Fanfiction – Az éjszaka meséje 10. rész /írta: Laptos/

(megj.: köszönöm minden bátor olvasónak, aki eddig eljutott a kis történetemben, és persze köszönöm Gittának is, hogy helyet szorított nekem a WoWLore Fordítások blogján. Örömmel vennék fanfictionommal kapcsolatban néhány véleményt, kritikát és mindenféle kommentet akár idelent, akár a Facebook direktlinken, vagy épp Twitteren privátüzenetként nekem írva (Laptos néven). Köszönöm még egyszer a figyelmet! 🙂 )

Az éj leszállt, az árnyfekete égboltot ezüstcsillagok tengere töltötte meg. A hold keskeny sarlója dísztelen fehérségében fénylett, szinte elveszve a sötét messzeségben, és az éjszaka mesélni kezdett. Azon az estén arról, mikor minden elveszik…

– Honnan gondolod, hogy el fog jönni? – kérdezte egy vöröskendős.

Krevan végigsimított a fal puhafáján. Ujjain megragadt egy vékonyka porcsík, melyet egy félpöccintéssel lerázott a földre.

– Gyönyörű ez a hely – felelte őszintén Krevan, s körbetekintett a szobában. – Gyönyörű. Bár jelenleg káosz van, mégis a közeli földek még mindig termékenyek, a bánya még mindig kifejtésre vár, a gyümölcsös fák még mindig roskadásig teltek, és még sorolhatnám. Gyönyörű egy hely.

A férfi most előbbre lépett a folyosó bíborszőnyegén, s egy közeli ablak párkányára támasztotta könyökét. Vágyódó tekintettel bámult kifelé az éjszakába, s egy másik, egy nyugodtabb, egy megmentésre nem szoruló világ tárult fel előtte. Ez volt az ő utópiája.

– Mit akarsz ezzel Krevan? – kérdezte követve őt a Defias Testvér.

– Azt mondom, hogy ez a hely, ahol vagyunk nem csupán fellendíthető, de még mindig a Vérkarom grófság néven emlegetik. Éppen ezért Edwart a sajátjáénak érzi. Vissza fog jönni érte. Nem is beszélve a pincében rejtegetett kis tündérkénkről, Lolkáról…

***

Vasüllőben az embernek mindig tele a hasa. Lehetsz akár gazdag, akár egy nincstelen senki, ha utolsó rézpénzeiden is bérelsz ki egy fogadóban egy kifogásolható tisztaságú, rozoga szobát, az étel akkor is mindig, minden esetben benne van az árban. Ez a törpöknek mindenképp jópontként írható fel. Dacára az olvadt vas fémes és tüzes bűzének, mely beleng mindent, dacára a kosok ürülékének, melyeket nem átallnak folyvást az utakra kiteríteni, dacára a gnómok zsebtolvajlásának az eldugott zugokban, és dacára annak, hogy minden második járókelő törp szinte százszázalék, hogy tajtrészeg, az étel mindenképp pozitívum. Nem volt ez másképp sehol a törpöknél, így Vasüllő azon a fogadóban sem, melyben ma éjjelre megszálltak.

– Grrr, ez jól esett, komák! – mondta Nina egy törp hangját utánozva, majd megpaskolta hasát, és hátradőlt székében, s kiürített tányérára bámult.

– Cssst! – intette le a mellette ülő Újtestvér. – Kerülnünk kell a feltűnést.

– Úgy van – bólintott az asztalfőnél Edd. – Holnap újra útnak indulunk, addig most menjetek és élvezzétek ki a pihenést, mert nem tudom, mikor alhatunk majd ismét nyugodtan.

Az Újtestvérek felálltak az asztaltól, s az emeleti szobák felé indultak. Nina is feltápászkodott, kissé zavart mozdulatokkal tolta ki maga alól székét, megbillenve lépett ki előle. Az igazság az, hogy elszokott már nehéz zsákruhájától, melyre most újra szükség volt.

– Nina – szólta nehezen Edd, közben nem nézve a lányra.

– Igen, borzaskutyám? – fordult vissza.

– Szeretném, ha te maradnál egy percre – mondta Vérkarom, s fújt egy gondterheset.

A lordaeroni visszahuppant székébe, a fiút kezdte bámulni, de képtelen volt felvenni vele a szemkontaktust.

– Mi az? Leesett a lencséd és meg kell keresni? Vagy miért bámulod a padlót? – kérdezte önfeledt vidámsággal hangjában.

Edwart hosszúra nyúlt pillanatig hallgatott, s nehezen emelte rá bűntudatos tekintetét a papnőre.

– Nina mondd csak, mit is tudsz az igazi apádról? – szökött ki végül Edd száján.

A lány megingott, ruhái alatt vélhetően meghökkent a kérdés hallatán. Nyugtalan dobolásba kezdett térdein, aztán végül felpakolta kezeit az asztalra.

– Már mondtam, tudod – bólogatta határozottságát vesztett hangon Ninthedrya. – Kicsi-Nina óvóházban, apuka a dolgán, másik apuka jönni, kicsi-Ninát elrabol, igazi apuka jönni vissza kicsi-Nináért, kicsi-Nina sehol, dajkanénik legyilkol, és kéz, slussz-passz.

Edd arrébb tolta maga elől tányérját. Utánakapott sereskorsójának, szájához emelete, hogy jókorát hörpintsen, de nem jött belőle semmi. Mikor visszahelyezte az asztalra, akkor jutott csak eszébe, hogy már korábban kiitta.

– Mit tennél, ha megtudnád, ki az igazi apád, és hogy merre keresd? – Edd ekkor mélyen belenézett Nina szemeibe.

Ezúttal látta, miképp a lány valósággal megrezzen, tétován elgondolkodik.

– Hát…őőőő… azonnal felkerekednék, és megkeresném, de hogy mit mondanék neki, vagy hogy mit-

– Szóval elmennél rögtön? – Ezúttal Edd döbbent meg, becsapva magát is álcázottan, mert legbelül bár tudta, de nem akarta ezt hallani.

– Naná.

– Kellessz nekem, míg vissza nem szerzem grófságomat. Nélküled nem tudom végig csinálni. – csóválta fejét erősen Edd.

– Hát nyugi! Nem hinném, hogy mostanában megtudnék ilyesmit. Az se biztos, hogy egyáltalán még él.

Vérkarom mondani akart még valamit ezen a ponton, de nem tette. Elképzelni sem tudta, miképp vihetné végig önön küldetését örök támasza nélkül, csakis azt tudta, hogy ígéretet tesz saját magának. Ígéretet arról, hogy mihelyst övé a grófság, egyből szól Ninának Aljavárosba tartó atyjáról, s arról, hogy Torva Mortemnek hívják.

***

Krevan Vérkarom Edwart egykori gyermekszobájában állt. A kezében egy hatalmas tömörvas kalapácsot markolva tekintett az ablakon kifelé. A pörölyt vakolat-és festékmaradványok szennyezték, ami foltok az imént kerültek oda, mikor többször belevágta a fegyvert a falba.

A kétkezi átalakítást egy, a szobába épp belépő vöröskendős szakította félbe.

– Krevan – szólt a Defias Testvér.

– Mit akarsz? Épp átalakítok – felelte szigorúan.

Az eltakart arcú zsivány tekintete egy percre elveszett az ágyhoz láncolt, bekötözött szájú, meztelen nőn. Egy pillanatig maga is eljátszott a gondolattal, hogy milyen jó is volna megkapni egy órára Krevan legújabb játékát, mígnem észrevette, hogy a férfi már nem az ablakon kifelé bámul, hanem őt nézi.

– Tetszik a lány? Szeretnéd te is beledugni, mi? – Krevan most megvillantotta azt a bizonyos ördögi mosolyát.

Lolka megrándult, s lehunyta szemeit, némán zokogott.

– Nem – rántotta vissza szemének sugarát a férfire a vöröskendős.

– Akkor meg mégis miért jöttél? – kérdezte Krevan, s lassan a Defias Testvér irányába lépdelt, közben testével merőlegesen kezdte emelni a kalapácsot.

