Sargeras Sírja 1. rész – A Másik sorsa /Robert Books novellája/

Szinte az összes hajó eltűnt. Elégtek a semmibe.

A törzs fémbordázata, amelyet réges-régen Lordaeronban kovácsoltak, az óceán fenekén nyugodott. Ahogy a hajó utasainak és személyzetének maradványai is. Csupán még mindig izzó megperzselt fa- és ruhadarabok lebegtek a vízfelszínen, a zölden izzó darabkák sisteregtek a hullámok alatt.

Órákig tart majd hamvadásuk. A fel tüzet nem tudja eloltani a puszta víz.

A töremléket egy fekete sziklás partszakaszra mosta ki a víz. Egy magányos figura botladozott ott bánatosan könnyezve, bőre száraz és sápadt volt. A víz felé tántorgott, és felemelte az egyik roncsdarabot.

Egy elszenesedett palánkot emelt fel. Megszagolta. Kinyújtotta a nyelvét, és megnyalta az egyik izzó részt. Felszikrázott, és egy pillanat alatt sziszegve kihunyt. Az alak szeme zölden világított. Mosolygott.

– Több… szükségem van… még többre…

Soha korábban nem ízlelte meg a felt. Délről egy nagyobb darab hívogatta őt. Ingadozva haladt előre, mindig közel a parthoz. Okosabb volt annál, mintsem bemerészkedjen a Watcherek (Vigyázók) területére.

Nehéz volt emlékezni olyan napra, amikor nem érezte ezt a szükséget. Megpróbált visszagondolni. Biztos, hogy soha nem volt olyan időszak, amikor ne akart volna valamit. Nem. Lehetetlen. Az emlékek arról, hogy kiegyenesedve áll Suramarban és elfogyasztja az energia-darabját…

… azok a napok a száműzetés előtt…

… azok csak gyorsan elillanó fantáziák voltak. Így volt jó. Könnyebb volt, ha egyszer eltűntek.

Nincs szüksége Suramarra. Erő – erre volt szüksége. Napok óta semmit nem fogyasztott, semmit, csak egy kis izzó fadarabot, és nagyon keveset tudott összeguberálni itt. Túl sokan voltak hozzá hasonlóak. De a hajóroncsból még volt a part mentén, és ez új lakomát jelentett. Érezte. Nem volt messze. Ezért továbbhaladt, nem törődve a kimerültséggel, és vonszolta magát afelé, ami kapargatta az elméjét.

Tudta, hogy másokat is vonzani fog.

– De ez az enyém, enyém, enyém, enyém, enyém…

Már nagyon közel volt hozzá, a partvonalról hívogatta őt.

Ott.

Egy holttest feküdt arccal lefelé a sziklákon, a hullámok szelíden lökögették. Akárki is volt, döbbenetesen nagyerejű volt. Még halála után is úgy világítottak mágikus energiái, mint egy második nap.

Élvezet lesz minden cseppjét kiinni.

Sietségében elbotlott, aztán térdre és a kezeire esett. Távolabbról gyalázatos kiáltásokat hallott. Mások is megérkeztek. Ők is enni fognak majd. Mindenki számára elegendő volt. De először ő jön.

Elhúzta a fekete köpenyt a holttestről. Egy ork. Zöldbőrű. Sötét mágiától és különös tetoválásoktól pulzált. Soha nem látott ilyen erős aurát. Ez elegendő lesz számára…

Napokig? Hetekig? Évekig?

Ujjai összefonódtak a test fölött, és annak potenciális sugarából kihúzott egy darabot, hogy megízlelhesse. Romlott volt. És gyönyörű. Mélyen beleivott.

Erőt érzett. Tüzet érzett. Hatalmat érzett.

Fájdalmat érzett. Érezte, hogy a holttest zöld keze körülzárja a torkát és erősen megszorítja.

Félelmet érzett. Az ork állt. Egyáltalán nem volt holttest. Soha nem volt az. Világító vörös szemek néztek az övébe.

– Te nem fizetted meg az árát annak az erőnek, nem úgy, mint én – mondta az ork. A szemek összeszűkültek, és az ajkak torz mosolyra húzódtak. – De kérlek, vegyél még többet.

