az elmémet védő mágiát még tartsd életben. Megértetted?

A sötét varázsló meghajolt, és sietve távozott.

– Mégis honnan tudsz te a jégbe fagyott alakról Arthas helyén? – ripakodott rá Fordragonra.

– Sokan beszélnek ezt-azt – mondta Bolvar, teljesen érzelemmentes hangon.

– Hazudsz! – kiáltotta. – Ezt nem tudja senki.

– Akkor te mégis honnan tudsz róla? – tette fel végzetes kérdését Bolvar.

Fordragon dacolt a gondolattal, hogy Sylvanas bármikor keresztülröppenthet egy nyílvesszőt a homlokán, nem számított. Csak az volt itt már az egyetlen lényegi kérdés, hogy a nő mennyit tud.

Aljaváros úrnője nem válaszolt. Szemét párába vonta az emlékezés.

A nő határozatlan lépéseket tett hátrafelé, szeme elkerekedett. Ajkai biggyesztette, és egyetlen szó sem jött ki a száján. Az erős nő, aki mindig volt, hirtelen eltűnt, és borzongó emlékeibe merült.

Ott állt a Jégkorona peremén néhány évvel ezelőtt. Hideg szél fújt, a felhők körülötte szürkévé váltak. Alatta többszáz méterrel egy saronite tüske állt ki a jégfalból, ami tökéletesen megfelet a célnak. Elhatározásra jutott: leveti magát. Készen állt rá, hogy a saronite ezer lyukat vájjon a testébe. Ekkor jelent meg a három szárnyas bestia. Ha akkor és ott nincsenek a Val’kyrok, akkor most ő sem élne. A sors azonban úgy rendelte, hogy ne dobja el magától az életet, bármennyire is gyűlöli azt. Inkább megerősödött, és ez az erő most visszatért belé. A pillanatnyi megingás olyan volt, amit nem engedhetett meg magának, mert ha egy percet is ad neki az életéből, talán ismét visszatér a csüggedtség, az elhidegülés, a halálvágy.

– Itt én vagyok az, aki kérdéseket tesz fel, ezt jobb, ha észben tartod, idegen! – Sylvanasba visszatalált igazi önmagához. – Azt kérdeztem, honnan tudsz te a jégbefagyott emberről?

Fordragon hezitált. Kellett valami, amibe kapaszkodhat, amivel ráveszi, hogy engedjék el őket. Bolvar ismét végigmérte Sylvanast, ezúttal jóval alaposabban. Csizmáinak végén medvebunda világosszürke szőrei álltak ki, bal combján apró anyajegy díszelgett, bőrbikinije olyan feszes volt, hogy mind az alsó, mind a felső résznél kirajzolódtak nőiességének körvonalai. Vállai szimmetrikusak voltak, ami egyáltalán nem jellemző a ferdetörzsű élőholtakra, karjai hosszan nyúltak el teste mellett, és jobb gyűrűsujján egy elf-jegyeket cifrázó gyűrű feketéllett.

– Az alak odafent a Citadellán teljesen tehetetlen – jelentette ki Fordragon. – Teste megégett, húsa örökkön lángol. Viszont tenni semmit nem tud, ezt magad is láttad. Ott álltál előtte, és azt hitted, a Lidérc Király visszatért. Ekkor lett úrrá rajtad a kétségbeesés, és ekkor döntöttél úgy, hogy elég volt.

Sylvanas nem akart többet hallani. Trónusa mellől felkapta az íját és egy nyílvesszőt pattintott a húrba.

– Nem tudod, mitől fosztanád meg magad, és ezzel a világot is – mondta Bolvar, majd lehunyta szemét.

– Ezzel mit akarsz? – kérdezte az úrnő, de nem hagyta, hogy Fordragon bármit is felelhessen – Fogalmad sincs róla, milyen az, mikor egy olyan démoni síkra vagy száműzetve, ahol csak fagy van és őrült gonoszság – hadarta, s közben egyre hangosabbá vált – sem arról, milyen az, mikor Banshee-vé válsz, és a leggyűlöltebb ellenséged parancsol neked, te pedig feltétel nélkül engedelmeskedsz, mert képtelen vagy ellenkezni.

– De… – próbálkozott Bolvar, ám nem fejezhette be.

– Annak előtte voltam valaki, aki szerettem lenni – kiabálása közepette ösztönösen megfeszítette íját, de csak a föld felé célzott – most pedig mire elfogadtam, sőt, megszerettem a népemet, akik hajdan ellenségeim voltak, most újabb kegyetlen játékot űz velem a sors – Garroshra gondolt, és arra, hogy leghőbb vágya lenne átdöfnie a Hadfőnök szívét.

– Nem látod meg azt, amid van – közölte végre Fordragon -, és az a helyzet, hogy így nincs is nálad.

– Miről zagyválsz itt nekem? – kérdezte a nő.

– Az ujjadon hordod a gyűrűdet. Az elf életed emlékét. – Közelebb lépett, ugyanakkor olyan távolságba maradt, ami nem lehet fenyegető. – És sötét palástot hordassz Elhagyatott jelképekkel. Éppen erről beszélek – mondta higgadtan, de lelkesen Bolvar. – Azeroth már rengeteg népet és fajt látott. Démonok, orkok, emberek, elfek, élőholtak, kisebb és nagyobb lények, különböző arcokkal. És itt vagy te. Egy olyan vérelf, aki élőholt, és az összes Elhagyatott követi, ahogy a Quel’thalasiak is követtek. A világon, az egész világon egyedülálló vagy. Nincs még egy ilyen lény, mint te. Csakis egy van a földön Szélfutó Sylvanasból, aki erős, soha nem tört meg, és akkor is küzdött, amikor más már feladta volna. Ezek olyan egyediséggel ruháznak fel, amit soha senki nem tapasztalhat, eldobnod magadtól pedig ostobaság lenne.

Sylvanas elismételte magában a hallottakat, majd rájött, hogy a törött arcú élőholtnak igaza van. Az élet sodrása néha túl erős, néha gyengébb, ennek ez a rendje. De ő akkor is ő. Kitart, és küzd bármi áron, hogy önmaga maradjon. Mindamellett különleges. nincs senki más, aki külsőleg vagy belsőleg hasonlíthatna rá. Egyedüli úrnő Azerothban, akit egy nép követ.

– Ki vagy te? – csak ennyit kérdezett, miközben visszahelyezte íját.

– Már mondtam. Laptos. – Bolvar szívében erőre kapott a remény, amikor meghallotta az úrnő tiszta, nyugodt hangját. – Küldetésem pedig nagyon fontos. Varian Wrynn szívügye.

– Miféle küldetés az, amiben Varian király egy élőholtat bíz meg? – Érdeklődését nagyon felkeltette a dolog, már csak azért is, mert minden olyan tény elégedettséggel töltötte el, ami Garrosh ellen irányulhatott. Wrynn tevékenységei pedig határozottan ilyenek voltak.

– Hűségeskü köt a királyhoz – közölte, majd nagy levegővétel után gondolta, hogy megkockáztatja a dolgot. – Engedj szabadon minket, kérlek. Biztosíthatlak, hogy semmit nem tervezek a Horda vagy az Elhagyatottak ellen.

Sylvanas sokáig hallgatott. Fel-le járkált, és magában vívódott. Hosszú percekkel később szólalt csak meg.

– Te magad elmehetsz. A vérelfet is elengedem, holott nagyon érdekelne, ki is ő – mondta, és látszott rajt, hogy nehéz szavakkal fogja folytatni –, de a törp marad. Nem kockáztathatom meg, hogy elmenjen a híre, hogy Aljaváros elengedett egy egyértelműen Szövetséges foglyot.

– Vinitor a neve. Nélküle pedig nem megyek el – felelte Bolvar.

– Félek, nem lesz más választásod. A döntésem végleges, most pedig távozz!

Bolvart két élőholt kísérte vissza, de ezúttal hozzá sem értek. Elképzelése sem volt, hogyan szabadítsa ki a törpöt, és arról sem, hogy Valeera miként fogja elhagyni a várost úgy, hogy ne lepleződjön le. Az út visszafelé sokkalta rövidebbnek tetszett, mint mikor elhurcolták, ám így sem tudott semmiféle támpontot megállapítani, az egész város egy nagy útvesztőnek tűnt.

Később felismerte a zárkákat, és meglátta a legutolsóban a draenei lányt is. Tovább menve pedig már teljesen ismerős volt minden, valami viszont megváltozott. Nyugtalanság volt a levegőben, a feszültség látszott minden rabon, akik kínosan őket nézték, és mintha erőnek erejével kellett volna visszafogniuk szavaikat.

Pár métert tettek meg, majd Bolvart két oldalról hirtelen közrefogták az őrök. Nem volt erős szorítás, inkább jelzés értékű, de az, amit jelzett, már inkább nagyobb jelentőséggel bírt. Két hatalmas szörny feküdt előttük a földön. A húscafatokból összevarrt ocsmányságok gyomrából még jobban kilógtak beleik, szinte teljesen ki volt szakadva. Szemük láthatóan ki volt vájva, és zöldes-barnás váladékban feküdtek, teljesen mozdulatlanul. Köröttük mindenfelé szobormerev csontok zavaros kupacai voltak szanaszét szórva, a falakból néhány nyílvessző állt ki.

Fordragon egyből tudta, mit kell keresni. Sejtése igazolást nyert, amikor rápillantott Valeera cellájának nyitott ajtajára.

Bolvar az elkobzott fegyverekért felelős Elhagyatottat látta, amint három kés rögzítette a raktár faajtajára, feje viszont a földön volt, testétől mintegy háromméternyire.

Ekkor Fordragon enyhébb rántást érzett mindkét karján, majd arra lett figyelmes, hogy élőholt kísérete egy elfojtott apró hörgés kíséretében oldalukra zuhantak. Háta mögött egy apró ködfelhőből Valeera lépett ki, két smaragd tőrét ujjai között pörgetve.

– Mehetünk? – kérdezte a lány, egy könnyed fújás kíséretében, és egyből Vinitor zárkájához sietett.

Vinitor nem mozdult a vérelf felé, még akkor sem, amikor kinyíltak rácsai. A quel’thalasi felemelte a törp fejét, és gyengéden szólongatta. A vadász mellkasa alig emelkedett és süllyedt, de még valamennyire szedte a levegőt. Szemei le voltak hunyva, alvadt vére mindenütt kérges réteget képzett, és bárhogy is próbált, képtelen volt talpra állni.

– Fogd! – kiáltotta kétségbeesetten Valeera Bolvarnak, majd Vinitor kezeit finoman átemelte Fordragon vézna vállán.

– Nem fogsz tudni végezni mindenkivel, aki szembejön, én pedig nem fogom tudni kicipelni egyedül a törpöt ebből a labirintusból. – jelentette ki nehezen Fordragon.

– De igen! – tiltakozott a vérelf, és hevesen kapkodta a levegőt, miközben Bolvar másik vállára feltett egy zsákot, tele fegyverekkel.

Képtelen ötlet – gondolta Bolvar. Teljes lehetetlenség a félsötétben egy útvesztőket formáló város falaiból kijutni úgy, hogy nyakán lóg egy törp, és valószínűleg perceken belül lelepleződnek, akkor pedig az egész Elhagyatott had a fejüket akarja majd.

Lassan araszoltak a zárkák vége felé, Fordragon pedig megpróbálta felidézni mindazt, amit sikerült megfigyelnie a városban, keresve valamit, amiből kiindulhat.

– Merre? – motyogta kérdését a lány a börtönök végéhez érve, miközben pengéit előre szegezte, készen a gyilkolásra.

– Azt hiszem jobbra. – válaszolta suttogva Bolvar – De Valeera! Még ha ki is jutunk, akkor…

– Én segíthetek! – hallatszott mellettük egy halk női hang.

A draenei lány volt, az, aki a legutolsó cellában raboskodott, az, aki halottnak tettette magát, mikor Bolvar először látta. Lelkesen pattant fel, azonnal rácsaira kulcsolta kezét, és enyhén világító, kékes szemeit kérőn Fordragonra szegezte.

– Hogy segíthetnél? – ellenségeskedett Valeera. – Inkább hallgass!

Nagyon halk susmogásba kezdett a többi fogoly is.

– Ismerem az utat, ki tudlak vezetni Aljavárosból! – felelte nem kis lelkesedéssel a hangjában a draenei.

– Mi is megoldjuk, köszönjük szépen. – folytatta a vérelf, nem is leplezve, hogy nem szívleli a draeneiket. – Hallgass, és rohadj meg a celládban!

– Kétlem. Nem olyan könnyű innen kijutni, főleg, hogy nagyjából egy percetek lehet még, míg erre jön az egyik felügyelő, megnézni, hogy minden rendben. Engedjetek ki! – sürgette őket az exodari.

– Olvasd ki a fejéből az utat, aztán tűnjünk el! – mondta Valeera Bolvarnak, szinte nem is véve tudomást a draeneiről.

– Kiolvashatja a fejemből valóban – folytatta a próbálkozást az exodari. – De van, amiben csak én segíthetek.

– Ugyan már! – csattant fel Valeera, kicsit hangosabban, mint amilyenre tervezte. – Mégis mit tudnál segíteni?

– Meggyógyíthatom a barátotokat – mondta, és közben a félholt törpre mutatott, aki szinte élettelenül himbálózott Bolvar vállán.

– Hogyan? – hagyta el kérdése hevesen Valeera száját.

– A Naaru ajándékával – jelentette ki határozottan a draenei.

A vérelf szemében megcsillant a remény. Bolvarra nézett, majd egyből Vinitorra, aki keserves fájdalmakkal küszködött.

Fordragon bólintott, mire Valeera a rácsok elé guggolt, smaragd tőreinek hegyével játszott egy keveset a lakaton, majd az egy megadó kattanással a földre hullott. Késeit egyből az Exodarira emelte, tudatva, hogy most rajta a sor.

A Naaruk egyetlen fajt, csakis a draeneiket választották ki arra, hogy veleszületett ajándékként nagyritkán képesek legyenek a gyógyítás szentségére, mely egyenesen a Naaruk erejéből fakad. Gyenge fények mutatkoztak a draenei lány ujjai között, majd ugyan ezek a sárgás szikrák körülölelték Vinitor testét, sebeinél pedig élesebben világítottak. A kín egy pillanat elenyészett a vadász testében, visszanyerte lélekjelenlétét, és újult erőre kapva a puskája után nyúlt.

Valeera szíve hevesebben kezdett verni a mellkasában, és már arra készült, hogy átöleli a törpöt, amikor feltűntek a felügyelők, akikről a draenei beszélt.

– Na, most akkor mutasd nekünk az utat, draenei! – intézte szavait hozzá a vérelf, ekkor már sokkal elfogadóbb hangnemben.

– Erre! – Jobbra mutatott, egy sötét utcába, majd két hatalmas pallost vett magához a Bolvar vállán himbálózó zsákból. – Egyébként Speera vagyok.

Kisvártatva Elhagyatottak egész falkája vette őket üldözőbe Aljaváros falai között. Speera rohant elöl, két karjával kegyetlenül mászárolt, méltón a draenei harcosokhoz. Roppant kecses ügyességgel tért ki a szisszenő nyílvesszők útjából, miközben több élőholtat is levágott. Tomboló hurrikánként pörgött, és felváltva végzett a legtöbb szembejövővel. Nyomában Valeera futott, arcát vörös csukja fedte. Erőszakos, nagyon agresszív harcmodort képviselt, mintha tudattalanja versengett volna Speerával. Elnyelte őt az árnyék, majd egy másik helyen tűnt fel, útközben pedig négy-öt élőhalottat is végig metszett pengéivel.

Vinitor is úgy küzdött, mint még soha. Hangosan ordibált, szinte túlharsogva puskája ropogását, miközben golyót repített a rájuk rontó csontvázakba.

– Ezt a talbukomért! – robajlotta, miközben fegyverével sorra ontotta ki az életeket.

Bolvar hátulról fedezte őket, kardjának élét mindenkibe beleállította, aki közel került hozzájuk.

A zűrzavar híre egyből eljutott Aljaváros másik szegletébe.

– Kitörtek! Az Elhagyatott és a bandája kiszabadultak! – zihálta az elkendőzött arcú warlock Sylvanasnak.

A nő nem szólt semmit. Szobormereven állt, jeges tekintete a semmibe meredt.

– Embereink nem tudják feltartóztatni őket, mindjárt kijutnak. Mi a parancs, úrnő? – sürgette az eltakart boszorkánymester.

– Tegyék, amit tenniük kell, és ti is tegyétek, amit jónak ítéltek – mondta, és egy apró mosoly jelent meg az arcán. – Rád bízom, vezesse a sors a tetteket.

A sötét varázsló hitetlenül nézett az addig mindig határozott Sylvanasra. Szemében gyilkos düh gyúlt, és a szabadulásban lévő rabok nyomába eredt, miután maga mellé szólított két sötét lovast.

Aljaváros kijáratánál Vinitorék megpillantottak egy hullahegyet. Döglegyek százezrei lepték el a felszínét, amitől egy pillanatra ők maguk is megtántorodtak. A törp hátrafelé tüzelt, szedett-vedett csapatuk pedig a léghajók felé mozdult.

Sötét fellegbe vezető toronyba másztak fel, hármasával szedve a fokokat, közben levágva az összes Elhagyatott őrt. Az élőholtakat túl hirtelen érte a belső támadás, amire nem voltak felkészülve, de így is volt annyi lélekjelenlétük, hogy mindig több csontvázharcost hívhassanak maguk köré.

Felmásztak egy fegyverszállító léghajóra. Speera átdöfte a hajót vezető goblin mellkasát, míg Vinitor és Bolvar a belépő korlátot védte. Valeera sorra végzett a léghajón tartózkodó utasokkal, miközben a draenei harcos vezetésével lassan elindult a jármű.

A vérelf utolsó áldozatával küzdött. Egy troll sámán volt, akinek valahogyan sikerült hárítani a vörösruhás lány gyilkos csapásait. Amikor kicsit távolabb taszította magától a quel’thalasit, akkor szikrák futottak át a troll hosszú, görbe ujjai körül, majd kitörtek. Áramcsapások éles villanásai rángatták görcsösen Valeera egész testét, apró füstfelhőket hagyva maguk után. A végső csapásra készülve tűz lángjai gyúltak a troll kézfeje körül, mikor egy lövés a lábát találta el.

Vinitor izmai megfeszültek, és egy pillanatig csak földbegyökerezett lábakkal állt a vérelf szenvedését látván, de aztán mélyen a troll elnyúlt szemeibe nézett. A törp a földre dobta fegyverét, és ösztöntől vezérelve cselekedett. Odarohant a sámánhoz olyan gyorsasággal, hogy annak reagálni sem maradt ideje. Egyetlen ökölcsapással a földre terítette le a trollt, és tovább ütötte. Feje felváltva szenvedett el egyre súlyosabb sérüléseket, hol a léghajó fadeszkáitól, hol pedig a törp kezétől. Két egész percen át csak püffölte kegyetlenül áldozatát a vadász, mígnem a sámán koponyája megadta magát, és ökle egészen az agyáig hatolt. A troll a legkevésbé sem hasonlított egykori önmagára, s már az élet nyomai sem voltak benne. Eltorzult arcának aljánál fogva, szinte szétmálló nyakánál megragadva, Vinitor végigvonszolta a padlódeszkákon a holttestet, s áthajította a korláton, le a mélybe. Abban a pillanatban, mintha egy ork távoli üvöltését hordozta volna a szél…

Bolvar a szürkés dombnyergeket figyelte, és Aljaváros egyre távolodó falait. Meglátta az elkendőzött arcú warlockot, amint kilépett a kapun, és éppen őt nézte. A boszorkánymester kinyújtotta kezét, amiből egy zöldes fénygömb hatolt ki, és villámgyorsan repült Fordragon felé, halálfejet formázva a levegőben. Bolvar nem tudott időben kitérni a sötét varázslat elől, és az telibe találta testét.

Valeera feltápászkodott, de meg sem rezzent, csak állt fénylő szemmel, amikor átölelte Vinitort, aztán a törp Fordragonhoz sietett.

A léghajó észak felé tartott, Speera ügyesen kormányzott, elkerülve a nyílvesszők útját, miközben Vinitor próbálta élesztgetni Bolvart. Sikertelenül…

Ötödik

Egy Elhagyatott léghajó szállott el a Járványföldek dombnyergei felett, szétszaggatva a felhőrongyok tökéletes mintázatait. A léghajó fapadlóján egy élőholt feküdt, azóta, amióta az elkendőzött arcú warlock átkával telibe találta.

Második napja feküdt, az életnek a legkisebb jeleit sem mutatva. Ekkor azonban felébredt, törött koponyája lassan emelkedett fel, és értetlenül tekintett körül.

– Szentséges Aman’thul, hála neked! – rohant hozzá Vinitor. – Te aztán jól ránk ijesztettél, barátom.

A törp a kezét nyújtotta, segített neki felállni, lábai lassan nyújtóztak ki, inogva lépett előre kettőt, majd alaposan végig mért mindenkit maga körül. Látta a vadászt, aki odasietett hozzá, látta a szemrevaló vérelfet, és látta Speerát, a draenei harcost, aki valószínűleg az utat figyelte.

– Vinitor? – kérdezte az élőholt nem kevés bizonytalansággal, amikor a törpre nézett.

– Ki más lennék? – furcsállotta a vadász, majd hozzátette: – Minden rendben, Bolvar?

– Bolvar? – ismételte értetlenül.

Erre a különös dologra felfigyelt Valeera is, aki szintén közelebb húzódott az élőholthoz.

– Nem ez a neved? – A quel’thalasi felvonta szemöldökét.

Az élőholt ekkor megint körbenézett.

Madarak úsztak a levegőben éppen mellette, hatalmas kifeszített ponyva szél pergette hangjai fölötte, recsegő, szálkás deszkák alatta.

– Nem – felelte nagysokára.

– Akkor hát kihez van szerencsénk? – érdeklődött Vinitor. A törp arca nem találta a megfelelő mimikát, aggódó, vöröses árnyalat ült ki rá, ugyanakkor gyanakvóan húzta össze sűrű szemöldökét, miközben szája felváltva húzódott bolondos mosolyra és komor szigorúságra.

– Nem is tudom igazán … – Az élőholt megvakarta tar halántékát, miközben a válaszon tűnődött.

Valeera az ujjait észrevétlenül végig csúsztatta oldalán, egész a combjáig, ahol a smaragdtőrök lógtak övéről. Emlékezett rá, hogy lehetséges, hogy Arthas vagy Ner’zhul, vagy akármelyik szörnyű teremtmény átveheti az uralmat Bolvar elméje felett.

– Laptos – mondta végül.

– Igen, khm… – könnyed, ugyanakkor kínos köhintés hagyta el Vinitor száját – …ezen jót nevettünk egyszer, de komolyra fordítva… Mégis mi folyik most odabent? – ujjaival az élőholt feje felé bökött.

Laptos mély levegőt vett, szája szóra nyitódott, aztán becsukódott, de végül beszélni kezdett. A warlock átka kétnapig tartó álomba láncolta elméjét. Sok mindent mutattak neki a víziók, amik nem eresztették ezidőig. Látta Bolvar Fordragont, de csak külsőleg, és önmagát már nem találta meg a harcos paladinban, legalábbis nem úgy, mint régen. Végig kísérte az életét, születésétől, tettein át, egészen a Haragkapuig, sőt annál is tovább. Addig látta Bolvar életét, míg sajátja el nem kezdődött. Ezután Lordaeron hercegét mutatták az álmok, ugyancsak kívülről. Rengeteg dolgot újra látni vélt, amit korábban emlékként idézett fel, de az álmokban csakis távolról figyelhette a bukott trónörököst. Arthas jóságos természetét, Jaina irányi gyengéd érzelmeit, Uther méltatását annak előtte sajátjaként érezte, ezúttal viszont csakis szemlélte. Csakúgy, mint a Jégpenge gyilkos mámorát, amint megfertőzte Arthast, és szörnyűséges tettekre késztette. Majd még messzebb juttatták el a látomások. Az Árnyholdas klán vezetőjét követte ezúttal, azt az orkot, akit legelőször felkeresett Mannoroth, a démonúr. Hosszú évek történései zajlottak a szeme előtt, egészen addig, míg a portálok szét nem szaggatták Draenor virágzó mezőit, és Ner’zhul maga lett a Lidérc király.

Változtak eztán megint a víziók, és lordaeroni gabonát betakarító parasztot látott. Egy férfit, aki kötelességteljesen végezte a ráosztott feladatot még azután is, hogy kötelezően áttelepítették feleségével együtt Északszirtre. Hol egyazon személy volt vele, hol pedig közvetlenül mellette állt az álmokban. És a felesége… Mary… a róla látott álmok viszont mások voltak. Inkább emlékek, mint látomások. Amikor a nő feltűnt, akkor egyvolt ő maga a munkás férfival, amikor viszont nem volt a közelben Mary, akkor felváltva állt mellette, ugyanakkor akadt, hogy csak kívülről figyelhette az embert. Mégis mit jelentsen ez?

Többet viszont nem tudhatott, még azokat sem, amikor behatolt egy Falkabéli, hogy elragadja. Ezeket nem mutatták meg a víziók. Már önmaga volt az álmok világában: egy jégkoporsóból kitört, ocsmány élőholt, aki vissza akar jutni a … a szerelméhez. Az ő Maryéhez, amikor egy idegen erő megpróbálta uralni. Bolvar ereje. Átvette magát Fordragon az ő saját testén, de most végre csakis önmaga lehetett. Önmaga. Laptos. Akinek az élete ott kezdődött, amikor Északszirten kitört, és ott folytatódott, hogy felkereste Tiriont. Akinek eddigiekről vannak emlékei, de kötődést nem érzett iránta. Tudott mindent, amit kell, de ő már nem Bolvar volt. A warlock átka. Ez lehetett, ami kizökkentette a dolgokat az eddigi menetéből.

Volt viszont valami, amiről Laptos nem számolt be Vinitornak. Titkolni valója nem akadt ugyan, de ő maga sem volt képes felfogni: Mary története nem zárult le ott, hogy a parasztot elrángatták otthonából. Fogalma sem volt, mi, de tudta… érezte, hogy Maryval kapcsolatban van még mit kiderítenie.

Aljaváros zajos forgatagából egy eltakart arcú Elhagyatott, és két kísérő sötét lovasa lépett elő, felnyergelt csontvázlovakat megülve vadul hajtottak a Járványföldek felé. A warlockoktól szokatlan nehézpáncélzatot öltött magára a sötét varázsló, hozzá pedig egy hatalmas pallost választott. Kísértő vágyat érzett a különös jövevények titkainak feltárására, mert olyan energiák vették őt magát körül az idegen élőholt közelében, amely erősebbnek bizonyult mindannál, amit valaha is tapasztalt. Fagyos erő, jeges kegyetlenség, szentségtelen mágia, bűnös hatalom. A Lidérc király ereje, ezt le sem lehetett volna tagadni, és az elfedett arcú boszorkánymesternek régen volt már ehhez hasonlóhoz szerencséje. Túl régen ahhoz, hogy fel tudta volna idézni e kultikus varázsokat, de túl korán ahhoz, hogy ellenszenvektől mentesen kísérletezhetett volna vele.

Az az idegen élőholt… Az a kulcsa mindennek. A boszorkánymester tudta: Már látta őt korábban is valahol, ahogyan azzal is tisztában volt, hogy az idegen élőholtnak meg kell halnia ahhoz, hogy ő maga birtokában tudhassa e végtelen, lidérci mágiákat. Meg kell szereznie tőle.

Laptos a fedélzet korlátjának támaszkodott, és szertenézett az alattuk elterülő vidékeken. Ismerős, természetfeletti hangokat hallott elméjében. Bolvar Fordragon hangtalan kérelme. Laptos válaszolt a hívásra, és szemei előtt a messze távolban magasló Citadella vonalai jelentek meg. Bolvar próbálta újra átvenni a test felett az uralmat, de nem sikerült neki. Hiába próbálkozott, Laptos pedig hiába szeretett volna neki segíteni. A Jégkorona felől érkező hullámok túl gyengének bizonyultak ahhoz, hogy bele tudjon kapaszkodni, ő maga viszont eljutott a Lidérc Királyhoz. Amit Fordragon látott, azt ő is, amit hallott, azt szintúgy, és amire gondolt, még azt is tudta. Bolvar viszont nem. Egyirányú kommunikáció volt ez, amiről valószínűleg az örökkön lángoló paladin nem is tudott. De legalább nem szakadt el tőle teljesen. Legyen a kapocs köztük bármily gyenge, vagy bármily irányultságú, a fő, hogy megmaradjon.

Eközben Speera, Valeera és Vinitor ugyancsak a földet kémlelték. Most haladtak el a nagy kapu fölött, ami elválasztja a Járványföldeket a Szellemföldektől. Semmi értelme nem volt leereszkedni és földet érni, hisz nagyon is jól láthatták onnan is: Tirion nincs sehol. De hát miért is lenne? Ki tudja, mennyi idő telt már el azóta, hogy elváltak útjaik, és bizonyára a fénylovag ott várt, ameddig csak türelme bírta, utána pedig elment. Nem hibáztatta ezért senki, jóval több lap pergett már le a naptáron annál, mint amiben megegyeztek.

Vinitor tovább kémlelte a földet – biztos, ami biztos alapon -, Valeera pedig hátrált két lépést.

– Na… – fordult a draeneihez, és mélyen a szemébe nézett – Te hogy kerültél Aljaváros celláiba, szépségem?

Speera elfordult, nem állta a tekintetét, sokáig hallgatott. Sötét múltjába merengve próbálta elhessegetni a gondolatát is annak, hogy mesélnie kelljen róla. Sohasem idézte fel még magában, de valójában sohasem kérdezte senki.

– Miért akarod tudni? – kérdezte nagysokára. – Ha jól érzem, nem különösebben szívlelsz, és ami azt illeti, én sem téged.

– Nem – jelentette ki könnyedén a vérelf, és még közelebb lépett a draeneihez. – De megmentetted Vinitor életét, segítettél kijutni nekünk abból a mocsokból, és most pedig elvezetsz minket Ezüstholdig. Jobb ismerni azt, akivel együtt utazom, és akire hagyatkozom…

– És ha nem akarom, hogy ismerj? – kérdezte félszegen Speera.

– Mindenkinek kell valaki, csak egyetlen valaki, akivel megosztja titkait – felelte bizalmaskodóan Valeera, és maga is meglepődött, hogy mennyire igaza van.

– És pont te lennél az? – ellenkezett az exodari.

– Miért ne lehetnék? – vonta meg a vállát a vérelf. – Eddig segítettél nekünk, ezzel kiérdemelted a bizalmamat. Elárulni nem foglak, ha attól félsz. Kezd az elején!

Speera egy percre hallgatott, és erőt vett magán. Miért is ne lehetne? – gondolta. Pár nap múlva valószínűleg elválnak útjaik, és akkor talán soha többé nem lesz senki, aki megkérdezné tőle az eddigieket. Beszélni ugyan nem akaródzott róla, ahhoz túlságosan borzalmas volt, de volt valami enyhe ellenszenvvel vegyített megmagyarázhatatlan sorstársi érzése a vérelffel, és úgy érezte, a szimpátia hiánya ellenére, ő mégiscsak megértené. Nem akarta először, aztán mégis beszélni kezdett.

Karaborban kezdte tanulmányait a világokról, Naarukról, fajokról, és mindenről, ami körülvesz. Sokkal fiatalabb volt még, alig tizenöt esztendős, amikor hirtelen változott meg minden. Kegyetlen gyorsasággal vált rideggé a légkör Draenoron, amikor az orkok váratlanul ellenük fordultak. Az egész draenei nép ellen.

Kivont fegyverekkel masíroztak végig az Árnyholdasvölgyön, lemészárolva mindenkit, akit csak találtak, akik pedig rejteket kerestek, azoknak felégették a falvaikat. Tömegeket akasztottak fel, vagy temettek el élve, kivételes őrületről téve tanúbizonyságot. Gyenge ellenálló draenei katonáik igyekeztek felvenni a harcot a gyilkos hordával, alig kisebb sikerekkel. Maraad és Velen próféta segítségével sikerült ugyan elkerülni a teljes eredar faj kiirtását, de a veszteségek olyan mértékűek voltak, amiket a mai napig nem tudott feldolgozni a draenei nemzet.

Az elfogott draeneik közül nem mindenkit gyilkoltak meg azonnal az orkok, voltak ugyanis, akik sokkal kegyetlenebb sorsra száműzettek. Rabszolgakereskedelem tárgyai, fogolymunka eszközei, vagy egyszerű erődemonstrációk kiszemelt hullajelöltjeivé váltak.

Speera is egy volt a rabszolgák közül, akire rá akarták erőltetni a sámánizmus gyakorlását, hogy ezzel is megszégyenítsék a draenei fényhasználó szentségeket. Ennek vonakodott eleget tenni, amiért jött a rabszolgamunka, és a folyamatos verés.

Egyetlen sorstársa akadt, akivel mindvégig tartották egymásban a lelket. Közösen kellett dolgozniuk, és közösen tűrték az ütéseket és a lelki kínzásokat is, és néhány kurta hét során erős barátság fonódott köztük. Yrel. Így hívták a barátnőjét, de az élet nem volt kegyes vele. Egy ork úr felfigyelt az összetartásukra, és hogy a sokszor ellenkező Speerát végleg megtörje, egyszerűen ledöfte Yrelt, mint holmi vadat, ami arra vágyik, hogy esti vacsora legyen.

Speerát eztán elhagyta minden reménye, és minden arra irányuló hite, hogy egy nap vége lehet ennek a mérhetetlen gonoszságnak.

Onnantól fogva megtört, de nem az orkok előtt, hanem önmaga előtt. Kifejezéstelen arccal, könnyek nélküli üres szemmel tekintett előre, és Yrel vérző holttestét a mai napig olyan élesen látja, mintha csak ott feküdne most is előtte.

Már egyáltalán nem követte az orkok utasítását, ezért napról napra nehezebben viselhető fizikai fájdalmakat kellett kiállnia. Ezek viszont mintha egyre tompultak volna, az érzékei mintha csak kezdték volna elhagyni testét és a lelkét is, holott minden nap brutálisabb ütlegelés alá vonták.

A halált várta. Az viszont csak nem jött.

Mikor az ork úr észrevette Speerán a teljes közömbösséget, és az ütések emelt fővel viselését, még aljasabb módszerekhez nyúlt. Végig rángatta Speerát a földön nyakához és csuklójához rögzített láncainál fogva, be egy barlang sötétebb részeire, ahova még a rabmunkásokat sem küldték le. Ott aztán belerúgott a lányba, és elkezdte tépkedni ruháit. Speera tudta, mire készül a fogva tartója, a többi draenei fogolylánytól hallott már efféle legalja alattomos tettekről. Ezt viszont nem hagyhatta csak úgy. Kitépte láncait az ork kezéből, és azzal csapott vissza, felszakítva annak száját. A kegyetlen úr ezt egy újabb, ezúttal mindent beleadó rúgással jutalmazta, ami egyenesen a hasán találta el, és amitől Speera a földre rogyott. Fuldoklott, magatehetetlenül kapkodott levegő után. Az ork tovább rángatta róla a rabruhát, de Speera nem érzett magában elég erőt a védekezésre. Két ökölcsapás tompa, izmot érő hangja, vászonszövet durva szakadása. Speera már szinte teljesen meztelen volt, és az öltözet utolsó darabja is fájón leszakadt, felfedve ezzel ágyékának féltett erényeit, akkor súlytott le újra a láncköteggel, erőt véve magán, viszont ezúttal teljesen betörte az ork fejét. Felállt, és a sötétben sorozatosan ütlegelni kezdte a vonagló urat, és láncai addig csapkodták, amíg már nem mozgott, aztán még tovább. Speera az ütleget csak akkor hagyta abba, amikor már teljesen kimerült, és mikor az orkból már csak málladozó véres csontszilánkok maradtak.

Speera leült mellé a földre, enyhén nekidőlt. Vasfonatait összegyűjtötte, az ölébe vette. Ott a barlang nyugtató sötétében, távol minden elfajzástól várta az éhhalált, láncait fogva, teste teljesen fedetlenül, az ork hullája mellett. Így teltek el hetek, de valamiért nem jött az üresség, a megváltó halál, egy ismeretlen éltető erő életben tartotta. Később – maga sem tudja hogyan – egy tiszta, nagyon puha ágyban ébredt, bágyadtan tért magához. Végignézett magán, látta, hogy valaki fehér ruhákba öltöztette, majd oldalra tekintett, ahol Velen próféta állt. Vége volt, eljött hát a vég, és már egy jobb helyen van – hitte. A próféta örömmel üdvözölte, és közölte vele, hogy Maraad talált rá ott a barlangban, majd távolinak tűnő, mégis friss históriákat kezdett zengeni neki az addig történtekről, az ellenállásról, Draenor szakadásáról, a Sötét Kapu újbóli kinyílásáról, Exodarról és Azerothról, ahol jelenleg tartózkodnak.

Többet Speera nem tudott mondani Valeerának, hangja teljesen elfulladt, érezhetően a borzongástól és gyásztól fűtött hevesen kitörni vágyó könnyeivel küszködött.

– Nem is gondoltam volna… – mondta Valeera elhűlve, és a megfelelő szavakat kereste.

Mit is mondhatna? Sajnálom? Gratulálok, hogy túlélted? Gyalázatos tettek? Nincs jó szó, nincs jó kifejezés.

Egyszerűen úgy döntött, nem faggatja tovább.

– Yrelt gyászolom azóta is – suttogta Speera, arcán egyetlen könnycsepp gördült végig, erőszakosan utat törve magának.

– Nem tudom, ti miben hisztek – próbálkozott a vigasztalással a vérelf – de biztos vagyok benne, hogy jobb helyen van.

– Megtennék mindent, hogy megmenthessem Yrelt, mindent – az utolsó szót Speera hangosan, erélyesen, dühvel és elfojtott kínnal vegyítve kiáltotta. – De ez már ebben az életben nem lehetséges.

– A világunk újra és újra földborul, és mindig megdől valami, addig megingathatatlannak hitt dolog. Ki tudja? Talán lesz egyszer lehetőséged rá, hogy megmentsd… – mondta Valeera, és fogalma sem volt róla, hogy a közelgő jövőt jósolta meg, teljes tudatlansággal.

Laptos a gondolataiba veszve próbálta elvezetni magához Bolvart, de ekkor is csak neki sikerült elérnie a Citadella trónörökösét, Fordragon nem tudott elméjébe hatolni. Egyirányú kapcsolat.

Hogy volt mindenek előtt? – kérdezte magától. Magához legközelebb érződő emlékei a paraszt sorsa. Liam sorsa. Liam? Miféle név ez, és honnan jött?

A név feltárása villámcsapásként hatott, mind gyorsaságában, mind váratlanságában, mind pedig eredetének ismeretlenségében.

Laptos megugrott. Ez volt a neve egykoron az északszirti munkásnak, aki volt. De honnan ez a név, miért ilyen hirtelen tört fel a semmiből?

Erősen koncentrált, a nevet mondogatta újra és újra. Liam, Liam, Liam…

Ízlelgette. Liam, Liam, Liam…

Egy papíroson látta legutóbb saját nevét. Sárgás pergamen volt, itt-ott petróleumcseppes, enyhén gyűrődött, felül a „Liam” név vastagon kiemelve, alul a Szövetség oroszlánfejes kék viaszpecsétje. Miről szólhatott ez a végzés?

Laptos fel-alá járkált a léghajó végében, léptei alatt meghajló fadeszkák nyekergése hallatszott.

Ez volt az Északszirtre való telepítés végzése. Igen. Már emlékezett rá. Ilyet tartott a kezében, és Mary még furcsállotta is, hogy név szerinti felszólítást kapott, holott a többi család és a többi paraszt csak amolyan rábökés alapján lett „kinevezve” az északszirti áttelepítésre. Akkor ő miért nem?

Mit jelentsen ez, és miért épp most, miért épp ilyen hirtelen jutott eszébe?

– Lassan készülj, Laptos! – szakította félbe gondolatörvényét Vinitor.

– Készüljek? – kérdezte visszatérve a valós dolgok világába.

– Nem is néztél le? – érdeklődött a törp, könnyeden fújt egyet, és odavezette a léghajó korlátjához az élőholtat.

Nyugatra a délutáni nap fényes, narancssárgás sugarai töltötték be az eget, keletre távoli hegyek homályos vonalai bontakoztak ki. A léghajó lejjebb ereszkedett, szinte hallották a zizegő szelet a fűben.

Nem messze tőlük északnyugati irányban ezernyi fa magaslott és pompázott az évszakos levélváltás kivételesen gyönyörű színeiben. Kicsit messzebb tekintve pedig szebbnél szebb boltívek bontakoztak ki, és fonódtak egymásba, magas és díszes tornyokat körül ölelve, éles, sárgás színekben úszva. Ezek a dekoratív építészeti vonások és a természet fényűző hibátlansága egyből elárulta, hogy a távolban Ezüsthold városa az, amit láttak.

Az alkonyi nap gyenge fényei fogadták őket másnap, mikor megérkeztek Quel’Danas szigetének legdélebbi pontjához. Csendesen, szinte hang nélkül ereszkedett le a magasztos, néhol roskadozó léghajó bokrok és termetes fák sűrű lombkoronájának óvó falai közé.

Innen Valeerán volt a sor. Rubin csuklyáját fejébe húzta, csak hosszúkás fülei látszottak ki belőle, s vidáman inogtak minden lépésnél.

Miután Velen megtisztította Kil’jaeden mocskától a vizet, azután vérelf gárdisták különleges egységei őrizték a végtelen energiaforrást, biztosítva az arkán mágia zavartalan kiterjedését Quel’Thalasban, és azt, hogy soha többé ne mocskolhassa be senki.

Valeera átvágott Quel’Danas szigetének sövényfalain, és egy órányi gyalogjárás után közeledett a Napkút felé. A Napkút látogatása nem rejtett magában nagyobb kihívásokat, e szentséges helyet bármelyik vérelf zarándok megtekintheti, és körülötte meditálhat, magába merülhet, feltöltődhet, és békét lelhet a lelke még a borongós és baljós időkben is.

Valeera is helyt adott az elmélkedésnek, és jódarabig csak bámulta a víz hibátlan ezüstmedencéjét, a zavartalan felszín visszatükröződését, a rezzenetlen simaságot.

Körbenézett, mozdulatlanul az őrökre sandított, közben kezeivel a báránybőrtömlő kupakját csavarta, szorosan hasfala előtt. Előbbre döntötte testét, enyhén meghajlott, belemártotta, és a kút szélén víz szivárgott bele a tömlőbe.

Az addig tükörsima víz kissé megingott, alig látható hullám szaladt végig a felszínen.

Az egyik gárdista erre felfigyelve Valeera felé lépdelt.

– Mi van a köpenyed alatt? – kérdezte vérelf nyelven az őr, ujjával a vörös palástot bökdösve.

– Na de mégis mit képzelsz? – felelt egy újabb kérdéssel, ártatlanságot és zaklatottságot mímelve.

A gárdista először értetlenkedett, majd rájött, hogy milyen kérdést is tett fel egy hölgynek. Enyhén elpirult, izzadtságcsepp gördült végig halántékán.

Valeera sértetten megcsóválta a fejét, fölcsapta orrát, és gyors léptekkel távozott. Idióta – gondolta magában. Az őr visszanézett az akkor már ismét teljesen zavartalan gyöngyöző vízre, bizonytalanul fújt egyet, majd visszaállt a helyére.

Valeera próbálta kordában tartani zavartságát, és igyekezett megtalálni a tökéletes tempót ahhoz, hogy sietve távozhasson, ugyanakkor ne keltsen gyanút senkiben mozgása. Finoman megigazította csuklyáját, mely így nem takart el túl sokat az arcából, de túlzottan sokat sem mutatott.

Elhaladt a Széthasadt Nap Egységnek állított poros sírboltok mellett, át a sövényfalakon, egész a déli szakaszig, ahol a többiek rejtekhelye volt. Sikerült.

A Szellemföldeken nem messze Zul’Amantól egy kendő takarta Elhagyatott warlock az égbe tekintett, amerre az ujjai is meredtek. Sötét könyvek elborzasztó dogmáit mormolta hörgő hangján, vészjósló tekintet kíséretében. Kézfeje vörösen világított egy rövid ideig, majd egyre gyengébb lett az izzás fénye, mígnem teljesen kialudt.

Az arcát takaró kendő megingott, vélhetően széles mosoly hatására.

Nem könnyű olyan varázslatot a messzi távolból véghezvinni, ami kiképzett vérelf gárdisták tömegeinek tompítja el tudatát, még ha csak kevés időre is. Dacára az efféle mágia nehézségének, a lényeg, hogy azok ott Quel’Danason megszerezhették a Napkút vizét, a lényeg, hogy ezáltal közelebb léptek a pusztuláshoz, a lényeg, hogy alattomos terve egy lépéssel közelebb került a célhoz, a lényeg, hogy sikerült…

Hatodik

Egy jobb napokat is látott Elhagyatott jelzésű léghajó süvített az égen, maga mögött húzva az égboltra karcolt fehér légszalagokat. Oldalából nyílvesszők álltak ki, itt-ott lyukacsos deszkái fáradtan nyekeregtek, ponyvái megtépázottak, viharviseltek voltak.

Az utasokat a hideg rázta, a csontokig hatoló fagy néha már elviselhetetlennek bizonyult Északszirt jeges levegőjében. Speerán libabőr mutatkozott, mozgása reszketeg volt. Vinitornak szakállán megálltak a szembe süvítő hószemcsék, ősszé formálva ezzel a törp bozontjait. Valeera egész kicsire húzta össze magát, lehelete fehér és száraz porzást mutatott minden levegővételnél.

Laptos nem fázott, legalábbis nem nagyon. Ez a test… ez a visszataszító élőholt alak bizonyára fel lett készítve az efféle hidegre, hisz a Falka tagjainak sem okozott különösebb nehézséget a zord idővel dacolni, amikor oly régen megindultak a Szövetség illetve a Horda seregei ellen.

Egy hete voltak már úton, ebből tudták: közel a cél. Valahol Sárkánymétely határában lehettek, Speera legalábbis ezt állította.

Kisvártatva Speera igaza bebizonyosodott, a Kristálydal erdőbe érve feljebb emelkedett léghajójuk. Dalaran városát magasan a felhők ölelkezése felett lehet csak elérni, mennyei környezetben.

Már látták a kirajzolódó tornyokat, a varázslók városának ibolyaszín lobogóit, ahogy büszkén feszülnek neki a magasztos falaknak. Cifra szikrák táncolták körül az egész várost, a felhők pedig meg sem merték közelíteni a pompát, mélyen a város alatt húzódtak. Erős fények áradtak ki a téglák közül, cikázó fénycsóvák játszottak mindenütt. A mágusok városa gyönyörű volt.

A léghajó behúzódott a dalarani falak közé, lassan ereszkedve az oldalsó leszálló területhez. Már nekikészültek a légikikötőbe való leereszkedéshez, amikor egy hatalmas mélyrózsaszín fényoszlop a hajó gerincén végigszökött, és elroppantotta a központi fadeszkákat, melyek a léghajó szerkezeti tartópilléreiként szolgáltak.

Ez a váratlan támadás meglepte őket, kiváltképp a mindig független város tornyai között. Értetlenkedésnek ekkor azonban nem volt helye. Zuhantak. Kezdetben apró ékek, később egyre nagyobb hasábok hullottak ki a hajóból, és hangos csattanással értek földet alattuk, nagyjából harmincméternyire.

A megroskadt léghajó először oldalra dőlt, mintha csak elvesztette volna az egyensúlyát, de aztán teljesen átlódult a levegőben, és mikor a súlypont teljesen átrendeződött, a hajóorr egyenesen, bukfencszerűen bukott lefele, és a város talapzata felé tartott.

A teljes lezuhanás nem vehetett el túl sok időt a kalandorok életéből, ugyanakkor egy végtelenségnek tűnt abban a pillanatban.

Nagy reccsenéssel, erőteljes robajlással csattant neki a dalarani kőpadlózatnak az Elhagyatott légjármű, és millió darabra törve egyszer s mindenkorra megsemmisült.

Speera két deszkát lökött le magáról, végig tapogatta magát, és nyugtázta, hogy a hajó a legnagyobbrészt felfogta teste elől a becsapódást. Kótyagos fejét felemelte, levegő után kapkodott, és társait kereste a roncsok között.

Vinitor egy másik kupacban hevert, alágyűrődött a hajóponyva. Neki is tompított volt az ütközés, és – bár úgy, mint akit éppen üllő helyett használtak – de végül felállt. Köhögött, majd hangosan felüvöltött az őt fogadó látvány miatt.

Egy hegyes dárdát formáló falécre volt felszúródva Valeera, hasfalából erősen vérzett. Vinitor odasietett hozzá, látta, hogy a lány még levegő után kapkod, de gyomrából – mint egy lyukas boroshordóból – erősen szivárgott a vörös nedű.

A törp megfeszítette izmait, minden addigi fürgeségét összegyűjtve, veszedelmes gyorsasággal rántotta ki a vérelfből a gyilkos hajóaprólékot. A lány odatapasztotta kezét, ahol sérülése minden szívdobbanásra egyre több vért lökött ki testéből, és közben Vinitort nézte.

A vadász gyengéden tartotta kezében a quel’thalasit, miközben a sokkos állapot a semmibe meresztette szemeit.

Laptos is feltűnt, szintén Valeerához sietett, viszont nagyon megviselt volt: csontos jobbkeze a könyöke alatt hiányzott, törött koponyájának két fele már szabályosan elvállt egymástól, a szemei közötti éken áthatolt a napfény.

– Gyógyítsd meg! – kiáltotta hevesen Vinitor Speerának, miközben visszaszökött fejébe az értelem.

Speera biccentett, ujjai gyenge fénypázmákkal világították be a vérelf testét.

Semmi hatás.

– Gyerünk, mi lesz? – förmedt rá a törp.

– Próbálom, de nem megy – zokogta kétségbeesve a draenei – valami mintha gátolna benne.

A vérelf kezdte elveszíteni eszméletét, utolsó józan pillanatában azonban még lassan, elgyengülve felemelte kezét, ujjaival Vinitor háta mögé mutatott.

Egy óriási, legalább három-három és fél méter magas vízelementál emelkedett fel a törp háta mögött. A semmiből formálódott, kéklő, csobogó testének tetején ördögi mosoly ült jeges tekintetű arcán. Végigmérte őket, kezét hirtelen hátra, majd még nagyobb gyorsasággal előre lendítette. Egy vízsugár tört ki az elementálból, és elképesztő erősséggel vetődött neki Laptosnak. Az élőholt erre hátra vetődött, amúgy is csonka jobb keze most teljes egészében letört.

Az elementál ekkor Speerát vette célkeresztbe, de nem tett semmit. Végig vonszolta kegyetlen tekintetét a draenei lányon, majd szemei egyből továbbsiklottak Vinitorra.

Szintén semmi.

Amikor viszont a vízszörny a kábultan fekvő Valeerára tekintett, még kegyetlenebb grimasz mutatkozott arcán, és újabb vízörvény megidézésére készült.

Két dolog vált egyértelművé: Az egyik, hogy csakis a Horda tagjait támadta az elementál, a másik pedig, hogy ha lesúlyt Valeerára, a lány biztosan meghal.

A vadász testével eltakarta a vérelfet, teljesen elfedve őt a vízszörny elől. Ennek hatására az nem is indított semmiféle támadást, de próbált úgy forogni, hogy bepillantást nyerjen a törp háta mögé.

Speera nekivágott egy rozoga lécet az elementálhoz, ami áthatolt a szörny testét formázó vízfalon, de láthatólag fájdalmat okozott neki – felüvöltéséből és Speerára való ráförmedéséből legalábbis ez látszott. Ennek ellenére nem támadta meg a draeneit.

Mikor Laptos feltápászkodott, újabb hullámok öntötték el csontjait, mely ezúttal tovább tágította kettévált fejének éktelen lyukát, sőt, két bordáját is leszakította. Laptos ezután nem próbált felállni, a kín különben is a földhöz láncolta.

Míg az Elhagyatottnak hitt élőholttal foglalkozott az elementál, Vinitor kézbe fogta a puskáját és lövések egész sorozatát adta le az örvénylő vízszörnyre. Ezt a támadást Speera is megerősítette, két hatalmas pallosával rendre elkezdte csapkodni a hullámló, csobogó lényt.

Gyorsasága és váratlansága e hirtelen támadásnak megtette a hatását: nagy placcsanás és sipítást hallató loccsanások kíséretében az elementál semmivé foszlott.

– Mi a fene folyik itt? – kérdezte Speera, mikor körbetekintett a város belátható területein.

Dalaran közel sem olyan volt, mint legutóbbi emlékük szólt róla. Az ég sötétebb volt, köröttük mindenütt hullák hevertek. Közvetlen jobbra mellettük egy falnak támasztott tauren vérző, élettelen teste, a felnyitott torkából lassan szivárgott a vér, teljesen átáztatva szőrét. Attól nem messze egy ork bezúzott fejének maradványai színezték vörösre a földet, előtte pedig egy goblin feküdt üveges tekintetekkel, végtagok nélkül, durván megcsonkítva.

– Újabb behatolók! – hallatszott egy ismeretlen hang.

Két dalarani mágus lépett elő az egyik átvezető utca boltíve alól. Botjaikat átlósan tartották maguk mellett, a végén pedig kristályok izzottak. Harcra kész állás.

– Adjátok át a Hordásokat, ti pedig szabadon elmehettek – mondta az egyikük, miközben Valeerára szegezte a botját, készen arra, hogy sárga lángtengert idézve végleg megölje a lányt.

A másikuk Laptosra meredt, feltehetően hasonló szándékkal.

– Mégis mi történik itt? – kérdezte az élőholt, miközben nehézkesen felkönyökölt – Büszkerév Jainához jöttünk, békés szándékkal.

– Hallgass, ocsmány Hordabéli! – förmedt vissza az őr, közben keserű fintor rendezte át vonásait.

Laptos kimért lassúsággal felállt, az előző elszenvedett csapások miatt lüktetett a feje.

– Varian Wrynn küldetésében járunk – vágott közbe Vinitor, minden esetleges összeütközést megelőzve – beszélnünk kell Jainával.

– Varian Wrynn? Mégis mit akarna ő, a Szövetség feje egy élőholttól és egy vérelftől? – kérdezte a dalarani mágus, majd mikor látta, hogy a törp nem akar felelni, akkor hozzátette: – Van bármi, amivel alá tudod ezt támasztani?

A vadász Laptosra nézett és biccentett egyet.

Az élőholt lassan felkapta a földről rongyos zsákját, és elővette belőle az ékkövet, melyet még a királytól kaptak. Az őr erre kissé változtatott a testhelyzetén, és elcsodálkozva közelebb húzta magához botjának végét, mintegy jelezvén, hogy nem fog támadni.

– Erre! – mondta, és utat mutatott nekik maga mögött, át a boltíven.

Végig vonultak a városon, hátukban szorosan a mágusokkal. Az utcákon temérdekszám lehetett találkozni további holttestekkel, a legaljasabb módon megcsonkított hullákkal, egytől egyig mind Hordás. Nagy volt a csend a városban, túlontúl nagy.

Rövid sétát követve érkeztek meg Dalaran legmagasabb tornyához, Büszkerév Jaina termébe. A kalandorok megálltak, és kívülállóként figyelték az éppen zajló eseményeket. Egy szőke hajú nő – feltehetően Jaina – állt háttal nekik, és épp heves vitában volt két férfivel. Hangos kiabálások töltötték be a termet, de az egymást követő és egymásba fonódó kiáltásvisszhangok olyan gyorsan pattantak vissza a falakról, hogy semmit nem lehetett belőle megérteni. Szó szerint akár más-más nyelven is beszélhettek volna, egy-egy szót alig lehetett kivenni az erős nézeteltérés megvitatása során.

Az egyik őr – aki történetesen Vinitor háta mögött állt – szolidan megköszörülte a torkát, jelezvén, hogy megérkeztek. Az egymással heveskedő emberek természetesen mit sem hallottak ebből, túlságosan lefoglalta őket a terem minél hangosabb bekiabálása. Az őr ismét krákogott, ekkor jóval erőteljesebben. Erre már az egyik férfi – aki a leginkább próbálta korábban saját igazát érvényesíteni – megállt a beszédben, és elnézett Jaina vállai felett, egyenesen a kalandorokra. Ősz hajú volt, fényes vértekben, markáns vonásai és háta mögül ágaskodó különleges kardmarkolata kétséget sem hagyott: Tirion volt a vita egyik résztvevője. Ezért nem volt hát ott a Szellemföldeken… mert eléjük jött – gondolta Laptos.

Ahogy a harsogás abbamaradt, a másik két fél is megmutatta magát, s közelebb léptek. A Tirion melletti férfi egyszerű, barnás vászonruhát viselt, e nincstelennek tűnő ruházatot azonban kék kristályok díszítették, biztosítva arról a szemlélődőket, hogy nem egy koldussal van dolguk. Palástja – szintén kék – hosszan omlott alá mögötte, szélén ugyancsak kristályveretekkel. Fegyvert nem viselt, de nagyon izmos volt, karja legalábbis erről árulkodott. Viszont kilétét egyértelművé csak rövid, mélykék haja tette: Kalecgos, Malygos leszármazottja, a kevés túlélő kéksárkányok nemzettségének egyik jelentős tagja, s egyben Büszkerév kisasszony kedvese.

A harmadik fél maga, Jaina volt. A nő nagyon szép volt. Ezt tudta is magáról, sőt ruhájának szabása arról tanúskodott, hogy nem csak ő van tisztában saját gyönyörével, de szépségét másokkal is tudatni akarta. Köpenye szorosan tapadt egész alakjához, szinte szoknyát formálva hosszú lábai köré, karcsú hasa teljesen kilátszott, kicsiny mellénye és vékony felsője pedig minden figyelmet a kerekded idomaira irányította. Egyvalami akadt csak, ami nem illett bele bájába. Szépségét ugyan nem rútította, de a sűrű, aranyszín hajába beszökött fehér tincseknek eddig nyoma sem volt, legalábbis sehol sem így ábrázolták a Kirin Tor főmágusát. Bizonyára újdonság lehet – gondolta Vinitor.

– Egy törp. Egy élőholt. Egy vérelf. – mondta az őr, előlépve a kalandorok mögül, és közben a Vinitor ölében haldokló Valeerára mutatott.

– Az ékkő? – kérdezte mereven Jaina, mit sem foglalkozva a jövevényekkel, vagy Speerával.

– Náluk van, ahogy Tirion nagymester mondta – felelte nem kevés alázattal a hangjában a városvédő.

– Elő vele! – vetette oda erős szigorral a nő.

Laptos ép kezével előkereste a dalarani ékkövet, majd maga elé tartotta. A kő ragyogása kissé megerősítette a terem fényeit.

Vinitor nem szólt, de már nem tudta, meddig bírja. Valeera lassan kileheli a lelkét, és a híres, jószándékú – legalábbis akként ismert – Jainát csak az ékkő érdekli, velük pedig csupán odavetett tőmondatokban hajlandó beszélni. Nem lesz ez így jó.

Speera körbetekintett a szobán, díszes falikutakat vélt felfedezni, Hordás beszakított pajzsokat és véres markolatú baltákat. A terem egy sarkában a háttérben Rhonin állt, mintegy külső szemlélőként. Lehetséges lenne, hogy róla sem vesznek tudomást, ahogy Speeráról sem?

A kő láttára Büszkerév kisasszony némiképp változtatott a testhelyzetén, könnyedebb alakzatot felvéve, de a szigor továbbra sem tűnt el arcáról. A szigor mellett más is volt ott. Afféle dühös pillantás, talán némi gyilkos vegyítéssel. A körülményeket elnézve talán Dalaran Hordás negyede fellázadhatott a Kirin Tor ellen, vagy valami hasonló – gondolta Speera.

– Gyertek most velem kicsit, Jaina később foglalkozni fog velünk – közölte Tirion, miközben elvezette a kalandorokat Kalecgosék elől.

Hosszú séta után, a város szélén, talán a legkívülibbre eső pontján egy kisebb lakásba vezette őket Fordring, ahol meggyógyította Valeera sebét. A sérülés nem hegedt be rendesen, ahhoz már túlontúl régóta egyensúlyozott élet és halál korlátján, és még erős fájdalmakkal is küszködött, de a fénylovag úgy ítélte meg, hogy a jövőben semmi nyoma sem lesz majd.

Tirion úgy látta, jobb tisztázni a dolgokat. Elmondta, hogy dalarani vérelfek egy kis csoportja ármánykodott a háttérben. Feltett szándékuk volt a Horda megsegítése a pandáriai harcok során, és nem átalltak ennek érdekében szabályokat szegni. A függetlenség törvényét áthágva segédkeztek egy ősi pandaren relikviát, név szerint a Szent Harangot ellopni az éjelfek városából, Darnassusból. Ezt a nem kevés mágikus energiával felruházott kegytárgyat nem csupán eltulajdonították a Szövetségtől, de átadták a Hadfőnöknek, Garroshnak. Emiatt aztán Jaina szabadjára engedte a Horda elleni gyűlöletét, és szó szerint megtisztította tőlük a várost. Mindenkit lemészárolt embereivel, beleértve bűnöst és ártatlant is. Ez volt az oka annak, hogy az elementál rájuk támadt, és ezért vitáztak, mikor beléptek hozzájuk.

Tirion elmondta azt is, hogy eléjük jött, mikor már túl sokat várt a Szellemföldeknél, gondolta, hogy itt majd találkoznak. Dalaranban segített megfékezni Jainát, szólt neki és minden városvédőnek, hogy egy törp, egy élőholt és egy vérelf fog érkezni hozzájuk Varian Wrynn titkos küldetése miatt, ennek bizonyítékaként pedig egy innen származó ékkő van náluk, melyet maga Büszkerév kisasszony ajándékozott a királynak. De Tirion nem csak ennyit mondott a főmágusnak. Elmondott mindent Bolvarról, és arról, hogy milyen kéréssel érkeznek majd a jövevények. Jaina pedig megígérte, hogy a Napkút vizével megtesz mindent, hogy újra testet adhasson Bolvarnak. De most még meg kell várni, míg az indulatok kicsit alább hagynak.

Másnapra a város mintha kitisztult volna. Sehol sem volt nyoma még egy kisebb dulakodásnak sem, teljes dicső pompájában ragyogott újra a hely. Kissé kétségbeejtő volt a gondolat, hogy egyetlen nap leforgása alatt mintha mi sem történt volna. Ennyit érne az élet?

A kis ház, ahol aznap aludtak, Fordringé volt. Mindig is úgy érezte, nem árt, ha Dalaranban van, ahol megszállhat. Most úgy vélekedett, hogy Valeera maradjon csak ott addig, amíg teljesen rendbe nem jön, annak pedig még lesz ideje…

Tirion és Laptos kisvártatva megjelent Jaina előtt. A nő immár nyugodtabbnak tetszett, ugyanakkor érthető feszengés és szigor még mindig uralta mozzanatait.

Büszkerév elkérte a tömlőt, s a benne lévő vizet egy kis ezüsttálba öntötte. A víz gyémántként csillogott, ezer fény játszott a tetején. Ekkor Jaina megkérte a paladint, és mindenkit a teremben, hogy hagyják magukra őket, és mikor kiürült a szoba, akkor a nő az ezüsttál fölé emelte a kezét. A víz enyhe buborékokat eresztett, mikor a varázslónő keze gyengéden legyezni kezdte azt.

Laptos közelebb lépett, csontjait forróság járta át. Melege volt, egyre jobban, mígnem szinte minden porcikáját izzó parázsként érezte.

– Nem lesz kellemes – jelentette ki mit sem törődő, közönyös hangon a nő, de mikor újra rápillantott, és már nem egy hasadt koponyájú élőholtat látott Laptosban, hanem egy átlagos munkást, vagy épp Bolvart, akkor hozzátette: – de én itt leszek veled.

Laptos lábai lassan elrugaszkodtak a földtől, pár decire fölötte lebegett. Testét átjárta az égető kín, pokoli fájdalmat okozva annak egészének. A teremben kialudtak a fények, a nap a legkisebb sugarai sem hatoltak át a tágas ablakokon, mindent beborított az árnyék. Jaina haja fölborzolódott, és úgy lebegett, mintha csak egy örvénylő hurrikán tombolna a falakon belül. Az egyetlen fényt a sötétben az ezüsttálban bugyborékoló víz adta, gyémántos lámpásként. A szentséges energiaforrás cseppeket vetett a padlón, elkezdett kiömleni a tálból, és lefolyni a földre. Folyamatosan folyt már, mígnem sokkal több víz volt a varázslónő lábainál, mint amennyit az edénybe töltöttek.

Laptos a legevőben szenvedett a láthatatlan lángoktól. Érzett már ilyet. Bolvar fájdalma. A test, mely mindig lángol, örökké perzselődik.

A fájdalom hirtelen több nagyságrenddel fokozódott, mígnem már a csontok haloványan vörös izzást kezdtek átvenni, akár a megmunkálásra váró fém.

Ekkor Jaina másik kezével az élőholtat célozta meg, kékesfehér árnyalatú varázsok törtek elő belőle, s mikor elérték Laptost, az úgy érezte, hogy földi létének vége, addig szolgáló porhüvelye feladta a harcot, végleg szétszakad, majd elvesztette az eszméletét.

A semmi. Így lehetne jellemezni azt a helyet, ahol magát találta. Előtte, mögötte, kétoldalt egy végtelen, fehér, nyugtalanítóan vibráló tér. Fölötte ugyanaz, csakis a fehérség. Ami nyugtalanságát tovább erősítette az az, hogy talpa alatt nem érzett földet, de lebegni sem lebegett. Állt a levegőben, alatta a végtelen. A semmi.

Előrefelé egy lépést tett, a végtelenség jobban rezgett. Maga mögött váratlanul hangokat vélt felfedezni. Hörgést. Hátrasandított, mire szembe találta magát egy élőholttal. Egy elkendőzött arcú, sötét warlockkal. Laptos ekkor a boszorkánymerter felé kezdett futni, gyilkos gondolatokkal rohant feléje. Akárhogy szedte a lábát, az elfedett arcú élőholt mind távolabbnak tűnt. A messzeségben mormolt valamit, minek hatására Laptos lábai megmerevedtek, nem tudta felemelni azokat.

– Emlékszel rám? – kérdezte zordan.

– Aljavárosból – felelte Laptos.

– Sokkal korábbról – mondta diadalmas hangon a warlock.

Erre nem tudta, mit feleljen. Emlékei inkább zavarosak, teljesen összevisszák. Korábbról nem tudott sok mindent felidézni Maryn kívül, ezt a boszorkánymestert végképp nem.

– Nem emlékszel rám, Liam? – tette fel a végzetes kérdést.

Liam. Ahogy ezt a nevet kimondta, maga előtt már nem a végtelenséget látta, hanem egy élőholtat. Azt a csontvázharcost, aki kivonszolta őt a házából még emberi létében. Elhurcolta messze, egy sötét terembe, ahol… ahol kísérleteket végzett rajta. Liamként rengeteg kémiai, alkímiai, fizikai kísérletet végeztek rajta. Egy üvegcséből zöld italt kellett meginnia, minek hatására az arcáról teljesen leégett a bőr. Az égett hús szaga az őt vigyázó élőholttat is megcsapta, mire az csak mosolygott. Temérdek más kísérlet folyt még rajta, de ő – Liam – az első, zöld italt a csontvázharcos arcába öntötte, arra vöröslő, gennyes váladék öntötte el a tar koponyát, állkapcsa pedig orráig egészen lemállott.

Eztán Liamból élőholt lett, az őt elrabló és rajta kísérletező Falkatagból pedig egy elkendőzött arcú, bosszúvágytól fűtött vadállat.

Laptos több emléket nem látott. Újra ott találta magát Dalaran termében, mikor szemét kinyitotta. Vízörvény ölelte körül a szobát, Jaina pedig a megvadult forrásokat próbálta varázserejével kordában tartani. Mikor Laptos magához tért, a vízfalak süllyedni kezdtek, a fények újra beáradtak az ablakokon.

Kezét nézte, amit bőr fedett. Emberi bőr, melyre oly nagyon vágyott. Mindenütt bevonta őt az éltető emberszín, és mikor fejét oldalra biccentette, azt is érezte, hogy fülig érő hajtömeg zuhant jobbfelé.

Jaina mosolyogva tekintett rá.

– Sikerült – mondta a nő olyan vidámsággal, mint aki korábban kétkedett saját erejében.

Laptos felállt, örült ugyan, de nyugtalanul, kínosan feszengett a nő előtt, mikor észrevette, hogy újdonsült külsőjét semmi nem fedi.

Büszkerév levetette köpenyét, ráterítette.

– Köszönöm neked, Jaina! – hálálkodott.

– Nem kell még, hogy megköszönj bármit – felelte kellemes hangján. – Sajnos annyit mondhatok csak, hogy sikerült, azt nem, hogy kész.

– Hogy érted ezt? – értetlenkedett, közben megcsapta a bánat szele, hogy elvesztheti emberi mivoltát.

– Ha nem tévedek – Jaina felé sétált, arcát érintés nélkül körül simította – az emlékeidet nem kaptad vissza. Még mindig csak Laptos vagy.

– Úgy gondolod, másnak kellene lennem?

– Úgy gondolom, van még mit tudnod.

– Merre menjek akkor? – kérdezte, s leszegte fejét.

– Ahogy érzem rajtad… – Jaina keze elidőzött Laptos halántékánál, lehunyta szemét, szemöldökét összehúzta, koncentrált. – … meg kell ismerned a Fény használatát, Bolvarért, de meg kell ismerned a múltadat is, Liamért. Akkor megtalálod azt, hogy ki is vagy.

Laptos ekkor mély levegőt vett, odasétált az ablakhoz, búsan kibámult. Egy ideig elmerengve fürkészte a kinti világot, a visszatérő nyüzsgést az utcákra, madarak röptét és a Dalaran környéki fényeket.

Az ablak üvegén át minden megmutatkozott, és mikor egy arasznyit hátrált, valami mást vett észre: saját arcát az üveg tökrében. Vékony száj, alsó ajka kicsit duzzadtabb volt, mint a felső. Enyhe barázdák mutatkoztak szeme alatt, amik olyan gyengék voltak, hogy csakis nagyon közelről lehetett észrevenni, az egyetlen célja csak az volt, hogy érzékeltesse húszas éveinek legvégét. Ezt a férfias orrot, a barázdákat, a szájat már látta, még azt a finoman – épp hogy csak mutatkozó – pofaszakállat is, melyből álla alatt egy pici folt mindig is hiányzott. Liam arca. Liam testét kapta meg, ez egyértelmű.

Mi más is lehetett volna? Bolvar? A kapcsolat már rég egyirányú, túl kevés ahhoz, hogy azt az alakot vehesse fel. Vagy kaphatott volna egy teljesen újat? Nem. Azt csakis a nagyobb hatalmak adhatnak. Nem. Az egyetlen logikus ez volt. Liam teste, mely egykor nem különbözött a korábbi csontváztól, melyben egészen eddig raboskodott.

Jobban megnézte magát.

Apró változás csak. A szeme. Liam szeme zöld volt, de most a szem írisze mintha sárgás színben mutatkozna. Vajon Mary ettől még felismerné? Bizonyára.

Mary. Ez lenne az, amit keresnie kell? Megint csak bizonyára.

– Hol kezdjem hát? – kérdezte Jaina felé fordulva.

– A neved mostantól Fényvértes Laptos. Egy új ember vagy, új élet vár rád. Hogy ezt elkezdhesd, ismerd meg a múltad, és ismerd meg a Szent Fényt! – szólt Büszkerév, akár egy szónok – Első utad a Fény egy nagy mesteréhez vezet. Menj el Velen prófétához, ő majd megismerteti veled a szentséges erőt, Fényvértes!

Új ember. Ezt mondta Jaina. És így is lépett ki a teremből, új emberként. Fényvértes Laptos – nevéhez illően – fényes páncélzatot öltött magára. Tiriontól a sajátjához hasonlatos, apró változtatásokon átesett sárgás, szinte fénylő vérteket kapott, s mikor magára öltötte, egy dicső paladin köszöntött vissza mindenkire, aki csak ránézett.

Vinitort nem volt könnyű meggyőzni, hogy hagyja ott Valeerát. A törp fekete búskomorságba süllyedt, de később megenyhült, mert Jaina szerint az útjuknak most szét kell válniuk, hogy később rendesen is összeforrhasson. A vérelf így Tirion házában maradt, sérülései miatt egyébként is képtelen lett volna elhagyni a várost. Vinitor, Tirion, Speera és Fényvértes Laptos pedig búcsút vett Dalarantól, és a Kirin Tor főmágusa, Büszkerév Jaina egy portált nyitott számukra, egyenesen a draenei nép szívébe, Exodarba.

Még be sem léptek a portálon, mikor Velen próféta már várta megérkeztüket…

Hetedik

– Nos hát, akkor itt volnánk. Mondd csak, mi a válaszod? – kérdezte Velen.

Laptost a kérdés hallatára magával ragadta az évődés. Az egész… ez az egész mindvégig erre ment ki. Gyomra görcsbe rándult, homlokán izzadtságcseppek mutatkoztak.

Mit feleljen? Nem találta a választ, ennyi idő után még mindig nem.

Az évődés feszengéssé vált, a feszengés kínos zaklatottsággá torzult.

Tenyere nyirkos lett.

Egy sor gondolat futott végig elméjén. Próbálta rendszerezni őket emlékek, tapasztalatok, és útja során összeszedett ismeretek alapján, de végül semmi.

Mit mondhatna? Tudta, hogy Velen fel fogja tenni ezt a kérdést, és azzal is tisztában volt, hogy jól kell felelnie, méghozzá úgy, hogy az tessen a prófétának.

Igyekezett készülni a válasszal, és annyi kísérletet is tett már rá, hogy a rossz feleletek már ki is eshettek volna. Igen ám, de attól, hogy nem adsz rossz választ, még nem biztos, hogy tudod a jót.

Aztán jött hirtelen, a váratlanságból.

Laptos szája magától formálta meg a szavakat, és miközben a tudatos és megalapozott feleletet próbálta magából kikényszeríteni, aközben tudattalanja önkéntelenül válaszolt.

Már késő volt, kimondta. Egyetlen szó, csak egyetlen szó hagyta el ajkait válasz gyanánt, és már késő volt korrigálni.

Velen arcát fürkészte. Kutatta. Valamiféle reakciót, a legkisebb mimikát, vagy bármi olyasmi után kutakodott, ami akár a legminimálisabb módon előre jelezné, hogy elfogadja-e azt, amit mondott. Éveknek tűnő másodpercek. Aztán Velen is megszólalt:

– Rendben van – bólintott a próféta. – Most már elmehetsz.

Három hónap hosszú, kínkeserves munka, edzés és különféle tréningezés foglalta le Laptost folyamatos jelleggel. Mikor megérkeztek a portálon, Velen próféta már várta őket, és annyit kérdezett tőle, még mielőtt bármit is mondhatott volna, hogy „Kihez vagy hűséges?”.

Még csak be sem mutatkozhatott, még csak szándékait sem jelezhette, de a kérdés egyből elébe jött. „Kihez vagy hűséges?”.

Fényvértes Laptos akkor, negyed évvel ezelőtt nem felelt a neki feltett kérdésre. Hallgatását Velen elfogadta, ugyanakkor kikötötte, hogy csakis akkor fogadja tanítványának, és csakis akkor pallérozza elméjét, ha nem megy el idő előtt, hanem addig tanul itt Exodarban, míg a választ meg nem adja. A feltételhez hozzá tartozott az is, hogy a feleletnek olyannak kell lennie, amit a próféta elfogad és neki magának is tetszik. Addig viszont itt marad.

Fényvértes beleegyezett, hogy a draenei tanító kikötéseit betartja, és még aznap megkezdte a tanulást a Szent Fényről.

Laptos naponta hét-kilenc órán át tanult, ideje nagy részét ez lekötötte. Ezalatt Speera bőszítő gondolataival viaskodott.

Visszatért hazájába az Aljavárosban eltöltött nem épp kellemes pihenő után. De – ahogy maga is fogalmazott – Exodar a hazája volt ugyan, de nem az otthona. Nem, koránt sem. Otthonát elveszítette évekkel ezelőtt, és természetesen ez örökkön bosszantotta, ezt a bosszúságot pedig tovább erősítette annak a ténye, hogy a többi draenei elfogadta a kényszerű sorsot, elfogadta valaki más bolygóját és más valakinek harcait vívja. Nem érezte magát otthon.

Népéhez visszatérve a biztonság volt az egyetlen, ami nyugtatta, minden más viszont vívódásra és zavart nyugtalanságra adott okot. Levetette páncéljait, és népének viseleteit – elvárt viseleteit – öltötte magára. A ruha valami borzalom volt, kiváltképp egy harcos számára, kiváltképp Speera számára. Mélyrózsaszín egyberészes fátyolruha kékes szegélyekkel, mely nyaktól bokáig ért. Lenge volt, túlontúl lenge, olyan, amit Speera egyáltalán nem kedvelt. Finom simasággal szőtte át testét, de inkább tapadt a lábaihoz, nem pedig körüllengte azt. Hosszú ujjai sokszor gátolták a könnyed mozzanatokban, felső része pedig egyáltalán nem tartotta a melleit – a férfiak nagy örömére. De a ruha akkor sem volt kényelmes, és bár kötelező nem volt azt viselni, mégis elvárt volt. Mintha…mintha csak a ruha foglya lenne.

Fogoly. Fogoly, mint mikor Karaborban kellett tanulnia, mert mások is ott tanultak. Választása akkor sem volt. Nem ódzkodott Karabortól, inkább az adott az oktatóhelyének negatív színezetet, hogy nem önön döntése szerint csatlakozott.

Fogoly. Fogoly, mint mikor Yrellel és más társaival együtt az orkok uralni akarták Draenort, és váratlanul lemészárolták a draeneiket. Ő pedig rabként kellett, hogy szenvedjen. Munkát végzett, más valaki akaratait teljesítette, és nem volt szabad. Később pedig egy ork úr szolgája lett, aki megölte Yrelt, őt pedig fajtalan gondolatainak eszközévé akarta tenni.

Fogoly, mint mikor Velen és Maraad nem akarta elengedni őt Exodarból, hogy világot lásson, és a Szövetség seregeiben harcoljon – mondván, még túl gyenge hozzá. De ő az óvó intelmek ellenére megszökött, hogy Arathor Ligájába beálljon, akiket épp támadás ért, Speera pedig az első ütközetet követve Aljaváros celláiba zártak.

Fogoly, mint az egész Égszínkék Szigetnek, Exodarnak.

Fogoly, mint a Szövetség és a draeneik foglya.

Fogoly, mint ennek a rohadt ruhának a foglya.

Vinitornak is ki kellett várnia a tizenkét hetet.

– Nem mehetnék vissza Dalaranba addig, míg Laptos tanul? – kérdezte akkor Vinitor.

– Nem – jelentette ki Velen, miközben meglapogatta a vadász hátát.

– De hát miért nem? – háborgott a törp.

– Neked itt van dolgod, ahogy Jaina is mondta – felelte nagykönnyedén a próféta.

– És mégis mi dolgom lenne itt, már megbocsáss! – elégedetlenkedett Vinitor, kezeivel hadonászva.

– Azt nem tudom. De ha rá akarsz jönni, akkor hát jöjj rá magad!

Na köszi – gondolta a törp. Ez, mint a draeneik nagy prófétája… A bölcs Velen. Mégis mit képzel ez magáról, mi? Nem mondott semmit. Az ember azt hinné, hogy ha már több mint huszonötezer évet élt valaki, akkor szed magára egy kis… értelmet. Ehelyett itt egy habókos vén eredar, akit mindenki magasztal. Pflejj, kész röhej.

Vinitor még szentségelt magában egy darabig. Pár napig a helyét kereste a kristályos város visszahngzó, ragyogó falai között. Téblábolt, és nézelődött. Mikor végképp nem találta saját helyét, akkor az talált őrá. Úgy döntött, hogy addig is beáll az itteni vadászok közé. Segített megtanulni célozni az ifjonc nebulóknak, kik maguk is vadásznak készültek, és ugyancsak segédkezett a felnőtt nyílpuskásoknak vadakat elejteni az erdőkben.

A napok csak úgy peregtek Laptos számára. Egészen különös élvezettel szívta magába a tudást, mint mikor valaki a végtelen sivatagot járja, a napszítta homok elvakítja, izzad, de nagy nehezen rálel egy oázisra, és csak vedeli a friss vizet, megállás nélkül.

Az első pár nap aztán egy egész hétté nőtt, és ezen hét rövid nap alatt a Fényvértes elsajátította a gyógyítás képességét, és a paladinok félelmetes kardforgatásának alapjait. Fő mesterei az exodari fényharcosok voltak, Tirion, és természetesen Velen.

– Tudod már, hogy kihez leszel hűséges? – kérdezte az első hét után a próféta.

– A Szövetséghez – mondta tompa hangon Laptos.

– Értem – Velen oda-vissza lépdelt, a földet nézte, miközben az imént hallottakon rágódott.

Fényvértes követte őt tekintetével.

– Miért nem a Hordához? – kérdezte a próféta, majd végigsimított hosszú, őszes szakállán.

– Ember vagyok, ahogy Liam és Bolvar is – magyarázta – és harcolni akarok a Szövetségért, hogy másoknak ne kelljen szörnyűségeket elszenvedniük.

– Ember vagy. Ahogy Liam, Bolvar, Tirion, Varian király, Jaina, és sok millióan mások – jelentette ki az eredar – de bármikor úgy dönthetsz, hogy visszaveteted magadról a varázst, majd Elhagyatottként a Hordát szolgálod. Emlékszel még, mit mondtál egyszer Sylvanassnak?

– Hogy egyedi a világon, ettől még nem akarnám…

– Így van – szakította félbe Velen, mit sem törődve további mondandóival. – Ahogyan te magad is. Nincs senki más, aki választhatna, hova csapódik. Jártál már Viharváradban, Vasüllőben, Aljavárosban, Ezüstholdnál, Dalaranban, most pedig itt. Melyik tetszett a legjobban?

– Ez nem egy választás – vitatkozott Laptos, megelégelve a körkörös, sehova sem vetető mondatokat.

– Másoknak nem. Neked lehetne.

– Én a Szövetséghez leszek hűséges – jelentette ki határozottan.

– Ebben a válaszban túl sok a talány, túl sok a lehetőség. Nem fogadom el.

Fényvértes nem is reménykedett ebben. Egy hét után még ő sem érezte azt, hogy máris elbocsájtják, ugyanakkor a válasz miért nem volt kielégítő? Eszébe sem jutott a Hordához szegődni.

Már a második hónapban jártak, mikor Vinitor felkereste Speerát. A lány otthona igencsak kicsi volt, dacára annak, hogy exodar szinte központi helyén volt található. Egyetlen szoba, melyet javarészt elfoglalt az ágy, ahhoz tartozott egy szűkös fürdőhelység, valamint egy előrész – ahol a törp még a cipőjét is alig tudta levenni -, és egy parányi főzőfülke.

Speera láthatóan örült Vinitornak, aki már sokkal korábban megígérte, hogy szerét ejti felkeresni őt.

A vadász sosem látta a draeneit különösebben boldognak, ám ezúttal egyértelműen valamiféle problémával küszködött. Arcán fintor ült, lélegzése meg-megakadt.

– Na és… – kezdte a törp, miközben a szavakat kereste – mi a helyzet? Valami gond van?

– Útálom ezt a ruhát – közölte Speera, majd a gyenge fátyolszerű rongyba belecsípett, és megrángatta.

– Hát akkor miért nem veszed át valamire? – értetlenkedett.

– Itt ez a szokás – vonta meg a vállát lemondón. – Te is láttad a többi nőt, nem?

– Kötelező ebben lennetek? – folytatta a kérdezősködést és felvonta szemöldökét.

– Mondjuk úgy, hogy ajánlott.

Láthatóan szenvedett a ruhától Speera, Vinitor pedig nem tudta a megfelelő szavakat a vigasztaláshoz.

– Ez… szerintem … hülyeség – próbálkozott újra a törp.

A lány ekkor oldalra biccentette fejét, hosszan Vinitor szemébe nézett. A törp felfogásának nemes egyszerűsége bárcsak ideillő lenne. De nem az. Mit szólnának mások? Ha el nem is ítélhetik érte, de bizonyára kiközösítenék a… Honnan? Itt nincs senkije, aki számítana. Épp ez az. Nem volt senkije, akinek a véleménye a legcsekélyebb hatással is lehet a lányra, akkor meg mitől fél?

Speera úgy döntött, megpróbálja. Legyen. Veszteni valója nincsen, különben sem igazságos, hogy megszabják neki a viseletet, miközben a férfiak meg fel-alá masírozhatnak abban, amiben csak akarnak.

Speera kinyújtotta kezeit, vállainál megragadta a rózsaszín fátyolt, és egy rántással lehúzta magáról, majd hanyagul egyetlen kicsi, falközépig érő komódjára vetette.

Vinitor nem fordította el a tekintetét, csak bámulta a draeneit, aki a legkevésbé sem zavartatta magát, holott pusztán egy vékonyka szövet volt immár rajta, ami legintimebb részét fedte, azt leszámítva pedig teljesen meztelen volt.

Speera leguggolt, ágya alól egy ódon, roskadozó ládát húzott ki. Lepattintotta róla a lakatot, majd feltárta a fedelét. Szürkés, fémszínű vértjei itt-ott kopottak voltak, de azt leszámítva teljesen újszerűnek tűntek. A lány felnézett a törpre, annak reményében, hogy Vinitort is lenyűgözi a páncélzat látványa. Ekkor vette észre, hogy a vadász őt nézi, egyenesen bámulja, de nem úgy, ahogyan azt várta volna, pontosabban nem úgy, ahogyan egy férfi egy szinte teljesen fedetlen nőre néz.

– Mi az? – érdeklődött Speera, közben próbálta kipuhatolni a törp gondolatait.

– Semmi – mondta gépiesen a vadász.

– Hát azt látom… – válaszolta, de a végén nem vitte le a hangsúlyt, némi sértődöttség mutatkozott arcán.

Maga sem tudta, hogyan értékelje a teljes érdektelenséget. Ugyan nem vágyott rá, hogy bárki ismételten holmi tárgyként kezelje – ez esetben valamiféle olyan tárgyként, minek egyetlen funkciója az, hogy bámulják, csak azért mert erre való – de mégis jól esett volna valamiféle apró jel, hogy legalább egy kis lelki vagy állati eredetű megnyilvánulást kivált a férfiből.

Vinitor és Speera tekintete nem csupán találkozott egymással, de mélyen egybeforrt. A törp értette a lány tekintetének mélységét és valódi jelentőségét. Tudatosan hümmögött egyet, majd nyelvének hegyével megérintette szájának felső részét, szemei sugarát pedig direkt módon Speera kebleinek formás ívei közé temette.

– Erre semmi szükség – mondta a draenei.

– Ne haragudj – felelte a vadász, ismét a lány szemébe nézve. – Csak tudod… – hangja elfulladt.

– Valeerára gondolsz.

Vinitor nem felelt semmit, csak elfordította a fejét, enyhén megcsóválta, próbálva elhessegetni a vérelfről szóló gondolatait.

– Neked van, akire gondolj? – kérdezte kikerülvén az egyenes választ.

– Nekem? Nincsen. Senki. – A szó közepén döccent egyet a hangja. – Yrel volt az egyetlen, aki valaha is törődött velem. Azelőtt és azóta se barát, se férfi.

– Tévedsz – nyugtatta a törp.

Speera felállt, ajkait biggyesztette. Ezt mégis hogy érti?

– Laptos meg én itt vagyunk neked – mondta a vadász.

A draenei a ládában fekvő páncéljaira nézett, majd ismét a törpre.

– Nem vagyok jó ebben, de nekünk fontos vagy, ez biztos – folytatta, miközben a szavakat kereste. – Megmentetted az életem Aljavárosban, és Valeerájét is, mikor Dalaranban az elementál megtámadott.

– Mert ti is az enyémet – felelte szomorúan Speera.

– Na, figyelj! – Vinitor hangja immár határozottabb volt, és árnyalatnyit erélyes. – Nem fogom bizonygatni, hogy sokat számítasz nekünk. És különben is. Ha annyira senkit nem érdekelsz, miért akartál kijutni Aljaváros börtöneiből? Ott is maradhattál volna.

– Mert én nem akarok, nem fogok fogolyként meghalni – válaszolta indulatosan.

Speera észrevette magán, hogy erősebben csattant fel, mint szándékozta. Igyekezett visszanyerni nyugalmát.

Elnézést kért a kirohanásáért, majd felöltözött, ezúttal páncélokat öltve. Csodálta magát egy darabig, és Vinitor is megdicsérte küllemét. A draenei itallal kínálta a törpöt, az aznapi délután könnyed csevegéssel telt el. A korábbihoz hasonló, mélyebb témákat egyikük sem vetett fel.

Az idő múlásával Fényvértes Laptos egyre többet tanult. A mesterek elismerését mind kivívta, rég volt már dolguk ilyen tanítvánnyal. Laptost az különböztette meg a többi tanítványtól, hogy akart tanulni. Az emberek már réges-rég nem ilyenek voltak. Az ismeretek elsajátítását az iskolákban mindinkább meg akarták úszni, elszalasztani minden lehetőséget, a későbbiekben pedig a munkát Istenek csapásaként értékelték, amolyan muszáj-tevékenységként.

De Fényvértes nem ilyen volt. Szomjazta a tudást.

Napról napra érezhetőbb volt a határozottsága a kardforgatásban, és napról napra érezhetőbb volt a Szent Fénnyel való szorosabb kapcsolatában is.

A kérdésre – Kihez vagy hűséges? – továbbra sem tudott választ adni, holott többször próbálta. Paladinokhoz, a Szent Fényhez, Azerothoz, Bolvarhoz, Tirionhoz, Velenhez. Egyiket sem fogadta el a próféta.

A nyolcadik héten ismét megpróbálta.

– Gratulálok – köszöntötte egyik nap Velen, miután sikeresen végrehajtott egy Isteni Viharnak nevezett különleges kardcsapást az edzőtéren. – Már megismerted az Aurákat, a Pecséteket, temérdek pengetrükköt, és a többi…

– Igyekszem, és az az igazság, hogy nagyon élvezem a dolgot – mondta Laptos lelkesen.

– És tudod már, hogy kihez leszel hűséges?

Fényvértes ezúttal készült, átgondolt felelettel várta a próféta kérdését.

– Önmagamhoz – jelentette ki büszkén.

Velen egy halovány mosolyt eresztett el szája sarkából, szakállának jobb fele megingott.

– Önmagadhoz? – Az eredar vezető mély levegőt vett. – Azt sem tudod pontosan, hogy ki vagy te.

– Fényvértes Laptos. Egy ember, aki korábban egy volt a lordaeroni munkások közül, a sors viszont más utat rendelt – felelt gyorsan, felszegve állát.

– Ez a válasz már nincs messze a véglegestől – bólintott, és csámcsogott egyet, mintha enne valamit. – Azonban még mindig nem elfogadható.

– Miért nem? – értetlenkedett a férfi.

– Nem vagy pontosan tisztában a múltaddal. Sem a jövőddel. Enélkül hogyan lehetnél önmagad? Még keresed magad a világban, kutatod a válaszokat jelen helyzetedre a múltban és a jövődben. Élni pedig elfelejtessz, és nincs is rá időd.

Speera később elindult, hogy felkeresse Vinitort a vadászok között. Mindenki őt nézte. Megbámulták, és a lány érezte, hogy ezekhez a nézésekhez rosszallások is társulnak. Hallotta a suttogásokat, amik őt követték, amerre csak ment, a tekinteteket pedig magán érezte.

Hát nem sikerült nekik? De. Elérték, hogy rosszul érezze magát ebben a ruházatban is. Pedig kényelmes volt, óvó, és büszkeséggel hordta egészen ezidáig.