– Testvériségünk tagjai, kit megbíztál Edwart figyelésével, az imént jelentettek.

– Éspedig?

– Edwart öt napja hagyta el Vasüllőt. Sokszor nehéz volt követni, de-

– Azt mondd, merre van most! – Krevan felordított.

– Az… – hangja kissé megingott – …az Arathi Felvidék nyugati részén látták legutóbb.

– Végre! – Krevan maga elé emelte a pörölyt, s nem látszódó tükörképét nézte benne.

A férfi aztán határozott léptekkel indult előre, s kilépett a szobából.

– Csak nyugodtan. A tiéd, de egy óra alatt végezz a dolgoddal! – szólt hátra a küszöbről, majd tovább ment.

A Defias Testvér nyakába hullatta vöröskendőjét, s szélesre tárt, elégedett mosolyával Lolkára nézett, majd becsukta Krevan mögött az ajtót.

***

– Sikerült! Ez már a Szegecshegyek Hegylábainak vidéke. A Horda nem szúrt ki minket sem a Galen tábornál, sem a falnál – mondta Edd kilépve a láthatatlanságból.

Egy félpillanatig megcsodálta a tájat, a távoli hegyeket, s a szél zörgette közeli fák ágait. Varázslatosan zöld volt az egész vidék.

– Emiatt immár csak neked kell aggódnod – énekelgette elégedett hangon Nina. – Lá-lá-lá, az Elhagyatottak engem nem bántanak lá-lá-lá.

Edd megmosolyogta a dolgot.

– Most le kellene térnünk az útról! – vágott közbe egy Újtestvér.

– Úgy – helyeselt Edd. – Délre tábort verünk, felváltva őrködünk, s holnap indulunk útnak újra.

***

– Edd, valamit el kell mondanom neked!

Eléna közelebb lépett hozzá, saját kezeivel átkulcsolta Vérkarom tenyerét, s a lány csak csendben figyelte egybeolvadásukat.

Sötét homály volt a háttér, fekete foszlány az égbolt és komor színtelenség füstös köde a talaj, mely lábuk alatt húzódott.

Eléna haja hátra volt tűzve karcsú fülénél, ruhája tökéletes hófehérség, csipkeszélű pántokkal kezdődött vállán, s ugyancsak tüllcsipkében végződött szoknyaként, körül ölelve lábait.

– Mondd hát! – bíztatta Edd.

A fiú látta, hogy szívének kedvese a szavakkal küszködött. Nem nézett bele a szemébe, s ahányszor csak megnyíltak ajkai, mindig elakadt torkában a szó.

– Nem… nem… – próbálkozott Eléna.

– Nem? Mi nem? – Edwart elengedte a lány kezeit, mutatóujjával végigsimított állán, óvatost feljebb húzva arcát, hogy belenézhessen gyönyörű szemébe.

– Nem olyan egyszerű, én… –

A szavak most is kudarcot vallottak, Eléna ismét leszegte fejét.

Edd magához húzta, s saját testéhez simította a lányt, élvezve annak melegségét.

– Úgy hát ne mondd el! – suttogta fülébe. – Elmegyek érted, és majd akkor elmondod!

Eléna nagyot fújt, s csak kétoldalt lekúszó könnycseppeket hullatott, de nem szólalt meg újra.

***

– Torush’nat es teleghar! – szólotta egy mély, erős basszustónusú hang.

– A gyűrű és a medál már úton van felém, mesterek! – felelte Krevan.

A férfi a Vérkarom grófság egy sötét zugában térdelt. Nem volt fény, egy mécses sem pislákolt, csakis a bizonytalan vakság. Hogy épp hol volt, vagy pontosan milyen pózban térdepelt, csakis ő tudhatta, s ha valaki arra tévedt volna, a feketeség megzabálta valóságban úgysem látta volna őt.

– Eret’har del team murah? – a démoni hangtartomány felszökött a végén.

– Ha jól tudom, néhány napnyi járásra. Embereim immár az Ezüstfenyő vidékein látták Vérkarom Edwartot és szánalmas kis bandáját.

– Tor’luk manor! Eloheah megretam.

– Nem fogok elbukni mester. A Kudarcot Vallott Úr nyakéke és gyűrűje hamarosan a miénk lesz. Meg fogom törni Vérkarom lelkét, és testét is.

– Le’man ordeak. Es tereganor…

– Tisztelet a Halál Körének!

***

Az emberi akarat határokat nem ismerő csoda. Segítségével legyőzhetjük démonjainkat, képesek lehetünk azon erők bevetésére, melyről nem is hittük volna, hogy megbújnak legbensőnkben, rávethetjük testünket a szemmel látható változásra, és mi legfontosabb: elérhetjük céljainkat. Ez fűtötte azokon a napokon Edwartot. Az akarat, mely célja elérésének érdekében alárendelte a körülményeket a cél teljesítésének. Egy pillanatnak tűnt az egész. A hetek, melyek alatt megtették a távot, napoknak tűntek. A napok, melyek alatt átjutottak az Ezüstfenyő rengetegjén, mitsem mondó óráknak tetszettek. Az órák hossza, melyek alatt megkerülték a frontokat és kicselezték a portyázó Élőholtak hadait, s megkapaszkodtak a Szürkesörény Falon, néhány percként suhant el. A percek sora, mikor áthatolt az Újtestvérekkel és Ninával egyetemben Gilneason egész a Vérkarom grófság földhatárokig, tovareppenő másodpercek lettek. S a másodpercek, amik alatt levágta a szembejövő, őrködő Defias Testvéreket, elvillanó pislantásokként peregtek le számára.

– Szóval ez volna az – csodálkozott rá az előtte magasló kúriára Vince.

– Igen, ez – bólintotta Edwart.

Nina közelebb kúszott hozzájuk. A bokrok, melyek gazos takarónövényzetként burjánzottak el, mostanra körbeszőtték rendezetlen gallyaikkal a grófság kapuit, kerítéseit, s mindent. Itt bújtak meg, szinte nekilapulva a kerítés altégláinak. Hallották a járőröző, s fel-alá masírózó vereskendősöket. A gyönge szél ugyan elenyésző erővel mutatkozott meg most azon az éjszakán, de éppen eléggé ahhoz, hogy odafújja a Defiasiak hangját.

– Levágjuk őket, majd berontunk a kastélyba – adta parancsba Vérkarom.

A többiek figyeltek. Edwart elmagyarázta a tervet. Kész térképet rajzolt ki egy leszakalytott ágacsával a talajba, mely a kúria szintjeit, szobáit, halljait ábrázolta. Míg Edd magyarázta a rajtaütést, Nina egy másik bokorszárral egy mosolygó fejecskét formált meg a talajban.

– Három – számolt Vérkarom.

Az Újtestvérek megkapaszkodtak a téglákban, s elseperték fejük felett a benyúló növényzetet, immár tiszta volt a terep.

– Kettő.

Megfeszültek, készen az elrugaszkodásra.

– Egy.

Kezük egymással tökéletes szinkronban leakasztotta késüket öveikről, pengével felfelé megállva a kéz szorításában.

– Most!

Félrugaszkodással szökkentek át a kerítés tégláin, vaspántjain. Az éjszaka addigi nyugodt, kissé hideg levegőjébe beleszökött az acélpengék egymásnak pattanása, a harcikiáltás, a vérpermet.

***

Krevan Edwart szobájában állt, mikor az ablak alatt felcsendült a csata zaja. Mikor meghallotta negédes dallamát a kések fémjének egymásba csapódásának, elégedettség húzott diadalittas mosolyt arcára.

– Rajta kicsikém, színpadra!

Krevan azzal megragadta Lolka mezítelen vállait, míg másik kezével eloldozta köteleinek szorításából. Felkapta a lányt az ágyból, s minden addigi csomót, pecket leszakajtott róla, kivéve szájába gyűrt rongyait. A lány gyönge, védtelen, pucér testét odalökte az ablakhoz. Nem finomkodott, igai erejét beleadta a taszításba, Lolka bordái, és az ablak üvege közt megreccsent valami. Az üveg volt, mint utóbb kiderült, a pókhálót szőtt ütés az üvegen legalábbis ezt mutatta. Krevan kinyitotta az ablakot, Isten ítéletét végrehajtó bíraként tekintett le Eddre, s Újtestvéreire. Lolkát megragadva kihajlította a lány fedetlen felsőtestét az ablakon, olyan mélyen bedöntve őt az emeleti ablakkeretbe, hogy szó szerint pusztán csak Krevan tartotta a kizuhanástól.

– Most pedig édesem, sikíts nekem egy szépet, hadd hallja az öcséd, hogy itt vagy! – mondta Krevan, s másik kezével eloldozta a száját gyemeszelő rongyokat hátul.

Lolka rögvest kiköpte az odagyűrt cafatokat, mélyen fellélegzett, de nem mert sikítani. Túlságosan félt, túlságosan reszketett, túlságosan megtört volt lelke hozzá, csak bámult lefelé, próbálván kivenni testvére sziluettjét a viaskodó tömegben.

– Az mondtam, sikíts nekem egy szépet! – kiáltotta mögüle Krevan, s hogy félelmetessége hitelét nyerje, az ablakon belüli részen alányúlt, karvalylábat formáló kézfejével durván belemart a lány fenekébe, nemiszervébe.

Lolka eztán úgy felsikoltott, hogy megrázkódtak a közel magasodó szilfa levelei, s odalent a földön minden harcos megállt egy pillanatra.

***

Edd szeme résnyire szűkült, a sikoltás után kutatott a kúria magasfalain. Végül aztán meglátta, miként az emeleti ablakból – az ő ablakából – nővére meggyalázottan lóg kifele, mint holmi mihaszna zsák, mögötte pedig Krevan néz le rá.

Nyomban másik késéhez kapott, leakasztotta az is derekáról, s karjait két irányba kitarva végzett két vereskendőssel.

– Megyek érted Lolka! – kiáltott fel, s nekiiramodott a kastély ajtaja felé vezető rövidösvénynek.

Mikor Vérkarom levágott egy újabb nyugatvégi támadót, végre megfordulhatott, s az immár előtte lévő bejárati íveltajtót egy az egyben berúgta.

A vaskos, díszes faajtó hangos puffanással csapódott a kúria földszinti halljának padlózatára, erős port csapva fel maga alól. Mielőtt még a por kavarta szemcsés köd leszállhatott volna, férfiak „Támadás!” felüvöltése rengette meg a hallt, s visszhangozta azok falairól. Tucatnyi Defias Testvér rontott rá Eddre, aki rögvest támadott. Átperdült az ajtó boltívének szűk sakktartásából, beszökkent a nappaliba, maga köré gyűjtve így ellenségeit. Ketten szúrtak feléje, egyik jobbról, másik a háta mögül. Jobbkezét maga elé tartotta, tőrével elcsavarva a rátámadó félkard pengéjét, másikkal – anélkül, hogy odafordította fejét – pedig az onnét érkezőt taszította el.

Az udvarról néhány Újtestvér – köztük Nina – szintén berohantak a kúriába. Vérkarommal oldalukon csaptak le ismételten. A lány az Árnyak és a Fény energiáit koncentráltan szórta szét a Defiasiakon. Napfényszínben izzó, egymásba kavarodó gömbök szelték át egy bandita mellkasát, mígnem egy másikuk nyaki ereit két, levegőből érkező setétlilán villódzó ívelt félkörcsík fúrta át. A papnő eztán újabb mágiák idézését kezdte meg.

– Menj a nővéredért! Ezekkel mi elleszünk! – kiáltotta Eddnek Vince, miközben elhajította tőrét.

A goblin kése néhány métert repült, s hegyével egyenest állt meg egy zsivány szívének kellős közepében.

Még néhányan beözönlöttek a hallba, az Újtestvérek lendülete viszont kissé sem vetett vissza, lelkesedésük nem ingott meg.

Vérkarom biccentett Vinének. A nyugatvégivel – kivel épp akkor harcolt – gyorsan végzett: oldalába döfte tőreit, s mikor meggyengült testével az rábukott Edwart vállaira, a fiú egyetlen rántással kifordította nyakát, fejét.

Edd kikerült három-négy nyílvesszőt, s az ibolyaszín lépcsősort vette célpontjába. Ugrott egyet, átrepült egy elébe omló hullán, megkapaszkodott a lépcső faragott korlátaiban, s meghúzta izmait, ezzel fellendülve a lépcsőre. Hármasával szedte a fokokat, rohamléptekkel hatolt felfelé az emelet irányába.

A fentebbi szintre vágtatott fel, át az ottani nappalin, be a folyosón, egyenest az utolsó szobába. Készült, már készült, hogy berugja az ajtót, de nem volt rá szükség. A kisgyermeki szobája tárva-nyitva várt reá. Óvatosan lépett be, próbálván felmérni a terepet, ugyanakkor mégsem figyelt a részletekre. Az indulatok ekkor túlontúl élénkek, túlontúl erősen domináltak bensőjében. Félte, gyűlölte Krevant. Tisztelte, megvetette, végezni akart vele, s akarta, hogy megküzdjenek. Kilengett egy állapot volt ez, maga sem tudva mi is az, amit leginkább akart, de egyvalamivel kapcsolatban nem fertőzte kétely szívét: Lolkát meg akarta menteni.

És ez is volt az első kép, mellyel szembe találta magát: nővére. Lolka az ajtóval egyenest volt, az ablakban ült. Ahogy Edd alaposabban megnézte, valami borzalmasan gyötrő látvány volt. Nem a külleme miatt, hanem a fájdalom végett, a félelem, és a megtiprás végett, melyeket viszont éppen, hogy külleme árult el. Drága nővére anyaszült meztelen csüngött a párkányon. Szája fel volt dagadva, szeme alatt összefutottak a kékes duzzanatok, ajkain alvad vér bordó rozsdasara ült. Nyakán vágások nyomai, mellei kicsipkézve, egyik keblének hegye letépve. Hasfalán zúzódások nyomának százai, karjain több helyütt lekopott, nedvestetejű sebek, melyek arról tanúskodtak, hogy a varrt leszabták róla. Egyik körme – a bal kisujján – hiányzott, lábfejei súlyosan tartás nélküliek voltak, combajin vörös tenyérnyomok, ágyékát pedig Edd direkte nem figyelte meg alapossággal, ámbátor annyit messziről láthatott volna ilyen helyzetben bárki, hogy karmolások ezrei rútították, s teljesen vörös volt, ami többszörös és durva erőszak jele.

A legszívszorítóbb viszont nem ez volt. Nem. Lolka elfoglalt helye volt a legborzasztóbb, ugyanis a lány nem is ült a párkányon, voltaképp feneke kívül volt már azon, s inkább lábaival és karjaival próbálkozott ügyetlen kapaszkodni a szoba falaiba belülről, bár alig karistolta csak a keretet, mindez alatt pedig Krevan – kit Edd csak most vett észre – tartotta őt, azazhogy húzta őt kifelé a mélybe, hajánál fogva.

A férfi mosolygott. Előbb végignézett a lányon, az ő kis Lolkáján, aki abban a szent pillanatban kieshet az ablakon, amelyikben csak ő le kívánja rántani, majd magán, az ő biztos testtartásán az ablak innenső felén, végül pedig Edden.

Győztes mosoly volt az, melyet most – azaz, hogy most is – viselt. A jól megszokott elmebetegek vigyora, mely mintha nem értené a tettek súlyát, ugyanakkor rendkívülien – már-már hátborzongatóan, már-már túlságosan is bizonyosan – tudatos.

– Hát szervusz Edd, rég vártalak! – kezdte ezzel.

Edd azonnal rászegezte késeit a szoba túlsófelén, de egyetlen mozdulatot sem mert tenni Krevan irányába. Tudta, igen, tudta, hogy képes lelökni Lolkát, s szerencsétlen nyomban szörnyethalna ilyen magasságból.

– Engedd el őt Krevan, és intézzük el! – mondta Vérkarom határozottan, de szavaiba beleszökött a félelem.

A férfi rögtön megérezte ezt, s az Eddből áradó félelmet, mint a kellemes bordélyi cigarettafüstöt, úgy szippantotta magába.

– Engedjem el? Ebben biztos vagy, Edd? – nevette a férfi.

– Mit akarsz tőle? Én kellek nem? Hát itt vagyok, hadd menjen szabadon, ne bántsd őt! – kérlelte Edd, ezúttal messze maga mögött hagyva addigi szokásos stílusát.

Nem volt semmi felsőbbrendűség, semmiféle jobb, vagy több érzete szavainak. Őszinte könyörgése volt ez, ami ténylegesen matt-állásából fakadt. És az volt az igazság, hogy Krevannak ez piszkosul tetszett.

– Ez az Edd, ez az! Végre megtanultad a leckét. Végre nem akarsz nagyobb lenni, végre nem akarsz nagy lenni! – Igaz szentimentalizmus mutatkozott a férfi hangjában. – De az a baj, nem ereszthetem őt szabadon. Ő is Vérkarom.

– És mit akarsz még tőlünk? Nem volt elég? – Edd ekkor kissé felemelte hangját.

Krevan aprót rántott a lányon, aki kijebb csúszott néhány centivel. Lolka keserves sírásban tört ki, kapálózott kissé, ám mikor tudatosult benne, hogy minden apró kecmergésével kijjebb csúszik a párkányon, kényszerest megnyugtatta magát, legalábbis testét. Nem tudta, elképzelni sem tudta, Krevannak mi a terve vele, de nem akart oly hátulra siklani, hogy a férfi már ne tudja őt megtartani idefent.

– Kezdetnek elég lesz, ha megnyugtatod a nővéredet, hogy nem lesz semmi baj – mondta Krevan. – Aztán természetesen a gyűrű és a medál. Mielőtt elkezdenél hazudozni, vagy meglepettséget színlelni, tudom, hogy nálad a gyűrű, és ne felejtsd el, hogy bármikor kilökhetem Lolkát az ablakon. Végül pedig…hmm…mit is…ja igen. A fejedet.

– Mindet megkapod- „ha elengeded.” Nem ez most nem jó. -Csak engedd őt el, kérlek!

– Mondd neki Edd! Mondd neki, hogy nem lesz baj! – Krevan ismét Lolkára nézett, s kacsintott egyet.

– Nem…nem lesz baj Lolka! El fog ereszteni – hazudta Edd.

Maga is tudta, hogy csak így, ilyen könnyen nem fog menni. Krevannal nem.

– Hallottad édesem? Nem lesz baj. A testvérkéd megígérte – suttogta oda félhangosan, hogy a fiú is hallhassa.

– Krevan, mostmár elég. Itt a gyűrűd, itt a nyakláncod! – Edwart felmutatta gyűrűsujját, s közben másik kezével mellvértjén kívülre csúsztatta a medálját. – Leveszem őket, vidd, csak engedd már el!

– Ahogy kívánod! – felelte elégedetten Krevan.

Óvatosan eresztett a lány copfján, így kissé ügyetlenül ugyan, de Lolka beljebb tudta igazgatni magát lábaival. Még mindig nem volt biztos a dolog, így Krevan megfogta őt másik kezével is, s közelebb húzta a lányt.

Amikor Lolka fenekének egésze már felsiklott a párkányra, s Krevan nélkül is biztossággal be tudta volna magát erőltetni a szobába, megmenekülve így mindentől, akkor a férfi eleresztette kezét és haját. Azzal a mozzanattal, mellyel visszahúzta kezeit, Krevan fogta, s Lolka mellkasára tapasztotta tenyerét.

Aztán minden erejét, ami csak volt beleadott.

Ahogyan csak bírta, úgy tette.

Fogta, s hatalmasat lökött kezeivel.

Krevan akkor a mélybe taszította Lolkát.

***

– Ez volt a jel! – mondta egy vöröskendős.

A kúria falain kívül, nem messze, a volt Vérkarom Testőrség régi, mára pókháló-és porlepte épületek falain belül bújtak meg.

– Ez? – kérdezte egy másik Defias Testvér.

– Igen – helyeselt az előbbi.

A lány – Lolka – zuhanó teste, éjszakába hatoló éles sikolya, valamint gyönge testének fölbe csapódására felfigyeltek. Krevan ugyanis meghagyta maradék nyugatvégi gyilkosának, hogy mikor Lolka kirepül az ablakon, s mint holmi mihaszna légy az újságpapíron, a lány is úgy kenődik szét a kúria pázsitján, akkor jöjjenek elő, akkor rontsanak ki, akkor tapossák el a maroknyi Újtestvért.

S így is tettek.

Kirontottak, mind a kastélyba készült benyomulni, hogy bárkit látnak Krevanon kívül, hidegvérrel meggyilkolják.

S erre is készültek.

Már arrafelé futottak.

Mind a negyvenen.

***

– ÁÁÁ! – Edd úgy ordított fel, mint egy igazi vadállat.

Hangjának erős zöreje szinte megrengette a szoba falait.

A fiú azonnal bukott mentora felé csapott.

Az első késsuhintás még józan körülmények között sem érte volna el a férfit, ahhoz túlságosan gyorsan időzített volt, vagy félméterre Krevan arcától csapott le íve a levegőben. A lendület Vérkaromban viszont nem hagyott alább, második tőrének meglendítésével orvosi pontossággal a férfi szája s orra között metszette volna ketté arcát. Ám Krevan jól ismerte Eddet és az ő képességeit.

Hátrált, penge a pengébe szaladt, megakadt rajta, s lerázta róla.

– Na gyerünk, te kis szaros! Itt a te időd! – mondta, s most ő támadott.

Mindkét karjával egy célpont felé – Edd nyakának irányába – döfött, V-alakot öltve merőlegesen testével. Vérkarom jól ismert zsiványképességével, az Árnylépéssel tűnt fel ismételten a férfi mögött, ki azonnal megperdült tengelye körül, hatra hőkölt, s hárította a fiú újabb sújtásait. Egy fel, egy a lábra ért volna, de hiába.

Ahogy nekiütköztek a másiknak a tőrök, Krevan durvát lökött a tartáson, Edd keze falnak ütközött. Jobb kézfején összezúzódtak az erek, s kihullott belőle a zsiványpenge.

A bukott mentor gyors szeléssel, ellentétes lendítéssel leszelte volna Vérkarom fejét, de Edd időben lebukott. Félroggyaszttott, guggoltállásból előrefejelt, s gyomorszájon vágta Krevant. A férfi nem tudott egyből megállni, hátrált vagy öt-hat lépést, éppen elegendő időt húzott el így ahhoz, hogy Edd a balkezéből az ügyesebbik kezébe átdobja második számú tőrét.

– Legyen fifti-fifti! – nevette Krevan, széttárta karjait, s ő is ledobta egyik zsiványkését.

Mihelyst az iménti penge földet ért, s megcsattant a padlódeszkán, nyomban megütköztek.

Edd újra szúrni akart, de a férfi oldaltlépett, s a fiú kinyújtott felkarját megragadta könyökhajlatával, s saját testéhez szorította.

Edwart képtelen volt bármit is tenni.

Krevan mögéje fordult, de nem eresztette, sőt, csavart is így egyet Vérkarmon.

Éles, feszülő fájdalom gyötörte meg Eddet, s képtelen volt megmozulni a szorításban, nemhogy kitörni belőle, noha próbálta rávenni testét.

Mindhiába.

Kapálózott, nem látott, nem létező célra rúgott.

De Krevan nem ölte meg egyből. Lehetősége volt rá, hogy kihasználja a helyzetet, s a fiú hátába mártsa kését, s csábította is a dolog, de nem, mégsem ez volt az első.

Előrehajolt, még jobban felfeszítette Edd kezeit, egészen tenyeréig nyúlt saját késével.

