CikkekEgyébFanfictionVendégírás

Fanfiction – Az éjszaka meséje 4. rész /írta: Laptos/

Az éj leszállt, az árnyfekete égboltot ezüstcsillagok tengere töltötte meg. A hold keskeny sarlója dísztelen fehérségében fénylett, szinte elveszve a sötét messzeségben, és az éjszaka mesélni kezdett. Azon az estén egy sorsfordító küldetésről…

Termékeny volt az éjszaka, legalábbis ami a merényletek számát illeti, mindenképpen. Igen. Ahogy VanCleef a messzibe révedt Nyugatvég lankái közt, szinte látta megvalósult terveit, melyekről – ha minden jól megy – hamarosan zengeni fognak a parasztfaluk, a közeli városok, de még Viharvárad is.

Az este valóban a káoszé volt. A Defias Testvériség visszatért, és ezt minél inkább megérezte a trón. Mire a nap felszökött az égre, s első sugarai megérintették a földkérget, az Elwyn-rengeteg több pontján lecsaptak: kifosztottak egy királyi konvojt, nem kevés aranytallérral szegényítve a Wrynn-kincstárat. Maguk mögött csak az őrség megcsonkított holttesteit hagyták – vérbefagyott hulláikról mind levették a sisakot, s kihült arcukra egytől-egyig ráaggatták a Defias híres vereskendőit.

Másutt a tanyákat támadták meg. Négy farm esett áldozatául a Testvériségnek. A parasztok a ledöfött malacok és más jószágok bőgésére ébredtek, s mikor az udvarra kisietvén rohantak, a csűr ajtaja reájuk zárult, és mind egy szálig felgyújtották. A farmerek utolsó pillanataikban csak a lángok égetését érezhették, csak ordíthattak, s a házban épp megerőszakolt feleségeik sikítását hallhatták.

Aranyrévben a fogadóba törtek be, az átutazókat megtámadták, a viharváradi utat folyamatos terrorban tartották, és tomboló dühüknek fanyar koronájaként elpostázták a királyi hivatalnak az összes aznap legyilkolt királyi katona levágott férfiszervét.

Csodálatos – bólogatta mosolyra húzódott szájjal Vanessa a messzi aranyló homokbuckákat méregetve. Csodálatos!

***

Megint Tyrande volt az. Az éjszaka újból megszólalt, Edd álmában Darnassus Hold Templomában volt, s a mese, melyet ekkor mesélt az éj, ismét csak az úrnőről szólt. A nő végigsimított mohazöld haján, nagy óvatossággal vállára simította szálait, majd maga elé lenézett, egy díszes, ezüstfonalak szőtte könyvtartóoszlopban vaskos könyvet lapozgatott. Gondosan vezette végig szemét minden egyes soron, majd mikor az oldal végére ért, tátogott valamit. Az éjszaka ezúttal sem zendült meg, néma csendben kísérte a történteket.

Az álomkép eztán változott. Homály füstje szállott fel, aztán Vérkarom, mintha repült volna szélsebesen: elsuhant anyja halovány képmása mellett, látta apját, Lolkát és Robert mestert, utána az ég felé szökkent, mintha egy gnóm-ágyúból lőtték volna ki. Elsuhanva feltűnt néhány ismeretlen arc is: egy paladin volt, fényes vértekben, mellette egy törp, vastag puskát tartva magánál, aztán egy draenei leány, két hatalmas pallossal. Egy sebzettarcú ork tűnt fel eztán, majd tovaröptében egy élőholt halállovagot látott, ezt követve egy félénk vérelfet, a legvégén pedig valamiféle zöldes kristálykoporsóban egy éjelf leányt.

Amilyen hirtelen jött, olyan hirelen múlt el az egész. Aztán már csak zuhant. Zuhant a föld felé, egyenes amíg be nem csapód…

Edd felébredt. Hirtelen kapta fel magát, minden ízében reszketve, zihálva felült ágyában, s mintha valami borzalmas történt volna, olyan vehemenciával tombolt szíve. Körbe kapta fejét, szemeivel átvizsgált mindent a szobában. Semmi különös. Minden ugyan az. Egyvalamit kivéve.

Lejjebb tekintve fedetlen, szőrtelen mellkasára, a nyakában lógó nyakában függő nyakék enyhe, violaszín fényt árasztott. Aztán, amikor Edd ezúttal is felfedezte a dolgot, a nyaklánc, mint egy megmunkálásra hibába váró kardpenge az üllőn, egyszer csak kihült, s elaludt. Már ugyan az a medál volt, mint eddig mindig azelőtt.

A nyaklánc, melyet idestova hat-hét évvel ezelőtt kaphatott anyjától, még sosem csinálta ezt annak előtte, csakis mióta hozzája került.

Aztán eszébe jutott egy dolog. Nem, ezúttal nem az, hogy hogyan nyomta anyja a kezébe, mielőtt bácsikája brutálisan lemészároltatta volna, nem. Bár erre sokszor gondolt – legalábbis többször, mint azt bárkinek bevallotta volna – ezúttal az az apró, jelentéktelennek tűnő kis párbeszéd ötlött fel emlékeiben, melyet Krevannal folytatott, miután a férfi átnyújtotta volna neki a tőrét ott, évekkel ezelőtt a nyugatvégi porban fekve.

– Volt atyádnak egy medálja – tért a lényegre akkor Krevan. – Mit tudsz róla, ki vele!

– Semmiféle medálról nem tudok – dacolta akkor a kis Edd.

Persze nagyon is tudta, mire gondolt, hiszen már akkor is ott lógott a nyakában, jóllehet esze ágában sem volt bevallani. Inkább gondosan elrejtette, de még a különleges láncsorát is, amin függött. Az emlék, az egyetlen emlék, amit anyjától megtarthatott, az csakis a övé, és ha ennek a férfinak egy ilyen jelentéktelen dolog érdekes olyannyira, hogy megemlítse, akkor bizonyára kell neki. Eddnek viszont a világért sem szabadult volna meg tőle, téve így mindmáig. Az ibolyaszín nyakláncot, melyet gyémánt és ezüst fonatok girbegurba hajlatai fonnak egymásba – ezzel alkotva egy tökéletes ékszert – azóta is magánál tartotta, s rejtve hol szekrényében, fiókjában, hol pedig egyszerűen csak önmagán hordta, gondosan bebugyolálva göncei és bőrvértje alá.

Edd nemsokat törődött a dologgal. Egyrészről az álombéli világból kilépve a másodperc töredékéig lilán pislákoló nyakéket akár az elme épp ébredező játékának is betudhatta – bár ezt inkább csak első pár alkalommal hitte, mostanság csak hitegette önnön elméjét – , másrészről nagyon is fontos dolog várta ma: az orgyilkosság. A merénylet, mely Horatiora vár, már el volt rendelve a sorsban – érezte diadalittasan Edd.

Lelkesen kelt ki az ágyból, Krevanhoz sietve, hisz mentoráltjaként mindig szerette felkeresni a férfit, mielőtt egy megbízott küldetésre indult, dacára annak, hogy Krevan ilyenkor általában semmiféle jótanáccsal, tippel vagy taktikával nem látta el, inkább megkérdezte: „miért nem indultál még útnak?”.

Nina – ki egyetlen alkalmat sem szalasztott el a Halottbányákból való kimozdulásra – mindig elkísérte Eddet, és a fiút pontosan ismervén tudta, hogy indulása előtt elmegy majd Krevanhoz. A lány ennélfogva gondolta, elébe siet, és a férfi lakrésze előtt várja meg.

Élőholt létére sokat kockáztatott az utazásokon és a veszedelmes misszókon, hisz nem csupán annak volt ott a nagyon is releváns esélye, hogy Eddet hátráltatja vagy éppenséggel lassítja küldetésében, de a legfőbb veszélyfaktort a lebukás jelentette. Ha a Keleti Királyság Szövetség uralta területein akárhol elfognak egy Elhagyatottat, azt helyben kivégzéssel intézik. A Defias Testvériség azonban sosem marasztalta, vagy féltette Ninthedryát. Úgy voltak vele, hogy egy élőholttal kevesebb, mit számít, Nina ezt viszont kihasználva világot láthatott Edd oldalán. A fiú persze mindig vigyázta és óvta őt, s ha néha nagyon rezgett is a léc, vagy rendszerint kardélen is táncoltak, akkor is magával vitte.