A száműzött visított. Romlott fel-áradat hatolt be az elméjébe. A mágiából élt. Most elsüllyedt benne, fuldoklott a zöld tűz végtelen óceánja alatt. Csordultig tele volt, és még több ömlött bele.

Aztán egy pillanat alatt mind eltűnt. Az ork összes mágiája. Az övé is. Felszívódott az utolsó cseppig. Nem maradt más, csak az üresség és az agónia.

De amikor a szíve megállt, rájött, hogy bármit megadna, hogy újra ilyen hatalmat érezhessen…

Egy kényelmes mozdulattal Gul’dan véget vetett a nyomorult életének, és otthagyta a sziklákon, amelyeket verdesett a víz. Gul’dan szemében egy elfnek tűnt, bár nem olyannak, mint akik megtámadták Draenort. Azok nem tűntek ilyen betegnek.

– Mi volt ő? – kérdezte Gul’dant a mesterét.

– ÉJBUKOTT (Nightfallen). EGY SZÁMŰZÖTT SURAMARBÓL.

Többen is voltak a közelben, igyekeztek elszaladni. Nem jutottak messzire. Gul’dan felemelte a kezét, és pár pillanattal később az összes Éjbukott a földre esett holtan, és nem maradt más utánuk, csak kiszáradt csonkok. Zöldszínű ködfoltok kanyarogtak ki testükből Gul’dan tenyerei felé, aztán eltűntek a bőrében.

Gul’dan becsukta a szemét, és lassan kifújta a levegőt. Kimerültségének súlya csak egy hangyányival enyhült, azonban megelégedettsége ennél mélyebb volt. Jó volt újra ragadozónak lenni. Bárcsak tovább tartana.

Elcsoszogott a feltárt partszakaszról. Semmi szükség nem volt arra, hogy megkönnyítse üldözője dolgát. Addig nem állt meg, míg mélyen bent nem volt a szárazföldön, hatalmas szikladarabok és halott, kiszáradt fák között megbújva.

Leült, hogy megpihenjen.

– Ez az a hely? A Törött Szigetek? – kérdezte Gul’dan.

– IGEN. MENJ TOVÁBB!

Gul’dan gyűlölte, ahogy Kil’jaeden hangja szétrepesztette koponyáját. Abban a pillanatban betöltötte elméjét, hogy betette lábát erre a világra, és azóta sem hagyott neki egy percnyi nyugodalmat.

– Időre van szükségem – mormolta.

NINCS VESZTENI VALÓ IDŐD.

Gul’dan nekidőlt az egyik nagy szikladarabnak. A Lángoló Légióval kötött egyezsége hatalmat adott neki, de alakja továbbra is ugyanolyan görcsös és torz volt, mint mindig. Halandó teste továbbra is gyenge volt.

– Időre van szükségem. A főmágus sokkal erőteljesebb, mint hinnéd. – Gul’dan majdnem belehalt, míg a partra úszott, kizárólag a testi erejét használva. Ha Khadgar csak egy morzsáját is észlelte volna a fel energiának, amely elúszott a lángoló kereskedőhajótól… Nos, nem észlelhette, de most Gul’dan alig állt a lábán. – Csak egy pillanatra van szükségem.

NEM.

Gul’dan mozdulatlan maradt és levegő után kapkodott.

NEM ENGEDELMESKEDSZ NEKEM?

Az ork felszisszent. Átjött erre az új világra, ellopott egy hajót, és keresztül vitorlázott egy ismeretlen óceánon, miközben egy nyughatatlan üldöző lihegett a sarkában. Gul’dan képtelen volt kiszűrni a haragot a hangjából. – Ezerszer bizonyítottam a hűségemet.

– ÚJRA ÉS ÚJRA KUDARCOT VALLOTTÁL. NEM BIZONYÍTOTTÁL SEMMIT.

Gul’dan felállt, nem törődve fáradtságával. Én vallottam kudarcot? Én? Igyekezett titokban tartani ezt a gondolatot. Ő betartotta az egyezség ráeső részét. A Légió vallott kudarcot. Minden egyes terve semmivé lett. Mannoroth, ezernyi világ megnyúzója, egy rajtaütés során halt meg. Auchindount és annak értékes erejét csak pár szívdobbanásnyi időre szerezték meg.