Aztán még egy kis feszítés…

Még egy kicsi…

Edd felkarja szinte már megroppant, képtelen volt zsibbadásában és bénult fájdalmában immár bármire is azon a tájékon. Így aztán tenyerét, kézfejét, ujjait sem tudta megmozdítani amott.

Ekkor Krevan feljebb csúsztatta saját törzsénél a fiút, mígnem másik kezévével – pontosabban az abban lévő késsel – megközelíthette gyűrűsujját.

– Jól emlékszem, kis szaros? Ugye azt mondtad, hogy ezt nekem adod? – szólta Krevan.

Azzal a mozdulattal Krevan kifeszítette, majd lemetszette tőrével Edwart gyűrűsujját.

Vérkarom felüvöltött.

***

– Ez volt az utolsó! Gyorsan, segítsünk Eddnek! – kiáltotta Nina, mikor látta, hogy varázsa célba ért, s utolsó célpontja a földön rogyott össze.

– Egy pillanat! – mondta Vince mellett egy Újtestvér.

A feketeruhás fogta, s belevágta egy – még épphogy moccanni képes – Defias Testvérbe baltáját, mint egy favágó a fatörzsbe az egésznapos fáradtságos munka után. A megrepedt koponya úgy köpte fel a vért, mint a goblin olajfúrók, mikor olajat találnak a földkérgen.

– Hányan maradtunk? – jött hátrébb, egy másik Újtestvértől.

– Összesen négyen. Eddel öten – felelte Vince.

– Fiúk… – szólt közbe ismét Nina. – Azt hiszem, itt még akár bajok is lehetnek.

Nina megmerevedve állott a hall közepén, az ajtóboltívvel farkasszemet nézve. Görbe ujjai egyikét felmutatta, s a boltív mögötti, épp a kertbe behatoló, s feléjük rohanó negyven Defias Testvérre mutatott.

***

Krevan a falhoz vágta Eddet.

– Na, végre. Most már csak a nyakadról kell lemetszenem azt a kibaszott nyakláncot! – mondta, s megcsodálta véres szerzeményét.

A férfi megragadta Edd még ott csüngő, letépett ujját, s mint egy vacak gumicsontot, úgy hajította be a szoba egyik sarkába. Elégedetten nézett végig a gyűrűn, hallotta mesterének kiengesztelt szavait. Gyönyörű volt az ékszer, mert nem csupán egy egyszerű gyűrű volt. Sőt, az volt a legkevésbé. Nem. Krevannak ez sokkalta inkább egy új világ kezdete volt. Egy eszköz, mellyel megteremtheti szektájának utópiáját.

Edwart arcából elszökött a szín. Falfehérré lett addigi életteli színe, s miként végignézett gyűrűsujja maradványán, azon a vérző, meggyötört csontkúpon, ami kezéből ujja helyén némi bőrcafattal oldalán lafogott, elfogta a rókázás émelyítő keserűsége is.

Vérzett, csak vérzett, csak vérzett. Zsibbadt előbb, utóbb sajgott, vibrált és élesen szúrt végig egészén.

Meggyengült, túlságosan kevéssé lett. Tudta, hogy még teljesen lelki és testi épségben is csekély esélye lenne Krevannal szemben. Jól tudta. Dacára azonban a valóságos józan tudatnak, azzal is tisztában volt, hogy nem fogja könnyen adni magát. A halálba rohan, de legalább megnehezíti Krevannak a medál megszerzését. Bosszúból grófságán, bosszúból Lolkán.

Krevan a zsebébe csúsztatta a gyűrűt.

– Na, kis Vérkarom, lássuk azt a nyaklánc-

Szava egy pillanatra – csakis egyre – elakadt.

Mikor utánanézett a sarokba vetett Edd megtört, s szánalmas ábrázatának, immár nem a lemetszett ujját szorongató „kis szaros” nézett vissza rá. Nem. A fiú helyét átvette egy hatalmas bestia. A worgen kivillantotta fenyegető, vad agyarait, s morgott egyet.

Krevan elmosolyodott.

– Pandária idejét éljük immár. A worgenek már nem képesek megfélemlíteni puszta látványukkal az embereket, mint két és fél évvel ezelőtt – beszélte nyugodtan a férfi. – És ne feledd el, hogy-

Ezúttal sem fejezhette be, jóllehet más volt az indoklás.

A worgen feléje kapott karmaival, s végig is húzta pengeéles körmeit Krevan arcán, három véres csíkot hagyva szeme alatt. A bukott mentor földre esett, oldalára puffanva, de hogy ne legyen kiszogáltatott áldozat, azonnal arrébb tolta magát, s hátára fordult. Feltartotta lábait, készen a felugrásra, ám nem tette meg, nem rugaszkodott talpra rögtön. Inkább várt. Igen. Krevan megvárta, míg Edwart fölébe magasodott, kitárta száját, s nyálfonalakat hullatva vonított egyet, és lecsapni készült.

– Edd… – mondta, s ördög formálta kacaja még mindig megszorult szájának széles sarkában. – …azt hiszed, különleges vagy? Azt hiszed, te voltál az első worgen, akit felfedezett magának Vanessa? Az egész azért volt, mert már ismerte a worgenek erejét. Csak éppen… – Krevan ezúttal újra elrugaszkodásra készült – …csak éppenséggel nem akart a legjobb emberén kísérletezni, míg nem tudjuk a worgenek mibenlétét.

Azzal elnyomta magát a földtől, s felszökkenésében ledöntötte magáról Edwartot. Vérkarom nyomban hanyatt vágódott a földön, de még látta, miképpen Krevan is földet ér. Aki viszont talpára érkezett, immáron nem a jól ismert bukott mentor volt.

Vérkarom Edwart Krevan worgenalakjával találta szembe magát.

***

– Most mi lesz? – kérdezte Vince.

Alig néhány méter választotta el a kastély bejáratától a harcosokat. Megvadulva rohantak irányába, kiontott félkardokat tartva maguk előtt.

– Hát… kinyiffanunk – mondta Nina.

– Robbantás? – kérdezte a hátsó Újtestvér.

– Mégis mivel? – felelte idegesen Vince.

– Lelki Sikoly? – vetette közbe a másik Újtestvér.

– Ennyit nem tudok megőrjíteni egyszerre – válaszolta Nina.

– Akkor? – üvöltötte dühösen a goblin.

– Mondtam, kinyiffanunk – válaszolta ismét Ninthedrya, s teste mellé eresztette kezeit.

***

Krevan gilneasi átokzata monumentális volt. Setétbarnaszőrű szörnyeteg, vagy két fejjel magasabb, mint Edd farkasa. Agyarai hosszan nyúltak ki csaholó, nyáladzó pofájából, karmai hossza, vastagsága pedig akár a nyugatvégi zsiványok félkardjai.

– Fejezzük be, Edd! – vetette oda Krevan a farkasok mélyhangján.

A két farkas egymásnak esett. Edd worgenkarmai belemélyedtek a bukott mentor vaskos vállaiba, Krevan pedig kicsuklatta nyakát, s fejével oldalt egy az egyben Edwart bordái közé harapott. Edd felhördült, kiszabta körmeit célpontjából, s végighúzta felsőtestén. Vérző csíkokat tépázott Krevanra, aki újfent belekapott a fiúba, ezúttal kissé feljebb.

Edd baloldala szinte teljesen megbénult, feszült és húzódott, de tovább küzdött.

A farkasok a másikat nem eresztve szúrtak, döftek, martak és kaptak egymásba. Átfordultak ellenfeleiken, szabtak és csomójával tépték a vérszegélyes szőrcsomókat a másikról.

Felmordulva, megveszett fenevadokként rombolták egymást, s maguk körül a kicsiny szobát. Falhoz csapódtak, a másik testét lóbálták fel-le.

Fogak csattogása, egy-két nyüszítő vonítás, a fal tégláinak ropogó törése, lecsapódó karmok zaja töltötte meg a szobát.

Aztán Edd sikeres karmolást hajtott végre: lábai hegyes körmeit belemártotta Krevan térdébe, s kiszakajtott belőle egy jókora húscafatot. Krevan imbolyogva eset hátra, egész a szoba ellentétes szegletéig, s ha teste kisebb lett volna, Lolkához hasonlóan maga is kivágódott volna az ablakon. Az ablakkeret azonban szűkebb volt nála, Krevan megütközött benne.

– H-h-h… – lihegte Krevan.

Edd ugyancsak zihált, képtelen volt most támadást indítani, ahhoz túlságosan megviselte testét az eddigi.

Ám ezzel egykori mentora sem volt másképp. Lábait újra megfeszíteni most, hogy térdéből leleffent egy méretes húsdarab, szinte lehetetlen volt.

A setétbarnaszőrű úgy döntött, ismét Edd lelkét veszi célba.

– Mit gondolsz, a nővérkéd találkozott már a szuka anyáddal, meg azzal az igazi seggfej apáddal? – nevette fújtatva.

– Megöllek Krevan, meg foglak ölni! – fenyegette Edd, de még mindig nem tudott támadni.

Oldalán, bordái felett ejtett sebe erősen szivárogtatta a vért magából.

– Én nem megyek el ebből a világból, Edd. Nem, míg minden Vérkarmot meg nem ölök!

– Mégis mi a fenéről beszélsz már megint? Mit követtünk el ellened? Alig voltam tizenkettő, mikor először láttalak, akkor is elraboltál, hogy olyasmit tudj meg a worgenekről, amit magadtól is megtudhattál volna, saját testedből! – ordította két nehéz levegővétel között Vérkarom.

– Oh igen, ez így van – bólogatta nehezen Krevan. – Én nem érted jöttem el azon az estén. Értetek. Minden Vérkaromért.

– DE MÉGIS MIÉRT? – Edwart ezen a ponton valósággal megrezgette üvöltésével a falakat.

– A… – mondta fújtatva Krevan – …a pince. Emlékszel rá?

– Hogy mi van?

– Nem, nem emlékszel igaz? Oda sem figyeltél a részletekre, mégis mi a francot keresett egy kínzókamra a grófságotok alatt, mi? Mondd csak meg nekem Edd! Arról a pincéről beszélek, amibe lejutottál, mikor a kiutat kerested. A támadás napján… a hullákkal, csonkokkal, meg minden finomsággal együtt.

– A szolgák. A szolgák megvadultak, atyám elleni lázadásuk előtt nyilván elragadta őket az őrület, s a pincében hajtották végre gyilkos rituáléikat. Mit számít ez most? – Edd újra úgy érezte, semmit nem ért.

– Nem a szolgák voltak. Nem a szolgák voltak, Edd! – Krevan ekkor felmagasodott, s noha még mindig nem állt szándékában megkockáztatni egy újabb ütközetet, kezdte érezni, amint vissza-visszatér beléje az erő.

– Hát te voltál? Te végig itt ólálkodtál, hogy lecsaphass ránk? – kérdezte Vérkarom, s kissé megtámaszkodott a mögötte húzódó falon.

– Nem szolgák, mégcsak nem is én voltam. Apád volt az, Edwart! Az apád tette azokat.

– Hazudsz! – kiáltotta a fiú.

– Nem hazudok. Most nem, most nyitott lapokkal játszunk – Krevan tett előre két lépést. Nem nagy lépést, de annál határozottabbat. – Az apád egy kibaszott szadista állat volt, Edwart. Még jóval azon éjszaka előtt kezdődött az egész…

***

Nina lehunyta szemeit. Szép életet élt, noha bárki más visszataszítónak tartotta volna, de legalábbis olyanfélének, melyet senki nem választana magáénak. Ő viszont szerette. Szerette, mert érdekes volt. A világot nem csak úgy lehet látni, ha az ember elutazik valahova azon célzattal, hogy üdüljön. A világ kitárulkozik akkor is, amikor közel sem kedvezők a körülmények, csak észre kell venni.

Igen. Ninthedrya már a halálra készült. Teste megfeszült, elsöprésre kész, s így állt megdermedve, kővé merevítve magát, perceken át. De a rohanó tömeg nem jött. Felhördültek mindannyian, kiáltásuk szétszóródott az éjszakában, mégsem értek oda. Kardok csapása zengette meg ismételten a kúria udvarát.

Nina kinyitotta szemeit, s mikor látta a hadakozó férfiakat, vidáman felnevetett.

***

– …a grófot, Vérkarom Edwardot szolgálni sosem volt egy kedves feladat – folytatta Krevan. – Tudtad, hogy a cselédeitek mindegyike lecserélődött egy év alatt? Azaz, hogy eltűntek itt-ott. Persze a pornép e szegény rétegét, ki kényszerből szegül atyád mellé éhbérért, sosem siratta senki. Legalábbis mit sem számított, ha mégis. Az apád eléggé érdekes egy hobbit választott magának, Edd. Tudd meg, rendkívül kedvelt szórakozása volt, hogy lecsalta valamivel szolgálóit a pincébe, és ott, mint egy konzervdobozt, úgy bontogatta fel őket. Szó szerint! A legkegyetlenebb embernek tartottál engem mindig is. De hidd el Edd, mindaz, miket én tettem, közelébe sem ért apád lelketlenségének! Magad is láttad a hátrahagyott hulláit.

– Még ha mindez igaz is, hogy jönnél te a képbe? – kérdezte a fiú.

Tiltakozott, küzdött a szavakkal, de szíve mélyén tudta, hogy így van, ahogyan azt is, hogy ezen a ponton Krevannak egyszerűen nincs oka hazudni.

– Hogyan jövök a képbe? Micsoda remek kérdés! – Krevan kettőt tapsolt maga előtt. – Gyermek voltam még. Nem kisgyermek, inkább a felnőttlét peremén, mint te most. Vérkarom Edward felvásárolta, pontosabban megvette alólunk kis birtokunkat, melyen addig gazdálkodtuk. Gilneas egy egészen apró szeglete volt ez, de neki pont kellett. Ez eddig még rendben is lett volna. Nem volt tisztességes dolog, de mondom, még rendben is lett volna. Aztán mikor atyám kezébe kapta azt a szánalmas összeget, amit Edward adott telkeinkért, megkérdezte tőle, hogy mégis mihez kezdjen vele. Atyád ugyanis kiszúrta szemét egy olyan röhejes kárpótlással, amivel a telet is alig húzhattuk volna ki. Ez sem a legszebb dolog, de még belefér, fogjuk rá! Az üzlet az üzlet, ki nem szarja le, mit eszik a hülye paraszt, a felesége meg én, a gyermeke a télen, nemigaz?

Krevan ekkor még egyet előrébb lépett, szinte érezte, miképp visszaszökik lábaiba a vér, izmaiba az erő, testébe az élet.

– Hát nem is lett semmiképp – folytatta a bukott mentor, szavai gyűlölettel teltek meg. – Még a tél első hónapjában bedöntötte házfalunkat az egyik fa, melyet a szél csavart ki. Anyámnak és apámnak el kellett mennie dolgozni. Tisztes bérrel csalta magához az atyád, Vérkarom grófja, melyet eleinte meg is kaptak. De egy napon Edd, a szüleim nem jöttek haza. Egy napon Edd, az apád az én szüleimen töltötte ki kedvelt hobbiját. Bizonyára felsejlik emlékezetedben a megcsonkolt hullapár, az a két, egymással közösülve összeillesztett csontváz, hmm? Rémlik, Edd? Emlékszel rájuk a pincétekben?

– És ezért álltál bosszút – jött ki Edd száján a felismerés.

Hirtelen minden világossá lett. A kitervelt merénylet, melybe valószínűleg nem volt nehéz bevonni a személyzetet, sőt, örömmel segítették Krevan vendettáját a Vérkarom grófság ellen, de… de valami nem stimmel.

– És az este, mikor támadtatok? Nyilván, addigra már elszegődtél délre, beálltál a Defias Testvériségbe, kiképeztetted magad, VanCleef bizalmát is elnyerted, így elhozhattad a hajóit, hogy bosszút állj, ez tiszta sor – fejtegette a fiú. – De akkor, ha a Defias Testvériség ellen és a szolgálók váratlan támadása ellen kellett felvenni a harcot, a frontokon lévő katonákon kívül csak Gerald és maroknyi embere küzdhetett, akit le kellett volna győznetek, márcsak a túlerőtök miatt is. Mégis csak egy, csak a mi hajónk tért vissza aznap éjjel veled, velem, Ninával és alig néhányakkal. A csatát elvesztetted. De ki ellen? Ki védte meg birtokunkat?

– Brillírozol fiam. Végre egyszer az életben a jó helyen jár az eszed – bólogatott Krevan. – Ezt élvezni fogod – mosolyogta. – Igen, valóban vesztettünk. Azaz, hogy a medált és a gyűrűt nem találtam meg akkor, és az összes Vérkarommal sem végeztem aznap éjjel. Téged elvittelek, hogy kiderüljön a worgenek ereje és gyengesége, mégse rajtam kísérletezzenek, nem igaz? Ne aggódj, téged is megöltelek volna. De volt még dolgom veled, túszként akármikor jól jöhettél volna. Aki ugyanis felvette embereimmel aznap éjjel a harcot, az a másik hajóval jött Brann volt. A bácsikád megneszelte valamiképp, hogy merénylet készül, és jött, hogy testvérét, a grófot és annak családját védje. Egy ekkora rajtaütés, miként magad is mondtad, nem kerülhette el Szürkesörény figyelmét. Nem is kerülte. Szólt a puszipajtásának, Brannak, aki odasietett, és hadaival legyőzte a Defias zsiványait. Igen Edd, rossz hajóra száltál aznap éjjel.

– Brann meg akart minket védeni? – Edd szeme elkerekedett.

– Mindig is rosszban voltak apáddal. De nem voltak ellenségek, és ez nagy különbség, te kis szaros! Persze, hogy átvette az irányítást, hogy ne vette volna, miután ő volt az egyetlen örököse a grófságnak. Nem esett le, mi? Nem megszerezte magának, csak reá szállt az egész pereputty. – nevetett Krevan. – Aztán sem adta fel. Vissza-visszatértem többször is a medálért, de mindig meghiúsította rajtaütésünket. Ezért nem fejlődhetett szépen vissza termékennyé a grófság, mert Brann az összes idejét arra áldozta, hogy védje a Vérkarmok örökségét. Meg persze megtaláljon téged, és Lolkát.

– Hogy került hozzád? – kérdezte ingerülten, befeszített ököllel Edd.

– A kis édeske, Lolka, még sokáig kóválygott a birtok széli erdőben a támadás estéje után. Eltévedt, s csak egy félév után találtam meg. Elraboltam, és gondos helyen tartottam, váltságdíjként tökéletes lett volna Brannak a medálért-

– Csakhogy Brann bácsinak fogalma sem volt a medálról – fejezte be helyette Edd.

– Pontosan. Így aztán te sem lettél már hasznomra, hisz ezáltal magam is úgy tudtam, a medál elveszett, legalábbis nincs nálatok.

– Hát ezért akartál megöletni, nem is azért mert elszöktem Gilneasba akkoron.

Krevan egyetértőn bólintott.

– De a nyakék… minek az neked? Honnan tudsz róla, és mire akarod felhasználni? – próbálta összerakni a kirakós utolsó darabkáját.

– Hogy minek az, vagy honnan tudunk a létezéséről, az már nem a te dolgod. Szinte már halott vagy Edd, ahogy hamarost mindenki, ha kiengedjük a Bíbormérget.

– Bíbormérget?

– Elég volt! – üvöltötte Krevan, s előrefele kezdett lépdelni.

Edd rögvest fel akart ágaskodni, s támadni, de ahogyan elrugaszkodott, s Krevanba vájta volna fogait, a bukott mentor worgenalakzatának minden erejét beleadta, s egyetlen ütéssel oldaltvágta Eddet, aki a padlón csúszott végig, s erejétvesztetten kiterült.

– Na, légy jó Edd! Üdvözlöm Edward grófot, azt a kibasz-

A hang elhalt.

Krevan olyan hirtelen váratlanságban fejezte be a beszédet, amilyen hirtelen gyorsasággal a másik hang kiütött. Egy másik hang, egy elpattanó nyílpuska eresztékének kallanó hangja.

Egy nyílvessző suhant végig a néma szobán, s amit Edd legközelebb láthatott, az az ablakkeretnek zuhanó Krevan volt, mint épp visszavedli emberi alakját, s a vállából kiálló nyilat szorítja, próblván kitépni azt magából.

Egyetlen percet sem habozott. Vérkarom felugrott, az északi szél végtelen gyorsaságával szelte át a kettőjük közt lévő távolságot, ott termett, s megragadta a férfi mellkasát.

– Én meg üdvözlöm Vanessát – nézett bele Krevan elkerekedett szemébe.

A bukott mentor ördögi mosolya azonnal lehervadt, mikor látta fölébe emelkedni Eddet, s hirtelen valóságát is elvesztette, mikor a fiú lökött rajta egyet, s kitaszította az ablakon, miképp ő is tette Lolkával.

Edd azonnal megfordult, s fordulatában ő maga is visszaöltötte emberi mivoltát.

Az ajtóban, valahol hátul két Újtestvér, Vince és Nina állt. Előttük néhány durva, vaskos, királyi páncélzatba öltözött worgenfarkas magasodott, vértjük mellrészén Gilneas jeleit viselve. Még előbbre egy óriási, fehér karddal kezében állt a király, Szürkesörény Grenn. Az ajtóban közvetlen – ő állott legelőbbre – Vérkarom Brann volt, tenyerében egy elsütött nyílpuskát szegezve maga elé.

– Edwart – mondta kedves hangján Brann. – A grófság immár a tiéd.

Edd mondani akart valamit, de hirtelen nem jöttek szavak ajkaira. Egy „köszönöm”, egy „sajnálom”, egy „nem értek semmit” kevés lett volna. Túlságosan kevés, a helyzethez képest szó szerint semmi.

Míg a nem jövő mondatok megformálásával küzdött, még kinézett az ablakon. Látta Lolkát, amint épp élettelen testét takarja le néhány gilneasi katona. Amit viszont nem látott, az Krevan volt. A férfi teste eltűnt, földetérésének nyomaival együtt.

Epilógus

Edwart a kertben állt. Próbálta felkutatni Krevant, de ahogy a felszabadító gilneasiak is jelentették, ahhoz hasonlatosan ő sem talált semmi nyomot a férfi után. Amit viszont meglátott, az a mogyoróbokrok előtt reá váró Eléna volt. A lány most is – mint mindig – gyönyörű volt. Vérkarom azon nyomban odarohant hozzá, s rögvest át akarta ölelni, magához szorítani, és sosem engedni őt el magától mégegyszer.

Amint viszont odaért, Eléna képe egyszerre tovatűnt, mint holmi fényjáték.

Lenézett mellkasára, s az épp kihunyt lila fényekre lett figyelmes. Aztán tekintete előbbre szökött. Pontosan a mogyoróbokrok tövébe, előre a földre.

Egy téglalap alakú márványkő tökéletesre csiszolt, fénylő lapjára lett figyelmes.

Veszett gyorsasággal hajolt közelebb, s nyomban olvasni kezdte az írást.

Itt nyugszik Hosszuszőr Edwin leánya, Eléna. Leljék békét a Szent Fényben!

– Ez… ez… – Edd szíve oly gyorsasággal vert, hogy valósággal hallani lehetett, s a fiú csak kapkodta a levegőt, de az nem volt képes lehatolni tüdejébe. Fejét fogta, mely egyensúlyát kereste a bódult világban.

Aztán Brann bácsi lépett oda mögéje.

Jóságosan rátapasztotta kezét a fiú vállaira, próbálván nyugtatólag hatni rá, persze mindhiába.

– Sajnálom Edd – kezdte nehezen Brann. – Sajnálom. Én mindig csak a javadat akartam, még akkor is, amikor te még nem is tudtál róla. Sajnálom. Mikor megpróbáltál megölni engem az ünnepségen, balszerencse történt. De oh, bár én lettem volna inkább!