A ma reggeli úton Krevanhoz Nina indiánszökkenéssel közlekedett, s minden jött-ment vöröskendősnek intett egyet. Néha úgy tett, mintha egy láthatatlan pillangót próbálna becserkészni menet közben, s hogy a többieket átverje, még fel is kurjantott, hogy „Ott van, arra repül, kapd el!”. Mindahányszor, mikor valaki oda kapta fejét a Nina képszeletében repdécselő lepkére, a lány jóízűen felkacagott, hogy megint sikerült megtréfálnia valakit.

Szökdécselő szertelenségében Ninának újabb zseniális ötlet jutott eszébe. Gondolta, ideje bohócot csinálni Krevanból is. Jól tudta, hogy a férfi mennyire gyűlöli az efféle mókázást, s nem egyszer nagyon súlyosan eltángálta érte Ninát, sőt mi több, olyan is előfordult, hogy egy megviccelés miatt Krevan eltörte Nina állkapcsát, de hát egyszer élünk, gondolta a lány.

Ezúttali furmányos cselként azt ötlötte ki, hogy mikor odaér a férfi lakrészébe, majd settenkedve, némán benyit, mögé lopózik, aztán a Fakulás varázst használva elgyengíti testének láthatóságát, s jól ráijeszt Krevanra. Kifogástalan tréfa!

Ott is volt. Néhány aljasan kuncogó, visszafolythatatlan „hihi” hang hallatásán kívül tökéletes csendben lopózott oda Krevan ajtajához. Hasonló némaságban fordította el a kilincset, s nyitotta ki az ajtót. A Fakulás megrezzentette minden porcikáját, szinte teljesen áttetsző lett, s a padlón kúszva, könyökein evickélt befelé a lakásba.

A nappaliként funkcionáló szűkös kis előtérben, a hálószoba előtti néhány centin azonban megtorpant.

Idegen hangokat hallott a szobában suttogni, mely hang rettenetesen mély volt, kissé zavaros, mintha vibrált volna, és Nina biztos volt benne, hogy sem a Szövetség, sem pedig a Horda által nem használt nyelven szólt.

Ninthedrya azonnal lehasalt a földre, s bár a bentiek jól igyekeztek elrejteni mondandójukat – lévén oly halkan beszéltek, hogy még odabent is nagyon kellhetett fülelni – azért a lány hallott ezt-azt. Persze az idegennyelvű, mélytónusú basszus-dörmögését nem értette, de Krevan szavait – ki saját nyelvén válaszolt – azt igen.

Közelebb lopakodott az ajtóhoz, s rátapasztotta fülét.

– Kuru’mazsh ezt opéli – mondta a vibráló mély hang, borzasztó lassúsággal. – Velsarahon tehol ez mu’thon.

– De mester! – felelte halkan Krevan. – Hiába teszem tűvé a környéket, egyszerűen eltűnt a gyűrű! Nem lehet megtalálni.

– Ezt hopan’ill te heloran! – érkezett a válasz, kissé ingerültebben.

– Bocsáss meg, kérlek! – szabadkozott Krevan. – Biztosíthatlak, megteszek mindent, mi tőlem telik, hogy megleljem számodra a Kudarcot Vallott Úr ereklyéit. Sok nyomot hagyott maga után, sok nyomot hagyott relikviái után a Kudarcot Vallott úr. Ezen eszközökkel tiétek lesz a világ!

– Ho-ho-ho-hoo – mintha nevetett volna, de azt is oly lassan, oly vészjóslón. – El’tagor na imm! Eztek lerosh’la thun!

– Szó sincs róla. Tudom, a Kudarcot Vallott Úr nem több egy árulónál. Félre ne értsd előző mondatom, én nem tisztelem őt. Kizárólag titeket! Csak azt mondtam, hogy az ereklyéi kincsek. Ajándékok! Ajándékok nektek! Ajándékok az igaz uraknak, kik végre kellőképp utalhatják Azerothot!

Aztán némi csend. Semmi válasz. A beszélgetés nem folytatódott, de vajon miért nem?

Erre már nem tud mit mondani az a zagyvaszövegű izé ottbent? Vagy mi a fene, amiért…

– El maron!!! ISTHER HAID! LA’THAGOR!!! – mondta hangosan.

– Az lehetetlen! – szeppent meg szintén hangosan Krevan, s csizmájának hangja gyorsan kezdett kopogni a földön.

A halószoba ajtaja durván feltépődött. Krevan idegesen szedte tekintetét az előtérben, kiontotta tőrét, s dühödten, gyorsan váltogatta zavart tekintetét házában.

– Ki vagy? Hol vagy? Mit hallottál? – üvöltözte magában, s csapkodni kezdett késével a levegőben.

Honnan tudja, hogy itt voltam, jajj? – kérdezte magától a szekrénybe bújt Nina. Talán az a mélyhangú izé mondta el neki?

Krevan megpillantotta a nyitott bejárati ajtót. Odarohant, belerúgott, mire jobban kitárult. Mint holmi zavartelméjű, úgy méregette a környékét csak messziről megközelítőeket is.

– Elmenekült. Elmenekült. Elmenekült – mondogatta Krevan feszülten. – Vagy… – sandított háta mögé házába – … vagy még itt bujkál, akárki legyen is az.

A férfi még egy tőrt leakasztott övéről, s immáron kettővel sétált vissza lakrészébe. Késeit gyengén végighúzta a falakon, s a keze ügyébe keveredő bútorokon.

Nina verejtékezve guggolt az állószekrényben.

Most megöl, most biztosan megöl. Most mi lesz?

Ahogy Krevan csizmájának koppanásai egyre közeledtek, Nina azzal azonos gyorsasággal vélte látni maga előtt saját testének hulláját. Félt, retteget, egyenest megborzongott. Amit a férfi képes volt művelni az emberekkel, az nem normális – vélte mindig Nina. Krevan ilyen téren valóban kreatívnak bizonyult az évek során. Az egyik legveszedelmesebb Defias Testvérként Krevan már elhíresült az SI:7 és a városi őrség katonái között. Legelső „munkája”, mellyel megszerezte magának sötét hírnevét, az volt, mikor durva iróniával élve egyszerűen megfordította az egyik viharváradi lovagot és lovát: a lovag – név szerint Fényvédő Eadel, egy paladin – hosszan küzdött az Északmegye Völgyét megtámadó vöröskendős banditák ellen, s maroknyi csapatával hősként védte a templomot. Az egyik éj leple alatt Krevan vezetésével többen behatoltak a falak mögé, sikerrel lecsapva a védőkre. Elég az hozzá, hogy hosszú párviadalt követően a férfi ledöntötte lováról Eadelt, és belevágta tőreit a paladin bordái közé, gondosan ügyelve arra, hogy nehogy meghaljon, vagy elvérezzék. Aztán fogta a fénylovag lovát, minden eret elmetszett az állat lábán, s a többliternyi vérbe belelökte, s akár valamiféle nekromantikus szekta pogány szertartása, megfürösztötte benne a megkötözött Fényvédőt. Eadel – aki még mindig meg volt láncolva – aztán kénytelen volt végignézni, amint hős hátasának hosszú, gyönyörűen nyúlott pofáját Krevan egy vascsővel egy az egyben szétveri. Az állati fejből a Defias Testvér alig néhány megvadult perc leforgása alatt egy felismerhetetlenségig torzult, ripityára tört, csontszilánkok és véres izomszövetek cafatai alkotta groteszk, formátlan torzót csinált a királyi állat fejéből. Tettét megkoronázandó, a bűzölgő dögöt – mely nyomott vagy négyszáz kilót – ráláncolta a paladin hátára, s a tetem egykori pofáját az ember vállán átvetve a csupasz mellkasához varrta. Örülj neki, hogy nem varrtam oda az egészet a puszta bőrödhöz. – mondta Eadelnek őrült kacaj kíséretében. A Defias Testvérek átemelték Krevan kegyetlen durvaságának lelketlen kreálmányát egy kocsira, s úgy szállították őt Viharvárad kapuihoz. Ott levetették Fényvédőt a szekérről, s Krevan közölte vele: „Na, most lovagolj, kis fényharcos! Add át a Defias Testvériség üdvözletét mélyen tisztelt királyodnak. Gyí’ te!”, majd miután belerúgott a földön fekvő paladinba, elhajtottak vissza Nyugatvégre. Persze nem rohant. A földön fekve csak üvöltött, s a rávarrott ló súlya alatt szinte megroppant gerince. A paplovag túlélte a dolgot, de úgy tartják róla azóta is, hogy elhagyta a Fény. Megzavarodott elméje sokkolt állapotából azóta sem tudták kitéríteni Eadelt, s mire azóta képes az egykori nagy harcos, az pusztán annyi, hogy mikor szájának jobb sarkából a leszivárgó nyálfonál már elérné a padlót, egyben visszaszívja azt a szájába. Kifejezéstelen arcának üres szemei az örök semmibe révednek, s gyakorta azon szavak mormogását ismételi, mint hogy Krevan, Defias, Futás!.

