Azerothi Históriák – A Banshee Királynő és Bajnoka, a Blightcaller

Nathanos Marrisről és Slyvanas Windrunnerről már többször, több helyen is írtam. Mégis, a Blizzard legújabb novellája, a Dark Mirror (Sötét Tükör) újabb árnyalatot ad ennek a különös párosnak. Éppen ezért érdemes újra és újra végigvenni az ő történetüket.

Nathanos, az ember íjász

Nathanos Marris Lordaeron keleti részén élt, itt található a Marris-tanya is, ahol édesapja és nagyapja is földműveléssel foglalkozott. Nem tudjuk, hogy Nathanos hogyan került a high elfek közé, talán a birtok viszonylagos közelsége az elfek területéhez volt az egyik ok. Nem tudjuk azt sem, hogy ki engedélyezte, hogy Nathanos íjásznak tanulhasson, hiszen az emberek nem igazán művelték ezt a harcformát. Az biztos, hogy miután Marris bekerült a többi high elf íjász (ranger) közé, hamar kitűnt tehetségével és szorgalmával. Olyannyira, hogy ezzel felkeltette Sylvanas Windrunner figyelmét is, aki végül másod-parancsnokává, vagyis Ranger Lorddá (íjász úr) nevezte ki.

Nathanos ezzel az emberek, a Lordaeroni Szövetség (Alliance of Lordaeron) ünnepelt hőse lett, hiszen megtestesítette azt, amit az emberek az egyik legfőbb értéknek tartottak: ha mersz nagyot álmodni, ha szorgalmas és kitartó vagy, akkor számodra a határ a csillagos ég. Az ő szemükben Marris megtestesítette az emberek tehetségét, szorgalmát és kitartását, amellyel a high elfek fölé tudott nőni hihetetlenül rövid idő alatt. Nem szabad elfelejteni, hogy a high elfek hosszú életű népek voltak (bár korántsem voltak halhatatlanok, mint night elf társaik), éppen ezért kiképzésük is hosszú időt vett igénybe. És akkor érkezett közéjük egy ember, aki hozzájuk képest nagyon rövid idő alatt föléjük nőtt mind képességeit, mind rangját tekintve.

Nem lehet csodálkozni azon, hogy a high elfek többsége az emberekkel szemben nem nézte jó szemmel Marris felemelkedését. A high elfek büszke, gőgös nép voltak, akik lenéztek minden más népet. Számukra egyenesen orcátlanság volt, hogy Sylvanas Windrunner az egyik legmagasabb rangú parancsnokká nevezte ki ezt az embert. Ennek még maga Kael’thas Sunstrider herceg is hangot adott, Sylvanas azonban szembeszállt vele, és közölte, hogy egyedül a király utasíthatja őt arra, hogy váltsa le Nathanos Marrist. Hamar megindultak a szóbeszédek, hogy Sylvanas és az ember íjász között nem puszta képző-tanítvány viszony van.

Sylvanas és Marris kapcsolata

Sylvanast azonban nem érdekelték a szóbeszédek. A Windrunner család középső lányának a kötelességtudata volt az egyik legfontosabb életében. Miután nővére, Alleria visszautasította anyja után a Silvermoon ranger-generalja (íjász-parancsnok) címet és helyette a Farstridereket választotta, Sylvanas lépett anyja örökébe, és lett a város védelmének legfőbb irányítója. A Windrunner család az egyik legősibb high elf család volt, és éppen ezért hatalmas megbecsülésnek örvendett. Sylvanas kezéért is több high elf nemes küzdött, sőt, maga Kael’thas Sunstrider is próbálta megkérni a kezét.

