Fanfiction – Az éjszaka meséje 7. rész /írta: Laptos/

Az éj leszállt, az árnyfekete égboltot ezüstcsillagok tengere töltötte meg. A hold keskeny sarlója dísztelen fehérségében fénylett, szinte elveszve a sötét messzeségben, és az éjszaka mesélni kezdett. Azon az estén egy rajtaütésről…

– Tessék, itt egy újabb. – Edd lecsapta tenyerét, vele együtt húz ezüstérmét a pultra.

A fémes csengés a kopott pulton most sokkalta inkább tompa püffenésként hatott, mintsem az érmék szokványos csilingelésének.

– Nem lesz már sok? – kérdezte a csapos.

Öreg úr volt, emberférfi, egyik szemére vak lehetett, feketebőr szemkötő takarta.

– Nem…hic! – felelte Vérkarom.

Kissé szédült, a világ fókusztalan elmosódott, és már gyomra is émelygett valamelyest, de ugyanúgy megfogta a fakorsó fülét, és jókora kortyot görgetett le a torkán, a sokadik söréből.

A Zsákmány Öböl kocsmájában Edd nem számított egyedüli részegnek. Azon az estén, mint mindig, tömve volt az ivó Fojtótüske Völgy dzsungelének, de egész Azeroth legalja söpredékével. Az egyik sarokban egy törp ontotta ki gyomra tartalmát egy fehéren habzó rókázással, középütt az asztalon táncolt két – ugyancsak nem teljesen józan – ork nő, valahol hátul egy gnóm csúsztatta be egy félszemű vérelf kezébe a bódító drogfüvet némi pénz ellenében, az átellenben lévő asztalnál pedig egy emberleány hagyta, hogy egy újabb körért cserébe két férfi – egyikük egy lecsúszott éjelf, másikuk pedig tépázott hajú troll – ruha alatt megfogdossák mindenütt.

Dacára a félhomálynak, lehetett ezt-azt látni, még inkább szagolni: a mindent átitatott vizeletszagnak, a ki nem szellőzött cigaretta és dohányfüstnek, no, meg annak a temérdek, ordibáló bódultnak testszaga undorító egyveleget alkotott a fülledt levegőben.

Nina önfeledten kacagott fel Edd jobboldalán, egy, a másik oldal felől neki épp viccet mesélő goblin tréfáján, holott még csak nem is értette a csattanóját.

– Ejh… ideje lenne hazavinni a cimborádat, nem? – bökött rá zöld ujjaival Eddre a goblin.

Edd előre dőlt fejjel, maga elé bámult az üres pultra, s közben egy hosszú nyálfonatot próbált visszaszívni szájába.

– Merre is laktok? Ha akarod, segítek. No, persze némi kis pénzért cserébe – tette hozzá a goblin.

– Hát nem igazán lakunk sehol sem – merengett el Nina.

– Hogy érted, hogy nem igazán? – kérdezte a goblin.

– Hát úgy…ööö…üümmmm… hát egytől tízes skálán mérve úgy… hmmm… egy – felelte a lány.

– Nem először látlak titeket itt. Néhány hete már bejártok ide esténként, valahol csak meghúzzátok magatokat éjjelente – erősködött a goblin.

– Mér’… mér’ nem húzol el a vérbe innét, ecsém? – zagyválta Edd.

– Drága barátocskám valami olyasfélét igyekezett mondani, hogy köszönjük neked apró kis termet, de megleszünk ám, hagyd csak! – javította ki Nina.

– Na jó, gyere, kijózanítjuk ezt a szeszkazánt – intette a goblin és elindult az ajtó irányába.

– Hát, egy próbát megér – nyugtázta a lordaeroni.

Edd ernyedve dőlt rá Nina vállaira, aki kicipelte őt – Edwart kezét fel-alá mozgatva integetve mindenkinek – a kocsmából.

– És hogy hívnak?

– Vince – felelte a goblin.

Hosszú fülei végében egy-egy kopott aranykarika fityegett, melyek legalább olyan sárgák voltak, mint barátságosan mosolygó szájának fogai.

– És amúgy csak tekergünk, vagy megyünk is valahová? Nem bánom én, szeretek sétafikálni, de ez a zsák itten elég nehéz ám – bökött Nina Edwartra.

– Elviszlek a legjobbhoz, majd egyszer megháláljátok – válaszolta egyszerűn.

A Zsákmány Öböl fapallóin sorra lépdeltek át. Megkerülték a piacházakat, a kirakodó kufárok összeeszkábált standjait, gondosan elkerülték az árnyékos szegleteket, ahol a bérgyilkosok uralkodnak, megmásztak egynéhány lépcsősort, majd beléptek egy rozoga stégház fekete ajtaján. Az ajtó nyitásakor csilingelő hang hallatszott, figyelmeztette a ház lakóját, hogy valaki érkezett.

Az öböl addigi nedves, moszatos levegője itt áporodott volt, s olyan azonosíthatatlan illat és szagkavalkád keringett, mintha csak egy bálnatemetőben lennének egyenest egy rózsarét mellett.

A ház kerek alakú volt, egy ismeretlen forrásból, ismeretlen gyérkékszín fény szóródott szét, félhomályban tartva a régi, poros könyvekkel roskadásig telt polcokat, a plafonról lefüggő számtalan gyöngysort, a vitrinesszekrények tartotta befőttesüvegeket, melyekben véreres szemgolyóktól kezdve a levágott elf füleken át minden gondosan tartósítva megtalálható volt. A ház falai nem látszottak, mindenféle díszes és rikítóveretű függöny, takaró és egyéb szövetek voltak felaggatva. Egyik asztalon sterilizálatlan, szőr és alvadtvér vastag rétegei száraztotta orvosi szerszámok voltak, míg másikon gyógyfüvek különféle fajtái repedeztek egy külön erre a célra rendelt ódon lámpabúra alatt.