És ennek az embernek vívta ki haragját most Nina.

Most mi lesz, most mi lesz, most mi lesz, most mi lesz???

Tudta, innen nincs kiút, itt éri őt a halál.

Szívének felgyorsult dobogása, valamint a csontokig hatoló rettegés felszabadította hirtelen adrenalinlökete lüktető, repesztő fejfájásba kergették a lányt. A dolgot csak tetézte Krevan hangos szentségelése és dobálózása, és ettől az őrülttől csakis egy szekrényajtó választotta el.

Krevan belerúgott egy asztalba, amit egy komód követett. Minden keze ügyébe kerülő tárgyat félresepert, vagy durván odébb vágott.

A porcelán cserempelő pukkanását néhány káromló szó követte, amit pedig valamilyen fabútor reccsenése.

Edd készen állt. Úton Krevanhoz már érezte magában a végső célt. Hamarosan ő maga is Defias Testvér lehet, és ezen cél kecsegtető közelsége olyan különleges lelkesedést és végtelen önbizalmat csepegtetett a fiúba, melyet ritkán érez, de melyet gyakran hazudik.

Amikor viszont elérte a férfi lakrészét, a gondolatai átrendeződtek. A küszöbre állt, mereven nézett, értetlenül bámult. A tomboló férfi – Edd szemén át – dühödten dúlta fel saját lakását, méghozzá olyan fékezhetetlen méreg hajtotta vehemenciával, melyet Vérkarom csak ritkán látott tőle.

– Lakberendezel? – kérdezte szúrkálódón.

Krevan megtorpant, egy rövid percig csak bámult maga elé a padlóra, ziháló teste égett a haragtól. Ennek jeleképp a homlokán – valahol a szeme felett – egy kidagadt lila ér pulzált.

– Kussolj, te kis szaros. Mit akarsz itt? Rég a küldetéseden kéne lenned – köpte oda idegesen Krevan.

Edd megdöbbent, egy félarasznyit hátrált. A férfiról átütő düh olyan erőteljes volt, hogy megszínezte a levegőt. Edd persze tudta, nem kellene bosszantani puszta jelenlétével sem Krevant, de nem, nem tudta elengedni füle mellett a sértéseket, fakassza azt akár egy külső harag, akár más.

– Nahát… kis szaros – ízlelgette a szót Edd. – Ne felejtsd el Krevan, én már nem az egyik újonc vagyok, akit holmi kőművesből kell átnevelni Defias Testvérré.

Krevan – aki tudni illik egy építőmunkás volt azelőtt – viharléptekkel, bikaként fújtatva rohant a fiú felé. Elkapta Edd nyakát, megmarkolta, a belső méregtől, mi abban a percben hajtotta, fogta, egykezével felemelte Vérkarmot, s úgy tolta kijjebb a lakrészből. Az ajtótól néhány méterre voltak már, mikor Edd megelégelte a dolgot, s egy csavarással kiszabadította magát a férfi kezei közül.

– Nem tudom, mi bajod, de már nem is érdekel. Ha visszajövök, nem foglak keresni, te idegbeteg – vetette oda lenézőn Krevannak.

– De igen. De igen is keresni fogsz – ordította a férfi. – Keresni fogsz, mert ez nálam van – csapkodta meg mellkasát.

A mellvértje zsebében mindig volt egy kicsi fiola. Krevan ott tartotta azt a szert, amit Vanessa készített Edd számára, hogy visszafogja a farkast. A dologban nem ez volt a különös. Nem mintha a bájital kellett volna, hisz Edd – persze senkinek sem adta tudomására – rég megtanulta önuralmával kordában tartani a benne élő bestiát. Nem. A dolog érthetetlen furcsaságát az a tényező jelentette, hogy Krevan életében most először akarta Eddet magához láncolni vele. Máskor – hogy finoman fejezzem ki magam – Krevant a leghaloványabb árnyalataiban sem érdekelte Edd, legalábbis gondosan igyekezett fenntartani ezt a látszatot. Nevelte, és edzette persze, de úgy volt vele, ha nem őt, akkor majd mást. Ez a viselkedés viszont – „de igen is keresni fogsz, mert ez nálam van” – ez jelentett valamit.

Némi hatásvadász szünet után Edd lehajtotta fejét, s közelebb lépett.

– Sajnálom – játszotta manipulatív szerepét.

Az az igazság, hogy nagyon is kíváncsi volt, mit akart ezzel a férfi.

Krevan némán állt, diadalittasan mosolygott, s a düh tombolása elhagyta, arcát a fiú feletti győzelem elbizakodottsága rendezte át. Bement a házba, intett egyet, Edd követte.

A férfi zabolázatlan mérge csaknem visszatért, mikor a nagy tölgyfaajtók a szekrény elején tárva-nyitva voltak, akárcsak a szektény melletti hátsóablak, de ezt akár ő maga is okozhatta tombolása közben – győzte meg magát.

Nina levetette magáról a Fakulást, s két sarokkal arrébb egy falnak dőlve csak sírt. A halál árnyéka – érezte – a halál árnyéka oly közel volt, hogy a lány teljesen megrémült.

Krevan egy tekercset adott át Edwartnak.

– Ez? – kérdezte Vérkarom.

– Nyisd ki!

A pergamen rongyos papíros volt, az idő sárgára festette repedezett széleit. Edd letekerte róla a madzagot, hanyagul a földre vetette, s kitekerte a lapot. Ősrégi porfelhő apró gombolyagja szakadt fel róla.

Amit viszont Edwart a pergamenen látott, az bárki számára egy semmit mondó ábra, ami nem kevés magyarázatra szorulna, sőt, ami azt illeti, komplett felvilágosításra is. De a fiú számára mindinkább ismerős, s érthetetlenül kísérteties volt:

Egy festett képet ábrázolt. Az ecset, amivel a színes vonásokat meghúzták, lehet vagy ezeréves, lévén a pemzli szálait alkotó bolyhos fonalak egy-egy darabkája beleragadt a festékbe. Maga a festék többhelyütt ütött-kopott volt, de színes. Az egykor nem kevés alapossággal megfestett alkotásnak több szépségcsorbája is volt, de a művész látszik, hogy gyermekeként nevelte a vásznat, mivel a festmény egésze tökéletesen kivehető volt, és részletekbe menő. Két ékszer volt rajta. Az egyik – s ez tűnt szembe Eddnek legelőbb – egy medál volt. Egy gyönyörű, nem hétköznapi medál. Ibolyaszín fonatok látszólag rendszertelen, mégis varázslatos egészet alkotó tincsei kaptak egymásba Y-t formálva az ékszerből. Ezen fonalak – melyek között csillogó ezüst bújt meg – egy apró, de annál kecsegtetőbb gyémántkövet öleltek át. A gyémánton, ha megtört a holdnak a fénye, oly élénken ragyogott, mint a nyári melegkor a napnak sugarai. Elképesztő tökély, mely noha női dísz, egy férfi is el tud szépségében merülni.

Az ő medálja volt rajt. Ezt biztosan tudta. Nem egy olyan, nem egy hasonló, nem egy másik. Az övé volt az. Érezte. Látta. Tudta!

Tudta, amiképp azt is, hogy ezt nem fogja tudatni a férfival.

– Ne azt bámuld, hanem ezt! – mondta Krevan idegesen, és mint akit a téboly kerülget, úgy bökdösött rá megszállottan a pergamen másik oldalára.

A másik ékkő egy gyűrű volt. Ugyancsak violaszín az egész karika, melyen egyetlen hiba vagy bevésődés sem volt. Zöld kristálya a medáléhoz hasonló tündöklést árasztott, de a gyűrű szegélye, az mindent elárult annak készítőiről: az éjelfek mintái és ősi írásuknak egyéb rovásaival látták el.