Sylvanas azonban mindegyiküket visszautasította, helyette az ifjú embert, Nathanos Marrist tüntette ki figyelmével. Vajon részéről ez volt a lázadás, ahogy Alleria részéről az, hogy a Farstridereket választotta, vagy egyszerűen csak bosszantani akarta a magukat nagyra tartó high elf kérőit, vagy tényleg kezdetektől komoly rokonszenvet táplált az ember iránt, azt nem tudjuk. Akárhogyan is kezdődött történetük, kapcsolatuk hamar sokkal komolyabbra és mélyebbre fordult, mint azt bárki gondolta volna.

A Dark Mirror novella utal rá, hogy valószínűleg tényleg szeretők lehettek, hiszen elég szoros fizikai kapcsolatban is álltak egymással (megérintették egymást, megfogták egymás kezét). Úgy tűnik azonban, hogy érzelmekről egyikőjük sem beszélt. Valószínűleg nem is volt szükség rá. Nathanos Marris nem az a fajta férfi volt, aki romantikus szerenádot adna szíve választottjának, és elképzelhető, hogy Sylvanasnak is éppen az udvarló high elfekből volt elege, és a mogorvának tűnő férfi még szórakoztatta is őt. Akárhogy is álltak köztük a dolgok, Marris volt az, aki megunta a folytonos pletykálkodást róluk, és mivel őszintén csodálta Sylvanast, úgy döntött, távozik Quel’Thalasból, hogy elejét vegye a szóbeszédeknek. Így tért vissza a Marris farmra a Ranger Lord, parancsnoka azonban időnként továbbra is meglátogatta.

A Scourge fogságában

Stratholme pusztulása után Marrist az otthonában érte el a Scourge támadása. Hősiesen küzdött az övéiért, családjáért, a körülötte élőkért, de képtelen volt egymaga legyűrni az élőholtak áradatát. Ott vesztette életét a farmon, aminél jobban csak egyvalakit szeretett a világon.

A halál azonban nem hozott megnyugvást számára, hiszen egy ilyen kiváló katonát nem engedhetett el a Scourge. Élőholt zombiként élesztették fel, és a Lich King akaratának engedelmeskedve pusztított el mindenkit, aki birtokára tévedt. Egészen addig a napig, amíg három csuklyás alak jött el hozzá.

Fontos leszögezni, hogy Nathanos Marris nem akkor lett Forsaken, és nem akkor szabadult fel a Lich King uralma alól, amikor annak hatalma meggyengült. Nem, Marris nem szabadult fel önnön akaraterejének köszönhetően a Scourge fogságából. Valahol a tudata mélyén élt valami benne a férfiról, aki egykor volt, ezt azonban nem tudta előcsalogatni a Lich King hangja és parancsa mögül. Nathanost személyesen kereste meg Sylvanas Windrunner, miután a nő elsőként kiszabadult a Lich King uralma alól, és elhatározta, hogy a hozzá hasonló felszabadultakat maga köré gyűjtve saját sereget és nemzetet hoz létre. Mint Silvermoon város egykori védelmezője, tudta, hogy egy ütőképes sereg és nemzet létrehozásához parancsnokokra, megbízható vezetőkre van szüksége. Ezért elindult, hogy megkeresse egykori másodparancsnokát, egyik legfőbb bizalmasát, és amikor rátalált, egy agyatlan zombira bukkant.

Nathanos azonban életében olyan mélyen csodálta Sylvanast és olyan fontos volt életében, hogy elég volt a nőnek a nevén szólítania ahhoz, hogy megérintse lényének azt a részét, amelyet a Lich King elnyomott. Nathanos abban a pillanatban rádöbbent, hogy mi történt vele, hogy mivé lett és milyen jövő vár rá. Ezért amikor a Sötét Úrnő azt kérte, hogy legyen bajnoka, nem is tudott nagyobb megtiszteltetést elképzelni.

