Fanfiction: Az éjszaka meséje 3. rész – írta Laptos

Harmadik

Az éj leszállt, az árnyfekete égboltot ezüstcsillagok tengere töltötte meg. A hold keskeny sarlója dísztelen fehérségében fénylett, szinte elveszve a sötét messzeségben, és az éjszaka mesélni kezdett. Azon az estén a férfivé válásról…

Az évek során többször történt. Egy jelentéktelennek tűnő pillanatban, egy jelentéktelennek induló nap pirkadatkor kezdőtek. Minden akkor indult, egy értelmezhetetlen álom képében. Tudattalan víziójában Edd messze járt, nagyon is távol. Egy boltívcsokor alkotta fehér épület többtízezer éves falain belül. A holdfény felül besütött, megtöltve az öreg természet őszes sugaraival a csarnokot.

Homályosak voltak ébredéskor a részletek, de Edd határozottan emlékezett: egy nőt látott, egy éjelf nőt. Felhőszín ruhája szinte teljesen áttetsző volt, kortalan teste őrületesen kívánatos, ránctalan arcra megnyugtató, zöld hajának töretlen vonalai az erdő szépségét rejtették. Ha bárki más véli látni ezen asszonyt, ki nem járatos az éjelfek világában, talán mit sem törődik vele. De Edwart tudta, ki az a nő. A darnassussi úrnő, Szélsuttogó Tyrande.

Megmagyarázhatatlan volt. Távoli és messzi, mégis közeli és szinte nem is csak látta, de egyenest érezte az egészet. Megélte!

Sok álom volt, amilyen hirtelen kezdődtek, olyan váratlan gyorsasággal szaporodtak. Sokszor egymást követő történéseket mutatott neki az álom, melyek egyszerre voltak összefüggők, és másról szólók, mint miképp múltidézők és a jövőt láttatók.

Volt, hogy anyját látta, volt, hogy atyját, esetleg Lolkát. Az éjelfek titokzatos papnője viszont gyakran feltűnő szereplője volt e képeknek, dacára annak, hogy semmiféle kapcsolat nem állt fent Edd, de Edd családja között és egyáltalában a kaldoreiek között. Mivel megfejteni nem tudta, egyszerű álomnak nem nevezhette, Edwart ezeket a különleges barangolásokat alvásakor csak úgy hívta, az éjszaka meséje.

Tréfás irónia, hogy a legfontosabb részlete az volt az egésznek, hogy az éjszaka nem szólalt meg. Mikor ezeket a meséket látta, az csakis úgy értendő, hogy látta. Közös vonásuk ugyanis, hogy néma csend kísérte mindet, hangtalan üresség. Akkor is, mikor anyja intett búcsút tőle, vagy mikor rendszerint Tyrande beszélt valamit, mind csak tátogott, Edd egy szót sem hallott.

Szélsuttogó Tyrande…

De miért látta őt?

***

Milyen lehet férfivá válni? Ez a kérdés minden fiút foglalkoztat Azeroth bolygóján, hazudik, aki mást állít. Persze eleve egy sor elképzeléssel indulunk, egy idilli képpel, mely megformálja számunkra álmainkban azt a férfit, akik lenni szeretnénk. Ez sok mindenen múlhat, legfőképp a minket körülvevő férfiakon, kik hatással vannak ránk, de ugyancsak múlik a tanult leckéken, a példaképeken, a riasztó példákon, és persze azon az álombeli férfin, akit a fiú elképzel maga elé. Erős, bátor, nem fél semmitől, oltalmazza a gyengébbet, tiszteli a női nemet, művelt, és még sorolhatnánk. De az az igazság, hogy ahogyan a világ változik, avagy éppenséggel a benne felnövekvő fiúgyermek szemléletmódja változik, úgy azzal párhuzamosan formálódik át az a bizonyos álombeli férfi is.

De ha már itt tartunk, akkor milyen lehet felnőtté válni?

Ez egy elkerülhetetlen út volna pusztán? A rideg biológia, mely nem szólna másról, minthogy kifejlődik a szervezet, évtizedek során egyre több képességre tesz szert, majd elérve a csúcspontot stagnál kicsit, és jön a leépülés, végén a halál? Ugyan, ettől csak többről kell szólnia, nem? Biztosan, hiszen egy kósza tengeri hullámhoz hasonlítani a dolgokat túlságosan is… egyszerű volna. Ez az! Ez így túl egyszerű. Az Isten, az Istenek, a Szent Fény, a Naaruk, a sors, avagy akármi is munkálkodjon a háttérben, több értelmet kell, hogy adjanak az egésznek. Merthát kell, hogy így legyen, nem? A gyermeki naiv világ csodákkal és izgalmakkal teli burkában oly vidáman tengetjük napjainkat. Élvezzük, ahogy keblére szorít minket az a sok rejtélyes és bohókás különleges dolog, melyet a holnap hordoz magában. Ám ez a burok idővel kissé megreped, mely persze nem feltétlen jelent rosszat, ahogy minden áron jót sem, ez csak úgy van. Elfogynak a végeláthatatlannak tűnő kalandok és felfedezni valók, s ezzel kimerül a végtelen. Meglátjuk azon tényezők sorát, amit korábban talán észre sem vettünk, forogjék szóban akár egy hétköznapi veszekedés szülte probléma, vagy akár globális konfliktus, mely a világra kiterjedve népeket formál át, kultúrákat pusztít, vagy épp változások szélkeltőjeként alkot.

– Első lecke – hallotta fülében Edd Krevan régi szavait, melyeket azután ejtett ki, hogy elfogadta tőle a felé nyújtott kést ott Nyugatvégen, a Defias Testvériség egy titkos zugában. – Mindig legyen nálad egy kés! Mindegy, hol rejtegeted, de legyen nálad, mert sosem tudhatod, ki akar majd hátba szúrni.

Eddben gyakorta megütköztek a régi tanok az új tanokkal, és nem átalltak olyan háborút vívni bensőjében, mely fenekestől felforgatta a világát és az álombeli férfijét újra meg újra.

Ugyan, ki akarhat hátba szúrni? – tette fel a kérdést magában a fiú, ámbátor az az igazság, hogy ez a kérdés csak a későbbiekben nyert megválaszolást. S ezen válasz pedig: sosem tudhatod. Ha rosszat tettél, valószínűleg az fog besúgni, hátba támadni, vagy a háttér árnyékában meghúzódva azon munkálkodni, hogy neked minél rosszabb legyen, kerüljön ez bármibe is. S beszélhetünk arról is, ha nem tettél semmi rosszat, de a másik ember korcs elméjét s megtorzult lelkét az teszi boldoggá, ha ilyen vagy olyan módon neked rosszat tehet.

No, és persze ott van a harmadik lehetőség is. Az is okot adhat ugyanis arra, hogy célkeresztet rajzolj saját hátadra, hogyha nem teszel rosszat, de jót viszont igen. Az irigység… az a jó öreg irigység, mely nem szégyelli fülünkbe suttogni negédes szavait, nagy dolgokkal kecsegtetni, és oly tettekre késztetni, melyek hozzánk méltatlannak tűntek, de legalábbis nem tudtuk, hogy képesek lennénk rájuk.

S mit mondott ehhez képest Eddnek atyja? „Akiben van egykis tartás, az nyíltan párbajra hív, s ott bebizonyosodhatik, ki is a jobb.” Milyen érdekes. Nem azért, mert szöges ellentétet képez az előzőekkel. Nem. Minden pusztán azon okból érdemel egy koccintást Irónia nevű apánk serlegével, mert mindezt egy olyan ember állította, ki ezen szavak szerint élt, ezáltal valahol még tisztességesnek is nevezhető, s akit – ne felejtsük – árulással, az ételébe rejtett méreggel gyilkoltak meg.

Mit jelentsen ez? Lehetünk becsületesek, de feltételezzük a másikról, hogy nem az? Hogy nyújtsuk a méltót, de készüljünk a méltatlanra? Vagy egész egyszerűen legyünk hűek a tiszta dolgokhoz, de készüljünk fel minden eshetőségre?

– Második lecke – mondta később, valamikor az idők során Krevan. – Bármit mondok, azt vedd szentírásnak, és soha ne feledd el irántami hűséged!

Ez az ember…Krevan. Krevan megmentette Eddet a fosztogató, gyilkos Brann bácsitól – aki mellesleg ugyancsak elárulta, s hátba szúrta atyját – de önnön célok miatt nem végezte ki. Most ő a tanítómester, ő az apja és ő minden reménysége a túlélésre, mindez egy személyben. A megtestesült Isten. A Defias Testvériség többi képviselője Edd számára örökre csupán egy veresmaszkos gyilkos, kik krédójukként tekintenek a hatalom megdöntésére. Krevan viszont tanít és óv még ha a maga szeretetlen, távolságtartó módján is. Ha valaki tiszteletet érdemel, az valóban ő, de az igazság súlyos fonalai közé beleszőtték azt a szálat is, hogy Edd nem igazán tisztel senkit.

Ennek nem ő az oka. Ennek egyértelműen a gyermekkorban lefektetett leckék. Apja gondosan felügyelte ezzel kapcsolatos tanait, s alapos munkát végzett, mikor mélyen elpántálta Eddben azon gondolatot, hogy nem mindenki egyenlő. A gróf szerint vannak emberek, akik egyszerűen többet érdemelnek másoknál, s megtehetnek olyan dolgokat, amit mások nem. Ez van és kész, ilyen a világ – mondta. Egy olyan ember szájából, aki jobb is volt másoknál, s többet is engedhetett meg magának, ez olyan játékszer volt, mellyen Edd is szeretett volna kicsit mulatni.

De a tisztelet? Ki érdemes akkor a tiszteletre? Aki jobb másoknál? Aki azt mondja s cserébe azt nyújtja, hogy nem öl meg? Aki nemzette, aztán gyakorta terrorban tartotta lelkileg őt és családját? Vagy az anyai emlék egy képe, mely kószán vándorol a gyász s a visszamerengő pillanatok között? Vagy mégis kicsoda?

– Harmadik lecke. Ne szeress meg senkit és semmit, mert csalódni fogsz.

Ilyen lenne a világ? Valóban ilyen volna? Ez a rideg valóság, nem pedig egy kitalált rémmese? Tartsunk távol magunktól minden kedves érzelmet? Úgy akkor ki fog ügyelni azért, hogy emberek maradjunk?

Milyen férfi lettem? – kérdezte a legvégén magától Edd. Ahogy számot vetett a dolgokon, nem jutott dőlőre. Attól a pillanattól fogva, hogy Krevantól elfogadta a tőrt, mintegy szimbólumát a bosszú lehetőségének, sőt hova tovább, mint egy válaszát annak a kérdésnek, hogy élni akarsz egy nehéz életet, vagy meghalni, azóta az az élet valóban nehéz volt.

Kezdetnek ott volt a szüntelen edzés. A kiképzése a fegyverek és harcok terén valóságos pálfordulatot vett magán, s mi egyenes küzdelemre tanította Gerald, az most lopakodó, hirtelen a semmiből előbújva becsapódó lett. Mi addigi szemtől szembeni kiállás volt egy büszke pallossal, az most az ellenség mögé való rejtőzködés egy gyilkos tőrduóval. Mi nyílt konfliktus volt, azon tanok is bukfencet vetettek elméjében, s mostanra a láthatatlanná válás fantommaszkja mögé rejtőzött, s onnan döntött csendben emberek élete felett.

Egy igazi Defias-zsivány. Ez lett Eddből, egy zsivány. Noha meg kell hagyni: kiváló volt benne. A gyermeki tanok a Vérkarom grófság holdfényes pázsitján nem vesztek el, s nem hagytak éktelen setét foltot agyának tekervényeiben. Nem. Mindinkább ötvözte a kettőt. Amikor gyakoroltak, s fából készült gyakorló késpárt szorítva Krevannak esett, a férfi megyfigyelte, hogy Edd technikájából nem tűnt el az arisztokrácia bélyege, sőt, inkább díszítette azt. Kiállásában volt valami méltóságteljes, volt valami felülemelkedő, és volt valami különös büszkeség is.

Ez azonban viselkedésében is tükröződött, s ott koronázta meg leginkább. Kezdetben a beilleszkedés borzasztó fejfájást okozott az ifjú Vérkaromnak. Tudni illik egy új közösség megszokása mindig nehéz, kiváltképp, ha egy úri fiú szeretne csatlakozni egy tolvajbandához. A pornép – ahogy apja emlegette az efféléket – nem érthette meg azon gondolatokat, melyeket Eddbe mélyen elvetettek, de az is lehet, hogy a fiú nem tudott alkalmazkodni az alsóbbrendűséghez.

A jelleme ennélfogva óvatos volt, de beszédében mindig érződött az a bizonyos „több”, az a bizonyos „magasabb”. Ezen dolgok, és az ehhez társuló ifjonti önbizalom egy olyan egyveleget alkottak, amit – tán mondanom sem kell – de ugyancsak vonakodva fogadott a tisztelt Defias-közönség.

Hogy ne verjék meg annyiszor, s ne kelljen Krevan mögé húzódnia, mint egy úrihölgy anyja szoknyája mögé, Edd felfedezte a legjobb eszközt, mit ilyenkor tehet az ember: a humort.

Még tizenöt éves sem volt, mikor Vérkarom rájött ennek kulcsára. Ha humorral álcázza felsőbbrendűségét, s önbizalmát, valamint a magában érzett legyőzhetetlen erőt viccel üti el, akkor kimondhatja azt, ami valójában kikívánkozik szájának kerítésén. És ez barátom…ez az igazi hatalom!

Volt azonban még valami. Nyugatvég napszítta földjén, de az egész Keleti Királyságban – Gilneast és néhány helyet a Szürkületerdőben nem számítva – közel s távol nem volt még egy ember, ki annyi nem kívánatos dühöt hordozott, mint Edd. A szíve adta az egyik felét a haragnak, mindazon dolgokért cserébe, melyet az élet vele művelt. A családjáért, Krevan elmét megtörni kívánó edzéseiiért, az Isten háta mögé vezető küldetésekért, melyeket időközben a Defias Testvériség reá bízott, s hasonlók. A másikat viszont… a másik felét a szemet ködösítő dühnek a teste adta. A test, mely egy farkast zárt magába. A test, melyet ugyan kordában lehetett tartani a Krevan által titkos helyről szerzett fiolával – melyet valószínűleg Vanessa kotyvasztott -, de akkor is… az a sok indulat, az a sok bosszú, az a sok gyűlölet… szinte alig fékezhető teher volt.

Milyen férfi lettem én? Lehet, hogy a kérdés rossz? Meglehet, a helyes kérés mindinkább az lenne, hogy az a férfi lettem, aki lenni akartam?

***

Edd ekkora járt a húsz éves körül. Hogy alulról, vagy felüliről nyaldosta e számot, külsőre nem lehetett megmondani, ő maga pedig már rég nem tartotta számon.

Legutóbbi útjáról éppen akkor ért vissza a nyugatvégi Halottbányákba. A kaland, mely épp most ért véget, a Fojtótüske Völgy dzsungelébe kalauzolta őt azon céllal, hogy szerezzen meg VanCleef kisasszonynak egy tervrajzot, melyet egy, a Defias zsiványok halálos fenyegetésére készített el egy hajótervező. A küldetés persze szigorúan titkos volt, s Edd újra arra kényszerült, hogy olyan ösvényeket taposson ki magának a Keleti Királyság egy újabb területén, melyet senki, de legalábbis kevesen ismertnek.

– Gyere, segítek! Mire is mennél, ha én, a nagy és erős Edd, nem lennék neked, szívem? – Vérkarom végigsimított haján, s kezét nyújtotta a kocsiról leszállni készülő Ninának.

Kellett a segítség. Az élőholt hosszú, testének minden apró zugát gondosan elrejtő fekete gúnyákban volt, melyek zabolázatlan lógtak róla jobbra-balra, arcát fedő kapucnia pedig nem átallt percenként szemébe hullni. Sokszor szült kényelmetlen helyzeteket ez a naiv kis Ninának, de ez volt az egyetlen lehetőség, hogy nehogy valaki véletlen meglássa a Lordaeronit.

– Ha te nem lennél, egy büdöslábúval kevesebb lenne a világon. Ez lenne az összes különbség, büdikém – kuncogta Ninthedrya.

– Ez övön aluli volt. És fájt. De hát… övön alul könnyű engem eltalálni, arrafelé van néhány nagyobb területem, nem panaszkodom, khm… – tornázta fölé Edd.

Nina leszállva a kocsiról rögvest hátra ejtette fekete zubbonyának csukjáját. A Defiasnál nem volt rá szükség.

Bár kezdetben nem látták szívesen, s csak azért hagyták életben, mert a későbbiekben esetleges váltságdíjként, avagy tárgyalási alapként szolgálhatott volna, az évek során a holt lány kapcsolata átalakult a zsiványokkal. Nem, meg persze nem szerették sosem, de megtűrték jelenlétét, és ez is több volt annál, mint amire a Keleti Királyság ezen déli területein másoktól kaphatott volna. Élelmet, valamint tetőt a feje felé mindig kapott, s Eddtől némi sajátos szeretetet is, legalábbis megbánást egykori elrablásáért mindenképpen. Amikor Vérkarmot kiküldték egy-egy távoli zugába valamely megyének, ő mindig vele tartott. Ez volt minden, amit a világból láthatott, ám félreértés ne essék, ez koránt sem azt jelenti, hogy kevés lett volna.

Anyja és apja hiányzott. Sokszor. Fájón. De Ninthedrya úgy volt ezekkel a dolgokkal, hogy ha hagyjuk a rossz érzéseket eluralkodni magukat a lélek felett, akkor a világ nagyon is sivár lesz. Érdekes a gondolata, de sosem vitte mélyebbre, az túlságosan is…valóságos lett volna.

Egyszer Edd megkérdezte Ninát, milyen az élőholtak között élni, milyen az ő társadalmuk. A fiú legnagyobb meglepetésére a válasz nem sokban különbözött az általa megszokott gineasi léttől. A leány szülei viszont annál furcsábbnak mutatkoztak, legalábbis Nina elmondása alapján. Az Elhagyatott teljes nyugalommal beszélt róla, arcán töretlen mutatkozott az a kinyílt mosoly, mely mindig ott virágzott, viszont amit mondott, az elképesztő volt:

Nina szülei nem az igazi szülei voltak. Bár édesapjaként gondolt atyjára, anyjára pedig édesanyjaként, a szülők nem titkolták, hogy Ninthedrya nem az ő gyermekük, csak… nos… magukhoz vették. Amikor Edd rákérdezett, hogy mit is ért az alatt, hogy „magukhoz vették”, a lány – szintúgy, akár ha a világ legtermészetesebb cselekvése volna – közölte, hogy őt elrabolták kiskorában. Vérkarom egyrészt a gyermekrablás tette miatt, másrészt Nina evidenciakénti előadásmódja miatt teljesen meg volt rökönyödve. De láthatóan a lányt nem zavarta a dolog. Elregélése szerint, mindezt azért tették, mert őrülten szerették egymást, de már az öngyilkosság könnyebb uta kerülgette anyját azon átok végett, hogy a sors azzal korbácsolta méhét, hogy nem lehet része gyermekáldásban. Mikor aztán egy napon a nő konyhakést ragadva felszaggatta csuklóján ereit, s a férje arra ért haza, hogy felesége vértócsában fekszik fennakadt szemekkel, ölébe ragadta az asszonyt, majd elrohant vele. Az alkimisták és ápolók laborjának előterében, míg a nő túléléséért imádkozott, akkor jött az ihlet. Kiötlött egy tervet, melyen azon minutumban munkálkodni kezdett. Aljaváros egy óvó-és dajkaházában, hol a kisgyermekeket vigyázták, míg szüleik kötelességeiket végezték, a férfi behatolt, s hagyta, hogy a keserű vágy és a reményvesztett tétlenség árnyéka olyan tettekre késztesse, amely valaki mást fosztott meg a gyermekétől.

És nem tudsz semmit az igazi szüleidről? – kérdezte egykor Edd.

– Nem. Nem nagyon emlékszem rájuk. Egyetlen dolgot tudtam csak meg, azt is évekkel később, véletlenül – felelte akkor a lány.

– És mégis micsodát?

– Hogy az igazi apám még aznap délután értem ment mint mindig, de mikor közölték vele, hogy elraboltak, az összes dajkaasszonnyal és óvónővel végzett, mind egy szálig.

– Hogy nem talált rád soha az igazi apád? Mert akkor biztos keresett.

– Elköltöztünk. Messzire. Oda, ahol soha senki nem talál ránk. Egy elhagyatott tanyára, a lordaeroni határok legszélére, oly közel Gilneashoz, hogy oda nem merészkednek mások.

– Ezért voltál ott a partokon akkor, amikor – Edd nagyot nyelt, érezvén korábbi cselekvésének immáron még nagyobb súlyát – amikor…

– Amikor te is elraboltál? – segítette ki egyenes hangon Nina.

– Igen.

– Ezért voltam ott. Sokat jártunk arra felé, itt-ott tudod találni egy-egy haldoklót, vagy partra vergődött gilneasit, esetleg harcok során megsérült élőholtat, hogy… – a lány nem fejezhette be.

– Hogy megegyétek, igaz? – rohant elébe Edd.

– Nem, fúúúj! – Öltögette nyelvét öklendezést mímelve az élőholt. – Én olyat nem teszek!

– Akkor hát?

– Tudod, te bolond, én papnő volnék, legalábbis olyasmi. A félholtak és sérültek kiválóak voltak arra, hogy a szüleim megtanítsanak a gyógyítás fortélyaira.

Edd ekkor végleg elhallgatott, s a hallottak sokaságán kezdett merengeni.

Valóban sok fejtörést okozott neki a lány megértése. Nem pusztán azon szempont játszott közre, hogy egy férfinak a női lélek bugyrait megfejteni lehetetlen, nem. Nina gondolkodásmódja kiismerhetetlen volt, s bonyolult fogaskerekei csakis egy olyan lányt engedtek láttatni, aki gúnyt űz a világ sanyarú mérgeiből pusztán azzal, hogy súlyát nem veszi tudomásul.

