Azerothi HistóriákCikkek

A Vérlovagok Rendje (Order of the Blood Knights)

Bár a nemes elfekről (high elf) mindenkinek az arcane mágia használata, illetve a kiváló íjászok jutnak az eszükbe, nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a nemes elfek között is voltak paladinok, illetve papok, akik a Szent Fényt (Holy Light) követték, és annak szent energiáit használták. Közülük többen is a Királyi Testőrség (Royal Guard) tagjai voltak.  Arthas és a Scourge támadása szeretett otthonuk ellen azonban az ő hitüket is kikezdte, és mivel már nem hittek olyan erősen, így a Fény adta energiát sem tudták kellően hatékonyan használni, aminek következtében úgy gondolták, hogy a Szent Fény elhagyta őket éppen akkor, amikor a leginkább szükségük lett volna rá. Ördögi kör volt ez, melynek végén egyszerűen elvesztették hitüket és minden, a Fény adta erejüket ugyanúgy, ahogyan a nemes elf mágusok is elvesztették arcane energiájuk forrását, a Napkutat (Sunwell), amelyet Arthas szentségtelenített meg azzal, hogy annak segítségével támasztotta fel Kel’thuzadot.

Az utolsó nemes elf király, Anasterian Sunstrider halála után fia, Kael’thas az életben maradt, és őt követni szándékozó elfeket sin’doreieknek, vagyis vérelfeknek keresztelte el elhunyt testvéreik tiszteletére. Látta, hogy a Napkút hiánya – amelyet egyébként ő maga rombolt le teljesen, mielőtt mindenkit megfertőzött volna – milyen elvonási tüneteket okoz népének tagjai között, még azok között is, akik nem éltek az arcane mágia adta lehetőségekkel, mivel a Napkút az egész nemes elf nép energiájának és életerejének forrása volt. Ezért Kael’thas elhatározta, hogy megoldást talál a vérelfek problémájára, ennek érdekében pedig újdonsült szövetségesével, Illidannal együtt Outlandre távozott, az itt maradottak kormányzását pedig az íjászok kapitányára, Lor’themar Theronra bízta.

Outlanden Kael’thas valóban talált egyfajta megoldást az arcane-függőségre. Miután a naaruk elhagyták Tempest Keepet, a herceg katonáival együtt megtámadta az erődöt, ahol csak egyetlen magányos naaru tarthatta volna fel őket, akit az erőd védelmének fenntartása érdekében hagytak hátra a többiek. Némi nehézség árán sikerült M’urut fogságba ejteniük, és Kael’thas a lényt Quel’Thalasba küldte ajándékként népének, hogy annak energiái kiszívásával enyhítsenek elvonási tüneteiken.

Silvermoon városában azonban nem fogadták fenntartások nélkül az ajándékot. Az hogy mana-kristályokkal, illetve más lények manájának elszívásával csillapítani tudták időlegesen az arcane iránti vágyukat, egy dolog volt, de hogy pusztán kiszívják egy éteri lény energiáit, az vámpírságnak tűnt számukra. Helyette Astalor Bloodsworn mágus és Rommath Főmágus (Grand Magister Rommath) más módszerekkel kísérleteztek, és végül megtalálták a megoldást: ahelyett, hogy elszívnák M’uru energiáit, amellyel egy idő után óhatatlanul is elveszítenék a naarut, megpróbálják uralmuk alá vonni azt. És meg is találták azt, akit először kértek meg arra, hogy ezzel a módszerrel próbálja meg a Fény energiáit használni: Liadrinnak hívták.

Liadrin korábban papnő volt, elhivatott követője a Szent Fénynek. Szüleit még kiskorában az Amani trollok ölték meg, őt magát Vandellor főpap nevelte fel, innen eredt elhivatottsága a Szent Fény iránt. Az Amani trollok egyébként őt is foglyul ejtették egy alkalommal a Második Háború során, amikor tanítványával, Galellel együtt Dar’Khan Drathir vezetésével a rosszul működő rúnaköveket vizsgálták meg. Rajtuk kívül még az akkor csak egyszerű íjász Lor’themart is foglyul ejtették a trollok. Liadrinnak sikerült lehetőséget teremtenie arra, hogy a csoport elszökhessen, Dar’Khan pedig egy portált hozott létre a pillanatot kihasználva, hogy mindannyian szerencsésen elhagyhassák a terepet.

Liadrin jelen volt, amikor Halduron a Második Háború során elfogta Zul’jint, és ahelyett, hogy kivégezte volna, inkább kínzásnak vetette magát, melynek következtében a troll főnöknek sikerült kiszabadítania magát és elmenekülnie. Liadrin hamarosan főpapnő lett, és boldogan nyugtázta a háború után, hogy bölcs királyuk, Anasterian megszakította a kapcsolatot az emberekkel, miközben Lordaeronban egy rejtélyes járvány pusztított.

Hamarosan azonban elszállt a békesség és a nyugalom és Liadrin szemtanúja lehetett a legsötétebb pokolnak, miközben a Scourge átmasírozott Quel’Thalason Arthas Menethil vezetésével, és egy árulásnak köszönhetően ki tudták iktatni a Silvermoont védelmező rúnaköveket. A főpapnő elkísérte a királyt és legfőbb katonáit Quel’Danasra, hogy megvédjék szent kútjukat. Saját szemével láthatta az egykori íjász-parancsnok, Szélfutó Sylvanas (Sylvanas Windrunner) torz és megkínzott szellemét, valamint az élőholtak ocsmány tetteit. Liadrin feladata a harcolók folyamatos gyógyítása volt, azonban nem tudta megakadályozni, hogy az ellenség megölje a királyt, szeretett mentorát, illetve a város védelmi parancsnokát, Belo’virt. A főpapnő velük szeretett volna halni, azonban Belo’vir az utolsó pillanatban teleportálta a szigetről.

Mindaz a borzalom, amit átélt, és az, hogy nem tudott segíteni szerettein, ahhoz vezetett, hogy az egykor mélyen hívő Liadrin elutasította a Fényt. Hogy is bízhatott és hihetett volna benne, amikor a legsötétebb órákban, amikor a leginkább szüksége lett volna rá, a Fény nem állt mellette? Hogyan lehetne bízni a Fényben, amikor hagyta, hogy ilyen gonoszság és romlottság megtörténjen? Amikor visszatért Silvermoonba és Kael’thas herceg önkénteseket keresett a Napkút védelmére az Amani trollok támadásával szemben, Liadrin habozás nélkül jelentkezett. A lelkében tátongó űrt már nem tudta betölteni a Fény; pillanatnyi megnyugvást csak a harc hozott számára. Ezért Liadrin fegyvert ragadott, és megkérte Lor’themart, hogy hadd edzhessen és harcolhasson az ő embereivel. Ott volt, amikor Kael’thas végleg elpusztította a Napkutat, népének a sin’dorei nevet adta, és megígérte, hogy elhozza a megváltást számukra.

Öt évvel később Liadrint még mindig a bűntudat emésztette amiatt, hogy nem tudta hazáját a Scourge-dzsel szemben kellően megvédelmezni, nem tudta megakadályozni a népét ért hatalmas tragédiát. Bűntudatát, bosszúvágyát és az arcane iránti éhségét csak az csillapíthatta időlegesen, ha a Ghostlands-en állomásozó Scourge-tagokat levadászhatta. Egy napon aztán Silvermoonba hívatták, mert Rommath Főmágus egy egészen kivételes ajánlatot kívánt tenni neki: a Kael’thas herceg által küldött naaru, M’uru energiáinak felhasználását.

Liadrin kivételes személyiség volt, akinek életét a szélsőségek jellemezték, ezért nem is találhattak volna nála alkalmasabbat a feladatra. Rommath átnyújtott egy vérrel átitatott szuronyt, amely az ő kétféle életútjának egyensúlyát jelképezte, és amellyel újra használni tudta a Fényt. Astalorral együtt bemutatta Liadrint M’urunak és segítettek, hogy a nő és a naaru között egy kapcsolat alakulhasson ki. Liadrin ezentúl nem kérte a Fényt, hogy segítsen neki, helyette a naarun keresztül arra utasította, hogy engedelmeskedjen neki. Ennek következtében a Fény nem töltötte el melegséggel vagy szeretettel, mint korábban, azonban sokkal nagyobb erőt adott használójának. Az ajánlat elfogadásával Liadrin lett az első Vérlovag (Blood Knight) és hamarosan egy új rend, a Vérlovagok rendje is magalakult Quel’Thalasban.

Liadrin azonnal munkához is látott, hogy megszilárdítsa és kialakítsa rendjét, ez azonban nem ment zökkenőmentesen. A vérelfek többsége fenntartással viseltett irántuk, mivel módszerüket túlságosan romlottnak tartották, főleg az íjászok élükön vezetőjükkel, Halduronnal Brightwinggel. Azonban sok korábbi Fény-követő csatlakozott Liadrinhoz, köztük Vranesh, Cyssa Dawnrose, Mehlar Dawnblade vagy Bachi. A Vérlovagok Sunsail Anchorage-ben mutathatták meg először, hogy mire is képesek csapatban, amikor visszafoglalták a révet a Wretched elfektől. Azonban még ez a siker sem hozta meg számukra az elismerést a vérelfeken belül.

Emellett nem is volt egyszerű Vérlovagnak lenni. Bár elsőre az, hogy a Fényt uralhatták és nagyobb erőre tehettek szert azzal, hogy a Fénynek mesterei és nem szolgái voltak, ennek megvolt az ára. A M’uruval való kapcsolat fenntartása nagyon kimerítő volt, ráadásul törött üvegek hangjaként visszhangzott a fejükben a naaru ellenállása, amely komoly fizikai fájdalmakat is okozhatott a kevésbé ellenállóknak. Ezek közé tartozott Liadrin egykori tanítványa, Galell is, aki nem bírta elviselni a fejében zúgó nyomást, azt egy másik vérelf meggyilkolásával tudta levezetni. Liadrin végül kénytelen volt maga megölni a közveszélyessé váló lassan megőrülő elfet.

Mindeközben a Scourge jelenléte is fokozódott a térségben, és a Farstridersekkel közösen vezetett nyomozás eredményeként rá is jöttek, hogy ki áll ennek a háttérben: Dar’Khan Drathir. A Lich King ugyanis hallott a Vérlovagok Rendjéről és a maga oldalára kívánta őket fordítani. És bár saját népük körében nem voltak nagyon népszerűek eredményeiknek volt részben köszönhető, hogy Thrall engedélyezte a sin’doreiek felvételét a Hordába, ahogyan ezt Lor’themar elmesélte Liadrinnak.

Dar’Khan legyőzése után a rend kezdett megszilárdulni Quel’Thalasban. Egyre többen jelentkeztek, hogy felvételt nyerjenek. Képességeiket Ghostlands-en és a Plaguelands-en bizonyíthatták. Habár nem kellett szigorú erkölcsi normákat követniük, a M’uruval való kapcsolat kiépítése nehéz kihívás volt. Ez sokaknak okozott fejfájást, másokból depressziót és érzelmi viharokat váltott ki a feladat. A korábbi melegség helyett, amelyet a Fény adott nekik, most csak hideg, hűvös erő áralmott végig rajtuk, amely nem nyújtott vigasztalást. Magukat a Fény igazi mestereinek nevezték, és a sin’dorei társadalom számára a sin’doreiek állhatatosságát kezdték szimbolizálni.

