Vol’jin – Az ítélet 5. rész

Később Vol’jin és Zalazane a sűrű aljnövényzeten gyalogolt keresztül.

– A jövő – mondta Vol’jin – még nem lefutott. Mi nem egy játéktábla figurái vagyunk. Ha megölök valamit, azt a saját elhatározásomból teszem.
– Igen, öregem – mondta Zalazane. – Ebben a spirituális utazásban mindent láthattam. Utakat láttunk. Nem biztos utakat, csak lehetőségeket. Ha egy troll gyenge, amikor erősnek kellene lennie, talán egy másik troll lép a helyébe. Aztán talán éppen a gyenge… – elfordította a tekintetét Vol’jinról, – lesz az, aki a gazember lesz az erős történetében.

– De mi van akkor, ha az első ismét erős lesz, Zalazane?
– Nem tudom, öregem. Az egész sötét vudu. Talán mindketten hatalmas vezetők lesznek. Talán barátok. Vagy talán a második trollból lesz a gazember.
– Zalazane, nem fogjuk hagyni, hogy ez megtörténjen. Barátok vagyunk, és megtanultunk pár dolgot. Neked és nekem, öregem, tűrnünk kell, igaznak és vadnak kell lennünk.
– Ja – mondta Zalazane kevés reménnyel. – Majd kitalálunk valamit, Vol’jin.

Vol’jin és Zalazane keresztülhaladt a növényzeten, hogy minél gyorsabban maguk mögött hagyhassák az Első Otthont. Hamarosan ismerős jeleket kezdtek észrevenni, amelyek azt jelezték, hogy közel voltak a Sötétlándzsások földjeihez.

Az elmúlt néhány nap látomásai és kinyilatkoztatásai hamar elhalványultak. Vol’jin idegesen próbált visszaemlékezni a részletekre, de ahogy minden egyes lépéssel távolodtak az Első Otthontól, úgy halványultak az emlékek. Talán így akarták a loák – csak egy halvány érzésre volt szükség. Csak pár szó maradt meg benne. Tűrés. Igaznak lenni. Vadság.

Vol’jin és Zalazane most már különböztek egymástól. Magabiztosan lépkedtek, állandóan figyelve a veszélyre. Megváltoztak az Első Otthonban. Kölyökként léptek be, és ragadozókként távoztak. Veszélyesek voltak, büszkék és erősek; a Sötétlándzsás törzs tagjai lettek.

Ahogy elérték a falut, figyelmeztető jeleket vettek észre. Vérrel szennyezett letaposott levelek. Füstszag a levegőben.

Vol’jin minden érzéke azt súgta, hogy valami megváltozott. Valami alapvető összetevője a szigeten lévő élet hullámzásának örökre átalakult.

Kinyújtotta a kezét, és Zalazane rögtön megállt. Egy kis ösvényen álltak nem messze Sötétlándzsa falujától. Még nem láthattak semmit, de még a hangok is rosszat sejtettek. Vol’jin nyüzsgést hallott, fakivágás és kalapácsolás hangját.

Vol’jin becsukta a szemét és mélyet lélegzett, hallgatva a loákat. Suttogtak hozzá, de nehezen értette őket. Idővel majd megtanulja.

– Azt hiszem, hogy a falunkat megtámadták – közölte Zalazane-nel, és próbálta megfejteni az izgatott loák üzeneteit.

Zalazane sokatmondóan bólintott. Neki is megvoltak a maga módszerei, és látásmódjuk különbözősége éket vert közéjük.

Előrébb léptek fegyverüket előreszegezve, minden lépést óvatosan tettek meg.

Áthatoltak a leveleken, és maguk előtt látták Sötétlándzsa falvát. A kunyhók összedőlve álltak, és mindenfelé szétszórva romok hevertek.

A falu szélén holttestek hevertek szabályos sorba rakva. A halottak között trollok járkáltak, és békés pózba helyezték őket. Itt és ott nők és gyermekek térdeltek le egy-egy troll elé, és a hajukat tépték. Egy pap előre-hátra dülöngélt, miközben szemét lecsukva mormolta imáját.

A trollok, élők és holtak, mind Sötétlándzsások voltak.

Vol’jin és Zalazane a falu központja felé kezdett futni. A pusztítás még nagyobb volt itt. Elszaladtak jó pár Sötétlándzsás mellett, akik azonban túlságosan el voltak foglalva a maguk bajával ahhoz, hogy észrevegyék ezt a kettőt.

A lagúnához közel hajót építő Sötétlándzsásokat láttak. Sok hajót építettek. A megszervezett csapatmunka nagyban különbözött attól a nyugodt élettől a szigeten, amelyhez Vol’jin hozzászokott.

A szíve hevesebben kezdett verni. Nem hódították meg a népét, de azalatt a rövid idő alatt, amíg távol volt, megváltoztak.

Vol’jin és Zalazane megálltak a falu központjában, két nyugodt alak a körülöttük serénykedők tengerében. Néhány troll feléjük sietett, arcukon óvatos, zavart tekintettel. A loák hangosan lármázni kezdtek. Csak Vol’jin hallhatta őket, de tudta, hogy valami közeledik. Körbenézett környezetén, és a feléjük igyekvő trollt vett észre. Vol’jin és Zalazane az öreg Gadrin felé fordult, a törzs vezető boszorkánydoktora felé.

– Fiúk – mondta. – Hol voltatok? Azt hittem, meghaltatok.
– Hogy érted ezt, Mester? – kérdezte Zalazane. – A dzsungelben voltunk egy hétre.
– Egy hétre? Vol’jin, Zalazane… már három hónapja elmentetek. Annyi minden történt. Különös zöld teremtmények érkeztek a tengeren túlról…
– Orkok – szólt közbe Vol’jin.
– Ja, fiam – válaszolta meglepetten Gadrin. Elgondolkodva folytatta: – Az apád, Voljin… harcolt a tengeri boszorkánnyal és…
– Elment. Most már Bwonsamdival van, Gad mester. Tudom. – Vol’jin tudta, hogy igazat beszél, ahogy elhagyták a szavak a száját. El tudta mondani, hogy az apja már nincs a Sötétlándzsások között. Legalábbis nem trollként.
– Követni fogjuk az orkokat a tengeren át – folytatta Gadrin. – A tengeri boszorkány túl erős; nem maradhatunk itt. A papád is azt mondta, hogy menjünk. De időbe fog telni. Fel kell készülnünk rá.
– Megértettem – mondta Vol’jin hirtelen jött önbizalommal. – Gondom lesz az evakuálásra.
– Segítek – mondta mosolyogva Zalazane.

Vol’jin visszavigyorgott a barátjára. Az lenne a legbölcsebb, ha előre küldené Zalazane-t, hogy előkészítse az utat. Zalazane volt a legmegbízhatóbb barátja, és jól végezné el a munkát. De egy része Vol’jinnak visszatartotta őt ettől az ötlettől. Nem tudta, hogy miért, de úgy érezte, hogy közel kell tartania magához Zalazane-t mostantól.

Segítenének egymásnak. Együtt bármit meg tudnak csinálni. Igazak lesznek és vadak, és tűrni fognak.

Vége

Add hozzá kedvenceidhez