A képen a gyűrű és a nyaklánc nagyon közel voltak egymáshoz, széleik szinte egybeforrtak. Mi sem hirdethette volna jobban összetartozásukat, mint az alább felfestett írás. Fekete betűk voltak, melyek noha szintén díszesek, s a művész nem kevés alaposságáról árulkodtak, mégis csak feketék voltak. Az ellenkontraszt nyilván azért teremtődött, mert az írás nagyon is fontos, és a festő fel akarta rá hívni a figyelmet. Az ált rajt: „Dena lunar da’hetanim, kea h nema lanusor tieh bun. E’nel delah malanor et leih et lin, mena halor et neah et nin”.

– Mit ír? Gyerünk, mondd már, te érted? – sürgette Krevan.

Edd még soha nem látta azelőtt ilyen izgatottan feszültnek a férfit, legalábbis olyan ábrázata volt a férfinek, mintha az élete múlna rajt.

Edd hunyorított, s a régi-régi éjelf-írás órákra gondolt.

– A… régi… testvérpár… – fordította lassan, gyermekkori tudását idézve Edwart. – …nem, bocsánat! Pontosabban a két régi testvérpár, melyek elszakítva mit sem érnek, együtt viszont nagy dolgokra lettek volna képesek. Ezek itt… ezek itt…

– Mondd már! – dühöngött Krevan.

– … ezek itt pedig láttatják, mi nem látható, s hallatják, mi nem hallható. Mit jelent ez, Krevan? – pillantott fel.

Krevan egy pillanatig csak állt hallgatva, mint aki legalábbis a világ végével szembesülne, majd mikor tudatosult benne, hogy hol is van valójában, csak megrántotta vállát, s testével azt üzente „mit törődsz te azzal, hülyeség…”, de arcának fagyos, hitetlen tekintése valami olyasmit hordozott: „nem hiszem el”.

– Figyelj rám, Edd! – hajolt közelebb Krevan.

A férfi olyan közel hajolt, hogy Vérkarom érezte cigarettás leheletét.

– Most, mikor elmész Viharváradba, hogy megöld a célpontodat – suttogra a férfi -, most elmész majd a királyi várba is, és ott átkutatod a kincstárat. Nem azt, ahol a pénzt őrzik. Azt, amelyik Varian személyes értékeit tartalmazza.

– De… – akart közbevágni Edd.

– Nincs semmi de. Tudod, hogy azt sokkal kevésbé őrzik, szinte nincs ott semmi, csak az Anduinnak írt levél a király halálának esetére, meg néhány öreg holmi Tiffintől.

– A gyűrű is ott van? Tiffiné volt? – kíváncsiskodott Edwart.

– Sss! – intette halkabbra Krevan. – Azzal te nem törődsz, hogy mi ez, vagy hogy kié. Azzal törődsz, hogy ha nem hozod el nekem, akkor szíjat hasítok a hátadból, aztán letépem az állkapcsodat és bele hugyozok. Megértetted? Ha eljár erről a szád, vagy nem ezzel térsz vissza, porig fogom rombolni a világodat. Felfogtad, te kis szaros? – kérdezte néma bólintást várva Krevan, majd szeretetteljesen meglapogatta Edwart hátát.

Edd fülét persze sértette a dolog, de úgy gondolta, ezúttal jobb lesz, ha csak némán bólint.

Vérkarom némán bólintott, és útjára indult.

***

A nap az égbolt közepén feküdt, s lustán henyélve nézett le istenként a földiekre. Idióták, szerencsétlen idióták – gondolhatta. Az ég nem volt felhős, tiszta volt, mint Loch Modan tava. A szellőtlen napsütésben a fák leveleit nem ingatta semmi. Minden nyugodt volt. Minden készen állt, mintha minden azt akarta volna, hogy Edd végre Defias Testvérré váljon.

Horatio Laine. Horatio Laine. Horatio Laine – mondogatta magában Edd, miközben felöltötte vöröskendőjét.

A fiú éppen a városfalon mászott felfelé. A függőleges menet semmiben sem akadályozta, úgy szökkent egymás után a ki-kiálló téglákon, mintha csak egy bohókás gyerek lenne, aki fára mászik, hogy levegyen egy almát. A városfal peremén függeszkedve várt. Várt és számolt.

Egy. Kettő. Három. Négy. Öt. Hat. Hét. Nyolc. Most!

A fiú felkapott, jobb kezével tökéletes célt talált. Megragadta a fel-alá mászkáló városőrt, s egyetlen rántással a többtízméteres mélybe taszította. A katona messzi páncélcsengéssel csattant a földön. Edd felrugaszkodott, feljutva a falra leguggolt, s roggyasztva, lábujjhelyen rohant az ellentétes irányba masírozó őr felé. A lopakodás tökéletes nesztelenségét kihasználva Edd olyan közel jutott a védőhöz, hogy át tudta karolni, és egy gyors rántással kifordította a nyakát. Az őr állkapcsa megett súlyos roppanás, s rongybabaként hullt ő is le a magasból.

Vérkarom a torony felé rohant, de rendkívül óvatosan. Mikor a torony illesztékei mögött a katonák cserélték egymást – nagyjából félpercenként, aztán ismét újra – mindig lefeküdt, s hagyta, hogy az épp előtte lévő íjjasrekesz elfedje őt. A torony kitüremkedő lyukainak takarásába ért. Tudta, itt nincs más, mint hogy két katonát egyszerre.

Huhh – fújt egyet, a legkevesebb hang nélkül.

Füleivel hallotta, mikor fordul el az innenfelőli védő, s mikor van még kellő távolságra a túloldali.

Most!

Edd beugrott közéjük, egymozdulattal előre tolta kését, és az egyik sisak nyaki hajlatába vágta.

A katona – amelyik közelebb volt – most úgy patakzott, mint egy szökőkút. Vérének szabályos görbéje azonnal kiömlött a várfalakra, s összecsuklott, akár egy merevítetlen madárijesztő.

A másik őr rögtön kiontotta kardját, s félrekapkodó tekintete arról árulkodott, hogy képtelen eldönteni: fusson a haranghoz erősítést hívva, vagy végezzen a banditával.

A bandita – Edd – megpörgette tőreit kezében, s megálltukkor mindkettő egyenest a védő szíve felé mutattak.

– No mi lesz barátom? – kérdezte Edwart. – Jajj, szerinted lesz időd elfutni, és megkongatni? Vagy, ha már úgy méregetsz engem, mint valami utcaszéli szajhát, szerinted vagyok olyan gyönge, hogy egymagad legyőznél sérülés nélkül? Nyugi, semmi gond, hagyok időt átgondolni.

Azzal Edd nekidőlt a torony falainak, s fel-le kezdte dobálni kését.

A katona – a szemtelenséget nem tűrve – a rosszabbikat választotta. Felhörgött, s Edd felé iramodott, egyenest tartva kardját.

– A döfésre álló kard azért probléma – mesélte Edd a felé futó harcosnak – mert, ha az ember túl messziről támad vele, az ellenfél könnyedén felkészülhet, kitérhet és egy ügyesebb hajlással – Edd megdöntötte és átlódította törzsét – a támadó háta mögé kerülhet.

Vérkarom pengéi felszabták a viharváradi védő hátát, véres inakat szakítva ki belőle.

– És akkor ez van – tette hozzá.

Edwart a torony lépcsőin macskaszerű ugrásokkal haladt lefelé.

Alul a városszintre érkezve a reteszek zárva voltak, az egyik belülről, a másik kívülről zárva. A falkúp aljzata egy köralakú apró terem volt, két kapuval. Egyik kapu – mely belülről volt elriglizve – a falon kívüli világot, magyarán a parasztság és a Defais Testvériség világát volt hivatott távoltartani, míg a másik, a kívülről elreteszelt pedig az ilyen esetekre szolgált, ha valaki felülről jutna be a toronyba, és onnan kívánna Viharváradba betörni. Ez utóbbi jelentette a gondot. A vaskos faajtó, melyet durva gerendák, elképesztő vastagságú illesztékek és patentok rögzítettek a falhoz, áthatolhatatlan volt. De még ha a zsiványok híres zárfeltörő ismereteit is veti be, valószínűleg a kint őrt álló katona, az a szerencsétlen flótás még képes, és idecsődíti a teljes viharváradi gárdát, ami – ahogy Edd fogalmazott magában – felvetne némi problémát.

