Li Li útinaplója 9. bejegyzés – Az Örök Virágzás Völgye

Az Örök Virágzás Völgye olyan volt, mint egy különálló, apró, elzárt világ Pandaria szívében. Meleg, lágy szellő simogatta a fűtől aranyló dombokat. Folyamatosan hullottak a levelek és a virágok a fákról, édes illattal töltve el a levegőt. De ahelyett, hogy megszáradtak és széttöredeztek volna, mint a normál levelek és szirmok, ezek a lehullott levelek napokig frissek és puhák maradtak.
Nagyon sok dolgot láttam, amit megegyezett a völgyről szóló legendákban hallottakkal. Minden kölyök úgy nő fel Pandarián, hogy ismeri ennek a helynek a mítoszát. Az egyik legkedveltebb történet szerint ez a vidék egy csomó mágikus tavacskának adott otthon. Néhányan azt is kijelentették, hogy ezek a vizek csodatevőek! Volt valami különleges a völgyben, és nem én voltam az egyetlen, aki kíváncsi volt arra, hogy vajon igazak-e a vidékről szóló mesék.

Tucatnyi pandaren menekült sereglett az aranyló völgybe. A legtöbben Kun-Lai Oromból jöttek, ahonnan a yaungolok üldözték el őket, elpusztítva otthonukat. Ezek a szegény párák csak annyi holmit hoztak magukkal, amennyit el bírtak cipelni, ez pedig a legtöbb esetben ruhás-zsákok voltak a hátukon. Ha szerencsések voltak, akkor volt egy-két jakjuk, amivel néhány régi családi örökséget és néhány napra elegendő élelmet tudtak hozni magukkal.

Két menekülthöz csatlakoztam – egy Buwei nevű pandarenhez és a fiához, Kicsi Fuhoz – akik maguk utaztak idáig. Mindketten elég csendesek voltak, amíg be nem vetettem Stormstout bájaimat, hogy megismerhessem őket. Kiderült, hogy Buwei és a kölyke mindenüket elvesztették egy yaungol támadás során Kun-Laiban… még a családjuk többi részét is. Most apa és fia Hullóköd Falvába tartottak, arra a helyre, amely számos Kun-Laiból érkezett pandaren menedékévé vált.

Az összes menekülthöz hasonlóan Buwei és Kicsi Fu is úgy gondolták, hogy a völgyben majd békére lelnek. És ki hibáztathatná őket ezért? Néhány nappal ezelőttig a völgy évezredekig el volt zárva más területektől. Ezalatt az idő alatt a hatalmas égiek vigyázták közelről. A legendás lények különleges gondozókat, az Arany Lótuszt bízták meg azzal, hogy segítsenek nekik a völgy felügyeletében. A pandarenek, akikkel találkoztam, mind azt mondták, hogy hatalmas megtiszteltetés, ha a szent rend tagjává választanak valakit, de számomra az egész dolog kicsit furcsa volt. Nem tudom elképzelni, hogy egy istenszerű lény egy nap felbukkanjon és arra kérjen, hogy hagyjam el a családomat és barátaimat, hogy az egész életemet egy titkos völgyben tölthessem.

Ettől eltekintve értettem, hogy miért jöttek a menekültek a völgybe. Az Arany Lótusszal és az égiekkel körbevéve, valószínűleg ez volt a legbiztonságosabb hely Pandarián.

Vagy legalábbis, valaha ez volt.

Buwei elmesélte, hogy a völgy valaha a mogu birodalom székhelye volt. Nemrég ezek a hitvány alakok találtak egy utat vissza a völgybe, és most megpróbálták visszaszerezni a régi területüket. Nehéz volt elhinni, hogy valaha is moguk irányítottak egy ilyen gyönyörű helyet, mint a völgy, de a mindenfelé előforduló őket ábrázoló szobrok ezt bizonyították!

A mogukról szóló hírek ellenére Buwei és Kicsi Fu felvidultak a nap során. Bárcsak enyém lenne ezért a dicsőség, de az a mosómedvémet, Shisait illeti. A szőrgombóc nagyrészt túljutott a dühkitörésein, ahogy elhagytuk Kun-Lait. De a biztonság kedvéért megtanítottam a két menekültet, hogy hogyan csillapíthatják le falatkákkal és rágójátékokkal, ha morcossá válik. Buwei és fia nagyon sokat játszottak a mosómedvével. Az, hogy körülöttük volt, valószínűleg segített elfeledtetni mindazt, amit elvesztettek, különösen Kicsi Fu számára. Az egyetlen alkalom, amikor elmosolyodott, akkor volt, amikor az ölében tartotta Shisait. Hamarosan a kölyök a rágcsáló gondozásának mesterévé vált.

Amikor végre elértük Hullóköd Falvát, meglepődtem, hogy milyen nagy és élettel teli volt. A falu kőutcái ősinek és viseltesnek tűntek, de sok épület tűnt újnak. Buwei azt mondta, hogy Hullóköd kisebb volt, mindössze néhány épülettel az Arany Lótusz számára, de a Kun-Laiból érkező pandarenek első hulláma hamar kibővítette a helyet.

