Ashamane Agyarai – a Feral druidák fegyvere

Azzal, hogy megszerezted ezeket a fegyvereket, súlyos csapást mértél a gonosz erőire. Az ő kezükben ezek a tőrök nem csupán fegyverek lettek volna; szentségtörés lett volna.

Ezek a tőrök az egyetlen maradványai annak a mélyen tisztelt Wild Godnak, aki az életét Azeroth védelme érdekében áldozta fel. Ismered a történetét? Val’sharah druidái, akik hosszú időn át őrizték ezeket a fegyvereket, el tudják neked mesélni. Néhányan még emlékeznek is rá.

Ashamane-nek hívták. A nőstény egy igen erőteljes örökséget hagyott maga után, és hamarosan te fogod viselni.

1. rész

Azeroth egykor sötétségben fuldoklott. De miután a titánok megtörték az Old Godok Fekete Birodalmát, a természeti lények végre esélyt kaptak arra, hogy növekedjenek és szaporodjanak. Egy Freya nevű Őrzőt bíztak meg azzal a feladattal, hogy töltse meg a világot élettel. Buja területeket hozott létre Azeroth-szerte, ahol számtalan állat növekedhetett.

Alkalmanként voltak olyan kiemelkedő lények, akik felkeltették Freya figyelmét.

Miközben Freya utazgatott, egy farkas falkára bukkant, akik megöltek egy párducot, és éppen egyetlen életben maradt kölykével készültek végezni. Habár a farkasok megsebezték az apró lényt, az mégis ádázul küzdött, karmaival hevesen ütötte a nagyobb ragadozókat. Freya meglepve nézte, hogy nemsokára a farkasok eloldalogtak, mert nem voltak hajlandóak több sérülést elszenvedni élelmükért.

Amikor Freya felemelte a kölyköt, az őrző a vonagló állat apró karmolásait kellett, hogy elszenvedje. Ettől azonban nem lett mérges. Éppen ellenkezőleg. Csodálta a lény nyughatatlan vadságát, ezért az őrző begyógyította a kölyök sebeit és Ashamane-nek nevezte el feltűnő fekete szőrének színe után.

2. rész

Az évek során Ashamane óriási párduccá nőtt. Egyetlen farkas falka sem mert már vadászni rá. Freya örömmel látta, hogy a párduc nem lett bosszúvágyó. Ashamane minden farkast képes lett volna levadászni és megölni a völgyében. Könnyedén. De nem tette.

Vad természete ugyanis megértéssel társult. Tán nem volt ő maga is ragadozó? Nem vadászott ő is zsákmány után? A farkasok nem bosszúból támadták meg Ashamane-t; éhesek voltak csak. Ezért semmilyen rossz érzéssel nem viseltetett irántuk.

De élvezte, hogy játszadozhat velük. Az őt megtámadó farkas falka tagjai néha fülsiketítő kiáltásra ébredtek álmukból. Ashamane belopózott odújukba és hangosan hirdette ott létét, menekülésre ösztönözve őket.

Időven Ashamane rájött arra, hogy sokkal hatalmasabb lett, mint bármely párduc, akiket valaha is látott. A múló évek nem öregítették őt, csak még erősebbé tették. A vadon generációi jöttek-mentek szeme előtt.

Voltak hozzá hasonló más állatok is. Hatalmas, ikonikus teremtmények, akikről úgy tűnt, hogy egy másmilyen léttel bírnak, mint a természet többi része. A halandók hamarosan csak úgy hivatkoztak rájuk, mint a Vad Istenekre (Wild Gods).

Ashamane egy volt közülük.

3. rész

Ashamane szelídítetlen szíve nehezen fogadta el a halhatatlanságot. A vadon káosza, a túlélésért való küzdelem – ezek voltak Ashamane lényének alapvető elemei. Most ezek nem számítottak semmit. Régi élete fölé emelkedett. Nem volt olyan zsákmány, amely elkerülhette őt. Nem volt élvezet a megerőltetés nélküli vadászat. Nem volt ragadozó, aki szembeszállhatott volna vele.

Ashamane szabadon járt-kelt Azeroth dzsungeleiben. A többi vadállatnak nem kellett tartania tőle. A trollok történetei között vannak, amelyek egy óriási, királyi párducról szólnak, aki az ő területükön kel át. Néhányan úgy kívánták tisztelni őt, mint az egyik loájukat. Ashamane ritkán hagyta, hogy meglássák őt. Más trollok más ok miatt nyomoztak utána. Néhány vadász azt a dicsőséget űzte, amelyet bizonyosan elnyerne, ha képes lenne leteríteni egy ilyen pompás lényt. Legyőzni egy loát… ennél nem létezett nagyobb kihívás.