– Hé, pszt! – csettintette nyelvével az ajtón át Vérkarom. – Tudom, hogy itt vagy kívül, barátom. Te figyelj, nem jönnél fel? Azt hiszem láttam valamit – adta ki magát várvédőnek.

– Váltásig nincs ajtónyitás. Ha láttál valamit, akkor kongasd meg a harangot, vagy szólj valakinek odafent! – jött az ajtó túlfeléről az ottani katona szigorú hangja.

– Jó, de nem … – Eddnek semmi nem jutott eszébe.

– Menj vissza a helyedre, ez parancs! – utasította a Viharváradi tornyot őrző ember.

– Jó, de nekem, szóval … veled kellene beszélnem – hebegte Vérkarom.

– Velem? Biztos, hogy nem. Menj vissza, vagy jelentelek!

Edd fejét fogva rángatta magát az ajtó mögé rekedve. Viharvárad annyira közel volt már…

– Jó, de beszélnem kellene veled – próbálkozott ismét.

– Mégis miről?

Aztán Edd kimondta az első sértést, ami eszébe jutott:

– Anyádról.

– Hogy mit mondtál? – kérdezte az ajtó másik oldalán az őr, mint aki nem jól értette.

– Mondom, anyádról – válaszolta Edd komolyan, mintha a téma valóban fontos lenne, de az ajtó mögött némán felnevetett.

– Részeg vagy? Szolgálatban részeg? – értetlenkedett ismét a védő, de hangja érezhetően hordozott némi ingerültséget.

– Egy kortyot sem ittam. Én csak anyádról álmodtam az éjjel. Tudod, szerintem igen jó bőr! – erősítette meg Edd, érezvén, hogy jó úton jár. – Mondd csak, apád nem bánná, ha… szóval érted… megkeresném?

– Fogd be a pofádat, vagy én fogom be neked! Takarodj vissza arra a madárszaros falra és örülj, hogy most még ennyivel megúszod! – dühöngte a férfi.

– Jajj, ugyan kérlek! Nekem ez fontos. Szerintem anyád igenis szemrevaló asszony, és lefogadom, régóta nem volt része egy kiadós…

A katona jó erősen belerúgott az ajtóba. A gerendák közti résekből az évtizedes por sűrű szemcséi hulltak ki.

– Pofa be! Vagy esküszöm, hogy letépem ezt az ajtót, és kibelezlek! – ordította a katona.

Már csak egy utolsó lökés kell neki – nyugtázta elégedetten Edd.

– Igazad van, nem rád tartozik. Majd szolgálat után megkeresem én magam, és elé tárom, amim van. Biztos tetszeni fog neki, gondolom legalábbis, mert téged elnézve … szóval hát, ha apád is olyan… olyan apró kis mütyür, legalábbis amilyennek te látszol, akkor anyád örülni fog az én…

A katona még kettő, ezúttal sokkal erősebb rúgással illette az ajtót, káromkodott valamit, de végül eljött az a hang is, amire Edd várt: kattanó retesz hangja.

Bingó! – mosolyott el Vérkarom.

A védő berontott, kivont kardjával a levegőben hadonászott, de szemlátomást megdöbbent, mikor egy vöröskendős zsivánnyal találta szembe magát. Az arcán látszott az elképedés, mely nem is annyira a Defias Testvériség jellegzetes öltözékében díszelgő haramia, hanem a saját manipulálhatóságának csúf kudarcának volt betudható. A dolgot pedig csak tetézte, hogy Edwart láthatóan jól szórakozott maszkja alatt.

A katona csapott egyet. Vérkarom kitért, de a következő kardlendítés olyan közelre sikerült a védő részéről, hogy csaknem lemetszette a fiú orrának hegyét. Nagyon dühös lehet…

Harmadik csapás. Edd X-et formálva saját feje előtt védte ki tőreivel a rázúduló fémet, de azt olyan erősséggel tartotta a katona, hogy kénytelen volt lazítani, nem bírta tartani soká. Edwart előre bukfencezett, de mikor a gurulás adta lendületet elrugaszkodásra akarta használni, az őr visszanyomta őt lábával a földre. A viharváradi megfordította kétkezes pallosát, s a földön fekvő zsiványra szegezte annak éles végét, szúrásra készen.

Edd vesztett. Ezen nincs mit szépíteni. A felette ágaskodó kardél csak a lendítésre várt.

Mielőtt azonban a lendítés erőt nyerhetett volna, Edwartot a pillanat töredéke alatt egy porfelhő és néhány kósza, levegőből jött apró piros szikra vette körül. A lezúduló kardot már nem Edd fogta meg. Egy farkas. Egy embernagyságú, sőt, inkább egy tanuren méreteit öltött, kétlábon járó bestia. A katona hiába próbálkozott, képtelen volt lenyomni a fegyvert, és leszúrni Eddet.

Vérkarom visszataszította a kardot, annak gazdájával együtt, és hamarjában kétlábra állt. Úgy tornyosult a katona fölébe, mint ahogyan a hegyek magasodnak az apró bányatavak felett. A férfi azonban nem riadt meg, azaz, hogy nem annyira, mintsem Edd azt megszokta.

– Mi a fene? Már gilneasi worgenek is beálltak a Defias Testvériségbe? Alig néhány hete indultunk megmentésetekre hitványak, és így háláljátok meg? – ordította a férfi.

Edd semmit nem értett belőle, nem is érdekelte. Most ez nem ő volt. Ez most a farkas volt. A farkas, aki úgy játszott el azzal a várvédővel, mint macska az egérrel: megragadta grabancánál fogva, könnyedén emelte fel, mint holmi goblint, s másik kezén lévő éles karmaival elkezdte kikanalazgatni az őrt.

Vértjének letépése után úgy nyitotta fel a férfi mellkasát és hasfalát, mint ahogy más a zacskót tépi el – egyetlen határozott, játszi könnyedségű mozdulattal. A véráztatta bunda Edd kezén csak tovább táncolt a férfi gyomrában. Előbb csak megforgatta az éles karmokat, aztán néhány nyálkás, gömbszerű szervet kivett belőle, megmutatta utolsó szempillantásaiként a katonának, s még mielőtt holtan ájult volna el, Edd még gyenge, halk pukkanással nyomta össze belsőségeit. Miután a katona belehalt, akkor sem állt le. Lilás-veres erek fonta rózsaszínű beleit mind kiontotta a földre, s mikor a védőből nem volt más, mint egy alaposan kiürített zsák, összetörte bordáit is. A szilánkok a földre hulltak, aztán Vérkarom elengedte, és az egész egykor embernek nevezhető húscafatok is odarogytak rájuk, akár a legjelentéktelenebb szennyesruha.

A bestia csak állt, csak nézett.

Aztán hagyta elmenni. Edd visszatért. A kép, ami fogadta, a tett, amit megcselekedett farkasok formájában, a hányingert hozta rá. Ráhúzott némi szalmát a „holttestre”, leült a legalsó lépcsőfokra, s csak a lélegzésre összpontosított néhány percig.

– Kipikopi! Beengedne kérem, nyihihi? – hallatszott a másik, még mindig zárt ajtó felől.

Edd megcsóválta fejét, kirázva abból elmélázott állapotát, és elcsúsztatta a másik reteszt.

– Köszönöm! – mondta Nina, belépett, és pukedlizett egyet zsákszerű ruhájának rongyaival.

A lányból ezúttal sem látszott semmi, csoda, hogy ő maga kilátott valamelyest abból a mindent eltakaró göncből. Arcába omlott csuklyájából kissé felnézett, látta Edd fanyar arcát, valamint a szalmák alatti vértócsát, és a szikkadt fűből csorbán kiálló emberi lábat.

– Csúnya, rossz kutyus, fúj! – koppintott Edd orrára úgy téve, mintha csak valóban egy kutyát dorgálna meg, amiért az elhordta az ajtó elől a papucsot.

– Menjünk! – váltott témát Edd, s kilépett a Viharvárad felőli kapun.

– Ezt még ne feledd! – szólt utána Nina.