Még Archimonde is elbukott.

Veszélyes gondolat ötlött fel benne. Miért kéne azt várnom, hogy ez alkalommal máshogy történnek majd a dolgok? Gul’dan mélyen elásta a kérdést. Nagyon-nagyon mélyen.

– Akkor merre kellene mennem? – kérdezte jéghideg hangon.

– MENJ VISSZA UGYANAZON AZ ÚTON.

Gul’dan visszanézett az óceán felé. – Nem értem.

– MÁR JÁRTÁL KORÁBBAN IS EZEKEN A SZIGETEKEN: ÉVTIZEDEKKEL EZELŐTT. NEM ÉRZED?

– Az nem én voltam – mondta Gul’dan. A nyugtalanság jeges darabja telepedett a mellére. Attól, hogy tudta, hogy létezett már egy Gul’dan, aki ezen a világon – ezen a másik idővonalon – élt és halt meg, felállt a hátán a szőr. – Mi nem vagyunk ugyanazok.

– HA NEM VAGY AZ, NEM VESSZÜK SEMMI HASZNODAT. MENJ ÉSZAKNAK.

Az engedetlenség nem volt opció. Most még nem. Gul’dan újra sétálni kezdett, lassan, miközben jelek után kutatott. Nem kételkedett abban, hogy a főmágus Khadgar már megkezdte a szigetek átvizsgálását. Éjbukott kincsvadászok rohantak körülötte, de azonnal elmenekültek, amint megérezték a warlock fenyegetését. Többen az évszázadok óta ott található hajóroncsok között bújtak meg, amelyek a partvonalat pettyezték. Gul’dan ennek örült; frusztráló lesz Khadgarnak mindannyiukat kikérdezni. Egyetlen varjú sem volt a láthatáron, habár néhány keselyű ott körözött fenn a magasban. Megtartották a távolságot.

– Mi történt itt? Azzal… a másikkal? – A kérdés mogorvának hangzott, de tudnia kellett a választ. Amiket hallott azon szerencsétlen Szövetséges és Hordás katonák kiáltásaiból, akik az ő kezébe kerültek Draenoron, annyi volt, hogy ennek az idővonalnak a Gul’danja elkísérte az első Hordát háborúja során. Legyőzték és megölték. Végül. A pontos részleteket azonban nehéz volt kibogozni. Talán ez azt jelentette, hogy Gul’dan olyan jelentéktelen véget ért, amit nem is volt érdemes elmesélni. Ez nem volt egy kielégítő gondolat.

– KIEMELTÉL EGY SZIGETET, THAL’DRANATHOT A VIZEKBŐL.

– A te parancsodra? – kérdezte Gul’dan.

– NEM AZÉRT VAGY ITT, HOGY KÉRDÉSEKEDET TEGYÉL FEL. AZÉRT VAGY ITT, HOGY ÚJRA MEGLÁTOGASD AZT A SZIGETET. EZ EGY HOSSZÚ SÉTA. MOZDULJ.

Gul’dan gondolatai továbbra is áruló vizekre eveztek. Kell, hogy legyen valami nagy erejű itt. Különben miért akarná Kil’jaeden, hogy ne tudjon róla? Lehet, hogy engedelmeskednem kell neki, de nem kell megbíznom benne, döntötte el Gul’dan. Végülis Kil’jaedent jó okkal hívták a “Megtévesztőnek”.

– Azt legalább megkérdezhetem, hogy mi van azon a szigeten?

SARGERAS SÍRJA.

Ebben a pillanatban halotti csönd telepedett a területre. A keselyűk elrepültek. A rágcsálók eltüntek földalatti járataikban.

Valaki közeledett. Gul’dan megállt. Hallgatott. Várt. Óvatosan, nagyon óvatosan körbefonta magát fel erővel, ami egy egyszerű, de hasznos trükk volt. Bárki számára, aki két lépésnél távolabb volt tőle, Gul’dan láthatatlan volt. Aki pedig közelebb merészkedne, az meg úgyse lát semmit hamarosan.

Nyitva tartotta a szemét, de az agya gyorsan forgott. – Sargeras sírja? Ő halott? – suttogta.

NEM ÉRTESZ SEMMIT.

Kil’jaeden már Gul’dan több kérdésére is ezt a választ adta. Az ork türelme megfeszült minden egyes alkalommal, amikor meghallotta.

Valaki járt a sziklák között. Gul’dan előbb érezte, mint ahogy meglátta volna.

Egy pillanatra mozgást vett észre a szeme. Egyetlen kavics sem zizzent, ahogy egy köpönyeges alak elsuhant néma léptekkel. A fény megcsillant rajta, ívelt pengéjén és smaragdszínű páncélján, miközben minden lépése határozott és céltudatos volt. Sisakja alól egyetlen falatnyi bőr sem látszott ki, mégis úgy tűnt, nem okoz neki gondot mindent felmérni maga körül.

Gul’dan elmosolyodott. Cordana Felsong valami hasonlót viselt. Egy Watcher? Itt? Nagyon érdekes.

Kísértette, hogy lesből  rátámadjon, de a nő észak felé tartott. Követte. Ahol egy van, ott elég valószínű, hogy még több van. Azok az Éjbukottak gyengék voltak, és életerejük kicsi erőt jelentett Gul’dannak. A Watcherek lelke megéri a begyűjtésükre szánt időt.

Kil’jaeden nem szólt semmit, hogy megállítsa őt. És ez égette, ó igen, perzselte Gul’dan büszkeségét, hogy eltöprengett azon, vajon mestere engedélyez-e neki ennyi szabadságot.

Gul’dant a mágiája rejtve tartotta, miközben a Watcher után sietett. Kétszer is meg kellett állnia, mert a nő irányt váltott, szabálytalan mintán haladt, mielőtt még visszatért volna eredeti úticélja felé. Keresett valamit. Őt? Valószínűtlen. Hatalmas bolondnak kellett lennie, aki egyedül nekiállt Gul’danra vadászni. Még Khadgar is először szövetségesek segítségéért fordult.

Hamarosan a Watcher megkerülte egy szikla szélét, és egy sík sziklatetőre lépett. Fél-tucatnyi másik Watcher volt már ott.

Igen…

Gul’dan a homályban várt erőt gyűjtve, miközben a Watcher, akit követett, csatlakozott a többiekhez. Csak foszlányokat hallott a beszélgetésükből.

– … halott Éjbukottak…

– … elsüllyedt hajó a láthatáron…

– … ahogy parancsolod, Warden Shadowsong.

Gul’dan rájuk bámult. Ez a név ismerős volt. Hol halotta…? Ó, igen. Maiev Shadowsong (Árnyékdal Maiev). Ő volt Cordana vezetője, akiről félve beszéltek. Ha valaha is tudomást szerez árulásomról, mondta Cordana, könyörögnöm kell, hogy olyan gyorsan végezzen velem, ahogy Illidannal.

Ha Gul’dan itt és most meg tudná ölni Maievet, eggyel kevesebb fenyegetés miatt kellene aggódni.

Már készítette elő a támadást, egy halálos förgeteget. Esélyük sem lenne. Nem is sejtik, hogy itt van. Felemelte a kezét és…

REJTŐZZ EL.

Kil’jaeden hangja mennydörgött a fejében. Gul’dan majdnem összeesett a hang puszta erejétől. Leejtette kezeit a rajtaütést elfeledve. – Mi…?

Aztán meghallotta.

Átvágva a fennsíkon egy varjú rikoltása szólt.

Gul’dan egy pillanat alatt visszacsinálta varázslatát, és kétségbeesve remélte, hogy nem lehetett megérezni. Felnézett. A varjú lefelé tartott. Egy pillanatra Gul’dan azt hitte, hogy felfedezték.

De a varjú csak kétszer megfordult a fennsík felett, aztán leszállt a Watcherekhez, akik figyelték közeledtét. Egy szempillantás alatt a varjú átváltozott. A férfi, aki utána maradt, magabiztos léptekkel haladt.

Gul’dan szemei fellángoltak. Olyan erősen szorította az állkapcsát, hogy az már fájt.