– Na? Most épp ki zavar? – kérdezte egy recés női hang.

Egy embernő lépett elő az egyik függönyköteg mögül. Szőke hajában kék tincsek csíkoztak, ráncai keresztülszőtték homlokát, fülében óriási kopottarany fülkarikát hordott. Csuklóján ezernyi karkötő sorakozott a világ minden színében és formájában. Egybefüggő, tavirózsás mintájú köpenyruhája sokhelyütt fakult volt, s néhol megperzselődött, avagy égetett lyukacsok rútította szabások.

– Segíts ennek a világtalannak Termenna, kérlek! – köszöntötte Vince.

– Hmmm, ez egyszerű, csak egy kis szíverősítő kell. Ilyen könnyed munkákkal meggyalázod a tudásomat! – morgolódott a nő.

– Szép a fülbevalód! – közölte ámultan Nina.

– Legalább az legyen szép, ha én magam rút vagyok és vénült. De hát épp neked magyarázzam? – mondta Termenna.

Ninthedrya leszegte fejét, kedvetlenül kezdte bámulni a földet.

– Jajj édeském, nehogy lelkedre vedd ezt! Nem lehet mindenki szép, és aki nem az, annak ebben a világban sokkal többet kell tennie bizonyos dolgokért. De én mondom neked, ennélfogva sokkal többet is tud másoknál, amitől pedig sokkal értékesebb is lesz – magyarázta az öregasszony, miközben egyik asztala fiókjában kutatott.

Nina elmosolyodott.

– Na, nyisd ki a száját ennek a legénynek! – intette Termenna.

Egy üvegcséből valamiféle neonzöldes löttyöt erőltetett le Edd torkán, majd betapasztotta a száját, nehogy kirókázza. Edwart felköhögött, s ami ki akart jönni, azt Termenna durva és recés tenyere visszatartotta a fiúban.

– Így ni – közölte aztán a vénasszony. – Egy pár percig ültessétek le, aztán jól is lesz. Máskor meg ne piszkáljatok ilyen piszlicsáré semmiségekkel!

– Drága banyám, te vagy a legjobb! – hízelgett Vince, miközben segített egy fonottszékre ültetni Vérkarmot.

Edd körül néhány percig most sokkal jobban kóválygott a világ, s ha fel bírt volna állni, biztosan kifutott volna és belebukott volna a tengerbe, hogy mind kiigya szárazságában, de ehelyett csak tűrte a koránt sem kellemes érzésű valóságtisztulást. Valami felfutott újból torkába, aztán maró sav érzéseként csúszott le ismét.

Vince néhány rézpénzt csúsztatott Termenna kezébe fizettségül, majd odafordult Ninához:

– Majd valamikor visszaadjátok.

– Hát köszke, de fogalmam sincs mikor, kezdünk kifogyni a pénzből. De fizethetnék mosolyban – mondta, és rávicsorgott a goblinra.

Vince nevetett.

– És te merre mész? – érdeklődött Nina.

– Nekem sincs hová, én éjjelente meg szoktam húzni magam az öbölbe vezető üregben, amúgy meg a befutó hajókat takarítom ki néha, ha a kapitányokkal sikerül megegyeznem, abból tengetem magam – mesélte a zöldbőrű.

– Hát gyere velünk, mi sem megyünk sehová – ajánlkozott a lordaeroni. – Együtt könnyebb, mindig könnyebb.

Edd tudatáról kezdett elvonulni a köd. Az utolsó mondat pedig, melyet Nina naiv szavai mondottak, már elhatolt értelméig. Sőt mi több, megérintették, s megihlették az ifjú zsiványt. Hát gyere velünk, mi sem megyünk sehová. Együtt könnyebb, mindig könnyebb – milyen érdekes gondolat!

Edd előre dőlt, könyökét megtámasztotta térdein, s a Nina vetette mag mélyére nyúlt.

Aztán Vérkarom szeme felcsillant, tudományos ketyere forradalmi feltalálójaként világosodott meg eléje, s hirtelenségéban határozottan, eltökélten állt fel a székből, mint a főnixek újjászületéskor, s innen tudta ő maga is: Vérkarom Edwart visszatért azokhoz az elvekhez, melyek nevelték, visszatért azokhoz a célokhoz lendülete, melyek elrendeltettek számára. Tojáshéja még vaskos rétegeken lógott a fenekén, mikor elkezdték vezetőnek tanítani, éveken át tartó harci kinevelése sem vészhet kárba, határozottsága és tisztánlátása pedig olyan adomány, amelyet ki kell használni.

– Visszaszerezzük a grófságomat – mondta váratlanul.

– Zük? Ki az a zük? Vagyis az izé, ki az a mi? Mármint a visszaszerezzük „zük” része, szóval érted – játszadozott Nina a szavak kirakósával.

– Igen – bólintotta Edd. – Itt kezdjük. Előbb lesz egy „mi”. Aztán erőssé növünk, s ezen a nyomon indulunk Ninthedrya: Gyere velünk, együtt könnyebb.

***

Árnyak csaptak le az éjjel. Árnyak, akik szemvillanásnyi idő alatt suhantak el a szélben, beleolvadva a dzsungel szertelen neszeibe. Megbújva helyeken, miket senki nem ismer, lecsapva ott, hol legkevésbé számítanak rá. Hetek alatt olyan fenyegetést hoztak el, mely hamarost már szóbeszéd tárgyává vált a tisztességtelenek körében.

Edd tucatjával toborozta a tétlen, társadalom peremére szorult, ám igenis tehetséges egyedeket. Csapatába bevonzott mindenkit, ki hajlandóságot mutatott a banditaélet felé, s ki konyított némit az acélhoz. Nem tagadta, az ihletet a Defias Testvériség adta. Feketébe burkolt egyenöltözetük hasonlatos volt a nyugatvégi zsiványokéhoz, de a veres kendőt koromszínűre cserélték. De miért ne lehetne az ő elképzelésüket másképp is hasznosítani, mintsem trónokat megdönteni?

