Fanfiction – Az éjszaka meséje 9. rész /írta: Laptos/

Az éj leszállt, az árnyfekete égboltot ezüstcsillagok tengere töltötte meg. A hold keskeny sarlója dísztelen fehérségében fénylett, szinte elveszve a sötét messzeségben, és az éjszaka mesélni kezdett. Azon az estén Torva Mortemről…

Zötykölődött a kocsi. Rozoga egy járgány volt, ami küllemét illette. Persze nem csoda, hogy ilyen könnyű volt elkötni, hisz csak úgy meglovasították a Zsákmány Öböl egy óvatlan gazdájától, aki épp kapatos részegálmában mutogatta hímtagját két rókázás között az egyik ivóban. A szekér egy rosszul összetákolt báláskocsi volt, kiszálkásodott oldalfákkal, szabálytalan íven futó be-berepedezett kerékkel, hiányos szegecselésű vaspántokkal, és alig másfélembernyi hajtónak megfelelő ülőhellyel, mindezt tetézve azzal, hogy egyetlen ló vonta csupán, még egyet ugyanis képtelenség lett volna odapasszírozni a rögzítőrúdhoz valamiképp.

A ló bamba tekintetű, tépett szőrű, foltos jószág volt, aki noha fajtájához képest kis termet volt, de ha kiadósan legelhetett egy keveset, képes volt fajtiszta társainál is nagyobb erőt kifejteni.

A szekér rakrészén tucatnyira porciózott szabálytalan szalmaköteg hupogott a földútok kilométerei alatt, amit megtoldott egy nagydarab, izmok tömegeivel bőségesen megáldott, és immáron második napja teljes mértékben eszméletlen ork sámán. Előtte ült Nautika és Mortem a hajtóval – Eddel – tökéletes háttal, egy-egy nagyobb bukkanó alatt még össze is koccant hátuk, válluk.

Vérkarom csak úgy hajtotta a lovat. Tudta, hogy merre mehet, de mi fontosabb, tudta, hogy merre nem. Az utat úgy irányozta északnak, hogy kerülje a kisebb-nagyobb Szövetségi helyőrségeket, távol essenek a vándorutaktól, lehetőleg elkerüljék a Defias Testvériséget, ugyanakkor az Újtestvériség még megmaradt egynéhányának, és persze Nina számára követhető legyen a haladás. Nem volt könnyű feladat, koránt sem volt az, hogy összehangolja mindezt, de az évek során kényszerből megtanult járatok, ösvények, rejtekutak térképe, most tökéletesen hasznosulni látszott.

Gyorsan haladtak. Egyrészről persze a vöröskendősök végett, talán azok az idióták még a rejtélyes Fojtótüske Völgy délfelén keresik, dacára annak, hogy azt már rég maguk mögött hagyták. Kerülni kellett a feltűnést, és Edd – mint oly sokszor már bizonyította – ennek kivételes mestere volt. Másrészről nem volt hátrányos, hogy le akarta szállítani a két kalandort hátul, mielőtt a haragos harmadik kalandor még észhez térne. Nem félt tőle, immár nem volt szó sem róla. Nem. Eddnek megvoltak a maga módszerei, s nem csupán meg volt róla bizonyosodva, hogy gyakorlatilag akkor bújik ki a bilincsből, amikor csak neki tetszik, de ott volt még – ha minden kötél szakadna – ingujjába csúsztatott tőre is. Nem. Inkább arról volt szó az ork – Gorann – kapcsán, hogy jobbnak látta nem hergelni, meglehet a maga baja.

De mi lehet a maga baja? Mi lehet a maguk baja?

– És… hová is szabad vinnem a kedves társaságot pontosan? – kacsintott hátra Nautikára Vérkarom.

A lány persze megpirult – jóllehet a maga félszeg kis módján.

– Mint mondtam, északra, fiam! – mondta mereven egyenest nézve előre (azaz, hogy az útiránynak mereven háttal) Torva Mortem.

– Észak elég nagy. Viharváradon túlra mentek? Tán a törpökhöz? Vagy annál is túl, amíg be nem fagy a seggünk Északszirten? Csak mondom, odáig nem visz el ez a kocsi, lehet, hogy úsznunk kell majd az Üvöltő Fjordig.

– Aljaváros fiam, Aljaváros – felelte az idősek végtelen türelmével az élőholt.

– Micsoda meglepő. Egy élőholt, aki Aljavárosba tart. Utána esetleg elszállítsam a kis tündérkét Ezüstholdba, majd pediglen ne hozzam vissza annak a részeg baromnak a szekerét, akitől elnyúltuk? – kérdezte fel-le víve a hangsúlyt.

– Nem élőholt, hanem Elhagyatott, azt a megnevezést jobb kedvelem – helyesbítette Mortem. – Aljavárosig az út elképesztően hosszú, amit csak tetéz bonyolultsága, mivel mi a Horda képviselőinek tekintetünk a Szövetség szemében, te pedig, ha jól sejtem, akkor tolvajnak. És nem, köszönjük, Aljavárosig bőven elég lesz, nem kell Ezüstholdig, sőt, annyit is engedek, hogy a Trisfal határokon utadra menj. Ha eztán visszahoznád a kocsit a tulajdonosának, az már a te ügyed lesz, fiam.

– Fiam – ismételte Edd.

Nautika valahol ezen a ponton szenderedett el. A zötykölődő kocsi, Mortem védő közelsége, és Edd kiismerhetetlen forrásból fakadó szimpátiája – melyet nem tudott hova tenni – elég nyugodt környezetet teremtett számára ahhoz, hogy lehunyhassa szemeit.

– Idősebb vagyok nálad, ugye ezt nem kell magyaráznom. Emellett meg ne sértődj, de úgy vélem, némileg több tapasztalatom van nálad az élet bizonyos területein, már csak korom végett is. Így nézd el nekem, ha fiamnak szólítalak – válaszolta a halállovag, s közben meg-megigazgatta Nautika fejét egy kényelmesebb pózba.