Eszébe jutott, hogy eddig senki észre sem vette őt. Láthatatlan volt, akár Dalaranban, mikor Jaina még csak tudomást sem vett róla, mintha egyévált volna a levegővel. Ezt már megszokta, de most, hogy felfigyeltek rá a draeneik, azt nem. Ez a figyelem viszont olyan beszéddel járt, mint „hagyománytörő”, vagy „oda nézz, az meg mit visel”.

Persze a férfiakat nem szólják meg, függetlenül attól, hogy miben mutatkoznak, sőt, sokszor még a helytelen viselkedésüket is elnézik, holott nem egyszer sértik azokat a dolgokat amik „elvártak” – gondolkodott a lány – őt viszont nőként megszólják. Miféle igazság ez? Miért lenne különb ettől az egy dologtól? Ez már születésénél elvállt, és eszerint kell, hogy viselkedjen, ez még így rendben is van. De a felé támasztott túlzásba vitt elvárások, melyek női mivoltára koncentrálódnak, nem pedig személyére, na, az már nagyon nem volt rendben.

Beteg ez a világ. Beteg a legapróbb dolgoktól a legnagyobbakig. Mindegy, hogy megszabott uniformisról van-e szó, vagy dalarani mészárlásokról, melyek másnapra már senkit nem érdekelnek, a lényeg, hogy beteg, ahogy van.

Speera a földet bámulta, mielőbb oda akart érni Vinitorhoz, az út viszont egyre hosszabbnak tűnt a tekintetek égető pászmái között. Mindenki csak les, útálom – gyűlölködött. Nem érezte otthon magát, nem érezte jól magát.

Az este meleg volt. Kellemes, és a törp örült, hogy kicsit mindenkitől elszakadva beszélgethet Speerával. Látta viszont a lányon, hogy feszeng, és szégyenkezik.

– Nem nézik jó szemmel a páncélzatodat igaz? – csapott bele egyből.

– Nem. Azt hittem, büszkén viselhetem, de… – A draenei nem fejezte be a mondatot. Erős szeretetlenséget érzett, mindenki felől.

– Tudod…

– Nem akarok erről beszélni – vágott közbe. – Hagyjuk, kérlek!

Vinitor engedelmeskedett.

– És eldöntötted már? – kérdezte a törp.

– Igen.

– És?

– A válaszom igen. Veletek tartok, ha Laptos kész a tanulással. Nem is bírnék itt maradni – mondta a draenei, és fejével az Exodart szimbolizáló, földből kiágaskodó egyik ibolyaszín kristályra bökött.

– Pedig nem olyan vészes ez a hely, nekem tetszik – jelentette ki szórakozottan Vinitor, de mielőtt a lány kedvét szegte volna, hozátette: – de örülök, hogy folytatod velünk az utat.

– De mi lesz aztán?

– Aztán? – furcsállotta Vinitor.

– Ha ennek az egésznek vége. Mert Laptos megtalálja majd egy napon, amit keres ez biztos – mondta Speera kétségbeesetten – és te is.

– Nem tudom, ezen még nem is gondolkodtam. Gondolom visszamegyek népemhez.

– Hát nem Valeerához? – érdeklődött az exodari.

Vinitor mindig is próbálta e kérdést kerülni. Maga előtt, önmagával volt erről a legnehezebb vitáznia, nemhogy Speerával. Ezúttal viszont úgy döntött, megpróbálja.

– Szerinted azt kellene? – kérdezte a törp, megerősítést várva, de közönyt színlelve.

– Szerintem végig kellene gondolnod – sandított rá barátjára a lány. – Valeera Hordás, te Szövetségi vagy. Ő vérelf, te törp. Azt hiszed, vele megkapod, amire vágysz? – beszéde egyre hevesebb lett, valamiféle, eddig sosem látott vehemenciával vegyült. – Egy életet, családot, gyerekeket? Hozzá egy Szövetségi leszerelési parancsot, valami zsíros, óriási, kék viaszpecséttel a lap alján, ami azt írja, hogy „Köszönjük a szolgálataidat, most már nem kell harcolnod és féltened az életedet valakik mások érdekei miatt”.

– Igen, meglehet – felelte erőteljes hangszínen Vinitor, mit sem törődve a lány szavai közé beszökött szarkazmussal.

A két barát megszeppent. Speera rájött, hogy imént elhangzott mondatai lehet, hogy önmagára vonatkoznak.

Vinitor is elcsodálkozott. Eddig ezt így nem mondta ki sose. De miért is ne lehetne? Eltelt két hónap, mióta legutóbb látta Valeerát, és még mindig a legkisebb részletekbe menőkig fel tudja idézni a vérelf minden egyes porcikáját magában. Nem is beszélve arról, hogy amit a draenei az előbb a fejéhez vágott – legyen csupán irónia -, akkor sem hangzott rosszul.

Vinitor akkor megértette Velent.

Valóban dolga volt itt. Méghozzá az volt a dolga, hogy rájöjjön. Hogy ilyen messze is és ennyi idő elteltével is megfogalmazza, hogy mit is akar valójában a Quel’thalasitól. Erre vágyott, ezt akarta, amit Speera elmondott.

– Ezt akarom. Valeerát – súgta oda halkan a vadász.

Nyolcvannégy nap nem kevés idő. Laptos haja már a válláig ért, izmai megduzzadtak. Elszántsága, önbizalma megnőtt, akárcsak önuralma, fegyelme, türelme, és ismeretei a Szent Fényről. Igazi paladin.

A kardforgatásban is jeleskedett, bár tanítói szerint inkább csak ismételt. Tirion azt mondta neki, hogy az egyirányú kapcsolat Bolvarral, a nagy harcossal segített Fényvértesnek a Fény tanait ilyen hamar elsajátítani, ugyanakkor a vívásban is segített.

A nyolcvannegyedik napon Laptos felkereste Velen prófétát.

– Reggel, mikor felkeltem, volt egy olyan sejtelmem, hogy ma meglátogatsz – közölte nyugodtan az eredar.

– Szeretném folytatni az utamat – mondta Laptos, próbálva elrejteni arra irányuló félelmét, hogy helyes válasz híján nem fogja megkapni a próféta elbocsájtását.

– Nos hát, akkor itt volnánk. Mondd csak, mi a válaszod? – kérdezte Velen.

Exodar vezetője némán figyelte a Fényvértest, miközben az ember láthatóan, görcsösen vívódott legbensőbb gondolataival.

– Maryhez – felelte hosszú, elgondolkodó csönd után.

A válasz láthatóan meglepte az újdonsült paladint.

A legfőbb draenei nem szólt semmit. A hallottak önmagukért beszéltek.

– Rendben van – bólintott a próféta. – Most már elmehetsz.

Kettő óra elteltével az Égszínkék Szigetek egy dél-keleti pontjánál gyülekeztek, készen felszállni egy draenei hajóra.

Velen mind a négyüket félrevonta, egyesével beszélt velük úgy, hogy más azt ne hallhassa.

Speerának azt hagyta meg, hogy ne féljen megtörni a hagyományokat. Mindent el kell követnie annak érdekében, hogy jól érezze magát Speeraként, ne valaki másként. Ismerjen meg dolgokat a világban, keresse meg azt a tevékenységet, azt a helyet, azt a viseletet, amiben számára a legkellemesebb. Emellett felhívta a figyelmét arra, hogy a barátoknak nem kell sokan lenniük. Legyen egypár, de azok olyanok legyenek, mint Laptos, Valeera és Vinitor.

A törpnek örömét fejezte ki Velen. Elmondása szerint tudta, hogy meg fogja találni azt, hogy mi a dolga. Néha azok a dolgok a leginkább rejtőzködőek, amik az orrunk előtt vannak. Sokszor nem látjuk meg, vagy nem merjük észrevenni a körülöttünk zajló igazán fontos eseményeket, kiváltképp, mikor velünk történnek.

Eztán Laptoshoz szólt. Megmondta, hogy válasza megingathatatlan volt. Ki máshoz is lehetne hűséges, mint ahhoz, akihez a legboldogabb emlékei fűződnek, ahhoz, aki miatt ezt az egészet végig csinálja. Hozzátette azonban azt is, hogy mikor önmagát adta meg felelet gyanánt, azt is kishíján elfogadta. Ehhez azonban még fűződik életének egy kis történetszála, mely az éjelfeknél folytatódik. Fényvértes lelkére kötötte, hogy keresse fel Szélsuttogó Tyrandét Darnassus falai közt, mert ő fog segíteni abban, hogy megtudhassa, valójában ki is ő.

Nem várt jelenség volt, hogy Tirion Fordringgel beszélt legtovább az eredar.

– Tirion Fordring. A Lidérc Király gyilkosa, Azeroth felszabadítója, a Hamuhordozó viselője. Neved igazán sokat jelent e világ számára – mondta Velen.

– Ott vagyok, ahol lennem kell. Nem a hírnév hajt – bölcselkedett a paladin.

– Igen, ebben biztos vagyok. Abban viszont nem, hogy ott vagy, ahol kell – vitatkozott a draenei vezető, és nagy szigor lett úrrá arcán.

– Ezt hogy érted? – csodálkozott Fordring.

– Remeteségednek oka volt. Ahogyan annak is, hogy e kis időre felfüggesztetted azt. De most folytatnod kell. – A próféta maga felé fordította Tirion arcát. – Nem szállhatsz fel a hajóra. Nélküled kell folytatniuk az utat – ez utóbbi Laptos, Speera és Vinitor is hallotta, holott vagy ötven méterre álltak, és a hajóra rakodtak éppen.

– De hát miért? – faggatta a fénylovag. Úgy érezte, hirtelen nem volt már nagy harcos, hanem egy szárnyait próbálgató ifjú, kinek minden tudása eltörpül Velené mellett.

– A te sorsod itt van.

A próféta széttárta nyirkos tenyerét, ujjai messze álltak egymástól. Kezét hirtelen Tirion halántékára tapasztotta, megragadva a paladin fejének egészét.

– Ezért – mondta hangosan az eredar.

Tirion látomást látott, mikor a draenei vezető enyhén lökött egyet fején. Ködös képek villóztak szeme előtt, érezte, hogy a jövőt vizslatja. Démonok, mindenütt csak démonok. Zöldellő, ocsmány teremtmények, csorgó nyállal, kik Azeroth népeit sanyargatják. Az egyetlen, amit ismertek a brutalitás, mészárlásukhoz pedig nem keveset vetettek be belőle. Egy alak, egy sötét alak a démonok között. Vörösszemű ork. Gul’dan. A Lángoló Légió, és Gul’dan.

– Hogyan lehetséges ez? – kérdezte hitetlenkedve, zavartan, kigúvadt szemekkel Fordring. – A Légió visszatér Azerothra? Mikor?

– Ezt még nem tudhatom én sem – közölte lemondón Velen. – De nem tudhatjuk, Garrosh milyen erőket piszkál meg, ahogyan azt sem, hogy a bronzsárkányok mire képesek.

– De Gul’dant visszahozhatják a múltból? És éppen őt? Miféle módon? – Tirion egyre csak zihált, arcára a világvége félelme ült ki.

– Itt maradsz velem, és ketten utána járunk. Nem hagyhatjuk, hogy megtörténjen – jelentette ki szigorúan a próféta.

A kalandorok hajója elrugaszkodott a partoktól. Lassan mosták a hullámok a dohos hajófeneket, miközben Kőrisvölgy felé vették az irányt. Ahogy a jármű felgyorsult, a távoli vihar a tenger felett éktelen robajjal tombolt, elnyomva minden más hangot. Speera és Vinitor közelebb húzódtak Laptoshoz.

Az öt draeneiből és a három kalandorból álló legénység megzabolázta a hajót, a kisebb és a nagyobb örvényeket egyaránt könnyeden szelték, és miután az öblöt végleg maguk mögött hagyták, tudták: innen már egyenes az út Kőrisvölgybe…

Nyolcadik

A hajó, név szerint Éksuhanó, egyenletesen szelte a vizet, ovális köröket dagasztva maga körül. A gerjesztett hullámok végigsepertek a hajóorrtól, rácsapódtak az oldalfalra, majd fokozatosan vesztettek erősségükből, és úgy tíz-tizenöt méternyire ismét békésen eggyé váltak a végtelen tengerrel.

Vinitor lelkesen ecsetelte a draenei matrózoknak az alsó-és felsőerjesztésű sörök közti előállításbeli és ízbeli különbséget, mikor valami különös hangot hallottak, melyre mindenki akarva vagy akaratlanul, de nagy jelentőséget tulajdonítva felfigyelt.

Noha már hosszú évekkel ezelőtt gnóm mérnökök feltalálták a gőz hajtotta vízi járművek több fajtáját, a tengeren való közlekedésnek ezen eszközei mégsem terjedtek el. Ehhez kapcsolva viszont Vinitor határozottan összefüggést talált, mert az a hang, amit most hallottak, pontosan ugyanolyan volt, mint a gőzhajók kürtje.

Monoton, mély, baljósan dörömbölő basszus szólam rengette meg a tengert, azzal együtt a kalandorok vitorlását is.

Mindenki a kéklő végeláthatatlanságot kezdte kutatni, a hang forrását keresve, de nagyon is úgy tetszett, senki más nincs belátható közelségben, csak ők és a víz.

Egy ideig még felváltva fürkészték a körülöttük elterülő mindenséget, majd miután a kezdeti izgalom elmúlt, már csak egyedül a törp meredt a tengerre, mint aki képtelen elfogadni e hang rejtélyét, és mindenképpen meg kívánja oldani.

Az úti cél Teldrassil volt, az éjelfek otthona. Velen szerint ott folytatódik Laptos története, és a férfi már nagyon is végére kívánt érni a talányokkal övezett útjának.

Fényvértes a hajó kapitányi tornácán tartózkodott, kezével markolva az eredar próféta ajándékát. Gyönyörködött benne. Egy hosszú, elegánsan megmunkált acélpózna, a végén egy gigantikus kristállyal. A fémrúdba paladinok rúnáit vésték, melyek egy történetet meséltek el az igazság és a Fény szent szövetségéről, valamint a fénylovagok történetéről. A vésetek furcsa kanyarokat hánytak, igazi betűknek még csak megközelítőleg sem tűntek, és csakis egy fényharcos volt képes elolvasni ezeket. A rúnák beszámoltak az első háborúról, mely egykoron emberek és orkok háborúja volt, elmondták az Ezüst Kéz Rendjének regéjét, szomorú históriákat zengtek Fényhordozó Uther és Arthas Menethil életéről, és valahol ott végződtek, hogy Tirion Fordring megtáncoltatta a Hamuhordozót a Lidérc Király hátán.

E sötét henger végére egy draenei kristály volt rögzítve. A kristály a kék és a lila egészen egyedi színeiben pompázott, de pontosan megfogalmazni egy szóval az árnyalatot, az szinte lehetetlen volt Laptos számára. Mintha ez egy addig soha nem látott tónus lenne, mely teljesen új színként jött a világra a draeneik ajándékaként. Díszei ékkövekével vetekedtek, keménysége mellett messze elmaradt a gyémánt, könnyűségét tekintve pedig egy átlagos pallosnak nagyjából a felét tehette ki, melynek köszönhetően nem volt nehéz feladat akár egy kézben is forgatni, mégis ha oda szeretett volna súlytani az illető, aki hordozza, akkor akár léket is lyukaszthatott volna egy páncélozott goblin harci gép megerősített acélfalain.

Lenyűgöző fegyver, és küllemre azonos volt azzal, amit maga Maraad is forgatott, a Naaru Kalapácsával. Kivételes ajándék ez Velen prófétától.

Megváltás. Ezt a nevet adta neki Fényvértes Laptos. Megváltás, mit ő maga remél, megváltás, mely magában foglalja a reményt, és megváltás, mint a halál.

Az ég minden napszakban osztozott a tenger acélkék ragyogásával. Ha borongós volt, akkor a tenger is. Ha tisztán csillogott, akkor az is. Ha este volt, akkor ketten merültek búskomor sötétségbe, elutasítva minden fényt.

Speera mesélt Laptosnak az égről és az óceánról, mikor ketten kémlelték a hajókorlátnak dőlve a messzeséget. A mítosz szerint régen egyek voltak, két szerelmes végtelen mindenség. Akkor még az ég narancsszín nüansszal bírt, míg az óceán mohazöld volt. Szerelmük az idők kezdete előtt lángolt fel, s elválaszthatatlannak indult. Egy napon viszont egy rosszakarójuk, ki irigyelte tőlük a boldogságot, éket vert közéjük. A föld mezőket húzott, hegyeket emelt, erdőket borított. Az ég és az óceán kénytelen volt elszakadni egymástól, de mikor az ég még utoljára meg tudta csókolni az óceánt, akkor mindketten felvették a kéklő árnyalatokat, és azóta osztoznak rajta, örökkön tartó szerelmük meg nem szűnését szimbolizálva.

Fényvértes megköszönte Speerának a mesét, majd saját szívére tapasztotta a kezét. Mary fakulatlan emléke pont olyan végtelen, örökkön tartó, elválaszthatatlan szerelemhez kötődött, mint egykoron az ég és az óceán szerelme lehetett.

Ahogy az első napsugár felragyogott a harmadik tengeren töltött nap reggelén is, ismételten hallották a mély kürtszót. A hatalmas üres tér természetes hangerősítőként szolgált, kicsiny hajójuk egy az egyben beleremegett a dübörgésbe. A legénység értetlenkedése kezdett aggodalommá átfordulni, kiváltképp, mikor az azt követő napon is felzendült az ezernyi tubára emlékeztető orgánum kavalkád. A matrózok suttogni kezdtek, a rémület láthatóan kezdte megfertőzni a lelküket.

A legénység mind az öt tagja összegyűlt, kört formálva maguk közt, zagyvabeszédű motyogást intézve egymásnak.

– Igen, szerintem is miatta – suttogta az egyik matróz a társának, de sajnos nem elég halkan.

– Miről van szó? – kérdezte közelebb lépdelve Laptos, kellemes, ugyanakkor tiszteletet parancsoló hangon.

A paladint szorosan követte Vinitor és Speera is. Nem találták különösebben jó ötletnek, hogy a legénység elhagyta a posztját, és sugdolózásba kezdtek.

– Hát csak … tudja… – mondta az egyikük, de képtelen volt befejezni, láthatóan megfagyasztotta ajkait a rémület és a szégyen.

– Valaki képes elmondani, mi az aggodalom oka? – intézte újra kérdését Fényvértes a többi draenei hajós felé.

Az egyikük előbbre lépett, ő bizonyult a legbátrabbnak, de még az ő arcán is izzadtságcseppek egész tócsája mutatkozott, elpirult, és leszegte fejét, miközben lassan, félve formálta szavait:

– Tudja… a lány – jelentette ki tompán, szinte cincogó hangon, nem állva Laptos vagy bárki más tekintetét.

Ujjai pedig Speerára mutattak.

– Én? – kérdezte a draenei harcos leány.

Teste előremozdult, hitetlenkedő arckifejezését a teljes felháborodottság övezete.

– Már megint mi a fene baja van velem mindenkinek? – kérdezte rút felhanggal.

– Hát… csak… hogy… – nyökögte a matróz, ennél többet viszont képtelen volt mondani.

– Beszélj! – szólt rá Laptos még mindig kellemes, együtt érző, ugyanakkor roppant határozott módon.

– Csak…annyi… hogy… szóval hát, hogy nők nem véletlenül nem tartózkodhattak már a régi kalózok hajóin sem – nyögte ki végül. – Ránk fogja szabadítani a krákent. Ezért vannak szerintünk a hangok. A hajó és Speera… a régi gondolkodások szerint két nő csak galibát okoz, és mivel az Éksuhanó is asszony… szóval…

– Ezt már tényleg nem hiszem el – csattan fel Speera.

– Pusztán azért, mert neki nem egy csoffadt, épp-hogy elszáradó répa lengedezik a nadrágjában, mint neked, te ostoba… – vágott közbe Vinitor reszelős hangján, egyre feszültebben.

– Elég ebből – ment a vita elébe Laptos. – Mint te magad is mondtad – nézett rá a matrózra – ez régi gondolkodás. Kráken csak a mondákban létezik, most pedig eredjetek a dolgotokra! – szólt, de szája sarkában aprókat somolygott.

A legénység tagjai vissza is tértek korábbi feladataikhoz, de még mindig félőn sandítottak az ártalmatlan Speerára.

A törp fennhangon, szinte kiabálva elkezdett mesélni egy maga által kitalált történetet a lánynak olyan draenei hajós férfiakról, akik a butaságuknak köszönhetik a halálukat.

Speerán viszont a mélabú jelei mutatkoztak. Megint megkaptam – gondolta. A női lét ténye már árnyékként vetült saját lelkére is, ekkor már viszont olyan végleges szinten, hogy a halál gondolatával játszott.

Laptos ekkor lépett oda az exodari lány mellé. Semmit nem szólt, csak bal kezét átvetette Speera vállán. A csönd odaállt közéjük, és hosszas hallgatásban nyugtatta meg a harcost.

Másnap viszont a matrózok őrületes, – férfiakhoz egyáltalán nem illő módon – hisztérikus tombolásban törtek ki, mikor az egész hajó belerázkódott a hangok újbóli felszólalásába. Ezúttal viszont mindenki, még a kalandorok is egyértelműen tudták: a hang az Éksuhanó alól jött.

Egyre hevesebb vibrálással mocorgott a vitorlás, az árbocról lebomlott egy kötél, végiglódult a többi rögzítő között.

Aznap még kétszer hallották a megmagyarázhatatlan basszust, és minden további alkalommal mind jobban belereszketett a szélhajotta jármű minden deszkája.

A kürtszó igaz félelmet hordozott magával. Valódi rettegést, mely a csontokig hatolt, akár az északszirti fagy.

Hátborzongató sejtelmek között, a hajópadló újbóli recsegése mellett, ismételten Speerára lövelték gyilkos tekintetüket a fedélzeti munkások.

Hiába vette észre Laptos intően villanó pillantásait, melyeket a babonás draeneikre szegezett, még a lány maga is kezdte gyanítani egy alattuk végigvonuló, hullámok habjai között rejtőzködő szörnyűséges lény létezését.

A szél nyargalászott, a hangok nem tompultak a hatodik napon sem. Az árbócrúd megingott, a padlóba kapaszkodó talpazata nagyot nyögött, amikor a kürt ismételt felharsanása megreszkettette a vitorlást.

Vinitor fel-alá masírozott, váltogatva a korlátokat, bármiféle jel után kutatva a nyílt tengeren.

Újból meglendült a hajó, ropogott a főpózna. Hangos csattanás kíséretében két – addig kimerevített – kötél elengedte a kilátókosarat, minek hatására az kilendült helyéről, ekkor pedig a további rögzítő pánt is megadón kattant.

– Vigyázz! – ordította Fényvértes.

A gerenda – mely mindaddig a mérnökök tervezte tökéletes helyen ágaskodott – most egyetlen pillanat alatt kimozdult helyéről, megtört, oldalra kezdett lódulni, majd végleg eldőlt. Az árbóckosarat tartó vaskos léc a puffanása közben kiszakította a fővitorlát, végigszántott annak ponyváján, és mikor megadón a padlóra zuhant, akkor beszakította az alsó deszkákat, lyukat fúrva ezzel a rakománytérbe.

A hajó abban a pillanatban egy teljesen más irányzatot vett fel, a kormánykerék őrült körkörös pörgésbe kezdett.

Esztelen hirtelenségben az egyik matróz el akarta kapni a kereket, megálljt parancsolva az Éksuhanónak, de a kormány tomboló sebessége megfékezhetetlen volt. Az egyetlen, amit így a fedélzeti munkás elért, az, hogy durva rántással a kerékkel lódult, az beszántotta jobb kezét és szabályosan kettészelte.

A matróz kezéből nagy, törött felkarcsont ágaskodott ki vért spriccelve, csontjának szabálytalan pengéi pedig tovább sértették fel bőrét.

Nem tudtak a sebesült draenei férfire koncentrálni társai, mert a főgerenda megreccsenésével, valamint a kürthangok elviselhetetlenül hangossá válásával azonos időben mocorogni kezdett a tengervíz a hajó bal oldala mellett. Buborékok milliói törtek a felszínre, néma sziszegéssel jelezve valaminek a közeledtét.

Habok fortyogtak, egyre magasabbra hatolva a felszínen. Először csak egy éles, apró pálca tűnt fel a buborékok közepén, de kisvártatva követte egy egész monstrumgép.

Fekete főnixként született meg.

Zakatolva, mély kürtszó kíséretében ontotta ki magából a tenger vize a gigantikus hajóforma gépezetet, mely a kalandorok sérült vitorlása mellett emelkedett fel a semmiből.

Víz pergett le a fémlemezekből álló vaskos bárka oldaláról, mely a mélyből jőve hamar felfeküdt a felszín háborgó hullámaira.

– Egy naga fregatt! – robajlotta Vinitor, mikor rátört a szörnyű felismerés.

A törp azon nyomban puskája után kapott, és az ellenséges bárka fedélzetén kirajzolódó alakokat kezdte fürkészni.

Arcokat nem nagyon társíthatott az árnyékos formákhoz, mert a sugárzó nap kissé elvakította a vadászt, de határozottan látott vagy tíz-tizenöt nagát, két különös, csuklyás alakot is, és egy – legtávolabb álló – élőholt testtartású harcost.

A fregatt oldalán egy ideig még vízzuhatag mutatkozott, aztán mikor már teljesen megtisztult a vízből való felemelkedés terhétől, a nagák elkezdtek mozgolódni.

Szigonypisztolyok szisszentek az ellenséges hajón, minek következtében az Éksuhanó fedélzetének különböző pontjain kampósvégű kötelek csapódtak a gerendákba és deszkákba, a fregatthoz rögzítve ezzel a draenei hajót.

Az Éksuhanó korábbi enyhe hintázó rázkódása most heves imbolygássá fokozódott.

Nagák tucatja csúszott végig a köteleken és szempillantás alatt ellepték a kicsi szállítóhajót. Landolásuknak első mozzanataiban azonnal lekaszabolták a megszeppent legénység draenei férfijait.

Vinitor tüzet nyitott. Egy ólomlövedék olyan pontossággal robbant ki a puskából, hogy egyazon lendülettel egyszerre két hüllő fején is átcsapódott, vérző lyukat hagyva maga után, melyen az agyvelejük szivárgott ki.

Speera kiontotta kardjait és nyomban lerohant egy csúszómászó rémet. Harcosok egyedi képessége volt, hogy meghökkentő, kivédhetetlen gyorsasággal szelik át az ellenség és az önmaguk közti távolságot, miként Speera is tett. Ott termett egy csápos arcú naga mellett, s ugyanazzal – a lerohanásból nyert – lendülettel elmetszette fejét törzsétől. A főartériák kettévágásától óriási vérszökőkúttá vált a békaszerű alakzat, mely teljes egészében beborította rubinszín nedvével a lányt. A naga idegei egy ideig még rángatták a törzset, de mire az egész észlelte a halál ürességét, Speera már egy újabbat vett célba.

Fényvértes Laptost mintha kerülték volna a gyíkforma szörnyek. Inkább a törpöt és az exodarit vették célba, a paladinnal szinte mit sem törődve. Egyik – nem az irányába tekintő – hüllőt hátba vágta, beszakítva ezzel nyálkás bőrét. A naga azon pillanatban görcsösen összerogyott, hátán végigfutó gerincoszlopának egy kis része elől, a hasán át szakadt ki. A Megváltás valóban kegyetlen fegyver.

Megvolt azonban az oka annak, hogy miért hagyták figyelmen kívül az újdonsült fényharcost a tengerek bugyraiban élő agresszív lények. Utolsók között érkezett a fedélzetre két sötét harcos. Csuklyájuk teljesen takarta arcukat, hosszú, fekete, szabott palást fedte el minden más részüket. Laptosnak szegezték recézett kardjuk rozsdás pengéit és rögtön támadtak.

A fénylovag nem először küzdött meg velük. Aljavárosi fogságukat megelőzően már volt dolga ezekkel a lidércekkel.

Fényvértes hárított két, végzetesnek induló döfést, majd maga is odavágott. Megváltás nem ért célt, de a paladin újra csapott vele. A kristály megütközött egy kardon, ezzel sakkban tartva az egyik sötét lovast. A másik csuklyás újabb szúrásra készült, Fényvértes üres keze azonban feléje lendült, látszólag a levegőt szorítva. A fénylovag ujjai között parányi sugár mutatkozott, a bökésre rajtoló csuklyás alak mellén pedig égető fénypászmák mutatkoztak. Ördögűzés, paladinok perzselő képessége. A sárgás csóvák mintha teljesen végigégették volna a sötét lovag mellkasát, mert barnás-zöldes, saras állagú váladék loccsant ki belőle, szürkés gőzpára kíséretében. A recés kard a földre hullt, palástos gazdája követte.

A másik – akit teljesen tehetetlenné tett pörölyének súlyával -, most egy hatalmasat rúgott ágyékába. Laptos a rúgástól tovalódult, kissé elhomályosult előtte a világ. Mire kitisztultak szemei, egy becsapódó, ökölbe szorult, csontos kéz közeledését látta. Ettől Fényvértes orra nagyot roppant, ő maga kissé tántorgott. Bal karját kinyújtotta, a Fényt kezdte szólítani. Varázsának viszont abba kellett maradnia, mert védekezni kényszerült, ugyanis a feketepalástos éppen oldalába akarta mártani pengéjét. Sikerrel védte ki a kardot, majd kristálykalapácsával odavágott. A köpenyes vállait érte az ütés, arra az hátracsúszott, hátával beleesett egy, a hajókorlátból kiálló szálkás karóba. Gyomrából kiágaskodott a hegyes fadarab, Laptos pedig megadta neki a végkegyelmet, s bezúzta a fejét.

Vinitor az egyik, rakománytérbe beszökött nagát próbálta megölni. A hüllő gyorsan kúszott, a lövések a csápjai mellett dördültek.

Speera a pengevihar nevű harcostrükköt alkalmazta. Pörgött, teste valóságos hurrikánörvényként forgott. Pallosait maga mellett forgatta, egyszerre válva ezzel megsebezhetetlenné és gyilkos veszedelemmé.

Egyre több nyálkásbőrű csúszómászó jelent meg az Éksuhanón, Laptos azonban nem siethetett Speera és Vinitor segítségére. Előtte szürkés, dúsfüstű ködfal mutatkozott. A füst mikor elült, egy újabb alak jelent meg a Fényvértes előtt, kilépve a megmaradt párafoltok közül. Egy élőholt volt, sötét páncélzatban, ogrék fegyvereinek méretével vetekedő pallossal a kezében, arcának alsó részét kendő takarta.

– Már emlékszem rád – szólt egyből a paladin, majd összehúzta szemeit. – Sokkal korábbról.

– Akkor már azt is tudod, hogy miért viselem ezt – hörögte, és a száját fedő ruhára bökött.