– Helló, Maiev – mondta Khadgar, miközben egy madártollat söpört le a válláról.

– Nem emlékszem, hogy küldettem volna érted, Főmágus – mondta hűvösen a vezető.

– Legendás bájod mit sem fakult – válaszolta Khadgar. Aztán már ott is állt mellette, és túl halkan beszéltek ahhoz, hogy ki lehessen hallgatni őket.

Gul’dan némán átkozódott. – Most kéne végeznem ezzel a bolonddal – mondta.

– ŐK NEM SZÁMÍTANAK. TÁVOZZ.

– Mindannyiukat meg tudom ölni.

NEM MIATTUK VAGY ITT. ENGEDELMESKEDJ, GUL’DAN.

Khadgar pont itt volt. Védtelenül.

Ebben a pillanatban Gul’dan az árulást mérlegelte. Tudta, hogy a Lángoló Légióhoz való elkötelezettség szolgálatot fog jelenteni. Elfogadta. És cserébe, mérhetetlen hatalmat kapott.

De nem egyezett bele abba, hogy egy báb legyen.

Másokat esztelen engedelmességre bírt – és ha Grommash Hellscream idióta fia nem avatkozik közbe, még többeket bírt volna rá -, de ez nem Gul’dan végzete volt. Nem. Az ő végzete az volt, hogy világokat irányítson a Légió számára. Szolgálat, nem rabiga. Ha a Légió ezzel nem ért egyet, akkor az egyezségnek már most annyi, gondolta Gul’dan.

De ebben a pillanatban az árulás halált jelentene. Ellenség van mindenütt. Ez a világ ismeretlen volt és mindenki ellene volt. Gul’dan még azt sem tudta, hogy milyen hatalmat akar a Légió megszerezni általa. Kil’jaeden rövid pórázon tartotta. Túl röviden ahhoz, hogy lázadjon.

Pillanatnyilag Gul’dan az engedelmes kiskutyát fogja játszani. – Szolgálok, Kil’jaeden. – Lassan visszavonult.

– A TE ÚTICÉLOD KELETRE VAN. KELJ ÁT AZ ÖBLÖN VALAHOGY. MÁR NINCS IDŐD KÖRBEKERÜLNI SURAMART.

Gul’dannak volt egy ötlete. Otthagyta Khadgart és a Watchereket, és visszatért a keleti partszakaszra. Ott, egy Szövetséges jelzéssel ellátott hajóroncsnál volt egy apró ladik. Egyetlen rothadó kötél kötötte össze a hajóval. Egyetlen erős rántás, és a ladik máris a sekély vízben volt. Még soha nem evezett korábban, de könnyű volt megtanulni, és úgysem kellett messzire mennie. Hamarosan elegendő távolság volt közte és a part – és Khadgar – között ahhoz, hogy letehesse az evezőket, és egy sokkal kényelmesebb módon haladjon előre. A hajó orra sötétzöld hullámokat vert. Alkalmanként egy-egy hal fordult ki a vízből.

Kil’jaeden a pontos irány felé terelte, és egy órán belül Gul’dan úticélja feltűnt a láthatáron. A sziget lapos volt, de egy különös építmény tört az ég felé rajta. Ahogy közeledett, Gul’dan fölé magasodott. Egy emlékmű. Egy ígéret. Tornyok és kicsorbult bástyák álltak tanúbizonyságul jelentőségének. Akármi is volt most, egykor igazi erőd lehetett. Ahhoz, hogy meghódíthassák, még egy annál is nagyobb invázióra lenne szükség, mint amit az Iron Horde tervezett erre a világra.

Miért lett elhagyatott egy ilyen hely? Talán eljárt felette az idő. De Kil’jaeden mégis okkal hozta őt ide. Csak feldühítette Gul’dant, hogy az okokról neki fogalma sem volt.

Ahogy közeledett, egyre nyugtalanabb lett. A sziget ismerős volt. Nem a látványa. Valami sugárzott ebből a helyből, valami nyoma az ő saját erejének – annak a másik Gul’dan erejének -, ami még ittmaradt évtizedekkel ezelőttről. Gul’dan már nem kételkedett abban, hogy járt itt korábban.