– És mondd, igazi fiad nincsen? Vagy tán azzal pótolod, hogy mindenkit annak nevezel? – dobta háta mögé kérdését Edd.

Mortem kimérten végigsimított pettyes koponyáján, s még mindig magának előre meredten tekintett az útra.

– Az útra figyelj, és járjon közben eszed inkább a kardomon, amelyik egyetlen pillanat alatt véget vethet az életednek – felelte durván.

Vérkarom ezen a ponton megérezte, valami itt nem stimmel. Mortem módfelett érzékenyen reagált rá, holott az eddigiek során mindinkább barátságos öreg képében tetszelgett, mintsem az ellenség képében, aki fenyegetne.

Talán csak tisztázni akarta az erőviszonyokat? Nem, akkor akképp járt volna el eddig is. Valami másról lehet szó.

Az út további része néma csendben telt aznap. Néhány óra múlva szürkület lett úrrá az égbolton, amit az éj estesége követett. Egy félreeső dzsungelszegletben húzták meg magukat, tábortűz mellett. Nautika odakuporgott a tűz fellobbanó lángjai mellé, s csak megbabonázottan bámulta a tűztáncot.

– Te amúgy rablógyilkos vagy? – kérdezte másnap Nautika.

A kocsi hajtója felnevetett egy rövidet, hátrapillantott, rámosolygott az ajkát bizonytalanul biggyesztő leányra, s úgy felelt:

– Bizony. Ráadásul a legfélelmetesebb – mondta öntelten Vérkarom.

Mortem némán figyelt.

– És miért lettél azzá? – jött a vérelf újabb kérdése.

– Mondd csak, hallottál már a Defias Testvériségről?

– Mendemondákat. Egykét… – Nautika nyelt egy nagyot, s undorral arcán fejezte be a mondatát – …egykét férfitől már hallottam róla.

– A Defias Testvériségről bőven elegendő annyit tudni, hogy egy nagyobb jót szem előtt tartv—

– Nagyobb jót? – vágott közbe Mortem. – Ugye most nem az eszetlen fanatizmusról próbálsz nekünk előadást tartani, fiam?

– Én már nem tartozom közéj—

Edd ismét nem fejezhette be.

– A nagyobb jó érdekében tudjátok már hányan odavesztek, mind hasztalanul? Eszmék harca, amik—

Most Mortembe fojtották a szót.

– Ha ostobaságnak találod az eszmékért való harcokat, akkor épp a saját tájadon kellene sepregetned, Elhagyatott! – szólt kissé erélyesebben Edd.

– Ezt mégis hogy érted? – figyelte a halállovag komolyan.

– Az egész népetek semmi másért, csak eszmékért küzd a kezdetektől fogva. Míg kezdetben a Falkától való megkülönböztetésért vívtatok minden áron, úgy később azért, hogy bebizonyítsátok, Lordaeron nem a Szövetségé, hanem Lordaeron a Lordaeroniaké. Mindez alatt úgy táncoltok, ahogy Sylvanas kívánja, vagy ha úgy tetszik, ahogy Sylvanas eszméi kívánják.

– Úgy véled, erről van szó, fiam? Úgy véled, ilyen egyszerű az egész? Nyilván valóan megtanították neked valamikor könyvekből, ahol leírva valóban csak egyszerű cselekvéssorozatoknak tetszik az egész, de míg ott olyan szimpla a dolog, a valóság nem egy könnyű döntés, és kiváltképp nem egy felesleges eszme, mint a Defias-Testvériség, vagy akár a vallási háborúk.

– Háhh! – nevetett fel álkacajjal a fiú, még térdére is rácsapott. – A vallási háború során legalább nyíltan kiállnak, és—

Újabb semmivé lett mondatvég.

– Annál nagyobb ostobaságot még nem teremtett élőlények agya, mint a vallási háború – jelentette ki hevéből visszavéve Mortem, mintegy megjegyzendő érdekességet.

Vérkarom ugyancsak lendületvesztett módon kérdezte:

– Miért is?

– A hit a lényeg, fiam. Nem az, hogy miben, hanem a hit.

Edd a szemét forgatta.

– Mi van, ha mindez egy? A taurenek Fényistene, az éjelfek Elune-ja, a draeneik Naaru-i, a mi Szent Fényünk, vagy épp az emberek Szent Fénye, és így tovább…- folytatta az öreg. – Nem lehet, hogy a Fényisten voltaképp Elune, aki egy Naaru? A Naaruk pedig kiváló képviselői a Szent Fénynek, hisz ők maguk a fénylények, ha úgy vesszük. Hogy micsoda, az lényegtelen. Hogy hiszel-e, ezáltal, hogy van-e miért küzdened, van-e, ami miatt értelmet kapnak mindennapjaid, akitől megváltást és segítséget remélsz, az már mindegy.

***

Eléna sírt. Könnyei úgy hulltak alá, mint egy vízesés. Edd közelebb lépett hozzá, kérlelve kérdezte, hogy mi a baj, de a lány zokogásából nem tudta kivenni. Ha tudott volna beszélni, érthette volna, de így Vérkarom vakon tapogatózott. Egyszerűen inkább csak magához ölelte, s remélte, elég lesz ez a nyugalomhoz.

Lenézett a lányra.

A lány visszanézett rá.

Eléna szemei szélén két vércsepp kúszott ki, elvegyülve a könnyáradatban.

Edd zihálva riadt fel, rákapott lilán pislákoló nyakékére. A medál egész meleg volt.

– Mi az ott a nyakadban? – kérdezte csendesen Mortem.

Az élőholt az aznap éji tábortűz lángtáncát piszkálta egy kisebb bottal, melynek vége megparázslott.

– Semmi – felelte magához térten Vérkarom, de még fújtatott kissé. – Miért nem alszol? – kérdezte, közben megdörzsölte szemeit.

