Blood of the Highborne – Az utolsó békés napok /írta: Mickey Neilson/

Liadrin és Galell Sunspire tetején ültek. Délre tőlük Silvermoon Városának ragyogó dómjai és fenséges, égbetörő ormai fénylettek.

De messze a horizonton egy fény ragyogott, fényessége még a Nagy Tengeren visszatükröződő napfénnyel s vetekedett. A nappal felérő, szikrázó fénynyaláb átszelte a felhőket. Quel’Danas szigete volt, a fénynyaláb pedig a Napkútból sugárzott, amely társadalmuk pazar szíve volt, misztikus energiák tápláló forrása és az arcane erő látszólag kiapadhatatlan kútja.

A Napkút volt az, amely az egész elf királyság, Quel’Thalas létét lehetővé tette; a Napkút volt az, amely a nemes elfek életformáját lehetővé tette. Energiái segítették a mágusokat, akik felépítették a királyságot és megalkották azt a számos varázslatot, amelyek meghatározták mindennapi életüket. Amíg a Napkút létezik, Liadrin népének jövője oly fényesnek és ragyogónak tetszett, mint a magából a szent forrásból kiáramló energiák.

Természetesen a jövő nem volt mindig ilyen fényes a nemes elfek számára. Évezredekkel korábban száműzték őket szülőföldjükről, Ashenvale-ből azért, mert mágiát használtak… mágiát, amely felkeltette a démoni Lángoló Légió figyelmét és amely kiváltó oka volt az Ősök Háborújának.

A mágia mégis olyan fontossá vált a nemes elfek életében, mint az étkezés vagy a lélegzés. És ezért felhagytak kaldorei testvéreik régi életformájával – a hold és Elune istennő imádásával – és helyette a napot tették magukévá. Erre az új földre utaztak és létrehozták saját királyságukat, amelynek területét egykor a trollok birtokolták, és amelyet azóta is fáradhatatlanul védelmeztek.

És csak rá kell nézni, hogy hova juttatott minket, gondolta Liadrin becsukott szemekkel. Még most is érezte, hogy a Napkút melege átjárja egész testét. A Napkút fénye áthatotta a nemes elfek életének minden pillanatát. Átmosta őket, szüntelenül táplálta őket.

Képtalálat a következőre: „sunwell”

Lehetővé tette, hogy fejlődjenek.

Liadrin nyugodt mosollyal dőlt hátra, miközben fejében visszaemlékezett a reggeli előléptetési ceremóniára, amelyen részt vettek. Felidézte, hogy milyen ragyogóan nézett ki Lor’themar nagytiszteletű egyenruhájában, milyen higgadt és elegáns volt Sylvanas Windrunner úrnő, Silvermoon íjász-parancsnoka, miközben a szertartáshoz használt Fora’nal ruhát Lor’themar vállára terítette.

Visszaemlékezett rá, hogy Vandellor Főpap hogyan hajolt hozzá bizalmasan, és azt mondta: – Milyen finom fiatalember… biztos, hogy egy szerencsés hölgy igen büszke lesz rá, ha eljön az idő. – Liadrin megrázta a fejét. Vandellor már csak ilyen volt, mindig a lány érdekeit nézte.

Miután Liadrin anyját és apját megölték, Vandellor egyfajta pótapja lett, ahogyan mentoraként bevezette a Fény rejtelmeibe, és mindkét szerepben kiválóan teljesített.

Liadrin mégsem akarta, hogy az öreg elf bármilyen romantikus ábrándot dédelgessen. Az ilyen ügyeket végtére is nem lehet erőltetni. Elmosolyodott, és szemrehányó pillantást vetett Vandellorra. A főpap feltette a kezét, mintegy megadva magát, és visszaült székébe.

Vandellor balján Belo’vir Főmágus szólalt meg éppen elég hangosan ahhoz, hogy Liadrin meghallja.

– Csak azért, mert te soha nem kerested egy hölgy társaságát sem, az még nem ad felhatalmazást arra, hogy siettesd az ő kézfogóját.

– Soha nem találtam senkit, aki elviselt volna – szólt vissza Vandellor. – Liadrinnak legalább megvan rá az esélye.

Liadrin szelíden megfeddte őket. – Mindkettőtök számára már túl késő. És most szépen kérlek titeket, fejezzétek be, hogy úgy beszéltek rólam, mintha itt sem lennék.

A főmágus hátradőlt és maga elé motyogva sóhajtott: – Vérségi kapcsolat ide vagy oda, teljes egészében rád hasonlít.

Liadrin elfojtotta a kuncogását. A két férfi azóta barátok voltak, hogy vissza tudtak emlékezni rá. Együtt nőttek fel, számtalan csatát vívtak meg egymás oldalán, és Liadrin időnként eltöprengett, vajon milyen zűröket okozhattak fiatalként. Most, életük alkonyán, gyakran egy idős, civakodó párra emlékeztették őt, akik mindig nevetésre késztették.

Előttük a téren, Sylvanas folytatta a szertartást. – Ezzel a Fora’nallal kinevezlek Alar’annalasnak, a Messzijárók íjász urának. Királyságunk jóemberei békében pihenhetnek tudván, hogy te mindig védeni és őrizni fogod őket, és megóvod őket bármilyen fenyegetéstől. – Majd a beszédet a „Belono sil’aru, belore’dorei” mondattal fejezte be, ami annyit jelent, hogy „Viseld jól kötelességeid, napnak gyermeke.”

Még Anasterian király is megjelent rövid időre, hogy további sikereket kívánjon Lor’themarnak. A király jó hangulatban volt az utóbbi néhány évben bizonytalanná váló egészségi állapota dacára. Liadrin megcsodálta finom fátyolhoz hasonló haját, amely csak pár centivel ért véget a föld felett, és amely oly világítóan fehér volt, hogy szinte ragyogott. Miután kifejezte jókívánságait, a király taláros tanácsadói körében távozott.

Lehet, hogy tévedett, de úgy tűnt, mintha a tanácsadók aggasztó híreket mondtak volna. Liadrin úgy hitte, egy pillanatra látta az aggodalmat Anasterian arcán, mielőtt a király gyorsan elsietett volna.

Képtalálat a következőre: „lor'themar theron second war”Aztán tekintetével visszatért Lor’themarhoz. Nem ez volt az első alkalom, hogy végignézték egy előléptetését. Liadrin, Galell és Dar’Khan mind jelen voltak, mikor nem sokkal korábban íjász kapitánynak nevezték ki. De ez a ceremónia különleges volt, ahogyan az előléptetett férfi is.

Lor’themar bátran harcolt a Második Háború során, egy olyan háborúban, amelyből a magukat elszigetelő nemes elfek szerettek volna kimaradni. De az ork Horda – a hatalmas, zöldszínű bestiák, akik elkezdték az Első Háborút, amikor látszólag a semmiből egyszer csak elözönlötték ezt a világot – meg merte támadni magát Quel’Thalast, és ezzel kierőszakolták az elfek részvételét.

És Zul’jin is ott volt a Hordában. Az erdei trollok szövetkeztek az orkokkal és alig várták, hogy régi, elf ellenségeikkel ismét háborúzhassanak. Igen, Zul’jin is a támadók között volt, és valahogy a Hordának sikerült uralma alá vonnia a vörös sárkányokat. A zöldellő erdőket felégették, és a Horda kikerülte az elfek külső védvonalát és egyenesen otthonuk küszöbéig masírozott. Az ördögi ork necromancerek rájöttek, hogy hogyan iktathatják ki és nyerhetnek energiát a Rúnakövekből… de még a Horda teljes ereje, és Zul’jin minden ravaszsága és a legendás sárkányos ősi tudása és elmondhatatlan ereje sem tudott áthatolni a mágikus pajzson, amelyet természetesen a Napkút táplált, és amely megvédte az elfek fővárosát.

A Szövetség seregeinek támogatásával Lor’themar és Sylvanas délről nyomultak fel Sylvanas kivételes tehetségű nővére, Alleria irányítása alatt.

A Horda fő ereje nyugatra ment, otthagyták Quel’Thalas reménytelennek tűnő ostromát azért, hogy megtámadhassák a Fővárost Lordaeronban, itthagyva Zul’jint és az ő Amani trolljait, ahogy a főseregtől leszakadt kisebb csapatokat is. Alleria, Lor’themar és a Szövetség seregei üldözték a Hordát, míg Sylvanas és az elf sereg nagy része hátramardt, hogy leszámoljanak a még mindig itt lévő fenyegetéssel.

Anasterian király meglátta a lehetőséget, hogy mindörökre megváltoztassa a hatalmi egyensúlyt az elfek és a trollok között. E célból mágusokat és papokat bocsátott az íjászok rendelkezésére, hogy vegyék körbe és irtsák ki a megmaradt Amani csapatokat.

Liadrint ahhoz a szakaszhoz vezényelték ki, amelyet Halduron Brightwing vezetett. Vérszínű volt az égbolt aznap; a levegő tűzzel és hamuval telt, és égett a tüdejük, ahogy a lángok felemésztették az erdőket. És azon a napon történt, hogy tudtukon kívül és majdnem véletlenül Halduron szakaszának sikerült csapdába csalnia és elfognia a legendás Zul’jint.

A tüzek kiszámíthatatlanul égtek és terjedtek, és így történt, hogy Zul’jin és társai elszakadtak az Amani főseregtől, és a Darrowmere Tó partjáig jutottak, azonban egy hatalmas tűzfal miatt mégsem érhették el a vizet.

Halduron és íjászai lelőtték Zul’jin társait és körülvették a lázadót egy rég elfeledett troll romváros maradványai között. Zul’jin megsebzett vadként harcolt, de az elfeknek sikerült elvenniük fegyvereit, miközben folyamatosan ütötték, majd egy kőoszlophoz láncolták. De ahogy Zul’jint elvágta a tűz az Amaniktól, ugyanúgy elvágta Halduront is Sylvanastól.

A felderítők nem találtak átjárási lehetőséget a lángok között, és az íjászok úgy döntöttek, hogy várnak. Elszigetelve és a harcoktól megviselten egyedül Halduron kezében volt Zul’jin sorsa.

Halduron szakaszában számos íjász vesztette el társát vagy szerettét Zul’jin véres hadjáratában, és a haragjukat nem lehetett könnyen csillapítani. Ahogy a nap leszállt az égről, a bántalmazások folytatódtak, és olyan súlyosak lettek, hogy Halduron egyik elfje végül fogott egy pengét és kiszúrta vele Zul’jin jobb szemét.

Végül Liadrin félrevonta Halduront. – Tudom, hogy nem kérted a tanácsomat, de céltalannak találom, hogy folytassuk ezt a kínzást. Ha úgyis megöljük, tegyük meg végre. Ennek a kínzásnak keserű utóíze van.

Halduron felsóhajtott. – Nem hozhatok én meg ilyen döntést. – Liadrin értette az íjász logikáját, de volt ott valami más is, valami a viselkedésében, amely arra utalt, hogy vannak más mozgatórugók is a háttérben.

Miközben Liadrin ezen töprengett, egy árny suhant át Halduron arcán, amelyet egy fadárda becsapódása követett a hadnagy bal oldalába. Zul’Amanból az erősítés talált egy utat a tavon keresztül, és a düledező romok között felvették állásukat, amely egyben fedezéket is nyújtott számukra. Ahogy Halduron megfeszítette magát, Liadrinnak sikerült a dárdát kihúznia és a Fény segítségével begyógyítania a sebet annyira, hogy az íjász felvehesse a harcot a veszéllyel. Halduron a szakasz élén harcolt, hogy kisöpörjék innét a támadókat.

Liadrin is csatlakozott hozzájuk, és kiderült, hogy a támadók kevesen voltak és szétszórva, alig egy maroknyi troll, akik átverekedték magukat a lángokon. Az éjjel közepére az összes fosztogatóval végeztek. De mikor visszatértek a romokhoz, Liadrint olyan látvány fogadta, amely örökre beleégett az elméjébe.

A lánc végén, amely még mindig szorosan a kőoszlophoz volt rögzítve, Zul’jin karja hevert a piszokban, a váll alatt levágva. A dárda, amelyet Liadrin eltávolított Halduron testéből, eltűnt. Széles körben hatalmas mennyiségű vértócsa volt az oszlop körül.

És így menekült el ismét a hírhedt Zul’jin, levágva a saját karját, amely tette tovább növelte legendás státuszát a trollok között az egész világon. Az elkövetkező években a „Zul’jinért!” csatakiáltás majd visszatérő és kedvelt üvöltés lett, különösen az Amanik körében.

Hírhedtésge ellenére ugyanakkor az öreg troll ez alkalommal teljesen eltűnt. Már egy évtized eltelt azóta, és Liadrin eltűnődött rajta, vajon életben van-e még Zul’jin.

Megmozdult ábrándozásából, élvezve a meleg napot arcán, ahogy szemeivel elfordult a távoli Napkúttól és lenézett a nyüzsgő utcákra, ahol nevető gyerekek futkostak fel s alá, mizköben a céltudatos polgárok napi ügyeiket intézték. A királyság békésnek, nyugodtnak érződött. Éles ellentétben állt azzal, amivel az emberek szenvedtek, ha hinni lehetett a pletykáknak.

Az elmúlt hetekben Silvermoont is elérte a szóbeszéd egy élőholt járványról, egy fertőzésről, amely egész falvakat irt ki, és falánk, kizárólag ölésre hajlandó csontvázakként éleszti fel a holtakat.

Elborzongott, miközben azokra a történetekre gondolt, amelyekben az elhunytak élő rokonaik ellen fordultak. Még egy mészárlásról is beszéltek, egy egész városéról – mi is volt a neve, Stratholme? –, ahol mindenkit megöltek, hogy megállítsák a fertőzés terjedését. Rémisztő fejlemények valóban. Csak még biztonságosabban érezte itt magát, az elfek Örök Tavaszának földjén. És csak újabb ok arra, hogy miért tartsák magukat távol az emberektől.

Galellre nézett, aki a semmibe meredt. Azon gondolkodott, vajon milyen gondolatok járhatnak ifjú társa fejében. Egyszerű tanoncból egy mindenki által kedvelt és mélyen tisztelt pap lett, és Liadrin úgy gondolta (bár igyekezett emlékeztetni magát, hogy ne legyen túl büszke rá), hogy azért az fijú fejlődésében neki is volt némi szerepe. Galell számos alkalommal elmondta, hogy nem tudja neki elégszer megköszönni… és ő mindig finoman emlékeztette rá, hogy erre semmi szükség nincs. Végülis Galell fontos szerepet játszott abban, hogy megmenekült azon a napon a trollok rejtekhelyéből.

Képtalálat a következőre: „liadrin priest”

Időnként még mindig elgondolkozott rajta, hogyan sikerült a fiúnak kiszabadulnia a kötelékéből. Akárhányszor rákérdezett, a másik csak elmosolyodott és azt mondta: – Mi lenne abban a jó, ha egyáltalán semmilyen titok nem lenne közöttünk? – Ő mindig ugyanúgy reagált rá: elmosolyodott és megrázta a fejét.

Volt idő, amikor Liadrin úgy érezte, hogy a fiatal pap érez valamit iránta. De számára elképzelhetetlen volt, hogy mást lásson benne, mint fiatal mását – nem, ez igazságtalan volt… talán fiatal öccsét –, de ezen túl semmi mást. Gyanította, hogy Galell tudja, hogy ő hogyan érez, ezért a témáról soha nem esett szó közöttük.

– Ez eg privát összejövetel, vagy más is csatlakozhat?

Meleg mosoly terült el Liadrin arcán, ahogy felnézett és meglátta Lor’themart.

– Nem is akárki más, Alar’annalas – állt fel Liadrin, hogy megölelje az íjászt, miközben egy másik hang is megszólalt az ajtónyílásban.

– Jópár kedves szót megejtettem az érdekében. Ne gondoljátok, hogy csak magától ért el ekkora megtiszteltetést!

Dar’Khan lépett vigyorogva ki az erkélyre… de mostanában úgy tűnt Liadrinnak, mintha Dar’Khan egyre inkább csak a saját szellemességén mosolyogna.

– Mintha neked nem lennének saját törekvéseid – felelte Lor’themar. – Hello, galell! – Az íjász és a pap megszorították egymás alkarját, majd Lor’themar helyet foglalt. – Dar’Khan egészen kiváló tanulmányozója lett városunk védelmének

– Olyan információknak, amelyeket megfontoltan szándékozok felhasználni, erről biztosíthatlak – mondta a mágus, miközben ő maga is helyet foglalt. – Ha a Második Háború tanított nekünk bármit is, akkor azt, hogy a védelmünk nem hiba nélküli. Lor’themar is tisztában van azokkal, amikre rámutattam, mint gyengeségek… de úgy hiszem, hogy egy nem a katonaságtól érkező hang felszólalása majd jobban felnyitja a Tanácsülés szemét.

– És ezzel te leszel az ideális jelölt a következő főmágusi címre – tette hozzá Galell.

Dar’Khan kékeszöld szemei megvillantak egy pillanatra, ahogy a mágus rosszallóan a fiatal papra nézett. Világos volt, hogy komoly erőfeszítésbe kerül nyugodt hangon folytatnia. – Egy régóta esedékes kinevezés lenne. Tényleg akkora bűn, hogy valaki elismerést szeretne az elért eredményeiért? – A mágus szeme ellágyult, mert megérkeztek a kis csoport italai.

Liadrin végiggondolta, hogy milyen iriggyé és féltékennyé vált Dar’Khan. Őmaga már főpapi rangot ért el; Galell egyszerű tanoncból teljes értékű pap lett; és most nevezték ki Lor’themar íjász úrnak. És ott volt Dar’Khan, akin átnéztek, amikor néhány évvel ezelőtt felmerült egy főmágus kinevezése… de Liadrin gyanította, hogy a mágus önzősége és rámenős személyisége is nagyban hozzájárult a mellőzéséhez. És így a férfi továbbra is csak egy volt a mágusok között, és nem ért el magasabb rangot, mint amit akkor tartott, amikor először találkoztak Zul’jinnal. Liadrin eltűnődött, vajon a mellőzöttség évei mennyire emésztették fel a férfit.

– Természetesen a legfontosabb dolog a Napkút védelme – fejezte be Dar’Khan, szemeivel Lor’themarra pillantva.

– Ennél semmi sem lehet igazabb – értett egyet Lor’themar. Pillanatnyi csend állt be, melyet Liadrin tört meg.

– Ha visszaemlékszem arra, amikor elkaptak minket a trollok, hogy mi lett volna, ha Zul’jin valahogy módot talál rá, hogy szabotálja a Rúnaköveket. Elgondolkodtam, hogy vajon mit tett volna ezzel a tudással; legnagyobb városaink elhullottak volna, az egész életformánkat örökre elvesztettük volna. Ezek a gondolatok kísértettek akkor is, amikor a Horda árnyéka vetült rá szeretett királyságunkra. De túléltük. A királyságunk megmenekült, és a népünk jólétben él, míg Zul’jin minden hetvenkedése és hangoskodása dacára a homályba veszett. – Tovább beszélt a csoporthoz, de Dar’Khanra nézett, mert a következő szavait neki szánta. – Hálásnak kell lennünk azért, amink van. Hálásnak az életünkért, a békénkért.

– Igen, és hálásnak kell lennünk egymásért – tette hozzá Lor’themar. – Életben vagyunk, mert kitartottunk egymás mellett. Ne felejtsük el soha, hogy az egységben rejlik a legnagyobb erőnk.

– Valóban – állt fel Liadrin emelkedett hangulatban. – A Napkút áldott ragyogására! A Fényre! És természetesen rád, Lor’themar. Gratulálunk lovaggá ütésedhez. De leginkább, az egységre… Mindenki vagy senki.

Liadrin felemelte poharát, és remélte, hogy szavai eljutottak Dar’Khanhoz. De a mágusról semmit se lehetett leolvasni, miközben ő is felemelte kupáját.

A többiek csatlakozták hozzá, és három hang válaszolt egyszerre: – Mindenki vagy senki!

FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

Gitta

Gitta vagyok, a WoWLore Fordítások blog írója és gazdája. 2008 óta játszok a WoW-val kisebb-nagyobb megszakításokkal (mostanában inkább nagyobbakkal). 2010 nyara óta fordítok lore témájú írásokat magyar nyelvre. 2011. januárjában indítottam el saját blogomat, a WoWLore Fordításokat, mely mára a legnagyobb magyar nyelvű lore-ral foglalkozó oldal. 2015-ben írásaim egy részéből gyűjteményt hoztam létre Azerothi Históriák néven, mely 2016. decemberében nyomtatott formában is megjelent (jelenleg csak elektronikusan elérhető).