Nina átnyújtotta Eddnek a kalapját. Fekete kalap volt, feketébb, mint az élőholt ruhái. Csiszolt, kibokszolt karimájú arisztokrata cilinder, egy rubinvörös szalaggal átkötve. Edd rögtön nyakába eresztette piros szájkendőjét, és felhúzta a kalapot. Hajának ugyancsak fekete szálai mint a csillár függői, olyan szabályossággal rendeződtek el a cilinder alatt, homlokán pedig keresztbe dőlve lengtek. Mikor Edd a kalapot viselte, úgy nézett ki, mint egy igazi elegáns úr, akibe nem kevés magasabbrendűség szorult. Nina szerint – meg persze az összes nő szerint, kinek volt szerencséje ebben látni Eddet – a fiú úgy nézett ki, mint egy igazi szívtipró.

Innentől könnyű volt az elvegyülés. A városba bejutni nehéz, de ha már bent van az ember, onnan felől lehet akár lakos, piaci kufár, elit rokonait látogató vidéki, a városban rekedt hajléktalan, bíró, papokra szoruló betegeskedő, vagy akárki. A városi őrség szemei itt is mindenkin végig araszoltak, de hacsak az ember nem véste a homlokára, hogy „Hé, én a Defias Testvériség tagja vagyok”, akkor a reá vetülő tekintetek semmitmondón tovaszaladtak.

– Hova megyünk? – kérdezte a lány, s közben jól megcsodálta a várost.

A tömegbe vegyülve lopva fel-felpillantott, és jól elrejtette a látott részleteket magában, hogy aztán később, mikor gondolatait rendezi, komplett emlékképet rakhassék össze belőlük.

– Előbb a kikötőbe – felelte Edd. – Elintézzük Horatiot.

– Juppi! – örvendezett Nina.

Kettő a millióból. Ezek voltak most ők. A legnagyobb békességben sétáltak át a boltívek alatt, elhaladtak a főtérig, ott bal kanyart véve az arra áramló emberi masszába olvadtak bele. Végigmentek a sétányon, ami az aukciós háztól a templomnegyedig vezet, ott el a városi folyó rakpartján, s követték az utat a kikötőbe. A civil nép itt csak néhány dokkra juthatott le, a hátsók el voltak kerítve a katonaságnak. Egy sorfalat álló őrjárat volt az, aki biztosította, hogy az arra véletlen tévelyedők gondosan meg legyenek lökdösve, mielőtt visszaterelik őket a helyes irányba.

Hajók kongattak, indultak és érkeztek. A kikötő világa rendkívül érdekes volt Ninának, akit mindig is vonzott a tengeri élet, s ha lett volna mersze, még a Defias Testvérek kalózai közé is beállt volna.

– Most mi lesz? – kérdezte Nina.

– Nem megyünk le a dokkokhoz a népekkel. Innen felülről fogok lemászni, megkeresem Horatiot, és végzek vele.

Felülről valóban nem élvezett túl nagy védelmet a királyi katonaság hajóhada. A fenti részt vagy ötszáz meredek lépcső kötötte össze a lentivel, ahonnan hajóra lehetet szállni. Fentről viszont, ha az ember lemászik a falon, akkor valóban be le lehetett ereszkedni az elkerített területekre. Kiváltképp, ha az arra vállalkozó szellemű ember egy zsivány.

Edd félrevonta Ninát az egyik kapualjba.

– Te eltereled annak a kettőnek a figyelmét, míg én mögéjük kerülök – mutatott rá Edd a felülről – a városszintről – vigyázó két katonára.

– Én aztán biztos nem harcolok, tudhatnád te pelyhesállú! Cöhh! – Nina karba fonta kezeit, és sértődötten felszegte fejét. – Menj oda, és szépen izé… – kezével elkezdett vadul, a levegőben ficánkolva csapkodni – … tudod, kardozd le őket!

– Kardozzam le? – mosolyogta meg Edd. – Jól tudom, kényes kisasszony. Csak azt mondtam, tereld el őket, míg én a hátuk mögé osonok. Hozzájuk sem kell nyúlnod, csak lépjenek el a peremről!

– Meglátjuk – mondta nagykényesen Nina, de már indult is a katonák irányába.

Az első pár lépés után a lány elkezdett zaklatottan futni. Maga mögé tekintett kapkodva, majd mikor odaért a két városvédőhöz, zihálva megállt előttük néhány méterrel.

– Jajj, segítség, segítség! Áhhháháhá! – sipítozta Nina.

A két harcos egymásre nézett, és épp ahogy a loarderoni akarta, odasiettek hozzá.

– Mi történt leány? – kérdezte az egyik, finoman megfogta a karját, és próbált a kucsma alá belesni, hogy szemkontaktust teremtsen a bajbajutott hölggyel.

– Jajj, segítsenek kérem, láttam egy… arra… egy jajj, de jajj, micsodát! – mutogatott maga mögé a gyógyító.

– Mégis mit? – szólt a másik, és próbált a messzi tömegben kivenni bármi gyanúsat.

– Hát egy… hát egy élőholtat! – sápítozta Nina, közben vigyázva, nehogy meglássák arcát.

– Egy élőholtat? Az lehetetlen, mégis hol lenne itt élőholt? Messze vannak azok innét, messze Lordaeronban, nem mernek azok idejönni – nyugtatta az előző.

– De én láttam! Tökre komolyan, jajj!

– Hol van? Mutasd meg hát!

– Hát itt az orrod előtt, te buta – fedte fel kapucnia egy kis részét, de csak annyira, hogy arcának alsó szegletei megmutatkozzanak.

A katona tágra nyílt szemei rögtön tettre kéztették őt is és társát is. Szinte tökéletes szinkronban nyúltak szablyáikért, de mire kionthatták volna, Edd a semmiből előtűnve, hátuk mögöl egy hosszú, véres csíkot húzott nyakukra. A fiú azonnal előre nyúlt, befogta az egyikük száját, míg másikéra Nina tapasztotta rá tenyerét.

Miután a néhány lépésnyire lévő szekér mögé elrejtették a testeket, Vérkarom egy apró, fakultrózsaszín fiolát húzott elő zsebéből.

– Idd ezt meg! – intézte szavait Ninához.

– Mi ez? Pfúj! Büdi! – undorgott a parafadugó lepattintása után a lány.

– Vaneesától van, ne félj. Ettől a szertől időlegesen te is láthatatlan leszel – magyarázta Edd.

– Hah! Ha olyan jó ez a cucc, meg maga a láthatatlanság, miért nem osontál el a lenti sorfal mellett?

– Azért a viharváradi őrség sem teljesen hülye. Majd ha leértünk, magad is láthatod, hogy vannak lámpásaik, amik meg vannak bűvölve épp az ilyen esetek végett. De most csitt legyen, és gyere! Ha szólok, akkor pedig használd a Levitációt!

A Levitáció a papok egy olyan kiváltságos varázsa volt, mely néhány lépésnyivel a talaj felett tartja az embert. Az, hogy mikor és hogyan használják ezen egyszerű tulajdonságát a bájlatnak, már csak a fantázián és a kreativitáson múlt, ami – ha osonásról vagy lopakodásról volt szó – Edd egy igencsak gazdag skálájú ajándéka volt.

A hátára vette Ninát, s miután a lány néhányszor oldalába fúrta sarkát, mintegy megsarkantyúzva Eddet, végre ő is komolyan vette a dolgot. Az áttetszőség teljes mértékben elrejtette őket, úgy függeszkedtek le a peremről. Edd kissé arrébb araszolgatott, s noha a hátsúly miatt nehezebb volt, azért tudta tartani magát. Egy kővel lejjebb. Aztán még eggyel. A szabálytalanul beillesztett téglák igencsak kapóra jöttek ilyenkor, majd mire elérték a fal egészét nézve a magasság felét, Edd egész egyszerűen elengedte a köveket. Többtízmétert zuhantak, s Nina bár némán rettegett hátul, Edwart csak mereven nézett lefelé, s félhangosan számolt.

– Három.

A gyors zuhanás immáron koordinálthatatlan eséssé lett.

– Kettő.

Közelgett a talaj, Edd belekapaszkodott Ninába, hogy megtudja, kellőképp figyel-e.

– Egy.

Alig néhány méter.

– Most!