Laptos megpróbálta elnyomni feltörni vágyó emlékeit. Érezte: újabb látomás ideje jött el. Most viszont nem lehet. Úrrá kell lennie magán, mert ha egy pillanatra is transzba esik, a warlock megöli őt. Koncentrált. Végigfutott az agyán mindaz, mit Exodarban tanult az önfegyelemről, és megelőzte a feltörő villanásokat.

A boszorkánymester csapott egyet a levegőbe, mire a Fényvértes felé ezernyi, élénkvörösen izzó varázsok repültek.

A rontás látszólag talált, a fényharcos testét másodpercek hosszú során át csakis a cikázó szikrák fedték. Amikor az átok izzása elmúlt, a fénylovag még mindig ott állt, teljesen sértetlenül.

Isteni pajzs. Ezt a védekező képességet szintén Velentől tanulta. Egy ragyogó buborék vette őt körül, átmenetileg teljesen sebezhetetlenné téve a paladint.

A warlock megrökönyödött a látványon. Hogy lehet ez?

Speera a hajó szélén harcolt, rozoga deszkákon egyensúlyozva. Erőset rántott egyik kardján, mire levágta egy naga kezét. A kar rángatózva hullott a földre. Másik szablyáját ezután keresztüldöfte ugyanazon a hidegvérűn, aki nyálbuborékok pattanása közben kilehelte a lelkét. A lány már újabb nagát vett célba, ám az imént leszúrt kígyómozgású szörnyeteg utolsó erejével megragadta a draenei harcos vállát, és együtt bukfenceztek le az Éksuhanó fedélzetéről, belecsapódva a tengerbe.

A törp mellélőtt. Ezzel még önmagában nem is lett volna probléma, hisz még a legkiválóbb vadászok is hajlamosak elvéteni egyszer-kétszer a célpontot. A mozgó ellenségek esetén ez a szám akár négyre-ötre is hághat. Többször süvítettek el töltényei egy üldözött naga csápjai mellett, de ezúttal a lehető legrosszabb helyre lőtt, ahova csak lőhetett. Az egyik lövedék ugyanis egy kilyukasztott olajoshordó vasalt fémpántjára pattant, és a két fém találkozásának hatására szikrák roppantak ki, de ezek a kis szikrák elegek voltak ahhoz, hogy begyújtsák az olajat. A láng a pillanat töredéke alatt végigszökött a fekete folyadékon, elérve a többi hordót, majd óriási robbanásban tört ki az egész.

Az Éksuhanón kilenc dörrenés hallatszott. Kilenc olajoshordó erőset csattanó robajlása, mely faékekké szaggatta a szállítóhajót. Százezernyi deszka, forgács, illeszték és karóvá vált fapózna.

Lángolt a tenger. A víz felszínén a fekete tócsák alkotta olajtavacska egy az egyben lángnyelvek tápláló anyaméhévé vált.

A naga fregatt ugyancsak megsérült a kitöréstől, lemezes oldalait behorpasztották az Éksuhanó hirtelen megtört darabjai. A fregatt – és rajta lévő legénység maradéka – északnak fordult, és hajóktól szokatlan gyorsasággal vált eggyé a horizonttal.

A habok nem csak a tüzeket hordozták. A roncsok is ott úsztak a felszínen, ahogy több tucat nagának a végtagjai, bőrcafatai, szemgolyói is, sőt, egy, még mindig pulzáló, kékes szív is arra úszott, kiszakadva gazdatestéből.

Vinitor bukkant fel elsőként. Nagy levegőt vett, akkorát, mint aki vagy öt perce nem tudott lélegezni, és ezen az egy belégzésen múlt az élete. Valószínűleg pontosan erről is lehetett szó.

Miután látta, hogy félrement tölténye mit okoz, még volt annyi lélekjelenléte, hogy használja a vadászok egy igencsak hasznos képességét, azaz a Kiszabadulást. Ennek köszönhetően a távolsági harcosok lendületvétel nélkül is képesek voltak akár kilenc métert is hátrahőkölni. Vinitor ezzel a módszerrel leszánkázott az Éksuhanóról, a vízben landolt és túlélte a belobbanó hajó kegyetlen megsemmisülését.

Speera is levegő után kapott, egy deszkát markolva evickélt a törp felé. Arca csupa seb volt, vállai tele voltak hegekkel, némelyikből még mindig erősen szivárgott a vér. Hálát adott a Naaruuknak, hogy az a naga még időben lerántotta őt a mélybe.

Végül Laptos került elő, Vinitor és Speera nagy örömére, hisz ő a robbanás központjában volt. De az Isteni pajzs, az már csak az Isteni pajzs. Áthatolhatatlan minden varázsnak és mindennemű fizikai behatásnak is.

Néhány nagyobb fadarabból ügyes-bajosan rögzítettek össze egypárat, rögtönzött tákolmányt készítve ezzel. Csónakként szolgált. Felkapaszkodtak rá, majd felhúzódzkodtak, és egy vékonyabb oszlopcölöppel evezésbe kezdtek Teldrassil felé. Az eltelt napok hosszúságának, és valószínűleg a detonáció gerjesztette többszáz méteres lökéseknek hála már látták a partokat, és hallották a hullámok moraját, miként nekicsapódnak a szikláknak.

Heves csapkodás, kemény munka volt, de nagysokára elérték az éjelfek birodalmának zöldellő határát. A nap itt teljesen eltűnt, helyét a hold vette át. Ez az éjjeli sötét viszont nem olyan volt, mint amivel máshol vagy máskor találkoztak. Az esti béke, a lágy szellő átszűrődése a lombok között egész egyszerűen megnyugtató volt.

A tengeren felbukkant a boszorkánymester is. Természetfeletti, mocskolt mágiái megóvták testét, kudarca pedig növelte eltökéltségét ügyének véghezvitelében.

– Ezek a naga bérencek… ennyit érnek – morogta, miközben ő is keresett egy nagyobb, lehasadt hajórészt, amibe belekapaszkodhat…

Kilencedik

– Hát ez beszarás! – csattant fel Vinitor, elképedésének hangot adva.

Térdére csapott, hangosan felnevetett. Egy kisebb, épphogy kikúszó könnycseppet törölt le szeme sarkából vastag ujjai egyikével.

A törp legszívesebben hanyatt vetette volna magát Darnassus kőpadlóin, és virgonc hempergőzésbe kezdett volna, mikor meglátta az éjelfek számára szokatlan társadalmát. Korábban is találkozott már a lilabőrű ősi nép képviselőivel, de csupán elvétve egy-egy éjelf tévelyedett be Vasüllőbe, így különösebb jelentőséget sosem tulajdonított nekik. Azonban itt, Darnasussban jobban is megfigyelhette őket, és teljesen meg volt rökönyödve azon, hogy teljesen normális, és elfogadott tény, hogy a férfiak többsége egyberészes, nyitott aljú, könnyű fátyolruhát visel mindenféle díszekkel, míg a nők javarészt vérteket öltve tigriseket ülnek meg, és vigyázzák a völgyeket.

Vinitor sosem volt az a nagy hímsoviniszta. Apja még oly régen egyszer-kétszer elejtette neki, hogy a nők a szülésre valók, viszont Domum ezt sosem sulykolta, és Vinitor betudta ezeket a szavakat annak, hogy atyja szerette a torkát olajozni a többi Sötétvas törppel. Ezek a szövegek csak akkor hagyták el Domum száját, amikor többet ivott a kelleténél, ő maga pedig sosem gondolkozott el a dolgon.

Az éjelfek viszont akkor is furcsák voltak a vadásznak. Korábbi szavait megismételte, kissé küszködött még a harsány nevetés ellen, majd elfojtotta, és szelíden oldalba bökte Speerát.

– Hát de nem? – kérdezte a törp a draeneitől, miközben farkasszemet nézett egy, szerinte szoknyát viselő férfi elffel.

– Az. Beszarás – értett egyet Speera.

A látvány viszont őt lenyűgözte. Itt nem voltak előítéletek, nem voltak elvárt dolgok a viseletre vonatkozóan. Ha egy nő úgy érezte jól magát, hogy páncélokat hord, akkor azt tette. Káprázatos.

Speera tudta, hogy nem fordult meg a világ. Lehetett találkozni olyan asszonyokkal is, akik lenge rokolyákat hordtak, ugyanúgy olyan férfiakkal, akik pajzsokat és kardokat tartottak maguknál, de akkor is… Akkor is azt teszik, ami jó nekik. Azt, amivel szerintük megfelelően szolgálhatják papnőjüket, és azt, amivel igazán kiteljesedhetnek. Nem úgy, mint a többi draenei nő, kik közül kevesen harcolnak, és azok is visszaveszik azt az ocsmányságot, amit ruhának neveznek, mihelyst visszatérnek Exodarba.

Laptos inkább magával Darnassussal volt elfoglalva. Faragott kőboltívek hálója, tiszta tavak oázisa, zöldellő lombú fák erdeje, ívelt házak egybefonódó teteje, kicsiny, de mégis magas tornyok falai, és a többi… Gyönyörű látvány. Mintha az éjelfek fogták volna Ezüsthold, Viharvárad és Dalaran legszebb pontjait, és egyszerűen magukkal hozták volna ide.

Átkeltek egy hídon, eljutottak a palotába. Egy őr – szintén nő – elkérte a fegyvereiket. Vinitor kissé vonakodott megválni szeretett puskájától, de Speera rábeszélte a dologra, mondván, nem lesz itt baj, itt minden tökéletes.

Beléptek a palotába, jobban mondva egy palotaként, szentélyként, elsőszámú iskolaként, és a megnyugvás szigeteként egyaránt funkcionáló dómba, amit a Hold Templomának neveztek. Az épület falai kört formáltak. Alsó szintjén egy zöldellő, bokrokkal teli kert volt, néhány magasba nyúló fa, középen egy szentséges, gyöngyöző tavacska ölelte körbe a fénylő márványemelvényt, mely Haidenét, az éjelfek első papnőjét ábrázolta. Azt tartották, Elune lelke itt érintkezik Azerothhal, így nem volt meglepő, hogy Tyrande is itt tölti idejének legnagyobb részét.

Rövid márványemelkedőn vonultak fel a második szintre, ahol a papnő fogadta őket. Szélsuttogó úrnő egy körteraszon állt bizalmasaival és testőrsége néhány tagjával. A teraszról szemkápráztató látvány tárult az alsó aulára, innen nézve még gyönyörűbb volt.

Megérkeztükkor a tanácsosok egy mély törzsdöntés után elvonultak, így csak ők hárman, Tyrande és két éjelf testőr – Figyelők – maradtak ott.

– Üdvözöllek benneteket. Jöttötökre már számítottam, Velen próféta üzent róla – köszöntötte őket Szélsuttogó.

Hangja lágy volt, selymes, kellemesen csengő. Olyanféle, amire az ember csak annyit mondana, hogy jó hallgatni.

Tyrande zöldes haja hátul össze volt fogva, füle mögött és tarkójánál omlott alá, egészét pedig ékkövek és éjelf motívumok díszítették. Félholdalakú tiarája homlokán ezüstösen fénylett, szeme alatt az elfek mintázatai húzódtak. Nem harcos énjének páncéljait, hanem papnői mivoltának ruháit viselte. Egyberészes, fehér fátylán a kék és a zöld egészen egyedi színeivel játszadozó kövek mutatkoztak ezüstfontatokkal egybeöltve.

Félarasznyi lépést tett feléjük, előhúzódva az árnyékból, a hold keskeny sarlójának fényei megvilágították testét. Fehér fátyla így, a holdfény hatására teljesen áttetsző lett. A gyenge szövetek mindent megmutattak, amit csak férfi szemek látni akartak, mintha csupán a kéklő kövek és az ezüstfonalak lettek volna rajta, minden mást pedig feltártak.

– Üdv neked is, Tyrande úrnő! – mondta Laptos némi habozás után, melyet a papnő mezítelen látványa váltott ki belőle. – A nevem…

– A neved Fényvértes Laptos? – vágott elébe az éjelf nő. A paladin már-már bólintani akart, de Szélsuttogó folytatta – Vagy Liam? Netán Bolvar Fordragon?

Laptos elbizonytalanodott. Ő már régen nem volt egy Bolvarral, bár mélyen magában néha még érezte a Citadellán ülő férfi tompa vívódását és kósza gondolatait. Viszont hogy Liam lett volna… Ez már közelebb állt hozzá. Látomásai már nem látomások voltak vele kapcsolatban, hanem emlékek. Ahhoz viszont túl keveset tud róla, hogy egy és ugyanazként emlegesse magával. Végtére is éppen ez hozta ide Darnassusba.

– Túl sokat gondolkodsz azon, hogy ki vagy – törte meg az elmélkedést Tyrande, mélyen a fénylovagharcos szemébe nézve. – Eszedbe jutott már azon gondolkozni, hogy ki nem vagy?

A fényharcos erre már végképp nem tudott válaszolni. Szemei kissé elkerekedtek, szája sután szétnyílt, és azon töprengett, vajon mit üzenhetett róla pontosan Velen.

– A te neved pedig Speera, így van? – fordult a draenei felé a papnő, kétségek közt hagyva Laptost.

– Igen, úrnő – felelte lelkesen, mosolyogva a harcos lány.

Ahogy Szélsuttogó kimondta a nevét és belenézett az ő szemébe is, Speera szíve hevesebben kezdett kalimpálni. Végre észrevette jelenlétét valaki, aki nem holmi nemkívánatos teherként tartja számon, sőt még a nevét is tudja.

– Fényvértesre itt sok megoldandó dolog vár – közölte barátságosan az éjelf vezető. – Remélem, városunk elnyerte tetszésed, és …

– Nagyon is! – tört ki Speerából.

Tyrande szélesebb mosolyra, szinte már nevetésre húzta keskeny ajkait.

– … és remélem, addig is megtalálod a helyedet itt nálunk – folytatta kedvesen. – Ahogyan te is, Vinitor.

A vadász nem felelt, csak az imént elvonuló tanácsosok mintájára finoman meghajolt.

– Míg Laptos megtalálja válaszait, én megnézek egy ivót – mondta csípőjére tett kézzel Vinitor, kicsit később, a palotából kiérve. Nyújtózott, fújt egyet, és egy korsó jelzéssel ellátott épület után kutatott az alkonyi városban.

– Frászt – tiltakozott Speera. – Megnézünk itt mindent!

Lelkesedése kicsit sem csillapodott az éjelfek rejtélyekkel és csodáival teli világa iránt.

– Ehh – nyökögte a törp, kedvetlenségének hangot adva. – Legyen, elkísérlek egy darabon, de utána iszom egyet.

Széles ösvények szelték át Darnassust, melyek mindegyike a Hold Templomából indult ki. A hold… Ezen a helyen az apró kis égitest káprázatosan pislákolt a fekete égbolton, ragyogó fényeit szétszórta a tavakon, ligeteken, kerteken, házakon és boltíveken.

Első útjuk során Speera és Vinitor a könyvtárba lépett be. Milliónyi könyv. Tízezer éves irományok, regék, históriák és tanok végeláthatatlan tárháza bontakozott ki előttük. A szinte már a könyvek súlyától roskadozó polcsorok egyikének tövében Speera megszólított egy éjelfet. A férfi Somniare néven mutatkozott be, és szívesen vállalta a feladatot, hogy elkalauzolja a lányt a város többi részén.

Vinitor nem tartott velük, teljesen kikészítette a szoknyában végződő ruhát viselő férfiak látványa. De itt ő maga is úgy gondolta, hogy érdekes dolgokat találhat. Fényvértes történetében sok apró részletet nem értett, melyeket azonban nem akart közölni.

Cirkálni kezdett a sorok között, mígnem hosszas keresés után rátalált a Lidérc Királlyal foglalkozó kevés könyvekre. Végigpillantott oldalukon, olvasta az első címet. „Ner”zhul”. Nem, ezt már unja, és habár annyira nem undorodott az okroktól, mint Speera, határozottan nem szívlelte a zöldes vagy épp barnás bőrű ocsmányságokat. Következő: „A Fagyott Trón”. Ez sem hangzott túl izgalmasnak, nem ilyesmit keresett. Eztán viszont megakadt tekintete egy vaskosabb könyvön, amit rögtön le is emelt a polcról. Lefújta róla a porréteget, végigsimított gerincén, kopottas betűit olvasni kezdte. „Naxxramas”.

Fellapozta.

A könyv elmesélte egész Naxxramas történetét. Egy nerubian nekropolisz volt, melyet az utóbbi időkben a Lidérc Király ügynökei használtak felfegyverkezésre, a pestisjárvány terjesztésére, és többek között kísérletezésekre is.

– Valószínűleg Laptos is ezek között a falak között vált élőholttá – mormogta mintegy magának, miközben az illusztrációkat elemezte.

Hosszú betűsorok között egy-egy sokkoló kép is fel volt tűntetve. A kísérletekről szóló fejezetben Vinitor elborzongott. Néhány festmény olyan embereket ábrázolt, kiknek be volt varrva a szemük. Szemhéjuk alól véreztek, miközben a Falka őrült tudósai arra próbálták rávenni őket, hogy démoni szemmel lássanak.

Ezt egy olyan kép követte, melyen az egyik lesoványított férfinak teljesen hiányzott az arca. Vér már nem szennyezte, így határozottan látszott az összes varrás, égetéssel beforrasztott heg. Olyan látvány volt, mintha teljesen kifordították volna. Szemgödrein vékony bőr húzódott, szája helyén csak vöröslő lyuk. Orra nem volt, orrcsontja kikandikált a megmaradt bőrrétegek közül. Teljesen amoffá volt torzítva az egykoron embernek nevezett alany. Mint egy levágott ujj kúpja. Arra hasonlított.

A lapok beszámoltak mesterséges radioaktivitás létrehozásáról is az emberi szervezet legbelsejében, melyet egy olyan illusztráció kísért, amin egy alany mellkasszőre zöld lángok martalékává vált, a tűz pedig valahonnan a szegycsontjából fakadt. Vinitor talált még más emberek végtagjait való átültetésről szóló anyagot, taurenek tülkével telitűzdelt kísérleti parasztokat, állatokkal való női egyedek megtermékenyítéséről szóló beteges tanulmányt, a tökéletes körbelátás érdekében a fejre beültetett szemgolyókat, bevarrott testnyílásokat, embereket, kiknek élve metélték az agyát, és hasonló rettentő dolgokat.

A törp úgy érezte, hogy vad erővel gyomorszájon vágja a látvány.

Talált azonban egy igencsak szokatlan kísérletet is. Kémiai úton, a Falkánál használatos mérgek sorvasztó vegyületei segítségével szerették volna létrehozni a tökéletes élőholt sereget. Egy zöld főzetről írtak, melyek lemarták az emberi szövetet a csontokról, de ennél többet nem árult el a leírás. A kép azonban… A kép, mely emellett volt, az mindennél többet mondott.

Vinitor közelebb hajolt a könyvhöz, szemét megdörzsölte, majd hunyorított.

– Lehetetlen – mondta a törp, arca teljesen elfehéredett.

A képen Laptos volt, láncra verve. Kézzel lehetett rajzolva, kissé el is volt mosódva, de le sem lehetett volna tagadni. Laptos ott térdelt, bal csuklóját és mindkét bokáját vérfoltos vasláncok rögzítették a talajhoz. Mellette egy asztalon kémcsövek, gőzölgő vegyületek fiolái, vezetékek, befőttes üvegekben tartott elmetszett elffülek, két levágott kézfej. Az asztal mögött egy élőholt állt. Mosolya ördögi volt. Ezzel a Falkataggal viszont valami nem volt rendben, a nyilvánvaló dolgokon kívül sem. Laptost ekkor még Liamnak hívták, tiszta sor. Ez az élőholt, aki a kísérletet végezte rajta, mostanra egy elkendőzött csontvázzá lett, aki valamiféle bosszú fűtötte vágytól mindenképpen végezni akar vele. Ez szörnyű, de szintén tiszta sor. Viszont itt a képen valami még sincsen rendben.

Vinitor még tüzetesebben megvizsgálta. Így, hogy nem fedte semmi az arcát, az egész… ismerős volt. Az az alakzat, a koponya egyedi formája eddig fel sem tűnt. De most, hogy így, rongy nélkül látja… Ez nem szokásos Falkatag. A csontok sokkalta zömökebbek, a fej formája nem olyan kerek, allul egészen elnyúló. Állkapcsa lejjebb volt, túlzottan széles, alsó szemfogai hosszúak. Ezek egy ork csontjai. A warlock, aki üldözi őket, valaha egy ork volt.

De miért ilyen pokolian ismerős? Vinitor ekkor már olyan közelt hajolt a poros laphoz, hogy orra hegye szinte hozzáért az öreg pergamenhez. Normális esetben az egyik Elhagyatott olyan, mint a másik. Akárcsak a Falkabéliek… azokat sem lehet megkülönböztetni egymástól, legalábbis Vinitor képtelen volt, de ez nem olyan, mint a többi. Hol találkozott már ezzel?

– Lehetséges lenne? – kérdezte magától Vinitor hitetlenkedve, felemelve fejét.

Zavartan kapkodta tekintetét, ajkai enyhén jártak motyogva, és újra és újra magát kérdezte… De már tudta a választ.

Speera felfigyelt rá, hogy Sominre mezítláb lépkedett a pázsiton. Az éjelf férfi violaszín bőrén a druidák barnával átitatott mélyzöld, egybefüggő viselete könnyen lengett, ez alól csakis felkarja volt kivétel. Bicepszén olyan keménységgel feszült meg a ruha, mintha gyermekekre szabott öltözéket próbáltak volna ráerőltetni. Speerát titkon izgatta a látvány, amellett külön felfigyelt Somniare hajára is. Hosszú, egyenes, összeolvadó tincssorok fűszínű erdeje enyhén lengedezett, vidáman seperte hátának közepét. Somniare egészen más volt, mindenkihez képest, akikkel Speera korábban találkozott. Ha muszáj lett volna, talán kicsit Velen prófétához tudja hasonlítani az éjelfet. Nagyon intelligens volt és igazán értelmes. Afféle sajátos, irodalmi nyelven beszélt, ami a draenei számára szokatlan volt, ugyanakkor lenyűgöző. Kezdetben a gondolkodás ajándékáról beszélgettek, ami a druidatanonc szerint az egyik legnagyobb értéke Azerothnak. Később, miközben a várost járták, már teljesen más témák vizére eveztek. Somniare történeteket mesélt. Maga által kreált történeteket, melyeket Speera ragyogó szemmel, mosolyogva hallgatott, és akárhányszor megálltak valami szépséget megcsodálni, a lány a mesék folytatását várta. Izgalmasak voltak, érdekesek és sokszínűek.

– Miért nem írod meg az egyiket? – érdeklődött Speera.

A druidatanonc eleresztett egy félmosolyt.

– Eszembe ötlött már, igen – felelte lágy, ugyanakkor férfias mélységgel bőségesen megáldott hangján, kissé csóválva a fejét. – Azonban nem érzem, hogy készen állnék rá.

– Nem?

– Nem. Rengeteg történetem van, amit kitaláltam. Másoknak mikor egyiket-másikat meséltem, mind elnyerte tetszésüket. Ugyanakkor szóban más mesélni, mint írásban. Még nem tudom pontosan, hogyan közvetítsem azokat a dolgokat, amiket megálmodtam úgy, hogy azt egy esetleges olvasó is ugyanolyannak képzelje el.

– De ha másoknak is tetszettek, akkor… – Speera nem tudta, miként fejezheti be mondatát.

– Még nem olvastam hozzá eleget – magyarázta Somniare. – Papíron egyszerűen csak más. Még nem használom mindig megfelelő módon a szavakat, nem tudom rendesen megjeleníteni és elmélyíteni az érzelmeket, ha egy-egy szereplőmről beszélek.

– Értem. Azért majd próbáld meg! Én mindenképpen olvasnám – hízelgett Speera, maga is elcsodálkozva saját, eddig nem jellemző viselkedésén.

– Egy napon úgy lesz. El fogom mesélni az egyiket könyv formájában, sőt, tudom is már, melyiket. Ahhoz viszont még előbb több élettapasztalatra van szükségem, több bölcsességet kell szereznem, és a legfontosabb, még több könyvet kell olvasnom.

– És addig mi lesz a meséiddel? – érdeklődött finoman a lány.

– Folytatom a megalkotásukat. Mindinkább magamnak, de ha más is kérdezi, akkor elmesélem. Míg ez nem történik meg, addig ezek az én történeteim maradnak.

Laptos követte Tyrandét egy márványasztalhoz. Az asztal magasan emelkedett a Hold Templomának egy elrejtett zugában. Mellkasig ért, ahhoz viszont túl kicsi volt a felülete, hogy egy tányérnál több elférjen rajta. Inkább tartóoszlopnak mondta volna Fényvértes.

Ahogy Szélsuttogó úrnő lassan sétált előtte, ruhája néhol a holdfény hatására bepillantást engedett az éjelf papnő fenekének hibátlan dombjai közé, néhol pedig, az árnyékban, újra a fehér fátyol takarta az egészet.

Tyrande egy agyagszínű, holdmintás kancsót emelt fel az oszlop mellől, majd a paladin kezébe adta.

– Fogd meg kérlek, óvatosan! – utasította. A fényharcos megfigyelte már, hogy az űrnő szavaiban valamiféle anyai intelem ült, mely szinte mindig kiérződött, bárkihez szólt.

A papnő eztán felhelyezett az oszlopra egy ovális, élénk kék, nem túl mély tálkát, majd mondott valamit az éjelfek nyelvén. Mikor befejezte, a tálka alján apró cseppek mutatkoztak, aztán egy pillanat alatt pedig teljesen tele lett.

Fényvértest valami furcsa, megmagyarázhatatlan eredetű szorongás, gyászfekete félelem környékezte.

– Érzed? – kérdezte az éjelf.

Laptos némán bólintott.

– Akárhányszor csak valami múltaddal kapcsolatos emléket kutatsz, mindig van veled valaki. Ez annak a jele.

Mary. Mary van velem – felelte majdnem, de meggondolta magát. Mary nem hozna rá borzongást, semmilyen körülmények között sem.

– Egy sötét varázsló, aki nem nyughat, míg lélegzel – mondta Tyrande. A nő gépies színtelenséggel beszélt.

– A Lidérc Király erejét akarja – felelte ugyanolyan semlegességgel Laptos. Egy ideje már tudta ezt.

Szélsuttogó fogta a tálkát, kezével tölcsért formált, hogy minél stabilabban fogja, és a paladin elé tartotta.

– Öntsd tele! – utasította ismét.

Más esetben Laptos vitatkozni kezdett volna, hogy a kis kéklő edényke már tele van, de Exodarban megtanulta a feltétlen engedelmességet, mely tulajdonság a Szent Fény harcosai számára nélkülözhetetlen eszköz.

Habár abszurdnak tűnt, a kancsót megdöntötte, gyenge vízsugár csobogott a tálba. Kezén még jobban döntött, hogy a sugarat felerősítse, de semmi. Az edény vize makacsul tartotta vonalát, nem volt hajlandó emelkedni.

A kancsó kifogyott.

– Rendben – közölte a papnő, és kimért óvatossággal visszahelyezte az edényt az oszlopra. – Most pedig nézz bele!

– Mit fogok látni? – A fénylovag félelme feltört. Nem volt biztos benne, hogy készen áll arra, ami jön. Velen szerint ez itt útjának vége. Ő viszont nem volt ebben biztos, ahogyan abban sem, hogy amit a víziók mutathatnak, azt képes lesz elfogadni sajátjának.

– Nem tudhatom. Azt viszont igen, hogy arra kell keresned a választ, ki nem vagy, nem pedig arra, hogy ki vagy.

Tyrande gyöngéden odanyújtotta kezét az edény felé, majd bátorítóan bólintott.

Laptos közelebb lépett. Egész teste megremegett, hallani vélte saját szívverésének olyan mértékű kalimpálását, melyet az óratornyok adnak ki minden egész óra beteljesülésekor.

Itt az idő. Az út vége. Ezért volt minden.

Fényvértes a tál fölé görnyedt, a kevéske vizet nézte. Akaratlanul egyre közelebb hajolt, mágnesként vonzotta a kis fénylő edényke. Egészen közel volt már, orra vége megérintette a gyöngyöző cseppeket, végül, mikor már arcának elülső része teljesen elmerült, jöttek a látomások.

Vinitor a könyvtár előtti bokrok közé rókázott. A látvány… az a rengeteg borzalom… Meghökkentő, elviselhetetlen kegyetlenség létezéséről tett tanúbizonyságot. A világ minden gonoszságának élő megnyilvánulása. A Falka eszetlen masírozásai Északszirten, a Haragkapunál történt dolgok, valamint a többi borzalom, mind-mind elhanyagolható csínytevéssé alacsonyodott ahhoz képest, ami Naxxramasban történt.

A törp letörölte szája sarkából a gyomorsavval átitatott pépes állagú maszatok maradékát és rohanni kezdett.

Tudni vélte, hogy ki is az, aki Laptost követi. Amennyiben pedig igaza van, már meg is áshatják a Fényvértes sírját, mert előbb-utóbb, de az ellenség győz. Elvégre hogy harcolhatnának valaki ellen, akin hiába fog a penge, hiába ütik át testét a varázsok, hiába törik meg, győzik le és pusztítják el, újra és újra feltámad, mind erősebben.

Mikor Speera kitárta lelkét, Somniare teljesen megváltozott. Úgy festett addig, mint aki mindent tudni, ismerni és érteni szeretne, ám egyetlen szempillantás alatt mindez elillant, amikor a lány felfedte előtte, hogy többször eljátszadozott a halál önként vállalt gondolatával. Speerát többször csábította a lehetőség, hogy kiszálljon ebből az egészből, és a könnyebb utat válassza, saját keze által. A druida nem kérdezte, hogy miért. Nem vádolta gyávasággal. Nem vágott fejéhez semmit. Egyetlen dolog érdekelte csak:

– Hogy képzeled el? – tette fel kérését hosszúra nyúlt percekkel később.

– A halált? – Speera meghökkentő gyorsasággal szólalt meg.

– Igen.

– Nem tudom. – A lány a közeli fák szél ingatta ágai közé tekintett. – Békésnek.

– Kegyetlen ajándékként is tekinthetünk a gondolkodásra – mondta Somniare, ugyancsak a lombokat fürkészve.

– Hogy érted ezt?

– Gondolj csak bele! – A druida egész halkan beszélt. Nem mintha más is lett volna körülöttük, de tudatni akarta, hogy szavait csakis Speera füleinek címezte. – A több millió élőlény közül csak nekünk adatott meg, hogy annak tudatában éljünk, hogy egyszer majd vége. Eszerint kell minden percünket megélnünk, és ennek a ténynek árnyéka mindörökre rávetül itteni létünkre.

Somniare leguggolt, leszakított egy piciny margarétát, amit Speera kezébe nyomott.

– Minek örülnél jobban? – folytatta az éjelf, miközben mindketten továbbra is a fákat nézték. – Ha van valami a halálon túl, ahol megtalálod a békét?

– Vagy? – kérdezte Speera, közben némán megszagolta a virágot.