A ladik korhadt bordázata széttört, ahogy Gul’dan a tiltott partra ért. Az út többi részét gyalog tette meg a rejtélyes sírhoz, ahol érezte a szokatlan varázslatot, amivel valaki lezárta a bejáratot. Fizikai kő- és megbűvölt fémakadályok is voltak, ahogy rejtett arcane zárak és kapuk sorozata is. Ez egyszerű probléma volt, ami megoldásra várt. Gul’dan fel mágiát kezdett szőni bonyolult és komplex alakzatokban, amikkel könnyedén haladt át az egyes akadályokon.

– Mi van belül? Őrök? Csapdák? – kérdezte Gul’dan.

A CÉLOD.

Gul’dan megállt. Az nem az a válasz volt, amire számított. – Mit kell tennem számodra?

– MEGNYITOD NEKÜNK AZ UTAT.

Gul’dan nem értette. – Ezt már megpróbáltuk Draenoron. – Jelentős erőfeszítést is igényelt. Mindent a semmiért.

OTT NEKED KELLETT MEGTISZTÍTANOD AZ UTAT. ITT CSAK EGYSZERŰEN EL KELL FORDÍTANOD A KULCSOT. AZTÁN MEGISMERED AZ IGAZI ERŐNKET.

Újabb akadály dőlt le. Ez egy csapdát is rejtett. Tűzből és arcane-ból kovácsolt lándzsák tucatjai lövelltek ki Gul’dan felé. Szórakozottan intett egyet a kezével, és a lándzsák mind eltűntek. Gondolatai máshol jártak. – Ez volt az, amit a másik Gul’dannak meg kellett tennie. Mi történt?

– KUDARCOT VALLOTTÁL A CÉLODBAN.

– Az nem én voltam – morogta.

MAJD MEGLÁTJUK.

– Hogyan vallott kudarcot?

HŰTLENSÉGGEL.

Gul’dan nem bízhatott semmiben, amit a Megtévesztő mondott. Talán itt is, ahogy Draenoron, a Légió volt az, aki kudarcot vallott.

De kétszer is idehoztak engem valamiért. Valami olyan nagyhatalmú volt ott benn, hogy még a halál sem tudta eltéríteni Gul’dan sorsát. Talán a sors is összejátszott mesterei tervével. Talán nem.

Ez utóbbi gondolat mosolyra késztette Gul’dant.

A sír bejáratának utolsó akadálya is összetört. Gul’dan villámló robajjal szétnyitotta az ajtókat. Most gyorsan kellett mozognia; ez a hang nyilván felkeltette mások figyelmét is.

– Vezess engem, Kil’jaeden – mondta Gul’dan. – Sikerrel fogok járni.

Belépett Sargeras Sírjának sötétjébe. Világos volt, hogy a hely óriási volt, számtalan lépcsősorral, melyek mélyen a föld alá vezettek. Az évezredes mágia súlya és eme világ lelkeinek sorsa nehezedett rá. Gyorsan előresuhant. Kil’jaedennek már nem kellett sürgetnie őt. Gul’dan kész volt feltárni a sír titkait, hogy bármilyen erő is nyugodjon itt benn, az hamarosan az ő kezében feküdjön.

Nem a Légióéban. Az övében.

FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

Gitta

Gitta vagyok, a WoWLore Fordítások blog írója és gazdája. 2008 óta játszok a WoW-val kisebb-nagyobb megszakításokkal (mostanában inkább nagyobbakkal). 2010 nyara óta fordítok lore témájú írásokat magyar nyelvre. 2011. januárjában indítottam el saját blogomat, a WoWLore Fordításokat, mely mára a legnagyobb magyar nyelvű lore-ral foglalkozó oldal. 2015-ben írásaim egy részéből gyűjteményt hoztam létre Azerothi Históriák néven, mely 2016. decemberében nyomtatott formában is megjelent (jelenleg csak elektronikusan elérhető).

One thought on “Sargeras Sírja 1. rész – A Másik sorsa /Robert Books novellája/

  • 2016-12-24 at 10:10 du.
    Permalink

    EZAZ Erre vártam már mióta 😀 😀

    Reply

Vélemény, hozzászólás?

You have to agree to the comment policy.