Fanfiction – Az éjszaka meséje 1. rész /írta: Laptos/

(Megjegyzés: Némi pihenő után sikerült néhány újabb karakteremnek – Edwartnak és Ninthedryának – történetét befejeznem, ami az utolsó karakterbemutató, mielőtt az én „Bosszúállóim” összeállnának 🙂 Ismételten megköszönném Gittának, hogy felkérésére a tervezett Fényvértes – Amebedisszián – Az éjszaka meséje – Vanjul titkai – és végül A meg sem történt háború – kis fanfiction láncolatom harmadik szemét az ő oldalán mutathatom be. Külön köszönöm az ösztönzést azoknak, akik az előző fanfictionok után megkerestek engem magában a játékban is, és noszogattak a történetkreálásra. 🙂 )

Első

Az éj leszállt, az árnyfekete égboltot ezüstcsillagok tengere töltötte meg. A hold keskeny sarlója dísztelen fehérségében fénylett, szinte elveszve a sötét messzeségben, és az éjszaka mesélni kezdett. Azon az estén a borzongásról…

A tanterem akkora volt, mint egy kisebb parasztcsalád házának egésze. Minden olyan díszes volt, minden olyan elegáns volt. A terem falai középütt félbe voltak választva: az alsó rész a padlószegélytől nagyjából vállmagasságig laminált mahagónilapok lakkozott sora volt, középtől a plafonig pedig gondos alapossággal megfestett hófényvirág színt viselt.
A pompa mindenen látszott, mindenen ott ült: a tágra nyitott ablakon át, az égi végtelenséget figyelő aranyozott teleszkópon, ahogyan a frissen leporolt, szinte csillogóra dörzsölt álló földgömbön, vagy éppenséggel a figyelő részletességgel kidolgozott maketteken, a hosszan levezetett egyenletekkel teli táblákon, és a roskadásig telt, egész falat elfoglaló könyvespolcon.
Valóságos tudástár, ami csak arra vár, hogy jöjjön a tisztelt érdeklődő hallgatóság, és minden tant elsajátítson.
De a valóság az, hogy a hallgatóság nem jön. Sem kicsi, sem nagy csoport, még csak egy néhány főt számláló klub sem. Ez ugyanis mind egyvalakié volt.

A csillagos éjszaka ott ült a gondosan bevasalt függöny szélezte ablakokban. Olyan gyönyörű estét még a meseírók sem alkothattak – gondolta Edd, és csak bámult kifelé elkalandozottan.
Az alig tizenegy – jóhiszeműséggel is legfeljebb tizenkét – éves kisfiú merengését csak a tanszoba közepébe felállított, tölgyfából megfaragott kakukkosóra kongása szakította félbe. Az óra négyszer ütött, a fiú felkiáltott:
– Vége! – derült fel az arca. – Végre vége mára! – örvendezett vidáman.
Ilyenkor mindig így viselkedett. Elkezdte rázni a fejét, amitől elegánsan kifésült fekete, vállig érő – alább kissé visszagöndörödött – hajtincsei teljesen összekócolódtak. Felderülésében rendszerint kivörösödött egyébként teljesen világos arcbőre, és hatalmas, kerek, reménnyel és lehetőséggel teli barna szemei még tágabbra nyíltak. Amikor minden kedden és csütörtökön – illetve kéthetente szerdán is – eljött az esti hat óra, már a roppant elegáns, szegélyről szegélyre behajtott és megtűzött ruházatán is lazított kicsit, és izgalmában direkt meggyűrögette méregdrága ingjének alját.
Az esti hat órát Edd a nap legjobb pontjának tartotta, minden kedden és csütörtökön, illetve kéthetente szerdán. Ez ugyanis a napi tanulás végét jelentette.
– Nem, nem. Ezt még befejezzük, úrfi – lombozta le a tanító.
Bár a hangja lágy volt és barátságos, sőt a természete is olyan jámbor volt, mint egy szelíd báránykának, a tanár tudott igazán szigorú is lenni. Addigi lelapított haja – ami egyébként csak a fülei felett, két külön életet élő pamacsként őszellett – a szigor hatására égnek állt, szemöldökét fordított háztetőszerű elrendezésbe vonta, egybefüggő, macskaszürke csuháját pedig megrángatta, ami olyan gyűröttnek látszott olyankor, akár egy öreg homlok ráncai.
– De Robert mester… – próbálkozott Edd egyszerre kérlelő, és manipulatívan szomorú hangon. – Már lejárt az időnk.
Edd lehajtotta fejét, sőt, még szipogott is egyet, csak hogy kellőképpen nyomatékosítsa hirtelen lelkesedésének vesztét.
– Gyerünk! – sürgette a mester.
A tanító az asztalra kihajtogatott térkép egyik pontjára bökött hosszú tölgyfapálcájának végével, majd választ várva Eddre sandított. A nézése szavak nélkül is beszédes volt. Igen, Edd szinte kiolvasta abból a tekintetből, hogy „Ugyan úrfi! Tudom, hogy tudja, csak kicsit meg kell erőltetnie magát”.
– Ahhh… – fújt egy gondterheset Edd. – De mégis minek kell tudni mindezt? Nincs is semmi haszna, sosem fog kelleni majd.
– Úgy gondolod, vagy csak az időt próbálja húzni? – kérdezte a tanító, majd lesandított a fiúra.
Edd nem válaszolt, inkább csak hagyta, hogy a gyermeki durcaság és a kismértékű elszégyellés szelleme a diófaasztalt átszövő csíkokra szegezze fejét.
– Hát jól van. – Az öreg egy mély levegőt vett, majd folytatta. – Tudja, a teoretikus tudás legalább olyan fontos. Az élethez gyakorlatra és tapasztalatra van szükség. És én mondom magának Edd úrfi, hogy ezekhez recepteket nyújt az elméleti háttér.
A fiú állai ekkor megemelkedtek, és megpróbált odafigyelni.
– Elvégre, hogyan is forgathatná a különböző fegyvereket, ha nem rendelkezik róluk kellő információval? – tette fel elgondolkodtató kérdését a mester.
Robert tudta, hogy hol kell áskálódni, elvégre az ifjú úrfi roppant tehetségesnek bizonyult a kardforgatásban, íjászatban, és a harci fogások elsajátításában, annyi bizonyos. Az elméjével nem volt gond, persze széleskörű pallérozásra szorul még, ellenben a vívás és a küzdelem terén… kivételes ügyességgel rendelkezett, korának dacára is.
– És a többi? – érdeklődött vékonyka gyermekhangján Edd. – Azokat minek megtanulni? Azok nem kellenek majd a harcban.
– Egyrészt ez nem igaz, másrészt nem tudhatja – felelte a mester, szavait csuklókörzésekkel kísérve. – Az általános műveltség minél szélesebb, annál jobb. Ez különbözteti meg magát másoktól. A tudás, mint szokták volt mondani, hatalom. Ez talán az öregek elcsépelt mondatának tűnik számára, ugyanakkor nem véletlenül találták ki. Amit megtanulsz, az a tiéd. Meg aztán… – a mester nagyot fújt – …Ha nem ismerné mások vidékeit, szokásait, akkor miképpen küzdene azokon a területeken? Ha nem tudná a gyógynövények hatásait, alkalmazási módszereit, hogyan is ápolná magát, ha megsérül? Ha nem tudja a számtant, hogy tarthatná meg atyja gazdálkodását, és vele grófságotokat? Folytassam még? Szeretné, ha tovább húznánk az idejét, mmm? – Robert egyik szemöldöke úgy lecsúszott, hogy a fiú úgy érezte, belelát a gondolatai közé.
Edd nem is válaszolt, csak egy szabadulásvágy hajtotta fejbiccentéssel felelt az öregnek.
– Szóval akkor mi ez itt? – A pálca vége a térkép egy pontján koppant.
– Az ott Vasüllő – vágta rá egyből Edd.
– Ühmm… – helyeselt az öreg, és elégedetlenül szimatolt bele a levegőbe. – De jó lenne, ha nem kellene kihúzni magából a szavakat. Mit tudunk róla?
– A törpök lakják, jelük a kalapács – mondta fel a leckét Edd, közben ujján számolva az ismert tényadatokat. – A gnómokkal együtt élik, a város nagyrésze a hegyek belsejében van, őőő… – Edd megakadt.
– A törpökről mit tudni még? Még két fontos dolgot legalább mondania kell – segítette ki Robert mester.
– Ehmmm… – Edd alapos gondolkodás után némiképp bizonytalanul folytatta – Khaz’goroth keltette őket életre kőtömbökből?
– Kérdezi, vagy mondja? Na, de még egyet! Valami könnyűt!
– Ők a Szövetség legrégibb tagjai.
– Ez egyszerre igaz, és nem igaz. Tudja, hogy miért, hmm? – Robert mester ezen a ponton valóban kíváncsi volt. Aligha egyszer esett szó erről, de tudta, hogy Edd mindig figyel, még mikor azt is játsza, hogy nem.
– Az elfek! Quel’Thalas elfjei az elsők – vágta rá a fiú.

A mester még néhány kérdéssel kínozta kicsit – legalábbis Edd így érezte. Ahogy a pálca vége fel-le, jobbra és balra járt a térképen, Eddnek úgy kellett felelnie. Szó esett a nemes elfek csatáiról, a dalarani Kirin’Torról és annak teljes történelméről, még az az orkok megérkezésébe is belekóstoltak – bár Eddnek néhány dolog ezen a ponton kissé zavaros volt, és gyermeki figyelme el is kalandozott a barnásról zöldre való bőrszínváltáson -, ugyanakkor hellyel-közzel mindenre helyesen felelt.
– Már csak egy dolog – csábította a tanító. – Mutasson rá, hol vagyunk.
Ez egyáltalán nem volt nehéz. Edd élvezte a mester „Mutass rá, hol vagyunk” mondatának minden megszabadító szavát, elvégre ez volt minden egyes tanóra lezárása. Persze ez nem hordozott semmi újat magában. A fiú már behunyt szemmel is odatapasztotta volna a mutatóujját lakhelyükre, mégis mindig ezt kérte tőle Robert.
Egyszer rá is kérdezett a dologra, mire az öreg csak annyit mondott, hogy míg tudod honnan származol, nem feleded, ki is vagy, és ezért ez a legfontosabb lecke, melyet nem lehet elégszer megtanulni.
Edd vékonyka kis ujja – melynek végén a köröm apró szálakban végződött, lebuktatva a fiút körömrágásáról – villámgyorsan koppant a térkép egy pontján.
– Gilneas – felelte tökéletes határozottsággal Edd.
– És mit tudunk róla?
– Az egykori Arathor birodalom legerősebb tagja mindmáig.
– És miért váltunk ki a Szövetségből?
– Mert Viharvárad elszipkázta volna az összes nyersanyagunkat és élelmünket, és az orkok ellátására fordította volna azt, akik gonoszok, és nem érdemlik meg.
– Hogyan gondoskodott királyunk a biztonságunkról?
– Megépítette a Szürkesörény Falat.
– Megépíttette.
– Ja, igen – javította ki magát Edd.
Az óra újra kongott, ekkor csak egyet.
– Na jól van – pillantott a számlapra a mester. – Azt hiszem mára befejezhetjük.
E szavak hallatára az úrfi úgy érezte magát, mintha a képzeletbeli bilincsek, melyek eddig a csuklóját marták, s konokul láncolták őt az asztalhoz, most egy könnyed pattanással lehullottak volna.
– Eredjen, öltözzék át gyorsan! – mondta az öreg. – Atyja nem tűrné, hogy késsen a vacsoráról, de legközelebb innen folytatjuk!
A mester mindig elcsodálta, milyen fékevesztett gyorsasággal tud elszaladni Edd az eleresztő szavak hallatára. Ilyenkor mindig belegondolt saját gyermekkorának egykori szigorába, mely ha olykor túlzott is volt, s inkább fenyegető, mégis mintha az a konzervativizmussal átitatott fegyelem…hatásosabb lett volna. Igen. Az öregek már csak tudják. De hát, az egy másik világ volt.

A tanterem ajtaja a földszinti nappaliba nyílt. Földszinti, merthogy több nappali volt – bár inkább hallként illene jellemezni – szám szerint három, minden emeleten egy. A kúria előterei, s vendégek fogadására alkalmatos nappalii ugyanúgy tetszettek: tágas falak, aranycsík díszítette csillogó lambéria, a számtalan fénylő ereklye súlya alatt roskadozó polcok. A fali gyertyatartók mellett több négyzetméternyi teret kitöltő freskók függtek, mind fodros öltözékbe, gyémánt ragyogású nyakékekbe bújtatott emberekről, akiket ha halállal fenyegetett volna a festő, akkor sem eresztettek volna el egy mosolyt.
A középpontban mindben ugyan az. Egy csigavonalat követő mahagónifából készült lépcsősor, és egy csillár. Egy óriási csillár. Az a fajta, minek az árából a közeli tanyák gazdái, megfáradt háziasszonyai, a fizikai munka terhes súlyát viselő férfijai vagy fél éven át megtölthetnék a hasukat, de még a diszkók és tyúkok hasát is.
Edd rohanásban volt. Átvágtatott a nappalin, négy ujjával megkapaszkodott a lépcsősor ívelt korlátján, s kettesével szedte az éjelfek készítette, bíborszín szőnyeggel letakart fokokat.
Az emeletre érve a fiú elszaladt az újabb portrék, ereklyék és az egykori Szürkesörény Archibald seregéből hátra maradt, állva kipeckelt lovagi páncélzatok mellett, át egy hosszú, fényárban úszó folyosóra, s onnan pedig be az utolsó ajtón.
Edwart szobája hatalmas volt. A ház többi tájékán fellelhető díszítések itt is tetszelegtek, ugyanakkor volt némi látszata annak, hogy ez egy gyermekszoba. A baldachin takarta ágy – vagy miként Edd gondolt rá, a legtitkosabban elrejtett bunker, ahova csak ő mehet be – akár öt testesebb felnőttnek is kényelmes alvóhelyként szolgálhatott volna. A szoba sarkaiban ódon ládák, dugig tömve játékokkal, amik lovakat, harcosokat, és egyéb, kézzel faragott csodákat rejtettek.
Edd a paraván mögé lépett, megbizonyosodott róla, hogy a vacsoraöltözék ott van, ahol az inas hagyta, majd rápillantott a faliórára.
Itt volt az idő. Az ablak alól már érkezett a vékony füttyszó.
Edd összerezzent, visszalépett szobaajtajához, sejtelmesen kikukkantott rajt, s miután meggyőződött, hogy senki, de tényleg senki nincs a folyosón, akkor néma csendben becsukta.
Lábujjhegyen settenkedett az ablakhoz, a legkisebb hang hallatása nélkül húzta el függönyét, teljes nesztelenséggel nyitotta ki a reteszt, s kitárta az ablakot.
Az ágy jobb hátsó lába melletti játékosládát arrébb tolta, és szépen, lassan húzni kezdte a kötelet.
Volt ugyanis egy többméteres fonottkötél, ami az ágy jobb hátsó lábához volt hurkolva – Edd saját kezűleg kötözte meg – a többi része pedig az ágy azon szeglete alá rejtve, amit egyébként a játékosdoboz eltakart a szem elől.
A kötelet felfogta ölébe, visszalépett az ablakoz, a mélybe vetette, és ereszkedni kezdett rajt.

Edd ablaka a ház mögé, dél felé nézett. Az étkező, a szülői szoba, és a mosdóhelyiségek is mind-mind északra néztek, más helyiséget – leszámítva a keleti fekvésű zongoratermet – nem használt sem atyja, sem pedig anyja.
Edd gyengéd huppanással lábai alatt ért földet, behúzott nyakkal, nyugtalanul körbepászázott, majd egy kurtát füttyentett.
– Tiszta a levegő? – aggódta egy vékonyka hang.
– Teljesen – felelte Edd magabiztosan.
– Egész biztos? – kérdezte egy leányka hajszálvékony, tündéri hangja.
– Egész biztos. Becs’ szó!
A kúria emelt szerkezetű volt. Az alapját egy díszítetlen, az összképet tekintve egyáltalán oda nem illő, monoton, fakó téglasor emelte meg egy méterrel, így védekezve a beázástól, vagy a sártól. Hogy a látványt ne rútítsa, Edd nagyapja még az építkezés alatt egy sor málnabokrot ültetett a ház tövébe, így rejtve el a ház nem egészen szép alapját.
Mostanra ezek a málnabokrok akkorák lettek, hogy akár egy tízéves kislányt is elrejthettek volna, feltűnés nélkül.
Ahogyan azt meg is tették.
– Szia Edd – lépett elő a leány.
– Izé… szia Eléna! – köszöntött a fiú.
Edd lélegzete minden találkozás alkalmával rendszerint elakadt egy pillanatra. Eléna olyan érdekes volt. Valahogy más. Egy kicsit legalábbis másabb volt Edd számára: parányi teremtmény volt, fidres-fodros szoknyácskába bújtatva, amitől olyan kellemesen furcsa volt. Nem is beszélve arról, hogy az aranyszín haja elől a szemöldökénél függönyt alkotott, hátul pedig copfba volt fogva. Ez is olyan érdekes volt. No, meg persze az, amikor Eléna mosolygott, az… nos, bármilyen is volt, annyi bizonyos, hogy más, mint mikor Edd magát nézte a tükörben mosolyogva, vagy például, amikor az emberek mosolyognak.
Ezek a furcsa, furcsa, és újra csak furcsa érzések, ezek mindig megakasztották Eddet. Valahogy nem tudta őket hova tenni, pedig már tizenkét éves!
– Ezt neked hoztam – mondta a kislány, s szoknyájának előzsebébe túrt.
Apró kezei táncot jártak a ruhában, aztán mikor kihúzott egy darab rózsaszínű cukrot, és Edd felé nyújtotta, a fiú újra csak megakadt.
– Na, vedd már el! – bíztatták a leányka vékonyka ajkai.
– Mi ez? – kérdezte Edd, de mire válasz érkezhetett volna, már szájába tömte a valamit.
– Anya adta. Azt mondta, régről maradt, még a Szürkesörény fal felhúzása előtti időkből – válaszolta, majd ő is bekapott egyet.
– Azta! – ámult Edd.
A cukor olvadni kezdett a szájukban. Mézédes eperíze volt.
– Apa azt mondta, hogy eljöhetnél egyszer hozzánk – mondta Eléna.
– Tudod, hogy az én atyám nem engedi… nem szereti a tiédet – búslakodott Edd.
– Pedig jó lenne! – vágta rá a lány. – Elegem van, hogy mindig ide rejtőzök, és tök csomót várok rád, míg leérsz a kötéllel.
Tök csomót várok rád – ismételte magában Edd. Tök csomót. Robert mester rákoppintana a tanítóbottal a fejére, ha ő ilyet találna mondani.
Persze nem arról volt szó. Eddet nem zavarta a dolog, és az sem volt mellékes, hogy Elénát nem tanította mester. Szó sem róla, nem voltak szegények, mi több, Eléna atyjának is ugyan akkora – legalábbis közel akkora – vagyona lehetett, mint Eddéknek. A különbség inkább az volt, hogy Elénáék kilencen voltak testvérek, így a pénz több felé oszlott el, ahogyan a figyelem is. Eléna pedig legkisebbként nem kapott annyi felügyeletet, mint fivérei és nővérei, bármennyire is szerették őt. Az anyai szeretet ölelő karjai őt is közrefogták, mégis valahogy voltak dolgok, melyek Eléna esetén – így a magántanár is – kimaradt.
– Nem lehet – horgasztotta le fejét a fiú.
– Apád sok mindenkit nem szeret, igaz? – tapintott a lényegre Eléna.
– Hát, igen – ismerte be Edd. – Ott van például Szürkesörény Genn. Apa egyenesen útálja őt. Akárcsak a kuzinunkat. Apa szerint csak a vagyonunkra fáj a foga, ezért apa ki is tagadta őt az örökségből. Azt mondta, hogy amíg él, Brann bácsi egy garast sem fog kapni.
– És a bácsikád csak úgy tűrte ezt? – kérdezte Eléna, és bekapott még egy cukrot.
– Nem. Azt mondta apának, hogy megbánja még ezt. – Edd odahajolt a lányhoz, majd félve suttogta a fülébe:
– Bosszút esküdött.

Eztán a képzelet szárnyalt. Ennek a mesének a végtelen sem szabhatott határt. Kitaláltak egy világot, s eljátszadoztak a kacér gondolattal, hogy a gyerekek irányítják a dolgok menetét, és ők mondják meg a felnőtteknek, mit is kell tegyenek. Edd és Eléna alaposan körbe rágták a dolgot, mígnem már meg is tévesztette őket az idő.
– Most mennem kell – közölte szomorún Edd. – Nem késhetek el a vacsoráról. Holnap? – kérdezte lelkesen.
– Holnap – felelte kevés életteliséggel a lány.
Nem szerette már e találkák titkát magában cipelni.
A holdfény gyengén világította meg az udvarban egymás arcára esetlen puszit nyomó gyerekeket, s utána már csak egy kislány távolodó árnyékát, és egy kötélre felfüggeszkedő fiúcska sziluettjét kendőzte el a kinti sötétség, míg a távoli messziségben egy farkasvonítás hallatszott.

Edd kapkodva öltözött, szinte maga előtt látta apjának haragos arcát. Idősebb gróf Vérkarom Edward, a nagybirtokos, akire szégyent hoz a fia… Edd kívülről fújta már a szentbeszédet, ugyanakkor nem volt kedve újfent végighallgatni.
Edd néha annyira megharagudott rá egy-egy szidás után, hogy elhatározta: ő nem fog rá hasonlítani. Sőt! Amiben csak lehet, különbözni fog, és azzal kezdte, hogy akárhányszor le kellett valahova írnia a saját nevét, mindig úgy írta: ifjabb Vérkarom Edwart. Direkt T-vel a végén a D helyett, és még az sem zavarta, hogy Robert mester mindannyiszor kijavíttatta vele. Ez akaratjáték volt, és Edd, azaz, hogy Edwart tudta: ő fog nyerni.
Csokornyakkendő egyenesen áll, a szmoking hátulja párhuzamos, a lakkcipő kellőképp fényes, gallér megigazítva – vette sorra Edd.
– Már mehetünk is – mondta a tükörnek, s újra nekiiramodott.
Gyorsan szedte lábait, ki a folyosóra, onnan a lépcsőkre, le a földszintre, be az étkezőbe.
Edd higgadtságot mímelve sétált be az étkezőbe – utolsóként. Így Eddel együtt még valaki besétált az ajtón: a fagyott csend félelmet keltő szelleme.

Az étkezőasztalt jobbról és balról öt-öt szék fogta körbe, plusz egy-egy mindkét végén. A négy személyre megterített ezüstétkészlet tökéletes fényességűre csiszolt kanalai, villái, kései visszaragyogták a szélesperemű kandallóban ropogó tűz táncoló lángjait. A kandalló feletti falfelületen két, keresztbe tett kard felett, egy kitömött szarvasfej trófea bámulta üveges szemével az étkező másik végében lágyan játszó zenészeket.
Két hegedűs asszony, férfiöltönyt viselve, és egy öreg, bajszos úr, méretes nagybőgővel. Edd fülének unalmas dallamok voltak e emelkedett művek, melyeket rendszerint játszottak a vacsora kíséretéhez, s ezen elégedetlenségének gyakran hangot is adott, de ezúttal nem. Nem. Ezúttal félszeg léptekkel, a szégyen és apja szigorától való félelem keserű egyvelegének ízével szájában kullogott az asztalhoz. Kihúzta a széket, majd minden esetleges szemkontaktust kerülve leült.
A semmi sokszor nagyobb súlyt nyom a latba, mint amit gondolnak róla az emberek. A semmi volt az, ami megelőzte minden egyes alkalommal atyja haragját. Ilyenkor csak nézett. Az idősebbik Vérkarom úgy tekintett le Eddre, mintha legalábbis a világ minden bűne az övé lenne az alig egyperces késés miatt.
Gondosan felöltözött, oldalt őszes, felül koromfekete hajú gróf, tiszta, ápolt arccal, természetesen a borostaszőrök legkisebb nyoma nélkül – mindig frissen beretvált – állkapoccsal… De a tekintete… a tekintete volt az, ami leginkább megkülönböztette őt a többi embertől. A szemgolyója hideg volt, fagyot árasztott, hogy Északszirt minden jégcseppje újra megfagyott volna tőle.
– Mihaszna kölök – szólt hangján.
– Sajnálom, atyám – szabadkozott Edd. – Én csak…
– Ha kifogásokat szeretnék hallgatni, megkérdezném a szolgákat arról, hogy miért nem dolgoznak gyorsabban – felelte Edward. A férfi elfordította fejét, haragos tekintetét a semmibe révesztve. – De engem nem érdekelnek a kifogások. Te is tudod. Holnap ha nem vagy itt időben, akkor többé a szemem elé sem kerülsz.
– Sajná…
– Hol az étel? – kiáltotta előre durván az idősebb Vérkarom.
A gróf intett egyet, mire a konyha irányából megszólalt egy csengő.
– No, és te? Nem is szólsz semmit, hogy a gyermekünk, Edd, akinek mindig hűséges engedelmességgel kellene atyja felé lennie, képes elkésni? Holott csak annyit akarok mindig, hogy legyen itt időben. A szabály, az szabály – fordult felesége felé a férfi.
Matilda már jól ismerte ezt. „A szabály az szabály”. Az asszony jónéhány évébe beletelt, míg megtanulta a napjában gyarapodó szabályokat, melyek persze kiterjedtek a legcsekélyebb jelentőségű dolgokra is. Emlékezett rá, mikor hajdanán – akkor még újdonsült – férje az első szabályt hozta. Igen. A mai napig fel tudja idézni magában, mikor azt mondta neki: „Az első gyermek fiú legyen, Matilda! Az őseink szabálya, és mint tudjuk, a szabály az szabály”.
Gúnyos irónia az élettől, hogy nem Edd lett az elsőszülött. A fiú nővére őt megelőzően két évvel érkezett, és persze ennek is csak Matild itta meg a levét. A szülést követőleg – mely során egyébként a férfi jelen sem volt – több hétig nem látta Edwardot. A gróf, hogy akkor hol tartózkodhatott, a mai napig rejtély volt, s mikor megjött, akkor is csak annyit mondott: „Ha már nemet te választottál, a nevét én adom a leánynak”.
– Alig egy perc volt, ne hagyd, hogy jókedved szegje, drágám! – próbálkozott az asszony, magában viszont már előre nyugtázta, hogy szavai mit sem érnek.
A nő egész más teremtés volt. Jószívűségére mindig lehetett számítani, mikor a szolgák, azaz hogy, mikor a felszolgálók és a többi dolgos emberük lelke a gróffal való – többnyire kellemetlen kimenetelű – találkozás után kis megnyugtatásra szomjazott.
Szívből szerette Eddet is, és Edd nővérét, Lolkát is, ami pedig külön dicséretes volt, hogy – ha nem is tiszta szívéből – de férjét is.
– Ha megszegjük a szabályokat, káosz lesz – intette le a férfi.
Az úr kényelmesen hátradőlt, s látványosan türelmetlen pillantásokkal illette a pincért, aki kissé feszengve tette le elé az ételt.
A vadraguleves párája fölcsapott a tálból, s mikor mind a négyük elé került, elsőként a gróf kanalazott belőle, s mikor ez bekövetkezett, már ehettek a többiek is.
– Ehh – szólalt meg Lolka egy túljátszott fintor kíséretében.
– Nem ízlik tán? – kérdezte atyja, titkon remélve, hogy a válasz nemleges lesz, így nem is szükségeltetik neki kitalálni semmiféle okot, hogy a mai estén is üvöltözhessen a szakáccsal.
– Mondjuk úgy, hogy volt már ennél jobb is – húzta fel orrát Lolka.
Az igazsághoz hozzá tartozott, hogy ez volt Vérkarom Lolka módszere. Nem a levesről volt szó. A leves – amit egyébiránt igencsak ízletesnek talált – volt a mai hízelgési-köre. Csak így hívta, „hízelgési-kör”, más, jobban kifejező dolgot nem talált rá magában. Az ilyen hízelgési-körök, mint a leves, vagy a vasalt ruhák legapróbb ráncainak kikutatása, vagy éppenséggel az a parányi por, ami véletlenül maradt a sarokban, na, ezek voltak azok.
Anyjuk persze pontosan tudta, mi is lapul meg a háttérben, de nem rótta fel egyszer sem lányának, holott magában nem kevésbé helytelenítette a dolgot. De hogyha ez Lolka egyetlen módszere, hogy apja szemében a hibáját – mégpedig, hogy lánynak született – kijavítsa, és ezen fanyar úton kerüljék közelebb hozzá, hát úgy tegye csak.
A legszörnyűbb az egészben az volt, hogy ilyenkor a gróf rendszerint retorziókat alkalmazott. Hogy néhány ilyen említésre kerüljön, ékes (vagy épp éktelen) példája a sarokban ujjnyi port hagyott takarítóleánynak a másnapi, nádpálca égette csíkok, lila nyomainak hosszú vonalai. Lolka álproblémái, és túljátszott, apjának tetszelgő bemártásai olyan további dolgokat is a világra szültek, mint a szobaasszony megtépázott haja, a folyamatos üvöltözés és lelki sanyargatás.
Ezek kettős élű balták voltak – mondta gyakorta atyjuk. Egyrészt, a személyzet megtanulja, hol is a helye, másrészt gyermekei megtanulják, hogy hol is van az ő helyük. A cselédek helye – az idősebbik Edward szemében – az alázatos szolgálat terén, és az „örüljenek, hogy szívéjességemből tető került a mihaszna fejük felé” terén mozgott, míg gyermekei rendszerint a „Ti többet értek, mint más emberek” -féle mentalitásban lelték helyüket.
– Ehh – lökte odébb levesét a gróf. – Igazad van. Vigyék el! – kiáltotta hátra.
A leves gyors pillanatok alatt tűnt el az asztalról, s néhány perc várakozás után előlépett a konyha ajtaja mögül a séf.
Fehér köpenybe, tornyos sapkába bújtatott, köpcös emberke, rózsaszín arccal, melyen általában rémület és megszeppenés kivehetetlen egyvelege ücsörgött. Ma azonban valahogy más volt. Sokkalta… bátrabb?
– A főételt? – kérdezte a séf.
Hangja egyáltalán nem volt zavart és határozatlan, ami tőle nem megszokott jelenség volt.
– Csak hozzák már – felelte a gróf maga elé, szemet sem vetve az aljanépre.
Edwart azért elcsodálta a dolgot, de ő tartotta magát a másik szabályhoz – „Az asztalnál csak akkor szólj, ha apád kérdez”.
– És – folytatta a gróf. – Azt beszélik, hogy a nemrégvolt háborúk után Viharvárad odalenn újra áll. Én nem tudom miből, de annak a töketlen Variannak mélyen a zsebébe kellett nyúlnia. Még jó, hogy nem ér el immár befolyása idáig. Míg a Szövetségtől távol maradunk, Gilneas tündökölni fog, mint ahogy tette azt, mióta világ a világ. Mit gondolsz róla, Edd?
– Robert mester azt tanította, a Szürkesörény Fal megvéd minket. Azt is, hogy…
– Háh! – vágott közbe atyja. – Gilneast nem kell megvédeni semmitől. A Gilneasiak megvédik magukat. Ezt jól jegyezd meg! Erősebbek és jobbak vagyunk, mint a többi ember! – Vérkarom gróf belekortyolt a borba, majd nagyot nyelve folytatta. – Egyébként meg Szürkesörényről ne beszélj itt nekem! Ugyanolyan szarházi senki, mint az unokabátyád. Ugyanolyan kapzsi, ugyanolyan ármánykodó, és éppen olyan áruló! A régi háború során egyedül a mi családunk támogatta seregek miatt lehetett Gilneas most független, nem pedig Szürkesörény Genn vezetése miatt. Ez így van!
Mire Vérkarom belelovalhatta volna magát a múlt eseményeinek dühös ködébe, szerencsére csengetés hallatszott a konyha felől.
A séf hozta az első adagot, melyet egyenest a gróf elé tett le, három másik felszolgáló pedig a többiek elé helyezte a tálakat.
Ahogy tökéletességet visszatükröző fémmelegítők felemelkedtek, alóluk felcsapott a forró étel zamatos illatokat sejtető gőzpárája.
Pácolt báránycomb, párolt zöldségekkel, sült burgonyagerezdekkel, pikánsan fűszerezve. Pompás.
Mindenki várt.
A zenészek a sarokban csak játszottak tovább.
A séf általában egyből eltűnik az ajtó mögött, hogy a desszertet előkészítse, s hogy a habot cikcakkos fodrokban igazgassa el a meggyes süteményen, ám ezúttal megállt a konyhaajtóban, s szótlanul figyelt.
Gróf Vérkarom Edward beleszagolt az illatokba, s villájára tűzte az első falatot.
Ahogy ez megtörtént, s a fémtüskék átbökték az omlós hús szálait, a zenészek – az addigi csendes hangerőt tartva ugyan – de kissé dinamikusabb dallamokat húztak meg.
A férfi a szájához emelte az ételt.
– Remélem, ez majd elnyeri tetszésed, Lolkám – tette hozzá.
Lolka felhúzta szemeit, kissé égnek emelte arcát, mint aki nem is akar az elé helyezett förmedvényre nézni – mert, hogy biztosan az.
Élesebb csíkok, hangosabb csíkok nyikkantak meg a hegedűkön, s a nagybőgő is néhány mélyebbet ütemezett.
Edd azt figyelte, mikor kapja már be a falatot apja. Addig ugyanis tilos volt belekóstolni az ételbe, míg atyja le nem nyelte az első darabot.
Gyorsuló dallam, hevesebb lejtések és emelkedések követték egymást a sarokból.
– Jó étvágyat – üzente hátulról a séf.
Vérkarom gróf legyintett egyet, mintha csak egy idegesítő légy zavaró jelenlétére reagálna, s bekapta a falatot.
A zene – valamivel hangosabban – egész más, az addigitól teljesen eltérő ütemet diktált.
Matilda, Lolka és Edd kezükbe vették késüket, és gyengéd szeletet kezdtek kanyarítani a húsból.
A gróf csak rágott, rágott, magához vette a bort, mélyet kortyolt, s közben újabb falatot tömött szájába.
– Azt beszélik… – mondta a férfi keskenyre kunkorított szájjal, még rágás közben – valami mozgolódik újra délen. Úgy tudom, az a töketlen Wrynn féltucat felderítőt küldött az Átkozott Földekre, hogy…khm…
A gróf hangja elfúlt. Néhány köhintés után újra magához emelte korsóját, ivott egy keveset, majd egy nagy levegő kíséretében nagyot nyelt. Lélegzett egy mélyet, kifútta, s egy pillanatra csak nézett maga elé.
A zenészek hirtelen vonásukból most megálltak. Egy szólam sem pendült ki hangszereikből.
– Edward, minden rendben? – kérdezte az asszony.
Kezével férje keze felé nyúljt, de az durván visszalökte őt.
– Persze – mondta nehezen Edward, s csuklott egyet. – Csak túl nagy volt a falat. Alig lehet elvágni ezt a húst – irányozta dühödt mondatát a konyha felé.
– Igyál még rá! – szólt közbe Edd.
Atyja biccentett, s újfent felemelte a poharat, ami ezúttal kiesett a kezéből, s ő maga pedig tányéra felébe borult, könyökeivel támasztva meg testét.
– Mi az? – kérdezte Lolka.
Edward tányérján a báránycomb ropogós színekben tündöklött. A zöldségek ínycsiklandóan gyöngyöztek a kevéske vajtól, ami megízesítette az egészet. A burgonyagerezdeken néhány zöld fűszer véletlenszerű vonalkája, és… és… néhány vércsepp?
Egy csepp vérecske. Elfogadhatatlan, tán a séf elvágta az ujját? Az az ügyetlen marha nem csak hogy ostoba, de nem képes figyelni arra, hogy mit tálal fel ő elé? – háborodott fel magában a gróf tányéra felett bámulva.
Csakhogy megjelent még egy csepp vér is. Aztán egy újabb. És akkor tudatosult a dolog…

A kis Edwart, mintha kővé vált volna. Ahogy atyja zilált, ő ugyan úgy. Hevesen kezdett verni a szíve, s nem is értette igazán, mi történik. Miként látta elkékülni apjának arcát, a megingathatatlan, erős, mindig szigorú grófnak, kit félnek az emberek, az olyan volt, mintha csak a világ fordulna ki normális menetéből.
Anyja odarohant, s hátát kezdte lapogatni, míg a férfi csak köpködött, s minden egyes nyáltócsáját egy adag vérgumó is megtoldotta.
Lolka felüvöltött, szájához kapott, és ordító rívásban tört ki.
Ő maga viszont csak ült ott. Képtelen lett volna megmozdítani lábát, vagy kimondani akár csak egyetlen szót is. Akár a sóbálvány.
A gróf szemei kiduzzadtak, felsőteste előre-hátra vágódott az asztal sarka és a szék támlája között. Arca másodpercről másodpercre vesztette színeit, miközben szája és kitágult orrlyukai folyamatosan ömlesztették vérét.
Edd mellkasa úgy járt föl s alá, mint azelőtt még soha. Mintha ő maga lenne az, aki vérében fuldokol, s egy-egy kortynyi levegő után kapkodna.
Mi történik? Mi történik? Mi történik?! – szólt fejében önnön gyermeki hangja, unhatatlanul ismételgetve ugyan azt.
Ezen a ponton képtelenség volt számára kapcsolatot teremteni az előtte történtek, és a valóság eseményei között, holott mélyen magában tudta, hogy e kettő egy és ugyan az.
Álmodom. Álmodom! Álmodom?

A gróf fogai vérkerítést alkotva vöröslöttek kéklő arcának alján.
– Megölöm! Megölöm mindet! – fuldokolta utolsó levegőivel.
A férfi szemei fennakadva remegtek, s teste egyre inkább vetette magát jobbra-balra.
Csúfos haláltusájának aztán végül egy bárd vetett véget. Egy hentesbárd, váratlanul hátának közepén. A lapos, vastag penge olyan mélyen vágódott bele a férfi hátába, hogy hallani lehetett a gerincoszlopot eltaláló reccsenést.
Vérkarom gróf tehetetlenül, vérben tocsogva placcsant rá saját asztalára, s a következő pillanatban már üveges szemeivel bámulta oldalt ülő fiát.
– Gerald! – sikította Matilda, a mellette álló séf láttán, aki még mindig a bárdot fogta.

Gerald, a Vérkarom testőrség feje mindig grófjának közelében volt. Mikor ura kilovagolt, ő is vele tartott, s mikor Edward nyugovóra hajtotta fejét, ő őrt állt ajtajánál. Az egyetlen volt talán, akit az úr valaha emberszámba vett. Mikor Geraldot az a megtiszteltetés érte, hogy a kis Eddet taníthatja kardforgatásra, azon a napon örökre – boldogságát kimutatandó – elkötelezte magát, hogy nem pusztán legjobb tanára lesz a fiúnak, de olyan formán tanítja meg harcolni, hogy párját sem találja majd Azerothban.
Aznap este Gerald az étkező előtti nappaliban tartózkodott. Két legjobb emberének épp régi harcokról, azon időkről szólt meséje, mikor még az összes grófság összefogott egy célért, s Szürkesörény Genn seregeivel csatlakozva, az emberek Szövetségét gyarapították Gilneas lobogója alatt, és háborút vívtak, mikor Matilda sikolya közbevágott.

Gerald és a két másik feltépték az ajtót. A katona – miután benyitott, s a helyzetet annak súlyossága nélkül felfogta volna – azon nyomban kiontotta kardját, s véres csonkot hagyott csak a séf nyakán. Aztán látta csak meg, ahogy a felszolgálók, a zenészek és az újonnan feltűnt cselédek is egytől-egyig, tőrrel a kezükben a gróf holtteste felé masíroznak.
Gerald füttyentett, s nem egészen fél percen belül a Vérkarom testőrség többi tagja is berohant az ajtón.