Ezek az ambiciózus trollok egymás után indultak el a dzsungelben, szívükben az arrogancia lángja égett. Ashamane el volt ragadtatva. Nem számított milyen okosak voltak, nem számított, hogy milyen halkan mozogtak, vagy milyen pontosan céloztak, mind üres kézzel tért vissza törzséhez, fülükben még ott csengett a nőstény ordítása, és agyarainak látványa örökre kísértette álmaikat.

Nem volt szüksége arra, hogy elvegye életüket. Mire végzett velük, ezek a trollok megértették helyüket a vadonban. Ez éppen elég volt.

4. rész

Amikor Freya Őrző a földeket járta, számos Wild God járt az oldalán. Ashamane azonban soha. A párduc szíve túlságosan kelletlen volt ahhoz, hogy bármely más lényhez láncolja magát. Freya megértette ezt, és mindig mosolygott, valahányszor meglátta Ashamane világító szemét, ahogy a távolból őt figyeli.

Nem számított, hogy Ashamane mit gondolt, mindig lesz egy kapcsolat közöttük. Volt egy másik birodalom, egy vad, érintetlen terület, amelyet Emerald Dreamnek hívtak. Freya Őrző ezt használta ahhoz, hogy elszórja az élet magjait Azerothon, és ezért a Wild Godok mind kötődtek hozzá.

Végül Ashamane elment a Hyjal hegyhez, hogy maga is felfedezze a Dreamet, és azonnal magával ragadta ez a virágzó látomás egy szelídítetlen világról. A párduc a Well of Eternity nyugati lankáit tette meg otthonává, és évezredeket töltött az Emerald Dreamben barangolva, felfedezve annak rejtélyeit és erejét.

5. rész

Ashamane több más Wild Godhoz hasonlóan az Azeroth-szerte felemelkedő és elbukó bimbózó civilizációktól távol élt. A Zandalari trollokat nem érdekelte ő. Az elfek közül pedig többen is magasabb rendűnek tartották magukat, akik túlságosan felvilágosultak ahhoz, hogy a természeti világ érdekelje őket.

De eljött az idő, amikor többé nem lehetett nem tudomást venni Azerothról. Az Emerald Dreamet megrázta a Lángoló Légió érkezése. Végül egy másik hatalmas lénynek, Cenariusnak a tanítványa segítséget kért a Wild Godoktól.

Ashamane számára világos volt, hogy mi a kötelessége. Habozás nélkül harcba szállt a Lángoló Légióval.

Egy új ragadozó érkezett az ő világába. Örömmel indult levadászni.

6. rész

Mire a Wild Godok csatlakoztak az Ősök Háborújához (War of the Ancients), a harc már messze túlterjedt a Well of Eternityn.

A démonok, akik a Zin-Azsharin túl lévő erdőkbe tévedtek, hamarosan megtanulták, hogy óvatosnak kell lenniük; Ashamane lopakodik a fák között. Agyarai a Lángoló Légió számos felderítője számára a háború végét jelentették. Olyan nagyon féltek tőle, hogy a Légió egész erdőrészeket égetett fel, mielőtt megkísérelték, hogy szembeszálljanak vele.

Ha a démonok azt hitték, hogy nagyobb szerencséjük lesz, ha egy nyílt csatatéren harcolnak, akkor nagyon tévedtek. Ashamane-t feldühítette a taktikájuk, és csatlakozott a többi Wild Godhoz, elfhez és más lényekhez azért, hogy megtámadják a Légió oldalszárnyait, hatalmas lyukakat szakítva harcrendjükben.

7. rész

Úgy tűnt, nincs vége a démonok számának. Amikor Ashamane tízezer évvel ezelőtt a Lángoló Légióval harcolt, ösztönei megsúgták, hogy a támadóknak egy kifejezett zsákmányon jár az eszük. Ezért kiszabadította magát a Zin-Azshari körül zajló harc sűrűjéből, és olyan portyázó csapatokat nyomozott le, akik határozottan észak-nyugati irányba igyekeztek átvágni magukat.

Nem volt egyszerű lépést tartani velük. A démonok a legjobb harcosaikat küldték, hogy elbátortalanítsák az üldözőket, és Ashamane-nek minden egyes lépéséért meg kellett harcolni.

De nem tudták eltántorítani. Akik az útjában álltak, egymás után estek el.

Ahogy egyre közeledett zsákmányához, rájött, hogy mi a célpontjuk; azért indultak el, hogy elfoglalják Suramart. Ezért tisztelik annyira Val’sharah druidái Ashamane-t – amit ugyanis ezután tett, azt soha nem felejtették el.