Vérkarom Edwart Eléna fejfája előtt saját térdeire rogyott.

– Hát én öltem meg? – kérdezte hitetlen.

Brann a másik vállára is óvatost ráhelyezte kezét.

Egy worgen gyászos üvöltése rázta meg azon az estén a grófság falait. Egy farkas fájdalomtól vérző szívének felhördülése hatolt végig a mezőkön. Egy bestia kiáltása tépázta meg a közeli erdő fáinak remegő leveleit. Egy szíveszakadt fiú felfoghatatlan balsorsának kifakasása szülte ordítás lepte be Gilneast. Az éj leple immáron mindenütt eltakarta a földet, az árnyfekete égbolton már nem csillagzottak az ezüstpettyek, s a hold keskeny félköre sem díszelgett seholsem, csakis a farkasüvöltés töltötte meg a sötét messzeséget, és az éjszaka befejezte meséjét.

U.i.: Az egész történet egyben letölthető PDF fájlként innen.

FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

Gitta

Gitta vagyok, a WoWLore Fordítások blog írója és gazdája. 2008 óta játszok a WoW-val kisebb-nagyobb megszakításokkal (mostanában inkább nagyobbakkal). 2010 nyara óta fordítok lore témájú írásokat magyar nyelvre. 2011. januárjában indítottam el saját blogomat, a WoWLore Fordításokat, mely mára a legnagyobb magyar nyelvű lore-ral foglalkozó oldal. 2015-ben írásaim egy részéből gyűjteményt hoztam létre Azerothi Históriák néven, mely 2016. decemberében nyomtatott formában is megjelent (jelenleg csak elektronikusan elérhető).

11 thoughts on “Fanfiction – Az éjszaka meséje 10. rész /írta: Laptos/

  • 2017-07-30 at 10:05 de.
    Permalink

    Történetileg nem volt rossz de nekem igen csak “nesze semmi fogd meg jól” hatása volt a végének. Ha tippelnem kellene ez vagy egy kiegészítő szál volt vagy átvezetés. Minden esetre nagy lelkesedésel olvastam. Az írási stilusod 10 pontos. Csak igy tovább.

    Reply
    • 2017-07-30 at 11:27 de.
      Permalink

      Kedves KrissZ!
      Jól tippelsz, sajnos a tervezett folytatás miatt így kellett lennie 🙂
      Örülök, ha bármilyen szinten is fellelkesített ez a kis fanfiction, köszönöm a dicséretet és persze nagyon köszi a visszajelzést is! 😉
      Laptos

      Reply
  • 2017-07-30 at 9:41 du.
    Permalink

    Áhh elég szomorú lett a vége ,de várom már a következő kis fanfictiont. Egyszerűen imádom az írásod 🙂
    Nagyon szeretem őket olvasni
    Jah és köszi Gittának (azthiszem igy hivják az oldal tulajdonosát :D) nagyon király az oldal 🙂

    Reply
    • 2017-07-31 at 1:21 du.
      Permalink

      Kedves Zsolt!
      Örülök, hogy tetszett a kis kitalált történet 🙂
      Idővel lesz majd folytatás is, remélem az is elnyeri majd tetszésedet 🙂
      Köszönöm a visszajelzést!
      Laptos

      Reply
  • 2017-08-01 at 8:48 de.
    Permalink

    3 nap kellett hozzá de végigértem az olvasással. Tetszik a történet, úgy mint az Amebedissziáné (nemhiszem hogy jól irtam le de nehéz szó) és a Fényvértesé, de a leges legjobban az tetszik benne, vagyis inkább mindben hogy utalnak egymásra vagy éppen egybeolvadnak egy pontig.
    Az előző 2 történettel nagyon meg voltam elégedve, de itt szúrta a szemem a túlzott részletesség, főleg a brutalitásban, hogy hogyan nyitotta fel az egyik ember a másikat. Megértem a dolgot, mert ez a te írói sajátosságod, Móricz is például ilyen volt. Nem is zavart volna a dolog, de a részletesség miatt teljesen belassult a történet, egyes helyeken már meg-megállt. Az 1/3-ad részét ez teszi ki a történetnek. Kitérhettél volna például Nina múltjára jobban, vagy Brann-ről többet írni, akár Elénáról hogy mi volt vele még Edd távol volt. Túlságosan a főszálat követted, azaz Edd útját és másokról nem sok minden tudhatunk meg, helyette sokat részleteztél. A végét is nagyon laposnak érzem, gondolom vannak még terveid mert egy-két szál lezáratlan maradt főként a befejezés miatt, de szerintem lehetett volna drámaibb, bővebb, mert a történet közben ugyan nem sajnáltad a szavakat, pont a végére fogytál ki :).
    Ettől függetlenül nagyon tetszett, örülök hogy elolvashattam mégegyet az írásaid közül és várom a következőt.

    Reply
    • 2017-08-01 at 6:22 du.
      Permalink

      Kedves Mattee!
      Igazán örülök, hogy tetszettek előző fanfictionjaim! 🙂
      Őszintén szólva, az előző történetek kapcsán (melyek akkor még csakis a blizzfeeden voltak) “megkaptam” egy kedves olvasótól, hogy míg nem foglalkozok a részletekkel, addig csak a felszínt kapargatom. Nem állítom, hogy egyetlen kritikától teljesen megváltoztatnám a stílusomat, inkább csak kipróbáltam, milyen is ez a módszer 🙂
      Sokadjára találkozom a történet végének elégtelenségével, és bár sajnálom, hogy nem olyan lett, ami elnyeri tetszésetek, a folytatás miatt óvatosnak kellett lennem. Ugyanakkor a visszajelzéseket nagyon köszönöm, hisz ezekből tudok én magam is tanulni, és el sem hiszed, mennyire nagyon is figyelembe veszem éppen ezért őket 😀
      Köszönöm a kommentet és a véleményt! 🙂
      Laptos

      Reply
      • 2017-08-02 at 6:26 de.
        Permalink

        Szerintem semmi gond nem lett volna ha elhintesz egy-két utalást a végére a következő történetből. Valójában csak az zavart hogy nem használtad ki a saját magad által adott lehetőségeket az írásban és csak a főszál után ment a történet, az viszont annyira hogy néhol megállt a részletek miatt.
        Én csak egy vagyok a sok olvasód közül, ugyanúgy mint az általad említett emberére, az én véleményemre se alapozhatsz mert mindenki más személyiség, nem szeretheti mindenki ugyanazt. Csak szem előtt tarthatod a leírt dolgainkat. Ugyis azt olvassuk amit te írsz le :). Olyanok mindig lesznek akik csak fikázzák, de mi is mindig ittleszünk, akik szeretjük ezeket a történeteket, mert ugyanis ez sem volt rossz, élveztem nagyon, csak a véleményemet írtam le.
        Tudom milyen érzés írni. Részben. Szoktam verseket és gondoltam már saját történetre mert van hozzá ötlet, de nem hiszem hogy menne, saját magam kavarodnék már bele :D. Minden tiszteletem a tiéd, remélem még olvashatok párat majd ami te írsz :).

        Reply
  • 2017-08-01 at 1:28 du.
    Permalink

    Ímádtam az összes részt,nagy tetszett,kiváncsian várom mi lessz a következő

    Reply
    • 2017-08-01 at 6:24 du.
      Permalink

      Kedves Csongor!
      Köszönöm a visszajelzést és a dicséretet!
      A következővel picit még várok – egyéb teendők végett – de igyekszem mielőbb nekiállni! 🙂
      Laptos

      Reply
  • 2017-08-05 at 1:50 du.
    Permalink

    Hello
    Ez is, meg a többi is nagyon tetszett, várom a folytatást amennyibe tervezed 🙂

    Reply
    • 2017-08-08 at 11:41 de.
      Permalink

      Kedves Mordigo!
      Köszönöm a kommentet, örülök, hogy tetszett az írás 🙂
      Laptos

      Reply

Hozzászólás a(z) Mattee bejegyzéshez Kilépés a válaszból

You have to agree to the comment policy.