Sötét Tükör 2. rész – írta Steve Danuser

FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

A világ sűrű, füstös ködben úszott. Nem volt értelem, nem volt érzelem. Csak gyűlölet. Gyűlölet, amely mélyen gyökerezett tudata sarkaiban, csápjai indaszerűen tekeregtek bűzös belsejében. A férfit, aki volt, megölték, vére besózta a földeket, amelyeket egykor otthonának hívott. Lehet, hogy ez a lény birtokolta a halott férfi testét, de semmilyen önálló akarata nem volt. Nem is volt rá szüksége. Csak azért létezett, hogy a Lich Kinget szolgálja.

Visszafordult a föld felé, ahol utolsó áldozatának félig elfogyasztott holtteste hevert. Az erő melegsége gyorsan átjárta a testét, ahogy kiharapott egy húsdarabot a nő torkából. Emlékezett az extázisra, ami elragadta őt, miközben a nő sikolyai egyre halkultak, a terrorra, ami megdermedt halott szemeiben, ahogy elnyelte őt. Újra harapott, hogy ugyanezt az érzést átélhesse.

Vajon napok vagy évek teltek el, amióta felélesztették? Egyáltalán nem számított. Az idő a halandók terhe volt, és a mester ajándéka megszabadította őt ettől. Egyetlen cél vezérelte minden cselekedetét, a kényszer, hogy elterjessze az élőholt járványt Lordaeron megbukott királyságában. Hogy kifossza azokat a földeket, amelyeket ember lelke annyira szeretett. Ha a rosszindulaton kívül lett volna bármi más a szívében, hosszan és hangosan nevetett volna a helyzet iróniáján.

Abbahagyta a táplálkozást és várt. Várt, mert ezt parancsolta neki a mestere.

Egy pillanattal később megérezte. Az unholy mágia, amely az ő élettelen testét is felélesztette, most a nőét is megmozdította. Megrészegülten figyelte, hogy áldozatának holtteste a Scourge tagjaként éledt fel, és ezentúl ugyanaz vezérelte, ami őt. A nő ránézett, élettelen szemeiből eltűnt a félelem, helyét az izzó harag vette át.

Mosolygott volna, ha sérült állkapcsa nemcsak néhány húscafaton lógott volna. Lehet, hogy ő is visszamosolygott volna rá, ha nem döbbent volna meg a nyílvesszők látványától, amelyek belefúródtak a nő koponyájába. Új társának teste egy halomra bukott, és megrázkódott.

Megfordult, hogy szembenézzen támadóival. Három csuklyás alak magasodott föléje. Lényének egy része felismerte fegyvereiket és tudta, hogy milyen veszélyesek azok, de az emlékek távoliak és elmosódottak voltak. Nem törődött a halott férfi hasztalan figyelmeztetésével, ami ott lebegett az agyában. A gyűlölet feltámadott benne, és követelte, hogy eresszék szabadon.

Ahogy felkészült, hogy előreugorjon, a középső célpont egy parancsot kiáltott. A két szélen álló egyszerre emelte fel íját, és súlyos, tompa nyílvesszőket lőttek ki a lábába. Keményen a földre zuhant. Valahányszor megpróbált felállni, újabb nyílvesszők kényszerítették térdre. Átkozott teremtmények! Nem kezdett el azon gondolkozni, hogy vajon miért nem végeznek vele ugyanúgy ezek a csuklyás alakok, ahogy tették a nővel. Csak arra vágyott, hogy fogait támadói sötét páncélja között kikandikáló friss húsba mélyeszthesse. Ha majd a Scourge tagjaként fognak utána feléledni, már nem lesz szükségük az íjaikra. A gyűlölet lesz a fegyverük ugyanúgy, mint neki.

Beleszagolt a levegőbe, hogy felszítsa éhségét, de a szag összezavarta őt. Ellenségei nem voltak sem emberek, sem elfek. Nem voltak élők – ugyanolyan halottak voltak, mint ő. Miért akarják megállítani akkor őt abban, hogy beteljesítse a mester akaratát? A megmart állat félelme és frusztrációja szorította össze, miközben egyik lövés a másik után kényszerítette térdre.

– Nathanos!

Egy női hang szólította a nevén. Nem. Az a név halott volt, ott rothad a Marris tanya megfertőzött földjén. Hogy merészeli ez a teremtmény feléleszteni az emlékét! Fortyogni kezdett benne a düh. Megöli a betolakodót. Enni fog a húsából. Kielégíti a halál iránti éhségét.

De valami a csuklyás nő hangjában szorosan fogva tartotta. A neve egy parancs volt, amellyel megérintette a dühöt, ami elfoglalta lelke helyét és szorosan a markában tartotta.

Nem. A gyűlölet. A mester akarata. Ha ez a három nem őt szolgálja, akkor elpusztítja őket!

– Nathanos! – szólította a nő ismét, ez alkalommal a mestere által a csatákban használt banshee rikoltó hangján. Hangjának intenzitása meglepte őt. A Lich King parancsára jött volna ide?

– Nathanos! – Nevének harmadszori hallása áttörte végre a felismerést agyában, és elüldözte a harag felhőit.

Ez a hang. Hát persze.

Sylvanas.

Ahogy a nő hátrahajtotta csuklyáját, a Járványföldek beteges sárgás fénye világította meg elf alakját. Az egykor szép és élettel teli bőre most hamuszürke volt. Haja, amely egykor aranyszínben világított, fakónak és fénytelennek látszott. Üdítő szürkéskék szeme most vöröses színben izzott. Bánat szorította össze a torkát, ahogy rájött, hogy Sylvanas maga is elbukott. De szívfájdalmát hamar felváltotta a csodálat, amelyet új formájának szörnyű fenségessége keltett. Életében mindig úgy gondolta, hogy a nő úgy viselkedik, mint egy királynő. Élőholtként egy istennő erejét sugározta.

A férfi szemei végigfutottak foltos bőrén át bütykös ujjaiig, melyek vérvörösben pompáztak a nemrég véghezvitt ölés miatt. Szégyenérzet szorította háttérbe az izgatottságot, amiért Sylvanas-szal ismét együtt lehet. A gondolat, hogy a nő ilyennek látja őt, egykori énjének rokkant, rémálomszerű változatának, undorral töltötte el. Szinte már saját volt az akarat, amellyel felemelte tenyerét, hogy elrejtse rothadó arcát.

– Sylvanas – recsegte a kiszáradt ajkak mögül. A hangja idegennek hallatszott, és rájött, hogy halála óta ez volt az első szó, amit kimondott. A Lich King szolgálata soha nem követelte meg tőle, hogy beszéljen – csak azt, hogy öljön.

– Érted jöttem, Nathanos, hogy visszahívjalak magam mellé.

Nem volt rá méltó, hogy mellette állhasson. Hogy egyáltalán ránézhessen. De a nő ereje, hatalma megbéklyózta őt, és arra kényszerítette, hogy leeressze karját és a nő szemébe nézzen. – Látod, hogy mivé lettem – morogta. – Miért akarnád, hogy egy ilyen szörnyeteg szolgáljon téged?

Sylvanas meglengette a kezét, mintha a földön heverő holttestek nyálkás darabkáit hessegetné el. – Egy új királyságot építek, Nathanos, amely a Lich King rabszolgasága alól kiszabadított halott Elhagyottakból áll. Te leszel a bajnokom, és együtt olyan mételyt eresztünk a Lich Kingre, amelytől szenvedni fog. Arthas felelni fog a bűneiért!

Torz vigyorba fordultak száraz ajkai. Az irányítás alattomos köde eltűnt, és összeszorította öklét arra a gondolatra, hogy bosszút állhat egykori mesterén. Düh és gyűlölet járta át még mindig a szívét, azonban akarata immár ismét a sajátja volt.

Nem. Nem a sajátja.

A nőé volt, ahogyan mindig is.

A Sylvanast kísérő sötét íjászok vigyázzba álltak, ahogy Nathanos talpra állt. Előre lépett, és lehajtotta fejét. – A tiéd vagyok, Sötét Úrnő. Napjaim végéig.

***

Nathanos lenézett a bal kezére. Elég bőr és ín maradt még rajta, hogy megfogjon egy íjat, és hogy megtanítsa a legügyetlenebb tanítványát is arra, hogyan lőjön ki egy nyílt. De azt is meg tudta mondani, hogy az ereje egyre fogyott. Élőholt húsa folytatta elkerülhetetlen bomlását, és el fog jönni a nap, amikor ez a kéz már használhatatlan lesz, vagy teljes egészében elrohad. Akkor vajon mit fog tudni adni a nőnek?

Lehet, hogy egy szétbomló csonk vagyok – mondta magának – de még tudom, hogy mit jelent a kötelesség. – Mondd meg, mit parancsolsz, királynőm.

Sylvanas bólintott. – Arthas egykor arra kényszerítette a Val’kyrokat, hogy halállovagokat élesszenek fel a seregébe. Az egy sokkal erőteljesebb rituálé volt, mint az, amivel most a friss holttesteket Elhagyottakká változtatják. Az erejük segítségével képesek átformálni a testedet, erősebbé… ellenállóbbá tenni.

– Nem tudnák ez a Val’kyrok mindenkivel megtenni? – kérdezte.

Sylvanas a szellemszerű harcos amazon kérlelhetetlen alakjára pillantott. – Ez egy fáradságos erőfeszítés, és nem igazán akarják alávetni magukat. Mivel a Lich King energiái nem tudják táplálni őket, ezért úgy hiszem, a saját lényük egy részét kell feláldozniuk a siker érdekében. – A férfi felé fordult. – De ez az én óhajom, ezért így is lesz.

A férfi közelebb lépett a Banshee Királynőhöz és az arckifejezését fürkészte. Azt mondta magának, hogy azért az örömért, hogy ismét provokálhassa. De ez egy hazugság volt. Valami többet akart. – Ha a Val’kyrok ezt csak egyszer tudják megtenni… miért engem választasz?

Fájdalom volt, ami átsuhant a nő szemén? Ha így is volt, csak egy pillanatig tartott, és máris átvette helyét a vasakarat és az elszántság. – Megmondtam. A Légió azzal fenyeget, hogy mindannyiunkat felemészt. Az oldalamon kívánom tudni a bajnokomat.

Kétségtelenül szánalmas volt az elégedettség, ami után vágyott. De valahányszor ezen a címen szólította őt, mindig megmozdult benne valami.

– Akkor mondd meg ennek a lénynek, hogy siessen – morogta. – Várnak az íjászok, akiket tanítanom kell.

Sylvanas egy halvány mosollyal jutalmazta őt, mielőtt még a Val’kyr felé fordult volna és bólintott. A szárnyas lény megfordult és a trónterem falából nyíló alkóvot közelítette meg. A királynő egy bűbájt suttogott, és a kövek szétváltak, feltárva egy elsötétített folyosót. Ez volt az egyik útvonal, amit használt, hogy titokban közlekedhessen a városban, és a férfi gyanította, hogy volt pár olyan átjáró, amelyet még előtte is titkolt.

Egy labirintuson át haladtak, tele kereszteződésekkel, hogy összezavarja az esetleges betolakodót. Úgy tűnt, hogy a Val’kyr ismeri az utat, talán a Mágia Negyed sötét erejének pulzálása vonzotta őt. Egy idő után ezek az energiák olyan nyilvánvalóak voltak, hogy még ő is érezte őket.

Még egy utolsót fordultak, és elértek egy zsákutcát. Sylvanas egyetlen szavára és mozdulatára az út megnyílt és ők előreléptek.

A terem falait kötetektől és mágikus tekercsektől roskadozó polcok díszítették, amelyek megcsillantak a lámpafényben. Két hatalmas kőlap nyugodott a terem közepén lévő oltárokon. Az egyik üres volt. A másikhoz egy férfi volt odakötözve alsóneműben, és láthatóan küzdött szoros kötelékeivel. Az alak mögött finom aranypáncél darabjai feküdtek, egy harci pöröly és egy pajzs. Nathanos felismerte az Argent Crusade jelét, amelyet a díszítésekbe véstek. Habár reménytelen volt a helyzete, a fogoly nem tűnt megtörtnek vagy megnyomorítottnak. Nathanos csettintett a nyelvével. Számtalan paladint fogott meg és ölt meg élete során, de kevesen maradtak ilyen ép állapotban, mint amilyennek ez a férfi tűnt.

A fogoly felé mutatva Nathanos a királynő felé fordult. – Mi ez?

– Üzemanyag – felelte a Val’kyr jeges hangján.

Sylvanas az elfoglalt oltár körül sétált. – A szertartás áldozatot kíván. Húst, amely… hasonló a tiédhez. – A paladin feje közelében megállt, majd tekintetét Nathanosra szegezte.

Vajon miféle teszt volt ez? Mit akar, hogy lásson? Nathanos közelebb lépett, és a férfi alakját vizsgálta. Volt valami ismerős a szigorú szakállban, a határozott állban, az elszánt tekintetben, ahogy a halandó azért küzdött, hogy kiszabaduljon.

Aztán lecsapott a felismerés, hogy a paladin a saját egykori ember formájára emlékeztetett. Olyan régóta volt élőholt, hogy azt hitte, minden emléke elveszett már, de ennek az embernek a látványa olyan volt, mintha a múltja tükröződött volna vissza rá.

A múltja…

Ebben a pillanatban az ember az ő szemébe nézett. Nem volt benne félelem – csak megvetés és felismerés.

Nathanos előrelépett, és eltávolította a fogoly szájpeckét. – Helló, kuzin.

Visszatetszés tükröződött Stephon arcán. – Imádkoztam a Fényhez, hogy legyél tényleg halott. Hogy a lelked nyugodjon békében. – Bánat hallatszott a hangjában, de egyúttal keserűség is.

Nathanos felnevetett. – Mondd meg, elköltötted valaha az aranyérmét, amit az íjász-parancsnok adott neked?

– Megtartottam – felelte a paladin dacosan. – Éveken át tartottam magamnál, miután Stratholme elesett, miután a Scourge feldúlta Lordaeront, remélve, hogy az unokabátyám valahogy túlélte. Gyakran kérdezősködtem, hogy mi lett veled, de csak vállvonogatást és kínos hallgatást kaptam. Aztán történeteket kezdtem hallani egy szörnyűségről, akit Blightcallernek neveztek, és aki a Marris tanyán kísért, levadászva a Szövetség hőseit, akik a békét akarják helyreállítani. Féltem, hogy ez az a teremtmény, aki megölte Nathanost, és megesküdtem, hogy a fejét veszem. Csak amikor kihallgattam két menekült suttogását Darrowshire-ben a szörny igazi nevéről, akkor tudtam meg, hogy mi lett belőled.

Stephon hagyta, hogy szavai visszhangozzanak a teremben. – És azon a napon a folyóba hajítottam az érmét. – A paladin a kőpadlóra köpött.

Nathanos némán állt. Nem volt értelme letagadni az igazságot. Királynője parancsára maradt ott a tanyán, hogy odacsalogassa ellenségeit. Különös élvezetet lelt az északi dombokról érkező nemes elf íjászok megkínzásában, azoknak a Farstridereknek a halálában, akikkel egykor együtt szolgált és parancsolt. Fennhéjázó gyalázkodásuk mind lepergett, ahogy meghaltak, vagy bántó grimasszá változott, amikor élőholtként felélesztették őket. És nem számított, hogy milyen nemes volt a hős, vagy milyen közeli barát volt az áldozat, Nathanos nem érzett sem szánalmat, sem megbánást. Nem érzett semmit. Megtette a kötelességét, amely ráadásul testhez álló is volt. Győzelmeivel elnyerte a Sötét Úrnő kegyét. Nem volt semmi más, amit ennél jobban akart volna.

Sylvanas megveregette a fogoly vállát, érintésétől Stephon megrázkódott. – Elmondták nekem, hogy amióta kedves kuzinod letette a lovagi esküt, azóta a régi tanyád környékén járőrözött a Járványföldeken. Népünk nem kevés tagjával végzett ezen idő alatt. – Hangja jéghideg lett, ahogy közelebb hajolt a fogolyhoz. – Természetesen megparancsolhattam volna sötét íjászaimnak, hogy vessenek véget az életednek, de még szerencse, hogy soha nem tettem meg. Most ez a paladin egy sokkal nagyobb célt fog szolgálni.

– Soha nem csatlakozok hozzátok! – esküdözött Stephon összeszorított fogai közül.

– Nem kell aggódnod, kuzin – mondta Nathanos sötét, súlyos szavakkal. – Nem ezt a sorsot szánja neked.

A Banshee Királynő elmosolyodott. – Nem egészen. – Sylvanas nem mondott semmi mást, miközben lassan elballagott mellőlük.

Ahogy Nathanos ránézett unokaöccsére, aki tehetetlenül állt előtte, valami ismeretlen érzés öntötte el a mellkasát. Könyörület? Nem, tudta, hogy arra képtelen. De nem gyűlölte a paladint, nem úgy, ahogy más élő férfiakat gyűlölt. Rájött, hogy büszkeséget érez. Lényének egy része valójában büszke volt arra, hogy Stephon beteljesítette gyerekkori álmát. Még akkor is, ha most véget vetnek ennek az álomnak.

Nathanos felnézett Sylvanasra és a tekintetük találkozott. Vajon ez volt az igazi teszt? Vajon gyanakodott a nő, hogy a kuzinja iránt érzett szeretete talán arra készteti, hogy elárulja őt? Vajon megfordult a nő fejében, hogy a döntés pillanatában felad mindent az emberség egy utolsó, kétségbeesett pillanatáért?

De természetesen nem volt választása. Egy régóta halott férfi rigolyái nem tudják távol tartani Nathanos Blightcallert az esküjétől.

– Akkor kezdjünk hozzá – vetette oda, ahogy az üres oltárhoz lépett.

– A Fény megment engem! – kiáltotta Stephon, de a hangjából kiáradó kétségbeesés meghazudtolta őt.

– A Fény itt nem talál meg téged, kölyök – felelte Nathanos és szemét le nem vette királynőjéről. – Együtt fog minket körülölelni a sötétség.

A Val’kyr hangtalanul suhant a kapálozó ember és a szótlan élőholt közé. Nathanos felnézett a szárnyas lényre, komor arcával igyekezett eltakarni a hezitálás szaggató kínját, ami betöltötte őt. A Val’kyr szétnyitotta szárnyait, felemelte kezeit, és úgy tűnt, hogy az egész termet betölti. Torokhangon énekelt egy ősi nyelven egy szívszaggató gyászéneket, amely még mindig tükrözte a Lich King erejét. A jogar bevilágította a kőlapokat, kék- és aranyszínű sugarak indultak el kezéből. Nathanos összeszorított foggal tűrte, hogy a világ a tűz és a fájdalom kakofóniájában robbanjon fel.

Nagyon-nagyon sok fájdalom.

Leave a Reply

You have to agree to the comment policy.