A lordaeroni ráfordította élő, kéken vibráló szemeit Edwartra, s jóságosan végigmérte, egy percre elmerengett, majd láthatóan nagy nehezen, a szemkontaktust kerülve, újra a tűz felizzó lángjait bámulva hozzátette:

– Nem csak téged gyötörnek rémálmok, fiam.

Edd megdöntötte kissé jobbfelé egész fejét, a meglepődés fakultfehér kísértetszíne kiült arcára.

Fiam, mindig fiam. És a múltkori hirtelen indulatok ezzel kapcsolatosan, meg most a rémálmok említése… nem kell hozzá zseninek lenni, hogy összeálljon a kép.

– Mi történt a fiaddal? – próbálkozott a gilneasi.

Mortem most megint ránézett Eddre, ezúttal jóvalta jelentőségteljesebben. Mély tekintet volt, szem a szembe, az a fajta, amikor a másik egyaránt osztaná meg féltett titkát, mert oly nehéz a súlya, másfelől a bizalmat kereső nézés ez.

– Nem ismerlek. Te sem engem. Útjaink elvállnak majd egymástól, és nem látjuk többé a másikat – erősített rá Vérkarom. – Mit kockáztatsz ezzel, ha elmondod?

A halállovag fújt egy gondterheset.

– Mi az ott a nyakadban? – kérdezett vissza, a bizalmat mérlegelendő.

– Ez? – Edd lenézett mellkasára, majd vissza társára. – Egy nyakék. Nem ismerem eredetét, csak annyit tudok, hogy anyámtól van. Az… – elakadt.

Ezen a ponton a fiú rájött, hogy neki is nehezére esik beszélni saját titkairól.

Mortem látta ezt, ugyan azt a féltő, ingoványos talajon sétáló bizalmat, vagy bizalmatlanságot, melyet ő is érzett.

– Ennek köszönhetően valahogyan láthatom a családomat és a szerelmemet – törte meg végül a rezgő talajt Edd.

Erős lendületű első lépés volt ez.

Az Elhagyatott bámult egy darabon, majd ő is megtörte saját burkát:

– A gyer… a gyermekem – mondta remegő szájjal. – Ő… ő… már nincs velem.

– Részvétem – bólintotta Edwart.

– Ó nem! – tiltakozott veszettül. – Nem halt meg. Nem. Érzem, hogy nem, csak épp messze sodorta tőlem ez a kegyetlen világ.

– Hogyan? – értetlenkedett a fiú.

– Csak… csak…

Ezen a ponton a lordaeroni ismét elakadt.

– Én meghallgatlak. Segíteni nem fogok tudni, de meghallgatlak, ha beszélnél a fiadról – támogatta komolyan Edd.

– Nem fiam. Lányom. – Mortem szeme előtt felsejlett egy kisgyermek boldog arcának vidám képe – Az én kislányom. Jajj, de mennyire szerettem. Szeretem!

– Úgy hát mi történt? – próbálkozott ismételten összefüggéseket lelni Vérkarom.

– Régen volt…

Az élőholt ajkai fel-alá mozogtak. Néha meg-megzavarva, hol elfúlva, hol pedig belereszketve, de beszélt. Igen, Torva Mortem végre valakinek – még ha ez az alak semmit sem számított neki – de elmondta. A halállovag most is tisztán látta azt a napot, azt az órát, azt a pillanatot.

Hosszú évekkel ezelőtt történt. Sokkal, sokkal korábban. Az óvó-és dajkaház felé igyekezett, mint minden nap addig. Minden délután ezzel zárta napi rutinját, így, mikor teendői végére ért, igyekvőn sietett lányáért.

Azon a délutánon viszont, mikor benyitott a dajkaház ajtaján, ideges, kapkodó tekintetű arcok meredtek rá. Sok asszony volt akkor és ott. Négy óvónő, hat dajkaasszony, két tanárnő, és egy aljavárosi befolyásos asszony a hivatalból. Mortem persze nem értette a dolgot. Kezdetben nem. Máskor többtucat, tán száznál több gyermek nevető, síró, felderült, vagy épp egymással viaskodó hangjának háttérzaja kitöltötte messze az utcát, ám ezúttal csak a síri csend, az összesugó, félbeszakadt mondatok elhaló félmoraja volt csupán hallható.

– Hol vannak a gyerekek? Hol van a lányom? – kérdezte értetlen Mortem aznap.

Senki nem válaszolt. Csakis a tekintetek. Azok a nézések, melyek magukban hordozzák a legmélyebb kételyeket, a legfélőbb üzenetet, mert súlyosak, de gyávák, idegesen feszengők, de senki nem vinné tovább a megszólalásig.

– Azt kérdeztem, hol van a kislányom, mondja már valaki! – Mortem ekkor váratlan kiabálni kezdett, nem bírta egy pillanatig sem. Ezt nem.

Akkor lépett közelebb az egyik dajkaasszony. Elmázolódott szemfestékének szürkés arcára nyúlott festékmasszáját kissé eltörölte, de záporozó könnyeit nem tudta eltitkolni. Nem nézett a halállovag szemébe, csakis lefelé, s minél közelebb vitték őt félszeg lábainak arasznyi léptei Mortem felé, annál intenzívebb zuhatagként tört ki belőle a sírás. Nyitotta a száját, de csak biggyesztette ajkait, szavak nem jöttek ki rajta.

A férfi ekkor durván megragadta a dajkát vállainál, s feszült rémületében rántott egyet az asszonyon.

– Hol van? MONDJA MÁR! – üvöltötte tágra meredt szemekkel.

Szíve kalimpált, tenyere kiizzadt, pettyes homloka kiverejtékezett. A legrosszabb értés az, mellyel nem vagyunk tisztában. Mikor még akármi lehet…

– Uram, kérem engedje el a dajkaasszonyt, és üljön le talán – szólt mögüle a hivatali képviselőnő.

A hölgy általában higgadt, és híresen jól kezeli a konfliktushelyzeteket, ugyanakkor most láthatóan ő is hitetlen és nyugtalan volt.

– Attól tartok, a gyermekét…

Nem mondta ki. Nem merte kimondani.

– Mi van vele, MI VAN VELE? – ordította a halállovag.

Mortem ekkor eleresztette a pityogó dajkát, és feldúltan lépett oda a képviselőhöz. A háttér összes asszonyának összes szeme rámeredt, mindinkább viselkedtek külső szemlélőként, mintsem felelősségvállalásra képes emberekként.

– …el…elrabolták még a délelőtt folyamán – fejezte be végül.

– Hogy mit mondott? – kérdezte lelkének ritmusából kizökkenve.

Amikor viszont a nő elismételte újfent, akkor Mortem, a bölcs, az objektív szemléletű, az élet számos terén borzasztó méreteket öltő tapasztalattal rendelkező utazó eltűnt. Helyét pedig Mortem, a vad, a harcos, a kegyetlen halállovag vette át.

Azon a délutánon Mortem becsukta maga mögött az ajtót, jéghideg pallosát pedig kiontotta. Fagyott tekintetének kereszttüzében az asszonyok már látták saját sorsukat, s sikoltozásban törtek ki. Mindhiába.

Mikor az elsőt mellbe döfte, s a szegycsont finom roppanása felreccsent, jajjveszékelő női sikolyok visszhangoztak mindenütt. Oldalrántotta kardját, így megfelezve az előző dajkát, s úgy mészárolta le a többit. Kettejüket csak hidegvérrel lefejezett, ők jártak jobban. Menekülés közben, az ajtót rángatta volna az egyik óvónő, aztán félbeszakadt az ordítozása, mikor hátából szabályszerűen kitépte Mortem pengéje a gerincoszlopát. Eztán a Jég, a Vér, és az Istentelenség kaotikus energiáit magába gyűjtötte, s kegyetlen mágiákat szórt szét a még élőkön. Ahogy Mortem kezéből kipattant a méregzöld varázs, s levegőben kavargó füst formájában falta fel az asszonyokat, a férfi csak állt és nézett. Nézte, mikor varázslata egy az egyben meghántotta őket, pontosabban amint ezernyi apró szálkaként lefejtette csapott csontjaikról az összes húst, mívelve így egy felismerhetetlenségig torzított, véres cafatokból álló, sikoltozó hullahegyet, melyeknek keze és lába még meg-megrezzen, sőt, egyik-másik még a falakat kaparja ordító fájdalmában, vibrálva és magukba fordulva reszketve, kínok kínja között lehelik ki lelküket…

– Sosem éreztem olyan ürességet magamban, mint akkor – folytatta Eddnek elbámultan Mortem. – A lányomat sosem találtam meg, noha felforgattam érte egész Aljavárost. Jajj… olyan gyönyörű volt. Olyan ártalmatlan volt. Annyira szerettem! Emlékszem a kis mosolyára, emlékszem mindenre.

Edd gyomrát égető lüktetés gyötörte. Torkában érezte szívének heves kopogását, s ez enyhe hányingerig kergette a fiút. A hasonlóság… a felismerés! A történet, a történet mely egy az egyben a barátja története, ez nem lehetséges! Kiizzadt tenyerét elkezdte megdörzsölni, láncaiból most – észrevehetetlen ugyan – de kibujtatta kicsit kezeit, s ha lett volna valami, amivel megmoshatja, hát literjével locsolta volna be kézfejét. Szabadulni akart e hátborzongató sors fintorától.

– Mi? Mi volt a neve? – hebegte Edd.

Mondj mást! Mondj bármi mást!

– A neve… – felelte színtelenül, a messzi régmúltba nyúlva Mortem. – … egy sárkány után kapta a nevét. Úgy hívták –

– Ninthedrya – mondták ki egyszerre, persze Vérkarom szinte hallhatatlanul suttogta maga elé.

Aztán Mortem elfordult. Ha Edd jobban megfigyelte volna, olyasvalamit fedezett fel volna, mintha elfojtandó könnyeivel küszködne, ugyan mindhiába. De Edd nem figyelt rá. Csakis a mellkasában zúgó, nyughatatlan lüktetéssel volt elfoglalva, és nem tudta hová tenni magában a dolgot. De nem szólt semmit. Egyetlen szót sem mondott Torva Mortemnek.

A harmadik nap közepén tartottak. Vérkarom bele volt merülve a tegnap hallottakba, s vívódott magában, mígnem Eléna távoli, medál idézte arcát nem látta a messzeségben. Akkor már csak gyönyörködött. Erős volt a napsütés, a fényes sugarak nehéz nyomásként tűztek le mindenre. A kocsi hátuljából ekkor hallatszott az ork gyengén felnyögő hangja.

– Na, csakhogy! – köszöntötte vidáman Mortem.

Gorann kinyitotta szemeit.

– Ki az? – mutatott rá a kocsit hajtó Edwartra.

– A neve Edd – mondta Mortem, s hátranézett a fiúra. – Mielőtt elájultál, épp végezni készültél vele, ám végül életben maradt, mint az látszik.

– És most pusztán szívességből elvisz minket… hova is?

– Szívességből. Meg mert megláncoltam, nehogy ránk hívja a zsivány barátait – folytatta a halállovag. – Egyébként átvisz minket Északra. Emberből van, szóval könnyebben elrejt minket a szénáskocsin, amikor majd át kell jutnunk a Vörösgerinc Hegységen.

– És te vakon megbízol valakiben, aki az életünkre tört? Banditákkal volt. Ő is az. Azt hiszed, szépen csendben tartja az álcánkat a Szövetséges katonák előtt, mi meg nyugodtan megbújunk a szalmák alatt? Végeznünk kell vele – erősködött Gorann.