A menekülteknek nem sok időbe telt, hogy otthon érezzék magukat. Pandaren beszélgetés, nevetés és éneklés hangjai töltötték be a falu minden sarkát. A legtöbb kordét, amit magukkal hoztak, széttörtek, hogy aztán rögtönzött asztalt és piaci bódékat építsenek belőlük. A megmaradt darabkákat tűzifának használták, hogy hatalmas üstökben zöld currys halat főzzenek vagy földimogyorós csirke-nyársat süssenek. Hébe-hóba manókat láttam – olyanokat, mint a Kóbor Szigeten -, amint a tetőről ugrándoztak. Ezek a kártékony fickók kilesték a menekültek holmijait, aztán kereket oldottak velük.

Hullóköd meglátogatása nagyszerű volt, de fel akartam fedezni a völgy többi részét is. Korán útnak indultam a következő reggelen. Buwei még aludt. Ahogy Kicsi Fu is. A kölyök mosolygott, miközben karjaival szorosan ölelte Shisait. Úgy terveztem, hogy magammal viszem a mosómedvét, de hogy tehettem volna, miután láttam, hogy milyen boldoggá tette Buwei fiát? Mindazok után, amin Kicsi Fu keresztülment, megérdemelte Shisait. Amúgy is meguntam, hogy minden nap mosómedveszőrt találtam a ruhámban, az ételemben, a teámban. Legalábbis ezt mondogattam magamnak, amíg igyekeztem megállni, hogy ne kezdjek el bőgni, mint egy csecsemő, miközben búcsúlevelet írtam apának és fiának. Aztán kisurrantam a faluból.

Nem sokkal napfelkelte után valaki – vagy valami – elkezdett követni engem a völgyben. A csontjaimban éreztem, de igazán az a furcsa bűz figyelmeztetett, ami a levegőben terjendett. Ryshanra és a többi halászra emlékeztetett a Krasarang Vadonból: az izzadt bunda és halrészek keveréke. Kiszagoltam a dolgot, és a követőmet egy hatalmas szikla mögé bújva cserkésztem be. Először azt hittem, hogy Mei nagymamám volt az, de egy közeli pillantással rájöttem, hogy ez a dolog nem olyan szőrös, mint ő. Távolról sem.

Egy grummli volt az. Láttam már ezeket a különös lényeket Kun-Laiban, de eggyel sem találkoztam ilyen közelről. Kiváló hegymászók és nyomkövetők voltak, hihetetlen szagló érzékkel. A barátságtalan hegyeket járva meglehetősen babonásak lettek, és van egy olyan szokások, hogy különböző kabalákat (érméket, nyúllábakat) visznek magukkal, amiket szerencsehozóknak hívtak. A grummlik még saját magukat is a kedvenc szerencsehozójuk alapján nevezték, amely ebben az esetben megmagyarázta újdonsült barátom illatát…

– Halfarok Hírnök, szolgálatodra! – mondta a grummli. – Chen Stromstout küldött, hogy megtaláljalak, de nagyon nehéz volt. Napokig követtelek, hogy biztos legyek benne, hogy te vagy te. Nem vagy elég büdös. Jobb szerencsehozóra van szükséged.

– Vagy egyszerűen megkérdezhettél volna, hogy ki vagyok – feleltem.

– Egy grummli mindenek felett az orrában bízik.

Átadott nekem egy tekercset Chen bácsitól. A papíron szétterülő sörfoltok és csípős tofu darabkák között azt olvashattam, hogy végre felemelte a fenekét és elhagyta a sörföző üzemet. Ezenkívül még több Stromstouttal találkozott a Naplemente Sörkertben, valami településen egy olyan területen, amit rejtélyesen a Rettegett Pusztaságoknak hívott. Leírta, hogy a Pandaria nyugati felén végighúzódó Kígyó Gerincén található egyik őrtoronynál találkozzunk.

És Li Li, írta Chen bácsi levele végén, bármi történik, ne gyere át a fal túloldalára! Különösen veszélyes arra. Csak maradj nyugton, ha elérted az őrtornyot.

Ideges lettem attól, hogy meg sem említette, hogy az engedélye nélkül elfutottam. Valami nagy dolog történhet ott lenn a Rettegett Pusztaságokon, ha efelett csak úgy elsiklik. Bármennyire is sajnáltam, hogy el kell hagynom a völgyet, tudtam, hogy Chen bácsinak szüksége van rám. És hát én is nagyon akartam a falra menni.

– Gyere, gyere! – mutatott Halfarok Hírnők nyugatra, ahol a Kígyó Gerince végighúzódott a völgy szélén. – Elvezetlek a falig, de sietnünk kell. Feltámadt a keleti szél. Ez jó szerencsét és biztonságos utazást jelent!

Már jó messziről is hatalmasnak látszott a Kígyó Gerince. Először a Négy Szél Völgyében láttam a szélét. Attól a pillanattól kezdve reménykedtem, hogy egy nap a fal tetejéről nézhetek szét Pandarián.

Nos, ez a nap végül eljött.

FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

Gitta

Gitta vagyok, a WoWLore Fordítások blog írója és gazdája. 2008 óta játszok a WoW-val kisebb-nagyobb megszakításokkal (mostanában inkább nagyobbakkal). 2010 nyara óta fordítok lore témájú írásokat magyar nyelvre. 2011. januárjában indítottam el saját blogomat, a WoWLore Fordításokat, mely mára a legnagyobb magyar nyelvű lore-ral foglalkozó oldal. 2015-ben írásaim egy részéből gyűjteményt hoztam létre Azerothi Históriák néven, mely 2016. decemberében nyomtatott formában is megjelent (jelenleg csak elektronikusan elérhető).

Vélemény, hozzászólás?

You have to agree to the comment policy.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .