Genn Greymane és Turalyon találkozása Alonsus Faollal – /részlet a Before the Storm című regényből/

– Köszönöm, hogy eljöttetek – mondta Anduin a vendégeinek. – Tudom, hogy későre jár, de ez fontos.

– Ezt mondta a leveled is – felelte Turalyon. Valóban késő éjjel volt, éjfél is jócskán elmúlt, de a fiatal király sejtette, hogy sem Greymane, sem Turalyon nem feküdt még az ágyában. Túl sok dolog forgott kockán.

A király a Fény Katedrálisába hívatta őket. Ebben az órában csak néhány oltárszolga és novíciátust töltő szerzetes mozgott a templomban, de a papok többsége távol volt. Anduin a kereszthajóban várta őket, és azt javasolta, hogy csatlakozzanak hozzá az oltár felé.

– Pár újdonságot akartam nektek elmondani a Gyűléssel kapcsolatban – mondta.

A két férfi megdermedt és egymásra nézett. – Felség – szólalt meg Genn –, már elmondtuk az álláspontunkat ezzel kapcsolatban.

– Így van – mondta Turalyon. – Tisztelettel, Felség, alapvetően különbözik ebben a kérdésben az álláspontunk a Fény szándékát és akaratát illetően – mondta tétován. – Nem ítéllek el az érzéseidért. Nem ez lenne az első alkalom, hogy egy hívő félreértelmezi a Fényt. Tudom, hogy velem is megtörténik. Nem állítom, hogy tökéletes vagyok, vagy hogy teljesen jól érteném. Senki sem tudja.

– De mindketten úgy érzitek, hogy ez rossz ötlet? – erőltette a kérdést Anduin. – Hogy semmit sem nyerhetünk azzal, ha olyan Forsakenek és emberek találkoznak, akik között korábban szoros kötelék létezett?

– Világosan megmondtuk, Felség – jelentette ki Turalyon. – Ha ezért hívattál ide minket ebben az órában, hogy újra végigmenjünk veled ezen a vitán–

– Nem – mondta Anduin. – Nem velem.

– Velem – érkezett egy gazdag, meleg, furcsán visszhangzó hangtól.

Megfordultak.

Archbishop Alonsus Faol állt az oltárhoz vezető kék lépcsőkön.

Püspöksüvegbe és köpenybe öltözött, amely az életben betöltött szerepét jelképezte. Anduin különös gonddal választotta ki a ruhadarabokat. Rájött, hogy könnyebb felismerni az embereknek egy püspök külső jellegzetességeit, mint azt, ami magából az emberből megmaradt.

Greymane és Turalyon egyaránt döbbenten álltak. Anduin várt, de nem szólalt meg. Ennek Faol és a legrégebbi, legkedvesebb barátai között kell lejátszódnia külső személy beavatkozása nélkül. Anduin elmondott egy néma imát, hogy mindenki az emlékezetes barátság szemeivel lássa meg az igazságot a teremben.

– Tisztában vagyok azzal, hogy nem úgy nézek ki, mint ahogy emlékeztek rám – folytatta Faol. – De azt hiszem, a hangomat felismeritek. És az arcom is szinte érintetlen, habár hiányzik róla az a dús, fehér szakáll, amelyre annyira büszke voltam.

Turalyon olyan mozdulatlanul állt, mint a szobra Stormwind bejáratánál. Az egyetlen dolog, amely bizonyította, hogy él, az a gyorsan hullámzó mellkasa volt. Az arckifejezése tömény undort tükrözött, de nem szólalt és nem mozdult meg.

Ha Turalyon reakciója hideg volt, Genné tiszta tűz volt. Anduin felé pördült, az arcát düh borította el. Nem ez volt az első alkalom, hogy a fiatal király láthatta a férfi puszta erejét anélkül is, hogy worgen alakját felöltötte volna. Nem volt szüksége se karmokra, se fogakra, de még szavakra sem ahhoz, hogy ölni tudjon. És most, úgy nézett ki, hogy puszta kézzel széjjel tudná tépni Anduint.

– Túl messzire mentél, Anduin Wrynn – mordult rá Greymane. – Hogy merészelted idehozni ezt a dolgot a Fény Katedrálisába! Egy kifordított béke-ideált kergetsz valójában. És most még ezt is idehoztad.

A hangja megbicsaklott. – Alonsus Faol a barátom volt. Turalyon barátja volt. Elfogadtuk, hogy távozott közülünk. Faol’s Restnél eltemettük. Miért teszed ezt velünk?

Anduin nem pislogott. Számított erre a reakcióra. Amikor nem kapott választ, Greymane gyűlölete forrásának irányába fordult.

– Valamilyen varázslat alatt áll a fiú, te nyomorult? – üvöltötte. – Tudom, hogy vannak papok, akik képesek ilyen dologra. Engedd el Anduint, távozz innen, és nem tépem darabokra a rohadt csontvázadat. Te választottad ezt… ezt a csoszogó formát. Te választottad, hogy ilyen rémálomszerű alak leszel. És tudnod kell, hogy mi történt velem. A népemmel. Hogy a tieid mit tettek velem és mennyire gyűlölöm, amivé váltatok. Ha van benned tisztesség, bármi tisztelt azok iránt, akiket egykor a barátaidnak neveztél, akkor beleveted magad a tűzbe a legközelebbi Hallow’s Enden és mindannyiunkat megkímélsz magadtól!

Anduin becsukta a szemét. Fájt az a vitriolosság, amivel Greymane nekitámadt a férfinak, akit élőként szeretett és tisztelt. Tudta, hogy ez nehéz volt, de nem számított arra, hogy Genn ennyire rosszindulatú lesz mérgében.

Faol ugyanakkor egyáltalán nem tűnt meglepettnek ettől a reakciótól és szomorúan nézett Gennre. – Itt állsz pár lépésnyire egy régi barátodtól, és olyan szavakkal támadsz rám, amelyek képesek fájdalmat okozni – mondta Faol. – És tudom, hogy miért teszel így.

– Azért, mert egy szörnyeteg vagy! Mert a néped egy iszonyat és soha nem lett volna szabad létrejönnötök!

Faol megrázta a fejét. Hangja továbbra is nyugodt maradt, de érződött benne a bánat. – Nem, öreg barátom. Azért teszed ezt, mert félsz.

Anduin rémülten pislogott. Genn Greymane sok minden volt, csak gyáva nem. Anduin nem akart beavatkozni, de ha úgy tűnt volna, hogy Faol veszélyben van, megtette volna. Habár Faol valószínűleg sokkal erősebb pap volt nála, még a jelenlegi állapotában is.

Greymane teljesen mozdulatlanul állt. – Kisebb inzultusokért is öltem már. – Mély hangon szólt, szinte morgott.

– Tudom – folytatta Faol. – És mégis újra azt mondom: félsz. Ó, nem tőlem személyesen – tette egyik aszott kezét csontos mellkasára. – Biztos vagyok benne, hogy azt hiszed, egy szempillantás alatt megölhetsz. Lehet, hogy igazad van, de nem most akarom ezt kideríteni. – Szomorúan megrázta a fejét. – Nem, Genn Greymane. Te azért félsz, mert úgy hiszed, hogy azzal, ha elismered itt és most előttem, hogy a Forsakenek nem javíthatatlan szörnyetegek, ha csak egy kis megértést, kedvességet, együttérzést vagy barátságot is tanúsítasz, akkor a fiad halála semmit nem fog jelenteni.

Az emberi dühkiáltás és fájdalom egy farkas üvöltésévé változott, ahogy a gilneasi király meghajtotta hátát. Átalakult, misztikus füst vette körül, olyan szürke, mint a farkas szőre. Magasabb lett, sokkal zömökebb, farkasvállai előrehajoltak és felkészült, hogy nekirontson Faolnak. Turalyon megragadta a worgen karját és megrázta a fejét.

– Nincs vérontás ezen a helyen – mondta.

– Annak a teremtmények még vére sincs – vicsorgott Genn mély és érdes hangja. – Úgy van összeragasztva, mint egy rongybaba, gennyel és mágiával.

– Tudok egy s mást a veszteségről én is – folytatta az Archbishop. Anduin csodálta Faol nyugalmát. – És tudok rólad is valamit. Szorosan fogod magadhoz azt a fájdalmat. Jól szolgál téged. Lehetővé teszi, hogy féktelen vadsággal harcolj. De mint bármilyen éles végű fegyver, ez is két irányba vághat. És most közéd és annak megértése közé áll, ami megváltoztathatja az egész világodat.

– Nem tudom megváltoztatni a világomat! – kiáltott fel Genn megtört hangon. A szavak még mindig dühöt sugároztak, de olyan mély fájdalomról is tanúskodtak, amelybe belesajgott Anduin szíve. – Vissza akarom kapni a fiamat, de az a banshee meggyilkolta őt! Ő és az ő fajtája – a te fajtád – majdnem elpusztította az egész népemet!

– És mégis itt vagy – folytatta Faol szinte békésen. – Sokan még mindig egészségesek vagytok. Erősek. Éltek. – Amióta elkezdődött az egész összetűzés, az élőholt pap először tett egy lépést előre. – Erre válaszolj, öreg barátom. Ha nem egyedül jöttem volna – ha magammal hoztam volna Liamet, felélesztve, ahogy én vagyok, és mégis önmaga lenne, ahogy én is az vagyok – akkor más lenne a válaszod?

A worgen meghátrált a szavaktól, amelyek jobban elevenébe hatoltak, mint bármilyen penge. Lihegett, füleit hátravetette. Anduin, akit szintén sokkoltak az archbishop szavai, felemelte a kezeit és összetette őket, hogy felkészüljön a Fényre. De még mielőtt cselekedhetett volna, Greymane dühösen felvonyított, majd négykézlábra ereszkedett – és elsietett a templomból.

Anduin majdnem utánament, de Faol megállította. – Hagyjad, Anduin. Genn Greymane mindig is heves vérmérsékletű volt, és most arra kényszerítettem, hogy egy nagyon szomorú és nagyon visszataszító dolgot vizsgáljon meg magában. Vagy visszajön idővel, vagy nem fog. De most, akármit is mond, rá kellett jönnie, hogy nem jellemezhet mindannyiunkat ugyanúgy. Ez egy kis győzelem, de el fogom fogadni.

Győzelem.

Egyetlen szó, amelyben több fagyos undor volt, mint amit Anduin valaha is hallott, és annyira tele volt utálattal, hogy szinte fizikailag fájt neki. A Gennel lezajlott feszült pillanatok során majdnem elfelejtkezett a néma paladinról. A két férfi máshogy reagált, de ugyanazzal az elutasítással.

Turalyonnál nem volt kard és nem viselt páncélt sem. De még így is hatalmasnak és nagyerejűnek tűnt a katedrálisban, ahogy kihúzta magát. Ha Gennt elkínzott düh remegtette meg, akkor Turalyon, az Ezüst Kéz egyik első paladinja, csordultig telt jogos haragjával.

– Te szentségtelen, aki egykor jó ember voltál – vetette oda. – Elloptad az alakját és abban pompázol, úgy viseled őt, mintha csak egy ruhadarab lenne. A törött szád semmire sem jó, csakhogy mocskos hazugságokat okádjon ki magából. Az élőholtak szentségtelen lények. Akármilyen papi hatalmuk is van, azt a Fény árnyaiból szerzik, és nem magából a Fényból. Ha maradt benned bármi, ami jó és kedves abból a férfiból, akit annyira szerettem, széttéped ezt az álarcot, idejössz hozzám, és a kegyes feledés homályába taszítalak.

Hogy nem látja Turalyon azt, amit Anduin látott? A high exarch egy megjavult dreadlordot tartott maga mellett kísérőnek és harcostársnak! A fiatal király is kezdetben elborzadt. És bár a legendás paladin kétségtelenül sokkal több sötétebb dologgal, köztük igazán gonosz Forsakenekkel is találkozott már, mint Anduin valaha is fog, Varian fia látta, ahogy Sylvanas egyik teremtménye bátorságot tanúsított, amikor próbált szembeszállni Garrosh Hellscreammel. Fontos volt számára az emlék, amikor tanúja lehetett annak Garrosh tárgyalásán, ahogy Frandis Farley-t megölték azért, mert szembe mert szállni a szükségtelen kegyetlenséggel és erőszakkal. Visszaidézte Elsie levelét, hogy hogyan sajgott bele a szíve. Olyan dolgokat látott, amelyeket Turalyon a Légió ellen folytatott ezeréves háborúja során soha nem tapasztalhatott meg.

És most Turalyon visszautasította, hogy meglássa azt a valakit, aki ott állt közvetlen előtte.

– Én hoztam létre az Ezüst Kéz Rendjét – dorgálta meg őt Faol, miközben a hangja egyre erősebb lett. – Láttam benned valamit, amit senki más nem vett észre. Jó pap voltál, de nem ez volt az, aminek a Fény szánt téged. A Fénynek bajnokokra volt szüksége, akik az emberiség fegyverével ugyanúgy tudtak harcolni, mint a Fény erejével és szeretetével. A többiek az elsőben voltak erősek, és csak később jött a Fény. Te voltál az ellentét. Ők jó, derék emberek voltak. Nemes paladinok. De mind meghaltak már, és te pedig a Fény főexarchája lettél. Túl bölcs vagy ahhoz, Turalyon, hogy tagadd az igazságot. Ha ezt megtagadod, magát a Fényt tagadod meg.

Anduin rémületére Faol még közelebb ment a paladinhoz. Szélesre tárta a karjait. Turalyon megremegett és ökölbe szorította a kezét, de nem támadott.

– Keresd meg a Fényt bennem – utasította Faol. – Meg fogod találni. És ha nem találod, esedezni fogok neked, hogy szúrj le engem, mert nem akarok olyan törött csontvázként élni, akit elhagyott a Fény.

Anduin oldalra nézett, és látta, hogy Calia lépett mellé. Ránézett, és látta, hogy aggódik a barátjáért. Ő maga is aggódott, habár csak nemrég találkozott a püspökkel.

Minden úgy történik majd, ahogy a Fény akarja – gondolta.

Egy pillanatra Anduin arra gondolt, hogy a paladin túl dühös ahhoz, hogy egyáltalán megpróbálja. De aztán Turalyon felemelte az egyik karját. Tiszta arany napsugár-nyalábnak tűnt ezen a késői órán az, ami lassan gömbbé változott a fejük felett, és beborította a két alakot.

Turalyon arca kőkeménynek tűnt. Azok megkérdőjelezhetetlen arckifejezése tetszett rajta, akik jogosnak és az egyetlen jó dolognak tartják azt, amit cselekszenek. De aztán, ahogy Anduin lenyűgözve figyelte azt a néma küzdelmet, amelyet a hit és hitetlenség folytatott egymással, a gránit arckifejezés lágyulni kezdett. Turalyon nagyra nyitotta szemeit; aztán a fényes, aranyló gömb, amely körülölelte az élőt és a holtat egyaránt, feltárta a ki nem ontott könnyeket. Boldogság áradt szét az arcán, aztán Turalyon, aki már képtelen volt megszólalni, aki az Ezüst Kéz paladinja volt, a Fény Seregének high exarch-ja, térdre omlott.

– Excellenciád – lihegte. – Bocsáss meg, öreg barátom. Az arroganciám vakká tett aziránt, amely világos volt mindig is, ha a megfelelő szemekbe néztem volna.

És lehajtotta a fejét a püspök áldására várva.

Faol szintén az érzelmeivel küzdött. – Drága fiam – mondta remegő hangon – drága fiú. Nincs mit megbocsátanom. Volt idő, amikor egyetértettem volna veled. Te vagy az eredeti rend egyetlen élő tagja, az utolsó azok közül, akik a fiaim lehettek. Hálás vagyok, amiért nem vesztettelek el téged is, sem a halál miatt, sem a Void miatt, sem a saját határaid miatt.

Élettelen és rothadó kezeit a paladin őszes-aranyszínű fejére tette. Turalyon néma örömmel csukta be szemeit.

– Az áldásomat adom rád. Nincs senki, se élő, se holt, se senki a kettő közötti rejtélyes sávban, akinek ne válna javára, ha mindig nyitott szemmel, nyitott szívvel és nyitott elmével jár. Kelj fel, drága fiam, és vezesd sereged még erősebben most, hogy még jobban megérthetted a Fény útjait.

Turalyon így is tett, egy pillanatra esetlennek tűnt, mielőtt kihúzta volna magát. Anduinra nézett. – Neked is bocsánatkéréssel tartozom – mondta. – Úgy gondoltam rád, mint aki a bölcsesség kárára reménykedik a jóban. Nem is tévedhettem volna nagyobbat.

Anduin hallotta, ahogy Calia mélyen felsóhajt megkönnyebbülésében.

– Nem szükséges – felelte Anduin Turalyonnak. – Azt tanították nekünk, hogy féljünk a Forsakenektől. És még a püspök is elismeri, hogy sokan vannak, akik az újjászületésük után hidegek és kegyetlenek lettek. De nem mindannyian.

– Nem – értett egyet Turalyon. – Nem mindannyian. És nagyon örülök, hogy visszakaptam régi barátomat és mentoromat.

– Együtt fogunk dolgozni – biztosította Faol.

– Bárcsak Greymane is láthatta volna ezt – mondta Calia.

– Mint mindenki más, ő is akkor fogja látni, amikor készen áll rá – mondta Turalyon. – Én mindenképpen támogatni fogom őt, ahogy tudom. De most, hadd segíthessek neked minden erőmmel. Hogy mások is részesülhessenek abban az örömben és ajándékban, amiben a püspök és én részesültünk ezen az éjjelen.

Anduin elmosolyodott. Nem láthatta a jövőt. De láthatta ezt a pillanatot, és a szíve tele volt örömmel. – Boldogan fogadom el a segítségedet.

FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

Gitta

Gitta vagyok, a WoWLore Fordítások blog írója és gazdája. 2008 óta játszok a WoW-val kisebb-nagyobb megszakításokkal (mostanában inkább nagyobbakkal). 2010 nyara óta fordítok lore témájú írásokat magyar nyelvre. 2011. januárjában indítottam el saját blogomat, a WoWLore Fordításokat, mely mára a legnagyobb magyar nyelvű lore-ral foglalkozó oldal. 2015-ben írásaim egy részéből gyűjteményt hoztam létre Azerothi Históriák néven, mely 2016. decemberében nyomtatott formában is megjelent (jelenleg csak elektronikusan elérhető).