Fanfiction – Az éjszaka meséje 2. rész /írta: Laptos/

Az éj leszállt, az árnyfekete égboltot ezüstcsillagok tengere töltötte meg. A hold keskeny sarlója dísztelen fehérségében fénylett, szinte elveszve a sötét messzeségben, és az éjszaka mesélni kezdett. Azon az estén a titkokról…

Álom volt talán. Csak egy álom lehetett, mely a legkegyetlenebb volt. Legkegyetlenebb, mert az eddigi legélénkebb is volt. Igen, egy ártalmatlan vízió. Az alvás édes nyugalma csak megtört, és rémítő képeket ültetett agyába. Vagy mégsem? Nem? Az éjszaka kegyetlen meséje igaz lett volna?

Undorító volt a szag. A hullák dögbűze úgy beitta magát Edd orrába, hogy a kriptává vált alagsorból a hátsó ajtókon kijutva, s felérve a kertbe is csak azt érezte. Annak az átható, hányingerkeltő, halott húsnak a szagát.

Eddnek fogalma sem volt, hogy jutott ki onnan. Ki, abból a… temetőből. Felsejlett gyengén, amint négykézláb kúszik a vérporban, s a túlsó ajtónál feltámaszkodik, ahogyan rémlett az is, miként alig tántorogva a rémület kíséretében végigvánszorgott a folyosókon, de konkrétan az egész menetére nem. Képtelen lett volna felidézni magában.

Most pedig jöttek a könnyek. Végre megérkeztek, holott csak ijedtséget hordoztak, mélyebbet nem. Anyja, nővére, és atyja elvesztéséről semmit, sőt kegyetlen meggyilkolásával kapcsolatosan sem. Csak ijedtség. Csak félelem. Semmi gyász, semmi szeretettek elvesztése, semmi bosszúvágy, még csak az sem. Semmi, csak üres könnyek. Ennek így mégis mi értelme? Mint a tengervíz. Csak van, de szomjat nem olt.

Nem is igazi tán?

Sötét volt az ég, elterülő feketeség gyászollott mindenütt. Komor és rideg volt a levegő, melyet beszívott, és messziről jövő, borzongató hidegszél fújt. Egyedül a hold. Mindössze annak a mély ezüstkorongnak volt még némi tekintélye a földeken, minden más csak félelmet árasztott.

A birtok nem biztonságos – nyugtázta magában Edd. A kúriát messziről látta csak, az alagútrendszer a grófság határához vezette őt, de a hangok… A hangok élők és közelik voltak, akárha ott lett volna. Sikoltások, szablyák egymásnak csattanása, húsbavágódó kések csengése, férfiak felüvöltése töltötte be a teret, s visszhangjuk csak körbe-körbe szállt a hegyeken, mint holmi baljós kísértet.

Akkor mégis merre? – kereste kétségbeesetten Edd.

Nehéz kövek súlya települt szívére, felgyorsítva légzését.

– Anya! Lolka! Atyám! – mondta halkan magának.

Szemei kikerekedtek, s felidézte arcukat. Nyugalmat nem hoztak az emlékképet, de fájdalmat sem. Valami egész mást hordoztak magukkal – helyvesztett érzést. Most hová? Most mi lesz?

A stabil lábak eltörtek, a túlélésért harcolni pedig hol? Hogyan? Kivel?

Dél felé kapta tekintetét. Egy hajó vitorláit vette ki a sötétben. A partok irányában soha sem volt még mozgás, mióta legalábbis Edd gyermekévei tartottak, még sosem volt.

Néhány lépést tett gyengén, félve előre, a hajó irányába. Nagyjából egy kilométeres távolság. De mi lehetett az? Miért most?

Aztán valami még különösebb dolog ejtette rabul figyelmét: Még egy hajó, ezúttal kelet felelől. Hogy miféle, pontosan nem láthatta, de az előbbinél egy jóvalta kisebb.

A kúrián zajló véres események hangjai még mindig kiszűrődtek az éjszakába. A Vérkarom csapatok hamar benyomulhattak a villába, és véres harcokba kezdhettek… de mégis kivel? A maroknyi szolálóval, akik késekkel támadnának a felfegyverzett, életüket végig edzett őrségre? Ez több, mint gyanús.

Robert mester mindig azt mondta, „lásd meg a kirakós darabjait, s aztán azok összerakódnak majd maguktól”. Ugyan Edd gyermeki elméje sokkalta több pallérozást kapott, mint másoké, de ez a dolog neki nem stimmelt. Nem maradt hát más, mintsem megvizsgálni a kirakós oda nem illő darabjait. Ám ez ebben az állapotban közel sem volt könnyű feladat.

Két hajó – merengett Edd. – Nem mozognak, a partokhoz közel állnak. Le lehetnek horgonyozva, ami azt jelenti, hogy valakik partra szállhattak, méghozzá a Vérkarom grófság partjaira. Éppen ezen a mai estén, amikor anyáék…

Edd zokogásban tört ki, s el is szégyellte magát érte. Apja szavai – egy férfi sosem sír – ott csengettek a fülében. Tisztán hallotta atyját, és ez a félelem, miszerint a hulló könnyekkel rosszat csinál, további gondolatokra sarkallta.

Ha látnám a zászlókat…

Edd közelebb lopózott, megbecsülve harci tanait. Ösztönösen használta ki a sötétség árnyékát, fák mögül, bokrok közé nyomulva haladt a dél felőli hajó közelébe, megrejtőzve egy ismeretlen ellenség elől, aki lehet bár, hogy nem is üldözi, azért jobb vigyázni.

A déli hajó ekkor már olyan közel hullámzott a tengeren, hogy egész kivehető volt felségzászlaja: Egy szürke alapú vászon ingadozott a szélben, rajta egy lefelé nyúló, vér pettyeze kéz, méretes, hegyes körmökkel.

Saját zászlónk? De hisz nekünk egy fregattunk sincs, csak atyám fivérének, aki…

A kirakós egy újabb darabja fedte fel magát. Unokabátyja, Vérkarom Brann maroknyi csapatnak parancsol ugyan, de erőssége mindig inkább a flottában összpontosult. A Szürkesörény seregeket, sőt magát a Szövetséget is többtucatnyi hajóval támogatta a Második Háború idején, és ennek köszönhetően vívta ki Genn megbecsülését is.

De mégis mit keresne itt Brann bácsi? – A kis Edd értetlensége megzavarta egy pillanatra könnynedves tekintetét, ám végül örömre lelt e gondolatok között. Bú színezte örömre, de mégis egy kis napfényre az égbolton, vagy mint egy szigetre a hajótöröttek. Van kihez fordulni!

Nagysietve indult el, szinte szaladva a mentsvár felé, mit e hajó jelentett számára, amikor lábai lendülete váratlan alábbhagyott, s gyorsan fékezve megtorpant a földeken, és csak bámult maga elé. Valami zavart keltett a dologban. Elvégre… elvégre a benti katonák kivel harcolnának, ha nem a gyenge, és kiképzést sosem kapott cselédekkel? Valószínűleg valaki olyannal, akiket nem tudnak egykönnyedén legyőzni. Ilyen lehet éppenséggel Brann bácsi csapata. Brann bácsié, aki noha velem mindig kedves volt, de atyám szerint csak áruló, aki mindig is a vagyonunkat akarta. S aki egy ilyen belső lázadást könnyedén megszervezhet, hogy aztán hirtelen megjelentével külsőleg támogassa azt… És magáévá tegye a birtokot.

Edd egy percig habozott, s a semmiből jött, belülről bökdöső érzésre – kissé lekötve saját gondolatai által – zavartan, határozatlanul, de elbújt az egyik közeli bokor mögött, s a „Most mi lesz?” kérdése újra káoszt okozott gyermeki elméjében.

Oldalt nézett, és tekergetni kezdte az agyát a gondolat – no de ott van az a másik hajó is.

Az honnét jöhetett? Jajj, kirakós, jajj kirakós!

Edd megdörzsölte szemeit, elűzve a feltörő képeket hiánytól fájó anyjának látomásaitól, s mély merengésbe kezdett.

Atyádnak mindig megvoltak a maga támogatói” – szóltak Robert mester régi tanai. Ideális lenne megjelenésük azoknak a támogatóknak ilyen időkben – jutott dűlőre Edd. De ha nem is azok, hanem eltévedt halászok – ilyen kicsiny hajóval az is jó magyarázat – még mindig csak biztonságosabbnak értékelte, mintsem áruló Brann ármánykodásának áldozatul esni.

A keleti part lejjebb volt. Egy sor magas sziklán lehetett leereszkedni, hogy aztán a kövecsesre érjen az ember. Ez azért is volt fontos, mert, ha a kőgörgetegeken lekapatunk, akkor az egész sziklást meg kellett kerülni ahhoz, hogy visszajussunk, vagyis magyarán, nincs visszaút.

Anya!

Két kéz kitámasztva, lábak lassan lefelé.

Apa!

A sziklák kitüremkedő kapaszkodóinak kőkemény markolása.

Lolka!

Gyengéd leereszkedés.

Kész.

Bár a sötétség sok mindent takart, s ha a szem elől el is rejtette a valóság nagy százalékát, a teljes igazságot nem tudta. A neszek ugyanis elárulták: Edd nem volt egyedül.

A hajó és közte lévő távolságot tíz méterre saccolta nagyjából, megbújva egy parti szikla mögött. Az apró, szertelenkedő kis hangok – melyek direkt suttogásban érkeztek – viszont nem emberektől valók voltak. Valamiféle kivehetetlen tájszólás, durva dialektus lehetett, Edd nem értette.

Kisandított a szikla mögül. Ahogy fekete fürtjei lassan megemelkedtek, s érezte az átfúvó szél ingatását, kissé megrezzent, de végül folytatta a felmérést.

A hajón egy-két embert látott. Az arcukat nem, azt vélhetően takarta valami, ugyanakkor a sötétség miatt egyébiránt sem tudta volna jól megfigyelni őket. Ami viszont nagyobb probléma volt, sőt annál is nagyobb, az az, hogy a hajó és közte – egy másik szikla mögött – néhány görnyedt testű alakot vélt felfedezni. Bő köpenyben voltak, ez látszott, és a laikus – illetve képzetlen – szemet meg is téveszthették volna, de testtartásuk Edwart sokat tanult szemeinek elárulták őket. Élőholtak.

Három élőholt volt, az Ezüstfenyővel szomszédos Elhagyatottak birodalmából. Két felnőtt – az egyik vélhetően nő, a másikuk pedig egy gyengébb férfi lehetett, legalábbis testük termetéből erre következtetett – a harmadik pedig egy gyermek volt. Épp két hullát vizsgáltak.

Edd megrezzent, gyorsan csúszott vissza sziklájának menedékébe.

Mi ez? Mi ez? Mi történik? Áúúú!

A fiú kezébe belenyilallt a fájdalom. Éles, maró tűhegyegyek ezrei – leginkább ezt érezte, mikor kézfején gyengén megsimította a szabályos fogsor nyomot, amit akkor kapott, amikor…

Anya! Apa! Lolka!

Sokat, talán túlságosan is sokat tanult az Elhagyatottakról. Robert mester nem kevés hangsúlyt fektetett rájuk az órákon, és Edd agya máris pörögni kezdett.

Tudjuk, hogy ezek a… szörnyek… képesek rá, hogy felzabálják az emberi hullákat. Tudjuk, hogy szeretik átlépni határainkat, és az éj leple alatt lecsapni védtelen embereinkre. Ám tudjuk gyengéiket is. Mióta Sylvannas kiszakította őket a Falkából, és újra egyesítette Lordaeront, azóta vészterhesen ragaszkodnak egymáshoz. Ennek az okai egyszerűek: számuk az idők során egyre fogyott, a Hordával való kapcsolatuk kevésbé szoros és csakis egymásban képesek megbízni igazán.

Edd terven töprengett. Aztán beugrott. Noha nem meglepő, a tervet a gyermeki egyszerűség jellemezte, azért beválhat, legalábbis működhet, hogy feljusson a hajóra anélkül, hogy elkapják. Atyja szövetségesei már biztosan keresik őt, és várják azon a hajón. Igen.

Edd gyengén lépkedett a part kövein, egyenest az Elhagyatottak sziklája mögé. Nekifeszült a kőtömbnek, s oldalvást lépdelt. Hallotta hangjaikat, s mikor már elég közel vélte magát hozzájuk, egy kavicsot emelt fel lábai mellől, majd jó erősen átellenbe vetette azt.

Miként gondolta: Az Elhagyatottak egyből arra vetettették tekintetüket. Elvégre ezen a fennhatóságon ők is félnek!

Míg azok a semmit vizslatták, Edd némán kúszott mögéjük, s a leghátsót – a kisebbik, gyermeki élőholtat – gyors bokarúgással kigáncsolta, s mire felnyöghetett volna, az ifjú Vérkarom már felemelte a hulla lábánál fekvő kést, megragadta hajánál a Lordaeronit, és nyakához szorította a kést.

A két felnőtt holt egyből arra fordult, de a kisebbiket féltve nem moccantak.

– Ne közelebb! – suttogta oda Edd. – Vagy elvágom a nyakát ennek a leánynak.

Vérkarom látta, miként elsápadnak az élőholtak, amin maga is meglepődött. Ilyen hatással lennének egymásra e kegyetlen szörnyek is? Ez bár érdekes, most egyáltalán nem volt fontos.

A férfi felrakta kezeit, s a nő is – bár igencsak reszketve.

Vérkarom hátrált két lépést, szorosan sakkban tartva az Elhagyatottakat, túszát pedig magával rángatva. A leány élőholt valóban nem volt erős alkat, Edd legalábbis könnyedén vonszolta maga után.

– Tudom, hogy értetek engem. Valaha egy nyelvet beszéltünk – folytatta Vérkarom, felsőbbrendűséget és gyermeki arcához méltatlan erőszakot mímelve.

Szíve azonban épp oly hevesen kalimpált, mint a testéhez szorított kékesszürke bőrű lányé.

Edd látta, amint a női élőholt szemén könnyek kúsznak végig, s sírásra nyílik szája, ám mielőtt egyetlen hangot is kiadhatna, a férfi odanyúl, s betapasztja azt.

– Szóval ti is féltek – fenyegetőzött Edd. – Ez Gilneas, és ti is tudjátok, hogy ha felfedeznek titeket, megölnek. Szóval maradjatok csak itt a szikla mögött, én felmegyek arra a hajóra, aztán elengedem őt. Világos?

A nő csak egyre sírt a férfi tenyerének szorításában, ám az biccentett, Edd pedig hátrálni kezdett, magával húzva a leányt.

– Aztán lássalak ám titeket! – vetette oda, s egyre gyorsabban araszolt háttal a hajónak.

A lány kicsit rángatott, mire Vérkarom közelebb nyomta pengéjét a torkához, mire elnyugodott, és szépen lépdelt vele együtt.

– Hé! Ti ott! – szólt a hajóról egy mély hang.

– Ez meg mi? – kérdezte egy másik.

– Le értük, le értük azonnal! – kiáltotta a többieknek az előző, meglehetősen keményen.

Két markáns emberférfi érkezett a hajóról olyan gyorsasággal és fürgeséggel, akár, ha az a néhány méter Eddék és a hajó között mindössze néhány lépés lenne.

Edd feléjük fordult túszával együtt, s rögtön kezdte:

– Vérkarom Edwart vagyok a Vérkarom grófságból. Elfogtam egy élőholtat! Segítsenek kérem!

A férfiak csak álltak ott előtte, egymásra néztek a hallottak után, majd lesajnálón felnevettek.

Egyikük megragadta az Elhagyatott kislány karját, maga mellé húzta, másikuk pedig letérdelt Edd elé, hogy tekintetük egymagasságban legyen. Két ujjal vette ki a megdermedt fiú kezéből a kést, s mélyen a szemébe nézve mondta:

– Leszarom ki vagy a leszarom grófságból – felelte kimérten, lassan az eltakart arcú férfi. – A foglyod már a miénk, ahogy te magad is. És ne aggódj, fiam! Nagyon is segíteni fogunk…magunkon.

A két ember felnevetett, közrefogták Eddet, befogták a száját, majd megemelték könnyedén, mint egy zsák krumplit, s felvonszolták a hajóra. Ott aztán a gerendákra vetették. Edd térde szörnyen sajgott, de megpróbált lábra állni. Ekkor viszont durván térdének hátsó hajlatába rúgtak, így csak égő térdeire rogyva beszélhetett.

– Atyámnak jöttetek segíteni. Engedjetek el! Követelem! – parancsolta Edd.

Egy – a többieknél sokkal magasabb – ember lépett hozzá közelebb. Ő nem guggolt elé, megfelelőbb volt számára felülről tekinteni a fiúra. Arcát neki is egy vörös maszk fedte el, egyedül a mérgeszöld szeme volt kivehető.

– Követeled? – ismételte meg a szót ízlelgetve. – Mit is mondtál? Ki vagy te?

– A nevem Vérkarom…

Edd arcán egy pofon csattant. Nyelvével némi szájába beszökő vér ízét érezte a fiú.

– Nos, az én nevem Krevan – mutatkozott be könnyedén a férfi, mintha az előző ütés meg sem történt volna. – A tiéd pedig senkit nem érdekel, fiacskám.

Edd szembenézett a férfival, dacolva gyengébbségével.

– Parancsolom, hogy eresszetek szabadon, a túszommal együtt! – próbálkozott ismét Edd. – Parancsolom továbbá, hogy adjatok számot érkeztetekről, és…

Újabb pofon, ezúttal felszakadt a szája.

– Kezdem unni a kölyköt – mondta válla felett Krevan a többieknek.

Két férfi kerülte meg Eddet, közrefogták, s oly szorossággal martak belé, hogy a fiú teste – bár próbált rángatni – teljesen merev, teljesen mozdulatlan maradt.

– Mi lesz velük? – kérdezte egy másik elfedett arcú bandita.

– Nem ejtünk túszokat. Nincs szükség rájuk. Az Elhagyatottat vízbe folytjuk – felelte Krevan, majd a fiúra nézett. – A kölyköt pedig belezzétek ki, míg a többiek visszaérnek!

Egy sokadik férfi lépett közelebb Eddhez, s övéről egy hosszú, recézett élű tőrt akasztott le.

A fiú szíve hevesen vert, a kés pedig egyre csak közeledett felé.

Bár az őt szorító kezek makacsul nem engedték, Edd mégis némi kilengésre bírta őket kétségbeesett félelmében. Rángatózott, szüntelen menekülni akart.

A recézett penge csak közeledett.

Már látta magát Edd. Látta, amint anyjával találkozik egy szebb helyen, de mégsem akarta.

Alig félméter távolság a gyilkos pengét tartó férfi és Edd között.

Vérkarom sírni kezdett. Oly keservesen, hogy szemei világát teljességgel elfedték a sós cseppek. Sikoltozás vetette ki magát torkán, s rémes ordításban tört ki.

– Ne! Ne! Nee! – üvöltötte a fiú.

Néhány centi.

Már érezte a hasfalába szúródó kést, s a halál angyala ott állt mögötte.

– ÁÁÁ! – Kapálózott, ordított, persze tehetetlenül.

A tőr hegye megérintette ruháját.

Ekkor történt a dolog…

Edd váratlanul az égnek meredt. Szemei íriszében visszatükröződött a holdnak fénye, s sárga színnel színezte be annak egészét.

A férfiak értetlenül bámultak rá.

Hirtelen egy külső, váratlanul hatalmas erő segítségével kitépte kezeit a szorításokból, s négykézláb ereszkedett a hajópadlón. A banditák megpróbáltak utána kapni, de játszi könnyedséggel csapta arrébb kezüket.

Edd egyszerre élt át kínzó fájdalmat, és mérhetetlen erőt.

Másodpercek töredéke alatt nyúlt meg teste minden egyes porcikája, törött csontok hangja roppant testében, de egyre csak nőtt egésze. Köhögött egyet, s megrémült önnön hangja mély basszusától. Néhány szempillantás volt csupán, s Edd teljesen átalakult: szemei a haragos napkorong veres-sárgáját vették fel, testét fakófekete szőr borította be, fülei megnyúltak akár az elfeké, körmei karmokká nőttek, lábai pedig olyannyira széttágultak, hogy rájuk állva egyszinten volt a felnőtt férfiakéval.

A farkas csak állt ott, maga sem értve a történteket. Fogalma sem volt róla mi vagy miért okozta ezt benne, csakis egy valamivel volt tisztában: szívében rejlett dühével, mely most feltört.

A kővé dermedt banditák hitetlen tekintetét a farkas tombolása törte meg.

Edd egyet suhintott, s ketten vágódtak hanyatt tőle. Egy másik rontott felé, de Edwart egyetlen ugrással elébe került, felüvöltött a farkasok nyelvén, és megfogta a férfit, majd méterekre arrébb vetette. Ezek után ökölbe szorított kezével, egyetlen ütéssel a mögüle rárontó maszkos felé ütött, s átszakította annak mellkasát. Aztán jött a negyedik. Egy az egyben – mint valami rossz rongybabát – megragadott egyet a maradék legénység elfedett arcú tagjai közül, s vérszomjtól hajtva belemart nyakába. Mélyet harapott, s a gigáját megragadva kitépett néhány véres csövet a torkából, s hanyagul, megfékezhetetlen erőtől hajtva köpte azt a padlózatra.

A tombolás megfékezhetetlen volt. Különös kegyetlenséggel végzett Vérkarom az áldozataival: volt, kinek arcába belevágta karmait, s egy gyors rántással az összes bőrt letépte. Volt, akit egy az egyben, törzsénél félbeszakított. De a legvéresebbet a végére hagyta: a férfi, aki a recézett kést tartotta, ő volt az egész koronája. Hátára vágta a pasast, fölébe magaslott, és karmaival megnyitotta hasfalát, majd úgy pakolta a földre a bélrendszerét, mint ha csak egy gyermeki kirakóst szedne szét, amit persze soha nem akar újra összerakni.

Krevan átugrott kettő földön fekvő halott társa felett. Megmarkolt egy árbóckötelet, elrugaszkodott, s mint valami felsőbbrendű reflexekkel rendelkező párduc, úgy termett a tomboló farkas mögött. Rávetődött a hátára, s mindig oldalazott, mikor a farkas megpróbálta jobbról vagy épp balról elkapni. Krevan átfogta Edd nyakát, s háromszöget formálva fel és alkarjával befeszítésével folytani kezdte azt. Szorította, szorította szüntelen. Heves kapkodás, és a farkas már csaknem ledobta őt magáról, de végül Krevan nyert. A fenevad felnyüszített, elfújtak addigi fújtatásai, s előrebukott. A földön ájultan hevert a vérengző állat, s eszméletlenségében a külső erő is elhagyta: visszaváltozott emberi gyermekké.

***

Eddék vacsorához készültek.

– Edd, ügyes vagy, hogy nem késtél. Robert mester mondta, hogy míly helyén kezeled a tanokat. Mondanom sem kell, Gerald is csupa jókat mondd rólad. Büszke vagyok rád! – mondta atyja mosolyogva.

– A mi kis Eddünk – szólt közbe anyja.

A gróf visszamosolygott feleségére, s nekifogott a lakomának.

– Igazán nagyon finom! – szólt Lolka, miközben rágta a csirkemellet.

– Köszönöm, hölgyem! – hajolt meg a séf, s ragyogó mosollyal tűnt el a konyhaajtó mögött.

Mindenki jóízűen lakomázott. Atyja, anyja és Lolka is.

Aztán Lolka ránézett, elfintorodott, és félve kérdezte meg:

– Edd, mi van veled?

Hogy érted? – akarta kérdezni Edd. De nem tudta. Csak mély üvöltés hangjai szöktek ki száján.

Anyja megriadt, s apja is hirtelen felállt az asztaltól. Az idősebbik Vérkarom hátrált, közre fogta, s testével óvni kezdte lányát és feleségét. Tőle.

Edd lenézett kezeire. Tenyere egy farkasé volt.

Elszörnyedve nézett végig magán. Saját magán, a bestián.

– Neee! – kiáltott fel anyja.

Edd azon kapta magát, hogy elkezdett feléjük masírozni, s bár nem akarta, képtelen volt leállni. Atyja hiába védte őket, ő csak egyre közelített, míg át nem döfte a gróf Vérkarom Edwardnak hasát.

Aztán valami nem stimmelt.

Nem a gyomrából kezdett vérezni. Nem. A gróf a torkából és szájából köpte a vért.

***

– Ááh! – riadt fel Edd.

Tüdeje zihált, a levegőért néhány pillanatig kapkodnia kellett, mintha nem működne ösztönösen, hanem csak tudatosan tudná szedni a levegőt.

Tágra dagadt szemein át igyekezett kiragadni a körülötte elterülő világból bármily tiszta pontot, de a homály elfelhőzte a dolgokat.

– Jajj, a mindenedet, csend! – szólalt meg egy leány vékony hangja.

– Hol vagyok? – dörzsölte meg szemeit Edd.

A kép immár tisztult, ugyanakkor a kibontakozó világ levegőjét kétség, gyanakvás, és félelem színezte be.

Körültekintett. Erős volt a fény. A bedeszkázott ablakok résein át a nap sugárzó sárgasága felélénkítette az ócska szoba színeit. A falak nagyon kopottak voltak, s több helyütt is kitűnt a leomló vakolat mögötti rézszín téglafal. A fal többi részét narancsossá kopott, valaha volt fehér festék borította, a sarkokban penészfoltok. Az a rongyos ágy, amin most Edd ült, s ami leginkább úgy tetszett, mint egy megtépázott szellem levetett köpenye, olyan kemény volt, mintha betonföldön ülne. Mellette egy ódon éjjeliszekrény, s a szoba túloldalán egy újabb ágy. Az ágyon egy élőholt lány ült Eddel makacsul szemezve, lelógatott lábait elmerengve hintáztatta, ám közben karjai egymásba fonódtak.

– Nem tudom, hogy hol vagyunk, te rossz, rossz gyerek – kezdte a lány. Jóllehet, mérges töltetettel akarta kísérni szavait, de mindinkább nyafogósra sikeredett.

Az Elhagyatott félresöpörte élénklilán rikító szeméről fakózöld, vállig érő kócocska tincseit. Szemöldökeit ráncolta, de látszott, hogy tudatosan rendezte így, nem pedig mélyről fakadó harag okozta. Bőrének kékesszürkéje kissé rezzent volt, néhol egy bibircsók, pár halotti folt és némi lankákat formáló ránc. Arcának bizonyos pontjain ugyan némi szokásos női pír is feltűnt, de arcszerkezetét egészben nézve kissé beesett. Testének többi pontja sem volt különösebben szép. Nem arról volt szó, hogy groteszk mód eltorzult, mint a hallomásokban lefestettek alapján, de meg kell hagyni, jobb könyökhajlatánál kilátszódott a bőr alól az egymásba kapaszkodó fel-és alkarcsont, ugyanígy térdeinél. A legfurcsább mind közül viszont az volt, hogy egy láthatatlan mosoly ült meg szájának sarkában, teljesen oda nem illőn.

– Most meg mit bámulsz olyan kukán? – dacoskodott az élőholt.

– Te ki volnál? – értetlenkedett egy pillanatig a fiú.

– Én ki? – sipította a lány. – Én az vagyok, akit elraboltál, felrángattál egy hajóra, ahol mind a ketten csapdába estünk, azán valami bestiává változtál, leütöttek, két napig hajóztunk a tengeren, aztán mikor ideértünk, bedobtak minket ebbe a szobába, és azóta csak valami undi száraz kenyeret és szerintem valami nyálra inkább hasonlító gusztustalan korsónyi izét löktek be nekünk. Úgy útállak!

– Úgy utálsz? – értetlenkedett Edd.

Ez a lány, mintha fel sem fogná a helyzet súlyát, vagy valami…

– Igenis, tudd meg! – haragoskodott az élőholt, és költötte nyelvét.

Edd egy pillanatra elrévedt, és nem tudta hova tenni a dolgot. Oly bagatellnek tűnik ennek a …. kinek is…az előadásában?

– Van neved, vagy szólítanak valahogy titeket? – kérdezte Edd.

– Hogy micsoda? – a lány felszegte szemöldökét, és oly értetlenkedve tekintett most Eddre, mint a fiú őrá.

– Tudod, valami név. Amire hallgatsz. Engem úgy hívnak, hogy Vérkarom Edwart. Téged neveznek valahogy?

A lány egy pillanatra makacsul hallgatott, aztán hirtelen felpattant, odaviharzott Eddhez, és elkezdte csapkodni a fiú vállait.

– Már miért ne lenne nevem, azt feltételezed, hogy azt sem tudom, mi az? Hát szerinted mi valami primitív szörnyszülöttek vagyunk? – háborodott fel a lány.

– Láttam, amikor meg akartátok enni a hullákat. Különben is elég már! – Edd megdörzsölte vállait.

– A nevem Ninthedrya. De a barátaim Ninának szólítanak. És én nem eszek hullákat. Fúj! – mondta végül elfordulva, fejét felszegve, rendkívül dacosan.

Edd ezen a ponton már nem bírta tovább. Képtelen volt elviselni azt, hogy a leány nem a helyén kezeli a dolgokat, és úgy viselkedik, mintha csak eltört volna a kedvenc játéka.

– Tudod te, hogy mi folyik itt egyéltalán? – mérgelődött Vérkarom. – Elraboltak minket, meg akartak ölni mindkettőnket! Elhurcoltak, ki tudja hová, sőt! Nincs is hova mennünk!

– Akkor juttass vissza, te majom! – vetette hátra Nina.

– Juttassalak vissza? – kiabálta megtébolyodottan Edd. – Ezt már tényleg nem hiszem el!

A fiú fújt egy nagyot, s az ajtóra tekintett, aztán maga mögé. Gyorsan felkapta a földről a korsót, amit még a lánynak küldtek be, hogy ne haljon szomjan, majd megcélozta vele az ajtó zárját.

– Te most mire készülsz? – furcsállotta Ninthedrya.

– Feltöröm a zárat – vágta rá suttogva Edd.

– Azzal a köcsöggel? – kérdezte, s egy elfúló kacajt fojtott vissza.

– Van jobb ötleted? – szúrta oda fölényesen a fiú.

– Aha, van.

– És mi volna az a zseniális ötlet? – Edd már kezdett kikészülni.

– Az ajtó nyitva van. Szóval csak rá kell nyitni arra a kallantyú-izére! – magyarázta a lány úgy, mintha ténylegesen szükség lenne leírni az ajtó működését, s közben kezével is mutatta, miképp a levegőben kinyit egy képzeletbeli ajtót.

– Micsoda? – kiabálta Edd, kimeredt szemekkel. – Akkor mégis mi a fenéért vagyunk még itt? És főleg: miért nem próbáltál elszökni?

– Mi? Menjek ki oda, azok közé, akik megpróbáltak megölni? Köszi nem.

– Dehisz én is megpróbáltalak megölni?!

– Jéé, ha belegondolok, tényleg – karcolgatta állát Nina.

Edd csak nézett rá, mint régen Robert mester megoldhatatlan talányaira, s hasonlóképp a kacifántosan megfogalmazott fejtörőkhöz: képtelen volt értelmet találni a dologban.

A fiú megcsóválta a fejét, és rányitott az ajtóra.

– Ügyes! – súgta oda Nina, mintha tényleges büszkeség töltötte volna el Edd ajtónyitásának kapcsán.

Vérkarom hátranézett, ismét megcsóválta fejét, és lassan kinyitotta az ajtót.

Ahogy a rés tágult, Edd egyre rosszra számított. Szinte látni vélte, ahogy egy nagy, erős katona előlép, s megragadja a vállait, baltájával pedig széthasítja szegycsontját, ő maga pedig csak a torkában felgyűlő vérgombócok fojtó leküzdésével törődik, persze mindhiába, s szép lassan elszáll belőle az élet, s halál váltja fel a szenvedést.

Ám ehelyett semmi.

Az ajtó túloldalán csak egy ódon, lefelé vezető lépcsősor ütött-kopott deszkái roskadoztak magányosan. Sehol senki, a lépcsősoron is egyedül csak kivehetetlen suttogású szavak hablatya hallatszott fel.

Edd előrébb kúszott, s térdeit rogyasztva gubbaszkodott a lépcsőfordulóhoz. Fejét oldalvást biccentette, onnan már látott és hallott is rendesen.

Egy nő beszélt – Eddnek háttal. Vele szembe temérdek férfi, mindegyik arcát vörös kendő rejtette el, de nem is volt szükség olvasni arcuk egészéről. Szemük ahelyett is beszélt: idulat fűtötte lelkesedésüket, s miként a halkan szónokló nő hangját hallgatták egyre csak dühödtebbé és elszántabbá lettek.

– … és aztán megfizet e korrupt város, mely kitagadott bennünk. A fertő, bűn és kétes ügyek városa, mely Viharváradnak hívatja magát – szólt a nő a tömeghez – megfizet majd mindazért, mit velünk, mit atyámmal és mit az emberekkel tesznek! Mi fogjuk útját állni e gusztustalan és hazug politikának, amit művelnek!

A tömeg halkan ugyan, de feléljenzett.

– Mi leszünk, kik megdöntik a trónt, mi leszünk, kik felakasztják nemeseiket, mi leszünk, kik átmetszik a bírák torkát! – szavallotta a nő. – S végül pedig mi leszünk, kik felakasztják a királyt, aztán, mikor Varian Wrynn majd ezer sebből vérző, mezítelen teste odakünn lóg egy bitón, mi leszünk, kik…

– Khm! – szólt közbe Krevan.

Ő volt az egyetlen, kinek arcát nem fedte semmi.

A nő értetlen elhallgatott, s minden más szempár is a férfire fordult.

– Elnézésedet kérem, VanCleef kisasszony, de olybá tűnik, más is érdeklődéssel hallgatja beszéded. – Krevan ujjai a lépcsőfordulóban rejtőző Eddre mutattak.

A nő ekkor hátranézett vállai felett, s fenyegetőn elmosolyodott.

Eddre akkor egy gyönyörű nő végzetes mosolya köszönt rá. Abban a szélre húzódó ajakpárban ott volt minden: női gyönyör, leányi szépség, anyai kedvesség, de ott bujkált benne a bosszúvágy, a fiatal hevesség, gyűlölet és gyilkolási vágy is. Amolyan veszedelmes vérszomj, mely elveszve látszott a világpusztítás és a kétségbeesés tengerében.

– Te lennél a kisfarkas? Te lennél a worgen, akiről annyit hallottam? Te lennél, aki megdönti nekem Viharváradot? – édelgett VanCleef, s közelebb lépdelt Eddhez.

– Azt nem hinném – vetette oda Vérkarom.

Bár nem is teljesen értette, miről beszél a leány, mégis eszében sem volt helyeselni.

– Még nem. De idővel, majd magad is belátod – szólt a lány.

A „lány” valóban találó szó volt. Fekete haja a holdtalan éj, zordon erdőinek legrejtettebb zugába barangoltatott, hol olyan teljes a sötétség, akár, ha csukva lenne az ember szeme. Csodálatos, fakulatlan hajzuhatag volt, melyet alig edzett még harc, nem pettyezett még vér, s a végtelen időskor ősz szálai még szemtelenül fiatalnak tartotta helyét bizonyítani rajt.

Ahogyan arcáról nyakába hullajtotta vörös szájkendőjét, felderült az igazi énje. A gyermeki ártalmatlanság ott ült óceánszín szemében, ugyanakkor a bosszúszomjas leány fenyegető kifejezése is felfedte magát benne. Hívogató ajkai félmosolyra húzódtak, s szája egyik széle azt üzente a világnak, hogy segítsen valaki, segítsen, és mondja meg, most mi tévő legyen. Másik, a mosoly vészterhesebb széle viszont azt kiáltozta: mindenkit el fogok taposni, ki az utamba áll.

VanCleef kisasszony újabb lépést tett Edd felé. Hosszú combjait semmi nem fedte el, finom lábait csak alul fonta körbe térdvonalig egy fekete csizma, felülről viszont mindössze ujjatlan mellényének lelógó vörös szövetei takarták legnőibb részét. Vanessa VanCleef kissé meghajolt, hogy szeme a fiúéval egyvonalban legyen. Edd előbb felfigyelt arra az apró lyukra, mely a nő meghajlásának következtében betekintést engedett mellénye által addig fedett keblei közé, aztán mikor észrevette, hogy a lány tudja, mit bámul, gyorsan felkapta fejét.

Vanessa szélesebbre húzta rejtélyes mosolyát, elsimított füle mögé egy behullott tincset, s gyengéden annyit szólt:

– Krevan majd megtanít rá. Megtanít majd mindenre, amit tudnod kell – mondta, s azzal elfordult.

A férfi, Krevan, saját nevének hallatán meglendült, végzetesen gyorsan szelte át a szobát, megragadta Eddet a nyakánál fogva, akár egy rongybabát, kissé hátra döntötte, s úgy vonszolta maga után.

Vérkarom arca elkékült a torkát szorító férfi markának erejétől. Fuldoklott, és zihált, sípoló tüdejébe próbált némi levegőt kapkodni, mindhiába. A szorítás egészen addig nem engedett, míg Edd háta a bejárati ajtónak ütődött, ami kivágódott – szinte kitörve zsalujából – s a fiú a rozoga ház előtti porba nem vetődött.

Mire feleszmélt volna, Krevan magasodott felette.

– Ha ettől a perctől fogva – kezdte a férfi – bármilyen ostobaság jutna eszedbe, azonnal végzek veled.

Hogy mondandójának súlya megfelelő nyomatékot nyerjen, Krevan előhúzott övéből egy tőrt, s a levegőben legyezni kezdett vele.

– Mostantól azt csinálod, amit mondok. Apád helyett apád leszek, mestereid helyett pedig mestered – folytatta. – Te pedig hűséges tanítvány leszel, és a benned rejlő tudást, a benned rejlő ismereteket, és a legfontosabb, a benned rejlő farkast mind-mind arra fogod használni, hogy beteljesítsd terveinket. Én pedig cserébe életben hagylak. Felfogtad, amit mondtam?

– Mégis mik lennének a terveitek? – vetette oda Edd. – Kik vagytok ti?

– A helyes kérdés úgy hangzik… – Krevan egy nagy levegőt vett, a kezében pörgetett tőrt megfordította, s markolatát odanyújtotta Eddnek. – … hogy kik vagyunk MI.

Vérkarom hosszú pillanatokig csak bámult, majd végül – jóllehet rendkívül bátortalanul – megfogta a kés markolatát, másik kezével pedig elfogadta Krevan segítségét, és felkapaszkodva felemelkedett a földről.

– Kik vagyunk mi? – kérdezte Edd.

A férfi diadalittasan vigyorgott.

– Hogy kik vagyunk? – újabb mély levegő Krevantól, majd a férfi csillogó szemeivel egy utópisztikus, boldog világ láthatatlan mezeire tekintett. – Mi vagyunk azok, akik megszabadítják a Keleti Királyságot, de minden királyságot ezen a bolygón a zsarnokságtól. Mi vagyunk, akik legyőzik a korrupciót, mi vagyunk, akik trónokat égetnek fel, bíráskodnak a bírák felett, megdöntik a hamis istenképzetű embereket, mi vagyunk a Defias Testvériség!

Az éj leple továbbra is takarta a földet, az árnyfekete égbolton épp úgy csillagzottak az ezüstpettyek, mint addig, s a hold keskeny félköre is kegyetlenül díszelgett, szinte elveszve a sötét messzeségben, és az éjszaka csak mesélt tovább…

FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

Gitta

Gitta vagyok, a WoWLore Fordítások blog írója és gazdája. 2008 óta játszok a WoW-val kisebb-nagyobb megszakításokkal (mostanában inkább nagyobbakkal). 2010 nyara óta fordítok lore témájú írásokat magyar nyelvre. 2011. januárjában indítottam el saját blogomat, a WoWLore Fordításokat, mely mára a legnagyobb magyar nyelvű lore-ral foglalkozó oldal. 2015-ben írásaim egy részéből gyűjteményt hoztam létre Azerothi Históriák néven, mely 2016. decemberében nyomtatott formában is megjelent (jelenleg csak elektronikusan elérhető).

Vélemény, hozzászólás?

You have to agree to the comment policy.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..