Egyetlen kivételes alkalom volt az évek során. Egyetlen egy, mikor Nina valami emberi viselkedést produkált. Egy estén történt, mikor észrevette saját változó, a felnövést elkerülhetetlen testének átalakulását. Egy tócsában nézte magát a nyugatvégi partok mentén, s mikor a hold megvilágította számára a valóságot, sírásban tört ki. Edd vállára borulva zokogott, s könnyei beterítették a fiút.

– Mi a baj? – kérdezte rögtön Edd.

Vérkarom titkon izgatott volt, hisz effélére Ninától sosem volt példa.

De Ninthedrya csak sírt, egyre csak sírt, keservesen bömbölt.

A végén, mikor a heves könnyáradat kissé alábbhagyott, csak ennyit kérdezett:

– Edd!

– Igen?

– Mondd, én csúnya vagyok?

Akkor Vérkarom megértette. A lány sosem a saját közegében mozgott, az összehasonlítási alapja csak a gyönyörű Vanessa, és a lányok, pontosabban az emberi lányok, akiket lopva tekintett meg hatalmas kucsmája alól egy-egy úton. Persze a Defias Testvérek férfi tagjai sem mint nőre, inkább, mint valami gusztustalan ellenségre tekintettek rá, és sehol sem kapott egyetlen kedves szót sem – ha egyáltalán valaki lealacsonyodott arra a szintre, hogy beszédbe elegyedjen egy élőholttal.

A lány nem volt különösebb szépség, ezt meg kellett hagyni, de saját fajában – Edd meg volt róla győződve – teljesen átlagosnak mondaná, legalábbis csúnyának semmiképp. A fiúnak persze nem tetszett, hogy is lehetne? De egy nőmag, aki magát szemlélve rondaságot lát, az őt körülvevő elutasító és idegen világ miatt, azt nem hagyhatta.

– Dehogy is vagy csúnya – súgta oda neki Edd.

Nina nagyot szipogott, lazított az ölelésen, ázott szemeivel a fiúiéba tekintett.

– Komolyan gondolod? – pityeregte.

Edd biccentett, és visszahúzta karjai szorításába a Lordaeronit.

A kocsiról leszállva Edd és Nina beléptek a Halottbányákba.

A sötétség megtöltötte a kiépített üreget. A Defias Testvériség főhadiszállása – a bánya – egy teljesen kiépített közösséget alkotott, hol már a fejlettség olyan szinteket öltött, hogy egy-két messzebb eső falvacska is megirigyelte volna.

– Hol van Krevan? Neki és VanCleef kisasszonynak hoztam valamit – közölte direkt elbízott hangon Edd, s végigsimított haján.

– Krevan a Szélen van. Épp a latrináknál… beszélget… valakivel – felelte a Halottbányák egyik figyelő őre.

– Akkor hát megkeresem, s elújságolom neki, hogy megint sikerrel jártam. Áhhh, nincs az a küldetés, ami kifogna rajtam, én mondom, barátom! – Azzal meglapogatta a nála vagy két fejjel magasabb izomkolosszust, és a magabiztosság megtestesült madaraként tovarebbent.

Az őr tekintélyesen ránézett azzal a „Jó, csak menj már!” pillantással.

– Bazi magas vagy – tette hozzá elhaladtában Nina.

A Szélen, ahol az ember azon dolgát végezte, melyről csak a gusztustalan viccek szólnak, Nina búcsút intett Eddtől. Mármint szó szerint. Egy árva mondtat sem hagyta el a száját, csupán folytatólagosan ment tovább, felmutatta bal tenyerét intésképp, s úgy haladt tova, mintha járókelőként egymás mellett siklott volna el két, nem túl közeli barátságban lévő ember.

Edd csak bohókásan nyugtázta magában az újabb megfejthetetlen „Nina-dolgot”, és közelebb sétált a helyhez.

Krevan az egyik ilyen szegletben helyezkedett el, tárva nyílt ajtónak háttal, lábai alatt egy ember.

Ahová máskor az ember a fenekét helyezi, oda most Krevan valaki másnak a fejét… helyezte, s gondosan ügyelt rá talpával, hogy míg ő maga végez a cigaretta elszívásával, addig az áldozata nyakát – ennélfogva fejét – a lyukban tartsa.

A fogoly rúgkapált, s egyszerre próbált szabadulni a fuldokolástól, valamint a megszégyenüléstől, persze mindhiába.

– Mit ártott néked ez a jómadár, akit így kitüntettél? – kérdezte Edd belépve a „terembe”, direkte nem véve jelentésteljes tudomást arról, hogy épp a fekáliában fuldokol valaki.

Krevan, a meglett férfi, a tekintélyelvű világ középkorú képviselője úgy fordította hátra borostás arcát, mintha ő is épp oly szándékoltan tartaná távol magától a gondolatot, hogy lábai szorítása alatt valaki épp a halálán van.

– Több tiszteletet, Edd! – Krevan a füst kaparós simogatását hosszan élvezte, s jól megforgatta tüdejében a füstöt, mielőtt kifújva egy komplett gomolyfelhőt alkotott belőle a levegőben. – Nem kisebb emberhez van szerencséd, mint Growan ezredeshez. Az úr, képzeld, a viharváradi várvédő gárda díszes tagja, s épp a szomszédos faluban tartott számvételezést, hogy begyűjtse a Wrynnek adóját a szegény parasztnéptől. Hát micsoda dolog ez?

Edd lazán végignyúlt a falon, kényelmesen nekitámaszkodott, s minden erejét összeszedte, hogy ne jusson el tudatának központjába, hogy a bélsár lassan eltelíti Mr. Growan belső szerveit.