Edd egy aprót kuncogott, de nem nézett hátra az orkra. Még csak meg sem ingott, a félelem legkisebb jelét sem mutatta. Csak hajtotta tovább a kocsit a maga békéjében.

– Érti, amit beszélsz. Tökéletesen beszéli a Horda közös nyelvét – szólt közbe Nautika, s rajta inkább mutatkoztak a félelem jelei az egyre növekvő feszültség végett.

Edd pattanásig feszült csendet érzett a kocsi hátsó feléből. Mikor Nautika megszólalt, a sámán elkezdte vadul bámulni őt. Egy darabig még méregette a lányt, aztán valamiféle sárkány-metamorfózisról vagy hasonlóról lehetett szó, ki tudja. Edd már nem oda figyelt. Csak az előtte elterülő úton a messzeség egy pontján ácsorgó Elénára.

– Merre járunk? – kérdezte kisvártatva hangosan, szinte kiabálva Mortem, egy cseppet sem leplezve a feszült csend megtörésének szándékát.

– Néhány perc múlva elérjük a Homályerdőt – válaszolta Edd.

Aztán Gorann már Vérkarmot méregette…

Hosszú, néma kocsihajtás következett, ám végül átlépték a következő megye határait is. A Vörösgerinc Hegység rozsdás talaja begyűjtötte a magasan sütő nap keservesen melegítő, ádáz sugarait, s hasonló forrósággal adta vissza azt az utazóknak.

Egy óra sem telt el, az út kezdett volna épp újfent megszokottá, silánnyá, unalmassá válni, mikor Edd meglátta maga előtt nagyjából hatvanyardnyira a sziklák mögül kilépni a katonákat.

Szövetségesek, két Szövetséges helyőr.

De hogy kerülnek ide? Máshol kellene lennie ezeknek…

– Egy hangot se! – súgta hátra az egymással pusmogóknak a fiú.

Próbálta kissé lassítani a kocsit, épp csak annyira, hogy ne legyen feltűnő.

Ha ezek most kiszúrnak minket, ami egy szekérnyi Hordabélivel nem is olyan nehéz, hát nekünk annyi…

– Mióta beszéled a nyelvünket? – kérdezte Gorann, mintha az előző intést elengedte volna fülei mellett.

– Ssss! – csitította ismételten. – Rejtőzzetek el a széna alatt!

Edd szabályossággal érezte, hogy izgatottságában nyirkossá válik tenyere.

– Micsoda? Mi baj van? – aggodalmaskodott hátulról Nautika hangja.

Ahogy Gorann elnézett a lovat fogó Edd csuklyája mellett, már maga is látta. Nem sokkal – immáron nagyjából negyvenyardnyira – két Szövetséges katona állt.

– Tőrbe csaltál, fiú? – kérdezte kissé dühödten, némileg hitetlenkedve az ork.

– Nem, dehogy! De rejtőzz már el! – sürgette Edd.

Hogy nem lehet ezt megérteni?!

Vérkarom látni vélte, amint az egyik katona messzi tekintete reájuk vetül. Innen már nem lehetséges visszafordulni, az gyanúsabb lenne, mint így, az „ellenséggel” karöltve odalejteni, s belemosolyogni a helyőrök arcába.

– Ne feledd, ha bármivel próbálkoznál, hogy nem is oly rég, a Zsákmány Öbölnél sokatokkal végeztem, és nem sok híja volt, hogy veled is – fenyegetőzött a sámán.

– Ehm… – Edd visszafojtotta önérzetét, s egy kuncogással nyugtázta a dolgot, majd elmormolta magában az „Ahhoz nekem is lenne néhány szavam” mondatát. – …igen, hogyne, de most akkor is bújj el! Ahol két katona van, ott van több is.

Mortem, Nautika, és végül Gorann is megbújtak a szénabálában. A széna bökte ugyan testük minden apró felületét, de csak így volt biztos, hogy nem lóg ki semmijük, s nem is remeg bele az egész abba, ha apró levegőket vesznek.

Odaértek, s mikor az egyik helyőr fellendítette karját, Edwart megfékezte a lovat. Vérkarom belseje ismételten lüktetni kezdett.

– Ki vagy fiú? Mit viszel? Merre visz az utad? Varian király nevében, felelj! – szólalt meg az egyikük.

– Aman’thul áldjon titeket, páncélozott testvéreim! – biccentette meg kalapját a zsivány, s mélyen meghajolt. – Egyszerű parasztlegény vagyok csak, a Lángoló Sztyeppékre igyekszem, szalmát szállítok az anyósom unokatestvérének a szomszédjának.

– És szeretsz ekkora kitérőket tenni? Hogy nem szorult beléd annyi józanész, hogy Tómegye felé menjél? – nevette a katona.

A sértést, a sokadik sértést, melyet élete során hallott, nem akarta már elviselni. Túlzottan is sokat fojtott már vissza, és ezúttal túlzottan „senki” volt, kitől kapta, nem állta meg, hogy ne szóljon oda, legalább egy kicsikét.

– Szeretem a kitérőket. Asszonykád felé is tennék egyet – biccentett ismét Vérkarom.

Láthatóan telibe talált, ami azt illette, a ráncos szemöldök összehúzódása mindenképp eredménynek számított.

A másikuk – ki némán állt – most elkezdte megkerülni a szekeret.

Gyanakszik, ez nem lesz jó.

– Akarod, hogy kikötözzünk kicsit Tómegyében, a magadfajta söpredék pedig rothadt paradicsommal dobáljon meg, fiam? Vagy inkább bocsánatot kérnél?

– Megrezzent – suttogta maga elé a másik katona, ki ekkora már a raktéren figyelte a szalmát.

– Hogy micsoda? – kérdezte az előző.

Edd érezvén, hogy kezd kicsúszni kezei közül a dolog, lassacskán ingujjában feltapasztott tőre felé kezdett kotorászni ujjaival.