Edd arra eszmélt, hogy anyja erősen belemart csuklójába, s rángatni kezdte maga mögött.
– Gyere Edd, gyere már! – sikoltozta könnyei közt Matilda.
Gerald teste áthatolhatatlan pajzsként védte őket. Árnyékában megbújva elkúsztak a nappaliig, ott Gerald levágott két szolgálót, egy harmadiknak pedig kicsavarta kezéből a konyhai kést, és belevágta szemébe.
A hangok eltorzultak, elnyúlt háttérzajoknak hallatszottak Edd fülében. A borzongás rémülete kiült arcára, s a falfehér felfoghatatlanság értetlen kifejezése odafészkelt gyermeki arcára.
Az étkezőben a két Vérkarom testőr kiengedte a bennük lapuló állatot, melyet a hosszú, háborúmentes időszak ásott el legmélyen. Rutinszerű csapásokkal húztak vér pettyezte csíkokat a személyzetbe, de mikor körbevették őket, azzal már a képzett őrök sem boldogultak.
Minden oldalról, az összes oldalról jöttek az apró pengék végzetes döfései, mígnem lyukacsos testük a földre hanyatlott.
Gerald elmenekítette az előtérig Vérkaromékat, de láthatóan nem volt elegendő a gróf halála a cselédségnek. Miután az ebédlőben végeztek, az asszonyt, és gyermekeit vették célba. Felváltva törtek ki az ajtón Matildáék nyomában.
– Menjenek az alaksorba! Az ottani alagutat használva a birtok alatt eljuthatnak a Vérkarom helyőrségi barrakba, ott majd megvédik magukat. Indulás! Én feltartom őket – parancsolt rájuk Gerald.
Az anya egy különös, túlélés hajtotta erővel rángatta végig zavart gyermekeit a folyosón, be a boltíven, el egész az alaksor lejáratáig.
– Ha bármi történne Edd, ezt jól őrizd meg! – mondta a nő, s Edd zsebébe csúsztatta medálját.
A fiú persze mit sem törődött a dologgal, még mindig próbált valamiféle értelmi kapaszkodót találni a világban, jóllehet mindhiába.
– Jönnek. Megölnek minket. Levágták Geraldot – hebegte rémület festette fekete könnyei közt zavartan Lolka.
– Nem, nem, nem lesz baj! – hazudta Matilda. – Csak ide be kell mennünk.
Egy reteszelt, vaskos ajtó előtt álltak. A nő próbálta reményvesztetten szabni, húzni, ütni annak beragadt, rozsdás zárját, ám mindhiába.
A folyosó végén feltűntek a cselédek.
Ahogy anyjuk kissé megemelte az ajtót, a zár nyikkant egyet, de még mindig semmi hatás.
Egyre közeledtek. Edd belemart anyjának szoknyájába. Lolka befejezte a sírást – a könnyezést nem – s kifejezéstelen, fagyott arcának alján, szájánál egy nyálfonal kezdett ereszkedni.
Közel voltak, alig néhány méter. Késeik pengéjén megtört a kevés, beszökő holdfény.
A zár retesze kattant egyet, s az ajtó kinyílt ugyan, de pusztán résnyire. Az asszony belekapaszkodott, s húzni kezdte. Nem moccant, csak néhány centit.
A sötét beárnyékolta a folyosót, de határozottan látszott: a szolgálók már itt vannak, alig néhány méter. Véres kötényeiken, vörösre festett hangedliken, és emberfoltos szakácskabátjukon ott volt bosszújuk.
Újabb centikre nyílt az ajtó, elég keskeny volt, de még egy kis erőfeszítés, és…
Odaértek. Három kés csapott bele az asszonyba. Az egyik a vállát találta, másik felsőcombjába, harmadik pedig lapockái közé fúródott.
Hangos kiáltás, elcsuklott sikoly. Lolka felüvöltött, s Edd látta, ahogy lecsapnak rá a kezek.
A világ eltorzult, elmosódott képpé vált a fiú szemében.
Az eszméletvesztés határán pusztán néhány dolgot közvetített számára agya:
Matilda valamiféle külső erő segítségével még betuszkolja őt az ajtó mögé, aztán a földre hullt.
Az egyik szolgáló csuklója utána kapott, megragadta, s húzta volna, de nem engedte az újonnan szűkülő rés.
Maró fájdalom kézfején, mintha… mintha csak… úgy tetszett, akár ha megharapták volna, de ebben Edd már nem volt bizonyos. Az egész túl hirtelen volt, végtelen káosz és zavartság közepette.
Aztán az ajtó becsukódott. Edd egy koromsötét, fény nélküli, fekete helyiségben találta magát. Az alaksor ajtaja eltakarta szeme elől a borzalmakat, de hallani, még hallani vélte, miként anyja húsába csapódnak a pengék újra meg újra.
Edd szeme alján nem gyöngyöztek könnyek. Nem. Egy csepp sem. Elvégre az valóság lett volna, ami viszont most történik, az nem lehet. Az nem lehet!
Zavart szertelenségében, s Matilda vagy épp Lolka átszűrődő sikolyában a rémület ott környékezte a fiút, de ő nem engedte be. Noha nem bátorság miatt. Nem. A teljes képtelenség szülte tehetetlenség végett.
A hangok hamar alábbhagytak. Rettentő szabályossággal egyszer csak elnémultak. Vagy befejezték az öldöklést odakint, vagy Eddet elhagyta hallása. Nem tudta, s nem is tudta megállapítani sem.
Sokkolt ürességében egyvalamire volt képes: oldalt tapogatott kicsit a falon, majd mikor remegő kezei beleütköztek a felfüggesztett fáklyába, végig húzta annak viaszos-foszforos csúcsát a falon, s gyenge fényt engedett szabadon a sötét pinceszobában.
Az első, amit meglátott, az kicsiny kézfején egy szabálytalan félkör alakú, véres foglenyomat, melynek párját megtalálta tenyerén. Fájt is volna, sőt, nagyon is, de nem volt fájdalom. Nem volt semmi a világban. Semmi valós. Semmi valós!
A következő dolog, ami szembe ütközött vele az egy, a sarokban húzódó pókháló volt, majd mikor hátra fordult, meglátott valami mást is. Több mást is.
A falak szabályos négyszöget alkotva zárták közre a bepucolatlan, téglaszobát. Ahogy Edd befelé nézett, s fáklyájának gyér fénye tovaterjedt, felfedte a terem többi részét.
Mind a nyolc sarokban, s az illesztékeken, a plafont alkotó gerendákon is méretes pókhálók, porszálak és réteges koszfonalak húzódtak. Mindenen, kivéve a szoba közepén elterülő hullákon. Középen feküdt egymás hegyén-hátán három meztelen, kivágott szemű férfi. Feketés szemgödrükből messze lefelé csíkozott az alvadt vét. Mögöttük egy, a gerendákról lefüggő, ugyan csak levetkőztetett, lehunyt szemű, tépázott hajú, a tetőfákba testénél fogva beleszegezett nő lógott lefelé.
Oldalt tökéletesen kiterítve feküdt egy ötödik hulla. A törzsének csonkja középütt, négy végtagja tőle félméterre.
Másik oldalon egymáshoz illesztve egy férfi és egy nő. Közösülő testpózukat egy hosszú, gyalulatlan, faszálas karó rögzítette egymáshoz.
Edd jobbra lépett egyet. Talpa alatt reccsenés. Lenézett.
Lábánál egy hüvelykujj, és néhány letépett, piros köröm.

Az ifjú Vérkarom Edwart szemei fennakadtak, feje enyhén vibrált, szeme előtt elfakult a fény, s agya kikapcsolt.
A fiú ájultan csuklott össze, s ekkor már csak a fáklya pislákoló lángja számított az egyetlen élő dolognak a szobában.

Az éj leple továbbra is takarta a földet, az árnyfekete égbolton épp úgy csillagzottak az ezüstpettyek, mint addig, s a hold keskeny félköre is kegyetlenül díszelgett, szinte elveszve a sötét messzeségben, és az éjszaka csak mesélt tovább…

FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

Gitta

Gitta vagyok, a WoWLore Fordítások blog írója és gazdája. 2008 óta játszok a WoW-val kisebb-nagyobb megszakításokkal (mostanában inkább nagyobbakkal). 2010 nyara óta fordítok lore témájú írásokat magyar nyelvre. 2011. januárjában indítottam el saját blogomat, a WoWLore Fordításokat, mely mára a legnagyobb magyar nyelvű lore-ral foglalkozó oldal. 2015-ben írásaim egy részéből gyűjteményt hoztam létre Azerothi Históriák néven, mely 2016. decemberében nyomtatott formában is megjelent (jelenleg csak elektronikusan elérhető).

3 thoughts on “Fanfiction – Az éjszaka meséje 1. rész /írta: Laptos/

  • 2017-05-22 at 4:14 du.
    Permalink

    Ahw végre!
    Nem olvastam még el és nem is fogom amig nem lesz kint az összes rész de már nagyon vártam a következőt!
    Hány részes teljes egészében?

    Reply
    • 2017-05-22 at 8:10 du.
      Permalink

      Őszintén szólva ez is tíz részesre sikeredett, heti rendszerességgel küldöm majd Gittának 🙂

      Reply
  • 2017-06-25 at 8:02 du.
    Permalink

    Nem tudom, van-e esetleg olyan elvetemült, aki véletlenül hétről hétre követné ezt a kis történetet 😀 Ha mégis akad ilyen bátor, neki mondanám, hogy a héten VOLT fesztiválon leszek, így valószínűleg a hetedik résszel picit csúszni fogok sajnos. Addig is jó kalandozást mindenkinek Azerothban! 🙂

    Reply

Vélemény, hozzászólás?

You have to agree to the comment policy.