– Hát… – mérte végig Edd a helyzetet – … van úgy, hogy kakiba lóg az ember keze.

– Bizony, piszkos egy munka ez a világ megtisztítása – kontrázott rá Krevan.

– Érzed a gúnyos ironíát? Piszkos tisztítás – kacagott Edd.

– Ja, ja. Megvan a tervrajz, höh, Vérkarom? – az utolsó szót, a Vérkarmot, a férfi rendszerint valami mélyebbről feltörő gúnyos töltettel színezte meg. Edd még nem jött rá ennek az okára.

– Presze, hogy megvan. Elvé…

– Várj csak! – szakította félbe Krevan, egy újabb mély slukkot szívott le a cigarettájából, s kissé feljebb engedte lábát.

Az ezredes azonnal felemelte fejét, s bár görnyedt testtartásából nem szabadult, de a bűzréteg felett legalább némi levegőt tudott venni. A lyukból ugyan nem látszódott ki feje, de tisztán lehetett hallani, ahogy egy sor ziláltat köhög, majd rókázik, s köpköd, és törzsét előre-hátra ingatva próbál menekvést lelni. Ám mire Mr. Growan eljutott volna arra a pontra, hogy összeszedi a hol-mikor-miért kérdésekre a válaszok körét, vagy netalán erőt gyűjtene magában bármire is, egy undorító placcsanással Krevan visszaerőszakolta fejét oda, ahol addig volt.

– Szóval? – kérdezte a férfi, s Growan hátára hamuzta cigarettáját.

– A tervek megvannak – szólotta volt újan. – Elvégre a legprofibb emberetek küldtétek – kacsintotta.

Krevan egyenesen utálta, mikor Edd ezt csinálta, de már valahogy megszokta tőle.

– Halihó, kisasszony – takaroskodott a maga módján Nina.

Vanessa a magánlakása egy székében ült. Némán intett Ninának, jelezvén, hogy bejöhet. VanCleef a tükörben nézte magát, s saját szemében fürkészte a rejtélyeket, és a világégés igazságot hozó reménységét.

Mikor az élőholt megtörte a csendjét, ő csak a fésűére mutatott.

Edden kívül csak Vanessa volt Ninának. Illetve mégsem. Nem Vanessa volt ott neki, hanem Vanessa szolgálatának lehetősége, mellyel a lordaeroni gyakorta élt.

Ahogy egyszer-egyszer kilakkozta a nő körmét, segített neki felöltözködni, vagy jelesül épp kifésülte ébenfekete haját, akkor, oly ritkán, de közel érezte magát a… a… szépséghez.

Sehol máshol nem látott gyönyört, de a nőn igen. A testi ékesség ritka példánya volt, s ahogy szerette a közelségét Ms. VanCleefnek, legalább úgy utálta önnön kinézetét, s rusnyaságát.

– A tervrajz a hajómhoz? – intézte szokásos tőmondatai egy újabbját az élőholthoz.

– Megszereztük, meg ám! – közölte vígan Ninthedrya. – A célpont megpróbált elrejtőzni, de Edd elkapta, és életének elvételével zsarolta. A fákon láttam majmokat! – tette hozzá összefüggés-szerűen.

– Hogy zsarolta meg úgy, hogy még jobban megrémüljön? – kérdezte hidegen, gondosan ügyelve a szemkontaktus elkerülésére.

– Jajj, az vicces volt! – mondta, s röfögve hahotázni kezdett. – Mikor látta, hogy a férfi ártalmatlan, de mégsem hajlandó előadni a terveket, megragadta a szakállánál fogva, lehúzta a föld felé az arcát, és azt mondta, hogy fel fogja írni egy késsel a homlokára, hogy „Hulla vagyok, szúrj le”.

– Ebben neked mégis mi olyan vicces?

– Hát, mert késsel nem lehet írni! – Nina kacajának hangereje a tetőfokára hágott, s Vanessa látta, innentől fogva képtelenség lesz egyetlen értelmes mondatot is váltani a lánnyal.

Nem is, mintha akart volna. Egy élőholttal cseverészni, még mit nem.

Nina persze nevetett, miközben kezébe fogta Vanessa tökéletes, fésült birkagyapúlyú érintésű haját, csak hahotázgatott magában, olyan jóízűen. Olyan édesen vigyorgott! Oh, olyan önfeledten. Jaj, mily szép is az élet, vicces az élet, mókás a világ! Mókás!

Legalábbis míg el nem vágom ennek a retkes, pillegő kis kurvának azt a rohadt torkát.

Krevan lehúzta a lábáról az odakerült sarat, pontosabban beletörölte a lyukba fulladt ember tarkóján lévő hajrétegbe, aztán, mint ha mi sem történt volna, a hátának egy pontján elnyomta a cigarettáját, s kisétált az ajtón.

Edd a nyomában, le nem maradva követte.

– A tervrajz megvan, most te jössz! – rótta az utat gondosan Krevan után Vérkarom.

– Én jövök? – kérdezte maga előtt, hátra sem pillantva a férfi, mint, ki jól végezte dolgát.

– Azt ígérted, hogy a tervrajz lesz az utolsó próba. Azt ígérted, ha elhozom, végre megkapom a végső missziót. A végleges vizsgát, hogy Defias Testvér lehessek. Álld, hát a szavad! – tört elő a felsőbbrendű Eddből.

Krevan nyomban megfordult, szívéből feltörő indulat vezette karját nyomban Vérkarom torkára kulcsolta, s mélyen a szemébe bámult.

– Ki a franc vagy te, hogy a szavamat vedd? – vonta kérdőre dühödten, de választ nem várt, csak durván taszított egyet a fiún, s folytatta útját.