Blightcaller, a Banshee Királynő Bajnoka

Nathanos felvette a Blightcaller (Mételyhívó) nevet, és megkezdte másodszor is szolgálatát Sylvanas Windrunner alatt. Mint élőholt Forsaken, csak kevés érzelemre volt képes, ezek közé tartozott a gyűlölet és a bosszú. Továbbra is a Marris-tanyán maradt, ahol a Scourge maradék tagjain kívül a halandókat is megölte. Különös élvezettel ölte meg egykori elf társait a Farstridereknél. A Forsakeneket kezdetben a bosszún és Sylvanas iránti lojalitásukon kívül más nem tartott össze. Sylvanas célja ekkoriban hatalmas megszilárdítása volt Lordaeronban, ezért nemcsak a Scourge jelentett rá nézve veszélyt. Csatlakozott Thrallhoz és a Hordához, ezzel pedig egykori szövetségeseivel állította szembe magát.

Így lett a Szövetség (Alliance) ellensége Nathanos Blightcaller is. Az egykori hősről, akinek a nevét még Stormwindben is jól ismerték és tisztelték, kiderült, hogy a Forsakenek tagjává és élőholttá vált. Amikor Matthias Shaw először közölte ezt Stormwind vezetésével, Bolvar Fordragonból szakadt ki a fájdalom, amit amiatt érzett, hogy ez a nagyszerű hős ilyen sorsra jutott. Úgy gondolták, hogy ezt nem hagyhatják annyiban, és a Blightcallernek véget kell vetni, hogy Nathanos békében nyugodhasson. Csak hogy látszólag jártak csak sikerrel, mivel a Blightcaller megjátszotta halálát nekik, hogy végre békén hagyják.

Ezek után Undercitybe tette át székhelyét, és Sylvanas Windrunnerrel együtt a Forsakenek egy új csoportját, a dark rangereket (sötét íjászok) kezdték el kiképezni, azonos módon, ahogy egykor a Farstridereket képezték ki.

A Sötét Úrnő magánya

Aztán bekövetkezett az, amit Sylvanas Windrunner, a Banshee Királynő életcéljának tekintett: Arthas Menethilt megölték. Élőholt létének elveszett minden célja, és Sylvanas már csak a megnyugtató halált, annak békéjét várta, amikor leugrott Icecrown Citadel tetejéről. Csakhogy a csöndes, békés halál helyett ráeszmélt, hogy az örök kárhozat vár rá, ezért hajlandó volt a Val’kyrok ajánlatát elfogadni, akik visszahozták őt a halálból, hogy továbbra is Sötét Úrnőként irányítsa a Forsakeneket.

Csakhogy mindezzel együtt egy kicsit más Sylvanas Windrunner tért vissza az élőholtak élére. Célja már nemcsak a bosszúállás volt, hanem egy fennmaradó és működő birodalmat akart létrehozni, emellett pedig a rá váró kárhozatot akarja elodázni minden áron.

És még valami történt vele, amire nem számított: a Val’kyrok varázslata rég elfeledett érzéseket is visszahozott. A Scourge élőholtjaként haragot, dühöt, gyűlöletet, eltökéltséget, bosszúvágyat tudott érezni. De hiányzott belőle az empátia, a szánalom, a rokonszenv és a pozitív érzések. Nem azért támasztotta fel Nathanos Marrist, mert a férfi szeretetére és csodálatára vágyott. Azért támasztotta fel, mert Nathanos volt a legmegbízhatóbb és leghűségesebb szolgája, akire szüksége volt. Mostanra viszont rádöbbent arra is, hogy milyen magányos a Forsakenek között, aki képtelenek ezt az érzést enyhíteni benne. Ezért érezte úgy Sylvanas, hogy egy társra van szüksége, valakire, akivel megoszthatja gondjait, gondolatait, aki nemcsak meghallgatja, de meg is érti őt.

Sylvanas ezt a szerepet húgának, Vereesának szánta, miután annak férje, Rhonin meghalt. A két nővér Garrosh Hellscream tárgyalásán került újból közel egymáshoz, és Sylvanas fejében máris kialakult a terv, hogy hogyan fogja rávenni húgát arra, hogy jöjjön Undercitybe, ahol gyöngéden megöli és a Val’kyrok segítségével feléleszti, hogy ketten együtt irányíthassák a Forsakeneket és ő se legyen magányos. Vereesa azonban gyermekei miatt az utolsó pillanatban visszalépett Garrosh megölésétől és Sylvanas ajánlatától is. A Banshee Királynő tehát továbbra is magányos maradt.

A Val’kyrok szertartása

Sylvanas Windrunner azonban nem tett le tervéről, hogy társat választ maga mellé. Miután legközelebbi családtagja visszautasította ajánlatát, ahhoz a személyhez fordult, aki a legtöbbet jelentette neki és aki a legfőbb bizalmasa volt: Nathanos Blightcallerhez. Látta, hogy a Blightcaller teste hogyan rothad folyamatosan, hogy az az életnek csúfolt állapot, amelyben a Forsakenek éltek, hogyan gyengült napról napra, és elhatározta, hogy másodparancsnokát nem fogja elveszíteni.

Ezért megszervezte, hogy a Val’kyrok egy szertartás keretében újult erővel és külsővel ruházzák fel, Nathanosnak pedig azt mondta, hogy a Királynő Bajnokának erősnek kell lennie a Legion démoninváziójával szemben. A Blightcaller nem ellenkezett, hiszen soha életében nem ellenkezett úrnőjével. Hagyta, hogy unokaöccsét megöljék a folyamat során, és Stephon testét és életerejét felhasználva új erőre kaphasson. Amit nem tudott, csak a szertartás után szembesült vele: az érzelmei is megváltoztak a rituálé során. Nathanos ugyanis megbánást érzett, egy olyan rég elfeledett érzést, amely talán emberként jellemezte utoljára.

Vajon mit bánt meg? Vajon megbánta azt, ami unokaöccsével, Stephonnal történt? Ahhoz talán túlságosan is pragmatikus gondolkodású. Büszke volt unokaöccsére, aki álmait megvalósítva paladin lett, azonban nem bánkódott azon, hogy milyen árat kell fizetnie azért, hogy újult erővel szolgálhassa úrnőjét. A Sötét Úrnő egyik íjásza, Anya próbálta felnyitni a szemét arra, hogy lássa, hogy mit érez iránta Sylvanas, hogy milyen fontos is ő a Sötét Úrnő számára. Lehet, hogy ezt végiggondolva Nathanos a régi napokat bánta, amikor még lehetett volna esélyük. Mert Forsakenként már nincs esélyük.

Nathanos és Sylvanas kapcsolata fontos a Forsakenek szempontjából, hiszen miután a Sötét Úrnőből a Horda Warchiefje lett, a Blightcaller bebizonyította, hogy nem véletlenül volt Íjász Úr Sylvanas keze alatt. Tökéletesen irányítja a Forsakeneket Sylvanas távollétében, és ha valakinek az árulásától nem kell tartania a Banshee Királynőnek, az a Bajnoka, Nathanos Blightcaller. Hogy az élet még mit tartogat számukra, azt nem tudjuk, csak azt, hogy bármi is legyen, ők együtt fognak szembenézni vele, ahogyan Nathanos tervei szerint az örök kárhozattal is ketten együtt fognak majd megbirkózni, ha eljön az ideje.

FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

Gitta

Gitta vagyok, a WoWLore Fordítások blog írója és gazdája. 2008 óta játszok a WoW-val kisebb-nagyobb megszakításokkal (mostanában inkább nagyobbakkal). 2010 nyara óta fordítok lore témájú írásokat magyar nyelvre. 2011. januárjában indítottam el saját blogomat, a WoWLore Fordításokat, mely mára a legnagyobb magyar nyelvű lore-ral foglalkozó oldal. 2015-ben írásaim egy részéből gyűjteményt hoztam létre Azerothi Históriák néven, mely 2016. decemberében nyomtatott formában is megjelent (jelenleg csak elektronikusan elérhető).