– Mi van a szalma alatt? – érkezett a hátsó helyőrtől, aki választ nem is várván, félve szemlélve a rakást, lassan kihúzta hüvelyéből a kardját.

Egyik kezével végkaristolta a bála tetejét. Amint a szárazfű megzizzent, s seprűszerű sercenése felhangzott, az egész megemelkedett, és egy hatalmas, sebzett arcú ork ugrott ki belőle. Mire eljuthatott volna a közelebbik álló katona tudatáig a történés súlya, Gorann már kézre pattintott pengetriójával át is metszette torkát.

– Riadó! Hordabéli behatolók! – ordította a másik fegyveres.

Kardjáért nyúlt, mire viszont ujjbegyei megérintették volna markolatát, Edd a fekete kabátjának ujjából kiontott tőrével belevájt a helyőr arcába egymás után hétszer. A katona arcának kellős közepén nem maradt más, mint egy deformálódott, véres és csontszilánkos kráter, mely már a legcsekélyebb szinten sem hasonlítható egy archoz.

Ekkor már Mortem és Nautika is felfedte magát, ám nem jutottak szóhoz.

– Meghallottak, meghallották az ordítását! – kezdte rá Nautika rögtön.

– Hisz megláncoltalak! – döbbent meg Eddre tekintve Mortem.

– Hogy került hozzád az a tőr? – kérdezte Mortemmel szinkronban Gorann.

A fiú csak mosolygott. Meglóbálta tőrét, és visszacsúsztatta kabátjának ujjába, aztán levette kalapját, s megigazította csuklyáját, melyet most fejébe húzott.

Az elegánsan laza mozdulatot vascsizmák ropogása rútította el. Nem telt bele fél percbe sem, míg a szekeret – s ezáltal őket magukat is – körbevették az ordításra elővonult Szövetséges őrök.

Rájuk szegezett pengeélekkel néztek farkasszemet, s mindannyian meg voltak rémülve. De Vérkarom valami másra lett figyelmes. Az üvöltés, az előző katona segélykérése másvalaki számára is remek támpontként szolgált. A hegytetőn ugyanis fekete ingekbe, zordonsötét kabátokba öltözött csuklyás alakok tűntek fel, élükön egy – tőle már jól megszokott – zsákrongyokba bugyolált görnyedt Elhagyatott leánnyal. Edd újfent elmosolyodott.

Hát eljöttél értem, Nina, és elhoztad a maradék Újtestvéreket is? Egyre nagyobb meglepetéseket okozol.

– Wrynn király nevében azonnal tegyétek fel a kezeteket, és szolgáljatok tüstént magyarázattal! – kezdte kimérten az oroszlánfejdíszes katonák közül az egyik emberharcos.

Még egy ember volt, egy törp vadász, egy éjelf férfi, két gnóm, egy worgen warlock, és kér draenei. Rendkívül felkészültnek és harcéhesnek látszottak.

– Csak… csak magunkat védtük! Váratlan reánk támadtak, szájuk bűzlött a szesztől! – mentegetőzött rögvest Edd.

A két exodari a háttérben egymásra bámult, majd megcsóválták fejüket. Egyetlen szavát sem hitték.

– Mi magunk csak utazók volnánk, elhatárolódunk Varian Wrynn és Pokolskioly Garrosh viszályától – szólt közbe Mortem is, szinte tökéletesen beszélve a Szövetséges nyelvet.

Mikor az élőholt megszólalt, minden Szövetséges egy lépéssel közelebb lépett, s fegyverüket fenyegetőn lóbálták.

– Veled később, korcs lordaeroni! – mondta a katona, s köpött egyet a földre. – Miért rejtegettél Hordabéliket, felelj! – dobta oda Vérkaromnak.

– Én…én…

Egyszerűen semmi nem jutott eszébe. Mit is mondhatna egy ilyen helyzetben? Vagy tán egyszerűen csak füttyentsen a hegytetőn jelzésre váró Újtestvéreknek, és nyilaztassa le őket velük? Nem kavarna az nagyobb zűrzavart?

A törp közben épp célkeresztjébe vette őket, s ezen mozzanatát a legkevésbé sem titkolta, mindinkább minél feltűnőbbre sikerítette.

– Kérem, ne legyenek ostobák, akik pusztán a láttak alapján ítélkeznek. Maguk Szövetséges katonák, népük nem véletlen bízik józan eszükben – merészelt meg ismét szót kérni Mortem.

Lenyűgöző volt Edd számára. Valamiképp úgy gondolkodik, hogy kér, de nem alázkodik meg. Dicsér, de nem belemélyeszti nyelvét a hétsófelükbe, mindezt méltóságteljes hangsúlyon, amitől elveszik az a nagyon is fontos tényező, hogy az öreg halállovag akármelyik pillanatban meghalhat, ha úgy döntenek.

– Pandáriáról jöttünk – mesélte az öreg. – Mint tudják, az új kontinens csak nemrégiben követelt helyet magának a térképen, elhihetik hát, hogy ittlétünk fontos. Nem a Horda, nem a Szövetség, de egész Azeroth sorsa is múlhat rajta.

Az Elhagyatott nem hagyta abba a beszédet. Csak regélte nekik hányadtatásaikat, legalábbis egy bizonyos részét, fontos küldöttekként tüntetve fel önmagukat, mellyel le is kötötte az őrök figyelmét, de mi fontosabb, felkeltette érdekődésüket, s bár ezen a ponton roppant mód messze volt még tőle, de tán felébresztette bennük a kíméletesség és a szabadon engedés lehetőségének parányi lángját is.

De Edd ekkor már nem erre figyelt. Nem. Mortem, Nautika, Gorann, és a rakásnyi helyőr beleveszett a világba, mintha nem is lennének fontosak. Az igazság az, hogy nem is voltak. Edwart gondolatait – nem egyet-kettőt, nem néhányat, de minden gondolatát – más kötötte le. Más, fontosabb. Nem a legfontosabb, hanem az egyetlen fontos dolog: Eléna.