Meghiúsítottak minden kétes üzletet, melyről tudomást szereztek, igazságot szolgáltattak a rabszolgatartók felett, elvették a piskospénzt és megtorolták az azzal alkudozókat.

A Fojtótüske Völgy egy, a Zsákmány Öböltől nem messzi területén vertek tábort, és onnan indították merényleteiket.

***

Edd a messzi lombozatokba veszett tekintettel bámult maga elé. Kezével fekete kalapjának szegélyét simogatta, gondolatokkal teli szeme kissé fókuszát vesztett módon zizegett magában.

– Nya, ki vagyoooook? – kérdezte hátulról Nina hangja, miközben Vérkarom szemét két jéghideg, élőholt kézfej takarta el.

– Milyen volt a mai leckéd Termennánál? – érdeklődött a fiú.

– Mondom, ki vagyoooook? – nyeherészte a lány.

– Nina – mondta erős sóhajjal Edwart.

– Nyert! – A lány eleresztette a fiút. – Amúgy köszönöm kérdésed, olyan jól ment a tanulás, hogy lassan én fogom tanítani az öreglányt új dolgokra.

A lordaeroni nekidőlt egy oszlopnak. Faoszlopok egész sora volt, mit mostanra felhúztak. Edd és csapata – avagy ahogy Nina nevezte, a Balfék és a Balfékek – maguk építették a titkos helyen házaikat. Nem volt még kész egészében, de valóságos falu formáját öltötte. Napos helyen volt, egy parányi szigeten, néhány csónakhúzásnyira a szárazföldtől. Kiválóan rejtette el őket. Edwart háza, mint egy kapitányi hadállás, úgy magasodott a sziget egyetlen napszítta, kopottosan rézpázsitos dombján, alapos beláthatóságról gondoskodva, körül ölelve a tiszta dzsungeli természet vidámzöld lombjaival.

– És végül engedtél neki? – érdeklődött Vérkarom.

– Igen. Ragaszkodott hozzá a nyanyus, hogy megtanuljam az Árnyakat is irányítani. Azt mondta, hogy egy papnő akkor az igazi, ha nem csak mások életét menti meg, nemcsak megvédi magát, de képes komoly veszélybe sodorni az ellenfelét, és hogy bla-bla meg bla – mondta nyelvét öltögetvén Nina.

– Valamit én is el szeretnék mondani – Edd még egyet fújt.

Gondterhes nézésében a tehetetlenség ült meg.

– És mi az? Terhes vagy, igaz? – kérdezte, s azzal felnevetett.

– Kérlek Nina!

– Na jó, ki vele!

– Egy ideje már az éjszaka nappal is mesél nekem – kezdett bele Edwart.

Nina felvonta vállait, kezeit, és értetlen bámult.

– Úgy értem… szóval a medálom. A medálom mindig megvillan, mikor felriadok az éjszaka meséiből. A medál viszont már újabban nappal is felcsillan.

– És olyankor mi történik? Látsz valamit ébren?

– Igen – mondta ki nehezen Edd. – Először Tyrandét láttam, mikor a Zsákmány Öbölben toboroztunk. A tömegben állt a jelentkezők között. Tudtam, hogy nem élő vagy létező dolog. Tudtam, hogy csak vízió! Homály szegélyezte alakját, tátogott valamit némán, majd tovatűnt!

– Volt ilyen máskor is veled? – kérdezte Nina.

– Hasonló. Az éjelf úrnőt azóta nem láttam. De megjelent napközben már anyám, apám, és…és Lolka képe is. Lolka sokszor megjelenik, és az az igazság, hogy most is látom.

Edd előre mutatott, el Ninthedrya vállai felett. A lány hátratekintett, de semmit sem vélt látni, visszapillantva a fiúra viszont határozottan észrevette, hogy Edd feketebőr mellkasvértje alatt ibolyanszín pislákolás villódzik.

– És mit…mit csinál? – érdeklődött Nina elkerekedett szájjal.

– Csak áll ott, és néz engem.

– Hát érintsd meg!

– Nem tudom. Ha előbbre lépek, akkor hátrébb tűnik a kép.

A lilás fények alábbhagytak, majd teljesen megszűntek, Edwart pedig újra felvette a szemkontaktust a papnővel.

– És Eléna? – kérdezte felvont szemöldökkel a lordaeroni.

– Őt még mindig csak este látom, ha alszom. Az éjszaka róla csak este mesél, de már szinte minden éjszaka… szerencsére – tette hozzá halkan.

– És szerinted ez nem azt jelenti, hogy-

Ninát egy futva közeledő gnóm zsivány harsogó hangja szakította félbe.

– Edd! Edd! – kapkodta szavait az apróság.

– Mi az? – rántotta feléje fejét Vérkarom.

– Itt vannak, téged keresnek! – lihegte a gnóm.

– De kik? – kérdezte tágra meredt szemmel a fiú.

– Hát a Defi-

A gnóm nyitott száján át a semmiből váratlan érkezve, egy nyílvessző fúródott keresztül hátulról. Kicsiny teste vért köpve bukott előre a homokba, néhányat rángattak végtagjai, végül egy kényszeres nyögéssel végleg kimúlt belőle az élet.

Edd előre kapta magát, végignézett a domboldalon.

Odalent ekkor zörrent meg a csatazaj. Férfiak üvöltöztek, és a két Testvériség egymásnak esett. Acélpengék csapódása zengette meg a leveleket, pisztoly-és puskalövések dörrentek visszhangozva a levegőben, melybe odakavarták az égett lőpor zordon szürke ködét.

– Értem jöttek – szökött ki Edd száján.

Elkerekedett szemei zavartan rángottak a támadó vereskendősök tömegén, lába földbegyökerezett, és mint aki rémet látott, dermedten állt.

– Értünk – helyesbítette Nina, és azzal egy árnyvarázst kezdett megidézni.

A lány felkarjától egész ujjaiig leszökött egy feketéslilaszín, kavargó átokvarázs, mely rögtön kirobbant, végszökött a domb ívelt sugarán, és telibetalált egy Defias banditát. A támadó abban a pillanatban hanyatt vágódott, a görcsös égetést okozó rontás végigrángatta testét a füvön, végül felköpött egy fekete vérgumót, és kilehetle lelkét.

Edd felugrott, s nekiiramodott. Bár agya kissé lassan kapcsolta össze a gyorsan zajló események rideg valóságát a rémképekkel, melyet nem kevés alkalommal az éjszaka mesélt neki egy váratlan Defias támadásról, ennek ellenére mikor rájött, hogy ez nem csupán a medál szülte álombéli képzelgés, már be is rohant a tömegbe.

Edd harctechnikájában nem kevés különlegesség rejlett. Már sokszor megmutatta ugyan, de az az egyedi, magasabb rendű, képzett és elit tartás, mely ezúttal roppant mód erősen megmutatkozott, annak az volt az oka, hogy ezúttal sajátjaiért küzdött. „Ha van miért küzdened, nem bukhatsz el, ha pedig mégis, akkor tanulsz majd a hibáidból” – mondotta volt régen Krevan.

Hát Krevan, remélem igazad lesz.

Csípőből fordult rá egy nyugatvégi zsiványra, s Edd törzsdöntött lendületből vágta fel első célpontja gyomrát. Míg ennek egyáltalán eljutott tudatáig, hogy belei, mint holmi undorító, véresen vergődő kukactál félbevágott csonkjai, úgy lengenek ki megnyitott hasfalából, addigra Vérkarom már egy újabb emberrel végzett. Hirtelen áttetszővé vált, kihasználta az egyik leghasznosabb zsiványképességet, s Lesből Támadással beledöfte hátulról tőrduóját egy elkendőzött arcú ellenségbe, kinek mellkasán két késhegy robbant ki, erős vérspricc kíséretében. Edd véghasított eztán egy gerincoszlopot, amin a pengék súrlódó, csúszó hangja úgy nyikorgott végig, mint amit egy macska hallatna, ha farkánál fellógatva, elevenen megnyúznák.

Túl sok nyílvessző hatolt be a harcmezőre, Edd emberei sorra kezdtek hullni. Egy beszakított torkú, halálhörgő trollra egy feketeruhás tauren esett rá, akinek saját fatotemével zúszták be koponyáját, majd a váratlanul földre került kettősben újabb társuk, egy éjelf botlott meg, így nem tudott elkerülni egy feléje szalajtott baltát, ő is menten szörnyethalt.

Túl sok nyílvessző hatolt be a harcmezővé lett kis faluba is, túl sok golyó csapódott bele az oszlopokba és házfalakba, és túlságosan sok volt a füst. Igen, a Defias Testvériség nem kímélte a fák alkotta település tartópilléreit, rajtuk a szalmatetőt, mind felgyújtották. A tűz mostanra addig terjedt, hogy ha alig két-három ház nem égett, már szerencsésnek tudhatták magukat.

Hogy a tomboló környezet lepattogzó és dörgedező csattanásait, ütéseit és persze lövéseit elkerülje, Edd a Tettetéshez folyamodott, mely időlegesen megvédte őt az efféle sérülésektől.

Aztán vége lett. Elvesztette irányítását a teste felett, úgy döntött, ideje szabadon engedni a worgent.

A bestia tombolni kezdett. Rögvest félbetépett egy Defiasit, aztán karmait belemélyesztette egy újabba: a vöröskendősnek szívéig hatoltak a farkaskarmok, négy kerekded lyukacsot hagyva maga után. Fogta és rárontott egy harmadikra, ám mikor jól bevált lesújtó mozdulatai egyikével el akarta metszeni koponyáját, a bandita elhajolt, egy méretes félkört írt le fejével a levegőben, és az abból nyert erővel homlokának első, keménycsont részével visszaadott egy ütést Eddnek.

Vérkarom megingott, egy pillanatra lendületét vesztette, kettőt lépett hátra, majd felhördült.

A Defias Testvér ujjaival könnyeden nyakába ejtette kendőjét.

Előbb ami feltűnt, az a mosoly volt. Az a bizonyos mosoly, melyben a száj ördögi mód felszökik, kitárul és szélesre húzódik, mindemellett az arc és a fekete szempár rezzenetlen maradt, szigort, gyűlöletet és elképesztő erőt sugározva magából.

– Krevan – ismerte fel Edwart.

– Üdvözöllek Edd. Ugye nem hitted, hogy megfeledkeztünk rólad? – kérdezte a férfi kedvességet mímelve. – Milyen szép kis bagázst hoztál össze magadnak. Ha jól hallottam, Új Testvériségnek nevezitek.

– Mit akarsz? Ők itt nem tehetnek semmiről. Nem tehetnek a köztünk lévő ellentétekről – hörögte mély, szőrös basszushangján a worgen.

– Hogy köztünk lévő ellentét? – Krevan megrökönyödve felnevetett, kissé kiesve addigi szerepéből. – Elárultál, rám támadtál, és azt hitted, csak úgy elmehetsz? Fel fogom nyitni a mellkasod, és addig a pár másodpercig míg élsz, kitárom szemeidet, és azt fogod bámulni halálod pillanatában, ahogy a még dobogó szívedet elevenen megzabálom, te kis szaros!

Krevan megpörgette kezei közt késeit.

– Erősen kétlem – vett erőt magán Edwart. – Nézz körbe Krevan! Ezek az emberek harcolnak. Harcolnak magukért és értem. Tévedsz, ha azt hiszed, hogy ez ilyen egyszerű lesz.