8. rész

Démonok egy csoportja arra készült, hogy megostromolják Suramart. Ashamane egyedül nézett szembe velük. Soha korábban nem járt még a Val’sharah közelében lévő erdőkben, de ez nem számított. Ezek ugyanúgy a vadon voltak, és ezért az otthona voltak.

Keresztülvágott a démonok során, aztán eltűnt a fák között. A magas ágak között osont, és a Légió parancsnokaira ugrott rá. Egy terror volt, egy félelmetes bestia, és nem fogta vissza magát, nem tanúsított kegyelmet.

Vérengzés volt ez. De még egy Wild God sem volt képes elkerülni a Lángoló Légió által okozott sérüléseket. Fel tűztől megperzselve és mérgezett fegyvereikkel megszúrva is tovább harcolt Ashamane, és addig ritkította soraikat, amíg a vezetőjük kénytelen volt maga szembenézni velük.

Ez volt a terve mindvégig. Ez volt a túlélés egyik törvénye: a falka nincs legyőzve addig, míg vezetőjének torka nem volt a két állkapcsa között.

9. rész

A Lángoló Légió egyik tábornoka önként jelentkezett, hogy felügyelje Suramar meghódítását. Ez a pit lord, Ronokon, végtelen számú jutalmat látott az elf városban, és ezért Sargeras nevében el akarta azt foglalni. Ashamane közbeavatkozása feldühítette, és ezért előrelépett, hogy személyesen számoljon le vele.

A Wild God és az annihilan tábornoka órákon át párbajoztak Val’sharah erdőiben. Ronokon ravasz harcos volt. Tudta, hogy milyen gyorsan képes a párduc ölni, ezért hegyes, fellel mérgezett lándzsájával megfelelő távolságban tartotta, és megelégedett azzal, hogy apró sebeket és horzsolásokat ejtsen.

Ilyen sok harc után Ashamane ereje végül fogyni kezdett. Fájtak a sebei. Mozgása lelassult. De akarata töretlen volt. Utolsó erejét megfeszítve Ronokonnak ugrott, hagyva, hogy lándzsája mellkasába fúródjon. Ugyanakkor karmai a pit lord vállába mélyedtek, és fogaival mélyen belemart a nyakába.

Ronokon őrült módjára csapkodott, próbálta ellökni magától a párducot, de az kitartott. Fogai addig a torkába mélyedtek, amíg a pit lord meg nem halt. A démon halála még több pusztítást okozott. A Légiótól kapott fel ereje kirobbant, mély vágást ejtve a földbe, és porig égetve Ashamane-t.

A nőstény önfeláldozása nem volt hiábavaló. Suramar lakói ugyanis elég időt kaptak ezzel ahhoz, hogy elrejtsék városukat a Légió és a világ elől, megvédve magukat a Sunderingtől (Hasadás) és attól, ami utána következett.

10. rész

A Val’sharah körüli terület örökre megváltozott. Ahol egykor egy domb állt, most egy szikla volt és egy mély völgy. Sok évbe tartott, mire a druidáknak sikerült a természetet régi szépségére helyreállítaniuk ezen a területen.

Ronokon korrupciójának fennmaradó nyomai ellenére mindig volt egy olyan érzés, hogy valami ellenáll neki, valami segít eltakarítani azt. Néhány druida úgy tartja, hogy Ashamane szelleme még halála után is elkötelezett maradt a betolakodók elleni harc iránt, akik veszélyeztetik vadonjait.

11. rész

A druidák a pit lord halálának helyén egy oltárt emeltek Ashamane bátorságának emlékére. Agyarait – melyek túlélték halálának brutalitását – itt helyezték el, hogy megtiszteljék soha meg nem hajló szívét és meg nem szelídített természetét.

A mai napig úgy emlékeznek Ashamane-re, mint Azeroth egyik legádázabb védelmezőjére.

FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

Gitta

Gitta vagyok, a WoWLore Fordítások blog írója és gazdája. 2008 óta játszok a WoW-val kisebb-nagyobb megszakításokkal (mostanában inkább nagyobbakkal). 2010 nyara óta fordítok lore témájú írásokat magyar nyelvre. 2011. januárjában indítottam el saját blogomat, a WoWLore Fordításokat, mely mára a legnagyobb magyar nyelvű lore-ral foglalkozó oldal. 2015-ben írásaim egy részéből gyűjteményt hoztam létre Azerothi Históriák néven, mely 2016. decemberében nyomtatott formában is megjelent (jelenleg csak elektronikusan elérhető).

Vélemény, hozzászólás?

You have to agree to the comment policy.