A lány váratlanul tűnt fel a horizonton, épp ott, ahol a hegycsúcsok belecsókolnak a végtelen égbolt ajkaiba. Ott, ahol a felhők eggyé válnak a bércekkel, ahol a földi kőnyúlványok kézen ragadják az égi mindenséget. Messze volt, távoli volt, mégis közeli a kép.

Fehér ruhát viselt, mely vállpántjaitól fogva szoknyájának alsó habfordaiig makulátlan tisztaságot árasztottak magukból. A lány haja arcába omlott, nem lehetett látni gyönyörű szemeit, édes mosolyát vagy vadító orcáját. De ezúttal valamit mégis csak engedett az éjszaka meséje saját szigorú törvényeiből: Edd halknak, nagyon-nagyon halknak, szinte suttogással megegyező hangtalansággal ugyan, de hallotta őt! Hallotta őt!

Eléna a távolba vészve, lehajtott fejjel szólalt meg, de nem is akármiképp. Nem. Hibátlan hangját hol meghajlítva, hol tartva kicsit, énekszóra zendült.

Hogyan lehetséges ez? – kérdezhette volna. De nem kérdezte.

Eléna, te is látsz, vagy akár hallasz engem? – kérdezhette volna. De nem kérdezte.

Eléna! Megyek érted, megyek érted! – mondhatta volna. De nem mondta.

Nem.

Vérkarom Edwart egyetlen szót sem szólt, nem tudott. Nem szökött ki semmi száján, ahhoz túlságosan is… megbabonázott volt. Mintha hirtelen újra kisfiúvá vált volna, aki bár látja a világot, s a benne szereplőket, de mégis az egész rendszer értelmezhetetlen, az egész csupán egy megoldhatatlan katyvasz.

Míg minden valóságos dolog, benne Mortem, a helyőrök és minden létező a háttérhomály fontosságát-vesztette szertelenségéé lett, a távoli sodortalan szellők Eléna hangját fútták át a magasba nyúló fák lengedező leveleik között. Míg minden elemi és lényegi dolog súlyát vesztett felesleges kacattá vált, Eléna vékony, szinte némaságba fúló hangja valahogy megmagyarázhatatlan, mégis éléneken hatolt el Edd fülébe. Míg a fiú fekete kabátja alá bújtatott erős bőrmellvért alatt fényesebb ibolyában ragyogott a medál, mint a napfény, Eléna felült az égre. Míg minden megszűnt a világon, Eléna énekelt.

Káprázatos volt. Magas hangszínen dalolt, hangját alig töltötte meg nőies szólam, ártalmatlan, szűzi kisleányként lejtette szavait. Nem volt nála szebb szólam, soha szebb, oh, soha szebb!!

Csodálatos volt az ének, noha nagyon búsuló. Leszegett arcával a világ legtökéletesebb színében Eléna szívének fájdalmáról dalolt. Hibátlan rímekbe szedte Edd hiányát, páratlan szófordulatokkal méltatta lopott csókjukat, első látásra csapódott szerelmüket, s sírva vett tőle búcsút az énekben, mert a valósában nem tudott. Nem tudott, miképp azt sem tudta, újra láthatja-e még a fiút.

Varászlatos! Varászlatos! Varázsla…

Az idill egyszerre megtört, az énekszó vele együtt elhalkult, s noha szólt még ugyan, még teljesen kivehetetlenek voltak a mondatok, oly csendessé lett.

Mi a fene? Mi a fene???

Ahol Eléna addigi valóságból kitűnő, ámbátor most lassan haloványuló álomképe megjelent az égen, Gorann pontosan arrólfelől vonta vissza elkáprázott tekintetét, hogy Eddre irányítsa azt. Persze Vérkarom észrevette, valósággal kizökkentette őt.

Hitelten meredtek egymásra hosszúra nyúlt percekig, fejtegetvén bensőjükben: „Vajon ő is hallja?”

Hogy? Hogy lehetséges ez? Nem értek semmit! Nem értek semm…

Aztán meglátta. Meg bizony! Gorann kézfején, a zöld ujjak egyikén ott díszelgett a gyűrű. A gyűrű, ami Krevan pergamenjén is szerepelt, a gyűrű, amiért eredetileg elküldte őt a bukott mentor, a gyűrű, ami a jóslat szerint az ő medáljának a párja.

Bár Edd nem sokat értett jelenleg a dologból, egyet tudott – Elénát ennek segítségével hallhatja, így kell az a gyűrű!

Nem gondolkodott. Nem törődött a helyőrséggel, a szorult helyzettel, nem érdekelte semmi. Csakis Eléna.

Eltökéltsége akarva-akaratlan összevonta szemöldökét, szájához emelte tenyerét, hüvelykujját és mutatóujját összepöccintette, majd egy hatalmasat füttyentett.

Egy pillanatra mindenki Eddet figyelte: az összes Szövetséges katona, Mortem, Nautika, és Gorann is. Edd viszont a völgytetőre tekintett, majd szemének sugarát követve Gorann is.

A völgytetőn már feltűntek az Újtestvérek. Edd jelzésére válaszképp hat másik ember lépett elő hirtelen a semmiből, mind komoran, szigorúan néztek le rájuk, és egytől egyig ugyanúgy voltak öltözve, akár Edd.

Vezetőjük hívásakor nem hezitáltak. Az Újtestvérek nyomban kötelet vetettek, és leereszkedtek hozzájuk.

– Megállni, Varian király nevében! – mondta a katona, aki fél perccel ezelőtt még Mortemmel beszélt.

A legközelebbi Újtestvér lábai még alig értek földet, de máris elébe rohant a válasszal, ám egyetlen szó nélkül. Hagyta, hogy a kardja beszéljen helyette, s rögtön felszakította a Szövetséges helyőr mellvértjét, átdöfve egyenest a szívét.