– Látom, a stílusodból még mindig nem sikerült lejjebb adnod. Látom, az önbizalmad még mindig indokolatlanul túl nagy. Látom, semmit sem tanultál tőlem.

– Miért? Mégis mi a fenéért kellek egyáltalán nektek? – Edd észre sem vette magán, de kiabált.

– A worgenekben olyan potenciál, olyan erő rejlik, amikről még semmit sem tudtok. A worgenek segítik megtörni nekünk a zsarnokok láncait. De tévedsz Edd, nagyot tévedsz, ha azt hiszed, kellessz még. Ha az A-terv nem működik, elővesszük a B-tervet. Vannak még worgenek rajtad kívül és…

Egyszerre hallgattak el. Egyszerre dermedtek meg. Edd és Krevan – noha semmilyen rontás, átok vagy varázs nem pattant még a közelükben sem – mintha abban a minutumban kővé dermedtek volna.

Edd valahol Krevan mögött, az egyik égő ház gyilkos lángjai között váratlanul meglátta homály szegélyezte foltokban anyját. Az éjszaka meséje most újra elött.

Krevan viszont… Krevan viszont észrevette a worgen mellvértje alatti áttetsző ibolyaszín fényeket, utána vezette tekintetét a farkas nyakáig, ahol egy láncsort vélt felfedezni, melyet addig sosem vett észre, s mely a megszólalásig hasonlatos volt a rajzolt pergamenhez, amit hónapokkal korábban ő maga adott át Eddnek.

– A… a nyakék – mondta remegő szájjal, s arcán hitetlen kifejezéssel Krevan. – A medál. A medál! A medál! – Az utolsót a férfi immár torkaszakadtából üvöltötte. – Most azonnal ideadod, te hazug kis féreg!

Krevan egy Árnylépéssel Edd mögött termett, ám mikor döfni akart, tőrei csak a levegőbe szaladtak bele, Vérkarom – a gyilkos trükköt ismervén – már két-három méterrel arrébb szaladt.

– Hebegsz-habogsz itt nekem, mikor a gyűrűről kérdezlek, erre eltolvajlod a kastélyból a medált, és hazudsz róla? Ki a fasznak képzelsz te engem, kis patkány?

Krevan megcélozta a worgen homlokának közepét, s egyik kését odahajította. A penge gyilkos gyorsasággal, szinte a szél egy kósza fuvallatába olvasva süvített végig köztük, mikor viszont becsapódott volna, Edd elkapta fejét, így a férfi fegyvere céltalanul szaladt tova.

– Kipeckelt szemeid előtt fogom megkúrni a nővéredet, majd elvágom a torkát, aztán a tiédet is! – robajlotta végtelen dühével Krevan.

Most Vérkarmon volt a sor. Testvérének kósza képe – melyet ezúttal ártalmatlan, fájó emlék idézett fel benne, nem pedig az éjszaka mesélte – megjelent szemei előtt, s váratlan, haragos ragaszkodással töltötte meg Eddet.

A farkas támadott. Kettőt szúrt Krevan irányába, de egyik sem talált. A férfi elperdült előle, hárította a következő ütéseket is, és egy jobbhoroggal eltaszította magától a bestia csattogó, harapásra kész fogait is.

Edwart hátra hőkölt.

– Elegem van a játszmáidból Krevan! Mondd el, mit tudsz Lolkáról! Azonnal! – vágta hozzá Edd.

– Te nem vagy olyan helyzetben, hogy bármit is mondanom kelljen. Két lábon járó hulla vagy, akár a korcs kis Elhagyatott barátod, az a rondaság! Most ideadod a nyakéket, elmondod, mit tudsz a gyűrűről, megadod magad, és a szavamat adom, hogy nővéred és a te halálod gyors lesz és kíméletes. Vagy különben-

A semmiből jött az áldás. Két fényszárny tetszelgett cikázó sárga pászmákkal Edd vállai körül.

– Ne! Ne! Nina, ne! – kiabálta a worgen.

A papvarázs rántott rajta egyet, és végtelen sebességgel húzta ki a csatamezőről Eddet a túlpartra, el a szigetről, a Fojtótüske Völgy szárazföldjére.

– Erre nem volt semmi szükség! – kiabálta a lánynak. – Nem akartam, végezni akartam vele!

Nina bárgyú tekintettel nézett az ordítozó farkasra, s csak annyira volt képes megszeppentségében, hogy oldalra tartsa szürke, görbe ujjait.

A szigetre mutatott, Edd követte tekintetével. Krevan állt a túlparton, fel-alá rótta ugyanazt az egy-két métert a víz szélén, erősen nézve a worgenre. Dühödt léptei belesüppedtek a talajba. De Nina nem őrá mutatott. Nina az Új Testvériség hulláinak megszámlálhatatlan sorára bökött rá, a még mindig tomboló, halottakat ütlegelő Defias Testvériségre, a lángoló házakra, és arra, hogy teljes pusztulás lett a sorsuk.

Aztán a lány leeresztette kezét, s felvonta a másikat, az ellenkező irányba. A Fojtótüske dzsungel mélyére szaladó maradék emberre, akiket még időben kimentett.

Edd lehunyta szemeit, s mint egy megszégyenült, kudarcot vallott vezetőre, rátört a szégyen. A veszteség sajátja volt, s némán kullogva, ember alakját visszaöltve, hátra, de még oldalfelé sem pillantva menetelt be a dzsungel fái közé.

***

Tyrande integetett. A nő most is ismerős volt, ámbátor ezúttal nemcsak, hogy látomásának célja, de a helyszín sem volt ismerős. Ez már nem a Hold Temploma volt. Ez nem is Darnassus volt. A hely az ősi éjelfek stílusát tükrözte. Nagy ívben kanyarodó oválisok, faragott téglakövek, aranyszín lankák, rézszín növények. Ez – Edd régi meséiból, Robert mester tanaiból – ismerős volt. De lehetséges az? Az elveszett hely? Suramar?

Aztán már másról mesélt az éjszaka. Szőkés roséhajú lány – akár az iménti Suramar gyönyörű háttértája – úgy játszadozott a színekkel és ezzel együtt Edd szívével is. Eléna kedvesen mosolygó arca.

Mit mondasz nekem éjszaka? Miről akarsz mesélni?

***

Edwart kinyitotta szemeit. Amit elsőként meglátott, az fejébe csúszott kalapjának belseje volt. Letolta arcáról a cilindert, végigsimított szegélyén, s maga mellé helyezte a fűbe. Egy fa tövében feküdt, az éjszaka megdideregtette kissé.

Egy körben ültek, nekidőlve a természet mohás törzseinek.

– Most mi lesz velünk? – kérdezte céltalanul Vince.

– Ez egy rossz ötlet volt – bukott ki Eddből fejcsóválva.

– De hát jót tettünk a… – mondta volna Nina.

– Hányan maradtunk? – vágott közbe Vérkarom.

– Tizenhatan – felelte Vince. – Veled együtt tizenhetenheten.

– Menjetek haza, ennek csak teljes pusztulás lehet a vége. – Edd a tenyerébe temette arcát.

– Nincs hová mennünk – szólt bele egy emberférfi.

Ewannak hívták, korai harmincas férfi volt, aki csak a tőmondatairól volt ismert. Mikor csatlakozott hozzájuk, azt mondta, hogy egy gyilkos, aki megölt három másik embert. Vérkarom persze rákérdezett a miértjére, de Ewan nem válaszolt. Szemében viszont volt valami. Volt valami, ami azt mondta: Úgysem hinnéd el. Nem. Nem hinnél nekem, mint a békebírók, az őrök és a katonák. Tökmindegy, mit hisznek, történt, ami történt. Én ismerem az igazságot, és ha ez azt jelenti, hogy életem végig menekülnöm kell, hát az lesz.

– Ez igaz Edd, és nekünk sincs – bólintotta Nina az eget megbabonázottan fürkészve.

– A Defias Testvériség örökké a nyomomban lesz. Krevan bosszúja utol fog érni, hacsak… – Edd felemelte fejét, szeme megvilágosodástól volt túlfűtött.

– Hacsak? – kérdezte Vince.

– Hacsak… hacsak meg nem állítom őket valahogyan – fejezte be gondolataiba süppedve a fiú.

– Mégis hogy állítod meg egymagad Krevant? Mégis hogy állítjuk meg tizenhetenheten a Defias Testvériséget? Mégis miért hordod azt a kalapot folyvást? – sorolta kérdéseit Nina.

Edd felált, az említett fejfedőt pedig félpöccintéssel a fejére forgatta, majd mutatóujjával egy centivel feljebb tolta peremét.

– Ti mind, menjetek a Zsákmány Öbölbe! Ássátok elő útközben az elrejtett zsákmányainkat! Vegyetek új fegyvereket, és készüljetek fel, mert újjá építjük hamarosan a falunkat!

Persze csak bámultak. Értetlenül néztek egymásra, fel kívánták fedezni a másik arcán, hogy vajon ők is ugyanazt az Eddet hallják-e, de gúnyosan nevetni senki nem mert. Nem mertek, noha nem félelemből, mindinkább, mert hinni akartak.

– Nina, te velem jössz!

***

Horatio Laine a szokásai rabja volt. Ismert volt a katonák körében enyhe rendmániája, napirendje pontos betartásának szokásai, a kötelező tiszteletkörök elmaradhatatlan lefutása, az időpontok szigorú betartása, de amiről a leghíresebb volt, az talán a szimata. A szimat, mellyel Horatio rendelkezett, sosem csapta be. Nyomozásai mindig sikerre vitték, ha pedig valamiről állította, hogy az úgy van, lehetett akármilyen girbegurba rejtélyről is szó, a végén úgy is lett.

Azon a koromfekete estén Horatio éppen asztalánál ült. Vaskos faasztal volt, durván faragott, de tökéletesre csiszolt. A széken görnyedő férfira rávetült az asztali petróleumlámba dülöngélő lángjának gyér fénye, Horatio pedig nyugodt tekintettel bámulta Nyugatvég térképét. Kis X-eket rajzolgatott Őrszemdomb környékére, de sehogy nem állt össze a kép.

A nyomozás, mely már régóta – túl régóta – tart, még mindig nem akarta kirakni a puzzle hiányos darabkáit. A Defias Testvériség – merthogy ez foglalta le immár hónapok óta – szerteszét, mindenfelől támadott, legalábbis a térképen jelölt X-ek szerint.

Ahogy belemélyedt munkájába, és gondolatainak hullámaival teljesen eggyé lett a térképpel, szinte teljesen megszűnt számára a külvilág. Az este uralta az égboltot, a legnagyobb csendben volt az iroda körzete. És ez volt az a perc, az az óra, amikor ő tökéletes nyugalomban tudott dolgozni. A világot – mely most nem is létezett, csakis a Defias Testvériség nyomai – kizárva nem is hallotta, ahogy az ajtaja előtt őrt álló két katona szép csendben összerogy. Arra sem lett figyelmes, mikor ajtaja oly némaságban nyílik ki, mintha nem is lenne hangja a fémzár kattanásának. A szinte suhanó léptek enyhén seprő elhaladására sem ütötte fel a fejét. Nem. Az egyetlen dolog, amit észrevett, az egyetlen dolog, mely kizökkentette nyomozásának transzállapotából, az egy mögé lopózott zsivány fényes késének pengéje volt, mely váratlan hirtelenséggel csúszott nyakára, a maga jéghidegségével felsértve kissé bőrét.

Horatio nem rémült meg, vagy ha mégis, azt egyáltalán nem tudatta a támadóval. Kissé kihúzta magát – már amennyire a sakkban tartott helyzet engedte -, előre nézett a petróleumlámpára, és méltóságteljesen kezdte:

– Ha végez velem, akkor sem ér el semmit, csupán még erőteljesebben fogja keresni Viharvárad a bandáját – közölte nyugodtan a háta mögött állóval.

– Szép jó estét önnek is Horatio! – hallatta a zsivány, közben másik kezét végig csúsztatta Laine vállától a mellkasáig, teljesen a kezében tartott penge fogságába.

– A Defias Testvériség olyan ideológiákat kerget, melyek nem illenek bele napjaink menetébe. Ha végig gondolja, maga is beláthatja, hogy a terrorizmus és a váratlan merényletek csak maguk ellen hergelik a királyságot, nem pedig változás eszközeként—

– Kérem, legyen olyan jó, és ne kezeljen engem ostobának! Nem egy vagyok az eszetlen támadók közül, hisz már csak ahhoz is nem kevés ész és tervezés szükséges, hogy bejussak ide, igaz? – szakította félbe.

– Úgy hát, ha belátja, hogy halálomnak semmi értelme, mit akar? – kérdezte Horatio.

A férfi hangja olyan nyugodtságot hordozott, mintha csak szemtől szembe ülnének, s egy kupa száraz vörösbort iszogatnának.

– A halálának tán nincs logikus értelmezhetősége. Viszont nem is kell ésszerűséget feltételeznie a Defias Testvériségről – folytatta a támadó. – Elég az hozzá, ha halállistájukon fent van a neve, kiadják valamelyik tagjuknak, hogy végezzen magával a dicsőségért… – egy nagy levegőt vett – …és talán bocsánatért cserébe.

– Ezért van hát itt? Végez velem és dicsőséget, vagy bocsánatot nyer valakitől valamiért? – érdeklődte a nyomozó higgattan.

– Nem fog ma meghalni Horatio. Mondanám, hogy nyugodjon meg, de úgy érzem, erre nincs szükség.

– Úgy hát, ha nem dicsőséget és nem is bocsánatot, akkor valóban kérdem, mit akar? – Horatio kissé felsandított, próbálván látni valamit a mögötte állóból, de nem sikerült.

– Talán, ha egy fél évvel korábban lennénk, érdekelne a dicsőség, és elmetszeném a torkát. Talán, ha egy másik személyiséggel, egy behódolni kész személyiséggel rendelkeznék, érdekelne most a bocsánat, melyet halálával nyerhetnék. De megvan az a hibám, hogy nem ilyen vagyok. Megvan az a hibám, hogy inkább esküszöm a bosszúra, a méltó igazságtételre.

Horatio elmosolyodott.

– Hogy hívják? És még egyszer kérdem, milyen szándékkal jött? – kérdezte újfent, a jó szerencsét éltetve Laine.

– A nevem Vérkarom Edwart. És én fogom elmagyarázni magának, hogyan hatolnak be a Halottbányákba, és hogyan ölik meg Hope Saldean kisasszonyt, másnéven régi ellenségük leányát, Vanessa VanCleefet.

***

Azerothi hősök gyűltek össze Horatio szavára másnap. A katonák céltudatosan lettek irányítva. Kis csapat volt, nem pedig egy sereg, miképp Edd tanácsolta, hisz az sokkalta kevésbé feltűnő, mintsem egy masírozó had, mely végdübörgeti pajzs-és fémcsengésével Nyugatvéget, míg odaérnek. Egy worgent – Vérkarmot – követve rohantak ki Őrszemdomb fedezékéből. Egyenest szaladtak Holdpatakig, ott nesztelen levágtak két vereskendőst, behatoltak a titkos ház, titkos folyosóin, le a bányákig. Nina közvetlenül Edd mögött loholt, szinte élvezettel lőve ki kezéből az aranyszín fényű égető sugarakat a Defias Testvériség feléjük futó tagjaira.

A rajtaütés hirtelen volt. Épp oly gyors és váratlan, mint Edd Újtestvériségén követtek ők el. Azeroth hősei, Eddék és Horatio szinte meg sem álltak. Célukat tökéletes mód tudván rohantak előre megállíthatatlan felszabadítókként a bányarendszer alagutjain, menet közben fordulatból gyilkolva, ugrás közben kipattintva nyílvesszők tucatjait, röptében szórva varázslatokat.

Glubtok, a kétfejű ogre holttestén át mélyebbre hatoltak, megölve Helixet, a feltaláló goblint, majd darabjaira szedve a gyilkolásra átalakított Aratógolemet. Sorra hulltak a piroskendős zsiványok, halálhörgésük sötét baljóslatként visszhangzott az üregekben. Vérrel terítették be a falakat, a hősök pedig méltó elégtételt vettek a korábban meggyilkolt társaikon.

Beléptek az utolsó nagy üregbe. A felszabadítók szeme szinte elkerekedett a látványon, megtorpanván egy pillanatra.

– Erről nem beszéltél – mutatott előre Horatio.

– A Juggernautról? Mindent elmondtam a hatalmas monstrumról, amit csak tudni kell – felelte a farkassá változott Edd.

– Nem arról. Arról – bökködte a levegőt erőteljesebben Laine.

Worgenek. Mindenütt worgenek voltak, mely megvilágosította Edd számára a dolgot. Ezért kellett nekik ő. A bennük rejlő erő ténylegesen félelmetes méreteket ölt, legalábbis még kiismerhetetlen a harctudók számára, és Edwartban meglátták a potenciált, mostanra pedig tömegével álltak közéjük be a Gilneasiak.

– Akkor hát worgenek ellen harcolunk, ha kell, de el kell érnünk a fedélzetet! – bólintotta erőteljesen Edd.

Kaszaboltak. Vágtak. Nekifeszültek, és küzdöttek. A worgenek nehezen adták magukat, dühük és erejük igaz mivolta félelmetesen mutatkozott meg, de nem tudták megállítani a hősöket. Véres tetemük, húsukból vájt leleffenő darabok, kitépett szőrcsomók és letört fogak szilánkos maradványai voltak kisvártatva, mi belőlük maradt, akárcsak vezetőjükből, Ripsnarl admirálisból. Aztán a fedélzeti murlockkal is végeztek, és végtére is, megmutatkozott a Defias Testvériség vezetőjének gyönyörű arca is. Vanessa ezúttal is remekül hozta a kívánatos nő báját. A Juggernaut fedélzetén, egy magas pontján, a kapitányi kabin tetején állt. Kivillanó combjai kecsesek voltak, hátát teljesen kihúzta, mellkasának hívogató szépségeit pedig előre tolta, hogy rendesen kiemelkedjék. Elsöpörte szeméből fekete tincseit, és ekkor megmutatkozott benne a vadító gonosz. Íriszéből a gyűlölet oly kivehető volt, mint karcsú alakjának tökéletes vonulatai ruhái alatt.

– Régóta vártam ezt, mint tudjátok – kezdte dühös, de simogató hangján, közben egyenesen Edd szemébe nézett. – Vártam a percet, felépítettem seregem, tanulmányoztam ellenségeim elméjét. Sosem jeleskedtem a kézitusában, mint tudjátok, nem úgy, mint atyám. De mindig kitűntem a mérgek terén – ezúttal Nina került tekintetének kereszttüzébe.

Vanessa váratlanul egy fiolát hajított a hősök közé. Az üvegcse elroppant a hajópadlón, s zöld füst kaotikus ködje szállott fel, köhögésre, émelygésre és szédülésre bírva mindenkit.

– Különösen az olyan mérgek terén, melyek befolyásolják az agyat – tette hozzá nevetve.

A világ elsötétült egy percre, s a felszabadítók már csak arra eszméltek fel, hogy egy tégely olvadtvas, valóságos lávatenger felett függenek egy kötélen. Szorult helyzetükből csak a gőzszelepek segítségével jutottak ki, s a földre hullva ismételten át kellett verekedniük magukat a Defias-Testvériség, és az ottani rémek hadain. Robbanókészletek roppanása, pókok, elektro-gömbök, a semmiből előtünő zsiványok mind-mind ritkították őket, de kitartottak, s tovább törtek előre, vissza a hajóhoz. A felvezető deszkák tele voltak worgenekkel és más banditákkal, melyeken Horatio harcosai nem könnyedén tudtak átjutni.

A Juggernaut fedélzetén aztán ismét ott álltak a Defias Testvérek, és persze a nő. A harcot kardváltások csettegése és felhördülő torokhangok kísérték. A vöröskendős zsiványok sorozatosan borultak padlóra, fennakadt szemeik üveges pillantása a bukás fagyos színeit hordozták.

Vanessa végül megkapta azt, amit néma, óráknak tűnő másodpercekig nem is volt képes felfogni: egy hasába szaladó, gyilkos tőrt. Végigvezette gyomrától a késen át, a halálos pengét tartó kézen keresztül élete kioltójának arcáig tekintetét. Nina ártatlan mosolya visszatükröződött VanCleef kisasszony kitágult, sötét pupilláiról. Ekkorra már a többiek is odagyűltek köré.

– Nem jutok atyám sorsára – intézte térdre borulása közepette gyenge szavait a körülötte álló maroknyi csapathoz. – A ti történetetek is véget ér itt! Ugye nem hiszitek, hogy csak egyetlen robbanóanyag készletünk van? Elég ebből! Nem adom meg nektek azt az örömöt! Ha meghalok, mindőtöket magammal viszem! Az én sorsom csakis az enyém! – kiáltotta, s megrepedtek a Halottbányák falai.

Robbanások dörrenése töltötte meg az üregeket, s Laine emberei menekülni kezdtek kifelé egy oldaljáraton.

– Krevan… Krevan nincs itt – súgta még oda két felköhögött vérspricc között Eddéknek. – …ke…keres titeket most is. Keresni fog, és végezni fog veletek! Nem egy emberemet vitte magáv… – Azzal Vanessa gyönyörű szemében kihunyt a fény.

Tűznyelvek vehemens csapkodása tört elő a falakból, megrepedt a mennyezet, és kezdett önmagába omlani a barlang. Az utolsó pillanatban tudtak kijutni, de végtére is, kijutottak. A nyugatvégi világítótorony fedezéke alatt néma csendben nézték végig, ahogy az alagút szája beomlik, s a dombhelység egy jelentős része magába szakad. Horatio Eddhez akart szólni, de mire Laine odafordította fejét, Ninának és Vérkaromnak már nyoma sem volt, csupán a hold árnyékolta sziluettjüket tekintette meg egy szakadt dombnyergen valahol távolabb. Az éj leple továbbra is takarta a földet, az árnyfekete égbolton épp úgy csillagzottak az ezüstpettyek, mint addig, s a hold keskeny félköre is kegyetlenül díszelgett, szinte elveszve a sötét messzeségben, és az éjszaka csak mesélt tovább…

FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

Gitta

Gitta vagyok, a WoWLore Fordítások blog írója és gazdája. 2008 óta játszok a WoW-val kisebb-nagyobb megszakításokkal (mostanában inkább nagyobbakkal). 2010 nyara óta fordítok lore témájú írásokat magyar nyelvre. 2011. januárjában indítottam el saját blogomat, a WoWLore Fordításokat, mely mára a legnagyobb magyar nyelvű lore-ral foglalkozó oldal. 2015-ben írásaim egy részéből gyűjteményt hoztam létre Azerothi Históriák néven, mely 2016. decemberében nyomtatott formában is megjelent (jelenleg csak elektronikusan elérhető).

Vélemény, hozzászólás?

You have to agree to the comment policy.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..