Edd lesütötte szemét, tízig számolt, s azon igyekezett, hogy ne akarjon előjönni a farkas. Mert ilyen esetekben bizony elő akart jönni. Előjönni, és rombolni, zúzni, gyilkolni!

Türelem, türelem, nyugi Edd!

Mély lélegzetvétel után ismét Krevan nyomába eredt.

Krevan Vaneesához igyekezett. Tudta, hogy otthon találja a hölgyet, és azt is, hogy ha a kölyök itt van, akkor az Elhagyatott meg a kisasszonnyal.

Kettőt koppantott az ajtón, belülről invitáló szó, benyitott.

Vanessa szép volt, mint mindig. Pompásan kiegyenített haját nézte a tükörben, mellette Nina.

Krevan heves mozdulatokkal megragadta Nina karját, s bár nem szándékoltan durván, de nem is figyelve a kímélésre, magához közelebb húzta. Másik kezén feltűrte ingjét, s a bicepszén feltárulkozó, mély, véres vonalak metélte sebhálóra mutatott.

– Tedd a dolgod leány! – utasította Ninát.

– Hupszi. Ez igen csúnya, hahaha! – kacarászott bohón az élőholt.

– Csend! Azt mondtam, tedd a dolgod!

Az élőholt, mint egy balerina, tréfáskodva közelebb lejtett, ránézett a sebekre, kinyújtotta karját. Nina könyökétől tenyeréig, a karja körül körtáncot lejtő fénylő rúnák mutatkoztak, majd kisvártatva napszín sugarak kígyóztak ujjai végén. Ahogy a világító szálak egyre inkább cikáztak a lány kézfején, úgy Krevanon a tátongó vörös sérülések előbb horzsolássá apadtak, majd végül szinte teljesen láthatatlan hegekké lettek.

– Parancsolj, a doktornéni meggyógyított. Kérsz egy nyalókát? Hihihi! – kapta heherésző szája elé kezét Nina.

– Pofa be. Ezért tartunk – intette le durván Krevan.

– Cöhh! – tettetett vérigsértettséget a lány.

– És… – fordult a férfi Vanessa felé. – Mi a következő lépés, Hope Saldean kisasszony?

Edd a háttérben némán követte fülével az eseményeket, viszont, hogy ez ne legyen oly nyilvánvaló, a mellette magasodó polcon bíbelt néhány tárggyal, köztük azzal a kavicsdarabbal, mely néhány évvel ezelőtt bezúzta Tiffin úrnő koponyáját. A királynő vérének foltjai azóta is meglátszottak rajta.

– Mit mondott a viharváradi kémünk? – Vanessa nem nézett rá Krevanra. A név… Hope Saldean, kissé megsértette legbelül, mintha felrótta volna neki a közelmúltat és az árnyba burkolt jelent.

– A Juggernaut a terveknek köszönhetően akár fél év alatt elkészülhet.

– Helyes. Hosszú évek után, végre itt az időnk! – bólogatott elégedetten VanCleef.

– A fiú a végső próbáját kérte – intett háta mögé Krevan, de csak úgy, mintha Edd nem is lenne a szobában. – Melyik lépés legyen az övé?

Vanessa felállt, megfordult, és Vérkaromra nézett. De csak nézte. Szólni egy szót sem szólt, és így nem egy perc telt el. A némaságot végül ismételten Krevan törte meg, félvén, hogy a hölgy elkalandozott közeli bosszúja felé.

– Legyen fajához méltó, s Ripsnarl admirális kiszabadítására küldjük? – kérdezte a férfi.

– Nem – vágta rá csendesen Vanessa, s közben fejében az előttük álló tervek listáját nézegette. – Őrszemdomb felégetése közben ő nem lesz itt. Ő viharváradba megy, majd ott végez egy méltó ellenféllel. Igen.

– Kivel? Kivel végezzek? – kérdezte Edd.

– Megkeresel egy Horatio Laine nevű embert. Túl sokat tud, és még problémákat okozhat. Ha legutóbbi értesüléseim jók, Horatio egy hét múlva újra Nyugatvégre jön, hogy utánnunk kutakodjon. Addig is viszont jelentéseket tett a viharváradi kikötőben. Mondanom sem kell, nem hagyhatjuk, hogy Horatio több bizonyítékot leljen Testvériségünk visszatértére, s ezzel elérhet, hogy ne adj Isten megerősítsék a kikötő őrségét – világosította fel a nő.

– A Juggernaut a jelenlegi dokkokra és az ott álló őrségre egy váratlan támadás esetén gond nélkül lecsaphat. De ha Laine nyomozása sikerrel jár, s több információt szerez rólunk, akkor a Juggernautnak nincs esélye belopakodni Viharváradba – egészítette ki Krevan. – Ez az utolsó próbád, Edd. Öld meg azt az embert, és végre Defias Testvérré válhatsz. Öld meg, és végre gyermekből férfivé válhatsz!

Edd keze összeszorult, s a lelkesedés heve szívét vehemens verdesésre késztette.

– Horatio Laine számára már készíthetik a koporsót – mondta komolyan Edd.

***

Azon az éjen Edd a partok mentén sétált. Lábának nyomai apró, nedves süppedést hagytak maguk után a holdfényes homokban. Egy ponton megállt, s a tenger végtelenségébe bámult bele. Amint a partot, s a köveket mosta a tengervíz, Edd mély lélegzetet vett. A sós levegő tisztának érződött, a hold fakó fénye világosabbnak tetszett. Érezte, hogy már majdnem kész. Már csak egyetlen dolog választja el a teljes értékű élettől… Edd kifútta a levegőt, elhessegette fejéből az összes gondolatot, és csak maga elé tekintve hallgatta, hogy azon az estén milyen suttogásokat hordoz az éjszakai szél.