A kifröccsenő vértócsa megakasztotta a helyőröket, de mikor a kezdeti ámulat végét vette, azonnal megütköztek.

Edd látta, miként egyik embere a kardjának markolatával bezúzza a rátámadó katona orrát, majd a vesztett egyensúlyt kihasználva szája fölött, szeme alatt vágta kettébe az arcát.

Pengék egymásnak csattanó fémes ütése zendült meg, varázslatok kirobbanó mágikus zaja töltötte meg a kis völgyköldököt. A puska ropogott, az acél húsba vájt, nyílvesszők elengedték az íjak húrját, az Újtestvérek újult erővel – bosszút állva mások tetteiért, melyeket társaik szenvedtek el – gyilkolták a Szövetséges katonákat, Eddért.

A Hordabéliek egy csoportba tömörültek, s jól kitetszett: pillanatnyilag fogalmuk sem volt, mi történik.

Edd viszont mit sem törődött e felesleges részletekkel. Mit sem törődött mással, mit a gyűrűvel. Megindult Gorann felé, lassan lépdelve, közben felmérve az orkot. Előhúzta késeit, s a sámán szeme előtt jól megforgatta azokat tenyerében.

– A gyűrűt! – ért oda Vérkarom az ork elé.

Tán ezért láttalak titeket az éjszaka meséjében… mert nálatok van az a gyűrű!

Gorann saját ujjaira nézett, próbálván értelmet vagy összefüggést találni a háttérben burtálisan folyó harc, a gyűrű, és a fiú között, de a kirakós határozottan nem állt össze számára. Erősen fejtegette a dolgot, de Edd megelégelte, s a zöldbőrű felé csapott. A pengéi rögtön összeütköztek az ork fegyvereivel, a Karmokkal.

A fiú előbb fent ütött, majd rögvest lent, odavágott oldalról is, aztán mikor Gorann feje védtelen maradt, ott is megkísérelt szúrni egyet. Néhány centin múlt, de nem talált, inkább csak felkarcolta a sámán arcbőrét. Az ork láthatóan meghökkent, de kétségtelenül értette a dolgát, s roppant védte magát.

Vérkarom felrugaszkodott, s gyorsan előredöfött késével. A kés ezúttal talált, de csak Gorann tenyerét súrolta fel, még a vér sem patakzott, de legalább kiszökött.

Akkor is levágom azt a szart a kezedről!

Edd újra célba vette a sámán kezét. Még egyszer odabökött, a sámán félfordulatot lökött rajt, így újfent csupáncsak a kézfejet tudta felhorzsolni.

Letépem a kezeddel együtt, ha kell!

Még egyet erősen húzott Gorann felé tőrével, ezúttal megfeszült izmainak teljes erejéből. A sámán hanyatt vágódott, alig terült el, de végre földre került! Próbált felkászálódni egyből, s Vérkarom látta is, miképp kezdi átvenni az ork felett saját dühe az irányítást, így még gyorsan nekiiramodott, s fölébe emelkedett, térdének élesszögét belemélyesztette a durotari nyakába, azzal fojtogatva őt.

Eléna! Eléna! Elénáért add már ide!

– A gyűrűt akarom! – ordította a fiú, s megragadta Gorann füvet markoló balkezét.

Látta, miképp már csaknem megfulladt az ork, ekkor testének viszonylagos meggyengülését kihasználva végre le tudta húzni ujjáról a gyűrűt.

Edd felállt, a fény felé tartotta néhány másodpercig az ékszert, megbizonyosodva, hogy valóban az-e, ami, majd legyintett egyet, kettőt körözött feje felett. Vérkarom, és az Újtestvérek minden tagja abban a pillanatban láthatatlanná lettek, s Gyorsfutással tovaszaladtak a helyről. Maguk mögött csak a három Hordabéli kalandort, s Szövetséges katonák vérbefagyott holtesttét hagyták.

Tómegye határán jártak már, mikor megálltak. Az este már kezdte átvenni az uralmat a feketeruhások feje feletti bús égbolton.

– Nahát, újabb csecsebecse? – kérdezte az egyik zsivány Álcázás Lepléből kilépve Nina.

– A legjobb, a legjobb! – bólintotta Edwart megbabonázottan tekintve a tenyerébe lapult gyűrűre. – Hogy találtatok rám? – fordult vissza a lordaeroni irányába.

– Ügyesen megtanítottad nekünk a rejtekösvények hollétét, nyomolvasást, és hogy miként kell követni valakit feltűnés nélkül – szólt az egyik Újtestvér Edd mögött. – Azon kívül Nina vezetett minket, szinte pontosan tudva, merre is kell menni.

– Tényleg, Nina? – kérdezte elcsodáltan a fiú.

– Tényleg, Nina? – utánozta mély tartományba vitt, gúnyos hangon a lány. – Hova megyünk, azt mond meg!

– Gilneasba. Gilneasba megyünk, s ott visszavesszük grófságomat.

Az éj leple továbbra is takarta a földet, az árnyfekete égbolton épp úgy csillagzottak az ezüstpettyek, mint addig, s a hold keskeny félköre is kegyetlenül díszelgett, szinte elveszve a sötét messzeségben, és az éjszaka csak mesélt tovább…

FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

Gitta

Gitta vagyok, a WoWLore Fordítások blog írója és gazdája. 2008 óta játszok a WoW-val kisebb-nagyobb megszakításokkal (mostanában inkább nagyobbakkal). 2010 nyara óta fordítok lore témájú írásokat magyar nyelvre. 2011. januárjában indítottam el saját blogomat, a WoWLore Fordításokat, mely mára a legnagyobb magyar nyelvű lore-ral foglalkozó oldal. 2015-ben írásaim egy részéből gyűjteményt hoztam létre Azerothi Históriák néven, mely 2016. decemberében nyomtatott formában is megjelent (jelenleg csak elektronikusan elérhető).

Vélemény, hozzászólás?

You have to agree to the comment policy.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..