Az Amebedisszián 4-6. rész – írta Laptos

FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

Negyedik

Megint megtörténik. Újra itt volt. Újra ebben a helyzetben.

Nautika sírt.

Könnyei segítség után kiáltottak. Ordítottak.

Rázkódásra ébredt. Miként az ork hanyagul odavetette őt az ágyra, akár egy vacak rongybabát, Nautika egyből felriadt a kábulatból, amit az altatóméreg okozott.

Először csak félt. Bágyadt volt ugyan, de a félelem ott ült lelkében és türelmesen várta megnyilvánulásának alkalmát, az ébredést.

Aztán jött a rettegés. Magával ragadta az igazi rémület, mikor meglátta meztelenre vetkőztetett testét, mikor megsajdult megbilincselt csuklóinak belemaró szorítása, mikor szembesült az orkkal, aki épp egy – félrészeg állapotból fakadó – kéjelgő mosolyt vetett felé. Az igazi rémület… szembesülve a tehetetlenséggel, farkas szemet nézve önön testének gyengeségével, rádöbbenve megszégyenülésének újbóli bekövetkezésével, találkozva a sors gúnyával, mindannak teljes és tökéletes tudatában, hogy innen nincs menekvés.

Az igazi kétségbeesés…

Az igazi rémület…

Megint megtörténik. Újra itt volt. Újra ebben a helyzetben.

Nautika sírt.

Könnyei segítség után kiáltottak. Ordítottak.

Azután történt a dolog. Azután, miután az ork megütötte őt. Azután, miután a szája felszakadt, s egy kevéske vér serkent ki elfehéredett ajkaira. Azután, miután az ork durva mozdulatai egyikével megfordította őt, másikával pedig arcát a poros tollpárnák közé nyomta, majd meggyalázta női mivoltát. Azután, miután Nautika tehetetlenségében képtelen volt ellenszegülni, és újra el kellett viselnie a testi erőszak kegyetlenségét. Azután történt a dolog, melyre senki nem számított.

Gorann szemhéjai lassan nyíltak szét. Először csak fénylő foszlányokat látott, majd kezdett visszatérni a valós világ. Hogy ez jó vagy rossz, még nem volt ideje felmérni. Addig száraznak és halottnak érzett tüdejébe vissza-visszakúszott a levegő, annyi erőt adva a sámánnak, hogy félkönyökre támaszkodhasson.

– Movltemm? – nyögte ki zagyva, még altatóméreg uralta szavait az előtte álló élőholtnak.

– Ssss. Csak lassan – intette óva Mortem, és benyúlt hóna alá, segítvén neki felállni.

Gorann kissé még hunyorgott, de arca végül kitisztult, szavainak ritmusa lassan helyreállt.

A börtön nem börtön volt. Szélszellem egy tojáshéjszín szobában találta magát, melynek felső szegélyén barátságos piros festés húzódott. A tetőszerkezet nem volt szokott, az egyész mennyezet olyan… csapott volt. Egy teljesen átlagos helyiség. Nem volt se kicsi, se túl nagy. Más – jóvalta szerencsésebb – körülmények között még barátságosnak is gondolná az egészet.

Hárman voltak a szobában. Ő, Torva Mortem, és egy ember. Gorann mereven figyelte a fiút, fürkészve szándékait. Szőke volt, állán alig pettyeztek még ki az első borosták. Arca ártatlanságról tanúskodott, ruhái viszont határozottan a Szövetség gúnyái voltak. Micsoda ifjú – gondolta vállaira nézve – még csak nem is edzett eléggé, nem csoda, hogy fogságba esett ő is.

– Gorann! – szólt Mortem. – Ő itt Anduin. Anduin Wrynn herceg. – A halállovag úgy mutatta be a fiút, mint valami régi, kedves ismerőst.

– És érti, amit beszélünk? – kérdezte tömören Szélszellem, nem engedve Anduint szemének kereszttüzéből.

– Tökéletesen beszélem a nyelveteket – előzte meg a válasszal a herceg a lordaeronit.

Gorann nem szólt semmit. Újra körbenézett a szobán, próbálva elképzelni, milyen helyen vannak.

– Ez Nazgrim börtöne – mondta Anduin. – Úgy sejtem, bár nem tud érkeztetekről, értékesek vagyunk neki. Nem fog megölni. Át fog adni a…

– … a Hadfőnöknek – fejezte be a mondatot a sámán.

– Wrynn herceg segített nekem felébredni, s hosszasan beszélgettünk, míg magadhoz nem tértél te is – magyarázta Mortem.

Az élőholt nem vitte le hangsúlyát, jelezvén, hogy folytatná mondandóját, ám Gorann közbevágott:

– Nautika hol van? Az őrök milyen gyakran váltják egymást? Ki lehet innen jutni? – sorolta monoton módon kérdéseit a durotari, immár senkivel sem tartva a szemkontaktust.

Az ajtóhoz lépett, és erősen megrángatta. Az semmit nem felelt.

– Nem lehet … – próbálkozott választ adni az élőholt, de újfent nem érhetett a végére.

Gorann a Tüzet szólította, s ököllével az ajtó felé csapott, melyből egy Láva-csóva robbant ki.

Az ajtó még csak meg sem ingott, a varázslat hamu-és gőzpárává foszlott a levegőben.

– … már próbáltuk – fejezte be Mortem fejcsóválva.

Szélszellem megbűvölten nézte az ajtót. Próbálta megfejteni a titkát, rájönni rejtélyére. Vén falécek, öreg zárszerkezet. Egyszerű, mégis milyen makacs.

Végigsimított a torlaszon, s közben fel-le nézett rajt újra és újra.

Behunyta szemeit, átjárták az elemek. Az ajtó vaspántjai magukban tartották a Tüzet, a Vizet, a Szelet és a Földet is. Gorann haloványan érezte benne az Árnyat, a Fényt és az Arkánt is, bár ebben nem volt oly bizonyos, lévén mégiscsak a sámáni elemek igaztudója.

– Minden létező bájlattal levédték – mondta lemondón. – Olyan erős varázst még hárman egyszerre sem vagyunk képesek megidézni, ami kinyitja ezt.

– Akkor hát sorsunk más kezében van – nyugtázta Anduin.

Ellenszenves volt. Nem maga a herceg, nem erről volt szó. A tétlenség gondolata. Gorann nem tűrte a tétlenséget. Képtelenség volt számára elfogadni a tényt, hogy más kezében lenne a sorsa, holott annak mindig ő maga volt az ura. A sorsunk a mi történetünk. És ha nem húzzuk meg időben a vonalakat a papíron, melyen íródik, akkor mi lesz? Mert hát, ha mi írjuk a saját történetünket, akkora abba van beleszólásunk. Ha viszont úgy döntünk, hogy nem írjuk, akkor is íródik az magától, de akkor nem tudunk rajta változtatni – hallotta egyszer egy bölcs elftől még kiskorában, mikor Vanjullal együtt elkóborolt Kőrisvölgy déli részén, túl a Horda zászlóin.

Szélszellem újra megrángatta a kilincset. Az újra nem felelt.

Az idő telt. Képtelenség volt megállapítani, milyen tempóban, de annyi bizonyos, hogy telt. Hogy egy-két óra, netán fél nap telt el, nem tudták. Az idő egy olyan elem, melyet senki sem ismer, senki sem tudta az uralma alá hajtani, senki sem tud neki parancsolni. Csak úgy van.

– Mennyi idő telhetett el? – kérdezte Gorann.

– Huhh – köhögte fel szarkasztikus nevetését az öreg halállovag. – Túl sok. Ebben biztos lehetsz.

E mondata a szebb idők emlékéből fakadt, s vénségére mindig így jellemezte a dolgot: „Túl sok.”

– Nem lehet több négy-öt óránál. Az esti fények még csak nem is táncolnak az égen – mondta Anduin.

– Még fiatal vagy ahhoz, hogy az időt kövesd – felelte Mortem. – Eljönnek majd olyan napok is, mikor boldogsággal emlékszel vissza erre a pillanatra is, ifjú herceg.

Gorann némán figyelt. Észrevette, hogy Anduin mindent gondos odafigyeléssel követ. Tanul. Mindig és mindenből lehet tanulni, ez tény. Egy olyan tény, mellyel a herceg is tisztában van, és ez csakis gazdagbítja majd őt.

– Milyen napokra gondol? – érdeklődött Viharvárad örököse.

– Nem tudhatod, meddig fajul majd el a szövetségeink és népeink között dúló háború – Mortem nyelt egyet. – Megeshet, hogy a mai nap minden rendben, aztán holnaptól egy teljes faj fog eltűnni Azeroth hátáról.

– A harcokat be kell fejezni – mondta egyszerűen Anduin.

– És hogyan vetne neki véget Viharvárad hercege? – vágott közbe Gorann, meglehetően mogorván, ám nem kívánt gúnyolódni.

– Úgy gondolom, a konfliktusokat elődinkkel ellentétben diplomáciával kell megoldani – vezette elő Wrynn.

– Diplomáciával? – az élőholt ezt inkább kijelentette, mintsem kérdezte. – Úgy gondolod, ez a világ, mely örökkön harcolt, felkészült lenne arra, hogy a vitákat egyszerűen megbeszéljék?

– Úgy hát fel kell készíteni rá – válaszolta ártatlanul Anduin.

– És úgy véled, hogy képes lennél rá? – vágott vissza Mortem.

A lordaeroni nem szándékolta szavaival megsérteni a herceget, vagy egyszerűen kibúvókat keresni. Nem. Mindinkább… kíváncsi volt. Kíváncsi oly szavakra, melyek meglepetést okoztak neki. Kíváncsi oly szavakra, melyeket egyetlen vezető sem mondott ki azelőtt.

– Úgy vélem, hatékonyabb megoldás, mintsem embereinket, katonáinkat, népünk férfiúit lemészároltatni pusztán azért, mert képtelenek vagyunk egyességet kötni bizonyos kérdésekben.

Gorann érdeklődően hallgatott. Bátor szavak, bár tartalmukban kétkedett. Ellenben úgy gondolta, feltesz egy fejtörőt, pusztán hogy lássa, miként boldogulna vele az ifjú.

– Az emberek és a Szövetség titkolt vágya a régi királyság, Lordaeron visszahódítása. Nincsenek erre irányuló harcok, viszont népetek hőn áhított, rejtett vágya, ez tény – jelentette ki Szélszellem, s közben próbált olvasni a herceg arcáról.

– Igen – bólintotta Anduin.

– De hogy hódítanak vissza valamit, mely sosem volt az övüké?

– Lordaeron az Emberek királysága volt.

– Lordaeron a lordaeroniaké volt, ahogy most is az.

Andruin nem válaszolt. Ajkait biggyesztette, erősen gondolkozott.

– A … – mondta a viharváradi, de annyiban is maradt.

– Nem mondom, hogy a diplomácia nem megoldás – ment elé Gorann. – Csak azt, hogy ez a világ nem érett még meg rá. Lordaeron a lordaeroniaké. Ezt el kellene magyaráznod mindenkinek. Tanácsosoktól fogva az egyszerű, lázadozó parasztokig. És ez nem fog menni.

Szélszellem látta, ahogy Anduin kedve éles fordulatot vesz.

– De hiszem, hogyha vannak a tárgyalások felé hajló törekvések, s ezt jól műveled, jobb vezető leszel mindenkinél, kit eddig Azeroth látott, és…

A sámán elhallgatott. Félfordulatot tett, válla fölött mereven nézte az ajtót.

Mortem és Anduin odaállt mellé, ugyancsak a kilincset figyelve.

A kallantyú remegett. Nem, mintha valaki rángatná, nem. Ez más volt. Enyhén vibrált, mint valami goblin-masina füstöt köhögő motorja.

Gorann odalépett. Előbb füleit dugta oda, majd kezét. Félve nyújtotta ujjait, halkan figyelve a kilincset. Egy verejtékcsepp folyt végig orrán, s harminc-negyven szívdobbanás is eltelt, míg odaértek ujjbegyei a kallantyúhoz. Az első érintés után rögtön el is kapta kezét, kissé megrázta.

– Tűzforró – közölte nem kevés izgatottsággal a hangjában.

Arrébb álltak az útjából, készülvén arra, hogy hamarost hat-hét feketepáncélos katona ront be rajt, jól helybenhagyják mindannyijukat, s a következő pillanatkép, melyet látnak majd az az lesz, hogy Pokolsikoly elmetszi a torkukat.

Már az egész ajtószerkezet remegett, egyre hevesebben. Berezegtek a szögecsek, a pántok, sőt még a keret is.

Aztán abban a pillanatban az ajtó berobbant, s lángnyelvek kíséretében a szoba túlfelén puffant a padlón, és apró, fogpiszkáló méretű szilánkjaira tört.

Gőz és füstfelhő szállt fel egy rövid ideig, majd hamar elült. A sötétszürke foszlányok eltűnésével egy alak maradt csupán, aki a folyosóról besétált a szobába.

– Nautika? – kérdezte hitetlenül Gorann.

A lány lassan, bizonytalanul lépdelt. Haja teljesen össze volt borzolva, viselete pedig pusztán egy tépett fehérneműpár volt. Kisírt szemeiből sós könnyek futottak végig bánatos, meggyötört arcán egész a száját szegélyező apró felszabott sebig. Meztelen vállain markolt kéznyomok, melltartójának egyik kosarából kibuggyant a keblének hegye, hasfalán és minden karcsú, női hajlatán karcolásnyomok. Hosszú, vékony combjait lilás és zöldes foltok rútították, jobb kezével pedig az ágyékát takaró fehérneműt szorongatta, miközben bebicegett a szobába.

Gorann elképedve figyelte a lányt. A vérelf enyhén sántított, de seb nem látszott a lábain. Nem. Ez durva és kegyetlen erőszakosság jele volt, mely magyarázatot adott arra is, hogy legnőibb részén szorította jobbkezét.

Szélszellem azonnal átkarolta.

– Hogy voltál képes betörni azt az ajtót? – kérdezte egyből.

Nautika nem válaszolt, képtelen volt rá. Zokogás tört ki belőle, és eltemette arcát Gorann izmos karjában.

A vérelfet valamiféle különös, érthetetlen önkívület fogta el – legalábbis nagyon úgy tetszett. Üres tekintettel bámult előre, nyitott szájának széle enyhén bekérgesedett, bőrének addigi melegfehér színe most sokkalta fakóbb volt. Lábait és csípőjét az erőszaktevés miatt még mindig csak mintha vonszolta volna maga után, de Mortem nem hagyta őt teljesen elveszni sokk állapotában. Az élőholt átkarolta a lányt, gyengéden noszogatta maga előtt, úgy vonultak végig a folyosókon, ám annak előtte még megegyeztek abban, hogy Nautika faggatását későbbre hagyják, mondván, ráér az, ha kijutottak.

A folyosó falai valaha más színűek lehettek, vagy legalábbis lehetett valamilyen színe – gondolta Gorann. Abban a pillanatban viszont csupán csak merő koromfoltok szutykolták össze a falakat.

A többiek követték a sámánt.

Mindenütt – még most is – füstölgő hullák hevertek. Gőz csapott fel a sötét vértekbe öltözött, felfegyverzett orkok vaslemezeiből, melyek teljesen ráolvadtak a viselőjük élettelen tetemére. Szélszellem leguggolt, s alaposan megvizsgálta a hozzá legközelebb eső orkot.

Meghalt. Ez tény. De a körülmények… a részletek… a részletek árulkodóak, s azt is megmondják, miképp történt a dolog.

Gorann végigsimított a mellpáncélon. Sehol egy karcolás, viszont tűzforró. A sámán végig vonszolta tekintetét a tetemen, s még alaposabban vizsgálódott. A felső bőrréteg teljesen leégett, kilátszó testrészein csupán véres inak és füstölgő hús. Az orra teljesen lemaródott, szemgödrein pedig belülre folyt az egykori szemgolyó. Ez önmagában tiszta sor. Tűzvarázs, tűzcsóva, vagy valami hasonló. Egy nagy löket láng. De hogy lenne képes bárki mindezt húsz-huszonöt katonával megtenni?

Gorann ezután Nautikára nézett. A lány ujjbegyeinek vége kormos volt.

Szélszellem tovább merengett. A warlockok Tűzvarázsa nem képes ilyenre.

– Orkok közelednek – szakította félbe az egyre bebogozódó gondolatfonalat Anduin.

Mortem zaklatottan tekintett előre, majd át a válla fölött, maga mögé.

– Nem látok semmit – mondta nyugtalanul az öreg.

– A Fény nem hazudik. Hamarosan itt lesznek.

– Arra – mondta Nautika, hangjában egy négyéves kislány ártatlanságával, s bambán biccentett a folyosó egyik nyitott szobája felé.

Berohantak.

A helyiség meglehetősen tágas volt és… hamuvá égetett. Középen egy fa-négyzetkeret, melyen apró lángok pislákoltak még. Valószínűleg egy ágy lehetett. A keretszerkezet közepén pedig egy… egy… nos, vélhetően egy mezítelen ork szétszaggatott, megcsonkított s teljesen leégetett maradványai, s a szoba többi részén annak egy-egy darabkája.

Ez egy lakrész volt. Feltehetően a vezér lakrésze, aki fogva tartotta Nautikát – gondolta Gorann. A lány ügyére később majd még visszatér, ezt megígérte magának, most viszont fontosabb dolga volt.

Odasietett a kishelységhez. Egy egészen szűk nyílás vezetett át, de épp ahogy sejtette: elkobzott fegyvereik és Nautika ruháinak tárhelye.

Felfegyverezték magukat, s arra a megállapodásra jutván, hogy nem fogják tétlenül hagyni, hogy a sorsuk megíródjon, inkább ők írják azt, így kirontottak vissza a folyosóra, s egyenesen végigfutottak, ki az épületből.

Egy egészen kicsiny, még a jelenben is épülő erőd volt. Hátuk mögött a vezérépület, jobb és bal oldalt pedig még hiányos támfalú barakkok.

Négy őr volt mindössze az udvaron. Mindüknek egy.

A farkaszem-nézését más, sokkalta nyugodtabb és sokkalta ráérősebb napokra írták fel, s azon nyomban, hezitálás nélkül rontottak neki az ellennek.

– Ne használj tűzvarázst! – kiáltotta hátra Gorann az épp eszéhez tért Nautikának, s kezére rögzített Karmai összeakadtak egy hosszú, recés karddal.

A Halál Marka. Mortem a halállovagok ezen fortélyával nyitott. Az addig méterekre álló ork magatehetetlenül repült a lordaeroni elé, és épp csak szerencséjén múlt, hogy az Elhagyatott nem csapta le abban a lendületben a fejét. Összeütköztek kardjaik. A pallos súlya teljesen lenyomta a feketevértes kardját, épp csak annyi ideig, hogy Mortem az Árnyak erejét összegyűjthesse maga körül. Ekkor jött el a farkasszem ideje.

A halállovag kegyetlenül nézett jégkék íriszével ellenfelének szemeibe, s közben bevetette a Vérforralás szörnyűséges képességét. Az ork karjában, lábában, s nyakában teljes egészében elpattantak a kígyózó erek, s véres szökőkútként zuhant a porba.

Gorann pajzsa felfogott egy ütést, majd rögtön egy másikat. Most rajta volt a sor. A Karmok pengéi mélykék szikrákat szórtak, s a Viharcsapás megtörte az ellenség védelmét. Gorann izmai megfeszültek, megpördült a tengelye körül, kissé elrugaszkodott a földtől, majd a lendület erejét kihasználva elmetszette a fekete-ork torkát. A friss vér záporozó permete beterítette a sámán arcát.

A herceg egészen más harcmodort képviselt. Próbálta már atyja, tanítói, mesterei megtanítani neki az igaz kardforgatást, de ő a válaszait inkább a Szent Fényben, mintsem az acélszínű fegyverekben kereste. Ennél fogva ekkor is a Fény bosszúálló sugarait szórta ki a rátámadó harcosra. A fénypászmák körülvették a fegyverest, s szanaszét szaggatták annak eleven testét.

Nautika hátrált. Újra és újra, folyamatosan. Sorozatosan robbantak ki kezéből az árnyátkok, amik mind célba értek ugyan, ellenben képtelenek voltak lyukat ütni az egyre csak feléje rohanó katona vértjein.

A feketepáncélos odaért. Késő volt. Az ork egyetlen rúgással leterítette Nautikát, aki hanyatt vágódott a porba, és gyengén terült szét a földön. Az ork fölébe hajolt, s eleresztett egy, a győzelem részegítette gyilkos mosolyt, mielőtt a lány torkához szorította volna kardját. Kész volt megtenni, kész volt véget vetni a vérelf életének, s ezzel Nautika is tisztában volt. Nem maradt más választás. Csak most, csak most utoljára. Az elf ujjaiba gyorsan szökött bele a Tűz, s készen állt a Lélektűz varázslat minden, pusztítóbbnál pusztítóbb erejét bevetni. Érezte már. Nautika szinte érezte, ahogy a rajta térdelő ork hamarosan élve elég, s eggyé válik a hamuval. Mámoros érzés volt.

Felszálltak az első gőzpárák a vékonyka ujjbegyek végéből.

Most zsigerekig foglak égetni – súgta belülről egy hang.

Ha Gorann egy másodperccel is később érkezik, talán valóban elszabadult volna a pokol. De nem késett. Pontosan, tökéletesen időben ért oda.

Mikor Szélszellem levágta ellenségét, látta, miként Nautikát ledöntötték lábáról, ahogyan azt is, hogy mire készül. Rohanni kezdett. Olyannyira gyorsan vágtatott, olyannyira sebesen szelte át a kettejük lévő távolságot, akárha szellemkutya alakban lett volna.

Gorann odaért, s kiszakított egy jókora darabot Karmai segítségével a vérelfen nehézkedő ork gerincoszlopából. A csaknem félméteres idegek és véres csíkok díszítette csontoszlopot flegmán vetette a földre, majd a harcos egész – még a halálra rá sem döbbent – testét oldalra döntötte, felszabadítva ezzel a lányt.

De Gorann látta. A tűzvarázs nem robbant el, de ő akkor is látta. Nautika felállt szépen, gondtalanul leporolgatta magát, de Gorann igenis látta. Látta, mi volt a vérelf szemében abban az egy pillanatban. Látta az eleven gonoszság igaz magját, ami ott burjánzott ki épp a pusztító tűz szabadon engedése előtti egyetlen pillanatban. Látta, ahogy Nautika kész lett volna végezni a rajta diadaloskodó orkkal, majd velük, és talán egész Azerothhal.

Valami nagyon nem volt rendben.

– És most? – kérdezte Mortem, miközben köpenyébe törölte pallosát, ezzel megtisztítva azt a vértől.

– Tovább állunk mielőbb, majd útközben kiötlünk valamit – sürgette Anduin.

Gorann nem törődött az elhangzott szavakkal, ahogy semmi mással sem.

Vehemens léptekkel indult meg a lány felé, aki csak állt megszeppenve egymagában, ugyanolyan gyengén, mint addig mindig tette.

– Mutasd a szemed! – szólt rá a lehető leghatározottabban Nautikára Gorann, kissé túlzásba víve hangjában a szigort.

Nautika megrettent egy pillanatra, semmit nem értvén.

– Miért? – aggodalmaskodott.

Gorann megragadta a lány arcát, s mélyen nézte.

– Indulnunk kellene, méghozzá most – méltatlankodott Anduin, de Szélszellem semmit nem reagált.

Nem. Csakis Nautikát nézte, mélyen belebámulva a lány teljesen tiszta szemébe. Tévedett volna? Talán azt a bizonyos pillantást csak látni vélte nem pedig látta? Mi a fene folyik itt? – kérdezte magától.

Aztán már ez sem érdekelte. Más vonta el a figyelmét.

Gorann átnézett a vérelf csapott, karcsú vállai felett, a mögöttük lévő épület, még most is épülő falaira. Véletlenül szúrta ki.

Gyengéden tolta félre útjából a lányt, s mereven, hitetlenül ballagott előre. A falat bámulta, pontosabban a falra kifüggesztett pergament.

– Mi az? – kérdezte valamelyikük a háta mögül, de Gorann nem tudta megállapítani, hogy Mortem vagy Anduin hangja volt-e.

Nem mert ugyanolyan volt a hangjuk, nem. Akár Nautika is kérdezhette volna, de a pergamen sokkal fontosabb volt, annyival legalábbis mindenképpen, hogy eltorzítsa a valóságot.

Szélszellem odaért, s leszakította a szögről a kifüggesztett lapot.

Magába fordultan, hitet és reményt vesztve kezdte olvasni, majd újra és újra elolvasta, kétkedve, mintha a rajta lévő szöveg nem a valós dolgok világából volna.

– Gorann! – szólt Mortem. – Gorann, mi az a lap? – kérdezte újra.

Szélszellem megmutatta nekik.

Egy körözés hirdetvénye volt az. Nagy betűkkel felül, „KÖRÖZZÜK, TOLVAJ”. A lap fél oldalát szöveg, a másik felét egy kép töltötte ki. Egy kép, Vanjulról.

Mortem félhangosan olvasni kezdte:

KÖRÖZZÜK, TOLVAJ!

Pokolsikoly Garrosh, a Horda igaz Hadfőnöke vérdíjat tűzött ki az alább látható tolvajra, aki meglopta magát a Hordát! Az ellenünk fordult, Vanjul névre hallgató troll, pandáriai szolgálatának első napjaiban ellopott egy tárgyat, mely a Horda sorsát – ezzel győzelmét a Szövetség felett – biztosította volna.

Figyelem! A troll jártas a sámán-mágiában, továbbá jól forgatja a fegyvert, ezáltal rendkívül veszélyes. A nála lévő tárgy viszont rendkívül értékes a Horda számára, így minden Hordabélinek hazája, Orgrimmar és Garrosh iránti szeretetből és hűségből KÖTELESSÉGE feltartóztatni, ha összetalálkoznának vele.

Aki behozza nekünk Vanjult, azt busásan megjutalmazzuk, a díj: 200.000 arany.

Figyelem! A troll mit sem ér a nála lévő tárgy nélkül!

Előre a Hordáért!

Pokolsikoly Garrosh

 

Nagy nehezen meggyőzték Gorannt a tovább indulásról. Régóta menetelhettek már, talán el is tévedtek az új kontinens Jade-Rengetegnek nevezett erdőlabirintusában. Nem számított, nem érdekelte. A cikázó gondolatok örvényt kavartak agyának lüktető tekervényeiben, próbálván egységet alkotni, összerakni valamit, megérteni dolgokat, megfejteni az egészet.

Tovább meneteltek az úton.

No, lássuk – utasította magát az objektív tényeknél való maradásra. Jól sejtettem – gondolta. Vanjul valóban eljött Pandáriára. Eljött… na persze inkább kényszerítették. Igen. Idejött, és teljesítette Garrosh parancsait. Nyilván megfenyegették, vagy zsarolták, a lényeg, hogy azt kellett tennie, amit mondtak neki. Ez pedig egyértelműen az volt, hogy keresse meg az Amebedissziánt. Pokolsikoly valószínűleg nagykegyesen felajánlotta neki az összes goblin készséges segítségét, azoknak minden fúró és ásó és egyéb, ki tudja mire való eszközével együtt. A körözésben olvasottak alapján pedig… hmmm… egyszerű. Vanjul valahogy, valamiképp, valószínűleg megtalálhatta az Amebedissziánt, mindezt úgy, hogy senki ne vegyen róla tudomást. Igen, ez válasz volna. Bizony. Sikerült kicsempésznie a legyőzhetetlen fegyvert, ami arra enged következtetni, hogy az Amebedisszián nem túl nagy tárgy, nem túl észrevehető. Talán egészen apró.

Vanjul magához vette, és megszökött. Kétségtelen. Ahogyan az is, hogy ebben az esetben itt van valahol, valahol Pandárián, és bujkál. Bizonyára kitalált valamit, de lévén, hogy haza nem térhet, ezért más lehetett az, amit kiötlött. De mégis mi?

A legfontosabb viszont kiderült a plakátból: az, hogy Vanjul életben van.

A partok mentén haladtak. Nem volt a legbiztonságosabb dolog ugyan, de amíg az óceán szele enyhén nyalogatta hajuk tincseit, addig legalább nem tudtak nagyon eltévedni az ismeretlenbe. De hogy merre is mentek, hova is tartottak, mi is volt a kijelölt cél, azzal még maguk sem voltak tisztában.

Fél nap is eltelhetett már, legalábbis a lemenő nap egyre csak haloványodó sugarai erről árulkodtak. A víz a messzi látóhatáron már teljesen beleveszett a horizontba, elkezdte a felszín felvenni az ég színét, azon munkálkodva, hogy a két kékség ugyanolyan árnyalatokat ölthessen.

– Merre tovább? – érdeklődött Nautika.

Áldott naivitás – fogalmazódott meg Gorannban. Azt a kérdést tette fel reményvesztett helyzetünkben, melyet szándékosan egyikünk sem.

– Előre – felelte Szélszellem.

Kisvártatva, mikor a narancssárga Napkorong végleg eltűnt a felhők takarásában, s az égbolt felett átvette az uralmat a sötét feketeség, tábort vertek egy fa tövében. Gyenge lánggal, alig pislákoló tábortűz mellett hevertek le, s úgy várták a békés illúziót, a kegyes hazugságokat, és a megbékítő szebb pillanatokat hozó álmokat.

A fárasztó nap végére most, most az egyszer már oly régóta, végre nyugodtan pihenhették ki magukat.

Aztán az álom megszólalt.

Az éjszaka egy pontján, ugyanabban az időben, ugyanakkor, mindannyijuk számára, egyszerre. A goblin óraműk preczizitásának tökéletes pontosságával, ugyanakkor szólalt meg mind a négyük fejében ugyan az a hang. Ám a hang – noha azonos volt, azonos időben – más tartalommal bírt, mindenki számára. Mást mondott Mortemnek, mást mondott Anduinnak, mást Nautikának és megint mást Gorannak.

Anduin Wrynn oldalára fordult, fújt egyet, s lehunyt szemhéjai enyhén megremegtek.

– Üdvözöllek, ifjú herceg – szólt az álom mély, ámbátor mégis felismerhető, fiatalférfi hangon.

– Ahogy én is üdvözöllek… öhm, kit is? – kérdezte az álomtól Anduin.

– Az nem fontos. Mi nem itt és nem most fogunk beszélgetni – felelte az álom, hallhatóan mosolyogva.

– Akkor hát hol és mikor? – faggatózott a herceg.

– A mikor-kérdése megválaszolhatatlan. Ahogy mindig is az volt és az is lesz – mondta az álom.

– De mit kell tudnom rólad? – elégedetlenkedett Anduin.

– Egy taurennel érkezel majd hozzám. És én pedig várni fogok rád egy fogadóban.

Anduin átfordult másik oldalára.

Mortem mindig összehúzta magát alvás közben. Ám ezen az éjen kicsit még inkább összegörnyedt.

Szép estét, Torva Mortem! – köszöntötte az álom.

– Szép estét, éjszaka! – köszöntött vissza.

– Én nem az éjszaka szelleme vagyok – jelentette ki békésen, Mortem mellett túlontúl fiatalnak is hangozva az álom.

– Akkor hát kihez van szerencsém? – kérdezte a halállovag.

– Egy vagyok azok közül, akit gyűlöl a bolygód. De neked üzenetem van, mert én nem kívánnám Azeroth végét – felelte az álom.

– A bolygóm sokakat gyűlöl. De mondd hát el az üzenetedet! – így Mortem.

Hazád egy kegyetlen gonosznak ad otthont. Az enyéimmel szövetkezett, és hidd el, ebből az összeesküvésből nem kerülhet ki sem Lordaeron, sem pedig Azeroth jól – vágott a közepébe az álom fiatal hangja.

– Az elkendőzött arcú tanácsosra gondolsz – jött a válasz egyből, szinte gondolkodás nélkül. – De mit értesz az alatt, hogy az „enyéimmel”?

Az álom nem mondott többet.

Mortem kissé kihúzta magát, és pihenését tökéletesen egyenletes háton folytatta. Rég nem aludt már így.

Nautika saját ölelésében feküdt. Szokása volt elképzelni valamit vagy valakit, akihez éjjel hozzábújhat, aki finom, aki óvó, és aki gyengéd.

– Szebb napokat, Nautika! – üdvözölte az álom.

– Ki az? – ejtette foglyul hangját az ijedtség.

– Nem ez az, ami most számít – fedte el titkait az ifjú beszéd. – Szólnod kell Gorannak és Mortemnek azon nyomban, mikor a nap sugarai újra megfestik színnel a pirkadatot.

Nautika nem tudott mit mondani. Az álom a tűzvarázsok megzabolázatlan használatára gondolt, ez nem vitás.

– Takarodj a fejemből! – harsogta hirtelen.

Nem ezt akarta mondani. Korántsem. Akarta volna azt, hogy „segíts”, vagy hogy „nem értem, mi történik”, de ezt semmiképp. Mégis ezt mondta az álomnak. „Takarodj”.

– Ez nem te vagy – felelte nyugodtan az álom.

– Foglalkozz a saját kis játékaiddal, és hagyj engem békén! – ripakodott rá újfent Nautika, holott semmi, még csak hasonlót sem szándékolt mondani.

A szája beszélt, nem ő.

– Rendben, nővérem, ahogy kívánod – fogadta el az álom. – De szólj Gorannak! Segíteni fognak, segíteniük kell.

Nautika most először úgy aludt, hogy nem dédelgetett semmiféle, a képzelet szülte gyengéd illúziót keblein.

Gorann hanyatt feküdt, békésen. Kezeit a valaha volt legkényelmesebb párnaként használta, ártalmatlan horkantások szöktek ki orrkarikája mentén.

– Szélszellem Gorann – szólította meg az álom.

– Mutasd magad! – válaszolt egyszerűen. Nem követelőzött, nem fenyegetőzött, csak úgy mondta.

– Mi nem fogunk találkozni egymással – válaszolta a fiatal álom. – De találkoztam egy Vanjul nevű trollal, aki a testvérednek vallotta magát.

– Vanjullal? – hitetlenkedett. – Hazudsz.

– Nincs sem időm, sem szükségem arra, hogy bizonyítsam mondandómat – szólt az álom, akárcsak valamiféle mindenki által tudott tényről beszélne. – De találkoztam vele. Mesélt rólad, és a nála lévő különös tárgyról.

– Az Amebedissziánról! – sürgette Gorann.

– Úgy van. De tudd, hogy bár itt volt Pandárián, mára már elhagyta e szigetet.

Szélszellem kissé elgondolkozott, majd folytatta:

– Mert üldözték.

– Igen.

– Garrosh ráuszította a Hordát és a harcosait.

– Ezúttal tévedsz, bölcs sámán – felelte nyugtalanítóan kegyes hangon az álom.

– Akkor hát? Beszélj! – utasította az ork.

– Nyomában vannak az enyéim – válaszolta. – Megsebesítették, súlyos sérüléseket szenvedett. De ne aggódj! Segítettem elszökni neki, mára már a Keleti Királyság valamely zugában rejtőzik, s végzetes küldetésén munkálkodik.

– A tieid? Megsebesült? Miért segítettél neki? Miféle küldetés? És ki vagy te? – tört ki Gorannból.

Tudnia kellett. Tudnia kellett!

– Segítek neked is, hogy aztán te is segíthesd Vanjul feladatát. Elrepülsz majd utána. De többet nem mondhatok – mondta mintegy búcsúzóul.

– Mondd meg a neved! – kiáltotta Gorann.

Valamire szüksége volt, valamire, amin legalább elindulhat.

– Nincs nevem, mit anyám vagy apám adott volna. De magamat Wrathionnak vagy a Fekete Hercegnek nevezem.

Gorann aznap fújtatott egyet, és átfordult az oldalára.

A reggeli harmatcseppek meghódították a fűszálakat, s úgy települtek rájuk, mint ahogy az elejtett zsákmányra szokás. Gyenge szél fújt. A közeli faágak levelei elszakadásra és szabadságra vágyóan lengtek ki a szellőben, vágyakozó táncot lejtve a lombkoronák fogságában.

Szélszellem ébredt fel először. A reggeli bágyadást egy mozdulattal, a csipákkal együtt eltörölte szeme alól, s nyújtózott egy nagyot. Gerinccsigolyái finoman megroppantak, és amikor rendesen is kinyitotta szemeit, a legelső dolog, amit meglátott, egy kicsi léghajó kosara volt.

A léghajó nagyon apró volt. Feketére festett, tüskés szélei alacsonyak, a többi része pedig meglehetősen keskenyek voltak. Ballonja – ugyancsak fekete – már gyűjtötte a levegőt, mintha több tucatnyian munkálkodnának rajta. De nem volt körülötte senki. Csak a léghajó, önmagában.

„Elrepülsz majd utána”.

A többiek ébredését követően néma csend volt egy ideig. Nem beszéltek az álmokról, holott tudták, hogy kellene. Különösképp Nautika.

– A hajó nem nagy – szólt a többiekhez Szélszellem. – Legfeljebb háromszemélyes.

– Nem baj az – mondta Anduin. – Én nem megyek veletek, nekem másfelé van dolgom.

– A Keleti Királyság területére készülünk, és nem jön velünk a herceg? – hitetlenkedett Mortem. – Meg fognak minket ölni! Az első Szövetséges osztag, amibe belebotlunk, azonnal fejünket veszi.

– Elrejtőzünk majd – adott hangot elszántságának Gorann.

– Most, hogy az SI:7, vagy az elitosztag, vagy tudom is én, de az egész Szövetséges hadsereg szembe jön velünk, mert Pandáriára tartanak, nem lesz épp egyszerű elrejtőzni, Gorann! Ez ostobaság és öngyilkosság – vitatkozott a halállovag.

Az élőholt számára feltétlen fontos volt, hogy Lordaeronba utazzék, és megmentse népét a fenyegető veszélytől, amit az elkendőzött arcú holt jelenthet.

– Fogd! – mondta Anduin, és a zsebéből előkotort valamit, majd Szélszellem tenyerébe csúsztatta.

– Ez mi? – kérdezte Gorann.

Egy gyűrű volt az. Violaszín karikával, egy apró, zöld kristállyal, az éjelfek mintáival szegélyezve.

– Mindenki ismeri népemben gyűrűmet – magyarázta az ifjú Wrynn. – Tiffin úrnő, anyám hagyta rám. Ha bajba kerülnél, mutasd fel ezt, és megértik majd, hogy találkoztál velem, és parancsomra jársz el.

Gorann meghajolt. Megköszönni nem szokott dolgokat, de ez egyértelműen annak a jelképe volt.

A fekete, tüskék díszítette léghajó cápaként úszott a felhők tengerében. A szél süvöltött, a mérföldek pedig rohantak alattuk. Amilyen kicsi volt a gép, olyan gyors is.

Gorann az álmot fejtegette. Túl sok információ, túl kevés kapaszkodó. Mit jelenthetett?

Mortem ugyancsak az álmon merengett. Mit érthetett az alatt, hogy az elkendőzött az övéivel szövetkezett?

Nautikát is foglalkoztatta az éji beszéd. Miért beszélt olyan durván az álommal, mikor az csak segíteni akart? Mit szólna az egészhez Gorann? Megmentette őt, sorozatosan, és újabb galibát okoz… Hosszas gondolkodás után Nautika arra az elhatározásra jutott, hogy megtartja magának az álomban hallottakat.

Pedig szólnia kellett volna…

Ötödik

A felhők már csak párafoszlányok voltak. Az óceán tengerré lett, s megjelentek rajt az apró földes szigetek is. A süvöltő szél csípős hidege langymeleggé vált, a léghajó pedig alább ereszkedett.
Miként az önjárta sárkányhajó lejjebb bukott a levegőben, már kirajzolódtak a Keleti Királyság első vonulatai.

– … Az éjelfek visszahúzódtak odvaikba – folytatta hosszas meséjét Mortem, melybe Nautika kérésébe vágott bele. – Aztán még aznap éjjel megérkezett a Szövetség többi fia. Emberek, törpök, gnómok és draeneik. Visszavágtak. Véres volt a harc, de mi Gorannal végigvágtuk magunkat a soron. Észre sem vettük, hogy egy idő után már csak magunk voltunk. A harcok hevében leszakadhattunk a Horda elsőörsétől, vagy csak megöltek körülöttünk mindenkit, nem tudtuk. De arra eszméltünk, hogy már rég, réges-rég elhagytuk a Csatadal-vonalakat.

– És aztán? – érdeklődött a léghajó kosarának dőlve, keresztbevetett lábakkal a lány.

Élvezettel töltötte el hallgatni Mortem meséit olyan történésekről, melyekről legfeljebb tán könyvekben olvashatna, vagy vénebb és ostobább veteránoktól hallhatna.

– Aztán? Aztán nem tudtuk hol vagyunk. A kiutat kerestük a rengetegben, mikor észrevettük, hogy egy fekete párduc figyel minket messze a sötétben. A szemei árulták el. A szemei, azok a mély aranyszemei, amelyeket ki sem szúrtunk volna, ha a holdfény nem csillan meg épp abban a pillanatban az íriszén. De hát az apróságok… – Mortem mosolygott.

Az apróságok, melyek sokszor olyan bonyodalmakat képesek okozni, amik képesek fenekestül felforgatni mindent, megváltoztatni a sorsot, és más útra terelni az addigi életet. Ezek az apróságok mindig is egy egyedi, különös, beletörődött, ám mégis diadalittas félmosolyt kényszerítettek Torva Mortem repedezett szájának sarkába.

A mese még folytatódott. Szó esett a fekete párducról, aki valójában egy éjelf druida volt, és a Somniare névre hallgatott, egy rövid küzdelemről, és egy ellenségekből kovácsolódott barátságról is.

Gorann is hallgatta egy ideig, végül azonban az alattuk gyorsan vonuló távok elkanyarították figyelmét, és beleveszett saját gondolataiba.

Emlékeiben Orgrimmarban járt. Nem a mostaniban, hanem a régi idők Orgrimmarjában. A Go’el vezette városban, ahol összetartás volt, béke és otthon. Nem voltak nyomornegyedek, mint a Garrosh uralta jelenben, nem voltak koldusok, kitagadott népek, belviszályok és diktatúra. Sokkal egyszerűbb volt talán akkor az élet. Azóta viszont minden megváltozott. Megnyílt a kapu az ősi Draenorra, mely azóta egy kietlen, lebegő kopárság csupán az univerzumban. Megrepedt a Jeges Trón, és egyész Északszirt háborút vívott. Feltámadott hamvaiból Halálszárny, s pusztulást hozott a földre. Feltűnt az új kontinens, ahol a félelmek élő és lélegző lényekként nyilvánulnak meg, és ki tudja, hogy mi jöhet még ez után.

Gorannt a horizonton feltűnő város képe zökkentette ki a merengésből. Megérkeztek.

Már sötétedett ugyan, ám alattuk így is tökéletesen kirajzolódott a Keleti Királyság legdélibb pontjának nyüzsgő városa, a Zsákmány Öböl.

Ártalmatlan kereskedőváros, hajóskapitányok, kofák, fűszerszállítók, és kósza felfedezők gyűjtőhelye. Legalábbis nappal ekként szolgált. Ahogy azonban leszállt az éj, a Zsákmány Öböl egészen más szerepet töltött be. Előkerült a Keleti Királyság, de talán egész Azeroth legmocskosabb söpredéke. Jobb volt éjszaka elkerülni a helyet. Mindenütt bódulószerek árulói, kegyetlen kalózok, tolvajok és zsebmetszők legrosszabbja, gyilkosok és sötét bérencek, lelkiismeretet nem ismerő szervkereskedők, minden tartást nélkülöző szajhák, mezítelen keblüket mutogató rabszolganők, véresre vert rabszolgaférfiak, és a velük kereskedő alakok. Az illegalitás Mekkája.

A landolás zökkenőmentes volt. A várostól néhányszáz méternyire szállt le a léghajó, s miként mindhármuk kilépett a szárazföldre, a Wrathion küldte szállító azon nyomban a semmivel lett egyenlő.

– Mihez kezdünk most? – aggodalmaskodott önmagához híven Natika.

– Feltételezem, már rég kitaláltad azt is – fordult Gorannhoz az élőholt.

Gorann kimérten biccentett.

– Esetleg megosztod velünk is? – gúnyolódott a vérelf.

– Szórj rám egy árnyátkot! – mondta Gorann, a legkisebb jelentőséget sem tulajdonítva a dolognak.

– Micsoda? – kérdezte megrökönyödve a lány.

– Megártott a magaslat, barátom? – csóválta fejét Mortem, ugyanakkor ő tudta, hogy ez valamiféle újabb logikus terv része lesz.

– Jól hallottad. Szórj rám egy árnyátkot! – ismételte önön szavait a sámán, hasonló nemtörődömséggel hangjában.

– Nem! – tiltakozott éles, hisztis hangon Nautika.

– Tedd, amit mondd – bólintotta szórakozottan Mortem. – Biztos, hogy kitalált valamit.

– De mégis mit? – értetlenkedett a lány.

– Erre most nem érek rá – mérgelődött az ork. – Most megátkozol. Én bemegyek a városba, ti pedig itt maradtok. Ne tegyétek ki magatokat a söpredéknek. Mire pirkad majd, visszajövök, és tudni fogjuk, hogy merre tovább.

Kis unszolásra, némi veszekedésre ugyan, de Nautika végül megtette, amit a sámán kért.

Gorann rohant.

A warlockrontás először kipettyezte bőrét, s keskeny, gennyes kelések mutatkoztak testének egészénén. Viszkettek és erősen marták Gorannt.

Beért az üregalagútba, mely bevezet a városba.

Másodjára az átok lelassította légzését, s tüdeje zihálni kezdett, minden lélegzetvételt hörgés kísért.

Levágtatott a lépcsősoron, s a dokkokra érkezett.

A rontás hatására könnycsatornái vérpettyeket eresztettek ki.

Átverekedte magát a lökdösődőkön. Arrébb taszított egy félkezű gnómot, félrelökött egy üreges szemű élőholtat, vállaival utat túrt magának két, szabott szőrű worgen között.

Látása gyengült, hallása tompult.

Egy csónakfedél alatt álló, hiányos fogazatú, zöld goblinhoz lépett.

– Mit akarsz, nyomorék? – kérdezte a goblin. – Takarodj!

Gorann nem felelt, csak eléje vetett két aranytallért.

A goblin nézte egy ideig, majd újfent megszólalt:

– Mit akarsz? – ekkor jóval kedvesebb volt.

– Segítség kell – nyökögte Gorann. Minden szó fájt. – Hol van egy gyógyító? Mondd már!

– Hmmm… napközben ez egyszerű dolog…. – húzta az időt a goblin, s közben nagyokat sóhajtott. – De így az éj közepén…hát… nem is tudom.

Gorann egy harmadik aranyat is odadobott.

– Na, kövess! – nevetett a goblin, majd elindult. – Csak hogy tudd, ha nem néznél ki ilyen szarul, nem segítenék – vetette hátra Gorannak. – De mivel létszik, hogy mindjárt kihányod a beleidet, ezért elviszlek Termennához. Ő a legjobb, és csak éjjel rendel – kacagta a goblin. – Pont az ilyen kritikus esetekre van felkészülve, mással nem is foglalkozik. Az olyan ocsmány arcúak, mint te, nála jó helyen vannak. Komolyan mondom, ha nem néznél ki úgy, mint egy szarosvalagú kis gladiátorszolga az első viadala előtt, akkor hozzád se nyúlna. De mélyebben bele kell túrnod ám a zsebedbe, ha azt akarod, hogy ellásson.

A goblin még egy ideig beszélt, s már mikor úgy látszott, hogy sosem áll be a szája, akkor érkeztek meg.

Egy stégház volt, mint a többi, talán valamivel kisebb.

Szélszellem berontott, s segítség után kiáltott. Térde rogyott, maradék egyensúlyát próbálva megtartani a falnak támaszkodott, de már érezte, hogy hamarosan jön a kábulat, és onnan nem lehet visszahozni majd.

Ekkor érkezett Termenna.

Egy embernő volt. Szőke hajában kék tincsek csíkoztak, ráncai keresztülszőtték homlokát, fülkarikája kétszer akkora volt, mint Goranné az orrában. Karjain ezernyi karkötő, a világ minden színében és formájában. Ruhája egyértelművé tette: a nő egykoron egy árnypapnő lehetett.

Termenna felfektette Szélszellemet egy faasztalra. Borzasztóan kényelmetlen volt: a háta sajgott, lélegzetvételkor pedig meg kellett emelkednie pár centit. A banya végignézett az ork testén, lemondóan megcsóválta a fejét, nagyot sóhajtott, mint akinek nehezére esik az ég adta világon minden cselekedet, majd megszólalt:

– Hát téged jól elintézett egy warlock. Mit csináltál? Felbőszítetted valamivel, és sámán létedre nem tudtad megvédeni, sőt még meggyógyítani sem magad? – kérdezte elhasznált hangján, melyből kiérződött, hogy a nő nem átall gyakorta némi pipafüvet szívni.

– Segítsen, kérem! – kérlelte Gorann, kiállhatatlan fájdalmakkal küszködve.

– Mondd csak, van pénzed, fiam? Mert akárkinek nem gyógyítok.

Az ork egy utolsó erőfeszítést beleadott, nagy nehezen erszényébe túrt, kiügyetlenkedett belőle két érmét, s hagyta, hogy újra átjárják őt a fájdalmak.

– Na, lássuk, mit tehetünk – enyhült meg a banya.

– Fázol? – kérdezte Mortem.

– Kicsit – felelte Nautika.

A lány a földön ült, felhúzott combjait átfogta karjaival, s enyhén dörzsölgette. Kezén úgy kipettyezett a lúdbőr, mintha csak Északszirt legfagyosabb pontján volnának.

Az éj valóban hideg volt. Mindent beborított az éjszakai fagy és a félelmetes sötétség. Egyedül az élőholt mélykék szempárja ragyogott a feketeségben.

– Megyek, keresek valami fát, és tüzet rakunk – Mortem azzal feltápászkodott, és körbetekintett a dzsungelben, ahol Gorannt várták.

– Ne hagyj magamra! – rémült meg a lány.

Nautika hangja valamiféle igazi, elemi félelemmel telt meg.

– Még a végén megfagysz itt nekem .

– Ha… – a vérelf szavai meg-megakadtak – hacsak… – tekintete elmélázott, szavai kitisztultak – … hacsak egy kis… tüzet gyújthatnék… – mondta, s belebámult a semmibe.

Mortem csak állt egy darabig, és figyelte. Teljesen lehetetlen volt leolvasni az öreg Elhagyatott arcáról azt, hogy mi is folyik épp fejében. Hogy ez jó ötlet vagy rossz? Hogy fél vagy csak nem meri kockáztatni a dolgot. Elvégre nem is olyan rég Gorann még azt mondta a lánynak, hogy ne használjon tűzvarázst. Ha más mondta volna, akkor nem kellett volna e dilemmával küzdenie. De nem más mondta. Gorann mondta. Annak viszont biztos van oka.

– Azt hiszem jobb lesz, ha maradunk a tűzrakásnál – mondta végül a lordaeroni. – De úgy inkább gyere velem. Majdcsak visszatalálunk valahogy.

– Tudom, hogy megégettem őket. – Nautika még mindig a semmibe révedt, ám ezúttal nagyon halkan beszélt. – De nem tehettem mást. Mind végeztek volna velünk.

– Ha nem léptél volna közbe Pandárián, valószínűleg nem lennénk itt – próbálta nyugtatni lányt.

– Ha nem lennék, ez az egész sem lenne. Ti még Orgrimmarban volnátok, én meg valaki alatt fekve a bordélyban. De miattam vagytok itt, miattam van ez az egész – zokogta.

– Emlékszel, amikor az apróságokról beszéltem? – kérdezte Mortem, leguggolt, s simogatóan dörzsölgetni kezdte a vérelf vállait. – Minden az életben apróságokon múlik. Olyan apróságokon, amikről nem is hinnénk, hogy jelentőséggel bírnak. De mégis… mégis parányi kis apróságok alkotják a nagy egészet, legyen szó bármiről is. Mindennek jelentősége van, és minden valami irányába halad. Csak apróságok azok, amiket a jelenben észreveszünk, de később… akár hálát is adunk értük.

Egy órával később ébredt fel. Az éjszaka még javában uralta az eget, s ő még mindig a faasztalon hevert.

– Ez már a vég volt. Örülj neki, hogy meg tudtalak menteni – csóválta fejét Termenna.

– Köszönöm – mondta őszintétlen hangon az ork.

– Nem tudom ki volt a sámán-tanítód, de ha még a gyógyításra sem tudott megtanítani téged, akkor nagy pojáca lehet – harsogta a banya, s megrázta csuklóját, hangos csörgésre bírva ezernyi karkötőjét. – De jó helyre jöttél, ilyesmi még nem fogott ki rajtam. Soha!

– Nem kétlem – felelte Gorann, s felült.

– Tudtad hova kell jönni, mi? Nem először jársz a Zsákmány Öbölben éjszaka, igaz? – Termenna nagyot hümmögött, majd kérdően az orkra nézett.

– Mondjuk úgy, hogy megfordultam már itt.

– Tudtam! – kiáltott fel.

Termenna hangja nem csak a dohányfű iránti erős szenvedélyről árulkodott, de arról is, hogy az orkok beszédét még mindig nehézkes kiejtenie. Nyilván csak így-úgy ragadt rá a Hordában használt közös nyelv.

– Sokakat látsz el? – kérdezte Gorann, s közben erősen figyelte a nő minden apró kis mozzanatát, gesztusát.

– Ezen a környéken azért van munkám, dögivel – nevette sárga fogaival.

– Emlékszel is legtöbbjükre? – firtatta tovább Szélszellem.

– Hát mondjuk – felelte az asszony, s közben elkezdte vizslatni a sámán karját, megbizonyosodva arról, hogy jó munkát végzett és az átok sehol sem hagyott nyomot rajt.

– A kritikus esetekkel hozzád fordulnak – jelentette ki.

– Igen.

– Ha valaki megsérül, és kerülni akarja a feltünést, de nem tudja ellátni magát, az idejön – folytatta Gorann.

– I-igen – válaszolta Termenna, ezúttal jóval bizonytalanabbul.

A banya kezdte sejteni, hogy valami nincs rendjén. Végül is egy ork, ereje teljében…egy sámán, aki nem tudja meggyógyítani magát ezekben a vészterhes időkben? Kizárt. Ő direkt be akart jutni hozzá.

A nő felállt, gyorsan a maga mögötti állószekrényhez nyúlt, fél pillanat alatt kinyitotta, s egy hosszú botot vett elő belőle, minek végén egy koponya és egy fél tőr lógott. Árnypapnők fegyvere.

– Mit akarsz? Azt hiszed nem tudom megvédeni magam, öregem? Ki akarsz rabolni? – fenyegetőzött az asszony, s egyenest Gorannt célozta botjával.

– Volt nálad egy troll. – Szélszellem lassan lépett Termenna felé.

– Sokan megfordulnak itt. – A nő továbbra is markolta botját.

– Néhány hete lehetett. Nagyon meg volt sérülve. – Újabb lépés, s kitűnt a magasságkülönbség, az ork javára.

– Talán emlékszem. Mit akarsz? – kérdezte, de nem várta meg a választ.

A papnő botja végén fekete felhőben kavargó ibolya szikrák gyűltek, majd kirobbantak, Gorann felé.

Szélszellem nem állt félre. Hagyta, hogy mellkasán telibe találja őt a rontás, de még mielőtt bármi kárt is tehetett volna benne, a Föld erőit szólította, s rögtön meggyógyította magát. Eztán dühös pillantásokat vetett Termenna felé.

– Csak olyanokkal foglalkozol, akik sérültek – kezdett bele újra Gorann, s tovább mélyített egyébként is basszustónusú hangján. – Ha valaki olyan akar megkeresni, aki egészséges, azt nem fogadod, sőt még el is iszkolsz.

– Mit törődsz te ezzel? Valamiből élni kell, és nem kívánnék börtönbe vonulni sem – mondta a nő, egyre félszegebben.

Gorann ekkor már egész közel volt hozzá. Megragadta a varázsbotot, egyetlen határozott rántással kikapta az asszony kezéből, majd a földre vetette azt. De egy fél pillanatig sem engedte Termennát tekintetének kereszttüzéből.

– Aki sérült, meggyógyítod ugyan, de szinte kifosztod őket. – Szélszellem sarokba szorította a nőt. – De én nem ezért vagyok itt. Az erszényemet is megtarthatod, csak felelned kell mindenre, amit kérdezek. Vagy meghalsz.

– Akkor mit akarsz hát? – A nő megtört.

– Mint mondtam, néhány hete elhoztak hozzád egy trollt. Így kellett lennie, mert az új kontinensről idejött. Csakis a Zsákmány Öbölbe tudott jönni, mert a Szövetség a tenger többi részén a flottáját küldi. Szóval idejött. Sérült volt, erről tudok. És ha idejött, akkor te láttad el őt. Vanjul volt a neve. Beszélj!

Mocorgott a bokor. Amolyan furcsa bozótrezgés volt, amit nem a kósza szelek ártalmatlan áramlatai váltanak ki. Nem. Mortemnek ehhez már volt szeme. Még így, a sötét éj fekete leple alatt is képes volt megkülönböztetni, milyen a süvöltő szél rázta bokorág, és milyen, amikor úgy rezegnek a levelek, mint amikor valaki szándékosan settenkedve bújik meg mögöttük. No, és ha már megbújt ott valaki, az azt jelenti, hogy előlük rejtőzik – gondolta az élőholt.

Nautika még beszélt valamit, de Mortem egy határozott legyintéssel csendre intette a vérelfet, és megbabonázottan bámulta az árnyak takarta bokrot.

A lány mellette kissé megborzongott, és próbált abba az irányba nézni, mint a halállovag. Kétségbeesetten kutatta az őket körülvevő fákat, cserjéket és mindent, de ő nem látott semmit.

Mortem viszont annál inkább. Lazított törökülésén, és felguggolt. Kardja után nyúlt, oldalt közelebb húzta magához, megragadta markolatát. Lassan, óvatosan húzta ki a pallost a hüvelyből, gondos figyelemmel arra, hogy a súrlódó acélok ne adják ki azt a fémes csendégst, ami lebuktathatná őket.

Kiontotta kardját, s meggörnyedten tett előre arasznyi lépést. Hátraintett Nautikának, majd mutatóujjával saját száján jelezte, hogy egy pisszenést se hallasson.

Óvakodva húzódott a bokor irányába, pallosának éle vetette őt.

Mereven nézte a borókát, s egyre közelebb nyomult.

Egészen közel.

Odaért. Hallgatott, figyelt. Aztán megint csak hallgatott, és megint csak figyelt.

Mortem háromszor szúrt bele a növényzetbe. Gyors, erőteljes, megsemmisítő döfések.

Akárki is lett volna ott, nyomban szörnyet hal.

De nem volt ott senki. A bokor üres volt.

Torva Mortem megdöbbent. Tévútra vitték volna addig tökéletesen működő érzékei?

Nem. Jól megérezte a dolgot. Csak kissé megkésve.

Egy hideg penge szorult hirtelen torkához hátulról.

– Le a kardot, Elhagyatott! – suttogta egy férfi hangja.

– Igen. Én láttam el – mondta Termenna.

A banya arcán – dacára lefegyverzett helyzetének – diadalittas mosoly ült. Az a fajta mosoly, amit azok az alakok hordanak, akik a legyőzöttek helyzetéből váratlanul sakk-helyzetbe kerülnek.

– Folytasd! – rivallott rá Gorann.

Az ork érezte. Érezte, hogy valami nincs rendben. Az a mosoly elárulta, és ezáltal Gorann egyre dühödtebbé vált. Reményvesztetté voltaképp, de ez a keserítő reménytelenség mindinkább egy emésztő düh formájában öltött alakot.

– Sebesült volt a troll – vigyorogta Termenna. – Nagyon csúnyán megsebesült. – A nő kihúzta magát, és egy féllépést tett előrébb. – A szájából vért köpött fel, krákogott és fájdalmak tűzdelték tele testét.

A szavak tőrként hatoltak Gorannba. Aggodalma testvére iránt most bosszúvággyal fűtött erős félelemmel vegyítődött. Ez a legrosszabb fajta. Ez. Ez a bosszúszomj, minek nincsen tárgya, vagy célpontja. Csupán csak az üres tény maga.

– Ki okozta? Meggyógyítottad? Mikor ment el innét? – kérdezte a sámán.

– Hehh… – Termenna hátat fordított a csaknem két fejjel magasabb orknak, odalépett az egyik polcsorhoz, melyen vagy százával álltak a szemgolyót, fülcimpát és orrnyerget tartalmazó befőttesüvegek, végighúzta görbe ujjait a polc peremén, és a rajta megülő port flegmán a padlóra rázta ujjperceiről. – Nem tudtam meggyógyítani – mondta végül könnyedén.

Szélszellem odalépett a nőhöz, megragadta vállait, szembe fordította önmagával, megszorította torkát, felemelte a levegőbe vagy kétláb magasra, és durván odavágta a polchoz, amiről néhány befőttes üveg a földre hullt, s halk pukkanással tört szilánkokra a padlón.

– Mond már, amit tudni akarok! – ordította az ork.

– Levetette…khhhhrrrr… levetette a köpenyét…hhhhhhhh… az hason feküdt fel az asztalra – fulladozta a nő.

Gorann kissé lazított markának szorításán, de csak annyira, hogy beszélni tudjon az asszony.

– A háta meg volt nyúzva – szaladt ki végül Termenna száján. – Az összes bőr le volt róla tépve.

– Le volt tépve? – kérdezett vissza méregtől fűtötten Gorann.

– Úgy. Vagyis inkább le volt perzselve. Szinte az összes bőrréteg le volt kopva hátáról. Ilyet azelőtt még nem láttam.

– Mi okozhat ilyet? Felelj! – harsogta türelmét vesztve Szélszellem.

– Nem tudom. Nem találkoztam még ilyennel. Semmi ehhez foghatóval. Viszont hallottam mondákat, hogy Naxxramashban régen, a Lidérc Király idején mindenféle kísérlet folyt. Ott beszéltek hasonló esetekről.

– Nem volt soha Naxxramashban. Mi lehetett még?

Egy égetett seb, ami teljesen lemarja a bőrt. Gorann elképzelte. Szeretett fivérének, Vanjulnak a hátán csupán véres cafatok lógtak, húsának nyílt sebeibe folyamatosan beletapadt a köpeny, amivel elfedni próbálta. Látta maga előtt, ahogy az égetett seb megkormosodott feketesége elvegyül a friss vércseppek vörösével, létrehozva ezzel a kín legkifejezőbb színét. De mi okozhat ilyet?

Aztán eszébe jutott valami.

– Okozhatja ezt sárkánytűz? – kérdezte hitet vesztve.

– A sárkánytűz… – gondolkodott el a nő komolyan. – …A sárkánytűz nem ismert mágia. De ha valami, akkor a sárkányok tüze képes lehet begyógyíthatatlan sebet ütni.

– Mi lett hát vele azután, hogy nem tudtál segíteni rajta?

Szélszellem hangjából elveszett a düh. Csak az aggodalom, a féltés, és a lemondás uralta szavait.

– Tovább állt.

– Merre? Nem mondta?

– Nem mondta. Én mondtam neki – fejezte be Termenna.

Gorann egyetlen gyilkos pillantást vetett rá, jelezvén, hogy ne kelljen újra kihúzni belőle a szavakat, mire a nő folytatta:

– Elküldtem Északra. A vérelfekhez. Mondtam neki, hogy ott keresse a megoldást – mondta Termenna, aztán hangja újra diadalittassá és kárörvendővé vált. – De azt is mondtam neki, hogy reményt ne sokat tápláljon.

– Miért ne? – idegeskedett az ork, s fejében újra a nő megfojtásának negédes gondolatai támadtak.

– A seb tele volt kukacokkal. Gerincének megfeketedett pillérei már holmi üreges díszcsontokká váltak, semmint törzsének tartóoszlopaivá. Véres kelései sárszínű gennyedzést pumpáltak magukból. És az egész csak tovaterjedt. Egyetlen éjszaka alatt több centinyi bőr hullott le róla, s a fertőzés és a perzselt sérülések sorra szaporodtak meggörbült hátán.

– Mit akarsz ezzel? – kérdezte dühödten Gorann, s újra odacsapta az asszonyt a polchoz.

El akarta kerülni. Nem akarta hallani. Nem akart még csak a gondolat közelébe sem kerülni. De Szélszellem legmélyen már tudta.

– A sebe gyógyíthatatlan – folytatta halkan Termenna.

– Nem.

– Ha a leggyorsabb griffel repül sem fog odaérni Ezüstholdba, s ha oda is ér, sem biztos, hogy képesek lesznek segíteni a nyomorulton.

– Nem!

– Vanjul rövid időn belül meg fog halni.

Azon az éjszaka – mint minden más éjszakán – a Zsákmány Öböl megtelt Azeroth legfélelmetesebb söpredékével. Sokan voltak közöttük kik néhány rézpengőért képesek lettek volna gyilkolni. Sokan voltak, akik azért képesek lettek volna – és képesek is voltak – kioltani mások életét, mert véletlenül nekimegy az utcán. Sokan voltak azok is, akik pusztán kedvtelésből, mindössze az élvezet kedvéért öltek.

De azon az éjszakán mindközül Gorann volt a legveszedelmesebb. Bosszúra vágyott, a vér szagára. Csak puszta kézzel elszakítani egy fejet egy törzstől. Csak csontokat zúzni. Csak összetörni valamit. Csak belenézni valaki szemébe, kinek véres, még gyöngén pulzáló szívét a kezében tartja. Csak markának szorításával kipréselni valakiből az életet.

Termenna ajtaja hangosan vágódott be. A nő azon az éjen saját padlóján feküdt, teljesen élettelenül, egy ork kezének beleégett lenyomatát viselve nyakékei fölött.

Mortem harcolt valami ellen. Valami ellen, amit nem látott. Valami ellen, ami viszont őt nagyon is látta. Miután egy kés pengéje torkának szorult, pettyes koponyáját hirtelen hátra vetette, s érezte, amint tarkójával megroppant egy orrnyerget. Hátrafordult gyorsan, de már senki nem volt mögötte. Aztán körülötte mindenütt zörögtek a bokrok. Többen voltak.

Nautika megrémülő felkiáltása felé rohant. A lány pusztán néhány méterre volt, de mire Mortem bármire is felfigyelhetett volna, már körülvették őket.

Zsiványok, vagy tolvajok, vagy akármik is voltak, az életükre törtek. És túl sokan voltak. Körbe, mindenütt.

– Mos’lahan – mondta az egyikük a Szövetség nyelvén, amire az összes rájuk támadott.

Lehettek vagy nyolcan, de talán tízen is.

Az élőholt nem látta, mi is történik pontosan, de felcsendült pallosának fémes dallama arra vonzotta oda tekintetét, hogy egyszerre három másik kard éle feszül neki.

Nautika próbálkozott valamiféle varázzsal, de mind a semmibe foszlott, nem volt célpontja.

Itt-ott egykét seb. Erre-arra néhány karcolás. Mintha az ellenség – legyen bárki is – arra játszott volna, hogy apránként cafatokra bontsák őket.

– Neheil’bur mosh – hallatszott a haramiák egyikétől.

Csak egy kicsit! – súgta valami Nautikának.

A lány félt. Körülötte banditák mindenütt. Oda sem figyel, és összekarcolják arcát. Pengék vége pusztán, amik néhol kirajzolódnak szemei előtt, majd egy vágás, és újra eltűnik. Zsiványok lehettek.

Tudod, mit kell tenned!

Mortem nem tudja megvédeni. Nagyon sok zsivány vette őket körbe.

Csak gyújts egy kis tüzet! Nem kell sok!

A tűz. Igen, a tűz. A tűz, ami valószínűleg segítene.

És amit valószínűleg nem tudna uralni.

De akkor is.

Elég volna egy kis lángcsóva, és mindegyik megmutatkozna… Egy kis szikra, és …és… és talán az egész Fojtótüske Völgy dzsungel leég… az… az nem volna… csodás?

A választ sosem tudta meg.

Nem volt rá szükség.

Szélszellem Gorann ezúttal olyan volt, mint régi napjain. Nevét, a Szélszellemet, egy csatában érdemelte ki, mikor is tucatjával vágta le a Szövetség túlerőben lévő embereit, akik nélküle valószínűleg az egész maroknyi Hordás osztaggal végeztek volna, még az Alterac Völgy mezein.

Gorann igazi szélszellemként érkezett. Egy volt a bokorról bokorra suhanó árnyak közül, kik rettegést teremtenek, és csak lábuk nyomát lehet pillanatokra meglátni, majd újra tovasuhannak.

Haragját most kiengedte Gorann, s a banditák teljes valójukban ismerhették meg azt.

A Karmok átszelték egy bandita combjait, ki vergődő törzsére hullt rá, majd egyből megkapta a kegyelemdöfést.

Az ork átdöfte pengetrióját egy másik rabló homlokán, majd mikor kitépte a koponya szorításából, a zsivány arcának egésze veleszakadt.

A harmadik jött. Ő már ügyesebb volt. Kitért ugyan a szemei felé közeledő Karmok kereszttüze elől, sőt, még egy pengeváltásig is eljutott, de Gorann dühe most fékevesztett tombolásban fakadt ki, s mire a rabló feleszmélhetett volna, már mindkét vállából patakzott a vér, kezei a földre hulltak, s saját gyomrában Szélszellem fegyverét találta meg.

Gorannt lehetetlen volt megállítani. Akivel nem tenyerére pattintott pengéivel végzett, azt az elemek segítségével intézte el. Szikrák milliói cikáztak tenyeréből, sötétkékre festve az éjszakát. Az áramcsóvák végig szaladtak mindenkin, emberről emberre járva, groteszk torzulást hagyva arcukon.

A jajveszékelés és hullahörgés sikolya megtöltötte az eget.

Már csak egy maradt. Az utolsó tolvaj.

Gorann lassan, kimérten lépdelt felé, ujjai közt egy kicsiny szikraszalag táncolt. A sámán szeme tele volt gyűlölettel, és mintha megfeledkezett volna minden más érzelem jelentőségéről, de talán létezéséről is.

A zsivány elesett. Kapkodva kúszott hátrafelé, nem eresztve Gorannt kétségbeesett szemének sugaraiból. A földön kúszott, mint az életéért vergődő hal.

Az ork felemelte kezeit, az áramcsóvák megsokszorozódtak tenyerében. Orrkarikája kilengett mikor fujtatott, szemében honoló dühe képes volt lesújtani.

– Elég, Gorann! – mondta Mortem.

Az öreg ámult arca mindent elárult. Úgy tekintett barátjára, mint sosem látott idegenre.

A sámán lenézett az előtte földön heverő emberre, s kitisztult saját tudata. Lassan leengedte kezeit, lehorgasztott fejével már elveszett pontokat bámult a földön.

Nautika egy szót sem szólt. Összekulcsolt kézzel, külső szemlélőként maradt meg az értetlenkedéseiben.

– Hagyd abba – szólt újra szeretetteljes barátsággal Mortem, s meglapogatta Szélszellem vállait.

Gorann lenézett az utolsó áldozatára, akit életben hagyott. Fekete göncöket öltött emberfiú. Ifjú volt még, legfeljebb tizenhat esztendős. A halálfélelem kiült elkékült orcájára, s ez az érzés nyughatatlanul fel-le lüktető mellkasán is tükröződött.

Mortem odalépett az emberhez, leakasztotta a fiú övén lógó tőrt, majd Nautika kezébe nyomta.

– Ez legyen nálad, ha legközelebb ilyen lenne – mondta az élőholt.

Szélszellem Gorann csak nézte az ifjút. Nem tudta, mit kezdjen vele, nem tudta mit kezdjen bármivel is. Aztán a halállovagra tekintett.

Mortem látta az ork elmélázó szemeit, bamba tekintetét, és tudta, hogy egy világ dőlhetett össze benne. Szélszellem úgy festett, akár egy hatéves gyermek, aki tudatában van annak, hogy valami rosszat csinált, de képtelen rájönni, hogy mit is.

Úgy tetszett, Gorann menten elájul.

Aztán az ork szemei váratlanul fennakadtak. Szemgolyói teljesen eltűntek, pusztán a vérágas szemfehérje látszódott remegő arcán. A remegés áttért egész testére, majd Gorann a semmiből jött erők hatására menten elájult…

Hatodik

– Amit tettél, nem volt megoldás – mondta Go’el.

Hangjában nem volt semmiféle óva intés, kétségbeesés, bánat, vagy megrovás. Csak úgy mondta, mintegy megjegyzésképp.

Gorann akkor ébredt. Felismerte a lábánál kúszó ködöt, a felhők fátylazta falakat, a homály szegélyezte ékeket, felismert mindent.

Bár nem tudta pontosan, hol is van olyankor, mikor egykori tanára elé vonul, s a távolból beszélnek, de mindig ugyanitt találta magát. Lehetett egy valós hely, vagy lehetett csupán csak önnön elméje által kreált ködös szoba, de sosem változott semmi. Se a hely, se a társ. Mással felvenni a kapcsolatot ilyen módon lehetetlen.

Ilyenkor a külvilág számára Gorann aludt. Csendesen, békésen, úgy, ahogy már régóta nem tette valójában. Ám elméje messze járt.

Rendszerint, mikor fennakadtak szemei, és belépett az Elemek világába, már tudta, hogy Go’el szót váltana vele. Gorannak viszont ehhez egy másik sámán kellett, ki segíti a kapcsolatteremtést, Thrallnak persze nem. Mégis… mágis jó volt tudni, hogy a mester mindig ott van, mintegy karnyújtásnyira.

– Dühös voltam. Azok meg amúgy is ránk támadtak – felelte egyszerűen.

– Hát megölted őket – jegyezte meg Go’el a válla fölött hátranézve.

– Hát megöltem őket – helyeselte szégyenmentesen Gorann.

– És megnyugodtál?

– Nem.

Hideg szavak, hideg levegő.

Go’el egyenesen Szélszellem szemébe nézett. Tekintete ekkor azonban nem kevés aggodalomról árulkodott, olyasféléről, melyet ritkán látni a nagy Thralltól.

– Gyanítom, nem néhány tolvaj megölése miatt szólítottál ily hirtelen – kezdte Gorann.

Go’el elfordította fejét, de törzse mozdulatlan maradt. A földet fürkészte, mintha valami kapaszkodót keresne. Végigsimított nyakában lógó fa füzéréin, aztán újra Gorannra nézett. Tehintete nehéz volt, s láthatóan nehezére esett kimondani szavait.

– Az Elemek egy álmot láttattak velem – bökte ki végül a tanító.

– Mit láttál az álomban? – kérdezte keserű izgatottsággal az egykori tanítvány.

Szélszellem szíve hevesen verdesett. Vanjul? Róla látott álmot a mester? De ha úgy van, akkor miért az aggodalom a szemében? Ugye nem…?

– A jövőt.

– A jövőt láttad? – sürgette Gorann.

– Azeroth jövőjét – mondta Go’el, s egy nagyot sóhajtott.

Szélszellem leszegte fejét.

– Mi lesz Vanjullal? Tudsz róla valamit? – terelte vissza a szót saját gondolatai köré, csalódottságának leplezetlenül hangot adva Gorann.

– Ez nagyobb nálunk, amiről beszélek. Ez nagyobb – ismételte Thrall.

Szélszellem ekkor már figyelt. Értetlen volt ugyan, de figyelt, s elméje máris e-körül forgott. Elvégre, ha van valami, ami kétségbe ejti Thrallt, az valóban fontos lehet, még ha számára csakis Vanjul az egyetlen fontos dolog.

– Add a kezed. Látnod kell – mondta Go’el, s azzal megragadta Gorann tenyerét.

A hegyek úgy suhantak el, mintha csupán csak holmi kavicsok volnának. Az erdők felett úgy szállott a tekintet, mintha csak ugrott volna. Végig a vizek mentén, át a rétek fölött, túl a mezőkön, túl a rengetegeken, egész egy mocsárig. Lápos vidék volt, s a szem egyszer csak jobbra fordult. Rézszínt öltött a föld. Barnák voltak a tornyok. Egy mélyüregű kráter peremén találta magát, a közelben vörös fények izzottak oly mohón, oly erőteljességgel, hogy vérszínűre festette az égbolt alját.

Az Átkozott Földek volt az. A kráter belsejében pedig a Sötét Kapu tombolt, újult erőre kapva, akár egykoron, még a démonok idején.

Barna orkok serege lépett elő a Sötét Kapun. Fekete páncélokba burkolva, nehéz pallosokat cipelve, hosszú dárdákat dobálva, pajzsot hasító fejszéket hurcolva, kegyetlenül masíroztak végig, s a halál szavait hörögték hangosan.

Felégettek mindent. Minden falut felgyújtottak, miután végeztek velük. Gyilkolták az embereket, de aztán minden fajt. Halálig erőszakolták a nőket, megkorbácsolták a gyermekeket, és minden szembe jövő férfit a legkegyetlenebb módot szaggattak cafatokra.

Azt skandálták: Vashorda.

A tekintet eztán tovább vitt. Túl a sötét kapun, s az ottani világba vezetve. Mindenütt orkok voltak, megszámlálhatatlan sereg. A legmodernebb fegyverekkel felvértezve, s a téboly által hajtva, vérszomjjal szívükben rontottak a világra.

Hátul állt a vezérük. A tekintet már nem vitt el odáig, de mintha… mintha csak… tán Gul’dan lett volna?

Aztán a tekintet az égbe vitt, egész a felhőkig, míg már fehér lett minden. Fakó villanás, majd újra lenézett.

Ismét Azeroth volt az. De ez az Azeroth egy megdöntött Azeroth volt. S nem mások portyáztak a maroknyi túlélőre, mint maguk, a Lángoló Légió démonai.

Megölnek mindenkit. Megnyúzzák az élőket. Pusztulást hordoznak a levegőben. Megmérgezik a vizeket, lángba borítják az erdőket, s elsüllyesztik a hegyeket. Meghódítják a világot.

Hirtelen egy apró fény gyúlt a távolban. Elveszve a messzeség homályában. Aztán nagyobb lett. Egyre csak fényesebben izzott, mígnem már egész hatalmassá lett. Zöld fény volt. Váratlan gyorsasággal nőtt meg. Terjedt. Nagyobb és nagyobb lett. Végigsepert a földeken, s mindent, és mindent elpusztított. Démonok ereje.

És csend lett.

És a világ meghalt.

 

– Hogy… hogy történhet ez? – tért magához Gorann, de még mindig a ködfoltos szobában.

Az ork nem találta a szavakat. A jövő, mely csak pusztulást hoz. Hitetlenkedését átvette a kihalt üresség, mígnem meg sem tudott szólalni. Borzalmas volt a vízió.

– Nem tudom – törte meg a csendet reményvesztetten Go’el. – De ha igazak a látottak, akkor…

Nem fejezte be. Nem tudta befejezni.

Szélszellem Gorann csak bámult. Tétován bámulta mesterét, aki először küszködött saját kételyeivel, saját útvesztő gondolataival.

– Hamarosan szükségem lesz rád, Gorann – mondta aztán Thrall.

– Hogy tudnám én megakadályozni mindezt? – kérdezte, s először kételkedett saját erejében.

– Így sehogy. Máshol járnak gondolataid, melyek miatt ez a harc még nem lehet a tiéd. Nekem pedig meg kell találnom egy Laptos nevű embert, hogy…

– Hogy érted mindezt? Túl zavaros az egész.

– Menj, keresd meg a testvéredet – bólintotta Go’el. – Míg meg nem találod, nem nyughatsz. Nekem pedig úgy lesz rád szükségem a harcban, hogy teljesen magadnál vagy, nem pedig Vanjul után kutatsz, és kiváltképp nem az Amebedisszián jár az eszedben.

– Mondd csak, Go’el… – Szélszellem egy pillanatra hezitált, sóhajtott egyet, visszaterelte elméje tekintetét a jelen gondok mezejére, majd folytatta – … a sárkányok tüzéről mit tudsz?

– A sárkányok tüzéről? – csodálkozott rá a mester.

– Úgy.

– A sárkányok tüze nem ismert varázs – gondolkodott el Thrall, majd megdörzsölte állát. – Hallottam ezt-azt. Különféle erőket és elemeket irányít a sárkánytűz, de annyi bizonyos, hogy akit szánt szándékkal fújnak meg a lángjával, azon se gyógyfűvek, se éltető mágia, se elixír, semmi nem segít. Az meg fog halni.

A szavak késként hatoltak Gorannba. Ám az addigi dühödt indulatok helyét, melyek fortyogó haragként költöztek szívébe, ezúttal egy apró, szögecses gombóc vette át torkában. Az aggodalom gombóca, mely magában hordozta a lehetséges legrosszabbat.

Gorann hátat fordított Go’elnek.

– Az nem történhet meg – vetette oda vállai fölött, s megszakította a kapcsolatot.

Erős napsütés volt. Gorann először képtelen volt kinyitni szemeit, mert rögtön hunyorognia kellett. Kezét árnyékként tartotta maga elé, s miután elfogta a hétágra sütő nap sugarait, végre ténylegesen is felébredhetett.

Egy szekéren volt, s mikor bódultan felült, észrevette maga alatt a szalmát. Egy szalmáskocsi ringatta őt, s a vele szemben ülő Mortemet és Nautikát.

– Na, csakhogy! – köszöntötte vidáman Mortem.

Csuklyát viseltek mindannyian. Az élőholt is, a vérelf is, és a… és a lovakat fogó hajtó is.

– Ki az? – mutatott rá a hajtóra, aki neki háttal ült, s az utat figyelte.

– A neve Edd – mondta Mortem, s ő is hátranézett a fiúra. – Mielőtt elájultál, épp végezni készültél vele, ám végül életben maradt, mint az látszik.

– És most pusztán szívességből elvisz minket… hova is?

– Szívességből. Meg mert megláncoltam, nehogy ránk hívja a zsivány barátait – folytatta a halállovag. – Egyébként átvisz minket Északra. Emberből van, szóval könnyebben elrejt minket a szénáskocsin, amikor majd át kell jutnunk a Vörösgerinc Hegységen.

– És te vakon megbízol valakiben, aki az életünkre tört? Banditákkal volt. Ő is az. Azt hiszed, szépen csendben tartja az álcánkat a Szövetséges katonák előtt, mi meg nyugodtan megbújunk a szalmák alatt? Végeznünk kell vele – erősködött Gorann.

Edd egy aprót kuncogott, de nem nézett hátra az orkra. Még csak meg sem ingott, a félelem legkisebb jelét sem mutatta. Csak hajtotta tovább a kocsit.

– Érti, amit beszélsz. Tökéletesen beszéli a Horda közös nyelvét – szólt közbe Nautika, s rajta inkább mutatkoztak a félelem jelei az egyre növekvő feszültség végett.

Gorann egyenest Nautikára bámult úgy, mint aki nem tudja hová tenni magában a lányt. Edd már nem is érdekelte. Most Nautika töltötte ki a sámán gondolatait.

Szélszellem végig futtatta agyának tekervényein a vérelfről tudottakat, s közben nem engedte szemének kereszttüzéből a Quel’thalasit.

– Mi van? – kérdezte hamar a lány, majd akaratlanul leszegte fejét.

Gorann nem engedte. Csak nézte. Nézte, míg valamit nem talál rajta. Valamit, amiből megértheti a dolgok mivoltját.

Végig vonszolta tekintetét a lányon, s tüzetesen megvizsgálta.

Nautika sötétvörös haja inkább rézszínben tetszelgett most, s sokkalta egyenesebb volt. Hatalmas szemgolyója nem változott semmit, talán csak íriszének gyöngye szegélye öltött kissé napsárga színezetet. A korábbi ütlegelések feltűnő nyomai eltűntek piroskás orcájáról, hegyes füle sem görbült annyira, kívánatos kis ajkába pedig visszatért a rubinszín.

Apró változások, szinte jelentéktelenek. Gorann tovább nézte őt.

A lány vállai még mindig nagyon gyengék voltak, enyhén lefelé görbültek. Mellkasa még mindig oly duzzadó volt, hogy akármelyik férfit elcsábíthatta volna, keblének finom hegye pedig csábítóan átlátszódott ruháján.

Karjait ölében fonta össze, tenyere kicsike volt, ujjai vége pedig…

Gorann jobban megnézte.

A lány vékonykás ujjai vége kormosak voltak.

– Mondd, Mortem! – szólt Szélszellem hangosan, de továbbra is csakis Nautikát bámulta.

– Igen? – kérdezett vissza a lordaeroni.

– A sárkányok képesek beleférkőzni valaki elméjébe? – tette fel kérdését fennhangon az ork.

Nautika addig leszegett feje most felemelkedett, mint akit nagyon is érdekel a válasz.

– Nem képesek rá – felelte a halállovag. – Sokat tudnak, sok mindenre képesek, akár humanoid alakok felöltésére is, de irányítani valakit, arra nem.

A csend leült közéjük. Feszült csend volt, olyan fajta, ami teljesen megtöltötte a levegőt maguk között. A némaság mindannyijuknak nekifeszült, s lehetetlenné tette azt, hogy bárki is megszólaljon. A szénáskocsi hátsó része a tekintetek kereszttüzévé vált. Gorann mereven nézte a lányt, próbálva megfejteni titkát, Nautika félve nézte a sámánt, Mortem pedig felváltva kapkodta fejét az ork és a vérelf között, attól aggódva, hogy másodperceken belül közbe kell majd lépnie, és meg kell védeni az egyik felet a másiktól, csakhogy nem volt egyértelmű, ki támadhat kire.

Hosszú pillanatok, hosszú másodpercek, melyek óráknak tűntek. Nautika és Gorann tekintete összeforrt, s mi meglepőbb, a lány szeméből elszökött a félelem. Egyenlő félként nézett farkasszemet a sámánnal, mintha sosem lett volna az addig megismert önbizalommentes, félszeg kislány. Ezt viszont Gorann is észrevette, de nem mutatta jelét meghökkenésének. Csak tartotta a szemkontaktust, mely olyan hosszúra nyúlt, hogy úgy tűnt, sosem ér majd véget.

– Merre járunk? – kérdezte hangosan, szinte kiabálva Mortem, egy cseppet sem leplezve a feszült csend megtörésének szándékát.

– Néhány perc múlva elérjük a Homályerdőt – érkezett a válasz a hajtótól.

Edd hangja járt sikerrel. Abban a pillanatban elvonta Gorann figyelmét, s mikor szemei elengedték Nautikát, a lány arcára is visszaköltözött az ismerős, nem szűnő bizonytalanság.

A hajtó hangja fiatal volt, de férfias. Határozott volt, és egyéltalán nem parasztos, mint aki egykoron az előkellők nyelvét használta.

Felületesen ugyan, de Gorann őt is végigmérte, mármint, amit a hátából látott. Egyenes volt a tartása, igazán úrfias. Volt benne valami…

Edd ismerte a vidéket, talán az egész Keleti Királyságot bejárta már. Mellékutakon haladt, kikerülve minden helyőrséget, vagy Szövetséges állást, de még a vámszedőket is. A Homályerdő déli részéről mindössze három nap alatt értek el az északira, s feltünés nélkül haladtak át a Vörösgerinc Hegység területeire. Feltűnően gyorsan haladt. A sebesség ezidáig nem is vont magára különösebb figyelmet, de mégis valóban szélvágta lehetett. Miként Gorann végig gondolta a dolgot, valóban gyanús volt. Ismeretlen utak, meghökkentő sebesség, mégsem olyan gyorsaság, ami nem kívánatos figyelmet keltett volna. Érdekes.

A Vörösgerinc Hegység rozsdás talaja begyűjtötte a magasan sütő nap keservesen melegítő, ádáz sugarait, s hasonló forrósággal adta vissza azt az utazóknak.

Persze Tómegye felé nem mehettek – merengett Szélszellem. Nem vitás. A legnagyobb Szövetséges város errefelé, tele katonákkal, őrökkel, árulkodó parasztokkal, megrémülő kisgyermekekkel, és pár rézpénzért bárkinek besúgó szajhákkal. Túl nagy lett volna a kockázat. Ámbátor ezen a ponton Gorann mégiscsak megütközött. Meg sem próbálta Edd arrafelé az utat. Automatikusan az Agyagpala Kanyon felé vette az irányt, kikerülve ezáltal minden nem kívánatos tekintetet. Ki vezet kit? Ki a túsza kinek? Ki ez az ember?

És akkor Gorann még tovább merült az idegen tolvaj rejtélyében. Egész végig egyszer sem próbált megszökni. Számtalan alkalma lett volna rá, de a legkisebb erőfeszítést sem tette arra, hogy az egyik éj leple alatt elsurranjon, vagy fogva tartóira támadott volna. Gorann bizonyára ezt tette volna a helyében. Ha ő lett volna Edd… – képzelte magát az emberfiú helyébe – … már a Homályerdőben megtette volna. Igen. A Homályerdő egy sötét pontján elmetszette volna önnön torkát, majd rögtön Mortemét. Nautika eztán, ha felébred a ricsajra sem baj, egy ilyen gyenge leánnyal egy ilyen ereje teljében lévő ifjú hamar leszámol.

– Egy hangot se! – súgta hátra kisvártatva Edd.

Mintha megszólalt volna az addig csendes képként tekintett festmény.

– Mióta beszéled a nyelvünket? – kérdezte akkor Gorann.

– Ssss! – ismételte meg a csitítást Edd. – Rejtőzzetek el a széna alatt!

– Micsoda? Mi baj van? – aggodalmaskodott Nautika.

Ahogy Gorann elnézett a lovat fogó Edd csuklyája mellett, már maga is látta. Nem sokkal – nagyjából negyvenyardnyira – két Szövetséges katona állt.

– Tőrbe csaltál, fiú? – kérdezte Gorann hitetlenkedve, hisz ez semmi addigi állításával nem képezett párhuzamot.

– Nem, dehogy! De rejtőzz már el! – sürgette halkan Edd, s hangjából kitűnt az őszinte meglepetés.

– Ne feledd, ha bármivel próbálkoznál, hogy nem is oly rég, a Zsákmány Öbölnél sokatokkal végeztem, és nem sok híja volt, hogy veled is.

– Ehm… – Edd kuncogott kicsit, majd komolyabbra vette a szót – …igen, hogyne, de most akkor is bújj el! Ahol két katona van, ott van több is.

Mortem, Nautika, és végül Gorann is megbújtak a szénabálában. A széna bökte ugyan testük minden apró felületét, de csak így volt biztos, hogy nem lóg ki semmijük, s nem is remeg bele az egész abba, ha apró levegőket vesznek.

Odaértek a katonákhoz. A szekér menten megállt, s elkezdődött a szív vehemens kalapálása. Gorann nem értett sokat a Szövetség nyelvén, de néhány szót azért elkapott, s kis gondolkozás után megértette. A katona valami olyasmit kérdezhetett, hogy ki ő, és merre tart, mire Edd azt felelte, hogy paraszt, aki a Lángoló Sztyeppékre igyekszik, valamiféle rokonához. A katona megemlítette Tómegye városát, és ha minden igaz, azt kérdezte, miért nem arra ment. Ekkor Edd hezitált, és valami olyasmit felelt, amit Gorann nem értett.

Szélszellem hallotta, amint a másik katona megkerüli a szekeret, pont hátulra lépdel, s valószínűleg a szalmát veszi épp alaposan szemügyre.

Ugorjon ki hangosan, csapjon le az egyikre, míg a másik elszalad, s erősítést hoz a nyakukra? Nem lenne túl bölcs. Szépen lassan rántsa be a katonát a szénába, döfje torkon, hátha a másik csak akkor veszi észre, mikor már úgyis az áramsugarak rabja lesz?

Szélszellem még elkapott néhány szót: „mi van”, „alatta”, „szalma”. A következő, amit hallott az a hüvelyéből kicsusszanó kard hangja. Eltéveszthetetlen.

A szalma megzizzent. A szálak ropogós hangja, seprűszerű sercenése nem hagyott választást.

Gorann kiugrott. A hátáról leomló törékeny, száraz szálak százával hullottak alá, s mire a közelebb álló katona tudatáig eljuthatott volna a dolog, már egy hatalmas ork sámán állott előtte, s kezére pattintott Karmaival abban a másodpercben átvágta a torkát. A vér azon nyomban beterítette a pengetriót, s miután gyorsan és hevesen kibuggyant, gyengén csörgedezett tovább, mígnem holt gazdája teljesen élettelenül hullott a földre.

– Nagonosh’ u! Markanov in debur! – ordította a másik katona.

Mielőtt viszont az is kionthatta volna kardját, a szekéren ülő Edd időben cselekedett. Fekete kabátjának sötét ujjából egy tőrt húzott ki, s félelmetes gyorsasággal vágta a Szövetséges katona arcába, egymás után, pontosan hétszer, s mind a hétszer ugyan oda. A katona arcának kellős közepén nem maradt más, mint egy deformálódott, véres és csontszilánkos kráter, mely már a legcsekélyebb szinten sem hasonlítható egy archoz.

Ekkor már Mortem és Nautika is felfedte magát, ám nem jutottak szóhoz.

– Meghallottak, meghallották az ordítását! – kezdte rá Nautika rögtön.

– Hisz megláncoltalak! – döbbent meg Eddre tekintve Mortem.

– Hogy került hozzád az a tőr? – kérdezte Mortemmel szinkronban Gorann.

A fiú csak mosolygott. Meglóbálta tőrét, és visszacsúsztatta kabátjának ujjába, aztán megigazította csuklyáját.

Tűnjünk innen! – akarta mondani Nautika, de nem jutott rá lehetőség. A közeli helyőrség rögtön ott termett, talán egy perc sem kellett nekik. Valószínűleg a közeli hegyhát mögött lehetett a mai gyorstáboruk – gondolta Gorann, de akkor már mindegy volt a dolog.

Sokan voltak, s rögtön körbevették a szekeret. Az érkezők nagyon különfélék voltak, egyedül a kékes alapon, ocsmányul üvöltő oroszlán dísze volt közös mellvértjükön. Volt köztük két emberharcos, ezt Gorann rögtön látta. Egy törp vadász – legalábbis puskájából ez látszott -, egy éjelf druida, két gnóm zsivány, egy worgen warlock, és két draenei. Az egyik talán valamiféle varázsló lehetett, a másik pedig … a másik pedig… Gorann koncentrált, s megtalálta benne az Elemeket… sámán volt az is.

Az egyik emberharcos kezdte a beszédet, de Szélszellem semmit nem értett belőle. Edd és Mortem válaszoltak nekik, de amikor az élőholt megszólalt, minden Szövetséges egy lépéssel közelebb lépett, s fegyverüket fenyegetőn lóbálták.

Edd beszélt, de hogy mit, azt Szélszellem nem tudhatta. De nem is kellett. Látta, hogy nem fog bevállni, látta, hogy nem érdekli a Szövetséges katonákat egyetlen kiejtett szó sem, amit Edd mondd nekik.

Megoldás…megoldás…MEGOLDÁS KELL! – töprengett a sámán.

Nem volt rá idő. A törp éppen a szívére célzott, egyetlen mozdulat és mindannyijukkal végeznek. Ha a Karmokért nyúlna, azonnal végeznének vele, és mindannyijukkal.

Most Mortem beszélt. Végül aztán megengedték neki, hogy szóljon, és magyarázatot adjon az ittlétre, legyen ez akár a katonák kivégzés előtti szűnhetetlen kíváncsiságának, legyen Edd meggyőzőképességének betudható, nem számított.  Mortem nagyon kimérten beszélt. Vélhetően szavai határozottak voltak, ugyanakkor óvatosan tisztelettudók, de mindamellett nem megalkuvók vagy behódolók. Mindig így beszélt az öreg, s Gorann gyanította, most is e-képp szólt. A katonák hallgatták szavait, és Nautika is, bár a lány Gorannhoz hasonlatosan egyetlen szót sem értett belőle.

Aztán bevillant. Megvan. A megoldás, mint holmi Isteni szikraként pattant ki Szélszellem koponyájából.

Zsebébe túrt, s az Anduin herceg adta gyűrűt kutatta. „Mindenki ismeri népemben gyűrűmet – rémlett fel Gorannban, miképp magyarázta az ifjú Wrynn. – Tiffin úrnő, anyám hagyta rám. Ha bajba kerülnél, mutasd fel ezt, és megértik majd, hogy találkoztál velem, és parancsomra jársz el.”

A mozdulat – hogy felesleges gyanakvást ne keltsen – roppant figyelmes volt, álcázott, és óvatos. Az ork úgy döntött, inkább még zsebében ujjára ügyeskedi a gyűrűt, hátha egy olyan apróság is a katonák szemében jelentőséggel bír, miképp mutatja fel az ékszert.

Kicsit játszott az apró ékkarikával, majd nagy nehezen felügyetlenkedte vaskos zöld ujjára.

A hangok eltűntek. A világ nem állt meg, de a hangok eltűntek. Megszöktek, mintha hirtelen kinyitották volna nekik a túlvilág ajtaját, és mindegyszálik átröppentek volna. Gorann nem értett semmit. A világ lelassult, s ő maga is. Ahogy önnön teste, és mindenki más mozgott, mintha egy fejcsóválás vagy két percbe telt volna. Mindez nyakon öntve a siket világgal.

Szélszellem látta, hogy Mortem szája mozog, ahogyan azt is, hogy a Szövetséges őrök szörnyen lassan egymásra néznek, némán összesúgnak, majd még lassabban visszabámulnak az élőholtra.

Mi történik? – értetlenkedett Gorann, mintha csakis ő élné át a vontatott, hangtalan világot, s mindenki más a korábbi, teljes valót élné meg.

Kihúzta zsebéből a kezét, rajt a gyűrűvel. A mozdulat hosszúra nyúlt másodperceket vett igénybe.

Azán egy hangot hallott. Egyetlen egyet, a némaság mezején. Messziről szólt, nagyon halkan. Észak felől hordozták a sodortalan szellők, s átfútták a hangot a távoli hegyek csúcsain. Egy női hang volt, énekelt. Messziről szólt, ugyanakkor mégis, közel hallotta füléhez. Egyszerre volt suttogó, s hangosan éneklő. Szomorú volt és vidám.

A lány, aki a messzeség varázsában énekelt, s kit csakis Gorann hallott, nagyon magasan dalolt. Leány hangját alig töltötte meg még a nőies szólam, inkább fiatalos volt. S az énekszó… az énekszó, mely itt, a konfliktus közepén – s talán a halál tornácának szélén – érte Gorannt, valami elképesztően gyönyörű volt. A legszebb szólamok csiklandozták Szélszellem fülét, melyet valaha hallott. Bár a Szövetség nyelvén szólt, és mondanivalóját nem értette, mégis tudta, hogy ez a valaha volt legcsodálatosabb szólam, amit csak megtapasztalhat. Az ének búskomor volt, talán magát a sámánt búcsúztatta, mielőtt a Szövetség katonái fejét veszik, talán nem. Talán teljesen másról szólt, de Gorannt nem is érdekelte igazán. A világ belassult, az ének gyönyörű volt.

Aztán Szélszellem levette szemeit a távoli hegyek éles csúcsairól, hogy hagyja, miként magával ragadja a megmagyarázhatatlan ének kellemes érzése. Maga elé akart tekinteni, de mikor fejét félrevonta, észre vette, hogy a katonák még mindig rájuk fenik késeiket, Nautika még mindig retteg, Mortem még mindig menteni akarja a menthetőt, de Edd… Edd a távoli hegyek csúcsait bámulja, mintegy megbabonázva.

Ő is hallja? Ő is érzi? Neki is énekel a lány?

Mi ez? Mi ez az egész? Mégis hogyan került ide, ebbe a szituációba? Hogyan terelődött élete ide, ilyen hirtelen?

Az egész zavaros katyvasszá lett, mint mikor eltéved egy hajó, s idegen vizeken találva magát, próbál tájékozódni a tenger végtelenségét bámulva, persze mindhiába.

Edd arca hitetlenséget árasztott, mint aki élőholtat lát. Úgy bámulta Gorannt, mintha még soha nem látta volna azelőtt, és legkevesebb, magát az Alvilágok megtestesült nagy Gonoszát látná benne.

A fiú aztán a sámán kezét bámulta, s összehúzta szemöldökét, majd saját tenyerére nézett. Szájához emelte, hüvelykujját összepöccintette mutatóujjával, majd egy hatalmasat füttyentett.

Egy pillanatra mindenki Eddet figyelte: az összes Szövetséges katona, Mortem, Nautika, és Gorann is. Edd viszont a völgytetőre tekintett, majd szemének sugarát követve Gorann is.

A völgytetőn már feltűntek az idegenek. Edd jelzésére válaszképp hat másik ember lépett elő hirtelen a semmiből, mind komoran, szigorúan néztek le rájuk, és egytől egyig ugyanúgy voltak öltözve, akár Edd.

Nem hezitáltak. Az idegen egyenruhások nyomban kötelet vetettek, és leereszkedtek hosszájuk.

– Megállni, Varian király nevében! – mondta a katona, aki fél perccel ezelőtt még Mortemmel beszélt.

A legközelebb egyenruhás lábai még alig értek földet, de máris elébe rohant a válasszal, ám egyetlen szó nélkül. Hagyta, hogy a kardja beszéljen helyette, s rögtön felszakította a Szövetséges helyőr mellvértjét, átdöfve egyenest a szívét.

A kifröccsenő vértócsa megakasztotta az állomásozókat, de mikor a kezdeti ámulat végét vette, azonnal megütköztek.

Gorann már semmit sem értett. Minden olyan hirtelen lett zavarossá, olyan követhetetlen lett egy pillanat alatt az eddig még nyomon követhető történéssorozat, mintha csak hirtelen belökték volna a Kavargó Űr démonai közé.

A Szövetséges harcos nekifeszült az egyik egyenruhásnak. Kardcsapások kész viharában forrt össze féktelen dühük, melyből az egyenruhás jött ki győztesként: markolatának végével bezúzta a helyőr orrát, és a vesztett egyensúlyt kihasználva szája fölött, szeme alatt vágta kettébe az arcát. Viszont mikor a feketeruhás az éjelf druida hátába márthatta volna gyilkos kardját, ő került a túloldalra. A törp vadász kilyuggatta testét, s bár már a második golyó végzett vele, még hat másikat eresztett belé, cafatokra szaggatva testét.

Mindenki harcolt. A druida és a két draenei varázsai mágikus csattogást hallattak, melyek épphogy elnyomták a zsiványok és a hirtelen felbukkanó idegenek pengéinek fémes ütközését.

A varázsok robbanása, a puska ropogása, a tőrök és kardok csengése között Nautika és Mortem lassan odahúzódott Gorann mellé.

Az élőholt kiontotta fegyverét, de maga sem tudta, kit vegyen célba. Nautika próbált minél kisebre összehúzódni, Gorann pedig… Gorann pedig észrevette. Észrevette, hogy Edd a kialakult harc közepén szépen lassan, kimérten, megbűvölten éppen felé lépdel. Lassan közeledett, mit sem törődve a zajló események brutalitásával. Övéről leakasztotta késeit, kinyújtott karjának végén pedig tenyerével ügyesen forgatta azokat.

Gorann elé ért.

– A gyűrűt! – mondta Edd úgy, mintha nem is az az ember lenne, akinek eddig magát mutatta.

Gorann saját ujjára nézett. Anduin gyűrűje. Minek az neki? Várjunk csak! Mikor felhúzta a gyűrűt, akkor kezdte hallani a lány hangját. A lányét, akit Edd is hallott valahogyan, és…

Nem volt idő. E gonolatszálat, melyen Szélszellem végre elindulhatott, és tán megoldáshoz vezetett volna, Edd közeledő tőrei szakították meg.

A Karmok rögtön összeütköztek a pengékkel.

Előbb fent, majd rögtön lent, oldalt, végül pedig éppen Gorann arca előtt kellett hárítani Edd csapásait. Utóbbi majdnem végzett az orkkal, csak a sámán reflexein múlott, hogy épp csak felkarcolta zöldes arcbőrét.

Gorann meglepődött: Edd harctechnikája különleges volt. Vadul csapkodott, kellő haragot víve ütéseibe, mégis sokkalta kifinomultabb modort képviselt, mint bárki, akivel eddig Szélszellem megütközött.

Edd felugrott, és úgy próbálkozott. A szúrása eltalálta Gorannt, de csak a tenyerét súrolta, a vér épp csak szelíden serkent ki.

Aztán a fiú újra támadott. Még egy döfés, de ismét csak a kézfejet horzsolta fel.

Gorann rúgott egyet, amitől Edd hátra hőkölt kicsit.

Két csapás ugyanarra a kézre. A gyűrűre utazik – nyugtázta Gorann. Még egy megütközés, majd újra hátra taszíthatja a fiút, hogy legyen lehetősége levenni a gyűrűt, odadobni neki, hadd tűnjön el vele, és legyen vége a felesleges harcnak. Elvégre minden elvesztegetett pillanat Vanjul esélyeit csökkenti, hogy…

Ismételten nem juthatott gondolatsorában végére, Edd újra csapott egyet, amitől Gorann hanyatt vágódott. A földön feküdt, készült lábra emelkedni, s maga elé tartani a Karmokat – látatlan a közeledő valószínű csapásokat – de nem sikerült. Edd már fölébe emelkedett, térdének élesszögét belemélyesztve szélszellem nyakába, amitől a sámán nem kapott levegőt.

– A gyűrűt akarom – ordította Edd, s feltépte Gorann füvet markoló balkezét.

A sámán szava elakadt, kezdett fulladozni.

Edd lehúzta ujjáról a gyűrűt, s elhúzódott róla.

Hatalmas levegővétel, két köhögés, és félkönyökre tápászkodás – ez volt minden, amire Gorann akkor képes volt. Mire összeszedte magát – és ez nem lehetett több másfél percnél – már minden néma volt.

Hihetetlen. Gorann körbenézett, Nautika és Mortem álltak tőle nem messze, mindenki más halott volt. Szövetséges katonák vérbe fagyva feküdtek a földön, üveges tekintetükkel bámulva az eget – már amelyiküknek nem vájták ki szemgolyóját. Az idegen egyenruhásoknak, velük együtt Eddnek nyoma sem volt.

– Mi a fene… – Mortem nem találta a szavakat.

– Nem tudom, mi volt ez az egész – felelte Gorann, leküzdve az utolsó fullasztó légbuborékokat gyomrában, s visszafojtva a rókázást.

Torva Mortem felsegítette a sámánt, s értetlenül néztek körül, végig az élettelen helyőrökön.

Egy elhaló fúvást hallottak egyiküktől.

– Az ott még él – közölte egyszerűen Nautika, az egyik draeneire mutatva.

Szélszellem a pillanat tört részéig figyelte a draenei férfit, majd azonnal odarohant hozzá. A Földanya erejét szólította, amire a draeneit zöldes sugarak vették körül, de mindhiába. Már nem tudta megmenteni, haldokolt.

Mikor egy sámán eltávozik közülünk, s eggyé válik a Természettel, abban a pillanatban járják át őt leginkább az Elemek – rémlettek fel hirtelen Gorannban Go’el szavai, szinte a semmiből.

Szélszellem megfogta mindkét kezét a draeneinek, összekulcsolta vele tenyerét, s koncentrált.

Erdők lombkoronáját szelte át képzelete. Elméje az óceán legmélyén úszott. Gondolatai a vulkánok fenekén fortyogtak. Érezte a felhőket, a napkorongot, s magát az égboltot is. Egyben látta egész Azerothot, s kutatott. Addig keresett a földeken, mígnem egy eldugott zugban megtalálta, amit keresett.

Akár akkor, mikor Go’ellel veszi fel a kapcsolatot, bár ez eddig senkinek soha nem sikerült még mással a világon. De akkor és ott Gorannak mégis sikerült.

A kapcsolat létrejött.

Maga előtt látta a meggörnyedt alakot az árnyékban. Az alak a hátát fogta, láthatóan szenvedett.

– Vanjul! Te vagy az? – kérdezte Gorann.

Az alak előlépett az árnyak közül.

– Igen. Én vagyok az, fivérem…

Leave a Reply

You have to agree to the comment policy.