Néhány perc, vagy tán nem is néhány, ellenben hosszú órák után tovább sétált. Elméje ugyancsak üres volt, nem hagyta nyitva az ajtót sem a pozitív, sem a negatív gondolatoknak.

A tökéletes ürességet aztán a part mentén, kicsivel odébb zajló dolog törte meg. Edd megállt, s csak bámult egyenest.

Nina volt az, a földön guggolt, s egy kurta víztócsát csapkodott a homokban.

Bármikor máskor Vérkarom egy könnyed, megszokott, semmitmondó fejrázással nyugtázta volna a Ninától korántsem szokatlan viselkedést, de ezúttal nem.

A lány háttal görnyeszkedett a fiúnak, azt hitte nem figyeli senki, Edd is pusztán csak véletlenségből járt arra. Ami miatt viszont oly szokatlan volt ez, hogy Nina félhangosan, rikító, és valósággal szörnyetegként adott ki hangokat. Hogy ez hogyan is értendő? A lány eltorzította a hangját, épp úgy, mint amit tipikusan az ember az élőholtaktól várna, vagy a Falkától, vagy egy apokaliptikus démontól, éppenséggel egy megkettőzött hangon hörgő zombitól, s egyre csak a tócsát püffölte.

– Miért vagy ilyen csúnya? – zagyválta succubusként. – Miért vagy ilyen rusnya? – ismételte. – Hogy nézel ki?

Edd ekkor merült el korábbi merengésében, de ezúttal másfelől, egy teljesen másik oldalról nekirugaszkodva. Nem vette észre, nem vette észre, mert csak magával foglalkozott…de… de nem csak ő volt az, aki a felnőtté éréssel küszködött. Nem csak őbenne volt bizonyítási vágy, nem csak ő formálta meg álombeli férfiét, hanem Nina is képzelt magának egy álombeli nőt. Bizonyára olyat – révedezett Edd – aki külsőre roppant gyönyörű. A férfiak odavannak érte, de legalábbis egy biztosan: a férje. Igen! Edwart határozottan érezte, hogy Nina képzelt magának egy tökéletes férfit, aki őt magát a világ legvarázslatosabb, legcsodásabb asszonyaként látja, netán még gyermekeket is, akikről gondoskodhat.

– Jajj, szegénykém. Erre csak itt tengetted hasztalanul azt az életet, melyet inkább tanulással és örömszerzéssel kellett volna – suttogta maga elé Vérkarom.

Nina a szinte hallhatatlan szavak hatására rögvest megrezzent, s zizegő, vad hirtelenséggel kapta hátra fejét, Eddre nézve.

A lány, megtudván hogy figyelték, ennek következtében hallották is, lesütötte szemét, s ujjaival turkálni kezdett a homokban. Vérkarom gyorsan sietett oda hozzá, s mint egy melegszívű nagytestvér, s rögtön leguggolt mellé.

– Mi a baj, Nina? – kérdezte a fiú, megdörzsölgetve az Elhagyatott vállát.

– Saras lett – nyújtogatta homokmasszás mutatóujját Nina.

A lány szemének szélét könnykristályos szomorúság bús gyöngyei szegélyezték.

– Lemossuk róla? – kérdezte a lánytól.

-Edd! – terelte komolyabb vizekre a szót Nina.

– Igen?

– Kérdezhetek valamit?

– Bármit.

– Megcsókolnál engem? – szöktek ki a vágyódás reménykedően kérdő szavai az élőholt száján.

Edd arca rezdületlen maradt. Megcsókolni őt? Ninthedryát? Inkább gondolta volna testvérnek, vagy egy örökösen követő barátnak őt, mintsem … mintsem lánynak vagy nőnek?

Edwart lelkébe belemart a bűntudat. Tegye hát így? Bűntudatból, avagy más szóval élve szánalomból? Igazságos vagy fair lenne az szegény lánnyal? S az ellentéte az volna? Ha elutasítaná, ezáltal csak újabb csalódással kell szembesülnie? Az mennyire lenne igazságos elbánás azzal, aki ezt az életet azért éli így, mert ő oly régen elrabolta? El, ahogy a szülei is tették.

S ez a hosszú szünet? Nina bizonyára tudja, hogy mivel nem tette meg azonnal, mit kért, láthatja, hogy megakasztja őt? Hogy érezheti magát?

Nina valóban látta. Szemét ismételten lecsukta a megszégyenüléstől, s arcát is elfordította volna, de akkor Edd elkapta ujjaival ajkait, gyengéden végig simította haját, közelebb hajolt, és megcsókolta a lányt.

Az éj leple továbbra is takarta a földet, az árnyfekete égbolton épp úgy csillagzottak az ezüstpettyek, mint addig, s a hold keskeny félköre is kegyetlenül díszelgett, szinte elveszve a sötét messzeségben, és az éjszaka csak mesélt tovább…

FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

Gitta

Gitta vagyok, a WoWLore Fordítások blog írója és gazdája. 2008 óta játszok a WoW-val kisebb-nagyobb megszakításokkal (mostanában inkább nagyobbakkal). 2010 nyara óta fordítok lore témájú írásokat magyar nyelvre. 2011. januárjában indítottam el saját blogomat, a WoWLore Fordításokat, mely mára a legnagyobb magyar nyelvű lore-ral foglalkozó oldal. 2015-ben írásaim egy részéből gyűjteményt hoztam létre Azerothi Históriák néven, mely 2016. decemberében nyomtatott formában is megjelent (jelenleg csak elektronikusan elérhető).

Vélemény, hozzászólás?

You have to agree to the comment policy.