– Vagy nincsen semmi, mintha aludnál. A teljes tudatlanság, a végleges elmúlás. Volt nincs. Egy kő őrzi majd a neved emlékét egy darabig, majd aztán az se – Somniare sóhajtott. – Minden hozzátartozó szintén meghal egy idő után, míg már nem lesz olyan, aki emlékezzen rád. Ezzel pedig végleg elfelejtenek, mintha sosem léteztél volna.

Speera torkát kínozni kezdte a száraz, szorító gombóc. Nem így gondolt eddig erre. Ez túlontúl… elfogadhatatlannak, félelmetesnek és… és felfoghatatlannak bizonyult.

Mindenki fut. Elfáradunk, sétálunk picikét és aztán újra futni kezdünk. Nem csak mi, gyerekek, ez fura. Futnak a felnőttek, és még az öregek is. Az is fura, hogy mindenki csendre inti a másikat. Psszt! – mindig ezt mondják. De hol van anya? Az előbb még itt volt mögöttem, most megint eltűnt. Anya többször is előre szokott lovagolni, hogy eligazítsa az elsőket, néha meg hátra, hogy sürgesse az ottaniakat, nehogy lemaradjanak, mert akkor baj lesz. Anya fontos ember. Sokan mondják, és tudom is, hogy fontos, de akkor is jobban szeretem, ha itt van velem, és csak rám figyel. Anya szerint ezt most nem teheti, de legszívesebben itt lenne velem mindig és csak rám figyelne. Anyát sokan úgy szólítják, hogy „Tisztel főpapnő”, de mégtöbben úgy, hogy „Lady Mara Fordragon”, de nekem akkor is csak „anya”. Mindenkinek sokat számít, de nekem a legtöbbet.

Anya szerint sürgősen el kell jutnunk valami Lordaeron vagy hasonló nevű helyre, én viszont nem tudom, hogy miért. Viharvárad miért nem volt jó? Erre anya sosem válaszolt.

Azt mondta, hogy figyeljek oda, és találjam meg magam, hogy miért megyünk el, mert erről most nem szabad beszélni, ahogyan arról sem, hogy hova megyünk, nehogy rossz fülekbe jusson.

Hát én figyeltem, de hiába. Egyszer csak katonák kezdtek vonulni, akikről azt mondták, hogy kardozni mennek. De hát ez miért baj? Azért vannak a katonák, hogy vonuljanak és kardozzanak. Ettől még nem kell mindenkinek elmennie Viharváradból…

A tömegben hallottam ám, hogy a katonáink nem értek vissza. Hallottam ám, hogy valami orkokról beszélnek, és arról, hogy fel van gyújtva a város. De akkor miért nem oltják el, ha ég? És különben is, hogy éghet egy város?

Sokan sírnak itt a tömegben. Nem csak a nénik, de a bácsik is. Furcsák ezek a férfiak. Mind öreg, aki férfi, és mind szokott sírni is. Más fiúk is vannak, ők velem együtt jártak a főtemplomba tanulni. De olyan bácsit én még nem is láttam itt, aki mondjuk az öreg és a fiatal között van. Furcsa.

Anya szerint Lordaeron nincs olyan messz….. – Ez nem én vagyok.

Én gyönyörű Rulkanom. Egyetlenem. Ha te azt mondod nekem, hogy a draeneik veszélyt jelentenek, akkor én hiszek neked. Sokszor ajándékoztál meg engem jelenléteddel, mikor álomra hajtottam a fejemet. Sokszor jöttél, hogy figyelmeztess. Szavaid nem lesznek hiába, kiváltképp a tegnap esti álom óta. Azt mondtad, hogy akivel beszélnem kell, azt a Hatalmas Kil’Jadenen néven ismerik. Hiszek benned, és azt mondtad te is hiszel bennem. Azt mondtad, hatalmasabb leszek, mint valaha. Azt mondtad, olyan hatalmam lehet, amilyet megérdemlek. Ha te így gondolod, akkor hiszek neked. Rég tudtam már, hogy a sámánizmusnak vannak olyan rejtett titkai, melyeket csakis én fedhetek fel. Rég tudtam már, hogy elérhetőek számomra ezek a felsőbb erők…….. – Ez nem én vagyok.

Jaina… mit tudhat ő erről? Én vagyok a herceg, az én szavam mindenki felett áll. Látom, amit látok. Egy város, Stratholme, amit megfertőzött a járvány. Ezek a polgárok holnapra egytől egyig vérengző élőholtakká lesznek, akik megtámadják szeretett hazánkat. Ezt nem hagyhatom, és nem is fogom hagyni. A nevemet himnuszba foglalják majd, akkor pedig Jaina és Uther is meglátja, hogy nem ment el az eszem, hogy ez volt az, amit tennem kellett. Kiadom a parancsot. Jaina pedig had menjen csak el, és …. – Ez nem én vagyok!

Ha ezt kell tennem, hát ezt teszem. Ha itt, Északszirten van rám szükség, itt dolgozok majd. Ha a király úgy dönt, hogy arról ad ki végzést, hogy itt kell élnem az életemet, akkor itt fogom élni az életemet, Maryvel. – Ez… én vagyok?

Ha anya segítene, akkor nem álmodnék Rulkannal. Ha Jaina nem fordulna ellenem és szövetkezne itt Északszirten Utherrel, akkor a draeneik sem támadnának ránk, és a síró tömegre a nénikkel és bácsikkal. Ha Maryvel művelhetném csak a földeket, akkor nem kellene Stratholmet elhagynunk, hogy lángoljon és égjen és…. – Megőrültem? Elvesztem? Ki vagyok én?

Északszirtre telepítettek. A farmokról csak engem név szerint. Apró farmom volt azelőtt, élvezet volt művelni, kertészkedni, bevetni és learatni. Nem messze terült el Stratholmetól, lóháton alig volt fél óra bejutni a városba, ha az időjárás is kedvezett. Az északszirti életem sem volt rossz kezdetben. Mary és én mindent kibírtunk. Egy félig-meddig roskadozó, hiányos tetejű, lyukacsos falú házat kaptunk a jeges kontinensen, amiből ketten teremtettünk otthont. Én kívülről, ő belülről újítottuk fel a házat, megható, szeretettel teli kuckóvá. Eztán fordult rosszra minden. Az első év után Naxxramasban kerültem, miután elrabolt egy élőholt. Maryról nem tudtam már semmit. A kísérletek, melyeket rajtam végeztek, borzalmasak voltak. A kínok kínját kellett kiállnom, a poklok poklában kellett szenvedjek. Kezdeti szerencsém, hogy Arthas herceg nem támadta meg a Stratholme melletti farmokat, most teljesen elhagyott. Szenvedésből állt minden napom. Az élőholt, ki fogva tartott egy őrült tudós volt. Alkimista, kémikus, mocskos tanok terjesztője, egy sötét kultista. A kikevert és lefőzött kotyvalékok, melyeket itatott velem, maró méregként csúsztak le a torkomon, de nem tudtam ellenkezni. Kénytelen voltam eltűrni mindent, de a testem nem volt hajlandó megtörni.

Állj! Valami nincsen rendben. Ha Stratholme mellett laktam, akkor nekem is ennem kellett a fertőzött gabonából, hisz az ottani szállítmányok hozzánk is eljutottak. Mary is és én is, mindkettőnk elé ugyanaz az étek jutott. Mégsem váltunk olyan gusztustalan, alja szörnyeteggé, de miért nem?

A gabona! Igen. Nem csupán zöldes, mérgező trutymókat kellett innom Naxxramasban, de ugyanilyen színű, penész borította kenyeret is leerőltettek a torkomon. Az íze fertelmes volt. Minden pillanatban a hányinger kerülgetett, de ahányszor öklendeztem, mindig összeszorították állkapcsomat. Ha mégis hánytam, akkor azt újra a számba tömték. Emlékszem rá.

Újra és újra ezt kellett ennem, és a kísérletező Falkatag mindig más eredményt várt. Testem viszont nem volt hajlandó semminemű tünet produkálására. Minduntalan ugyanaz volt a kapott eredménye: semmi.

Egy idő után már nem bírtam. Mikor az élőholt felhozta kedvesem nevét, és azzal fenyegetett, hogy Maryt felkutatják és megölik, akkor az egyik vegyi anyagot utolsó erőimmel az arcába borítottam. Láttam, ahogy rajta teljesen másképpen hat a szer, mint rajtam. Smaragdszín izzás lepte el a pofacsontjait, melyek kegyetlenül füstöltek. Hátrahőkölt, szenvedett. Égette a saját vegyülete, és teljesen lemállott arcának alsó része.

Láncok kötöttek engem a padlóhoz, csak jobb kezemet nem, mellyel azelőtt a koponyájába vágtam a főzetet. E vaspántot azért oldozták el, hogy számba vehessem vele a különféle kísérleti eszközöket, de ezt most ellene használhattam. A büntetésem nem maradt el ezután és kegyetlenebb volt, mint összes eddigi megpróbáltatásom. Megmutatták nekem Maryt. A kedvesem, életem egyetlen, igaz szerelme ott állt előttem, teljesen lecsupaszítva, megkötözve, vérző sebekkel tele. Arca csupa véraláfutás volt, látszott, hogy olyan mértékűen megverték és végigszabdosták testét pengékkel, hogy az élet szinte már kiszökött belőle. Aztán mindennek vége volt. Mary nyakán hosszú, vérző csíkot húzott a kísérletet vezető élőholt, és a szemem láttára ölte meg. Ekkor, csakis ekkor törtem meg. Már nem volt remény, nem volt miért élni és ezt a testem is, mintha megérezte volna. Két dolgot láttam még utoljára emberi szememmel: Ahogy Mary gyengén összerogyott Naxxramas durva kőpadlóján, és ahogy a tudós Falkatag saját arcának megsemmisült részét egy kendővel eltakarja. Ennyi. Eztán nem volt már semmi, Liam megszűnt létezni. Megszűnt létezni a szél, az eső, az ég, a föld, a meleg, a szerelem, a világ. Csak üresség volt, jég és csont. Egy holt katona, ki a Lidérc Király parancsait követi.

Ami innentől történt, az nem én vagyok.

Én onnantól vagyok ismét önmagam, hogy Halálszárny tombolt Azerothon, őrült pusztításának hatásai pedig megrepesztették jégkoporsómat a Citadellán…

De ez még mindig túl kevés.

Miért pont én nem lettem fertőzött a gabonától? És Mary miért nem? Miért pont nekem kellett Északszirtre költöznöm? Miért pont engem hurcoltak el? Miért épp rajtam végeztek kísérleteket és miért épp rajtam nem mutatkozott semmi? Mit akartak tőlem?

Túl sok a kérdés, ezúttal viszont nem fogok ennyi kérőjel között maradni. Nem. Nem! Mostmár elég, ez az utam vége. Kutatnom kell még!

Talán távolabbi múltamban van a válasz.

Míg nem pettyezett ki szám felett a szőrzet, anyámmal éltem. Lenézett egy asszony volt. Mind lenézett volt, szégyen tárgya és elrettentés példája, ki nő létére nem férjezett, ráadásul egy gyereket nevel. Az a gyerek is – más szóval én – is csak egy elfajzott fattyú lehettem innentől kezdve a falu népének szemében. Nekem viszont szép gyerekkorom volt, ez anyám érdeme. Ő és a nagybátyám mindent megtettek, hogy megtanuljam a férfi lét ügyes-bajos nehézségeit és feladatait. Apám viszont sosem került elő. Anyám mindig azt mondta: „Liam, ne érdekeljen, így a jobb nekünk”.

Anyám gyanúsan titkolta apám kilétét… Megvan! Ott lesznek talán a válaszaim.

– Speera! Beszélnünk kell Laptossal. Azonnal! – mondta Vinitor hangos zihálás közben.

A lány zavartan fordult hátra, a kezében lévő margaréta a földre hullott. Tekintetét kapkodta, mint aki most tért vissza a jelenbe egy olyan idilli létsíkról, melyről maga sem tudja, hol és mikor zajlik.

– Miért? – kérdezte Speera.

– Tudom, ki üldözi őt! – magyarázta a vadász, kezével csigavonalakat írt a levegőben, mintegy sürgetve a draeneit az azonnali cselekvésre.

– Ki? – próbálkozott felvenni a törp heves tempóját az exodari.

– Teron Gorefriend – mondta vérfagyasztón.

– Az lehetetlen – szólt közbe Somniare.

– Felismertem! Miután sok-sok éve elszöktem a Sötétvas törpök bosszúja elől, s mielőtt még visszatértem volna Dun Moroghba. Ott álltam én is előtte, még a Külvilágon, mi egykoron egy volt Draenorral, míg szét nem szaggatták. A Külvilágon az Árnyholdas Völgyben kapta expedíciós alakulatom a küldetést a Szövetségtől, hogy derítsük fel Teron Gorefiend legendájának eltitkolt részleteit. Követtük a nyomokat. A Sötét Oltárnál aztán egy ork szellemét láttuk, ki gyanúsan sokat tudott Gorefriendről. Később kiderült az is, hogy ez a szellem egyazon lélek volt Teronnal – hebegte izgatottságtól túlfűtötten Vinitor. – Csapatunkkal legyőztük őt, de halála előtt még megmutatta igazi, élőholt arcát. Ezt az arcot! – A vadász odatartotta remegő kezével a képet, melyet ő maga korábban mély alapossággal tanulmányozott.

Somniare számára láthatóan többet mondott a rajz, mint Speerának. Az elf alaposan megnézte, s mikor látta, hogy a mellette álló draenei kissé értetlenkedik, ő is szóra nyitotta a száját.

– Ez a lény… legyőzhetetlen – mondta hűvösen a druida. – Ami pedig csak tovább növeli veszélyességét, az az, hogy amennyiben ismereteim helyesek róla, akkor tudhatjuk, hogy mind nagyobb hatalomra vágyik.

– De hogy került ide? Hogy élhet még most is? – kérdezte Speera, küzdve a hidegzuhanyként érő információáradattal.

– Gorefriendet többször megölték már, olvastam róla – folytatta Somniare. – Életén át megfigyelhető volt rendkívüli törekvése a nagyobb erők elsajátítása iránt. Kezdetben Gul’dan egy szolgája volt, később az Árnytanács tagjává emelték. A tanács ármánykodásának köszönhetően Teronnak lehetősége nyílt tömegmészárlást rendezni, mikor Karabor tanoncait becsalták a Pokoltűz Citadella ereibe. Ezzel erejét és befolyását magasabb szintekre emelte – a druida elvette Vinitor kezéből a lapot, melyen Laptos és Teron Gorefriend élőholt alakja látszott, kicsit összehúzta szemöldökét, gondolkozott, majd folytatta. – Viharváradnál azonban Gorefriend a belső viszályok közepette elesett, de Gul’dan feltámasztotta őt, így vált Teron ork warlockból az első élőholt halállovaggá.

Speerának ekkor agyába villant a felismerés, hogy az elkendőzött arcú többször sötét varázslóhoz méltó átkokkal szórta Laptost, fegyverzete azonban tipikus halállovag páncélzat, egy méretes szablyával karöltve.

– A Második Háború során Gorefriend nem csak ezen új energiákkal lett felruházva, de Vadpöröly Orgrim szolgálatába állva újfent megerősödött – magyarázta tovább az éjelf. – Teron azt a feladatot kapta később, hogy Ner’zhul sámánkapuihoz szerezze meg Medivh könyvét. Ez nem sikerült, viszont a könyv utáni nyomozása során eljutott Halálszárnyhoz, kivel titkos paktumot kötött. Kétlem, hogy Halálszárnytól Teron csak annyit kapott volna, hogy Medivh jegyzeteit segít megszerezni. Nem. Újabb varázsokat tanult tőle, ebben biztos vagyok.

– És aztán? – kérdezte Speera.

– Aztán Ner’zhul elárulta az orkokat, és eltűntek a könyv segítségével nyitott portálok egyikében. Gorefriend pedig kénytelen volt szembenézni a Turalyon vezette hadakkal, ahol ismételten életét vesztette.

– Így ragadhatott ott a Külvilágon a szelleme! – vágott közbe Vinitor. – Ahol aztán mi megint megsemmisítettük.

– Úgy van! – nyugtázta Somniare. – Azt viszont, hogy hogy képes újra és újra feltámadni, nem tudhatom, ahogyan azt se, milyen képességeknek van birtokában.

– Csak azt tudjuk, hogy meg akarja ölni Laptost – mondta ki a végleges szavakat Speera.

– Ha meg akarja ölni, az azért lehet, mert a Lidérc Király erejét akarja – bontotta tovább a törp. – De ez hogy lehetséges?

– Nem sokat tudok a ti Fényvértes barátotokról – jelentette ki bölcsességgel bővelkedő hangján a druida. – Azonban azt mondtátok, valami köze van hozzá. Abban az esetben, ha valamiféle kapocs állna fent a Lidérc Király és a barátotok között, akkor hatalmas bajban lenne. De emiatt nem kell aggódnotok, hisz Arthas Menethilt legyőzték. Ezzel a Lidérc Király lénye is örök feledésbe borult, nemde?

Speera és Vinitor némán összenéztek.

– Elég volt! – mondta egy hörgő hang.

Laptos felismerte az eltakart arcú warlock hangját. Egy pillanatra látta is a sötét varázslót, de az ezt követő másodpercekben semmit.

– Miért? Miért csak ennyi? – kérdezte a Fényvértes.

Ahogy hátraesett az edénykétől, csaknem elvesztette egyensúlyát. Arcán patakzott a víz.

– Megtaláltad a válaszaidat – jelentette ki Tyrande.

– De nem eleget! – tiltakozott Laptos, kicsit túl erősre sikerült hangszínen.

– Az összefüggéseket neked kell felfedezned. Pontosan annyit láttál, amennyit láthattál.

– Tyrande úrnő! – lépett be egy éjelf őr, megszakítva a beszélgetést. – Bocsánatodat kérem, de ez a két személy ragaszkodott hozzá, hogy lásson.

A testőr mögött egy törp és egy draenei állt.

– Speera! Vinitor! – üdvözölte őket a papnő. – Megéreztétek, hogy Laptos végzett? – kérdezte kissé lehordón.

Vinitor előre lépett, és beavatta az éjelf úrnőt minden felfedezésükbe. Szélsuttogó Tyrande kissé hátrált, aggodalmával küzdött.

Laptoson nem látszott különösebb félelem, hisz a lényegi dolgot, miszerint az ő fejét akarja az elkendőzött arcú élőholt, már eddig is tudta.

– El kell vágnunk a kapcsot véglegesen Bolvar Fordragon és Fényvértes Laptos között – mondta karba font kézzel Elune papnője. – Akkor talán letesz a tervéről Teron.

– Akkor tedd hát! – kérlelte a draenei.

– Ehhez nekem nincs hatalmam – mondta elkeseredetten Darnassus úrnője.

– De valakinek kell lennie! – erősködött megoldásokat keresve Vinitor, nem adva lehetőséget semmi másnak.

Laptos teljesen szótlan volt, még sokkolva érezte magát a látomások miatt, azok villantak szeme előtt.

– Van. Egy nagyon erős vigyázó. Őt kell megkeresnetek – bólintotta Tyrande.

– És ki lenne az? – kérdezte Laptos visszatérve közéjük.

– A neve Go’el. Keressétek meg, és talán megszabadulhatsz az üldöződtől…

Tizedik

Egy hangot se. Milyen egyszerű, mégis milyen nehéz – gondolta Speera. Amikor a legnagyobb csendre van szükség – és ezúttal arra volt szükség -, akkor szinte lehetetlen azt betartani. Ilyenkor azok a dolgok szólalnak meg, és töltik meg hangokkal a csendet, amikről nem is gondolnánk máskor, hogy ezekhez egyáltalán jár hanghatás. Ilyenek az apró léptek, melyeket könnyű csoszogás kísér, a kéz finom mozdítása, amihez hozzá jár, hogy a karhajlatoknál a ruha eldörzsölődik a ruhán. A fej mozdítás, ezzel a haj halk, de mégis csak hangot adó seprése. A száj észrevétlen ki vagy becsukása, amivel pedig az ajkak néhány nyálbuborékot pattintanak szét. Na és persze ott van még a légzés. A mellkas fel-le süppedése, minek következtében a levegő csak úgy kitódul az emberből, ezzel gyenge, szélsusogáshoz hasonlatos zajt keltve. A folyamatos, nem szűnő zihálás.

Az „egy hangot se” tehát nem bizonyult olyan egyszerűnek, mint az elsőre látszik. Most viszont éppen erre volt szükségük. A tökéletes csendre. A teljes némaságra, mert a legkisebb nesz is olyan figyelmet kelthet, ami idecsődíti hozzájuk a taureneket, és akkor végük.

Hosszú időt töltöttek a fellegekben. Miután Darnassust maguk mögött tudták, már vagy két teljes hónap is eltelt. Kezdetben mind élvezték a Tyrandétól kapott hippogriffek hátán szelni a felhők fehér mezőit, de ahogy a napok hetekké nyúltak, azután kellemetlen, gyötrő teherré vált.

Persze nem tehettek mást. Bujdokolni kényszerültek, hisz a sötét varázsló még mindig a nyomukban lehetett. Emellett el kellett érniük egy Go’el nevű ork sámánt, aki Szélsuttogó papnő szerint Orgrimmarban van. Ehhez ideális választás volt a hippogriff. A pompás, tollas állat nem kevés éjelf büszkeséggel volt megáldva, mely sokszor makacsságán is megmutatkozott. Nem irányíthatták a griffeket, azok pontosan olyan úton vitték Laptost, Vinitort és Speerát a hátukon, amilyennek azt Tyrande megparancsolta nekik.

E makacsságnak volt azonban hálás oldala is. A távot – ami határozottan nem volt kevés – meg kell hagyni, jól bírták a kékes-zöld repülő hátasok. Ezek az egész kicsire nőtt állatok beérték ugyanis annyi földön tartózkodással, ami a kalandoroknak kellett ahhoz, hogy ételt vegyenek magukhoz, aludjanak kicsit és kinyújtóztathassák elmacskásodott lábaikat.

A madarak feladata volt, hogy Darnassusból Orgrimmarba juttassa Fényvértest és társait. Hogy a frontokat elkerüljék és a nyilvánvaló útvonalakat se érintsék, nem utolsó sorban pedig összezavarják az elkendőzött arcú Teront, a papnő egy kivételesen biztonságosnak, ugyanakkor kivételesen hosszúnak ígérkező utat hagyott meg. Darnassust Holdtisztás követte, mely a druidák saját helye volt, s hol legtisztábban érintkezhettek a természet mágusai az éji égen fénylő sarlóval. A hippogriffek elvitték őket innen egy Téltavasz nevű fagyos helyre, mi Kalimdor legészakibb részén feküdt, s minek végére érve az idő egészen kellemessé változott. Kanyarokat írtak eztán a Világfa ágai körül a Hyjal-hegységben, majd átlót szabtak a levegőben, s Kőrisvölgy északkeleti részéről délnyugati csücskébe jutottak. A Kőkarom-hegyek ormán dél felé hatoltak, egészen az Elhagyott megyéig. Ott a madarak egy, szinte szabályos kilencvenfokos kanyart hánytak, s Mulglore mezei felé repültek.

Taurenhon legszélén repültek kezdetben. Ott viszont volt valami, amire senki nem számított: egy őrző totem. A taurenek valamire készültek, valamiféle nagy ellenségre, de két hónap leforgása alatt sok hír elkerüli az embert. A totem a hegyszélek közé volt rejtve, valószínűleg álcázva is volt, mert már csak az után fedezték fel, miután tűzgolyót lövellt a hippogriffekre. A madarak húsa perzselődni kezdett, ezzel egyszerre zuhantak. Nem messze a fővárostól, Dörgő Meredélytől nagyjából félmérföldnyire landoltak.

A tollas állatok a levegőben vergődtek, égő szárnyaikkal füstös köröket rajzolva mindinkább estek, mint ereszkedtek a föld felé. Mire biztonságosnak mondható volt, hogy leugorjanak a griffekről, nem kockáztatva a halált, addigra már azok lángnyelvek martalékává váltak, szenesedett, égő hússzagot árasztó fekete folttá mállottak, semmivé válva a levegőben.

A landolás megrázkódtatásaiban Laptos a lábát törte. Jó hasznára vált a paladinok Fényvillanás képessége, mely után a szilánkosra zúzódott csontok ismét összeálltak, s habár enyhébb bele-belenyilaló fájdalmakkal kellett szembenéznie, de végül is megmaradt.

Vinitor állapította meg, hogy Dörgő Meredélyig jutottak. A szinte mellettük magasodó dombok legtetején vaskos, durva totemek ágaskodtak, miket nemeztakarókkal borított, kifeszített karók kötöttek össze, mintegy kerítést vonva a város köré.

Csendben kellett tovább állniuk, a legnagyobb némaságban, mivel ha ők látják a várost, akkor az ottani ostoba tehén-őrök is láthatják őket – mondotta a vadász.

A síkság uralta végtelen zöld mezőkön a hangtalan bujdoklás szinte lehetetlen volt. Sehol semmi. Kopár vidék, mindenütt alföld. Az egyetlen kiugró csakis Dörgő Meredély volt.

Futni kezdtek. Maguk sem tudták, hogy hova, vagy merre, de rohamléptekkel száguldottak minél messzebbre a totemvárostól.

– Arra, ott! – lihegte Vinitor a Mulgloret körülölelő hegység irányába mutatva.

– Gyalogszerrel elérni, még ilyen heves tempóban is meglenne vagy fél óra! – kiáltotta levegőt kapkodva a Fényvértes. – Kizárt, hogy ne lássanak meg minket a taurenek!

– Akkor rákapcsolunk – zihálta a törp, mintegy szórakozottan.

Vinitor hirtelen előretolta a karját, ujjai hegyét egymáshoz érintette, majd egész tenyerét kitárta. Egy apró pillanatra keze előtt mintha egy zöld tigrismintázat mutatkozott volna a levegőben, aztán kámforrá vált. Mikor a tigrisfej eltűnt, váratlanul mind felgyorsultak.

– Gepárd-aspektus – mondta a vadász, és eleresztett egy büszkeséggel teli félmosolyt.

Lábaikat olyan gyorsan szedték, mintha nem egész taurenföld, de legalább egész Azeroth üldözné őket. Speera annyira sebesnek érezte saját és társai tempóját, hogy elképzelte, miként egy vágtató lócsordát is lehagynak.

Az út így is vagy tíz percbe telt, de a hegylábnál be tudtak húzódni egy barlangnyílás szájába. Magukba roskadtak, hangosan fújtattak, kulacsaikat ürítették.

– Na, mit mondtam? – kérdezte Vinitor. Hangjában ismét valamiféle önteltség cseppent, de lényegét elnyomta a fújtatás.

A törp meggörnyedten szedte a levegőt, kezeit térdére tapasztva tartotta testét. Speera a barlang kőfalának támaszkodott, lehorgasztott fejjel kapkodva lélegzett.

Laptosnak is sokkalta gyorsabban emelkedett és süppedt mellkasa, de mereven nézett maguk mögé, végig a pusztaságon, keresve valamit vagy valakit.

– Mi az? – kérdezte Speera.

– Valami nincs rendjén – közölte kissé nyugtalanul a fényharcos.

– Leráztuk őket, ennyi. Gyorsak voltunk, nem láttak meg – magyarázta a vadász.

Laptos immár nem volt olyan zaklatott, és testtartása is kissé megernyedt, de akkor sem találta rendben a dolgot. Kizártnak tartotta, hogy ha valaki megjelenik a taurenek hazájában, fényes nappal, épp Dörgő Meredély mellett, akkor azt nem szúrják ki. A tauren nem egy ostoba faj, mindinkább olyan, aki ismeri, figyeli, őrzi a saját területét, és ami nem odaillő, azt megöli. Kiváltképp, ha a Szövetséghez tartozik.

Megvárták az éj leplét. Fényvértes folyamatosan várta a valamit. Hogy jönnek, és megölik őket. Hogy kiszúrják a nyomokat. Hogy elhurcolják mindannyiukat. Akármit. Ehelyett semmi.

A sötétség uralta vidéken gyengén pislákolt a hold. A feketeség mindent eltakart, óvó palástként borult a mezőkre.

Kiléptek a barlangból. Vinitor megállapította az irányt, s a hegyeken át egy ösvényt követtek.

Véget nem érő kutyagolás várt rájuk, Orgrimmar így, hátas nélkül lehet akár öt napnyira is, négy, ha a vadász megtartja a gepárd-aspektust.

A hegy túloldalára érve kivilágosodott. Szemeikkel végigpáztászták az eléjük terülő sivárságot. A sivatag, Északi Meddőség. Egy-két Hordás jelzéssel teletűzdelt falu, a maga csúcsos, elefántcsont szegélyezte vöröscserepes tetejű házakkal, kőemelvényeivel, és nemezkerítésével, azon kívül viszont csak a homok, a kopasz buckák, száraz kopárság.

– Ott lent! – mutatott az egyik szélre eső farmra a vadász. – Szerintem onnan észrevétlenül el tudunk lopni egykét farkast, vagy talán még egy kodó is lesz a háznál.

Leereszkedtek a lejtőkön, csendben, összehúzva mozogtak. Valóban túlságosan is a semmi szélén volt egy ork farm, de igencsak kockázatosnak ígérkezett. Bonyolultnak – gondolta Laptos.

Teljesen összehúzódva, lassan lépdestek. Könnyed mozdulatokkal átvetették magukat a farm rozoga fakerítésén, és a csűr felé kezdtek nyomulni.

Fényvértes felfigyelt rá, hogy alig volt mit betakarítani. A farm nagyon szegényes volt, ahhoz képest, hogy méretesnek mondható. De mintha már most mindent learattak volna, mintha már most minden eleségre szükség lenne.

A pajtához érve körbetekintettek, óvatosan, a legkisebb részleteknek is nagy jelentőséget tulajdonítva lapultak a csűr fából összetákolt falához.

Laptos megragadta a pajtaajtón lengedező rozsdás lakatot, kettőt rántott rajta. Odabentről elfúló pisszegés és mélyen dörgő morgás hallatszott.

– Farkasok. Tízezer százalék – suttogta Vinitor, fülét a csűr falának tapasztva.

Laptos biccentett, félarasznyit hátrált, s leakasztotta hátáról kristálypörölyét.

Megadó reccsenéssel, korhadt fák sipító ropogásával szakadt be az ajtó.

A kiözönlő porfelhő, ami az ajtón fakadt ki, ezernyi vérengző farkas vad csaholását hordozta magával, ennek ellenére egy fenevad sem rontott ki rájuk.

Láncok csörögtek.

Ahogy elült a por, Laptos lassan lépdelt befelé. A csűr sötét volt, csak a fafalból kivájódott ékek sugarán hatolt be valami kevéske napfény. Ez viszont elegendő volt, hogy lássák a farkasokat, amik láncukat rángatják. Három farkas, két fekete és egy szürke. Nem vadak, csak megijedtek, amikor az ajtó beszakadt, emellett valószínűleg a lánchoz sincsenek hozzászokva – állapította meg a vadász.

– Ááwh! – sikított egy mély, női hang a semmiből.

Fényvértes kezein sárgás fények kezdtek mutatkozni, melyek bevilágították a pajtát.

Az egyik sarokban, a porban guggolva, csupa sártól mocskosan kapaszkodott egymásba két ork. Egy férfi és egy nő. Az asszony haja hosszú volt és igencsak ápolatlan. Fekete kóccsomókban csüngött végig zöldbőrű arcáról. Valósággal reszketett.

– Minek bújtatok el a saját farmotokon? – kérdezte Laptos a férfitől.

Valószínűleg övé a telek, maga gazdálkodik rajta. De mégis mi a fenének rejtőzik a saját otthonában, Horda uralta területen – vívódott magában a paladin.

Az ork paraszt arcán szintúgy félelem ült. Alsó állkapcsából hosszan ágaskodott ki két, vaskosan elnyúló szemfoga, remegésük megrezgette a zöldbőrű gazda egész fejét.

– Mag’ut, rakar… – kiabálta félelemtől fűtötten az ork, zokogó feleségét mindkét kezével takarva. – … Gorom’tun, algar kar rock.

– Mi van? – kérdezte Vinitor, puskájával célkeresztbe fogva a két bujdoklót.

– Ork nyelven beszélnek – közölte hidegen Speere, lenéző pillantásokat vetve a paraszt felé.

– Mit mond? – érdeklődött nyugodt hangon Laptos.

– Hogy ne bántsuk. Hogy hála az égnek, hogy a Szövetség már itt van – Speera hangjából minden együttérzés eltűnt.

– Ezt meg mégis hogy érti? – érdeklődött a törp, fegyverét finoman lejjebb eresztve.

– Honnan tudjam? Kit érdekel… – a draenei egy kifejezéstelen grimaszt intézett a reszkető nő felé.

– Hát kérdezd meg, kérlek – szólt közbe Laptos. – Közülünk csak te tudsz orkul.

– Aha… mert én olyan szívesen és önként tanultam meg…

Speera közelebb lépett a paraszthoz. Az fel akart állni, de Speera durván visszalökte a földre. Laptos rászólt, és az exodari nem is erősködött tovább, beszélni viszont csakis goromba hangszínnel volt képes.

A lány fordította a zöldbőrű szavait. Az ork arról beszélt, hogy mostanra a Horda teljesen kettészakadt. Garroshról szólt, és az Új Hordáról, kik sanyargatnak mindenkit, ki ellenük szegül. A férfi elborzadva számolt be Speerának arról, hogy csak a Garroshhoz közeli harcosok kapnak tiszteletet, arról, hogy kiűzték a trollokat a földekről, hogy üldözik a taureneket, és Azeroth meghódításán dolgoznak. Járják a földeket, elveszik a termést, megerőszakolják az asszonyokat, fosztogatnak. Az orkoknak két választásuk van: teljes együttműködés és behódolás, vagy a legjobb esetben a száműzetés.

– Most már tudjátok, milyen az, amikor a saját földeden ér utol az elnyomás, és esélyed sincs. Remélem az egész mocsok fajod kipusztul – köpte oda búcsúzóul a draenei a Szövetség nyelvén az orknak.

Mivel ezután a lány nem volt hajlandó beszélni, Vinitor elmutogatta, hogy elviszik a farkasokat, és hogy zárkózzanak be. Az viszont, hogy mennyit értett meg mindebből a rettegő pár, már őt sem különösebben érdekelte.

Hát ezért nem szúrták ki őket a taurenek, ezért bujkálnak parasztok saját csűrjeikben… Ez az Új Horda igazi mészáros hadosztály lehet, ha képes mindenkit menekvésre és rejtőzésre kényszeríteni – merengett Fényvértes.

A farkasok szélvészként szelték a pusztaságot. Gyorsan vágtattak, vadlovakat megszégyenítő fürgeséggel szedték karmosvégű izmos lábaikat. Az út mégis… valahogy másnak, idegennek és sokkalta nyomasztóbbnak tűnt, mint eddigi megpróbáltatásaik során valaha.

Az egykoron dűnék alkotta táj mára már csak megkeménykedett, napszítta homokká lett, mely felett a perzselő nap megmutatta másik arcát. Az addig éltető napkorong itt felhevített mindent, a horizonton a sárga eget hullámokkal zsibbasztva összemosta a sivataggal, kiszáradt növények nedvtelen szárai tanúskodtak a kegyetlenségéről.

Elviselhetetlen volt. Mindezt pedig tovább erősítette a távolból, visszhangként érkező sikolyok és hörgések elnyomódó, mégis hangos moraja.

Miként a lángoló, vért kívánó nap alámerült, és Azeroth égboltja átfordult a sötétbe, még hátborzongatóbbá vált a föld. A feketeség odatelepedett közéjük, a semmiből fakadó hangok immár nem sikolyokat, hanem más farkasok mély, csontokig hatoló vonítását hordozták.

Az este eljöttével egy elhagyatott építmény felé meneteltek.

Aztán egy ponton meglátták őket. Orkok a közelben. Egy valaha erődként szolgáló, manapság pedig rozoga viskóként éktelenkedő romos tákolmány falaira rávetült a fáklyák gyér, bizonytalan fénye. Belepték, behúzódtak azok is. Az orkok tábortüzet ültek körbe, felette valamiféle hús sült. A hús szaga rémes volt: megszenesedett, füstös, túlságosan odaégett dögszag, orrfacsaró bűze. Az egyik ork az égbe tartotta egy marha megcsupaszított fejét, pontosabban a vérfoltos, itt-ott elmetszek inak csúfította marhapofa koponyáját.

– Zabálnak a dögök – mondta hidegen a takarásból Speera.

Az orkok láttán mindig önkéntelen, erős undortól fertőzött grimasz ült ki arcáta, szeméből pedig eltűnt a melegség.

Laptosék egy darabig az erőd lehasadt kőfalain és leszakadt lemezein túl, a sötét biztonságból figyelték a leginkább gyilkos rituáléra, mintsem vacsorára hasonlító eseményt.

A Horda katonái maguk felé emelgették a marhapofa csontjait, tülkénél fogva egymásnak dobálták, s őrült vigyor ült az arcukon, mikor az ég felé lóbálták újra és újra a véres indákkal átszőtt állati koponyát.

Négyen voltak. Semmi furcsa. Orkok, a maguk pusztaságában, a maguk ocsmány, minden emberséget áthágó mivoltukban. Zabálnak a korcsok – gondolta Vinitor. De valami mégsem volt itt rendben.

A fáklyák fénye nem volt elegendő a pontos megfigyeléshez, na de akkor is… A vadász nem kevés összeget mert volna tenni rá, hogy ezek az orkok… barnabőrűek.

Fényvértes odasúgott a törpnek. Ő maga is látta. Barna orkok, melyekről Azeroth nem sokat hallott, míg Garrosh meg nem jelent, elsőként ebből a fajtából.

De volt még valami, ami nem volt itt rendben…

Egy aprócska tényező, ami ott volt az orruk előtt, ennek ellenére képtelen volt a tudatosulásra…

– Te jó ég! – Vinitor száján a szavak szinte kiszöktek, mintsem szándékosan formálódtak meg, mikor agya a valódi értelmet fedezte fel.

A vadász arca teljesen elfehéredett, ajkai lent akadtak, akaratlanul hátrált két lépést, zavaros hitetlenkedés vett erőt rajta.

– Mi az? – kérdezte halkan Laptos.

– Ezek… – a törp mély levegőt vett, s látszott, hogy ő maga sem hisz saját szemének – Az nem egy marha… Ezek… egy taurent zabálnak.

– Mi? – csattant fel Speera, sokkalta hangosabban, mint szerette volna.

Eztán nem volt már választás. Ha meghallották őket akkor… Nem. most nem volt idő gondolkozni. Villámsebesen felugrottak szőrös vadkutyáikra, és végig vágtattak az éjszakán.

Hol van már a vége? Mi lesz aztán? Speera már nem bírta. Feszengett, félt, kettős vágyai voltak. Barátaival akart maradni, követni őket mindvégig, sőt a végsőkig! Elmenni a halálig, a fájdalom arcába nevetni, majd önként, dalolászva, hóbortos nótákat fütyörészve csatlakozni a világon túli léthez, hol nincs már énekszó, nincsen lélegzetvétel, nincsen hang, szél, test, és érzések.

Ám ugyanakkor… ugyanakkor visszavágyott. Vissza akart térni mielőbb Somniaréhez, Darnassusba. Nem akart eljönni onnan, miért is akart volna? Jól érezte magát a druidával, és ami talán még fontosabb, otthon érezte magát az éjelfek között. Először igazán otthon.

Eszébe jutottak Somniare utolsó szavai.

  • Ne szomorkodj! – mondta akkor mosolyogva.

  • Nem akarok elmenni – a lány kieresztette könnyeit, melyek csípősen gördültek végig arcának dombjain.

  • El kell menned, és megírnod a saját történetedet. Ha te írod a történeted, akkor van beleszólásod. Ha viszont úgy döntessz, hogy nem írod, akkor is íródik az magától, de akkor nem tudsz rajta változtatni.

Speera akkor reménnyel, vágyakozással tekintett a druidára.

  • Ha a sors úgy hozza, hogy visszajössz hozzám, én leszek a legboldogabb. Ha nem, akkor tudni fogom, hogy a saját történeted írod, és másfelé húztad a vonalait.

  • Visszajövök hozzád.

A lány úgy érezte, hogy darabjaira esik szét, mikor elváltak egymástól.

Élnek. Még élnek. Aligha hitték, hogy megélik a reggelt. A nap… a kegyetlen nap viszont ismét rájuk nézett, s úgy döntött, még hagyja őket szenvedni.

Ez már Durotar. A Horda, az Új Horda, vagy akárminek is, de az örökös ellenségnek a gyűjtőhelye. A talaj salakos volt, rézszín lepel borított mindent, kérges takarót vonva a felszínre. Az üreg, amit átmeneti szállásként használtak az este, megóvta őket. Innen viszont nincs megállás. Orgrimmar már látóhatáron belül volt. Innentől fogva minden és mindenki meg akarja ölni őket, sokkal inkább, mint eddig.

Különben így sincs kizárva, hogy a halálba sétálnak – töprengett Vinitor. Hisz még ha el is jutottak idáig, akkor is, most mi lesz? Orgrimmarba a Szövetség tagjainak nem éppen hétköznapi dolog a ki-be járkálás.

Ködbe burkolózott a világ, mintha a felhők leköltöztek volna a földre, fátylas homályt vonva minden köré. Pár hegyesre faragott gerenda ágaskodott ki messze, a szemcsés zavarosságból, más nem látszott a Horda fővárosából.

Két óra volt az út. Igazán semmiség, sőt, mi több, elhanyagolható aprócska lábjegyzetnek tűnt az eddig megtett út történetében – rendezte utolsó gondolatait Laptos. Milyen más érzés… Mintha vége lenne ezzel. Mintha ez után élet sem volna, pedig az forogni fog ugyanúgy tovább. Igazi mérföldkő lesz beszélni Go’ellel, akárki is legyen. Onnantól nem lesz több kérés, nem lesz több talány, a mondatok végére végre pont kerül.

A főúton haladtak, a köd oszlott, a körül ölelő kőemelkedők is apadtak. Tisztán látták már Orgrimmar bejáratát, hosszan nyúló falait, áthatolhatatlan bástyáit, szögecses illesztékeit, vad emelvényeit. De a város… egészen más volt, mint képzelték és egészen más, mint ahogy a képeken látták. A könyvekben a rajzokon egy bevehetetlen erődként ábrázolták, a durva építészet monstrumaként emlegették, a Horda kegyetlen főhadiszállásaként írtak róla. A valóságban viszont, mikor odaértek hozzá, egészen mással szembesültek. A városfal mellett vizenyős talaj húzódott, a kapu előtt eldobált dárdák, kardok, szanaszét heverő páncélzatok és szétvert erőgépek voltak. Rongyosra tépett Szövetséges zászló, de ugyanúgy szétszabdosott Hordás lobogó is. A falak mögött sűrű, dús, sötétszürke füstfelhő szállott fel, kiabálás zsivaja vegyült a levegőbe.

– Mi folyik itt? – kérdezte Speera.

Vinitor körbetekintett. Néhány hulla, közvetlenül a bejáratnál, sokkal több odabent. A törp lehajolt, és megvizsgált egy halott vérelfet.

Szemből lefelé hevert a szőke hajú, hosszúfülű férfi, a vadász a hátára fordította. Vérbe fagyva nézett a semmibe üveges tekintetével, hasa végig volt metszve, honnan még egészen frissen szivárgott a vér. Vinitor kezét enyhe vérpermet vonta be, mikor hozzáért a végső lélegzetvételeitől megszabaduló elfhez.

– Ezzel a quel’thalasival orkok pengéje végzett – állapította meg ridegen a törp.

– Az mégis hogy lehet? – értetlenkedett Speera.

A lányt valami különös félelem kerítette magába. Lehet, hogy Garroshnak sikerült? Az orkok uralkodnak?

– A város ostrom alatt áll – kapcsolódott be a beszélgetésbe Laptos. – Az első vonalak már áttörtek, utánpótlás nem érkezik, mert akkor velük találkoztunk volna.

– Lehetséges, hogy az Új Horda megdöntésére esküdött fel a Horda, és most bent harcolnak? – kérdezte Vinitor, ám inkább megállapításnak szánta.

– A Szövetség is itt van – tette hozzá Fényvértes, s felkapta a földről a kékes zászlót.

Belépve a kapun mindannyian magukhoz fogták a fegyvereiket. A zajok felerősödtek, puskaropogás, pengeváltás csattanása hallatszott erős ordítozások közepette. A városkép szörnyűbb volt, mint remélték. Élettelen testek mindenütt. Barna orkok, zöld orkok, emberek és mindenféle lény, mindenféle alakzatban. A vér teljes egészében ellepte a talajt. Lángoltak a házak, nyílvessző állott ki minden honnét, ahonnan csak elképzelhető volt. A csata viszont nem előttük folyt, valamivel arrébb lehetett már a front.

A harcok zsibongása után eredtek, rohantak a zörejek után. A hangok a katakombák felé vezettek, egyre hangosabban csengettek. Leereszkedtek a roskadozó lépcsősoron, belépve az alagutak rendszereibe. A fény itt gyengébb volt, erőtlen sugarakként világították meg a levegő poros szemcséit. Más esetben ez gyönyörűként hatott volna, mint sok százezer, parányi szentjánosbogár, de itt valahogy nem hordozta magával azt a szépséget, ami elvárt lett volna. A folyosó dohos volt, enyhén penészes, fémszagú. A friss csata halottjai itt is össze-vissza hevertek, de – ha ez egyáltalán lehetséges – jóval nagyobb számban. Nagyon közel lehettek már a többiekhez, a hullák még szinte remegtek. Ami viszont furcsa volt, az a csend. Egy Elhagyatott csattogó állkapcsának pici zöreje volt minden, ami hallatszott, aztán az is elnémult.

A csend ismét leült közéjük.

– Még is mi ez? – aggodalmaskodott Speera, vadul kapkodva fejét jobbra-balra.

Az előbb még harsogó csatakiáltásoktól volt túlfűtött az ostrom alatt álló Orgrimmar, ahogyan viszont átlépték a katakombák küszöbét, hirtelen minden csattogás és kiáltás eltűnt. Túl hirtelen, a pillanat szinte egészen apró töredéke alatt.

– Nézd! – mutatott oldalra Vinitor.

Az addig agyagszín falak most mélyibolyaszínt öltöttek. A folyosó egésze sötétlila lett, a sötétszürke árnyalataival, s a fény is még kevesebb lett. Lábuk körött feketés füst keletkezett, mely nem szállott fel, sem nem oszlott. Csak ott állt, önmagában gomolygott, s ádáz mód ólálkodott körülöttük.

– Egy hangot se! – intette őket Fényvértes, próbálva megkapaszkodni valaminek a biztos valójában.

Egy hangot se. Milyen egyszerű, mégis milyen nehéz – gondolta Speera. Amikor a legnagyobb csendre van szükség – és ezúttal arra volt szükség -, akkor szinte lehetetlen azt betartani… A könnyed csoszogás, a dörzsölődő ruha, hajfonatok seprése, légzés, meg a többi.

A falak megmoccantak, a folyosó egyre tágult, valósággal teremnagyságúra nyúlott meg, minden irányba. Nagyobbnak hatott talán még Varian király főterménél is, sőt, megeshet, hogy az érseki templom egy-az egyben bele is férhetett volna. A fény nem tért vissza, de teljes sötétség sem volt. Inkább, mintha elhaló gyertyák esetlen lángjai szolgáltatták volna a világosságot, melyeket harmatgyenge szellő ingat. A lépcső mögöttük eltűnt, mintha sosem lett volna ott. Kétoldalt a falak már nagyon messze voltak, akár húsz-harminc méternyire is lehettek. Előttük a végtelen alagút, és egy – oda nem illő – fekete ködfal az út kellős közepén, mely egyre közeledett.

Vinitor megunta a játszadozást. A közelgő, gomolygó füstfelhőre tüzelt, s a kellős közepén találta el. A felhő láthatólag megingott ugyan, de az ütött lyukat gyorsan befoltozta sötét fátylaival, a töltény pedig többtíz méterre mögötte, fémes csengéssel hullott a földre.

Még szorosabban markolták fegyvereiket, készülve az ütközetre… akármi ellen.

Mikor a kavargó, fekete légoszlop alig két méterre volt tőlük, egy alak formálódott meg benne.

– Itt van – sóhajtotta Laptos, majd társaira nézett.

Hátborzongató nevetés, őrületes hörgés hangjai.

A füstből kilépve egy fényes, sötétkék nehézpáncélzatot viselő, kétkezes pallost tartó, elkendőzött arcú alak tűnt fel.

– Itt vagyok, igen – zagyválta erőteljes, köszörűs hangján újabb nevetés közepette.

Világító szemét mereven tartotta a Fényvértesen, és ugyan nem sokat lehetett kiolvasni belőle, de azt igen, hogy nagyon, nagyon elégedett. Mint a macska, aki sarokba szorítja az egeret, de még kicsit játszadozni akar vele.

Néma csend állt be, még a visszhangzó, hörgő kacaj is abbamaradt.

Egyetlen hang se – gondolta Speera, de erős rettegés fogta el. Túl nagy volt a némaság, még a lélegzetvétel és annak kifúvása sem törte meg a csendet.

– Elég ebből! – Vinitor hirtelen felcsattant.

A törp egy belső, harcias indíttatásból tüzelt egyet, esélyt sem engedve magának a gondolkodásra.

A varázsló mit sem törődve egyszerűen kihajolt, mintha csak tudta volna, merre csapódik a golyó.

– Nem kell nekünk kíséret, Liam – közölte egyszerűen, továbbra sem foglalkozva a többiekkel.

Feje felé emelte kezeit, széttárt ujjait görcsösen a plafon felé meresztette. Tenyerén vibráló, zöldszín gömbök jelentek meg, melyből két fényszalag roppant ki. A zöld, kavargó szalagok egyike Vinitor előtt, másika pedig Speera előtt ért földet közvetlenül, és smaragdszín szikrákat kezdett okádni magából.

Av vadász lábai előtt a smaragdfényekből egy vele egymagas, idő koptatta, barna páncélzatot hordó törp tűnt fel. Vastag, szinte egész felsőtestét takaró pajzsot tartott maga előtt, másik kezében fekete töprkardot markolt. Arcának egészét acélsisak védte, melyről itt-ott lepattant a földszín festék. Nem is kellett hozzá, hogy lássa, kivel van dolga. Anélkül is tudta, anélkül is felismerte. A warlock a félelméből teremtette ide elé… a múlt rémálma, atyja, Domum megtestesült szelleme. Mielőtt bármit mondhatott volna, a Sötétvas törp egyből rárontott.

Speerával szemben a varázsokból szintén egy alak emelkedett fel. Egy nagyon magas test, izmos vállakkal, könnyűpáncélzatban. Hosszú haja hátul össze volt fonva, orrának lyukait karika kötötte össze egymással, agyarain megcsillant a kevéske fény, férfias basszusával nevetett fel a draenei láttán. Méregette a lányt, néhányat hümmögött, szemével többször tetőtől talpig végignézte, közben érdes nyelvével a repedezett száját nyaldosta. Speerának talán még kevesebb idő kellett hozzá, hogy felismerje, kivel is van dolga, mint Vinitornak. Egy ork sámán a múltból. Karroch. Így hívták a rabszolgatartót, a fajtalan szörnyszülöttet, Yrel gyilkosát. Mielőtt Karroch megidézhetett volna egyetlen totemet is, Speera már két pallosával az irányába tartott.

– Mit akarsz tőlünk? – kérdezte Laptos nyugalmat erőltetve magára.

– Tőlük semmit – a warlock könnyedén a harcoló draenei és a törp irányába biccentett. – Tőled viszont a Lidérc Király ereje kell. Bár – sóhajtott – azt hittem, ezt már tudod.

– De miért pont én? – tette fel újabb kérdését Fényvértes, s szorított Megváltás markolatán.

Félelmén próbált uralkodni, szabályossággal erőt erőltetni erőtlen önmagára.

– Liam, Liam, Liam… hát annyi mindenkivel találkoztál, de mindig saját magaddal és a drága kis Maryvel voltál elfoglalva…

Mary hallatán Laptos összeszorította állkapcsát, fogai csikorogtak. Az erőltetett nyugalmat egyre nehezebb volt tartani.

– Hát hogy lehetsz ilyen önző? – hörögte a boszorkánymester. – Mindig csak te és a lány. Azt bezzeg sosem kutattad, honnan származol.

A sötét varázsló csakis a paladint nézte. Mintha a mellettük pár méternyire viaskodó törpök, draenei és ork, nem is léteznének.

– Az apád… – folytatta – Fogalmad sincs, kitől származol, igaz?

– Mit számít az? – válaszolta egyre ingerültebben a fényharcos.

– Nagyon is számít. Csak ez számít. Fogalmad sincs róla, ahogy senkinek sincs, mert mi így akartuk.

Laptos már teljesen elvesztette a fonalat. Mintha egy tőle teljesen független életről mesélnének.

– Mielőtt a Lidérc Király leghűségesebb szolgája lett volna… – A varázsló legyintett egyet a levegőbe, mintha bagatellnek, teljes egészében feleslegesnek tartaná a magyarázatot. – … Kel’Thuzad egy volt a dalarani mágusok közül. A sötét varázslatok, rituális gyilkosságok, a nekromantizmus lenyűgöző tudománya iránti érdeklődése felkeltette a Lidérc Király figyelmét. Hogy őt szolgálhassa, fel kellett adnia addigi életét. A vagyonát, a posztját, az otthonát… és a terhes asszonyát.

Laptos nem tudott mit szólni a megdöbbentségtől. Hazudik. Biztosan hazudik – gondolta. De miért is tenné? Mi előnye származna belőle, ha… ez ostobaság!

Magában vívódott, a hallottakat ízlelgette.

– Az viszont nem derülhetett ki, hogy a nagymester Kel’thuzadnak van egy elhallgatott magva, valahol a világban – vágott Laptos kavargó gondolatai közé Teron. – Kiváltképp, mert a nagymester – kendője megingott, vélhetően grimaszolt arcának martalékával – ivadéka… immunis az általa készített fertőzött gabonára, csak úgy, mint a közelében tartózkodók.

Már értette. Fényvértes ekkor megértette, Mary és ő miért állhatott ellen a pestisként dúló járványnak, ahogyan végre választ kapott arra is, hogy miért pont ő volt mindennek a központja.

– Gondolom neked adták azt a megtisztelő feladatot, hogy megtalálj és kikísérletezd a bennem rejlő erőket – mondta felszínes higgadtsággal a paladin.

Bár beszédén újra uralkodott, legbensőbb gondolatai a felismerés, a dolgok valódi oka, és Mary körül kavarogtak.

– Úgy van. De kezdetben Arthas herceg ellenállása meggátolta a nyílt fegyverkezésünket Lordaeronban. Később úgy tűnt, ő maga végez veled Stratholmenál, de azt is megúsztad. Később úgy intéztük, hogy áttelepítsenek téged a szajháddal együtt Északszirtre, és…

Laptos nekitámadott. A „szajha” szó bemocskolta Mary emlékét, azé a Maryét, akit ez a warlock vett el tőle.

Nem tűrtőztette tovább magát, ösztönösen cselekedett. A vége így-is úgyis megütközés lett volna, de ha ő maga kezdi el a harcot, talán van némi esélye.

Teron gyorsan reagált. Bár meglepte a paladin túl hirtelen támadása, még maga elé tudta tartani pallosát. A kristálypöröly póznája és a halállovagkard pengéje egymásnak ütődve mértani szabályosságú X-betűt formált.

Vinitor a puskatussal ütött. A Sötétvas-pajzs ezt felfogta ugyan, de ettől a vadász annyi előnyhöz jutott, hogy hátra vetődve növelte a kettejük közti távolságot. Nem lesz könnyű dolga, ezt tudta. Harcolt már Domummal, és nagyon erős volt. Egy törp harcos, aki a frontvonalban küzdött mindig is, kiképzése során a védelemre tanították elsődlegesen.

A Céllövés képességet használva egy erőteljes golyót röptetett a Sötétvas törp felé, s noha ezt is felfogta a pajzs, Domum vesztett lendületéből, páncélzata pedig belerázkódott a becsapódásba.

A barnavértes előbb megtorpant, majd aztán újra futni kezdett a vadász felé. Mikor szinte mellette volt már, lába alatt kék villámok szóródtak, mik zsibbadó, görcsös érzetet váltottak ki Vinitor lábában, aki ezután nem volt képes gyorsan mozogni.

Karroch testét az ég felől leidézett villámlabdák vették körül. Speera az elsőként megtanult harcos támadással, a Tomboló csapással sújtott le. A sámánt elérték a kardjai és véres csíkot húztak az arcára, de a kis kéklő, vibráló labdák miatt ő maga is sérülést szenvedett el. Mellkasa lüktetett, szíve erősen rángott. Kissé megingott, nehezére esett koncentrálni, erős, szúró fájdalom hasított fejébe. Mikor ismét összpontosított, az ork szellemkutyaalakot vett fel, a távolba vágtatott, majd visszaváltozott önmagává. Speera gyorsan szedte lábait felé, de nem tudta megakadályozni, hogy totemekkel vegye körül magát. Az egyik totem parázsló, füstölő, tüzes karikát ontott, míg a másik eltűntette Karrochról a draenei okozta sebeket. A lánynak fel kellett ugrania, hogy ne perzselje meg a lábát a kitörő tűzkör, de végül megúszta a seprő lángokat. Vágott egyet, megpördült, az ork viszont folyamatosan kitért előle.

Laptos oldalra lendítette Megváltást, amitől a pöröly is és a pallos is balra dőlt. Közben állta Teron mély tekintetét, kinek szemei gyűlölettel voltak megtelve. A sötét varázsló jobboldalra húzta át az összeakadt fegyvereket, amitől a paladin elvesztette egyensúlyát. Fényvéres hátralépett, eleresztette az ellenséges kardot, megpördült a tengelye körül és jó erősen odavágott. Hangosan csattantak egymáson az acélok, bámulatos gyorsasággal váltakoztak jobbra, balra, fel, le. Mindketten kivédték a másik támadását, s egyikük sem tudott odaszúrni.

A pallos meglódult, Laptos pedig csak egy gyorsguggolással tudta elkerülni azt, hogy lefejezzék. Felrugaszkodott, aztán alulról lendítette a kalapácsát. Ez már sikeres volt, legalábbis Teron combjának alsó szakaszát megütötte.

A halállovag a fájdalom legkisebb jelét sem mutatta, viszont hatra hőkölt kissé. Felemelte üres, fagyosan fehéren világító kezét, mire a fényharcost egy jeges ketrec vette szorításába, mely a lábától a gyomráig ért. A paladin alig tudott lépdelni, teljesen ellehetetlenítette az ellenséges átok.

Laptos látta, hogy a warlock erőt gyűjt, tenyerei között valamiféle feketés gömböt formál.

A Fényt szólította, nem engedhette meg, hogy ilyen előnyhöz jusson a boszorkánymester, mert egyetlen varázsa is végzetes lehet.

Végigpergett előtte a Velentől tanult leckék sora. Megvan!

A Fény válaszolt. Narancsszín karika pergett talpa alatt, melytől teljesen felszabadult, s semmi sem gátolta a mozgásban.

Az árnylabda, mit a warlock formált még nem volt kész, Laptos meg is tudta szakítani az idézést, ismét védekezésre kényszerítve a sötét mágust.

– Tudod, nem te vagy az első, aki megpróbál legyőzni – hörögte az elkendőzött arcú.

Fegyvereik megint összeakadtak.

– Többen megöltek már, tehát téged is el lehet pusztítani – felelte magabiztosságot mímelve Laptos.

– Úgy van. Megpróbálhatod. – Feje közelebb húzódott a paladinéhoz, hangja így hangosabban, mélyebben hatott. – Megöltek már Viharváradnál, majd a későbbi háborúkban is, ahogy a Külvilágon is.

– Vagyis Azeroth nem kér belőled – próbálta feltartani.

– Tévedsz. Ez a bolygó nem akar és nem is fog elengedni, míg élek a másikon is – öklendezések között felnevetett.

– Másikon?

Ez teljesen meglepte a paladint. Miféle másik Azerothon?

– Heh… – hangja pattant egyet, nevetése elfúlt, de sokkal indulatosabbá vált beszéde. – Nektek fogalmatok sincs arról, milyen univerzumok léteznek még. Világunk nem csak egy, de végtelen! Van egy másik létsík, hol apró eltérésekkel bár, de ugyanúgy létezik mindaz, mint itt, és az ottani Draenoron nagyon is élek. S míg azt a valómat el nem pusztítják, addig itt mindig és mindenkor fel… fogok… támadni.

Fényvértes összezavarodott, nem tudta már követni az egészet. Koncentrálni próbált, de valahogy az sem ment.

A Letarolás egyedi képessége kivételesen durván csapott le Vinitorra, fejtetőjén piros nedű szivárgott. Domummal nem tud sokáig harcolni, egyszerűen nem bírta távoltartani magától – ezzel ő maga is tisztában volt. A puska csöve folyamatosan köhögte fel a füstöt, számtalan töltényt ontva ki magából, de egyszerűen nem tudta átvinni a pajzsot. Elugrált előle, Domum viszont mindig a nyomában volt. Vinitor fürgén, igencsak ügyesen forgott el az ellenséges kard vágásai elől, de mindet nem volt képes hárítani. A Sötétvas törpje utolérte a vadászt, és végig húzta pengéjének élét Vinitor gerincének vonalán. Vinitor térdre rogyott, majd előrefele mereven dőlt a földre.

– Ne! – kiáltotta szinkronban Laptos és Speera, mikor barátjuk elvágódott.

Fényvértes megfeledkezett mindenről. A törp miatta jött ide, miatta kellett szembenéznie múltjának rémálmával, és most miatta halt meg. Üresség költözött szemébe, szívét a gyász környékezte. Felfoghatatlan látvány volt. A vadász hason feküdt, hosszú, véres csík húzódott hátán. A barátja volt, aki miatta távozott el…

Speera megtorpant. Ez nagyon is valós. Vinitor fekszik, és csendben van. Egy hangot sem ad, csak fekszik. Még a lélegzetvétele sem ad ki susogást. Utolérte őket a vég, és ennek a vadász lett az első áldozata. Nincs innen már menekvés – vélte. Hisz mi is lehetne? Üresség, pusztulás, vég. Tudta már rég, hogy ez minden, amit az élettől kaphat. Most pedig Yrel után egy másik barátját is elvették tőle. Képtelenség, hogy létezne még jó dolog a világon.

Teron megérezte: itt az idő. Fényvértes egyáltalán nem figyelt rá, most volt a leggyengébb és legsebezhetőbb. Szemeit lehunyta, összpontosított. A sötét erőket szólította, s azok válaszoltak. Testének egésze megremegett, vibrálva rezgett. Valahonnan a mellkasa közepéből fekete árnyhullámok törtek fel, és mielőtt még Laptos újra egy mederbe terelhette volna gondolatait, a hullámok összeforrtak, majd körülvették a paladint, és messze hátra lökték őt a kőpadlón.

A fényharcos háta hasogatott, belenyilalló fájdalmai annyira megbénították, hogy képtelen volt felállni. Kezét kristálypörölye irányába nyújtotta ki, de a fegyver túl távol esett tőle ahhoz, hogy elérhesse.

Lábat megpróbálta felhúzni, de gyötrő kínok környékezték törzsének egészét, egyszerűen nem tudott lendületet venni ahhoz, hogy talpra álljon.

A halállovag rávetette magát. Teron nem csupán ott termett fölötte, de megragadta Laptos nyakát, és markának hideg fogásával szorítani kezdte. Fényvértes levegő után kapkodott.

Speera dühe hiába fokozódott, hiába hágott magaslatokba, hiába öltött már-már önkárosító méreteket, nem tudta használni. A kétségbeesés nagyobb volt. A vég szaga megcsapta orrát, s lélekig hatolt. A halál ott volt vele a levegőben. Karroch mindent kivédett, alig kisebb karcolásokat tudott csak neki okozni. Vinitor meghalt, Laptos pedig a földön hevert. Innen már nincs tovább.

A sámán vigyorogva sétált a lány felé. Látta már, hogy a draenei feladja. Szablyáit leengedte, élettelenül lógtak patás lábai mellett.

Az ork odaért a lányhoz. Kész volt rá, hogy rámérje végzetes csapását, de még ki akarta élvezni, ahogy Speera a metszetthátú törpöt és a fuldokoló embert nézi, talán azonosul is velük.

– Nézd csak meg – mondta egyenesen az exodari fülébe. – Ez a sorsod neked is, ahogyan Yrelnek is ez volt.

A szavak késként hatoltak belé. A sámán a fülébe suttogott, törzsét közben nekinyoma Speera fenekének.

Igen, ez itt a vég, eljött hát a halál – gondolta megsemmisülten a draenei. Minden, amiért eddig harcolt, felesleges volt. Minden, amiért még élni akart, most megszűnik. Egy valami viszont nem. Bármi is lehet, annyi biztos: nem fogja ilyen könnyen adni magát ennek a gusztustalan, fajtalan gyilkos orknak!

Az exodari fellendítette kezét, majd egyik pallosával átdöfte Karroch vállát.

– Tudod, én magam is a Lidérc Királyt szolgáltam – beszélte a warlock, miközben apránként kipréselte az életet Laptosból. – De a nagy Ner’zhul elbukott, majd aztán Arthas is. Én viszont megmaradtam a halállovagok körében. A háttérből irányítottuk a dolgokat, mígnem Tirion véglegesen legyőzte a herceget. Onnantól, hogy Bolvar uralta a trónt, már csak egy olyan kapcsolaton keresztül volt út a lidérci mágiákhoz, mint a tiéd. Egy ember, ki hajdan Falkatag volt. Kivételes dolog.

Fényvértes arca lilás árnyalatokat vett fel. Köhögni próbált, de minden megakadt a torkán. A kéz szorította, teljesen elszakította a külvilágtól.

Domum nézte a padlón heverő fiát. Nem mozgott, nem is szuszogott. A vágásból szivárgott a vér, de nem elég erősen. Egy ilyen metszés csak akkor hatásos, ha rendesen végig karcol a gerinccsonton, viszont a vadász gyenge lemezruhája felfoghatott belőle vala…

Vinitor váratlanul felugrott, lendülete ledöntötte lábáról Domumot. A vadász a talpára érkezett, és habozás nélkül Zárótüzet nyitott. Puskájának végéből egyszerre, ütemszerűen záporoztak az ólomlövedékek. Több tíz, több száz. Lőtt, lőtt és lőtt. Egyhelyre célzott, és addig tüzelt, míg kilyukadt a Sötétvas-páncél, majd még tovább. A végére már csupán csak egy tátongó lyuk volt Domum hasfalának egésze.

– A vadászok képességei messzebbre nyúlnak, mint sem esztelen lövöldözés, apám. Ezt sosem értetted meg.

Tetszhalál, hát persze – értette meg Teron. Nem számít. A vadász túlontúl apró homokszem a gépezetben, aki gyakorlatilag semmilyen jelentőséggel sem bír.

A szenvedő és haldokló fénylovagra koncentrált, érezte, ahogy lassan gyengül a kapálózása.

A Vihar. Csak így nevezték a sámánok azt az egyedi varázst, melyet most Karroch is bevetett. Égdörgés kíséretében mennykő vágódott a földbe önmaga és Speera közé. A lány ettől több méterre ellökődött, kissé bágyadtnak érezte magát. Míg próbálta összeszedni magát, az ork összecsapta kezeit, bordái előtt körözött, az elemeket szólította, s egy Lávagolyót formált meg, amit egyenesen a draenei felé zúdított.

Az exodarinak volt annyi lélekjelenléte, hogy a harcosok visszatükrözését alkalmazza, így mikor elérte volna a fortyogó átok, az visszafordult a rabszolgatartó felé.

Saját varázsának lángnyelvei emésztették fel a múlt szellemét.

Vinitor és Speera Laptoshoz akartak sietni, de nem tudtak megmozdulni. Teron egyik keze továbbra is a paladin torkát ragadta meg, másik viszont feléjük irányult, s a bénító átkot szórta rájuk.

– Nem értitek? – kérdezte üvöltve az elkendőzött arcú. – Engem nem lehet megölni!

Fényvértes egyik keze gyengén felemelkedett, s letépte a kendőt a warlockról.

Sylvannaséhoz hasonló, haloványkékes bőr húzódott Teron koponyáján. Szeme ép volt, arcának felső része kifogástalan állapotúnak is nevezhető. Az alsó viszont egészen más volt. Orra vonala alatt csak csöpögő, barnás váladék nyálszerű fonalai húzódtak, szája teljes egészében hiányzott. Kiálló csontok, feketés gennygócok, két csüngő kukac. Ennyi volt csak belőle.

– Szép munkát végeztél azzal a savval, igaz? – hörögte valahonnan az arcának gennyedző részéből. – Látod, megpróbáltam új testet adni magamnak, és kisebb-nagyobb sikerrel meg is valósítottam. Lehet, hogy épp a te bőröd lesz a következő, amit felhasználok. Vagy… lehet, hogy Maryé.

A paladin feje kitisztult. A fájdalmakat mintha elvágták volna. Nem. Az nem lehet. Itt most nem lehet vége.

Oldalra nézett, de Megváltás túl messze volt.

A Fény! A Fény ereje! Nem. Nem sikerülhetne. Mire bármit is meg tudna idézni, a legapróbb varázst is, addigra teljesen összezúzná őt Teron. De akkor mégis mit tud tenni?

A marok még jobban szorította.

Laptos agyán egy sor gondolat futott végig megoldások után kutatva. Aztán… megvolt.

Egy kicsit feljebb küzdötte lábait, azok finoman roppantak egyet.

A marok még erősebben szorította.

Megfeszítette mellkasát, egy utolsó nagy, mindent beleadó szusz benntartására.

A marok még brutálisabban szorította.

Bal kezét elcsúsztatta combja mellett.

A marok még durvábban szorította.

Elérte csizmáját, szárába beletúrt.

A marok még kiálhatatlanabbul szorította.

Előhúzta csizmájának szárából azt a régi kardot, melyet még Varian király adott neki olyan régen, Viharvárad tróntermében.

A penge kitágult, mikor elővette. Hátra lendítette kezét, majd a kard hegyét átdöfte Teron bal szemén.

A marok elengedte.

Az élőholt rángatózni kezdett, oldalra dőlt, rúgkapálva elterült a földön. Összevissza vonaglásában hangosan fel-felnevetett, szeméből kiállt az oroszlánfejes markolat.

  • Azt hiszed, ennyi? – kérdezte, miközben egy kevés barnás, saras állagú nyáltócsát köpött hiányos állkapcsából a padlóra.

Laptos már fel tudott állni, nagyokat lélegzett, minden erő visszaszökött belé, aztán csak nézte. Egyetlen szót sem szólva tekintett a haldokló boszorkánymesterre.

  • Ennek nincs vége. Vissza fogok térni, újra és újra, míg meg nem öllek, ahogy a szajháddal is tettem – vetette oda, közben megpróbálta megtámasztani magát egyik kezén.

A paladin mélyen ránézett, a Fényt szólította.

A Teron szemében éktelenkedő kard markolata sárgán kezdett izzani, s mocorgott. A penge meglódult, egy ideig cibálta a warlock fejét, majd kettészakította az egészet.

A koponya nagy reccsenéssel megadta magát, fele lehullott. A halállovag még enyhén lüktető agya a földön csattant, szemgolyójának zselés folyadéka ráömlött.

A falakról eltűnt a köd, a világosság visszatért a folyosókra.

Teron Gorefriend, Domum és az ork sámán teteme porrá lett, az enyhe szellő szétszórta a lábuk között.

Egy ideig csak bámultak egymásra, végül Vinitor szólalt meg.

  • Ideje tovább mennünk – mondta, és kérdőn a társára nézett.

Speera egyetértően bólintott.

Az érzelemhullám, melyen mindannyian túlestek az elmúlt percek során, még túlontúl friss volt, nem kevés sokkhatást hozva magával. Nem akartak, vagy inkább nem tudtak még erről beszélni, kivált nem ilyen hamar.

Kifáradva, ziláltan, minden erejüket elvesztve, utolsó energiáikkal még végig csörtettek a folyosókon.

A csata zajai még nem tértek vissza, de más hangokat már hallottak, azokat követték. Egy terem ajtajához értek, hol rengetegen tömörültek. Felváltva állottak nekik háttal a Szövetség és a Horda különböző képviselői. Orkok, emberek, törpék, torllok, worgenek, éjelfek, vérelfek… mind-mind együtt, mint mind fújtatva. Szinte sorfalat álltak, kifáradt és megtépázott tömeget alkotva. Valahonnan előről, vélhetően a tömeg közepéről hangokat hallottak.

  • Csalódtam benned, Garrosh – jelentette ki egy mélyen csengő, határozottságot, de oda nem illő barátságot is tükröző hang. – Nem vagy méltó apád örökségére.

A beszéd hirtelen abbamaradt. Speera próbált felágaskodni, de nem látott semmit. Laptos és Vinitor egymásra néztek, nem akartak továbbra sem feltűnést.

Két acél egymásnak csapódott.

A tömegben többen éretlenül, elképedten néztek a másikra.

  • Nem döntheted el egyedül a büntetését – Varian király hangja ezer közül is felismerhető volt Fényvértes fülei számára.

  • Nem hagyom, hogy te végezz vele – mondta a másik.

  • Mindannyian szenvedtünk a kegyetlenségei miatt – szólt közbe egy harmadik alak. – Az én népem mindenkinél többet.

A felek még vitatkoztak valamiféle büntetésen, amiből Fényvértes megértette, hogy Orgrimmar ostromának, amibe belecsöppentek az volt a célja, hogy Garrosh hatalmát a Horda és a Szövetség megdöntse, és elítéljék az áruló Pokolsikolyt.

A tömeg kisvártatva oszlani kezdett, az indulatok alábbhagytak, és a kalandorok utat törtek maguknak befelé. Félrelökdöstek pár alakot, mígnem elérték a királyi testőrség tagjait. Az őrök persze senkit nem engedte a király közelébe, de a paladin felkiáltott.

  • Varian király! – ordította.

Már-már úgy tűnt, a kivonulás zajai elnyelik harsogását, de Anduin szólt atyjának, hogy valaki keresi.

  • Mit akarsz? – kérdezte a tőle telhető mogorva kedvességgel Wrynn.

Laptos felmutatta a csizmába rejthető kardot, melyet tőle kapott, majd odalépett Viharvárad fejéhez, és gyorsan, hadarva számolt be neki a történtekről, s arról, hogy egy Go’el nevű, nagyhatalmú sámánt keres.

  • Nevezzük inkább Thrallnak. Valahogy jobban tetszik a – nyelt egyet – Szolga-neve.

Fényvértes két, meglehetősen agresszív Hordással vitatkozott. Ilyenekkel még nem volt dolga, sőt mi több, számára teljesen idegen lények voltak az ellenséges szövetség legújabb képviselői. A pandarenek dússzőrű, medveforma humaniodok voltak, kik a jelek szerint előszeretettél vették át az emberek utálatát az orkoktól, s noha addigi testvéreik közül nem egyen hódoltak immár a Szövetségnek, idegen lényként tekintettek azokra.

A két pandaren nem akart utat engedni a paladinnak Go’elhez, de mikor Thrall közbeavatkozott, már nyugodtan beszélhettek, félrevonulva.

Laptos megnyitotta elméjét a sámán előtt, aki belenézett fejébe. Miután a történteket végigkövette, s nem egyszer maga is meg-megborzongott a látottakon, felajánlotta segítségét a fényharcosnak. A férfi tenyerét Thralléba helyezte, és elkezdte érezni az áramló természet titokzatos rejtélyeit. Érezte a szél fúvását, ahogy áthatol a vidékeken, felkavarja a port, megrengeti a fákat, és eggyé válik a világgal a hegyekben. Érezte a tüzet, ahogy lángolva felcsap, s miként perzselően fűti Azeroth bolygójának közepét. Érezte a vizet, mely ural mindent, de magába borulva háborogni is kész. Végül érezte a földet is, ahogy életet ad, óv, nevel, idővel pedig visszavesz magához, és elföldel újra.

Ahogy mindez végigfutott előtte, Laptos ugyan az volt, mint addig. A környezet nem változott, ő maga sem, ahogyan a világra sem nézett másképp. Egy valami viszont nagyon is megszűnt. Az egyirányú kapcsolat immár semmilyen nem volt, Bolvar már csak egy név volt számára, se több, se kevesebb.

  • Köszönöm, Go’el – hálálkodott a paladin. – Lehetek bárhogyan a segítségedre? – meghajolt.

  • Még nem végeztünk – felelte a sámán, s közelebb hajolt.

Thrall nyakában a gyöngysor fel-alá lengedezett.

  • Nem? – Fényvértes semmit nem értett.

  • Még vár rád valami. Egy utolsó látomás – felelte, majd behunyta szemeit. Zöldes szemhéja kéken izzott.

Ujjait széttárta, erősen megragadta a fényharcos halántékát, s homlokával megérintette az övét.

Mary nyakán a véres csík. Bordó neve minden beborított, a lányt eztán elhurcolták. De a teste… a teste ezután a nerubian kripták egyikébe került. Hatalmas kamrák, hideg falak, sötétség, csúszómászók, a sarkok teli pókhálóval. Ott aztán bekenegették valamiféle nyálkás olajjal, s magára hagyták. Az élőholtak, kik odahurcolták utána visszatértek Naxxramashba, és jelentették, hogy a hullát eltették későbbre, ahogy meghagyták nekik, hogy Liam bármikor megfenyegethető legyen.

Hát erre utalt akkor Teron, mikor azt mondta, hogy talán Mary bőre lesz az, amit magára ölt – értette meg Laptos.

– Most akkor, mi lesz? – kérdezte Vinitor, mikor kiértek Orgrimmarból.

– Én visszamegyek Darnassusba, megkeresem Somnierét – jelentette ki rosszul leplezett izgatottsággal Speera. – És te mihez kezdesz?

– Már küldettem egy mágussal Dalaranba. Valeera tudni fogja, hogy megyek, s ha ott lesz, akkor ott lesz, ha nem, akkor nem lesz – felelte egy vállvonással a törp, de láthatóan őt is uralta a remény.

– És veled mi lesz, Fényvértes Laptos? – somolyogta a lány.

– Eltemetem Maryt – mondta lehorgasztott fejjel, szögletes tárgyilagossággal a paladin.

A fényharcos szemében a gyász sötét lobogója lebegett. Nem hagyhatta ezt. Nem hagyhatta, hogy szerelme valamiféle nerubian börtönben próbáljon békére lelni az örök szentségtelenség és megrontás földjén.

A kalandorok elbúcsúztak ugyan, de nem köszöntek el egymástól. Az valahogy kimaradt, direkt módon megfeletkeztek erről. A hosszú idő, amit együtt töltöttek, ami barátokká kovácsolta őket a sokszor reményvesztettnek ható időkben, most nagyon szépnek tűnt.

Nemsokára Speera hajója kikötött Teldrassilnél. Darnassusba érve elsétált a kistóig. Beledobott egy apró kavicsot, és némán nézte, miként a víz felszínén végigszalad egy keskeny, ovális karika. Eleresztett egy mosolyt, nézte magát kicsit a tükröződő gyöngyök között, majd lassan, mélyeket lélegezve elsétált az öreg fáig. Beszívta és kifútta a levegőt, ami itt az éjelfek között egészen más érzéssel töltötte el. Nyugalom és béke illata töltötte meg egész testét újra és újra. A szellő kellemes langymeleg volt, gyengén ingatta meg hajszálait a fülei mögött. Egyre csak léptelt, mígnem elérte a fát.

Szemét összehúzta, megdörzsölte, majd mikor már megbizonyosult róla, hogy a valós világ mutatkozik előtte, akkor szaladt oda a fa tövében fekvő Somniaréhoz.

Vinitor és Laptos együtt utaztak Dalaranig. A törp egy nagyot sóhajtva ugrott le a Szövetséges léghajóról, és a többi katona között elvegyülve vette útját a városközpont felé. Ott a vadász kilépett a tömegből, és rohamléptekre váltva sietett a városszélre. Tirion háza még mindig ott állt, mikor odaért, és láthatóan fény szűrődött ki az ablakokon. Valeera lehet az?

Az üzenetet nyilván megkapta a mágusoktól, miszerint jönni fog, de itt is maradt? Megvárta őt? Vagy mikor Exodarba ment a többiekkel, a vérelf már akkor tovább állt?

Vinitor izgult, szíve hevesen vert, gyomra szorongó görcsbe rándult. Külsőleg persze semmi jelét nem mutatta a dolognak, de legbensőbb gondolatai között már nem lelt nyugalomra.

Aztán benyitott.

Belépett, maga mögött becsukta az ajtót, és a folyosóról a szoba bejáratához sietett, ahol egy lámpás pislákolt.

Benézett a szobába. Valeera teljes valójában ott állt előtte. Várta már, hogy megérkezzen, és láthatóan tapodtat sem moccant a városból. A lány arcán széles, örömteli mosoly ült.

Vinitor közelebb lépett, mikor meglátta a vérelfet, aki mindössze egy vörös, csipkés harisnyatartót viselt.

Laptos egy griffmadarat bérelt, azzal repült Sárkánymételybe. A szél erősen fújt, hódarával fedte be a felhők közt repülő paladint. Naxxramas lebegő, sötét építménye alatt ért földet, megkereste a kriptabejáratot, mit álmában látott, és sebesen rohant lefelé. A lépcsők felett szinte suhant, kezével maga előtt világított. Pókhálós, poros, lefelé vezető folyosók, néhány elszórt csont. Ösztönösen mozgott, nem kellett egyszer sem gondolkodnia, hogy merre menjen, ha az út kettéágazott előtte. A szíve vezette, Mary békéjének lehetősége.

Zárt kőajtó torlaszolta el előtte a folyosó tovább vezető részét. Az utolsó kamra, ami le volt zárva.

– Ez lesz az – suttogta magának, ujjaival pedig végigsimított a kőajtón.

Hideg fal, sötétség, a halál búskomorságának érzete.

Megváltás kristályozott része hatalmasat dörrent a falon.

Ezernyi szilánk, kőék, kavicshullás, felszálló por.

A csattanás visszhangja megrezgette a kripta falait.

Aztán kezdett elülni a por, Laptos pedig belépett. Az ujjai végén pislákoló fényeknek pászmái gyér világosságot vetettek a teremre. A teremre, ami szintén sötét volt, pókhálós, poros. A teremre, aminek közepén rongyokba bugyolálva ott feküdt Mary.

Odasietett hozzá.

Mary szépsége tökéletes volt. A balzsam, amivel bekenték, megkímélte a testét a halál csúnya velejáróitól, a lány mintha csak aludt volna.

Leszámítva a nyakán húzódó piros csíkot, mindene hibátlan volt.

Laptos az ölébe vette Maryt, aztán csak nézte.

Végigsimított barnás, dús, hosszú haján, ami a legselymesebb dolog volt, ami valaha kényeztette tenyerét.

Elfésülte haját a homlokáról, s odanyomott egy csókot. Mary bőre lágy volt és pontosan olyan kellemes, amire emlékezett. A lány homlokához hozzáérintette a sajátját, majd hagyta, hogy feltörjenek könnyei, és végig csorogjanak arcán, s lecsöpögjenek Maryre.

Ott ült ölében szerelmével és hallgatott. Magához szorította a nőt, s hosszú perceken át csak tartotta. A percek aztán órákká nyúltak, a nap már odakint lebukni készült.

Fényvértes elméjén végigpörögtek az események. Emlékei régre vitték el, s elkalauzolták őt a jelenig. De mikor… mikor a nemrég történtekre gondolt, egészen pontosan Teronra, miként a csizmájába rejthető tőrt a halállovag szemébe döfte, akkor a gondolatai megakadtak valamin.

A Variantól kapott kard végig ott volt nála, ott lapult a cipőszárban, és teljesen megfelejtkezett róla. Szinte véletlen volt, hogy eszébe jutott használni, pedig a király ezért adta oda neki… mint… mint a…

– Jóságos ég! – kiáltott fel Laptos.

Szeme kitárult, pupillája olyan méreteket öltött, mintha a halállal nézne farkasszemet.

Pedig koránt sem erről volt szó, épp az ellenkezője.

Mary fejét óvatosan visszahelyezte a padlóra, majd hirtelen mozdulattal az övén lógó kistáskához kapott.

Leszabta róla a patentot és szélesre húzta a zsák száját, reménykedve belenézett.

– Laptos, te ostoba! – mondta, s megkopogtatta saját fejét.

Megfeledkezett róla, teljesen megfeledkezett erről. Nem használta semmikor, pedig Vinitor csaknem meghalt Aljavárosban, Valeera szintén haldoklott Dalaranban, saját koponyája még élőholt létében majdnem szétesett, Speera is többször megsérült, de mégsem.

Kivette a zsákból a fiolát, amiben a még Viharváradban, Variantól kapott életelixír vörösen pislákolt.

Alulról megtámasztotta Maryt, gyengén szétnyitotta ajkait, s a fiola tartalmát beleöntötte a lány szájába.

A másodpercek nem is óráknak, nem is napoknak, de valósággal éveknek tűntek.

Aztán Mary csuklója fölött libabőr kezdett pettyezni.

Aztán Mary mellkasa egy kicsit, egy nagyon-nagyon kicsit megemelkedett.

Aztán Mary nyakán halványult a seb, szolidan visszavonult, majd alig észrevehető heg lett belőle.

Aztán Mary oldalára fordult.

Aztán Mary kinyitotta a szemeit.

Epilógus

Darnassus északi negyedében rengeteg ház állt. Ez a negyed egy volt a kertvárosi részek közül, de valószínűleg ez volt a legszebb. A fák közötti lakások és épületek a békét tükrözték, gazdáik meghitt kis kuckóiként szolgáltak.

Az egyik ház nem különbözött kívülről sokban a többitől, belülről sem volt felfedezhető különösebb pompa, vagy fényűzés. Nem. A különbséget itt egy olyan lány képezte, aki nem az éjelfek nemzedékéhez tartozott, de ott élt már ki tudja, hány hónapja éjelf választottjával.

A draenei lány egyik nap egy levelet kapott.

Bevitte a házba, feltépte a lilás viaszpecsétet, s olvasni kezdte:

Speera! Tudom, megtaláltad saját békédet. Pontosan azt, amire vágytál, és ez jól is van így. Velen vezetőnk engedélyezte elvonulásodat, annak reményében, hogy megkaphasd azt, ami megillet téged.

Én most mégis harcba hívlak téged, Speera. A harc, melyet most Azeroth vív, már nem a te harcod, de a tiéd lehet, ha azt akarod.

Szeretett otthonunk, Draenor, most újra előttünk áll, s segítségünket kéri. Veled, Speera, megmenthetjük, amit egykoron nem sikerült, és együtt megvédhetjük talán barátnédat, Yrelt is.

Ez a levél nem behívó. Ha jössz, magad miatt gyere, ha nem, akkor semmi következménye nem lesz. De ha mégis csatlakozni kívánsz a háborúhoz, akkor kilenc nap múlva, délben légy a Sötét Kapunál, s keress engem.

Maraad.”

Dalaranban egy futár kopogtatott a szélre eső ház ajtaján. A futár – egy gnóm küldönc – már ismerte a lak történetét. Nem is olyan régen még Tirion, egy híres paladin otthona volt, mára viszont egy törp és egy vérelf lakott ott. Különös.

Bedörömbölt újra, ekkor kinyílt az ajtó.

Egy rongyos alsógatyában mutatkozó törp nyitott ajtót, mogorván elvette a futár kezéből a levelet, s rávágta az ajtót.

A törp kihajtotta a pergament, s belenézett:

Nem kerülte el figyelmemet még soha semmi, Azerothban, Domum fia. Sok olyan dolog történik a világunkban, amiről nem tudjuk, hogy létezhetnek, és sok olyan, amiről azt hisszük, sosem lehet elérhető a számunkra.

De ebben most segíthetek neked. Mindig attól félsz, hogy mikor kapsz egy behívót, vagy mikor kap egyet a vérelf. Az sem elhanyagolható, mikor tudódik ki a titkod, vagy mikor találnak rád a Sötétvas törpök bosszúálló kémei.

Én biztosíthatom számodra a teljes nyugalmat és mentességet. Ha érdekel a dolog, és hajlandó vagy bolygónkért még egyszer, utoljára harcolni, légy a Sötét Kapunál, kilenc nap múlva, délben.

Khadgar”

Viharvárad büszke tornyain a kék-arany lobogók lassan járták finom táncukat. A Szövetség nyüzsgő fővárosának mindennapjait várfalak őrizték, bástyák vigyázták, őrök ezrei felügyelték. Viharvárad falain túl, északra, a hegyek irányába több farm is elterült, mik ugyan hozzátartoztak a királysághoz, de mégis a paraszti nyugalom, a friss mezők illata, reggeli szél, és a zöld füvek pompázatos látványa voltak, amik uralták ezeket a tanyákat. Az egyik farmhoz tartozó kicsi, de otthonos ház küszöbére egy levél volt helyezve.

A gazda aznap hajnalban – mint mindig – felkelt, megreggelizett boldog, gyönyörű feleségével, összeölelkezett vele, majd elindult volna a csűrbe, hogy megetesse az állatait, de a küszöbön heverő pergamen meggátolta napi rutinjában, mit már hónapok óta űzött.

Feltépte, s beleolvasott:

Fényvértes Laptosnak, aki túlélte mindazt, amibe más már rég belehalt volna.

Tudom, milyen rögös út vezetett oda, ahol most vagy. Bár át nem élhettem veled, de mikor a fejedbe néztem, én magam is láttam.

Örülök a békédnek, ahogyan annak is, hogy csodálatos asszonyod újra veled lehet.

Elvonultál a világ elől, leszerelési parancsot is kaptál, mégis a nyugalmad nem lehet örökkön tartó. A kapocs már nem él közted és a Citadella ura között, de Teron előbb-utóbb vissza fog térni és meg fog téged keresni, ezt te is tudod. A bosszúvágy ott lesz benne, mert szerinte megfosztottad őt a hatalomtól.

De most… most lehetőségünk van, lehetőséged van arra, hogy egyszer s mindenkorra megállítsd. Azt mondtad, Gorefriend egy másik dimenzióban élő önmagából nyer újra és újra erőt ahhoz, hogy feltámadjon. Én pedig most azt mondom neked, hogy megadatott, hogy ott csapjunk le rá.

Nem kérhetem, hogy hagyd el a farmodat, nem kérhetem, hogy újra fegyvert ragadj, de megmondhatom, hogy itt az alkalom az örökkön tartó hosszú, szép, boldog, zavartalan életre, és ezt a harcot most megvívhatod.

Ha így döntesz, találkozzunk kilenc nap múlva pontban délben a Sötét Kapunál!

Go’el”

4 thoughts on “Fényvértes 1-10. rész – írta Laptos

  • November 20, 2016 at 6:52 pm
    Permalink

    Már egyszer elolvastam ezt a történetet, nagyon felkeltette az érdeklődésem,le se tudtam tenni.Jó volt az alapötlet,egyedül azt kifogásoltam,hogy a történet végére alig maradt meg valami az alapkoncepcióból.
    Minden esetre jó sztori, lehet,elolvasom még egyszer.

    Reply
    • November 22, 2016 at 8:58 am
      Permalink

      Érdekes, hogy pont ezt említed, mert erre én nem is gondoltam :O 🙂 A történeteim vége általában előre kitalált, és arra építek rá, arra keresek egy nagyon messzi indulópontot, hogy közben lehessen merre haladni.
      Köszönöm a kommented, és örülök, hogy azért jónak tartod, és felkeltettem az érdeklődésedet! 🙂
      Laptos

      Reply
  • November 27, 2016 at 9:26 pm
    Permalink

    Nem tudod véletlen miért szűnt meg a blizzfeed?

    Reply
    • November 29, 2016 at 7:54 pm
      Permalink

      Nem voltam tag, annyit tudok, hogy a tulajdonos (akit ti nem ismertetek) számára anyagilag nem érte meg az oldalt fenntartani, ezért döntött a bezárás mellett.

      Reply

Leave a Reply

You have to agree to the comment policy.