Mielőtt becsapódtak volna, Nina elsütötte a Levitációt, s egy erős rázással megálltak a föld felett. Első dolguk volt – előbbre valóbb dolguk volt, mintsem megnézzék, egyáltalán jól vannak-e -, hogy kerítettek egy szélreeső, méretes bokrot, mely mögött meghúzódhattak. A fal és a lombozat tökéletes takarása volt, elsőosztályú kilátással.

Edd félre sepert néhány szeme útjában lévő ágat, s elkezdte felmérni a terepet.

A katonák – lehettek vagy kilencvenen ebben a kikötőnegyedben – fel alá járőrözve váltották egymást. A sorfal messze volt, de egészen egyszerűen a helyőrségi rész minden pontjára rálátott valaki. Ha számítottak volna fentről leugró emberre, akinek egy papnő van a hátán, és épp a bokor közelébe landol, még tán azt is figyeltették volna. Őrtornyok mindenütt, a terepet vigyázó katonák tucatjai.

Tőlük nem messze egy, a nyílt terepre letett asztal, mögötte egy tiszt. A papírosokkal és hivatalos dokumentumokkal teli asztal mögött egy tíz… nem is… azt mondja egy, kettő, három… tizenhárom főből álló sor – pásztázta végig Edd.

Ha nagyon fülelt, s engedett kicsit farkasösztöneinek, még hallhatta is, mit beszéltek az asztalnál.

– Neved kislány? – kérdezte a tucatnyi kitüntetéssel díszelgő tiszt.

Előtte egy lilásbőrű, gyengéd lemezekből álló, házilag összetákolt páncélzatban egy draenei nő állt. Két kardja egymással merőlegesen volt hátára rögzítve.

– A nevem Speera. És ha még egyszer kislánynak mer nevezni, kirángatom az asztal mögül – felelte ingerülten a draenei.

Edd megmosolyogta a dolgot. Igen, így kell ezekkel beszélni!

Érdekes mód, a lány roppant ismerős volt, talán eg homályos gyermekkori emlékből, esetleg egy értelmezhetetlen vízióból…ám végtére… az is lehet, hogy egyáltalán nem ismeri.

– És mégis mit akarsz te itt? Katonákkal való hajózásra jelentkeztél, de ilyen vézna karokkal… hát nem jósolok sok jót neked.

– Az Arathi Felvidékre utaznék – felete céltudatosan Speera. – Be akarok állni Arathor Ligájába.

– Hát, elszántságod az van – méregette a férfi. – Jó, menj a helyőrségi barakkba, ott várj. A hivatalból majd átmegy valaki, aki felméri, mire vagy képes.

Edd kissé visszább húzódott.

A hivatal.

Vérkarom az asztal mögötti faépületekre tekintett. A katonai barakk tisztán kivehető volt, nyilván még több harcos van odabent. De mögötte egy tornyozó – szintén faszerkezetű emelvény – magasodott, az lehetett a hivatal, amiről a tiszt beszélt, és nyilvánvalóan ott tartózkodtak az olyan felderítők is, mint Horatio.

Bingó!

Bingó, bingó, bingó!

Már csak azt kellett kitalálnia, hogyan jut el odáig, hisz még ha láthatatlan is, ennyi figyelő szem – és ki tudja milyen leleplező bájlatok – közt képtelenség ellopakodni odáig.

Erősen nézte a hivatal bejáratát, s közben gondolkozott. Mi legyen a terv? Legkézenfekvőbbnek persze az tűnt, hogy beáll a sorba, és a barakkban majd megvárja azt az alkalmat, amikor át tud osonni, de mi lesz addig Ninával? Talán el tudná vonni magáról a figyelmet, és szépen lassan a barakkba menet becsempészhetné őt is, de nem volna az túl nagy kockázat?

Mi legyen? Mi legyen? Mi legyen?

Áh, fene egye a belét, ez lesz! Nincs gond, sima ügy!

Edd átsúgta tervét Nina fülébe, kilopakodott a bokor lombjainak takarásából, és valahol félúton a rejtek és a sort állók között levetette magáról láthatatlanságát, majd kihúzva, szinte fütyörészve, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, könnyeden odalépdelt, majd mint egy szendeszűz arcát utánozva, türelmesen várt.

Senkinek? Tényleg? Senkinek nem tűnt fel semmi? Hehh’, idióták.

Hosszú percek sora telt el, míg csak várakozott. A sor negyedóra alatt alig egyembernyit haladt előre, de Edd nem tágított. Végfuttatta ismét szemei kereszttüzét a hivatali irodatornyon, s mikor azt az egy embernyit előbbre araszolta, már látta is több idegen név között a célpontjáét, kitűzve az ajtó egyik dombornyomásos lemezlapjára: Horatio Laine – Hírszerzés.

Megvagy! Tudtam én, hogy itt leszel, barátocskám! Innentől már nem sok, és…

– Gilneas! A gilneasi hajó elindult! – kiáltotta valaki a háttér zajtömegéből.

Edd rögtön odakapta fejét.

Az egyik dokkról egy hadihajó – egy amolyan igazi, hetvenágyús fregatt – futott ki. Valóságos királyi dicsőség, afféle, melynek a puszta látványától is megriadt volna az ellenség, nem még ha a tengeren ez a monstrum ellene fordul.

És valóban. A hajó a „Gilneas” feliratot viselő fatábla mellől dokkolt ki.

Edd erősen nézte.

Hogyan lehet ez? Úgy tudom, Gilneas már régóta nem a Szövetség tagja, el van zárva az egész, nemhogy hajók nem indulhatnának oda, de szinte egy ócska szekérrel nem lehet megközelíteni az egész városállamot…

Várjunk csak! Mit is mondott az a katona ott a toronyban? „Már gilneasi worgenek is beálltak a Defias Testvériségbe? Alig néhány hete indultunk megmentésetekre hitványak, és így háláljátok meg?”.

Alig néhány hete indultunk megmentésetekre… – ízlelgette a szavakat magában Edd.

Lehetséges volna? – töprengett. Lehetséges vajon, hogy az a hajó ott, mi most már méterekre elhagyta a partot valóban egy seregnyi Viharváradit visz, mert Gilneasnak szüksége van rá?

Edwart kissé összezavarodott. Vágyott rá, hogy ott legyen azon a fregatton. Vágyott rá, hogy ott legyen azon a fregatton? Mi lehet most odaát Északon? Mi lehet most a régi grófsággal? Végre kideríthetné pontosan, hogy mi is történt akkor, sok évvel ezelőtt, és nem mellesleg, vissza vehetné magának jogos tulajdonát, de mi ennél is fontosabb: bosszút állhatna nagybátyján. Nagybátyján, és persze azon az átokverte Szürkesörény Gennen, aki – Edd biztosra merte volna fogadni – segítette az egészet, elvégre egy olyan jellegű mészárlás egy fontos és neves grófság ellen kizárt, hogy elkerülte volna Genn tudtát.

Edd csak bámulta a hajót, mely tovatűnve lassan elérte a horizontot, és süllyezkedni kezdett az ég alatt.

Ekkor persze akarva-akaratlan felrémlettek tanult ismeretei: A Szövetség – mondotta volt oly rég Robert mester – vízi taktikáját illetően megjegyzendő, hogy kiküdik a hadihatót, melyet annak utána nem sokkal egy jóvalta kisebb, élelmiszerutánpótlásért felelős hajó követ.

Vérkarom már látta is: behúztak egy aprócska hajót, legfeljebb öt ember, na jó – legfeljebb hat ember szükséges rá. Igen! Ezt is végig tudta követni. Egy ember katona, egy felfegyverzett törp kormányos, két rakodóember és két egyéb hajóirányításért felelős matróz, egy éjelf és egy gnóm. Épp oroszlánfej jelölésű faládákat pakoltak sorra a kis hajóra, miközben az egyikük egy listát tartva kezében, gondosan ellenőrizte, mi kerül a fedélzetre. Ez utóbbi szó szerint értendő, hisz a hajó méreteit tekintve még csak raktér sem volt, de ha volt is, már megtelt, mert mindent a hajópadlóra pakoltak egymás hegyébe-hátába.

A sor előre mozdult egyet, Edd gépiesen követte az előtte állót fél lépésnyivel közelebb, de szemeivel mereven figyelte a dokkot.

Gilneas.

Visszanézett maga elé, az épületekre.

Horatio.

Aztán újfent vissza, a hajóra.

Gilneas. Gilneas?

A torony és Horatio… a torony és Horatio?

Ezt a döntést, melyre legfeljebb öt perce maradt, nem tudta meghozni, egyszerűen képtelen volt rá.

De kellett. Nem lehetett odázni a dolgot…

A sor haladt egyet, ám ezúttal Edd nem lépett automatikusan az előtte álló után. Nem. Teste még habozott, agya még sorra vette a kérdések és lezáratlan dolgok szülte égető kérdéseket, lelke még tisztázatlan érzésekkel vívott, de szíve már döntött. Tudta, mit kell… legalábbis tudta, mit akar tenni.

A hajó. Gilneas!

A hajó…melyről épp most ontják le a köteleket, s mely alig egy percen belül kifut.

Most kell valami, most kell valami!

Edd nem tévelygett tovább. A tettek mezejére lépett, s szívére hallgatva cselekedett tüstént. Elkapta tekintetét, vészterhes gyorsasággal intett a bokor felé Ninának. A bokor külső szemmel pusztán csak megrezzent, de ő maga innen tudta, hogy a láthatatlanság oltalma alatt álló Nina kibújt onnét, és felé tart.

Egy sziréna szólalt meg valahonnét. Élesen vijjogva, harsányan rikítozva, s egy robot-gnómhang hangosbemondóba kiabálta: „Láthatatlan behatoló! Láthatatlan behatoló! Láthatatlan behatoló!” A torony tetejéről kiállva egy mágus felcsattant, s rögtön valamilyen varázst szórt szét a terepen a magasból. A napfényt ezernyi ezüst és aranyszínben visszatükröző porszem robbant ki a varázsló kezéből, lehullva a földre.

Nina egyből feltűnt, amint Edwart felé futott. Tétován s meglepetten megállt, érezte a reá irányuló nyílpuskák és kardok végzetes célkeresztjét mindenütt testén.

– Állj! – ordították vagy egyszerre huszan a kis Ninának.

Több irányból legalább kéttucatnyian rohantak a leány felé, de még mielőtt bárki is odaérhetett volna, Edd már ott is termett. Kézen fogta a lányt, és maga után húzta. Rohantak, vészterhes sebességgel futottak a mólóhoz. Szemből két katona állt be rögvest eléjük. Edd – lendületét kihasználva – ráugrott az egyikre, s átszúrta mellkasának pontosan a közepét, míg az hátrafelé kezdett nyaklani, a test súlyának eldőléséből nyert újabb lökettel Edd elhajított két kést. Az első a mellette álló katona alhasába fúródott, és egy tátongó lyukat ütött beléje. A második egy sokkalta hátrébb lévő, ugyancsak feléjük rohanó harcos szemei közé csapódott be, csinálva arcába egy harmadik szemüreget.

A kikötő több pontjáról szisszentek nyílvesszők, dördültek töltények, mind Edd irányába. Javarészük mellé, de tömegével tüzeltek rá, mind nem futhatott vakvágányra. A célt nem egy, nem kettő, de rengetek nyílhegy és golyó eltalálta, amik sokaságába és súlyosságában Vérkarom valószínűleg szörnyethalt volna. Nina – kiről menet közben ártalmatlanságánál fogva mindenki megfeledkezett – egy, a fény Erővilágából való Pajzsot vont Edd köré. A rázúduló lövedékek nem tudták megsebezni ugyan, de a pajzs is belerepedt. Egy draenei vadász, aki távolabb volt valamivel, medvecsapdákat vetett ki a talajra Edd útjába. A fiú megpróbált elegyensúlyozva tovább szaladni, de képtelenség volt. Koncentrált egy pillanatra, s az Árnylépéssel némi kaotikus füst vette körbe őt, a következő pillanatban pedig már az exodari mögött termett, manőverét pedig késeivel fejezte be: két mély vágás a hónaljba, a törőket utána megperdítette, és egyszerre vágta bele mindkettőt a tarkójába. A gerincoszlop végének csikorgását roppanó csontok hangja követte, s sugározva kezdett ömleni a vér, mikor kiszabta a pengéit az áldozatából.

Nincs erre idő – aggódott Edd a kifutó hajó láttán.

Ninát körbevették, lehettek vagy nyolcan is. A lány sosem volt jártas a küzdelem ezen formáiban, s ami azt illeti, hajlandóságot sem mutatott sosem, mikor Edd tanítgatni akarta, de ha arról volt szó, meg tudta védeni magát. Megvárta, míg a körülötte állók közelebb érnek hozzá, s újra a varászhoz nyúlt. A Lelki Sikoly lábától induló, pulzáló mélykék sugarakban tört ki a lányból, mely miatt az addig felé masírozó harcosok átmenetileg megtébolyultak, s önmaguk tengelye körüli köröket róttak.

– Hihh, mint a birkák – kacagott fel.

– Nina, most, siess! – kiáltotta a dokk felé rohanó Edd.

Nina is szaladni kezdett, és a nagyjábóli másfél méterre lévő hajó irányába futottak.

A stégre Edd ért oda előbb, a lány már tudta mi fog következni: szaladt, egyre jobban szedte lábait, nem fékezett, s mikor nekifutott volna Vérkaromnak, a fiú kinyújtotta kezeit, és a lány iramából nyert lendületet kihasználva megmarkolta tenyerét, és félfordulatból tovahajította. Nina a hajó padlóján landolt, és menten Edd felé nyúlt. A Hit Szökkenésével Edd könnyedén átreppent a hajóra, ahol megpördült fél lábán, és a feléje megindult ottani katonát azonnal levágta. A legénység többi tagja – életét féltvén – csak állt, akinél volt valamiféle kard, vagy egyéb fegyver, azt rögtön a padlóra vetette.

– Helyes, akkor világos, hogy ki is itt a góré – biccentett elégedetten Edd. – Kormányos, tartsa az irányt tovább a naszád után, Gilneasra, különben magával is megetetem a tőrömet… mármint nem a félreérthető értelemben – fogalmazta direkt emígyen Vérkarom.

Nina felnevetett, hátrafordult, és bágyadt szertelenségében, mint holmi nehéz búcsút vevő páréves kislány, integetni kezdett a partra gyűlő tehetetlen katonáknak.

– Köszönjük, hogy elősegítették utunkat uraim, de most már sajnos mennünk kell – csatlakozott Ninához Edd.

Vérkarom ezek utána az őt bámuló, még mindig saját épségük miatt aggodalmaskodó rakodómunkások irányába fordult.

– Ha eszetekbe jutna bármiféle olyan ostobaság, ami nekem nem tetszene… – kezdte Edd, de a kormányos félbeszakította.

– Hagyjad már! Mi nem vagyunk harcosok vagy ilyen-olyan flancos várvédők. Csak ételt szállítunk oda, ahova kell. Ez egy munka, hogy etethessük családainkat, nem ér annyit, hogy kockára tegyük a bőrünket – mondta nyíltan.

Ilyen a világ Krevan, ahogy rég megmondtad. Negyedik lecke: Mindenki szarik mindenre, hogy szó szerint idézzelek.

– Ezt akartam hallani – felelte Edd, majd megigazította kalapját.

Ekkorra már lemenőben járt a nap. Néhány óra elteltével azok a narancssárga, eltűnő sugarak is alábuktak a láthatáron, s átengedték helyüket a szürkülő éjnek.

Jövök már hazám. Jövök. Sosem gondoltam volna, ám most mégiscsak úton vagyok.

Az éj leple továbbra is takarta a földet, az árnyfekete égbolton épp úgy csillagzottak az ezüstpettyek, mint addig, s a hold keskeny félköre is kegyetlenül díszelgett, szinte elveszve a sötét messzeségben, és az éjszaka csak mesélt tovább…

FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

Gitta

Gitta vagyok, a WoWLore Fordítások blog írója és gazdája. 2008 óta játszok a WoW-val kisebb-nagyobb megszakításokkal (mostanában inkább nagyobbakkal). 2010 nyara óta fordítok lore témájú írásokat magyar nyelvre. 2011. januárjában indítottam el saját blogomat, a WoWLore Fordításokat, mely mára a legnagyobb magyar nyelvű lore-ral foglalkozó oldal. 2015-ben írásaim egy részéből gyűjteményt hoztam létre Azerothi Históriák néven, mely 2016. decemberében nyomtatott formában is megjelent (jelenleg csak elektronikusan elérhető).

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .