Az Amebedisszián 7-10. rész – írta Laptos

FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

Hetedik

A hely, ahol Gorann állt, nem evilági volt. Sokkal inkább túlvilági: Gorann elkopott, vékonybőr csizmáját valamiféle kérges fekete sár szennyezte be, állaga akár egy kihalt mocsáré. Előtte, mögötte, mindkét oldalt sötét füst kavargott, mely valószínűleg a végtelen kietlenségbe vezetett volna. Nem volt fény, nem égett gyertya, s a napkorong leggyérebb fényei sem hatoltak át a füstfüggönyön. Az egyetlen fényességnek mondható ár pusztán az újhold gyenge pislákaihoz volt hasonlatos, de nem tudni, honnan is hatolt be pontosan. Annyit mindenesetre engedett a szemnek, hogy Gorann meglássa az előtte, az árnyakból lassan előlépő trollt.

– Vanjul! – kiáltott Szélszellem.

Oda akart rohanni. Oda akart rohanni, és végre átölelni testvérét. Oda akart rohanni, hogy meggyőződhessen arról, hogy semmi baja.

De nem tette.

Nem tudta megtenni.

A döbbenet és meghökkenés keserű egyvelege elébe sietett, és az ingoványos talajba gyökerezte Gorann lábait.

Szörnyű volt a szembesülés.

Ahogy Vanjul előlépett az árnyakból, s megmutatkozott, Gorann alig ismerte fel benne szeretett bátyját. A troll lefogyott. Nem afféle volt, mint mikor valaki fogságba esik egy Szövetséges helyőrségnél, és csak háromnaponta adnak neki valamiféle kukacos étket, annál sokkal szörnyűbb volt. Vanjul nem viselte jellegzetes, metálkék fényezésű, pengézett szélű könnyűpáncélzatát. Nem bírta volna el gyönge teste. Helyette valamiféle rongyos pólót viselt, ami vélhetően taurenekre volt szabva, legalábbis nagyon úgy tetszett. Annyit azért engedtek a rongyok láttatni, hogy kitűnjön, Vanjul összes bordáján csakis a csupasz bőr feszül, s felkarjáról eltűntek az egykori duzzadó izmok. Vékony lábai alig bírták megtartani görbe törzsét, beesett arca pedig a szokottnál sokkal több fehéres árnyalatot öltött. Addigi jellemes, húzott szemeit most félig eltakarta kifakult szemhéja, kiálló agyarai vége pedig rondán, barnás csonkokban le voltak pattogzva.

Az egykori Vanjul most alig volt felfedezhető benne. Az egykori, miként Gorann emlékeiben is él, egész más kiállással rendelkezett. A trollok büszkesége. Erős, gyors, vadászalkat, és sámánként az Elemek tökéletes ismerője. A megfigyelés és vadászat gyilkos ösztöneinek igaz ura, legyőzhetetlen harcos, és Gorann szeretett és szerető testvére.

Valami borzalmasnak kellett történnie.

– Mutasd a hátad – mondta szomorún az ork.

– Gorann… – felelte Vanjul régi, megnyugtató hangján.

Szélszellem érezte, hogy testvére inkább megkímélné őt a látványtól, de nem érdekelte. Látni akarta, látnia kellett.

Nem kellett szó. Vanjul tudta, hogy Gorann nem nyugszik, míg mindenek előtt meg nem nézheti sebét, elvégre már valahonnan tud róla.

A troll hátat fordított, s felhúzta szabott pólóját.

Vanjulnak mintha… minthogyha… nos, akár ha nem lett volna soha háta. A farától egész a nyakáig, s egyik oldalától a másikig. Az egész egy merő sötét, gennyedző seb volt. Vállai alatt fekete, elhalt húscafatok bűzölgő dombjai, megkormosodott, kiálló csontszilánkok meredező hegyei tűntek ki. Több apró, nyílt érből vérzett, s a vér inkább volt a fekete vöröses árnyalata, mintsem a bíboros, élő vér. Bőrfecnik hullottak alá minden apró mozzanatnál, végtépázott szövetei sokszázat rántottak magukkal.

Kicsiny, piócaszerű, dögevő kukacok lógtak hátának azon pontjairól, melyet már láthatóan nem ért el kezével a troll, középen pedig alulról fölfelé haladva, egész végig, minden ponton kilátszódott a megrepedezett csigolyák alkotta, haldokló kígyót formáló gerince.

– Ki tette ezt veled? – kérdezte Gorann tágra nyílt, hitetlen szemekkel.

– Ehhh… – A troll egy mély levegőt vett, visszaeresztette pólóját, s szembefordult az orkkal.

– Gyógyítható? – így újra Szélszellem.

– Nem – csóválta fejét Vanjul, mintegy belenyugodva.

– Honnét gondolod? – Gorann hangja nem kevés dühöt rejtett magában.

– Mindent megpróbáltam. Voltam egy Termenna nevű asszonynál, ő a legjobb. Nem tudott segíteni. Kerestem már a Fojtótüske Völgyének összes gyógyítóját, de ők sem. Néhány perccel ezelőtt pedig… – Vanjul szava elakadt.

– Folytasd! – türelmetlenkedett az ork.

– Néhány perccel ezelőtt – a troll nehezen beszélt, szavait lassan ejtette ki, kerülve a szemkontaktust – elértem Go’elt. Azt mondta, nincs megoldás. Azt mondta, meg van írva a sorsunk a kövekben, a levelekben, a hullámokban és a lángokban is. És az én köveim lassan elpattognak. Leveleim lehullnak, hullámaim apadnak, lángom pedig kialszik, és egyesülök az Elemekkel. De tudod… –

– Akkor az öreg Thrall már nem tudja, mit beszél – robbant ki Gorannból. – A vén sámán sem tudhat mindent. Azeroth tele van rejtelmekkel, miket még ő sem érthet. Ott van például az Amebedisszián is. Abban is tévedett.

– Az igaz. De ebben a kérdésben, a halál hívásában még sosem tévedett, ezt te is tudod. De Gorann! Go’el azt mondta, hogy a közelgő fenyegetés, mely világunkat fenyegeti… – Vanjul ismét nem fejezhette be.

– Nem érdekelnek az olyan, látomás idézte végzetes teóriák, amik nem azt mutatják, hogy hogyan menthetlek meg. – A troll valamit mondani akart ezen a ponton, de Szélszellem csak folytatta – Felőlem aztán jöhetnek a titokzatos barna orkok, és végig hághatják az összes asszonyt a világon, skandálhatják, hogy Vashorda, megölhetnek bárkit, nem érdekel. Ahogyan az sem, ha maga a Kavargó Űr nyeli el a világot, és újra ránk támadnak a Légió eradarjai – ordította dühödten Gorann. – Az az egyetlen, ami érdekel, hogy mi a megoldás a sárkánytűz okozta sebedre.

– Sárkánytűz – ismételte utána halkan, félmosolyt eresztve a troll. – Hát ezt is tudod, de miért is csodálkozom.

– Vanjul! Mondj el mindent!

Gorann messze járt tőlük. Túl azokon a határokon, melyeket nemcsupán elképzelni voltak képtelenek, de megérteni sem. Mortem vigyázta barátja külsőleg eszméletétvesztett testét, s míg visszatértére várt, próbálta életben tartani a draeneit.

Nautika az Öröknyugvó-tó egy kis leágazásának szélére kuporodott. Leült, ölébe húzta térdeit, mint mikor az ember a tábortűz simogató melegéhez húzódik, majd levette vékonyszövetű cipőjét, s lábujjainak hegyét belemártotta a tó vizébe, aztán lábfejével gyengén kevergetni kezdte annak felszínét. A megtört vizet bámulta, majd lehunyta szemeit.

Mi lesz most? – kérdezte semmit sem tudván, mintegy önmagától.

Hol kezdődött? – kutatott ismét.

Eszébe jutott az, ahonnan jött. Eszébe jutott a bordély.

Egy szajha a sok közül. Szinte újra maga előtt látta a legköpdösött hordóasztalokat, érezte az olcsó sör fanyar bukéját, tapintotta az omladozó vakolatú falakat, lába alatt taposott a gusztustalan nedvek borította undorító padlón, s az összetolt asztalok alkotta labilis színpadon vélte magát látni újra, miként egy szál fehérneműben vonaglik nyálcsorgató mocskosok előtt, mely alig takarja legnőibb részét. És a többiek? A többi lotyó? Azok még rosszabbak. Nem csak elfogadták embertelen, erőszakból álló sorsukat, de újabban mintha még élvezték volna is az állatsorsot.

Nautikában ekkor felrémlett az egyik… nos kollégája – legalábbis magában így mondta -, aki kimondottan vágyta a dolgot. Szintén vérelf volt, akinek az volt a taktikája kezdetben, hogy lilaszín festékkel kente össze arcát, melleit, fenekét és ágyékát, majd aztán éjelfként árulta magát. Persze minden ottani Hordabéli vágyta, hogy párnák közé nyomhassa egy éjelf leány arcát, így sokkal több profitra tehetett szert. Aztán, mikor a dolog bejött, és a szajha már több pénzt hajtott a házhoz, mint bárki más, onnantól már nem erről szólt a dolog. Inkább kereste már, s elébe ment: az egész testét befestette, s egyszerre nem is egy, de több bódult, részeges férfit fogadott a szobájában. Így aztán egy óra alatt minimum háromszoros volt a pénz, és neki pedig háromszoros a beteges, függő élvezet. Annak utána aztán, hogy jobbról, balról és szemből is körülvették, majd elvégezte dolgát, rendszerint kilépett a szobájából, és tovább állt. Nem öltözött fel, nem fürdött le, inkább másik szeretett hobbijának élt, így a többi utcalányt – kiváltképp Nautikát – sanyargatta.

Nautika sorozatos jelleggel volt kénytelen tűrni a vadul tomboló, borszaggal átitatott, fölényvágy hajtotta erőszakot a „vendégektől”, azután pedig elszenvedte a másik elf ütlegeit is. Mind szóban, mind tettben. Nem is tudta, mi a rosszabb, amikor még porba tiport, maroknyi kis becsületét még inkább a föld alá ássák, vagy mikor a másik szajha megveri.

De ez régen volt, a réghez képest is. Egyszer – emlékezett vissza Nautika -, egyszer a kéjszajha mintegy békülésképp egy korsót nyújtott neki. Valami ital volt benne, s annak szaga nem volt szeszbűzzel átitatva, így hát Nautika nagyot kortyolt belőle. Az ízét még most is fel tudta idézni magában. Mint a friss tavaszi rózsa, és az eperlé. Finom volt.

A legjobb viszont nem az ital volt. Nem. Hanem az, hogy attól kezdve a szajha habár ugyancsak férfiak öléből újabbak ölébe szállt, és habár a többi lotyót ugyancsak megalázta, majd mezítelenül megverte, de Nautikát onnantól a legkevésbé sem bántotta. Sem szóval, sem tettel. Az ital megoldás volt. Legalábbis erre, hisz még mindig ott voltak a bordély rendszeres látogatói. Míg nem jött Gorann…

Vanjul beszélni kezdett.

Először nem is tudta, hogy fogjon bele. Felhozta a régi dolgokat, s ott indította el a szálakat, mikor Gorann és ő az éjelf frontokon harcoltak. Micsoda csata volt! – emelte ki külön a troll. Históriái úgy hangzottak, mintha nem annak mondaná, ki oldalán ontotta a vért, hanem, mint a veteránoknak agg korukban a kisgyermekeknek szokás. Mesélés közben a troll egész kivirult. Mikor pedig saját fegyvereire – két egykezes, villámgyors baltára – terelte szavait, valósággal felvidult arca a nosztalgiától.

Gorann végül megkérte, hogy az egykori idők történéseit ezúttal hagyják a múltban, s a jelenkor kusza katyvaszát bogozzák ki.

Vanjul eztán tovább beszélt, immár kerülve mindent, mi nem ide illett.

– Garrosh elraboltatott – vett új lendületet történetén Vanjul. – A behívóról, Pandáriai kényszerküldetésemről már tudsz. Azt is mondtad, hogy rabságomról is hírt szereztél.

Szélszellem biccentett, s némán figyelt tovább.

– És hát, igen… – A troll mély levegőt vett, kifútta, majd folytatta. – Megtaláltam. Nálam van az Amebedisszián – jelentete ki, kissé büszkén.

Tekintetük mélyen egybe forrt, s egy pillanatra néma csend töltötte meg a teret.

Gorann nyelt egy nagyot.

– Tudtam – mondta egyszerűen az ork.

– Jól tudtad. Az ásatások, amiket Pokolsikoly Pandárián végeztetett, nem voltak alaptalanok. Jó nyomon járt, ezt meg kell hagyni. De a kellő információk nélkül mit sem értek. Itt jöttem én a képbe. A kutatásokat irányítottam, s minden egyes talált relikviát megvizsgáltam. Egészen egyszerűen ott volt köztük az Amebedisszián is. A felfedezés majdnem leleplezett, de végül vissza tudtam fogni magam. Elrejtettem a mellényemben, s miután éjjel levágtam az őreimet, megszöktem.

– Hogy néz ki pontosan? – kérdezte Gorann, s várta saját igazát.

– Gondolom már erre is rájöttél – folytatta Vanjul. – Egy apró, ibolyaszín kődarab, ősi éjelf rovásokkal felszínén. De Gorann, testvérem! Én mondom, az erő, ami benne rejlik, számunkra teljesen felfoghatatlan mélységeket ölt!

– Csak nem babonázott meg? Épp téged? – hitetlenkedett az ork.

– Nem. Ellenkezőleg – tiltakozott a troll. – A földfelszín fölé kerülve ezen erők kisugároztak belőle. Tudtam, ha én érzem, más is meg fogja érezni.

– Más? Ki más?

Gorann nagyon figyelt, hisz ezeket a részeket nyom híján már nem tudta megfejteni.

– Az Amebedisszián ügyében tett nyomozásunk igaz volt. Oly régen, Gorann, te meg én megfejtettük titkát. – Vanjul ekkor teljesen belelkesedett. – Valóban képes lett volna legyőzni Halálszárnyat. Bizony mondom, nem hiába kereste Go’el is, míg hitt benne. A sárkányok erejét játszi könnyedséggel roppantaná meg. Így hát kinek van a legnagyobb oka akarni a követ még most is, dacára Halálszárny halálának?

– Garroshnak. A végtelen hatalom. Ez az, amire vágyik – vágta rá Gorann.

– Az ifjú Pokolsikoly csupán egy félresöpörhető műanyagkatona ebben a kérdésben – legyintette a troll. Gondold át, öcsém! Kik azok, kik a sárkányok fölötti erőt, az igazi erőt a legjobban akarják Azerothban?

– Maguk a sárkányok – felelte tágra nyílt szemekkel Gorann.

– Pontosan!

Nautika szemei már le voltak hunyva. A tó békés csendje megtöltötte a lányt egyfajta sajátos nyugalommal, s tiszta vize ringatva simogatta lábát. Nem aludt, emlékezett.

Felrémlett benne sok olyan dolog, melyet mélyre temetett magában. Elásott emlékek ezek, melyeket most szabadjára engedett, s hagyta, hogy teljesen kitöltsék gondolatait.

Mégis… már nem félt. Noha a helyzet épp kilátástalan is volt, Mortem mellett úgy érezte, már semmi baja nem eshet. Igaz is volt tán. Nautika egyenest biztos volt benne, hogy a sámán és a halállovag nem fogják hagyni, hogy valaha is újra durván hanyatt vágja valaki, s nőiességének féltett részeit birtokolja, és kedvére játszon velük, míg ki nem élvezi magát. Nem. Soha többé!

Ahogy ezen gondolkodott, egyszerre félelem ejtette rabul.

A vérelf rögvest kinyitotta szemeit.

És akkor. Akkor, abban a szekundumban, mikor felvonta szemhéjait, abban a töredék másodpercben látta. Határozottan látta maga előtt a borotvaéles fogakat, a fekete, pikkelyes bőrt, a sárgán rikító gonosz szempárt. Látta, és nem látni vélte. Nem képzelete játszadozott, ez biztos volt. Látta maga előtt a fekete sárkány dühödt pofáját.

Aztán újra a valóság képe volt előtte.

– Honnan tudod mindezt?

Gorann mindkét kezét homlokára tapasztotta, s nyugtalanul fel-alá járkált.

– Egyik éjjel a padnáriai vadonban, mikor menekültem Garrosh emberei elől, találtam egy rejteket – magyarázta Vanjul. – Egy álmot láttam. Ebben az álomban meglátogatott engem egy Wrathion nevű ifjú sárkány.

Gorannba villámcsapásként hatolt az összefüggések felismerése. Abbahagyta a járkálást, s minden figyelmét koncentrálta.

– Elbeszélgettem vele – folytatta a troll, közben kezének legyintéseivel kísérte minden szavát. – Azt mondta, hogy testvérei, a még élő fekete sárkánynemzedék tagjai megérezték az Amebedisszián léteztét, és felszínre kerültét. Megérezték, miként ő maga is. Azt mondta, menekülnöm kell, mert üldözni fognak. Ígérte, hogy segít átjutni a Keleti Királyság területeire.

– Mi okod volt hinned neki? Immár tudjuk, hogy ő más, és nem csalt tőrbe, de miért bíztál meg benne akkor? – boncolgatta Gorann.

– Éppen ez az! – mondta a troll. – Azt mondta, hogy az Amebedissziánt el kell pusztítanom. Egyetlen más feketesárkány sem mondta volna ezt. Wrathionnak viszont nem áll érdekében Halálszárny híveit hatalomra juttatni. Valami egész más terve van a világunkkal, vagy az is lehet, hogy egyáltalán nincs semmi terve vele.

– Akkor hát útra keltél, hogy elpusztítsd – nyugtázta az ork.

– Úgy van. Eljutottam a pandáriai partokig, a Jáde Rengetegben. Sem a Horda, sem a Szövetség nem járt még ott, ahova jutottam. De mások már vártak rám.

– Sárkányok – fejezte be Gorann.

– Sárkányfattyak – javította ki Vanjul. – Szövetséges közkatonáknak álcázták magukat, s noha az álca jó volt, alig kisebb eltéréssel a sisakon, de hamar átláttam a dolgon. Ram támadtak.

– Hányan voltak? – kérdezte Gorann, s közben a Vanjul hátán húzódó végzetes seb járt az eszében.

Legalább hat ifjú sárkánynak kellett lennie – feltételezte Szélszellem. A hatos szám még az, amivel testvére el tud bánni, de nem ússza meg sérülés – jelen esetben egy halálos seb – nélkül.

– Vagy negyvenen biztos – lepte meg fivérét a troll.

– Azt mondtad, hogy… – Gorann szava elakadt.

– Azt.

– Mégis hogy… – a mondat megint félbeszakadt.

– Az Amebedisszián működik, fivérem! Használtam!

Mortem nem tudta, meddig tarthatja még. A draenei már teljesen elvesztette tudatát, s mikor a fülét enyhén a kékbőrű sámán mellkasához nyomta, hallotta, hogy alig kalimpál már szíve, s azt is erejét vesztett módon. A halállovag letisztogatta a hegeket, de legtöbből egyből kibuggyant az újabb adag vér, vörösre festve a draenei minden porcikáját. A sérülések túlontúl mélyek voltak, a halál innen felőli szélén pedig már nem akarództak a kenőcsök és a vaskos gézréteg sem túl sokáig tartani az Exodarit.

Nautika érkezett. Az Elhagyatott rögvest felfigyelt a vérelf zilált küllemére. Haja teljesen kócos volt, ruhája átizzadt, mellkasa megállás nélkül fel-le emelkedett.

– Mi történt? – kérdezte Mortem.

Nautika biggyesztette száját, kifejezéstelenül bámult maga elé, végül aztán annyi szökött ki belőle:

– Itt vannak. Megtaláltak.

A lány eztán lehunyta szemeit, s úgy állott ott, mint aki kísértetet látott. Úgy is volt. Egy sárkány kísértetét.

– Mit beszélsz? Kik vannak itt? – kérdezte az élőholt, de nem volt szükség arra, hogy a warlock válaszolhassék.

Lassan lépdeltek feléjük. Nem siettek, s nem volt szükség üldözésre sem. Körbevették őket, lehetetlen volt a menekvés.

Lehettek vagy kéttucatnyian. A semmiből termettek ott. Kivont karddal jöttek. Szövetséges közkatonák érkeztek lassan, kimérten. Páncélzatuk legalábbis egyértelművé tette, habár sisakjukon volt egy Mortem által fel nem ismert jelzés: egy fekete karomnyom felfestése.

– Használtad? – kérdezte Gorann megdöbbenve. – Hogyan?

– Az Amebedissziánkövet átjárja a világunkat, de tán mindegyik világot alkotó, valaha volt összes energia.

Vanjul magyarázata mögött volt valami… valami, amit ő tökéletesen ért, és ismer, mégis képtelen átadni azt szavakkal.

– Az összes energia? – faggatta az ork.

– Képzeld csak el, próbáld meg elképzelni! Egyszerre a kezedben, a lábadban, a gyomrodban, a szívedben, az elmédben, egyszerre mindenhol! Magadban érzed, tested minden apró zugában a világ minden energiáját!

Gorann értetlenül bámult.

– Mintha az Elemek lennének – világította meg Vanjul. – Ott érzed a kőben a Földet, a Tüzet, a Vizet és az Eget is. De ugyancsak ott van, karnyújtásnyira a Fény, az Arkán, az Árny, a Természet ereje is. Démonok, Sárkányok, Naaruuk, de talán még a Titánok ereje is! És akármelyiket, vagy mindet képes vagy irányítani, s elsöprő erejét magadénak tudni!

– Vanjul… – vágott közbe Gorann, bizonytalanul levíve hangját.

Az orkot egy pillanatra elfogta egy belső bizalmatlanság. Testvére túlontúl lelkesült, mikor az Amebedissziánról beszélt.

– Nálad van még a kő? – kérdezte aztán az ork.

– A kő nálam van. De mielőtt megkérdeznéd, nem. Nem használtam többet.

Szélszellem szívéről hatalmas kő omlott le. De mégis… a kíváncsiság mocorgott benne:

– Miért nem? Miért nem használtad a hatalmat? Vagy legalább miért nem gyógyítottad meg magad vele?

Vanjul elmosolyodott.

– Ismerjük Azerothot. Ismerjük az ott élőket, nem? – A troll félig lesütötte egyik szemét, úgy beszélt tovább. – Háború háború hátán. Mindenki hatalmat akar. Végtelen hatalmat, amit az Amebedisszián meg is adhat. Gondolj csak Garroshra, vagy Arthasra, vagy Illidanra, de akárkire. De én nem. Én, míg nem ismertem erejét, kutattam utána, hogy Azeroth megmenekülhessék Halálszárnytól. De most, hogy tudom, milyen, Wrathionhoz hasonlóan jobbnak látom elpusztítani, míg még nálam van, s el nem ragadja tőlem az, aki rabigába hajtaná a világunkat vele.

– De mégis miért nem veted be, pusztán csak annyira, hogy megmentsd magad? Hisz haldokolsz! – ordította Gorann. – Különben is, ki az, akinek annyira kellene? Ki az, aki rád küldte a sárkányfattyakat?

– Én sem számítottam rá. De nem lehet. – Vanjul mély levegőt vett, arcáról eltűnt a mosoly, helyét pedig egy keserű grimasz vette át. – Bárki is csinálta a követ, az úgy lett megalkotva, hogy csakis pusztítani képes. Nem lehet jóra használni.

– Ez biztos? – Gorann dühe a homlokán lévő összeszaladó erek löktetésében mutatkoztak meg.

– Erre még egyszer megpróbáltam használni. De egyetlen fellelhető elem sem bírható rá az Amebedissziánban arra, hogy gyógyítson. Ez biztos.

– De kinek állt volna érdekében létrehozni egy olyan hatalommal bíró fegyvert, mint az Amebedisszián, aminek egyetlen célja a gyilkolás? És egyáltalán hogyan lehetséges felruházni ezt a rúnakövet ilyen erőkkel? – értetlenkedett Gorann.

– Hogy mi a módja, szerencsére nem tudott. De hogy ki, és miért… – Vanjul ebbe még sosem gondolt bele, de most erősen törte fejét. – Talán az Ősök Háborújában a démonok hozták magukkal. Talán az Őrzők korból való, hogy legyen egy fegyver, amit bevethetnek ellene, ha nem úgy viselkedne, ahogyan az elvárt. Talán egyik sem. Ez a rejtély, úgy érzem, később kerül majd terítékre. Most azonban el kell mondanom valamit.

– Mégis mit?

Mortem kiontotta szablyáját. Körbe-körbe tekintett, persze reményvesztetten. Nautika mellette állt, s tenyerének felszínén árnyvarázsok párája szállott fel, készülvén a harcra.

Az alakok egyre közeledtek. Úgy lépdeltek, akár a programozott goblin-robotok. Tökéletes szinkronban, kimért lassúsággal, félelmetes merevséggel.

Aztán, mikor alig három méterre fogták körbe őket, egyszerre álltak meg.

Az egyik – Mortemmel szembeni – kilépett a tömegből, s felmutatta kardját. Egyszerű fegyver volt, semmi cicoma: közönséges öntöttvas, jellegzetes vonás vagy írás nélkül. Épp, mint a Szövetséges városőröké.

– A nevem Torva… – kezdte a Viharváradiak nyelvén, de azonnal félbeszakította egy lángcsóva.

– Pandária partjainál, mikor leszámoltam a városőröknek álcázott sárkányfattyakkal, nem csak ők támadtak rám – mondta Vanjul.

– Ki még? – faggatta Gorann feszülten.

– Egy embernő jött. Hosszú szoknya, barna haj. Átlagos asszony volt, de ezen alakját alig pár percet tartotta. Nem is kívánta leplezni magát. Egy fekete sárkány volt az. Kifejlett, erős, és az Amebedissziánt akarta.

– Ő hát az, aki üldözött? – sietett Szélszellem.

– A neve Ignoxya. És még mindig üldöz. Ő az, aki elől menekülök – Vanjul karba tette kezeit.

– Még mindig? Hát nem győzted le őt is a kővel? – Gorann megint kezdte elveszteni a fonalat, hát igyekezett a megfelelő kérdéseket feltenni.

– Nem győztem le. Miután a fattyait megperzseltem az Amebedissziánnal, s mikor Ignoxya megjelent, rögtön felfedte igaz voltát, sárkányalakjában azonnal felém csapott. A kő kiesett a kezemből, én pedig hasra estem. Lángfelhő borította be a hátamat, de ekkor vettem észre, hogy az ujjaim vége épphogy, de az Amebedissziánt tapintották a földön.

– Akkor mégis meg tudott védeni a kő?

– Nem. Nem védelmezett. Ellentámadott, s a két tűzcsóva épp fölöttem ütközött egymásba. Így aztán az Amebedisszián lepattanó szikrái és Ignoxya parazsai is meggyújtották bőrömet, de kevés volt ahhoz, hogy megöljön. Ahhoz viszont bőven elegendő, hogy halálos sebet üssön rajtam, ráadásul elfojtsa sámán képességeim legjavát.

Vanjul nagyot fújt.

– Már nem tudsz beszélni az Elemekkel? Mégis hogy lehet ez? – kérdezte nehezen Gorann.

– Még érzem magamban őket, de csak olyan szinten, mint egy ifjú sámántanonc. És hogyan lehetséges? Nem tudom. Tán senki sem. De a sárkánytűz nem ismert, az Amebedisszián még annyira sem. Nem hinném, hogy lennének feljegyzések arról, hogy mi történik, ha e két pusztító erő összecsapásában megsérül valami.

– De ott van még a kő nálad! – világított rá Gorann.

– Igen, ez így igaz. S miután az Amebedisszián visszaverte Ignoxya lángjait, Wrathion segített nekem gyorsan átjutni egy léghajóban a Zsákmány Öbölhöz.

– Honnan tudod, hogy Ignoxya nem halt meg?

– Láttam. Láttam, amint hátra zuhant, de a gyilkos támadást már nem tudtam megadni neki a kővel. Túlontúl gyorsan történt minden, és a hátamon lévő sebek a kínok kínját tárták elém.

– Hova tartasz most? – sürgette Gorann.

– Egy nap, talán annyi sem, és elérem Aljavárost. Onnan tovább megyek Északra, Ezüstholdba. Az Amebedissziánt mielőbb el kell pusztítani, és ebben csak egy olyan nagy erő lehet segítségemre, mint a Napkút. Legalábbis azt remélem.

Várj meg minket! Várj ránk, és segítek neked, fivérem! – akarta mondani az ork.

De nem tehette.

A kapcsolat váratlanul megszakadt.

Mortem a sötét erőket hívta magához. A tűzgolyók kezdetben mellé csaptak, mintha szándékosan nem őt akarnák eltalálni. Így is volt, utólag már tudta. Az elsődleges cél a draenei volt. Amúgy sem sok lehetett hátra neki, de így, hogy beborították a lángok, menten szörnyethalt sebeibe.

Eztán viszont a sárkányok levetették álruhájukat, s minden figyelmüket Mortemre és Nautikára összpontosították.

A sárkányfattyak még nem voltak túl erősek. Nemsokkal lebegtek feljebb, mint néhány méter, tüzük pedig elég gyenge volt még ahhoz, hogy a halállovag pengéje felfogja. Mortem úgy manőverezett pallosával maga előtt, hogy minden egyes tűzsugarat hárítani tudott, s gyorsan szelte át a fattyak és közte lévő távolságot. Menten levágott kettőt közülük, egy harmadikra pedig saját lángjait verte vissza.

Nautika káoszgömböket idézett meg, amiket úgy irányított, hogy a felé lövellő tüzeket még becsapódás előtt semlegesítse. Fekete füstgombolyagok tucatja sötétítette be előtte a levegőt. Aztán jöttek az árnylabdák. Az átkok egész sorával árasztotta el az előtte lévő két sárkányt, amiknek rögtön leomlott bőre, s véres fröccsenéssel pusztultak el.

Túl sokan voltak még így is. A sárkányfattyak nem bízták a véletlenre a számukat.

De volt, amivel nem számoltak. Mint a tolvajok rendezetlen csürhéje a Zsákmány Öbölnél, ők sem készülhettek fel Gorann dühére akkor, mikor fivéréről volt szó.

Mikor a draenei meglévő, és a lángok okozta újabb sebei nem húzták tovább, s felköhögtét követve belefulladt saját vérébe, Gorann visszatért, s pusztító mérgét szabadjára eresztette: Szélszellem tornádója.

Felkavargott a levegő, s önmagukba forduló örvényoszlopokkal telt meg a föld. Villámot szórtak, amik a csontokig nyúzták a fattyakat. Amelyik meg ügyesebben manőverezett a levegőben, azt az örvények beszipolyozták, a földbe döngölték, és erősebben zúzták szét a koponyájukat, mint egy megvadult kodó-csorda.

Szétszakított feketebőr darabok, szilánkossá tört csontok, s vértócsák mocsara. Ennyi maradt utánuk. Semmi érzelem, legalábbis Szélszellemben semmi.

Üresség érzete, valami olyasmi, mint mikor egy emléket keres az ember magában, de túl fakult már ahhoz, hogy felidézze. Valami olyasmi, mint mikor a messzi távol szépségét keresve döbbenünk rá, hogy milyen idegen a vidék. Valami olyasmi, mint egy sor értelmetlen szó, melyek immáron semmit sem jelentenek, s melyek nem állnak össze mondattá. Valami olyasmi, mint amit akkor érez az ember, mielőtt elfogadná, hogy szerette meg fog halni…

Nyolcadik

Az ostor bőrfonala megcsavarodott, ovális kört írt le a levegőben, lendülete pedig hatalmas csattanásban végződött a ló hátán.

Egy zökkenés, aztán a szekér elindult.

-Rendesen rávágtál szegényre – szúrta oda Gorannak Nautika.

-Az a tolvaj Edd sem kímélte különösebben az idáig vezető úton – felelte Szélszellem.

-Egyébként mi a terved, ha megtalálod ezt az… – a vérelf mély levegőt vett – …Ignoxyát?

A név kiejtése megcsillantott a warlock szemében egy apró fényt.

-Megölöm – mondta mogorván az ork.

-És ha több száz karomfestéses katona védi? Sárkányfattyak? Annyival te sem bánhatsz el.

-Azokat is megölöm – felelte ismét, s tovább bámulta az utat.

-Át kell vágnunk magunkat innen a Vörösgerinc Hegységtől egészen Aljavárosig – szólt közbe Mortem, állát dörzsölgetve. – Közbe esik a Lángoló Sztyeppék földje, a Romlott Vidék, utána meg Dun Morogh, vele együtt meg az összes törp terület. Hogy jutunk át ennyi Szövetséges területen, tele helyőrökkel, őrtornyokkal és miegymás?

-Aki az utamba áll, megölöm – vetette oda durván oda Gorann.

-Grrr… – Nautika morgott egyet, karját befeszítette, öklét összeszorította, majd elmélyített hangon folytatta. – …Gorann dühös. Gorann megöl mindenkit. Gorann válasza mindig az, hogy megölöm.

Az ork és az élőholt is egyszerre a lányra néztek, s néhány nem várt tekintet után elmorzsoltak egy-egy mosolyt.

Aztán a beszélgetés elhalt. Ez a kis tréfa, pillanatnyi vidámság, ami jutott nekik, viszont több jót hordozott magával, mint amiben eddig részük volt.

Gorannak meg volt a terve. Az Amebedisszián utáni kutatás, melyet régen Vanjullal és Go’ellel folytattak, idő közben elvezette őket a Keleti Királyság területeire is. Rejtélyek voltak mindenütt, a nyomok pedig újabb nyomokat szültek. Dacára a kisebb kockázatnak, melyet Go’el védelmező jelenléte hordozott magával a Szövetséges földeken, mégis úgy haladtak akkor, hogy kerülték a feltűnést. Ennélfogva Szélszellem megismerte azokat az utakat, melyek kevésbé, vagy egyáltalán nem ismertek, sokszor még a Szövetségesek előtt sem.

Ezen ismeretek most a legjobbkor jöttek.

Napok sora telt el. A napfény fölváltva bukott alá, teret engedve a holdnak, s fordítva. A napok hamar hetekké dagadtak, amiket aztán lassan már hónapban kellett mérni.

Az idő telt. De semmi más nem volt. Nem kereste Gorannt sem Go’el, sem pedig Vanjul nem érhette el. Utóbbi érthető volt, hisz utolsó beszélgetésben a troll elmondta, hogy sámán képességei már elhagyták. De ha él még, akkor hamarosan találkozni fognak.

A vidék változott. Hosszú, kövecses utak vezettek a mellékszálakig, onnan meg már alig néhány ösvény volt kijelölve. A szekér, és az azt húzó igás sokszor megszenvedték az utazást, de viszonylag mégis gyorsan haladtak.

A Romlott vidéket a hegyeken át, titkos alagutakon érték el. A barlangrendszerek segítették őket a Loch Modan szegélyezte szakadékig, ahol teljesen kelet felé kellett haladniuk. Hol az óceán csaknem már a szekér kerekét mosta, ott találtak rá a rejtett hídra, és egy hegyek peremén haladó útra.

Az Alkony Magasföldek már könnyebb volt. A régi bázisok még fellelhetőek voltak, s a déli alaptábort elérve még rendes étket is kaptak. Eljutni onnan viszont már sokkalta kockázatosabbnak számított: még a pirkadat előtt, a reggeli kakasokat megelőzve el kellett szökni saját zászlóik oltalmazó bástyái mögül, különben befogták volna őket a közeli Ikercsúcsokért dúló harcba, hol örökkön azért folyt a Horda és a Szövetség harca, hogy az egyik felülkerekedve a másikon végre győzelmet arasson, és elfoglalja a bázist.

Átjutni viszont az Arathi felvidékre… nos az már elmét emésztő tervezést igényelt – vélekedett Gorann.

Egyetlen híd volt csupán, tele katonákkal. Azt a hidat még az Arathi Bázisokért folyó harcban sem tudták elfoglalni, hármuknak átjutni lehetetlen.

Ha bombát dobna rájuk – merengett Gorann -, akkor valószínűleg mindegyik őr szörnyethalna. De már a szerkezet a közelbe való eljuttatása során lenyilaznák, ha meg mégsem, valószínűleg a híd is felrobbanna.

Ha a harcok arrafelé terelődnének, és az Ikercsúcsok katonái, valamint az Arathi mezőkön harcoló fegyveresek is mind-mind ott ütköznének meg egymással, talán kijöhetne a Horda győztesként. Erre viszont nincs se garancia, se idő.

Nem jó, nem jó, nem jó!

Gorann homlokon csapta magát, és kissé szégyellte is, hogy nem korábban jutott eszébe a megoldás, ami végtelenül egyszerű: goblin-módszerek.

A törp területek kezdetén, a Nedvesföldek északi részén, mely az Alkony Magasföldekről még titkos utakon megközelíthetőek voltak, sorra találhatóak kiközösített, vagy koldusbotra jutott gnómok. Félve a Hordától, talán egy ork láttán megrémülnek, és átviszik őket, de ha nem, néhány rézpénzért egyébiránt is kerítenek egy csónakot.

Szélszellem utóbbi ötlete valósult meg: ötven rézpénzt adtak egy gnómnak, aki elevezett velük a túlpartra.

Szekér híján sok időt vesztettek, míg eljutottak Kalapácshullajtó faluba. Mortem hangot adott méltatlankodásának, és többször kihangsúlyozta, hogy egy lovag – ezesetben egy halállovag – ne kutyagoljon.

Kalapácshullajtó már a célt jelölte. Tudták, ha oda elérnek, vége a nehézségeknek, ami a hegyeken átvezető gyalogmenet után már igazán rájuk fért. Újra friss étek, az ágy melege, és az otthont csalfán idéző lobogók.

Másnap három denevérszárnyú hagyta el az Arathi Felvidék Hordabéli faluját, s átszelték az eget. A felhők báránytáncában elveszve Gorann már nem tudta megmagyarázni magának érzéseit. Haladtak. Haladtak, de mi felé is? Vanjul hamarosan meghal. De még elérhetik! És akkor? Mi lesz akkor, ha még találkoznak vele? Talán csak önmagát kínozza, ha testvére a karjai között leheli ki lelkét. De az is lehet, hogy Ignoxya már rátalált. Ha megtalálta, és már csak a troll kihült teste az egyetlen, ami várja őket.

Így vagy úgy, de Ignoxya meghal. Ha végig is kell másznom négykézláb a földeken, ha kéz nélkül kell elevickélnem az óceánon, el egészen a kavargó örvényig utána, de Ignoxya akkor is meghal azért, amit a fivéremmel tett – hergelte magát Gorann.

Nem tudta, mit találnak majd. Nem. Viszont egy szúró tüske, egy apró szúnyog ott zavarkolódott a sámán agyában: Go’el látta Vanjul halálát. Ebben valóban sosem tévedett még.

Temette már talán magában Szélszellem, de mégis… képtelen volt elfogadni a gondolatot. De ha úgy is van, akkor mire megy ki az egész? Az egész utazásnak, megpróbáltatásoknak mi az értelme? Az is lehet vajon, hogy Mortemnek van igaza az apróságokról? Talán mindezen borzalmak űrfelhője csupán szükségszerű kegyetlenség a sorstól, hogy egy nagyobbat elé tárjon?

Gorann ezen a ponton komolyan elmerengett, s ezúttal – noha fájt nagyon – de félretette Vanjul körüli gondolatait.

Mi van akkor, ha a végzet, amit Go’el és Vanjul is emlegetett, tényleg pont őrá vár? Mi van, ha valóban megszólal a csatadal, s a Vashorda – legyen bármiről is szó – de valóban hódításra és friss vérre szomjazva megtámadja Azerothot? Mi van akkor, ha a Kavargó Űr sötét szegletei kiürülnek, s a démonseregek a világ ellen masíroznak? És legfőképpen: mi szerepe lenne ebben épp ő neki? Épp Gorann lenne az, aki ezt megakadályozná? Ehhez kevés egy ork.

Ezen a ponton azonban eszébe jutott egy elejtett szó, mely Thralltól származott. „Nekem pedig meg kell találnom egy Laptos nevű embert, hogy…”

Go’el rábízná a feladatot? Egy emberre? Mégis mi ez az egész, amely a háttérben bontakozik ki, és amely elől Gorann mindent megtett, hogy elbújjon? Bárcsak jobban figyelt volna! Bárcsak ne fojtotta volna bele mindenkibe a szót! De hát akkor is… Vanjul élete forgott, és forog most is kockán.

Gorann megfogta a kantárt, rántott rajta egyet, mintha csak saját képzeletét hessegetné tova, és a denevérszárnyú még gyorsabban repült.

Hideg volt a szél. Ahogyan haladtak a fellegekben, a szél egyre csípősebbé lett, a felhők puha fehérsége pedig zordon, szürkés alakot öltött. A denevér hátán Nautika érezte: haladnak a cél felé. A benne mozgolódó vég érzete megmagyarázhatatlan volt. Egyszerűen csak tudta. Tudta, hogy hamarosan bekövetkezik, és eléri a céját, ámbátor, hogy pontosan hova érnek oda, és pontosan mi is az a cél, azt képtelen volt magában megfogalmazni.

Mortem ekkor már egyre nyugodtabbá vált. Közeledtek hazafelé. Aljaváros, és ezzel együtt minden, amit otthonnak nevezett, már nem volt messze. Viszont a honvágy megszűnésének közelsége mellé bizonytalanság, és nyugtalanító baljós érzetek társultak, amik azt súgták az öreg halállovagnak, hogy a harc még koránt sem ér véget, sőt, most kezdődik csak igazán.

Torva Mortem nem feledte saját küldetését: megvédeni az úrnőt, és leleplezni a korrupt tanácsnokot. Az Elhagyatott elgondolkodott egy pillanatra az elkendőzött arcú tanácsadón: mostanra bizonyára megszerezte magának a három legfőbb dolgot, amit akarhat – kialakíthatta magának azt a kapcsolati tőkét, ami végett eltávolíthatatlan lett posztjából. Ez az elsődleges, valószínűleg már sikerült neki. Másodjára szert tehetett befolyásra is, azaz, minden információnak, mely eljut Sylvannashoz, át kell mennie az ő felügyeletén. És harmadjára, egyben legfőképpen pedig mostanra megnyerhette magának a Sötét Úrnő bizalmát.

Mortem összeráncolta homlokát, vékony bőrrétegén redők képződtek, majd belemerült gondolataiba.

A denevérszárnyúak alatt kibontakoztak a dombnyergek, majd elültek a semmibe. Erdők nyíltak ki egyazon lombkoronaként, majd eltűntek, mint ha csak elmetszették volna szárukat. Tavak nyíltak meg és apadtak ki. Folyók hánytak kanyarokat, és torkolltak a Nagy-tengerbe. Mezők zöldelltek és fakultak ki. Tanyák nőttek falvakká, azok pedig városokká, majd újra semmi.

Gyorsan haladtak, elképesztő sebességgel, mégsem eléggé sebesen.

A megállók rövidebbek voltak, Gorann nem hagyta, hogy túl sokat pihenjenek. Néhány óra volt, amit alhattak, az is pusztán annyi, amennyi feltétlenül muszáj volt. Az étellel ugyanígy voltak. Közeli vadak, kószáló rókák vagy nyulak. Rendes vadászatot nem tartottak, helyette inkább hajtották a denevéreket.

Ahogyan leperegtek a napok, s az élettelen élet monotonitása megtörni látszott, úgy bontakoztak ki a horizonton az Elhagyatotak népének, a Trisfal Tisztásoknak hegycsúcsai.

Az egykori Lordaeron. Dicső királyság, mely bár ott hordozta magában a régi múlt bajnokait és aranykorát, mára már akkor is megkopottá lett, megrepedezetté, pókhálóssá, és Elhagyatottá.

Háború dúlt a térségben. Egy régi-új, nyílt háború, melynek sebeit a Kataklizma tépte fel. A Szövetség és a Horda konfliktusának elmélyülése ezen a ponton nyert újabb értelmet. Gilneas elfeledett városa, a Szürkesörény Genn vezette worgenek háborúja az élőholtak ellen, ennél fogva Azeroth két felének fegyverkezése ezen a helyen újabb harcokban nyilvánult meg. Az Ezüstfenyő mezein hasadtak a pajzsok, repültek a dárdák, halálhörgés hallatszott, és vérpermet szállt a levegőben.

– A hátsó állásokat lőjétek! – üvöltötte egy parancsnok a worgenek közül.

Az Elhagyatott seregek előre nyomulását nem lehetett ekkor megfékezni. Három alakzatban álltak fel: az első sereg volt a lovasság. Csontváz lovak százai morzsolták fel patáik alatt a talajt, miként fékevesztetten vágtáztak Gilneas falai felé. Hátukon dárdát, lándzsát, vagy pallos markoló élőholt katonák mind levágták, ki utukba került.

A második seregük oldalt állt. Javarészt varázslók, vadászok, és egyéb, távharcosok. Az ő feladatuk volt a frontvonalak kialakulásának megfékezése azáltal, hogy megtisztítják az első sereg előtt a terepet, hogy azok könnyebben áthatolhassanak, egész a kapukig.

A hátsó állás – miként azt a worgen parancsnok is jól tudta – volt a legfontosabb. Ez egyszerre táplálta utánpótlással az elöl harcolókat és az oldalt állomásozókat is, miközben maga is egy harmadik sereget képezett. Nehézgépezetek, ostromszerkezetek gyűrűje, ami azért állt fel, hogy megbontsa a Gilneas tornyait alkotó téglasort.

A lordaeroni hátsó seregek sem voltak megközelíthetetlenek. Hogy ott kezdjék ki a Horda utánpótlásait – ezzel elvágva a két másik hadosztályt, hogy felmorzsolhassák azokat is – a worgeneknek a bástyák és őrtornyok mögül kellett támadást indítaniuk. Ez viszont ugyancsak ostromgépekkel történhetett: Viharvárad küldötte nyílhajítók és monumentális számszer-szerkezetek két sorát állították fel a városfalak alatt.

– Tűz! – robajlotta egy farkas.

Hetvennégy, falakat is átütő nyíldárda robbant ki Gilneas városából, eltakarva a napvilágot. A javarésze alázuhant, és keresztüldöfte a lovasságot, akik felcsavarodtak az oszlopnyilakra, és menten szörnyethaltak, amint átütötte koponyájukat, és agyukat lyukasztotta a nyíl.

Másik része beszakította a rögtönzött Elhagyatott táborokat, és az amúgy is haldoklókat – de legkevesebb, a sérülteket – kaszabolta le.

A harmadik véd hihetetlen sérüléseket szenvedett, akár csak a távharcosok, és a lovasság is. De volt még valami, ami meghatározott egy másik sorsot is.

Gorann épp átlépni készült a határt, mely elválasztotta a frontot az élőholtak birodalmától, amikor egy worgen-nyíldárda átszabta denevérének szárnyait, ami aztán haldokló bukfencet vetett a levegőben, és a Trisfal-hegység egy pontjába zuhant.

A bőrmadárnak a becsapódást követően kicsavarodott a nyaka, kiálló csontjai vérspriccelő forrásként lógtak kifelé, megnyílt hasa kiontotta bűzös bélrendszerét.

Gorann a földet érés utolsó pillanatában ugrott le, kishíján nyakát törve, de megúszta néhány karcolással.

Mortem és Nautika próbáltak lefékezni, de azt a sebességet nem tudták hirtelen megállítani, s mikor a denevérszárnyúak végre zabolázták magukat, Gorannak nyoma veszett a hegyekben.

A sámán egyedül volt, elveszve a kőmagaslatok labirintusában, ki tudja, milyen magasságban.

Egy ideig kóválygott. Fel-alá rótta a sziklákat, mire nagy nehezen elérte azt, hogy ne körbe-körbe, hanem észak-kelet irányába haladjon, enyhén lefelé.

Jó irány, már csak haladni kell – nyugtatta magát, de dühe kezdett eluralkoni magán, s a helyzet felett is.

Jónéhány óra eltelhetett már. Szélszellem belerúgott egy apró köbe, reményvesztetten zihált, aztán felnézett az égre. A nap már lassan kezdett visszavonulni, átadva helyét a bizonytalan szürkületnek, mely hamarosan megfosztja a hegyeket a fénytől. A hold gyenge fényében, és a magaslati hideg levegőben botorkálni pedig nem épp kellemes – morgolódott magában. Nem is beszélve a hegyi-kutyákról. Persze elbánna velük, de az örökkön pislákoló sárga szempárok mindig ott figyelnék őt a sötétben, ami miatt aludni egy szemhunyásnyit sem tudna.

Gondolkozz! – csapott a fejéhez.

– Mi az, amit látsz? – kérdezte, mintegy önmagától.

Az ork összeszűkítette szemhéjait, s végig pásztázta a horizontot.

Viszonylagosan közel volt már Aljaváros. Légvonalban legalábbis nem volt messze, ha repülni tudna, akkor egy fél óra nem sok, annyiba sem telne az út.

– Gondolkozz már! – kiabálta a szürkeségbe.

– Gondolkozz már! – visszhangozták a hegyfalak.

Miként végignézte négyzetről-négyzetre, kockáról kockára, egy láthatatlan ösvényt vélt felfedezni, mely noha nem volt kitaposva, mégis tán kockázatmentes lejtmenetet biztosítana… ha…hogyha nem kellene több helyen métereket ugrania. De amennyiben tudna – ha métereket nem is – de másfél métert ugrani, akkor…

– A szellemkutya alak! – kapott fejéhez ismét.

Átváltozásra készült, mikor megkondultak a harangok, melyet a hegy ugyancsak felerősítve visszhangzott.

Baljós csengés, mélybasszusú dongás töltötte meg Gorann fülét. A talaj szinte beleremegett. Aljaváros közeli harangjai úgy zúgtak, mintha egyszerre kongatná a Sötét Úrnő összes feléledt holtja, s ez lenne az egyetlen dolog az életükben. A harangok őrült hangjai megvadult farkasfalkaként szabadutak el az Elhagyatott város tornyaiból, s szétfutottak Trisfalon. Minden farm minden mezején, templomról templomra, erdők fáin át, tavak felszínén, s még a hegyeket is megtöltötte a vészjósló szólam.

Gorann nem látott semmit, a szürkület már teljesen ellehetetlenítette a messziben vélt zúgolódás részleteinek megfigyelését. Mint a szemüveg, amit sűrű koszréteg fed.

Az ork az égbe tekintett. A sámánok elemeivel beszélt, s ahogy tudata kitágult, már látta tanai általi Távolnézés képességén át azt, amit szabad szemmel képtelenség lett volna. Aljaváros képe olyan tiszta volt, mintha csak ott állott volna előtte.

A vészharangok kongottak, melyek a támadást, vagy belső veszélyt voltak hivatottak jelezni. Azt a veszélyt zúgták most is, amit Gorann a hegyek távolságából ugyan, mégis tökéletes közelségből figyelhetett.

Kirobbant az egyik oldalajtó. Szökevények voltak, mind a négyen. Nyomukban többtucatnyi élőholt rohant, s közben varázsokkal, rontásokkal, és nyílvesszők tömegével tüzeltek rájuk.

Az egyik egy vastagszakállú törp volt, vélhetően vadász, melyről méretes puskája is árulkodott. Őt magát nem találták el az Elhagyatottak, de mikor a törp hátratüzelt, vagy egy tölténnyel ötükkel végzett.

A másik egy draenei leány volt. Nagyon vézna volt, testét több helyen sebek rútították, ám mindezek ellenére is úgy rohant támadói elől, mintha semmi sérelem nem érte volna.

Harmadikuk szintén egy nő volt, ember. Ám ahogyan Gorann jobban megnézte, mégsem. Egy vérelf lány volt, meglepően kihívó vörös ruhában, s két smaragdszín tőrével úgy vágott át a velük szembejövő élőholt katonákon, mint forró kés a vajon. Ha kellenie kellett volna, Szélszellem arra tett volna, hogy a durotari mendemondák és pletykaáradatok egyik népszerű főszereplőjéről, Valeera Sanguinarról van szó. Nagyon úgy festett a dolog.

De a negyedik… ez volt a leginkább megmagyarázhatatlan. Egy élőholt volt az is. A törppel, a draeneivel, és a vérelffel együtt loholt, fajtársai elől, s gyenge kezének végén himbálódzó kardjával ugyanúgy vágta le az Elhagyatottakat, mint miképp a törp, az exodari és a vörösruhás bajtársai.

A legfurcsább, legkifogásolhatóbb bagázs – állapította meg Gorann. Aljaváros fele őket üldözte, mégis meg tudtak lógni előlük, amelyik elől nem, azt pedig helyben, futtában kivégezték.

A belső udvarban folytatódott a hajsza, vagyis a négyen a városnyi ellen. Szélszellem még szívesen kísérte volna figyelemmel a zajló eseményeket, ha a távol egy kis zugában nem vélt volna felfedezni valami olyasmit, ami rögvest heves kalimpálásra fogta szívét.

Aljaváros kapuin kívül egy léghajó futott be, néhány utas szállt le róla, de a léghajótoronyban, a dokkolás után, a hajó mikor kiürült, egy troll szállt fel elsőként.

A Távolnézés egyből őrá fókuszált, figyelmen kívül hagyva az udvarharcot.

És ott volt.

És épp beszállt a hamarosan induló léghajóba.

Vanjul volt az.

Vanjul ott állott, s épp beszállt az Ezüsthold irányába beforduló hajóra.

– Vanjul! – ordította Szélszellem.

A hajó rotorjai lassan beindultak.

– Testvérem! – kiáltotta Gorann, szája előtt kezével tölcsért formálva.

A léghajó propellerei forogni kezdtek.

– Állj! Itt vagyok! – robajlotta, ahogyan csak torkán kifért.

Vanjul fújt egyet, aktuális fájdalmaiból fakadó nehézségeit nagy levegővel kifújva, s nekidőlt a korlátnak. Pontosan tökéletesen Gorannak háttal.

– Nem hallassz – jelentette ki halkan, csalódottan Gorann. – Túl messze vagyok tőled. Látlak, de valójában a hegyekben vagyok.

Gorann arca elnyúlt, az érintetlenség fájdalma ült ki rá, szeméből könnycsepp kúszott ki, leúszva az arcán húzódó sebhelyéig.

Szélszellem csak nézte. Mire szellemkutya alakjában lejutna a hegyről, már elrepülne a léghajó. Meg egyébiránt is… ha le is jutna időben a hegyről, még ott az a koránt sem kicsi táv Aljavárosig, onnantól pedig jónéhány yard a toronyig.

Hát inkább csak nézte fájdalmaival küzdő testvérét, amint az elindul a világ terheit cipelve újabb küldetésére, hogy elpusztítsa a Napkútban az Amebedissziánt.

Nyugodt volt a troll. Sámánképességeinek veleje már rég elhagyta, a halál pedig ott állott vállai mögött, mégis a nagyobb jót szolgálja, s nem adja fel. Nekidőlt a korlátnak, és hamarosan indul. Eljutott idáig. Aki rátámadt, azzal végzett, s ezután is úgy lesz, egész addig, míg végig nem viszi tervét.

– Utánad fogok menni – mondta halkan Gorann, s csak nézte, amint lassacskán elrugaszkodik a léghajó a toronytól.

A hajó kicsit jobbra fordult, a kötelek egymás után oldódtak el. Összesen három kötél tartotta már csak, melyek leomlottak, majd nekicsapódtak a toron széléhez.

Néhány centire már, de eltávolodott a gerendáktól.

Felvette a tökéletes irányt.

Beállt végleg.

Vanjul a távolba meredt.

Aztán a troll váratlanul oldalra nézett, maga mellé.

Nem várt hirtelenséggel ugrottak át, macskaszerű kecsességgel érkeztek a fedélzetre, és még a lendületből fakadó erővel, könnyed mozdulatokkal ölték meg a kisszámú legénységet, vele együtt a léghajót vezető goblint.

Ők voltak. Négyen. A törpe vadász, a draenei harcosleány, a zsivány Valeera, és a rejtélyes, rongyokba bugyolált élőholt.

Az Elhagyatott katonák utánuk rohantak, de ekkor már a léghajóra nem lehetett átugrani, annál jobban eltávolodott a toronytól. Lőttek rájuk, de a törp visszatüzelt.

A draenei és a vérelf a fedélzeten rájuk támadó gyenge legénységgel bánt el, s bár Vanjul nem tett semmit, őt is potenciális ellenfélnek vélték. Valeera és a troll tekintete találkozott.

Gorann testének izmai megfeszültek a messzi hegyekben.

Valeera kissé megrottyantotta térdeit, jobb lábát némileg előre csúsztatta, s ráhelyezte testsúlyát.

Gorann ajkai elváltak egymástól, szeme kikerekedett a felismeréstől: a zsiványok támadó alakzata.

Vanjul már nem támaszkodott a korlátnak, sőt, kissé – már amennyire képes volt rá – kihúzta magát. Nyilvánvaló, ő is felismerte a leány által felvett pózt.

Szélszellem a maga melletti, felfelé nyúló kőnyúlványnak támaszkodott, másik kezével pedig eltakarta száját. Innen nem tehet semmit.

A vérelf ujjai között villámgyorsan pörgette smaragdszín tőreit, majd hirtelen megállította azokat. Tökéletes ügyességgel meresztette késeit Vanjul felé.

Vanjul maga elé fogta ökleit, melyeken meggyengült fényű szikrák kezdtek mutatkozni, vagyis inkább pislákolni.

– Ne, ne, ne, azt mondtad képességeid legjava már elhagyott, ki tudja, mennyit bírsz! – harsogta Gorann, de persze senki nem hallotta szavait.

A quel’thalasi támadott.

Gorann mindkét kezével a fejéhez kapott, s beleharapott ajkába. Sós verejtékcseppek pettyezték zöld homlokát.

Valeera felszökkent a korlátra, kettő hosszú lépést ott tett meg, majd leugrott, átvetődött Vanjul másik oldalára, majd még néhány lépés, és már át is szelte a troll és közte lévő távolságot.

Egyik lábával elrugaszkodott, magasra hágott fel, két éles pengéjén megcsillant a fény. A lány félelmetes gyorsasággal, gyilkos sebességgel repült Vanjul felé.

Két méter, méter, fél méter, néhány centi, és a pengék ott voltak Vanjul előtt, amikor…

… A troll kezéből áramcsóvák szakadtak ki, alig időben.

Valeera lendülete elhalt, s még földet sem ért, de máris hátravágódott a szikráktól, neki a túlsó korlátnak. A lány teste belerázkódott, s néhány másodpercig a földön remegett, szájából pedig habzó nyáltócsa folyt a fedélzetre.

– Szép volt! – mondta magának Gorann, de nem nyughatott.

A lány szemében volt ugyanis valami, ami édes és gyilkos bosszúról árulkodott.

Ezt látta Vanjul is, mivel a troll kezén ezúttal lángcsóvák parazsa kezdett pattogni.

Az áram, és a láva töltet… ezek azok a képességek, melyeket a sámánok az elsők között sajátítanak el – állapította meg félve Szélszellem.

A lány megpróbálta ellökni magát a padlóról, de még túl gyenge volt hozzá.

Vanjul húzott szemei jobban összeszűkültek, miközben azt mérlegelte mi volna a bölcsebb dolog, amit tehet. S végül arra jutott, hogy…

A vadász a földre dobta puskáját. Elszörnyedve tekintett végig a földön fekvő lányon, s kegyetlen pillantásokat vetett aztán Vanjulra.

Odarohant a trollhoz, aki újabb varázst akart megidézni, de ekkor már képtelen volt rá. Kinyújtotta tenyerét, de nem jött semmi. Az Elemek nem válaszoltak neki.

A törp viszont nagyon is.

Puszta kézzel támadt rá a haldokló trollra.

Bevitt egy ütést, amitől Vanjul orra elroppant. A troll teljesen megszédült, a törp pedig ezt tovább vitte: Vanjul billegését megtoldotta egy rúgással, ami éppen gyomorszáján találta el, s amitől a troll elesett. Éppen a hátára.

Sebesült, s halálát fakasztó hátára ráesvén felordított, olyan kegyetlen borzalmak fájdalmai tükröződtek arcán, melyek el sem lehet képzelni. A törp persze azt hitte, ő okozta, de ez sem érdekelte. A troll fölébe lépett, s rántott egyet rajta, amitől újabb kínok szaladtak végig Vanjul hátán. Magával szembe fordította, ledörzsölte a hajópadlón a troll gerincét, arcát pedig ütlegelni kezdte. Ökölcsapások egymás utáni körforgása következett.

Újra és újra lecsapott a törp, a csont pedig egyre szilánkosabb lett Vanjul koponyájában.

Ütés, ütés, ütés, ütés, ütés.

Addig verte újra és újra, míg a troll meggyengült teste feladta, s arca beszakadt.

De a törp nem hagyta abba. Tovább verte a troll deformálódott, élettelen testét.

A Távolnézés megszakadt.

Gorann térdre rogyott, kikerekedett szemekkel, tágra nyílt szájjal nézett a semmibe.

– Nem. NEEEM! – ordította torkaszakadtából, s ezt már a léghajón is lehetett hallani. – EZ NEM LEHET! NEM, NEM, NEEE!

Az ork üvöltése megtöltötte a vidéket.

A homlokán nem lüktetett ér, a düh nem munkálkodott benne. Hirtelen már nem érzett semmit. Kifejezéstelen arccal meredt előre néhány halott perc erejéig, aztán nekiiramodott. Jócskán lefelé haladt már, közben úgy rohant, mintha nem létezett volna táv.

Fehér szellemkutya vágtázott lefelé a hegyről. Szikláról sziklára rugaszkodva, s néha elvétve ugyan a landolást, néha nem, végtére leért a hegyről.

Heves ütemben váltakoztak lábai, melyek szabályossággal kimartak egy-egy darabot a földből. Hosszú, erőteljes mancsnyomok követték az elszabadult szellemkutyát, míg végül odaért Aljaváros léghajótornyaihoz.

Vanjul testéhez, melyet kidobtak a korlátokon, a léghajó elindulta után, s melyhez már saját, ork alakjában érkezett meg.

Teljesen megroppant a látványtól: Vanjul már nem is hasonlított egyáltalán egykori önmagára, sőt, a trollokra általánosságban véve sem. A törp kegyetlen munkát végzett, s miután lehajították a léghajóról, még jónéhányat csavarodott teste.

Gorann képtelen volt a jelenben létezni. Letérdelt, s félőn hulló könnyeivel, fénytelen szemével nézett le testvérére. Köpenyével letakarta Vanjul egykori arcát, fejét zöld, remegő tenyereibe helyezte, s homlokát az övéhez nyomta.

Nem mondott egy szót sem.

Csak ölelte bátyját. Ölelte a lényt, aki kiskora óta befogadta, testvérként bánt vele, nevelte, példát mutatott, ő pedig nem volt elég gyors, hogy megmentse, most pedig halottaiban ott tartotta maga előtt.

Ha még tán fájt volna… de nem. Nem fájt.

Ha még tán megfogalmazódott volna bármi, bármi, az Istenit!

De nem. Nem volt semmi. Semmi, amit felfoghatna, gondolhatna, érezhetne.

– Vanjul az? – kérdezte egy hang kisvártatva a háta mögül.

Gorann nem válaszolt. Nem mondott semmit. Csak fogta testvérét, s a köpenyhez nyomta fejét.

– Meghalt? – kérdezte ismét a női hang.

Nautika valahol Gorann mögött állt, de az ork nem nézett hátra.

– Takarodj most innen, Nautika! Hagyj! – felelte halkan, de határozottan, a gyász hangján.

– Sajnos az nem lehet. Már nem – mondta a lány, s közben Gorann hallotta, hogy közelebb lépdel.

– Azt mondtam, kotródj! – ismételte magát Szélszellem, jóval erélyesebben.

Gorann még mindig nem nézett hátra.

– Nem érdekel, mit mondtál. Végre megérkeztünk – válaszolta a vérelf.

– Mégis mi a pokolról beszélsz, te idióta? Nem látod mi történt? Húzz el innen, vagy megöllek! – torkollta le Gorann, de még mindig csak testvérét ölelte.

– Sajnos nem mehetek el, Szélszellem Gorann. Most már késő. Elértem a célomat, és te vezettél el hozzá.

– Mi a fene va… – Gorann felemelte fejét, de még mindig nem nézett hátra. – Hol van Mortem? – kérdezte a rádöbbenésről megmerevedve.

– Mortem most el van foglalva – lépdelt közelebb Nautika.

– Mit csináltál vele? – kérdezte az ork, közben lejjebb eresztette Vanjul fejét, s a Karmok után kezdett keresni.

– Most nem erről beszélgetünk. – Közeledő cipők sercegése. – Egyébként ne aggódj a korcs trollért. Úgyis megöltem volna. A törp csak megkönnyítette a dolgomat.

– Erről sem beszélgetünk – felelte Gorann.

A düh érzése kezdett visszatérni belé. Legalább ez az egy – gondolta.

– Nem, igazad van – mondta Nautika.

– Gondolom, az Amebedisszián az, amiről beszélni akarsz – válaszolta Gorann.

A sámán takarta testével az ölében fekvő Karmokat. Nagy nehezen felpattintotta az egyiket, s ráhúzta a tartószeget. Próbált félve hátra pillantani ugyan, de nem tehette meg ezt anélkül, hogy ne mozdult volna meg feje, s ezzel kicsit felsőteste is velemozdult.

A lány egyetlen rövid másodperc alatt termett mögötte, mintha a szél gyorsaságát birtokolná. Gorannak reagálni sem maradt ideje, a következő, amit észrevett az a nyakát hátulról átfogó karcsú, női alkar volt.

– Látom ostobaság járt az eszedben – súgta oda vékony hangján Nautika. – Így már nem is akarok beszélgetni.

Gorann felelni akart, de képtelen volt rá: csakis felordítani tudott.

– ÁÁÁWRR! – hörögte hangosan Szélszellem, s lenézett önön mellkasára.

Egy fekete tőr véres pengéje ágaskodott ki bal melléből, átdöfve vértjeit, bőrét, húsát, és a szívét.

Szélszellem kapálózni kezdett, saját feje mögé csapkodott, próbálván a Karmokkal megsebezni a lányt, de mindhiába.

Az ork nyakánál sem szűnt meg a szorítás, s menekülni sem engedte. Aztán a kés hirtelen kiomlott mellkasából, még egyszer felsértve a hátán vésett lyukat. Borzasztó kín, a szívverés teljes kiesése megbénította Gorannt. Kegyetlen fájdalom, s elakadó lélegzet… e kettő volt az egyetlen, amire koncentrálni tudott. Aztán arra sem: újabb döféseket érzett hátulról. A fekete tőrt még látta magán vagy kilencszer gyorsan, egymás után ki-be csúszni, mindannyiszor a poklok kínját okozva.

Aztán már nem számolt több döfést. Nem számolt semmit sem. Újra nem érzett semmit sem. Szeme előtt homályba fordult a világ, elsötétedett a kép, megszűntek a szagok, az érzések, a hangok, és minden.

Az utolsó az volt, hogy a kés elnyúlt előtte, s átmetszette a torkát is, de ezt már nem kísérte semmi kín. Ez már felesleges volt.

Szélszellem Gorann élettelenül omlott rá testvére holttestére, s bő vértócsa vette körül halott az ork sámánt…

Kilencedik

(Egy évvel korábban…)

A hely sötét volt, és ismeretlen. Rideg környezet, festetlen, kopott fekete falak. Az ablaktalan fülledt szoba magában tartotta a rothadó hús égett szagát, s még az égési füst sem szállhatott ki onnan, lévén: nem volt ajtó. Hideg, kék láng égett a terem közepén, mely néhol átvette a démoni mágiát sejtető sötétzöld színt. Ez viszont túl nagy fényt nem szolgáltatott, épp csak annyit, amennyi elegendő volt.

Nem pusztán a terem maga volt ismeretlen, de egyáltalán a környék is. Egy létező hely volt, mégis elérhetetlen. Azeroth egy olyan rejtett zugában, melyhez nem vezetett út, nem tudták megközelíteni sem, és egyedül csakis olyan alvilági mágiával lehetett bejutni, mely kevesek előtt volt felfedett.

Árnyvarázsok és démoni mágiák által készített portálok voltak az egyetlen út.

Heten álltak a szobában, mind koromfekete, csuklyától bokáig érő egyrészes köpenyben. A csuklya persze mindannyiuk fejét elfedte, de egynéhányuk képtelen volt véglegesen elrejteni magát – a zöldeskéken pislákoló fény ennyit azért engedett. Az egyiküknek egy nyílt, fekete orrnyereg mutatkozott az árnyék által el nem takart arcrészén. Élőholt volt, a kiálló orrüreg erről tanúskodott, de más nem látszódott ki: arca többi része egy kendővel volt elfedve.

A második egy alacsonyabb alak volt. A csuklya alól keskeny áll, gyengéd ajakpár látszódótt ki, továbbá barnás tincsek hullottak alá. A köpeny mellkasrészén dagadó keblek pedig elárulták: egy nőről van szó.

A harmadik alak – szintén nő – teljesen árnyékba burkolózott, egyedül a lepelen vágott lyukból kiágaskodó elf-fülek fedtek fel kilétéből valamit.

A negyedik egy hatalmas alak volt. Karjain dagadtak az izmok, és feszült a ruha, de mást nem lehetett tudni.

Az ötödik átlagos volt, közepes testmagasság, férfi vagy nő is lehetett, de annyi bizonyos volt: néhány centire lebegett a levegőben, fekete saruja nem érte a padlót.

Hatodikuk kistermetű volt. Hogy goblin vagy gnóm talán, annyi bizonyos lehetett, ámbátor ha az ember kicsit jobban megfigyelte, ennyiből még törpnek is bekategorizálhatta volna.

De a hetedik a legrejtélyesebb: a szoba sarkában állt, tökéletes elfedettségben, és semmit, de semmit nem láttatott magából.

– A Kudarcot Vallott Úr relikviái előkerültek – mondta a lebegő, köpenyes alak torzított, és megkettőzött hangon. Úgy beszélt, akár a banshee-k.

– Köztük van az Amebedisszián is? – kérdezte barnahajú, átlagos nőiességgel.

– Köztük – felelte az előző, s közben egy papírfecnit hajított a tűzbe.

A tűz hirtelen fellángolt, a sötétzöld fény kissé erőteljesebben égett, aztán visszanyerte eredeti formáját.

– És a többi? – szólt közbe az elkendőzött arcú élőholt. Szavai néhol kivehetetlenek voltak a száját fedő lepel végett.

– Úgy érzem, azokról is lehull a lepel. De nekünk előbb kell megtalálnunk őket – érkezett a válasz jobb felől.

– Ki más kutatna utánuk? – lépett be a beszélgetésbe a nagytermetű. Hangja reszelős volt, és erőteljes basszus kísérte. – Egyáltalán ki más tudna létezésükről?

– Vannak páran – torkollta le a lebegő. – Úgy tudom, a Kudarcot Vallott Úr nem egy nyomot hagyott maga után, mikor elrejtette őket, s ha ezek a nyomok mások kezébe kerülnek, úgy…

– Nincs olyan, kivel mágiánk és erőnk ne tudna végezni – vágott közbe ismét a zömök.

– Az Amebedisszián után úgy tudom maga Go’el is kutat, két koránt sem elhanyagolható tudású segédével – torkollta le a kettőshangú.

– Már nem. Régóta nem – lépett előbbre a nő.

– De a kutatás nem maradt abba – kapcsolódott be a kisebb. Mondatait mélyen eltorzította valami koránt sem természetes, amitől sem gnóm, sem goblin, sem pedig törpének nem illett be. – Meg kell találnunk, mielőtt más leli meg. Ha kell, menten útnak indulok érte, és kivégzek mindenkit, aki valaha tudomást szerzett róla.

A kistermetű félve maga mögé nézett, s bár a tekintete inkább a padlót seperte, mintsem kinek célzása szándékolt volt: a sarokban hátra húzódót rejtélyes alakot.

– Az Amebedisszián népemet illeti – csattant közbe a nő. – Engem illet! – Mogyoróbarnás tincsei követték követelőző csapkodását.

Aztán minden tekintet a sarokban álló sötét köpenyesre szegült, mintegy döntésre vártan.

– Kolussuh’margath – mondta végül.

Rémület kísérte szavak voltak, melyek még a szekta beltagjai között is félelmet okozott. Nagyon lassan beszélt, hosszú utat járt be egy-egy szó, melyet nem is fülükkel, de elméjükkel hallottak, bent a fejükben. A beszéde nyugtalan s baljós mélységgel szólt, ezernyi démon, szellem, s pokolbéli fajzat dobogásával, akár ha maga az ördög nyitotta volna szóra a száját.

Sosem lehetett megérteni a nyelvet, amit használt. Óeradari lehetett, vagy az infernálok démonnyelve, melyet csakis azok értettek meg, akikhez tudatosan szólt – akinek engedte.

– Dobgezhil un – folytatta.

A beszéd lassan folyt tovább, mígnem mindenki fejében kirajzolódott:

A nőnek igaza van. Őt illeti. Hozd hát elénk az Amebedissziánt, s ezzel közelebb jutunk célunkhoz, mint valaha. Indulj rögvest, Ignoxya!”

A döntés eztán megkérdőjelezhetetlen szentírásként kezelt volt. Az alakok sorra portáltak el a helyről füstköpeny kíséretében, mígnem csakis ketten maradtak a szobában: az elkendőzött arcú sötét varázsló, és az Ignoxya névre hallgató nő.

– A segítségemet akarod kérni – jelentette ki kérdés nélkül az élőholt.

– Úgy – vágta rá Ignoxya.

– A te feladatod nem az enyém. Nekem fontosabb dolgaim vannak, mintsem téged segíteni.

– Ha megszerzem az Amebedissziánkövet, erőnk, ezzel együtt a te erőd is, megszázszorozódik.

– Mit akarsz tőlem? – szúrta oda gúnyosan, leplezett elgondolkodással a varázsló. – Nekem megvan a saját tervem az erőm megnövelésére.

Szavai sötét utópiát idéztek.

– Nem kétlem, hogy megannyiunknak saját tervei vannak. S nem is tagadom: az Amebedissziánt elhozom én a tanácsnak, de nekem is vannak saját terveim vele. – A nő lassan körbesétálta a varázslót, mély levegőt vett, aztán folytatta: – Tudom, hogy olyan mágiák tudója vagy, aminek más nincs a birtokában. Tudom, hogy olyan dolgokra vagy képes, amelyeket senki sem képzelne el, talán egyedül csak a Nagymester.

– Mit akarsz? – elégelte meg a felesleges beszédet az élőholt.

– Egy varázslatot.

– És mit tudna ez a varázslat?

– A lelkemet szakítaná le, s azt birtokolná, testemmel együtt – suttogta a fülébe a nő. – Egy bájital formájában bejuttatható lenne akárki testébe. S ott meglapulnék, addig míg nem lesz rá szükségem, hogy teljes egészében átvegyem a hatalmat a test felett. Ugye meg tudod csinálni?

– Esztelen kérdés.

***

– Ki vagy? – kérdezte Vanjul.

Pandária partjaira az óceán dühösen vetette ki habos hullámait.

– Valaki, aki több, mint féléve keres már téged – felelte Ignoxya.

Női alakja valóban szép volt. Dühös ábrázat, mégis volt valami vonzó benne. A tekintete, a szájának finom és durva vonalai, vagy talán a határozott, gonosz, és egyben jámbor kisugárzás tagadhatatlanul megfogta volna bármelyik férfit. Nem is beszélve egyéb női adottságairól, melyet mélyen dekoltált ruhával szándékosan ki is hangsúlyozott.

– És mégis miért keresel? – kérdezte a troll, s látványosan odanyújt vállán átlósan keresztülvetett bőrerszényéhez, s jól megszorította.

Persze az Amebedisszián, melyet néhány órája tolvajlott el az ásatások helyszínéről, nem ott volt. Mellényének egy belsőzsebében lapult, melynek nyílása nem egyszerűen volt fellelhető, hanem belülről, a hónaljhajlattól néhány centivel lefele egy kis prémréteget felemelve volt elrejtve, de nem ártott félrevezetni a nőt.

– Nálad van valami… – A nő mély levegőt vett, összeszűkítette hívogató szempilláit, s megbabonázva meredt Vanjul erszényére – … ami nagyon is engem illet.

Ignoxya nem köntörfalazott. Fél év hajsza volt mögötte, mialatt apró nyomról még apróbb felé haladt, mire ráakadt a trollra. Csakhogy az ő módszere nem kevésben ütött el a sámán alkalmazta módszerektől: tanyákat perzselt fel az információkért, családfőket mészárolt le gyermekeiket kényszerítve, hogy nézzék, miközben ő élvezetét lelte a kínzásokban. S mindezt azért, hogy a Go’el kutatásait folytató Vanjul nyomára leljen. Mostanra viszont már elege lett az egészből, s ilyen közel céljához már nem akart semmi más nehezítő körülménnyel szembenézni, csakis a követ akarta.

– Honnan tudsz egyáltalán róla? – kérdezte Vanjul, s szemével óvatosan menekülőút után kutatott.

Tudta, hogy a keresztkérdések nem csupán megakasztják a nőt, de időt is nyerhet magának, míg valami terv összeáll, vagy mire megérkezik a Fekete Herceg, ahogy ígérte.

– Mondjuk úgy, hogy népem között ez nem pusztán egy legenda, melyről féleszűek suttognak a kocsmákban és a bordélyokban. Inkább egyfajta elvesztett relikvia, mely a mi tulajdonunk – felelte a nő, ámbátor láthatóan kezdte türelmét veszteni, legalábbis lassan közeledő léptei, s szeme íriszének tüzes színezete erről árulkodott.

– Én megfejtettem a titkát – vágott elébe Vanjul.

A nő meg is állt egy pillanatra.

– Tudom, legalábbis azt hiszem, tudom honnan való – folytatta a troll – és ha igazam van, akkor sosem volt a tiétek. Ha igazam van, akkor olyasvalakié a kő, aki nagyon is nehezményezné, ha másvalaki kezébe kerülne – mondta Vanjul, s közben elméjében az Elemeket szólította.

– Az a valaki, akiről beszélsz, halott – csattant fel Ignoxya. – Ennélfogva nem is fogja keresni, és ez az erő nem is őt illeti, hanem engem – dühödten gondolt a Kudarcot Vallott Úrra.

– Tehát igazam van – vágta rá Vanjul.

A sámán ekkor örült kissé, hogy az Amebedisszián eredetére utaló nyomok lényegi részét még sokkal korábban elpostázta egy Somniare nevű éjelf druidának. Somniare még fiatal volt. Tapasztalt férfi, de az éjelfek között pusztán legényként van számon tartva, elvégre a Darnassussiak nem épp néhány évtizedben mérik életük hosszát.

– Lényegtelen – kiáltotta Ignoxya. – A követ akarom. Most!

Mikor kiabált, az… az úgy, és olyan színezetet kölcsönzött arcának, mint az alkonyi nap, mikor elkezd vörössé átfordulni. Egyszerre lenyűgöző és félelmetes. Egyetlen embernő sem versenghet küllemével.

– El fogom pusztítani a követ – fejezte be Vanjul a köntörfalazást. – És ha az utamba állsz, te is úgy végzed.

– Megölni! – robajlotta Ignoxya.

Pandária partjain – szinte a semmiből – egy egész seregnyi harcos tűnt fel, s körbevették Vanjult. Bevonulásuk baljós volt, többszáznyi zörgő fémvért, páncél és pajzs vészterhes zengése, s mindez olyan gyorsasággal, hogy ha megfordult volna a trollban az elrohanás gondolata, akkor sem tudta volna véghez vinni. Egyenletesen oszlottak el. Négyfelől zárták el az utat, oldalanként tízen. Negyven harcos… – nyugtázta Vanjul lemondón.

A Szövetség vértjeit viselték, egytől egyig. Mind az volt, s be is dőlt volna a sámán, ha nem lett volna az a meglehetősen szembetűnő eltérés, hogy megannyiuk sisakját egy karomfestés jelölte.

Az első sorokból két-két harcos – összesen nyolc fegyveres lépett elő, s kiontott kardjukat egyenest Vanjulra szegezték.

A troll elnézett egyik, majd másik válla fölött. Apró mosoly csillant meg száján, s bár sosem becsülte túl önmagát, és önön erejének felnagyítására sem volt hajlamos, azért megfogalmazódott legbensőbb gondolatai között a mondat: „Jobb lesz, ha inkább mind a negyvenen egyszerre támadtok.”

Elkezdtek rohanni felé a katonák. Egyszerre, nyolcan.

A troll leakasztotta oldaláról két egykezes, tüskés pengéjű baltáját, melyek élén szikrák csillantak meg, majd villámok futottak végig, s kirobbantak. Az áramcsóvák még mentükben végszaladtak kettőjükön, s olyan energiával csapták meg a katonákat, hogy arcuk egyenest beleolvadt sisakjukba, s két lépés után homokzsákként puffantak előre a földön.

Vanjul eztán felkavarta a szelet, s kezének körkörös mozdulataival még kettő fegyverest magával ragadó tornádót idézett meg.

A balták megpördültek a troll kezében, s mikor megálltak tökéletes párhuzamban egymással, a földet lefele nézvén, már a sámán lendített is rajtuk egyet.

Két lecsapó kardot megfogott az egyik fejsze, s a troll kis erőfeszítéssel visszalökte a harcosokat, míg a másik fokost belevágta egyenest a jobbról támadó Szövetséges vállába, átszakítva vértjeit, egyenest melléig felezve azt.

A sámán kihátrált, átfordult balra, dél felé lépett kettőt, s bemérte ellenfeleit, akik ennek köszönhetően már mindhárman egyenest szemben álltak előtte.

Érdekes módon nem támadott a többi, csak nézték a zajló eseményeket, miket hasonló mozdulatok követtek: Vanjul egy totemet szólított meg, ami a szellemek világából egy tűz-elementált húzott át. Az elementál néhány lángcsóvával végzett az egyikkel, mialatt a troll egy – a természet erejével földbe kötözött – katonának elmetszette fejét törzsétől.

A harmadiknak volt valami sütnivalója, legalábbis annyi, hogy a tűzelementált megölje, de mire végzett e feladattal, addigra Vanjul már őrá tudott koncenrálni. Két húzás a fejszéken, két lehulló kéz, végül a kegyelemcsapás, mely az égből lenyúló villámként érkezett.

A troll körbetekintett.

Már csak harminckettő.

Aztán megindultak. Egyszerre. Itt már nem volt mit tenni.

– Megölni!!! – ordította Ignoxya hátulról, minek hatására az összes helyőr levetette álcáját.

Onnantól már Vanjul is tudta, miről van szó. Harminckét fekete sárkányfatty lövellt rá egyszerre tüzével, a trollnak alig maradt ideje felvonni egy pajzsot maga köré.

A Föld ereje megvédte őt, legalábbis az első lövedékektől. Minden egyes becsapódó lánggömb felpattant, s megakadt a varázson, ugyanakkor mindannyi leroppantott róla egy keveset.

Folyamatosan érkeztek a tűzgolyók, s a troll tudta, nem tartható soká az állapot. Néhány perc, és felemésztik őt a lángok.

Aztán eszébe jutott az Amebedisszián.

Balkezével a pajzs-varázst tartotta, de jobbkezével mellényébe túrt. Nehezen ugyan, de kiügyeskedte valahogy a követ, s elméjével teljesen rákapcsolódott annak erejére.

Mintha nem is ott lett volna. Mintha nem is ő lett volna. Úgy érezte magát, mint még soha, s olyan hatalmat vélt magában mozgolódni, melyhez hasonlót soha senki. Ilyen lehetett tán az orkoknak, mikor Mannoroth vérét itták – gondolta magában.

Az Amebedisszián ereje valóban határtalannak tetszett. Amikor rákapcsolódott, érezte… érezte mindazt, ami körül veszi, és mindazt, ami ott mozgolódik a háttérben, de eddig az érzékei túlontúl tompák, túlontúl vakok voltak ahhoz, hogy érzékeljék. Vibráló, nyers, élénkzöld fényben pulzáló szálakban látta, miként a talajban összefutnak a gyökerek, majd tovább haladva magát az erőt, magát az életet szállítják. Ez volt a Föld. Az igazi Föld.

Szél fútta selyemszalagként látta az égen a Levegőt, miként szertefoszlik a világban. Aranyszín forrásokat vélt felfedezni a távoli hegyek gyomrában az összeálló Tüzet, s saját bőrént vélte érezni annak örök melegét. A Víz is átjárt mindent: gyémántcseppek tündököltek előtte mindenütt, aztán tovarebbentek, mintha mindenhová el akarnának jutni.

Utána jött valami új. Valami olyan újdonság, ami a sámánok előtt mindeddig rejtve volt, s valószínűleg rejtve is marad. Az Árnyak ereje fekete volt ugyan, ennek ellenére ragyogott. Valósággal lenyűgözte a sötét nüansz élénk fénye, s ha puszta szemmel látta volna, nem pedig azokkal az erőkkel, amiket az Amebedisszián megnyitott előtte, valószínűleg sosem tudta volna felfogni. Ott volt még a Fény is. A Fény a Nap felől jött, de ezúttal érthető volt. Épp, mint a Naaru-k nyelve, olyan betűkben formálódtak meg az égen, s Vanjul el tudta olvasni a szent szöveget. Persze megtalálta az Arkán energiákat is. Egybefüggő fénycsóvaként hálózták be az eget, s egy csomóban végződtek. A fénykötelek mentén pedig elérhető volt a troll számára maga, Azeroth világának a teljes talpazata, maga a varázsok magja.

Felfedezte még a démonok energiáját, a dimenziók sokaságát, a párhuzamos univerzumok nyitját, s mindezen hatalmak pusztításra képes erejét. Ekkor értette meg, ekkor tudatosult benne, hogy az, amit ő most bolygat, csakis egy dologra képes: pusztítani. Ám ennek ellenére érdekes volt egy percre mindet megfogni, a kezében tartani, s mint valami szorgos diák a vaskos könyvet, úgy olvasni a mágia lapjait. Új dolgok voltak ezek, melyek rejtve maradtak a tudat előtt, ám ettől még nagyon is léteztek. Ezt a tényt felfogni olyan volt a trollnak, mint megtanulni azt a leckét, hogy tanulni örökkön kell.

Aztán a jelen helyzetre fordította figyelmét. A pajzsa behasadt. A régi pajzs. A felszínen elérhető Elemekből nyert pajzs. Az értelmét vesztett pajzs.

Nem volt már rá szükség. A troll testét elérték ekkor már a sárkányfattyak lángcsóvái, s tucatjával csapódtak be rá. De ekkor Vanjul már az Amebedissziánt használta. A tűzgolyók a legkisebb sérülést sem ejtették a testén, sőt, a végére már el sem érhették azt. A kő mindegyiket semlegesítette, pontosabban ellentámadásban legyőzte. A sámán kezében bíborszínben fénylett az Amebedissziánkő, s ezernyi apró, cikázó ibolyasugarat lövelt ki magából, melyek végigfutotak a tűzgömbökön, mindet elpusztították a levegőben, s lecsaptak a sárkányokra. Kezdetben egyesével, aztán tucatjával, mindaddig, mígnem az összes lebegő fatty áldozattá lett, mihaszna porfelhőként semmisült meg a végtelen energia kegyetlen nagysága által.

Felfoghatatlan halál.

Vanjul elcsodálkozott akkor. Meg akarta fejteni a kő titkait, de tudta, hogy ott és akkor erre nincs lehetőség. Tudta, akár Ignoxya is.

Mire a troll feleszmélt, a nő, aki eddig hátul állt, már nem volt ott. Nem is létezett. Helyét átvette valami… valami más. Többláb magas, méterekre nyúló hosszúságú, vastagbőrű, szabottpofájú rettenet állott előtte, szárnyait messze kitárva maga mellett.

A sárkány sokban hasonlított Halálszárnyra – tüskés hajlatok, gyilkos karmok, sötét, sárga szempár, borotvaéles fogazat, és az a karakteres, igaz Neltharionos arcberendezés. Tagadhatatlan apa-leány viszony nyomai, ehhez nem volt szükség tüzetesebb vizsgálatra.

Ignoxya azon nyomban támadott. Két gomolygó lávagolyó robbant Vanjul előtt, amitől a troll hirtelen egyensúlyát vesztette. A támadás lendülete eztán sem hagyott alább. A sárkány farka megcsavarodott a levegőben, kinyúlt, majd összehúzódott, és kivédhetetlen ütésben összpontosult a sámánon. A troll összerogyott, az Amebedisszián menten kiesett a tenyeréből, s durva, dongásként szétáradva lüktetett a fájdalom minden porcikájában, különösen a mellkasán és hastájékon, lévén teljes egészében előrebukott a földön.

Ledöntve Vanjult a lábáról, már kavargott az újabb tűzcsóva Ignoxya torkában, megadva a végső ítéletet.

Sűrű lángfelhő perzselő lavinája zúdult a tehetetlen trollra, mely azon nyomban kivégezte volna őt… ha… ha ujjperceinek vége nem karcolták volna épp az Amebedissziánt.

A kőből azonnal kirobbantak a cikázó violaszín varázsok, ezúttal magával hordozva az arany és vérvörös egy különös árnyalatát is, melyek nyomban zavaros kavalkáddá állottak össze, s a becsapódó sárkánytűz egyvelegébe forrtak bele.

A két megütköző erő ködfátylat borított a talajra, s az összeütközés pontján durva szikrákat szórtak szerteszét.

Azonban mindez alig néhány centinyire történt a hason fekvő Vanjul felett. Olyannira közel, hogy a szikrák és parazsak egyenest a troll hátára pattogzottak, s minden maró és pusztító erejüket azon élték ki.

Mintha ezernyi kéz tépte volna a sámán hátán a bőrt, mintha szegecses lánckorbácsok sora ütlegelte volna, mintha ezernyi tőr ezernyi hegye állott volna bele, olyan érzés volt az egész. Felfele húsáig kopott a bőr, s abba is belekaptak a szikrák, amitől döghús szaga áradt.

Vanjul egy utolsó erőt vett magán, s ajkaiba harapva pillanatnyilag leküzdötte az égő és szúró kínokat, rákapcsolta magát a kőre, és visszatolta a tűzfüggönyt.

Ignoxya hanyatt zuhant, s elterült a földön, de csak saját tüzének becsapódásával kellett számolnia, az Amebedisszián varázsai már nem érték el őt.

Vanjult ugyanis egy másik erő szólította, de ez az erő ebből a világból beszélt hosszá. Mintha húzták volna őt, mintha vonszolták volna… az egész teljesen zavaros volt a kiálhatatlan fájdalmakkal szembe néző sámánnak, ugyanakkor mikor feleszmélt, már egy léghajóban tért magához, útban a Zsákmány Öbölbe.

***

Ignoxya még azon a héten megtalálta a korábbi nyomok másik elvarratlan szálát. Vanjul ígéretesebb volt, s el is jutott az Amebedissziánig, ugyanakkor eltűnt, és bárhol lehet. Éppen ezért olyasvalaki jutott eszébe, aki nem a követ keresi ugyan, de az útja afelé vezet: Vanjul fogadott öccse, Gorannt.

Tudta, hova vezetnek a nyomok. Ezek már persze nem az övéi voltak, sokkal inkább az orké. Addig jutott, hogy a behívószelvény egy darabját kereste, ez pedig tökéletes alkalom volt Ignoxiának, hogy elébe kerüljön.

A terv immáron tökéletes volt.

***

A vérelf szajha rutinszerűen nyitott be az ajtón. Könnyed, csábos léptekkel libbent be a küszöbön, keblei előre tolva, mutatóujjai válla fölött a melltartópántba kapaszkodva, melyeket az első pár lépés után könyökhajlatára ejtett, hosszú combjait lassan emelte, aztán kitolta fenekét olyan módon, hogy falatnyi alsóneműje alig takarjon valamit is.

Viszont volt valami más, ami nem a megszokott módon ment. A szajha nem egyből a klienssel foglalkozott, egyáltalában rá sem nézett a bevonulást követve, hanem nyomban a tükörhöz sietett, és a szoba egy sarkában elrejtett lila sminkkészlethez nyúlt.

– Tudom, miért szoktak engem rendelni – mondta egyből, s elkezdte felvinni a festéket az ecsetre. – Mindjárt kész lesz az éjelfed, pár perc, és kezdhetjük is – felelte, és odahúzott egy gyéren pislákoló petróleumlámpát a tükörhöz.

A szoba sötét volt, és átette a testszag. Az egyetlen fénynek nevezhető dolgot csakis a lámpás adta, de az sem segített sokat a helyzeten, arra viszont elegendő volt, hogy annyi látszódjon az eseményekből, amennyinek látszódnia kell.

A szőrpamacs vége teljesen immáron teljesen ibolyaszínű volt, s egyedül a felkenés maradt hátra. A szajha gyors mozdulatokkal levette magáról a melltartót, de bugyiját fennhagyta. Tapasztalatai szerint azt jobb szeretik a vendégek maguk levenni.

Még egyszer beletuszkolta a lila festékbe az ecsetet, majd kivette azt a portintás dobozból, s maga felé kezdte húzni.

– Erre most semmi szükség – szólalt meg a kliens.

A lotyó arcára kiült a meglepetés fehér szelleme, s rögtön az ágyra nézett. Odatekintve kettőt pislogott, s meggyőződött arról, hogy valóban jól hallotta: az ügyfele szokatlan módon ezúttal egy nő. Aztán a szembesülés újabb fordulatot vett, mikor jobban szemügyre vette, s rájött, hogy egy embernő az. A hölgy a legkevésbé sem zavartatta magát, mintha semmi szokatlant nem csinálna. Mogyoróbarna haja szabadon omlott le vállára, hosszú szoknyája gondos rojtokban hullámzott az ágyon, melyen ő maga is elterült, s onnan figyelte a szajhát.

– Hogy jutott be ide? Beszéli a nyelvünket? – adott hangot döbbenetének a szajha, s kiejtette kezéből az ecsetet.

– Igen, beszélem. Az pedig, hogy hogy jutottam be, miképp kerülök ide, az hadd legyen az én dolgom – felelte a nő, s szemében megcsillant a tűz színe.

– Tudja mit? Igaza van, nem az én dolgom, nem is érdekel. De akkor hát mit akar tőlem? Ez már nagyon is rám tartozik – felelte a lotyó, s feljebb tekerte a lámpás fényét.

A kéjszoba ekkor viszonylagos normál fényt kapott. Bárkinek ez lett volna az elvárt, a szajhát viszont valamiért zavarta ez a dolog, s most először érzett némi szégyenlőséget amiatt, hogy csakis egyetlen alsóneműben áll ott, ezen érzetét azonban elnyomta benne az annál is erősebb kíváncsiság.

– Azt mondták, hogy az amúgy is duplázott áraimat maga megtriplázta, azt pedig nem kevés pénz – próbált puhatolózni az örömlány.

– És még mit mondtak? – kérdezte a hölgy, s még kényelmesebben elterült az ágyon, látványosan élvezve azon különleges helyzetet, hogy kényelmetlenséget tudott okozni egy szajhának.

– Azt, hogy éppen ezért tegyek meg bármit, akármit, amit akar. Azt viszont nem mondták, hogy nő – mondta.

– Ez talán zavar téged? – kérdezte Ignoxya egy kiismerhetetlen mosoly kíséretében.

– Nem. Tudja mit, nem. De az az érzésem, hogy valami egész másért jött ide – vágott vissza a lotyó, s ezzel sikerült is elűznie a szemérmességét.

Minden olyan volt, mint azelőtt. Ő volt újra a királynő, a kliens meg csak a kliens. Legalábbis ő magában ezt érezte, és ennyi elég is volt.

– Kérlek! – Ignoxya a tükör előtti székre intett egyetlen könnyed s elegáns mozdulattal, majd felült az ágy szélére.

A lotyó nem kérdezett semmit, csak leült, ahogy a vendége mutatta, szembefordult vele, kitolta melleit miképp szokta, lábait viszont keresztbe fonta, s úgy ült ott.

Most tárgyaltak. Persze fogalma sem volt, miről, de tudta, hogy ez jön.

Ignoxya egy méginkább kiismerhetetlen félmosolyt eresztett el, s ő is kihúzta magát. Ingét leporolta, szoknyáját megigazította.

– Ahogy mondtad, sok pénzt fizettem, úgyhogy most nagyon figyelj rám, és lehetőleg ne szólj közbe. Elmondom, hogy mit fogsz csinálni – fordította komolyra a szót Ignoxya. – Egy ideje figyelem már ezt a bordélyt. Kiismertem az itteni szokásokat és az itteni lányokat. Van egy ribanc, a neve Nautika.

– Pfff – fintorgott a lotyó.

Többet is kívánt volna mondani arról a kis elesett, semmire sem jó mihasznáról… elvégre mégis milyen lány az, aki minden egyes ügyfél után bőgve beborul a kis sarkába, és a micsodáját fájlalja… gyenge kis kurva.

A lotyó viszont nem mondott semmit ebből. A vendég azt mondta, ne szóljon közbe, és legyen bármi, akármi amit akar, azt fogja tenni.

– A lány tehát, Nautika, mindig minden új embertől, aki megfordul itt, segítséget kér – folytatta a sárkány. – Persze ide nem azok az alakok járnak, akik ezt ne holmi perverz kis játékként fogják fel, ami nekem nagyon is tetszik, de ő sosem adja fel. Érdekes. De nem is ez a lényeg. Tudom, hogy hamarosan érkezni fog ide valaki, aki valóban segíteni fog neki, elvégre olyan kis jótét lélek.

– Innen nem jut kis senki egy lotyóval sem – vágott közbe a széken ülő szajha, mert ekkor már nem bírta. – De amúgy is mit akar maga attól a Nautikától? Teljesen jelentéktelen, még arra sem tartanám méltónak, hogy az itteni részegek ágymelegítője legyen.

– Ne szólj közbe. Nem a te dolgod, és magyarázkodni végképp nem fogok egy magadfajtának – mondta szigorúan Ignoxya. – A te dolgod az, hogy még ma megitasd ezt Nautikával, de egy szót sem szólhatsz arról, ami itt történt.

A nő elővett egy fiolát, s az ágy melletti rozoga éjjeliszekrényre helyezte.

– Miért nem itatja meg vele maga? – kérdezte a lotyó.

– A lány túlontúl bizalmatlan ebben a kérdéskörben az idegenekkel, és már kezd nagyon elegem lenni a felesleges felhajtásból. Végre már eredményt akarok. Ennyit elég tudnod. Megértetted, amit mondtam? – kérdezte a hölgy, és felállt az ágy mellől.

– Meg, igen – felelte a szajha, majd ő is felállt, s szemével földön heverő melltartója után kezdett kutatni.

– Készülsz valahová? – vetette közbe Ignoxya.

– Azt hittem, már mindent elmondott, amit tennem kell – bámult értetlenül a kéjszolga.

– Úgy. El is mondtam – bólintotta az embernő. – De ha jól tudom, egy órára kibéreltelek. – Szája széles vigyorra húzódott.

A szajha viszonozta a vigyort, s titkon remélte is, hogy valami ilyesmi lesz a vége.

– Akkor elmondja, mit kell még tennem? – kérdezte finoman a lotyó, s hátravetette hosszú haját.

Ignoxya gyengéden, szépen lassan végigsimított saját női testén, s mikor kezei önön vállairól a fenekére értek, akkor váratlanul, de a szemkontaktust tartva, résnyire nyitotta a száját, s egy kis nyálfonalat engedett kicsordulni ajkai közül a padlóra, aztán ujjaival rámutatott a szájnedv-foltokra.

– Azt akarom, hogy kússz ide hozzám a földön, nyald fel azt, aztán pedig nyald fel ezt – mondta Ignoxya, s ágyékára tapasztotta kezét.

A lotyó mosolya nem ingott meg. Állta a nő tekintetét, miközben térdre ereszkedett, aztán négykézlábra, és elindult, hogy pontosan azt tegye, amit mondtak neki.

***

Nautika békejobbként fogadta az italt aznap éjjel, s nagyot kortyolt belőle. Mint a friss tavaszi rózsa és az eperlé, Nautika sosem kortyolt még finomabbat.

Attól fogva viszont Ignoxya lelke benne szunnyadt, akár Medivh testében a Bukott Titán.

Nautika kezdetben semmit nem sejtett, csak élte tovább az életét. Gorann mellé szegődött, s ugyanúgy viselkedett, mint azelőtt. A sárkány viszont ott bújt meg benne, legmélyen, az alkalomra várva.

Ignoxya tisztában volt vele, hogy nyoma nem maradt feltűnésmentes a vérelfben. Épp ezért alkut ajánlott neki.

Történt, mikor Orgrimmarból menekülvén egy hajón landoltak, hogy egy nyílvessző eltalálta a warlockot. Az első alkalom eljött.

A quel’thalasi eszméletét vesztett állapotban feküdt az egyik kabin ágyában, s miközben élet és halál között ingott, Ignoxya akkor kereste fel. Mivel szüksége volt rá, megmentette a lány életét, azonban megígértette vele, hogy egyetlen szót sem szól akkor, amikor a Tűz ereje valami egészen új és a vérelf előtt eddig ismeretlen formában nyilvánul meg.

Ignoxya végig kivárt, míg Nautika már el is feledte, s csak tudattalanja óvta magában a titkot.

***

Két denevérszárnyú landolt a Trisfal Tisztásokon Aljaváros közelében. Hihetetlen sebességgel álltak meg, de úgy tetszett, nem eléggé gyorsan.

– Gorann a hegyek közé zuhant! – nyugtalankodott Mortem.

– Mit csináljunk most, oh, mi lesz? – aggodalmaskodott száját takarva Nautika.

Mortem zavartan nézett körbe. Aljaváros falai nem messze voltak, de ők maguk semminek nem voltak közelében. Nyugodt volt a vidék. A halállovag eztán a hegyeket kezdte fürkészni.

– Várunk – jutott dűlőre végül a lordaeroni. – Gorannak mindenre megvan a terve, ha elmegyünk innen, nehezebben talál meg minket.

Nem lenne jobb megkeresni őt? Mégiscsak Gorannról van szó – akarta mondani Nautika.

De nem jött ki szó a száján.

Nem tudott csinálni semmit sem.

Ekkor jött el az alkalom.

Ekkor hirtelen képtelen volt irányítani saját testét.

Valaki más irányított.

Ignoxya átvette a teljes kontrollt a lány felett, s gyilkos pillantásokat lövelt Mortem felé.

– Már nem leszel hasznomra – mondta.

– Miről beszélsz? – kérdezte az élőholt.

Nautika, kit ekkor már Ignoxya uralt csettintett egyet ujjaival, minek hatására a semmiből, füstfelhő kíséretében tucatnyi Szövetséges katona került elő – mindnek sisakján karomjel.

– Nautika, mit műveltél? – értetlenkedett Mortem, s kiontotta kardját.

– Nautika már nem hall téged, öregember! – szólt kedvesen a vérelf. – Megölni! – fordult hátra csatlósaihoz.

Torva Mortem ott találta magát a kardok kereszttüzében, s nyomban harcolni kezdett.

Ignoxya azonnal elsietett onnan, céltudatosan a torony irányába. Megérezte… megérezte azon energiák közelségét, melyet legutóbb Pandárián érzett… az Amebedisszián erejét.

Vanjul itt van – nyugtázta magában. Végre!

Gyorsan szedte a lépést, s sétált ugyan, de volt olyan gyors, mintha rohant volna. Akár maga az ördög, az apokalipszis szélén, úgy vonult a torony felé a vérelf testében.

Mire odaért, Vanjul már halott volt, Gorann pedig kezében tartotta.

Egy percre elcsodálkozott azon, hogy egyáltalán idáig húzta a troll – úgy becsülte, már végeznie kellett volna vele a hátán lévő fertőzésnek, de hát vannak olyanok, akik nem akarnak megdögleni… – gondolta.

Győzedelmesen sétált oda Gorann mögé. Az ork hátra sem nézett.

A nő egy percre eltűnődött ugyan, hogy fenntartsa-e még álcáját, ugyanakkor feleslegesnek is tartotta az ezen való elmélkedést.

– Vanjul az? – kérdezte végül Nautika lágy hangján.

Gorann nem válaszolt. Nem mondott semmit. Csak fogta testvérét, s a köpenyhez nyomta fejét.

– Meghalt? – kérdezte türelmetlenkedve, de már tudta az örömteli választ.

– Takarodj most innen, Nautika! Hagyj! – mondta az ork, gyászosan.

– Sajnos az nem lehet. Már nem – vetette oda hanyagul, s elkezdett az ork felé lépdelni. Kezeit háta mögé rejtette, s megidézte benne a tőrét.

Most megvagy. VÉGRE MEGVAGY! – érezte a siker ízét a nő.

– Azt mondtam, kotródj! – ismételte magát Szélszellem, jóval erélyesebben.

Gorann még mindig nem nézett hátra.

– Nem érdekel, mit mondtál. Végre megérkeztünk – válaszolta örömteljesen.

Megigazította mogyoróbarna haját, s minden tökéletes volt.

– Mégis mi a pokolról beszélsz, te idióta? Nem látod mi történt? Húzz el innen, vagy megöllek! – próbálkozott az ork.

– Sajnos nem mehetek el, Szélszellem Gorann. Most már késő. Elértem a célomat, és te vezettél el hozzá.

A lány szája széles mosolyra húzódott.

– Mi a fene va… – Gorann felemelte fejét, de még mindig nem nézett hátra. – Hol van Mortem? – kérdezte a rádöbbenésről megmerevedve.

– Mortem most el van foglalva – lépdelt közelebb, s kezében a kést még jobban megszorította.

Kinézte magának Gorann hátán azt a néhány pontot, ahova bökni készült.

– Mit csináltál vele? – kérdezte az ork, közben testével takarva magát.

Ignoxya lesajnálóan megcsóválta fejét, hisz rég kiszúrta, mire készül az ork.

– Most nem erről beszélgetünk. – felelte Nautika hangján. – Egyébként ne aggódj a korcs trollért. Úgyis megöltem volna. A törp csak megkönnyítette a dolgomat.

– Erről sem beszélgetünk – felelte Gorann.

Már nem számított. Már semmi nem számított. Nem voltak határok, nem voltak akadályok. Csakis az Amebedisszián.

– Nem, igazad van – mondta Ignoxya.

– Gondolom, az Amebedisszián az, amiről beszélni akarsz – válaszolta Gorann.

Ekkor azonban egy acélszegecs elfúló kattanására lett figyelmes a nő. Egyből tudta, miről van szó. Ráadásul, mikor kicsit megmozdult az ork, a hold fénye megcsillant a Karmokon.

Idióta, szerencsétlen, kihasználható balek – gondolta magában.

A lány egyetlen rövid másodperc alatt termett az ork mögött, mintha a szél gyorsaságát birtokolná. Mielőtt Gorann bármit tehetett volna, Ignoxya keze már el is nyúlt az ork nyaka előtt. Ekkor már kiengedte saját erejét, a sámánnak esélye sem lett volna egy sárkány szorításából menekülni.

– Látom ostobaság járt az eszedben – súgta oda a győzelem hangján a nő. – Így már nem is akarok beszélgetni.

Aztán gondolkodás nélkül belevágta kését az ork hátába.

Szúrt egyszer, kétszer, háromszor, kilencszer.

Gorann hiába kapálózott, már ő is a halálán volt.

Ez azonban nem volt elég, biztosra kellett mennie. Még utoljára előre tolta az ork sebzett pofáját, s átvágta torkát, majd durván eltaszította magától a hullát, rá egyenest testvére holttestére.

– Győzelem – jelentette ki halkan, de izgatottan.

Aztán egy percig csak nézte. Nézte, miként elvérzik az ork, s körbe veszi őket a vértócsa. Aztán a nő fél kézzel leemelte az orkot Vanjulról, és könnyed mozdulattal alrébb vetette. A zöldbőrű test jónéhány méterrel odább landolt a sárban.

Ignoxya odasétált Vanjul groteszk maradványaihoz, egy az egyben felfogta, s elhurcolta onnan. Nem kellett a felesleges bámészkodás.

Aljaváros keleti falai alatt levágta a földre a troll testének összezúzott maradékát, s kutatni kezdett erszényében…

Tizedik

Fehér fény áradt szét a helyen. A távolban vakító volt a világosság, ahol viszont Gorann állt, ott sem túl fényes, sem túl fakó. Kellemes fényár terült el lábai alatt, feje felett, és minden oldalt körülötte, egyedül csak a messzi távol volt zavaros, vibráló, s kissé nyugtalanító.

Az ork végigtekintett magán, s idegesen mellkasához kapott. Végig tapogatta egész testét, majd döbbenten nézett a semmibe. Sehol egy lyuk, sehol egy tőr okozta seb, mi több, a fájdalom minden hiánya. Ez kissé megnyugtató volt, ugyanakkor a körülményeket csak még zavarosabbá tette.

Egyedül volt. Lépett néhányat az egyik irányba, de a tér nem változott. A messzeséget övező tajtékfoszlányok követték őt, ugyanakkor meghagyták azt a bizonyos távolságot, amit odébb is.

Aztán megértette. Megértette azt, amennyit lehetett belőle. Bármi is ez a hely, ez odaát van. Túl azon a világon, melyen eddig élt. Túl a fájdalmon, túl a megpróbáltatáson, túl az életen. Nautika véget vetett az egésznek. Ámbátor nem is a szegény, szerencsétlen vérelf volt az – nyugtázta magában utólagosan Gorann. Nem. Bizonyára Ignoxya vette át valamiképp az irányítást szegény leány testében, s kivárt. De itt már ez sem számított.

Vagy mégis?

Az emlékek élénkek, pontosan olyan, mintha épp most történt volna meg az egész – ami valószínűleg úgy is van. Akkor viszont mi értelme ennek?

Mi a lényege odaátnak így, hogy minden fájó emlék gennyedző sebként éktelenkedik továbbra is, pusztán annyi különbségként, hogy nem valós, hanem az elme őrzi?

Gorann lenézett magán. Egy sosem látott vasalt, fehér köntös volt rajt. Nem az a hófehér fajta, inkább krémszínű. És ahogy elnézett a távolba, és tüzetesebben megvizsgálta… a horizont vakító fényének szélét mintha parányi sötét sugarak szegélyezték volna…

Akkor ez meg mégis micsoda?

Gorann fújt egyet.

– Ez is csak egy átverés. Ez is csak valami újabb kín, vagy valami gúnyos illúzió? – tette fel megtört kérdését úgy, mint aki feladni kész.

Sóhaja ezúttal sokkalta mélyebbről jött, s a levegő kifúvása olyan mély megfáradtságot hordozott magában, melyet valószínűleg világ minden súlyával felvérteztek.

– Mégis mi a franc van? – kérdezte önmagát tehetetlenül ismét.

Hangja enyhén visszhangzott, majd elhalt a nagy fehér éterben. Kezeit tarkójára tapasztotta, s álszent belenyugvást mímelve, mit sem törődőm módon hanyagol megnyújtotta testét, felvonta szemöldökeit, nyöszögött kicsit, s a nyújtózás eredményeképp megpattanó apró porcok ropogását hallgatta hátában. Hosszan gerbeszkedett, majd újra összegörnyedt, s egy szarkasztikus nevetéssel gúnyolta ki a képtelen helyzetet.

Aztán csak vigyorgott. Kínkeserves mosolyt erőltetett magára, ironikus fújtatásban tört ki, utána elhallgatott.

Odavágta kezeit a lábaihoz, megdöntötte testét, a padlót borító fehérséget bámulta, majd lesütötte szemeit.

– Elég már! – pusmogta nagyon halkan, s megtörten maga elé. – Elfáradtam.

Aztán kinyitotta szemeit, s felegyenesedett.

– Befejezted a kesergést? – kérdezte egy hang a semmiből.

Gorann elmorzsolt még egy utolsó rosszmájú vigyort, aztán felelt:

– Be kellene, nem igaz?

A hangnak nem volt gazdája. Az ork már csak azért sem nézett körbe, tudta, hogy úgysem lenne értelme. Nem állna itt senki, de nem is volt rá szükség. Vanjul hangját úgyis felismerte.

– Hosszú utat tettél meg értem, testvérem – kezdeményezett Vanjul.

– Ne. Ezt ne. Most ne! – tiltakozott Gorann, s közben tudatosan elnyomta magában a feltörni kívánkozó gyászt. – Bevégeztük mind a ketten. Legyen ennyi elég már! Ez a vég. És jól van ez így.

– Gorann, Gorann, Gorann… öcsém, hát erre tanítottunk téged? – Bár a troll nem volt látható, Szélszellem Gorann tudta, hogy most biztosan a fejét csóválja, s elmarasztaló pillantásokkal kíséri minden szavát.

– Nem. Nem erre. Mind mást mondtatok. Te folyton azt, hogy a család és a barátok két alappillér, melyen az emberi lélek nyugalma fekszik. Erre mindkettőt kudarcra juttattam annak ellenére, hogy megtettem mindent. ÉN MEGTETTEM MINDENT ÉRTED! VANJUL! ÉS MI LETT A JUTALMAM? – utolsó mondatait mélyről feltörő dühével kísérte, ám az idegesség nyugtalansággal vegyült.

Az elnyomott érzelmek várfala leomlott.

– Gorann, én… – kezdett bele a troll, de természetesen nem fejezhette be.

– Nem Vanjul, nem! – mérgelődött az ork. – Elmentem a világ végére, megöltem mindenkit, aki az utamba állt, keresztülmentem a nehézségeken, és kockáztattam a társaim életét is nem egyszer. Erre mi a jutalmam? Lezuhanok, majdnem a nyakam törőm a sziklákon, aztán páholyból nézhetem tehetetlenül, ahogy végeznek veled. Utána pedig az, akit én felkaroltam és megmentettem, utána az szúr le engem. Ez már rohadtul nem fair! Elég ebből a szarságból.

– Nem ismerek rád öcsém – kezdett rá csak azért is Vanjul. – Ez nem te vagy. Te egy harcos vagy, minden téren. Amit akarsz, azt így vagy úgy, de eléred. És ez a helyén való!

– Talán már nem vagyok az, Vanjul. Talán elegem van a küzdelmekből. Az egész életem egy véget nem érő csatamező, ami arról szólt, hogy a kisebb szarból a nagyobba estem.

– Az újabb próbák csak jobban megacélozzák testedet, és lelkedet.

– Áh… – Gorann ekkor már befejezte. Nem akart vitába bocsájtkozni, de méginkább el akarta hessegetni az oda nem illő bölcs hegyibeszédet.

– Gorann, az igazi harcod még el sem kezdődött. Mindenki meginog kicsit. Nem baj, ezért vagyunk azok, akik vagyunk. Tévedhetünk, hibázhatunk, nem kell mindig tökéletesen teljesítenünk, de törekednünk kell rá! Nem adhatod fel soha, most különösen nem! – próbálta ösztönözni a troll.

– Most nem? Ugyan mi változott most? Van még ennél is kilátástalanabb helyzet? Van, mondd hát, van? – a méreg kezdte megint elfelhőzni az ork gondolatait, de ezúttal visszafogta magát.

– Gorann. Vár rád még harc. Sok, sok harc. De ki kell állnod azért, hogy ne jöhessék több. Egyszer vége lesz, de az nem most van. Most még nem pihenhetsz. Most még nem adhatod fel.

– Ha most megint a világvégéről és Go’el mindent megváltó terveiről kezdesz nekem zagyválni, én esküszöm, hogy… – ezúttal az ork volt az, akinek a szavába vágnak.

– Pedig arról, Gorann. Fogalmad sincs, mi vár Azerothra. Van egy szekta – vágott a közepébe Vanjul. – A tagjai mind olyan hatalmat birtokolnak, amik elképzelhetetlenek számunkra. Minden mögött ők állnak, és magánnyomozásaim során találtam egy sor olyan nyomot, ami…

Az ork ismét közbeszólt.

– Fejezd már be! Nem érted? – tiltakozott Gorann. – Nem érdekel. Nem érdekel ez az egész engem. Csak te érdekeltél, csakis ezért csináltam mindig mindent. Hű voltam éltemben a fivéremhez, aki szárnyai alá vett és kiállt értem mindig is. De aztán el kellett… – újabb be nem fejezett mondat.

– Akkor tedd meg értem! Az egyik tag a szektából maga Ignoxya – magyarázta Vanjul.

– Ugye nem feledkeztél meg arról, hogy ledöftek engem? Innen kissé tehetetlen vagyok.

– Ugye nem feledkeztél meg azokról a tanokról, melyeket már a legvégén sajátítottunk el? Kevés sámán képes rá, de te is köztük vagy azoknak.

Aztán beugrott Gorannak is az örök tanítás: „Mikor egy sámán eltávozik közülünk, s eggyé válik a Természettel, abban a pillanatban járják át őt leginkább az Elemek.”

Az ork rögtön tudta, mit kell tennie, s nehéz küzdelem kezdeteként fogadta a felismerést: még visszatérhet.

– A sors más irányba rendelt minket, öcsém – búcsúztatta Vanjul.

– Nincs olyan, hogy sors. Magad vagy, s magad rendezed dolgaid – ellenkezett Gorann, de ezúttal már megbékélten.

– Keresd meg Go’elt! El kell mondania, amit tud. Neked is tudnod kell bizonyos dolgokról – bíztatta reménytelten a troll, majd hozzátette – siess, indulj!

– Vanjul! – szólt Gorann, s láthatóan elakadt szava.

– Igen?

– Ég veled, bátyám! – mondta üresen az ork.

A búcsúszóhoz nem társult szívében semmiféle jelentőség. Eszével tudta a helyzet súlyát, azonban legbensőbb értései között még nem volt hajlandó elfogadni. Mindazonáltal ki kellett mondania, esélyt sem adva a későbbi megbánásnak.

Gorann elbúcsúzott. Hálás volt, hogy megtehette, hogy legalább ennyi tisztesség jutott.

– Ég veled, öcsém! – felelte melegen a troll, s azzal befejezte, nem hallatott többet magáról.

Gorann összpontosított, s az elemekkel társalgott újra. Az életet szólította.

Arca előtt felcsaptak a fehér fénypászmák, s mindent behálóztak, mígnem már csak a nagy vakító villanások voltak az egyetlen jelenségek, melyeket látott.

***

A Reinkarnáció képessége valóban ritka adomány volt. Ritka, és fájdalmas adomány.

Trisfalban sötét volt. Az éj leple még nem terült el teljesen, de határozott szürkeséget vont a földre. A fák kicsit rémisztőbbek voltak, az árnyékok lidérceket idéztek. Az eső szemerkélésében sok búskomorság bújt meg. Az a fajta volt, ami alig észrevehető, s szinte nyomot sem hagynak a kabátokon a cseppek, mégis tudatni vágyta az ég azt, hogy ha úgy akarná, képes volna vízözönnel árasztani mindent, míg ki nem pusztulnak a falvak, s össze nem dőlnek a városok.

A föld a záportól alig kezdett el felmocsarasodni, csak a felső rétegek váltak lutykossá, s a fűszálak is alig roskadoztak a cseppek súlya alatt.

Trisfal egy pontján egy ork élettelen teste feküdt a frissen bevizesedett avaron. Ott hevert már egy ideje, s sok vért ontott ki magából. Azon a percen viszont újra megmozdultak a zöld ujjak. Alig néhány agyagkarcolást ejtettek ugyan a földben, de akkor is megmozdultak.

Aztán még több jele lett az életnek. Egy lábrángás, egy törzs megrezzenés, egy elfúló köhögés.

Végül megelevenedett a feltámadás teljes valója, váratlan hirtelenségben: Az ég felé nyilalló fénysugarak végtelenszámú oszlopa vette körül a sámán minden egyes porcikáját, mígnem Gorann lábaira emelkedett.

Az eső kissé felerősödött. Az ork előbb hagyta, hadd hulljon rá a sokezer csepp, mint valami égi áldás, s csak bosszúszomjasan tekintett maga elé. Aztután viszont erőt vett magán, arcáról csuklójával ledörzsölte a vizet, s nekiiramodott. Rohant, oly gyorsan, mint még soha. Nem használta a szellemkutya alakot, ezúttal nem volt rá szükség. Lábai gyorsan viharzottak így is, s ösztönösen tudta az utat. Mély nyomokat hagyott a földben, az újabb lehetőség, újabb esély serkentette gyorsasággal. Alig néhány perc alatt ért el Aljaváros keleti falaihoz, ahol végre szembenézhetett azzal, aki végig ott rejtőzött közöttük.

A vérelf leány elsőre nem is vette észre a mögötte álló sámánt. Csak nyugtalanul, idegesen, kapkodó mozdulatokkal kutatott a Vanjul meggyalázott testét borító szövetek zsebeiben, eredménytelenül.

– A neve Vanjul volt – vetette oda Gorann, teljes szigorral.

Izmoktól duzzadó kezei végén ott lógtak a Karmok.

A leány felegyenesedett, s megfordult. Szeme tűzben izzott, rézszínű, egyenes hajának legvége durván felborzolódott.

– Megöltelek – felelte, de hasonló szigorral. Hangjában nem volt megdöbbenés, nem volt hitetlenség, nem volt semmi. Csak nyughatatlan célelérés vágya.

Olyan volt, mint az éhező, aki képtelen kinyújtani kezét az előtte lebegő negédes étek után.

– Meg – válaszolta Gorann.

– Ezúttal nem úszod meg – fenyegetőzött Nautika. A vérelf addigi barátságos hangja most olyan volt, mintha a világ minden gyűlölete ott, őbenne összpontosulna. – Ahogy a trollt is, úgy téged is szépen elsorvasztalak. És ha nem vagy képes magadtól megdögleni, majdcsak jön valaki, aki neked is péppé zúzza a képed, mint a kutya testvéredét.

– ÁWRR! – Gorann a régi Csatadal orkok harci üvöltésében tört ki, és nyomban elkezdett a vérelf felé rohanni.

Az ork maga elé emelte kezeit, s a Karmok pengéit saját testéhez merőlegesen, előre meredve tartotta, úgy futott Nautika felé.

Az eső ekkorra már hevesen verdeste Trisfal mezeit. Sötét felhők takarták el az égboltot, s rázúdították viharos cseppjeit a földre, megmutatva, mi is az a valódi égszakadás.

Nautika kitárta tenyereit. Ujjai közül egy füstölő tűzcsóva robbant ki, egyenest Gorann irányába.

Az ork arca elé húzta Karmait, a Földet szólította, s egy gyenge pajzsot húzott maga elé, így még futtában kivédte a varázslatot. Bár baja nem esett, de a lánggömbtől jelentősen vesztett lendületéből, s kissé egyensúlyából is, de még mindig Nautika felé haladt, aki ekkorra már újabb átkot formált meg maga előtt. Felemelte vállait, az ég irányába nyújtózott, s a hatás nem maradt el: az esőcseppek közé parázsló lángszálak férkőztek, tűzesőt hozva létre.

A lehulló szikrák izzó pettyei kifogták Gorann vállán a ruhát, bőrére érkezők pedig égetni kezdték az orkot.

Szélszellem megállt, a ráhulló fájdalmakkal küzködött, csípős érzetű hasogatás kerülgette.

Erőt vett magán, összpontosított, az Elemekkel beszélt. Hasonló trükköt vetett be: az eső meg nem rontott szemeit megáldotta a Természet ereje, s gyémánt ragyogású gyógyítóvarázsként hullottak alá, amik nyomban behegesztették a parázsló szikrák okozta sebeket.

A sámán ezután belátta, hogy közel kell kerülnie ahhoz, hogy végezni tudjon a lánnyal, innen nincs esélye. Egy mélykék és fénylő fehérszín kaotikus egyvelegében szikrázó villámcsapást lökött felé, ami végigpásztázott a kettőjük lévő távolságon, aztán becsapódott.

Az Ignoxya vezértelte Nautika figyelmes volt. Nem hagyta annyiban a dolgot, s még időben felvonta a fekete és borostyánszínben izzó warlokpajzsát, ami elnyelte a villámokat.

A lány elégedetten mosolygott, mire Gorann csak dühödt pillantással felelt.

A köztük húzódó többméteres távolság még fenn állt, inkább oldalvást kezdtek lépkedni. Erős szemkontaktust tartva írtak le egy félkört, várva, kié lesz a következő csapás.

Végül Nautika törte meg a tétlenséget. Megperdült, s váratlanul egy pattogó fakópiros és élénksárga kavarban gomolygó tűzfelhőt csapott ki az ork felé. A warlockok csak úgy nevezték, az Elhamvasztás.

Gorannak nem volt ideje elugrani, vagy kitérni, de még a becsapódást megelőzően bevetette az Asztál Kimozdulást, amitől ugyan rávetődtek a lángok, de annak sebzése egész elenyésző lett, legalábbis nem volt számottevőbb, mint néhány méhcsípés.

Ami viszont ezután jött, arra mégannyira sem lehetett készülni. Pár kézmozdulatával Nautika egy újabb mágiát idézett meg, aminek nem volt semmi sugara, egyből a célponton hatott.

Gorann akaratlanul elrugaszkodott a földről, s hátra zuhant a mellkasát közvetlenül érő tűzrobbanás következtében.

Az ork lélegzete elnehezült, lángoló fájdalmak gyötörték felső testét.

– Úgy végzed, mint mindenki mással, aki az utamba állt! – nyugtázta önelégülten a vérelf, készülvén újra lecsapni.

Nautika görcsösen tartotta ujjait, s ismét néhány parázsló szikra ropogott tenyere körül.

– Lehet – felelte Gorann a földön. – De nem ma. Ma bosszút állok! – kiáltotta az ork.

Szélszellem felrántotta lábait, ellensúlyt teremtett a levegőben, s a másodperc töredék része alatt állott ismét talpán.

– Wáh! – ordította az ork, és Karmait belevágta cipője előtt a földbe.

A pengetrió belemélyedt az avarba, megrepedeztette a talajt, s a repedések gyorsan végig szöktek egész Nautikához.

Ezúttal a lány került a Földre.

Nautika őrült vihogásban tört ki. Gorann feléje rohant, s néhány pillanat alatt oda is ért, majd fölébe emelkedett. Szó nélkül emelte fel jobbkezét, és készült belevágni Karmait egyenest a lány arcába.

– Ha megölsz, a kis barátnőd is meghal! – próbálkozott utolsó szavaival Ignoxya, Nautikára utalva.

Gorann derékszöget záró könyöke megállott a levegőben. Az ork szemébe egy pillanatnyi megakadás tükröződött.

Ez a rövid elgondolkodás viszont épp elegendő volt ahhoz, hogy Nautika szemei ismét elkezdjenek vörösen izzani, s egy arany és vérszín gömböt lövelljen ki földön fekvő teste.

A sugarak hátra vetették Gorannt, aki valamiképp talpára érkezett, de mire felnézett, a lány már ismét ereje teljében magasodott előtte.

– Gyenge vagy. Akár a bátyád – hergelte a sámánt.

Gorann nem küzdött gyűlölete ellen, csupán csak annyira tartotta kordában, hogy ne homályosítsa el a harci hevét. Morgott egyet, és újabb csapásra készült.

– Ez a test is csak egy gyenge porhüvely – mondta Nautika, s körbevették testék testét a fátyolos füstfelhők, mielőtt az ork bármit is tehetett volna.

Sötét, mélyszürke füstfüggöny gyűlt a lány köré, eltakarva az egészet. Sötétebb volt, mint maga az égbolt. Mire eloszlottak, Nautika eszméletlenül feküdt a földön, mint akiben sosem lett volna élet, fölötte viszont egy fodros barnaszoknyát viselő, fehéringes, mogyoróhajú nő állt.

– Így már sokkal jobb – mondta Ignoxya, s a körülményekkel látszólag mit sem törődve, leporolta ruháját.

– Mit tettél vele? – kérdezte összeszorított fogallal Szélszellem Nautika felé biccentve.

– Ne az érdekeljen. Úgyis megölöm őt is. Inkább spórold meg ezt az egészet, és add fel! Úgy tudom, ti sámánok nem vagytok képesek újra meg újra feltámadni. Csak bizonyos időközönként, és azt is csak akkor, ha erőtök engedi. Hát add fel, és találkozz korcs kis testvéreddel. Végre megnyugodhatsz, és vége lehet – mondta Ignoxya úgy, mintha csak nyitott könyvként olvasta volna Gorann legutóbbi gondolatait.

Az ork még mindig Ignoxya irányába meresztette pengéinek végét, de akaratlanul kicsit lazított kezén.

A nő rögtön tudta, hogy jó helyen jár.

– Sőt, mondok jobbat – vette fel gyorsan előbbi fonalát Ignoxya. – Bizonyára tudod, hova rejtette el Vanjul a követ. Ideadod nekem az Amebedissziánt, én pedig cserébe hagyom, hogy elvidd bátyádat, eltemesd, és felkínálok neked egy helyet, egy mindentől eldugott helyet, ahol nyugodtan meggyászolhatod őt, és mindenki békén hagy.

Gorann még lejjebb eresztette pengéit. Ezzel a gondolattal magában már azonosulni tudott. Igen. Látta, miként elvonul, s végre egy békés, harcmentes életben éldegél, gyászának teret engedve.

– Valóigaz, valamilyen szinten vágyom ezt – ismerte be halkan Szélszellem.

– Add hát ide a követ, és megkapod – sürgette Ignoxya.

– Ha odaadom, te a szétszóródott feketesárkányok élére állsz és megdöntöd a világot – csóválta a fejét Gorann.

– Nem tagadom, igen – felelte a nő. – Ez az, amit tenni fogok. De ezen a ponton légy egy kicsit önző! Megígérem, hogy neked nem esik bántódásod. Olyan messze leszel ettől az egésztől, hogy a legkevesebbet sem fogod észre venni. Betartom, amit ígérek.

Gorann elgondolkodott. Az Ősök Háborúja, a nemeselfek és trollok harca, Aegwynn és az örzők, démonok cselei, Draenor pusztulása, emberek és orkok háborúja, a Lidérc Király és falkája, és megannyi más.

Az egész ott játszódott le az ork szemei előtt.

– Azeroth folyton háborúzik, és addig áll majd harcban, míg valaki el nem foglalja. Akkor lesz csak nyugalom – mondta, a felismeréstől üveges szemekkel.

– Úgy van. Vess hát véget neki így! – késztette Ignoxya.

– És te? Miért tennéd te ezt így? – kérdezte a sámán.

– Engem is csak a bosszú hajt. Én is elvesztettem atyámat, mint tudod. És addig, míg meg nem bosszulom őt, nem nyughatok.

– Látod… – felelte Gorann, s ráemelte tekintetét a nőre. – … ugyan ezt érzem. De az én bosszúm két emberen múlik. Az egyik a törp… – Goran fújt egyet – … a másik meg te vagy – mondta ki végül, s újabb szikrák csapódtak ki kezéből, melyek eltalálták Ignoxyiát.

A nő térdre rogyott. A villámok becsapódásától némi gyengéd füstpára szállott fel vállai mögül, s haja is az arcába omlott.

Gorann lassan sétált felé.

– Hát, ha így, akkor véged van, Szélszellem Gorann – mondta Ignoxya, s arrébb seperte orcájáról mogyorószín tincseit, felállt, kihúzta magát, és a semmiből éles villanású tűzszín varázsok közepette egy hosszú, fekete varázslóbot termett kezében, végén egy éles sárkányfog, melyet két szimbolikus kisméterű acélból megformált szabott sárkányszárny ölelt körül.

A botot nyomban a földhöz koppintotta, amitől az előző – Gorann varázslatához hasonlatos – mágiák szaladtak végig a földön. Ezúttal viszont nem repedés volt, hanem valamiféle idegen idézet, mely rubinvörös, egymás után emelkedő fénypászmák hullámjának formájában nyilvánult meg. A varázs elérte az orkot, majd lábainál feltört, s megsebezte a sámánt.

Gorann ágyéka, dereka és mellkasának táján erős, nyomó fájdalmat érzett, mintha csak egy katapultból lőtték volna ki.

Hamar összeszedte magát, s bár fájdalmai erősek voltak, most nem engedett teret nyerni nekik. Nem lehetett. Ignoxya kellőképp közel volt hozzá, ilyen alkalma pedig nem tudta, mikor lesz ismételten.

Gorann felhördült, három-négy lépéssel Ignoxya előtt termett és csapkodni kezdett Karmaival.

A pengék megütköztek a varázslóboton, amitől az ork lendületét vesztette. A nő túl könnyedén, túl váratlanul hárította az ütést, és olyan erő volt ellentartásában, amire Szélszellem nem számított.

Ignoxya megfeszítette kezeit, felfelé húzta hosszú pálcáját, és ujjai között fordított rajta egyet, amitől szinte teljesen kicsavarodtak a sámán kezei. Gorann ezt képtelen volt tartani, s kénytelen volt fél lépésnyit hátra hőkölni, ez viszont elegendő volt Ignoxyiának ahhoz, hogy meglendítse botját, és annak végével durván eltalálja Gorannt.

Az ork szája felszakadt, egy kevés vér serkent ki belőle, de azt gyorsan lemosta az eső. Gorann végig húzta mutatóujját frissen keletkezett sebén, megigazította Karmait, majd egy kevés farkasszem-nézés után újra támadott.

A varázslóbot és a Karmok hosszas pengeváltásban forrtak össze. Temérdek gyors csapás, rengeteg hárítás, számtalan meghiúsított szúrás kísérlete követte egymást. A fémcölöp és a késtrió váltakozó dühödt és erőteljes egymásba csapódása olyan acélozott csengéssorozatot hoztak létre, mely leginkább egy orgrimmari kiképzőnapra hasonlított: csak egymás értelmetlen püffölése, legalábbis látszólagosan.

Ha Gorann megcélozta a nő vállait, akkor az ott védekezett. Ha Ignoxya próbálkozott megroppantani az ork térdkalácsát, akkor a sámán pedig ott védekezett. Hol egyikük tolta hátrafelé a másikat, hol pedig amaz kerekedett felülre.

Az ork mindent bevetett. Sorra alkalmazta a Sziklaharapást, de mikor nekivágódott az Elemek által vezértelt pengetrió a varázslóbotnak, akkor olyan mágiákba ütközött, mely teljes egészében megfosztotta a Karmokat a varázs adta lendülettől.

Szélszellem próbálkozott még a Viharcsapással, de a három kiálló kés szikráit tűzszín fényhullámok törték meg. Jött még a Lávacsapás amit láng-nyulványok nyeltek el, aztán ugyanígy járt a Fagybélyegzéssel is.

Tehetetlen volt, egyészen egyszerűen nem tudott semmit csinálni. Olyan újszerű volt a nő által alkalmazott harcitechnika, amelyhez foghatóval Gorann még sosem találkozott.

Aztán jött valami még inkább kiismerhetetlen…

Ignoxya hátrált két lépést, megperdült tengelye körül, odavágott egyet, varázslóbotja megakadt a pengéken, ám ezután zavaros füstfelhő vette körül a nőt, aki egyszerre eltűnt a levegőben, ám miután kámforrá lett, rögvest Gorann mögött termett, majd ott ütött rajt a sámánon.

Az ork azon nyomban előrebukott, s fejét durván beütötte a talajba. Megfordult a földön, ruhája csupa saras lett. Az irányváltást követően viszont észrevette: egy sárkányfogat körül ölelő két apró, szabott sárkányszárny lógott szemei előtt néhány centivel, szinte megkarcolva szemgolyóját.

– Most Gorann… most véged van – mondta Ignoxya.

A nő felemelte kezeit, s súlytásra készítette botját. A pálca eddig sima felületű vége egyszerre megnyúlt, s egy élesvégű kúp alakzatot vett fel, egyenest Gorann arca előtt.

Gorann lehunyta szemeit.

A nő lendített, s lecsapott.

Botja vége viszont a húsba hatolás helyett megütközött valamin, ami ugyancsak fémes csengést hallatott.

Gorann kinyitotta szemeit, s alulról tekintette a szemei előtt néhány ujjnyira elterülő tárgyat. Egy másfélméteres hidegkék szablya, az Elhagyatottak írásainak bevésett betűivel.

– Legközelebb ne végezz félmunkát, és kiváltképp ne hagyd a katonáidra a feladatot, még ha oly alantasnak is tűnik, mint végezni egy vén, öreg halállovaggal – mondta a váratlanul ott termett Mortem, s jégkék szemével egyenest Ignoxya vörös íriszébe bámult.

A nő kivillantotta fogait, botjának vége durván lelökte magáról a pengét, s hitetlenkedve lépett hátra kettőt. Mortem a szemkontaktust tartva ugyan, de lenyújtotta kezét Gorannak, s felsegítette őt.

Ketten álltak szemben immár Ignoxyával, s újra megfeszítették testüket.

– Tévedtek, ha azt hiszitek, a legcsekélyebb esélyetek is van arra, hogy megöljetek engem! – visította a nő magabiztosan, de azért lassan hátrált. – Még azt sem számít, ha ketten vagytok!

Szavait alig ejtette még ki, de máris, abban a pillanatban Ignoxya felsőteste megingott kissé, hátáról fekete és bíborszín pára szállott fel, s egy közepes szintű fájdalmat fojtott magába arca.

Hátratekintett, s ott látta az iménti árnylabdát eleresztő lányt maga mögött.

– Hárman! – lépett elő vállai mögül Nautika.

Ignoxya felváltva váltogatta tekintetét maga elé s maga mögé, majd óvatosan kihátrált, mígnem mindhárman szemben helyezkedtek el vele.

– Megbánod még, amit velem tettél – vetette oda Nautika, a tőle jól megszokott aggodalomteljes, ám kissé határozott módon. – Sajnálom, úgy sajnálom Gorann és Mortem! – ezúttal a mellette állókhoz szólt.

– Ne most, leányom! – felelte Mortem, s szablyájával valósággal becélozta Ignoxyát.

Az eső egyre gyorsabb ritmust vett fel, s a távoli égbolt a hegyek kiálló csúcsába vágott néhány villámot, jól hallható mennydörgés kíséretében.

– Mintha számítana. Nem. Az egész nem számít – mondta sértetten a nő. – A mi erőnkhöz fel sem ér a tiétek. Nem. Elképzelni sem tudjátok, mit ad nekünk a Kudarcot Vallott úr ereklyéje. FOGALMATOK SINCS RÓLA! – kiáltotta a nő, s újból elnyelték őt a sötétszürke felhőfoszlányok.

A gomolygó füst megnőtt, s mire szertefoszlott, a nőnek nyoma sem volt. Helyét átvette egy sárkány. Többláb magas, méterekre nyúló hosszúságú, vastagbőrű, szabottpofájú rettenet állott elöttük, szárnyait messze kitárva maga mellett.

A sárkány valóságos szörnyeteg volt. Fekete tüskés hajlatok, gyilkos karmok, sötét, sárga szempár, borotvaéles fogazat.

De nem érte be ennyivel. A füst újra gyűlni kezdett, ezúttal mellette, s a sötét párából kéttucatnyi karomfestéses katona sétált ki, kivont karddal.

Nautika összerezzent egy pillanatra, aztán összeszedte magát. Keblei felett egy árnylabdát kezdett kavargatni ujjai között, szemeit összehúzta, s egyenest a sárkány szemébe nézett.

Mortem szemei még mindig hidegen világítottak, s ugyanúgy egyenesen tartotta kétkezűjét, mely hosszú pengéjén végig futottak az esőcseppek, s megcsillantak rajta a jég egyedi színében.

Gorann kicsit előrébb állt mindannyiuknál. Karmait ugyancsak megigazította, undor vegyítette fintort vetített arca, majd szóra nyitotta száját:

– Vanjulért.

Szélszellem Gorann futni kezdett a sárkány felé, nyomában társai ugyancsak rohantak.

Még menet közben három árnyvarázs robbant ki Nautika kezéből, melyek mindegyike talált, s elpusztított néhány katonát.

Mortem is sietett. Megidézett öt Hullarabló kegyencet, akik nekiestek az ellenséges harcosoknak, ahogy ő maga is tett.

Goranné volt a monstrum. Rohanás közben elhárított a sárkány köpte tüzek közül jónéhányat, a többit pedig egyszerűen kimanőverezte. Mikor aztán odaért, a karmokat Ignoxya egyik lábába vágta, amitől a sárkány felüvöltött, és odacsapott. Szélszellem arrébb ugrott, s a másik lábába is belemélyesztette Karmait.

Nautika két fényoszloppal kilyuggatta vagy négy fegyveres agyát, s egy káoszlabdát pedig ráengedett a hátrébb Gorannal harcoló sárkányra, majd újra a karomfestések felé fordította figyelmét.

Mortem levágott közülük kettőt, azután pedig egy halálfejet formáló átkot lövellt ki. A Haláltekercs mikor célba ért, a sárkányfattyak véres fröccsenés kíséretében semmisültek meg.

Az ork több lyukat ejtett a sárkányon, amire az újabb lángcsóvákkal felelt. Gorann úgy mozgott, hogy képtelenség volt eltalálni őt, s már közelebb került Ignoxya mellkasához. Ott is felszabta a bőrt, s még néhány ütést bevitt a dögnek, azonban a szárnyakkal nem számolt.

Ignoxya egyik szárnyának végén a tüske beleállt a sámán vállába, amire az ork felüvöltött. A tüske azonban nem eresztett: felemelte Gorannt, míg már nem értek le lábai, s durván oldalra lendítette, amitől az ork métereket repült, mígnem földetért.

Gorann hason feküdt, s a sors úgy hozta, hogy mikor fejét kicsit megemelte – többre ugyanis egyelőre nem volt képes – épp előtte feküdt szeretett testvérének holtteste.

Nautika sokakkal leszámolt, de az utolsó néhány sárkányfatty nem akarta megadni magát. Elmozogtak a varázsok elől, és nyugtalanítóan közel csapkodtak hozzá.

Mortem bírt velük, de nagyon sokan voltak körülötte, és képtelen volt segíteni a vérelfnek.

Ignoxya pedig épp megint készen állt, hogy megadja a kegyelemdöfést Gorannak egy lávagolyó formájában, mely már ott gyülemlett torkában, a kifúvásra várva.

A sárkány előbbre lépett, ki a Mortem és Nautika közeli harcokból, Szélszellem irányába.

– Úgy végzed be, ahogy a testvérednek is kellett volna. A sárban fekve – mondta a sárkány a hason fekvő orknak, aztán kitárta száját, s látszott, torkában már kész a tűzcsóva.

Gorann meg akarta emelni magát, de nem tudta. Túl nagyot zuhant, bal vállában pedig méretes lyuk tátongott, s vészterhesen ontotta magából a vért.

A tűz felgyűlt a sárkányban.

Gorann ösztönösen cselekedett. Egy húzással közelebb küzdötte magát Vanjul testéhez.

A tűz megindult, a sárkány kifútta.

Gorann beletúrt fivérének meggyalázott testén függő mellénynek rejtett zsebébe.

A tűzsugár már félúton volt.

Gorann ujjainak vége valami üvegesre tapintott.

A lángok csaknem odaértek már.

Gorann másik kezével fellökte magát, s hirtelen erőre kapva felállt.

A tűz becsapódott.

Bele… egyenesen az Amebedisszián ellenvarázslatába.

Szélszellem Gorann ott állt, az Amebedissziánnal a kezében, s minden erőt magában érzett. Olyan erőket, amiket sosem, éppen ahhoz hasonlatosakat, melyeket az imént Ignoxya, korábban pedig Vanjul próbált megértetni vele.

A harc a sárkány mögött felfüggedt. Mortem, Nautika és a maradék néhány sárkányfatty egy emberként tekintett hátra, mindannyiuk arcát megvilágította a sárkánytűz és az Amebedisszián sugarai okozta fényáradat.

Gorann csak tartotta a követ, s annak minden pusztítását szabadon engedte. Az Amebedissziánból előtörő világosibolya színében és aranysárgán cikázó sugarak úgy fojtották el a sárkány lángjait, amihez foghatót még nem láttak. Visszatolta az egybeforrt varázslatokat, Ignoxya irányába, aztán mikor odaért szájához, akkor egy robbanással szűnt meg az egész.

Gorann kimérten, s megingathatatlan határozottsággal mondta ki azon szavakat, melyekkel ideérkezett:

– A neve Vanjul volt.

Abban az utolsó pillanatban még látta, ahogy a sárkányra rátör a felismerés, az a fékezhetetlen rémület, az a végeláthatatlan iszonyat, melyet csak akkor mutat magán valaki, mikor szembe néz a halállal.

Gorann meglendítette a követ, s rajta keresztül közvetítette bosszúját.

Az Amebedissziánból kitörő bíborozott fénylövedékek ezernyi darabra szaggatták Ignoxyiát, és mögötte álló fattyait, s nem maradt más belőlük, mint mindenfelé elszóródott véres kígyószerű bőrcafatok.

Amint Mortem és Nautika odaértek Gorannhoz, az öreg halállovag nyomban az ork vállára tette kezét, s némán, de sokatmondóan bólintott egyet. A lány odasúgta nekik bocsánatkérését, és a sámán nyakába borult.

Gorann ekkor magához addig nem szokványosan, de visszaölelt, aztán eleresztette őket, és testvére testéhez lépett. Letakarta ismét köpenyével a trollt, felemelte, ölébe vette, s rátapasztotta fejéhez saját homlokát, majd hagyták mindannyian, hogy rájuk zúduljon az eső.

Epilógus

Mortem Aljavárosban maradt. Eredeti célja immáron tárgytalanná lett, mikoris megtudta, hogy a tanácsnok nyom nélkül eltűnt, és amilyen hirtelenséggel jött, olyan hirtelenséggel fel is szívódott, fontosabb ügyekre hagyatkozva közvetlenül azután, hogy a Szövetséges rabok kiszabadultak.

Aljavárosi lakjában Mortem régiségeket őrizgetett, holmijának legjava vele egyidős lehetett. Ezek javarészt különböző korok fegyverei voltak, vagy emléktárgyak olyan időkből, amikre szívesen emlékezett. Asztalán volt egy tőr, amit attól az embertől vett el, akit elsőként ölt meg egy csatában. A kés mellett egy kis fakóbarna dobozka volt, még az édesanyjától kapta. A doboz egy borítékon állt, amiben az a levél volt, amit szerelmétől kapott még ifjú vihánc korában.

Asztalának két fiókja volt. A legfelsőt gyakran kihúzta, s az ott tárolt rövidmarkolatú kézinyílpuskát nézegette, mely azon időből maradt fent, mielőtt halállovag lett volna.

Az alsó fiók viszont… Az alsó fiókot sosem húzta ki. Az túlságosan fájdalmas lett volna. Egyszer nézte meg tartalmát mikor megkapta, majd nyomban eltette a fiókba. Egy öreg zsebóra volt. Aranyozott borítású, igazi elegáns kivitelezésben. Az óra ketyegése még néha most is áthallatszódott a fiókból, de a lényegi része a belső borítás másik fele volt. Ha ugyanis kikattintotta volna valaki, láthatott volna ott egy képet egy kisdedről. Az alig páréves csecsemő arca meghökkentően hasonlított az öreg Torva Mortemére…

Nautika Dalaranba utazott, s ott egy kicsi, de tisztességes fogadóban szállást és étket kért takarítói munkájáért cserébe. Nem kívánt visszamenni Ezüstholdba, oda, ahonnan elragadták őt, sem Orgrimmarba, ahol az egyik közel eső bordélyban… nos tevékenykednie kellett.

Mehetett volna Gorannal, az ork fel is ajánlotta neki, akár csak Mortem. Ő azonban mindkettőt visszautasította. Nem tudott szemébe nézni egyiküknek sem azok után, amiket tett. Elvonulásának minden percében azon gondolkodott, hogyan terelődhetett élete olyan sorsra, mint amiben része volt, és miképp ápolhatná többszörösen megtört lelkét. Kezdetben csak bámult ki az erkélyeken, vagy a fogadó turistáinak történetét hallgatta, hogy ezzel is elterelje figyelmét, végül azonban már csak napról napra felkelt, takarított, majd visszafeküdt ágyába, a plafont bámulva. Mígnem egy napon valaki olyan tért be a fogadóba, akivel újra elkezdett beszélgetni, és aki mellett sikerült elfelednie tetteit…

Szélszellem Gorann hazatért. A Durotar melletti, trollok lakta Visszhang Sziget egy leszakadt, félreeső nyúlványán néhány falu terült el. Békés, csendes, a boldog gyermekkort idéző házak úgy köszöntek vissza a látogatókra, mintha a világban kihalt volna az ellenségeskedés, és minden rosszindulat. Azon a napon viszont, amikor Gorann visszatért, s lassan gyalogolt végig az utcákon, ölében letakart testvérével, minden szem szomorúan tekintett rá az ablakokból. A trollok ezen kis falujában ismert volt Gorann is és Vanjul is. A trollok sajátjukként szerették az orkot, mindenki a faluban. Épp ezért visszatértekor elébe siettek, ám senki nem tudott egyetlen szót sem kiejteni, mikor szembesültek azzal, hogy szeretett bátyját ott cipelte maga előtt.

A szigetlakók félreálltak az útjából, s a sámán üres tekintettel, zavartalan gyászcsendben vonult el egykori otthonáig.

Két idős troll fogadta őt odahaza. Vidáman nyitottak ajtót, de mikor meglátták gyermeküket, miként belép a házba, s köpenyével eltakart fivérét óvatosan a kanapára helyezi, rögvest elszállott minden jókedvük. A trollasszony férjére borult, s kínkeserves zokogásban tört ki, míg a férfi is elkezdett könnyeivel küszködni.

Gorann odament hozzájuk, átkarolta őket, s magához szorította a két trollt.

– Sajnálom anya, sajnálom apa – súgta oda nekik. – Kudarcot vallottam.

***

Egy hónap telt el. Egy csendes, feketeruhát öltött hónap, mire Gorann kilépett szobájából. A falak már-már kezdték felemészteni őt, levegőre volt szüksége. Ám mielőtt átlépte volna a küszöböt, még visszafordult, s a sajátja melletti, szomszédos szobához sietett. Óvatosan, félszegen nyitotta ki Vanjul gyermekkori lakhelyét, melyet azóta is néha-néha meglátogatott a troll.

Gorann belépett.

A szoba közepén egy egyszemélyes, keskeny ágy húzódott, melyen egykoron párnacsatát vívtak. Gorann végigsimított a bárányszőr ágytakarón, s leült.

A falon néhány kép lógott, javarészt csendéletek, melyeket unaloműzésként pingálgatott fivére. A polcok roskadásig teltek könyvekkel, akár az íróasztal is, ami…

– Hm – nyökögte Gorann, s odalépett az íróasztalhoz, majd felemelte a legelső könyvet, ami mindig ugyanott helyezkedett el. – Erre nem is emlékeztem.

A könyvet kissé leporolta, felütötte raptorbőr borítóját, és az első oldalra hajtotta.

Mindent Azeroth Titkairól – írta Szélszellem Vanjul” – állt a lapon.

Már ez is felrémlett: az ork emlékezett, mennyire szeretett fivére ezen a könyvön dolgozgatni. Elhatározta ugyanis, hogy megfejti minden rejtvényét a világnak, és megosztja azt a következő generációval.

Gorann pörgette a kézzel írt lapokat a kezében. Nem is olvasta, inkább csak a nosztalgia vezérelte kezeit, úgy pörgette a lapokat, mígnem…

… egy kis fecni esett ki a könyvből.

Az ork visszatette a kéziratot az asztalra, s a cetli után nyúlt. Felvette, és széthajtotta. Két pergamen volt, tele érthetetlen írásjelekkel.

Gorann egy szót sem értett az egészből. Rendezetlen és felismerhetetlen karakterek egész regényét vetették rá a két pergamenre, de vajon miért?

– Elég volt a trükkökből – mondta, s elhessegette a gondolatait.

Már nem érdekelte. Szimplán visszatette a pergament is az asztalra, s kisietett a házból, egész a hátsókertig. Ott aztán leguggolt az „Itt nyugszik Szélszellem Vanjul” – feliratú kőtáblához, s behunyta szemeit.

Emlékezni akart, méltóságteljesen tisztelegni és gyászolni. Ehelyett váratlanul érte a látomás, nem is készülhetett fel a kapcsolatra.

A szoba ugyan az volt, mint mindig azelőtt, s a benne álló mester is épp olyan volt, mint minden addigi kapcsolat során. De ezúttal Gorann volt az, aki más volt, mind eddig.

– Gorann, szörnyen sajnálom, ami történt – kezdte Go’el.

– Ezt ne! Ezt az egyet ne! – így Gorann. – Ha annyira sajnáltad volna, tettél volna ellene – hibáztatta az ork.

– Vanjulnak más volt a sorsa, ezt el kell fogadod – próbálkozott a mester.

– Az volt a sorsa, hogy mint holmi kutyát, úgy verje az élet súlya, és hogy kiállja a kínok kínját csak azért, hogy megátkozzák, s miközben lassan elsorvad a teste, aközben még több kegyetlenséget kelljen kiállnia, mindezt azért, hogy valaki csak úgy a semmiből felbukkanva bezúzza koponyáját? Valóban ez az, amit a nagy Thrall mondani akar nekem? Ez volna, hmmm? Ez volna, amit el akarsz hitetni velem, Go’el? – dühöngött Szélszellem.

Go’el láthatóan nem számított erre, viszont megértette, amit hallott, ezzel együtt mindazt, ami Gorannban mozgolódott. Ugyanakkor nem adta fel, sok terve volt még az orkkal.

– Nem. Nem ez volt a sorsa – válaszolta a mester. – Az volt, hogy megtalálja az Amebedissziánt, és így vagy úgy, de eljuttassa hozzád. Ugye nálad van még, Gorann? – puhatolózott Go’el.

– Nem mintha számítana, de nálam, igen.

– Gorann! – mondta hevesen Thrall. – El kell pusztítanod, ahogy Vanjul is akarta. Ez nagyon fontos. Aztán ha ezt megtetted, csatlakoznod kell hozzám, hogy együtt segítsük felkészülni Azerothot a közelgő veszély ellen!

– Heh… – az ifjú sámán nevetett egyet, majd szigorúan nézett egykori tanárára. – Úgy lesz – mondta, s szemébe erős gyűlölet és bosszú fénye szökött. – Igen, Go’el. Elpusztítom az Amebedissziánt… de csak miután megtaláltam a törpöt, és a kő segítségével megölöm, annak minden pusztító erejével. Akkor. Csakis akkor fogom elpusztítani a követ, addig viszont nálam marad. És nem. Eszemben sincs semmiféle ellenálláshoz vagy lázadáshoz csatlakozni. Nem! Szarok az egészre. Már semmi nem számít. Csakis a törp. Csakis őt akarom!

Gorann váratlanul megszakította a kapcsolatot, s a való világban nyitotta ki a szemeit.

Egy legörbített élű, faragott kőtáblával találkozott ismételten, s a fejfának intézte szavait:

– Esküszöm Vanjul! Esküszöm, hogy bosszút állok, legyen bármi is az ára!

________________________________________________________________________
Köszönöm a figyelmet!

4 thoughts on “Az Amebedisszián 7-10. rész – írta Laptos

  • December 20, 2016 at 9:00 pm
    Permalink

    Nagyszerű írás. Remélem lesz folytatás.

    Reply
  • January 11, 2017 at 7:43 pm
    Permalink

    Az utolsó mondat folytatásra utal. Valóban így van vagy csak ilyen módon lett lezárva? Nagyon örülnék ha lenne mert eddig ez a legjobb történet amit olvastam.
    Egy másik kérdés: ezt ki írta? Egy magyar volt (Laptos), vagy ő csak a fordítást írta meg ide?

    Reply
    • January 11, 2017 at 8:06 pm
      Permalink

      Szia! Ezt egy magyar srác, Laptos írta, és korábban a Blizzfeed oldalán jelentette meg folytatásban. Miután a Blizzfeed bezárt, felajánlottam, hogy feltehetjük ide is a történetét, hogy akit érdekel, az elolvashassa 🙂
      Hogy ennek a történetnek lesz-e folytatása, azt nem tudom, de az én tudomásom szerint dolgozik egy új történeten.

      Reply
      • January 14, 2017 at 5:33 pm
        Permalink

        Annak is örülök hogy dolgozik egy másik történeten, mert most olvasom a Fényvértest és észrevettem hogy 1 részen keresztezi egymást a 2 történet és ez nagyon tetszik ^^ igaz csak 1 jelenet de akkor is, legalább megmagyaráz 1-2 dolgot, ezért biztos lesz még ilyen.
        Legalábbis következtetek rá ebből.
        Egyébként ha már itt vagyok, elmondanám hogy nagyon szeretem az oldalt, köszönöm hogy létrehoztad, szabadidőmben ezt olvasgatom 🙂

        Reply

Leave a Reply

You have to agree to the comment policy.