Az igazi próbatétel ideje azonban csak eztán következett. Az Outlandről visszaérkező Kael’thas herceg fel-vérű alattvalóival együtt megjelent Silvermoonban, hogy fogja és elvigye magával M’urut Quel’Danasra, hogy kiszipolyozza a naaru energiáit annak érdekében, hogy újdonsült szövetségese, Kil’jaeden Azerothra léphessen. A Vérlovagok megkövülten bámultak a herceg után. Eddigre már mindannyian rájöttek arra, hogy Kael’thas nem azonos úton jár velük, és hogy ők nem is kívánnak csatlakozni őhozzá, azonban a Vérlovagok így ismételten elvesztették kapcsolatukat a Fénnyel. Ezért Liadrin úrnő elhatározta, hogy most nem hagyja magát és más energia-forrás után nézett.

Méghozzá egy olyan helyre ment tanácsért és válaszért, amelyre nem sokan gondoltak volna: Shattrath városába A’dalhoz. És a jelenlevők, közöttük is a draeneiek még nagyobb döbbenetére A’dal nem utasította el Liadrint. Liadrin bevallotta a naarunak, hogy rájöttek, hogy rossz úton jártak azzal, ahogyan M’uruval bántak. A hercegük azonban elárulta őket, saját népére támadt, hogy M’urut ellopja és a Napkúthoz láncolja. Liadrin meglepetésére A’dal elmondta, hogy M’uru tisztában volt azzal, hogy mit tesznek vele, és nagyon régen elfogadta ezt a szerepet. Ennek oka pedig egy bizonyos prófécia volt Velentől, amely szerint Silvermoon először vérben úszik, majd a törött Fény kardját használja, végül egy Napjáró elárulja, azonban a vérre felesküdött lovag úrnő képében érkezik a megváltás.

Liadrin a prófécia meghallgatása után tudta, hogy mit kell tennie: megtagadta Kael’thast és a Napjáró házat, és felesküdött A’dalra, hogy Vérlovagjaival együtt csatlakozik a Shattered Sun Offensive-hez Kil’jaeden legyőzése érdekében. A’dal és Tiras’alan örömmel fogadták el Liadrin ajánlatát, azonban figyelmeztették a nőt, hogy a Napkútért folyó csata csak az első lépés lesz a hosszú úton, amin végig kell járnia.

Kael’thas, M’uru és Kil’jaeden legyőzése után Liadrin Velen prófétával az oldalán utazott el a Napkúthoz. Quel’Danason szemtanúja volt szeretett otthona pusztulásának, most viszont az egyik legörvendetesebb eseményt láthatta: M’uru megtisztult szívét Velen összekapcsolta az újraindított Napkúttal, így adva új energiát és erőt nemcsak a kútnak, hanem egy egész nemzetnek.

Ettől kezdve a Vérlovagok erejüket már nem egy másik lényen keresztül érték el, hanem a Napkútból, annak fénnyel és arcane-nal teli energiáiból közvetlenül. Bár valószínűleg továbbra sem követik az ember és törp paladinok szigorú erkölcsi kódexét, viszonyuk a Fénnyel megváltozott, és sokkal barátságosabb lett. Újra érezhették a Fény melegségét és szeretetét, ez pedig ismét alapvetően változtatta meg rendüket. Már nem akartak a Fény urai, mesterei lenni. Ezt a változást Liadrin össze is foglalta azoknak a vérelf zarándokoknak, akik a Napkúthoz látogattak:

– Fivéreim és nővéreim, szavakkal le sem tudom írni, hogy mit éreztem, amikor láttam a Napkutat ismét működésbe lépni. Abban a pillanatban a Fény feltárta előttem az igazságot, hogy milyen szörnyű dolgokat tettem. Népünk sötét úton járt, és az én utam volt mindközött a legsötétebb. De a Fény megmutatta, hogy nem vagyok elveszett. Segített nekem erőt találni a túléléshez mindazon gonoszságok ellenére is, amelyeket elkövettem. Ez egy olyan erő, amely az összes sin’doreiben ott lakozik. Erre az erőre van szükségünk, hogy felszabadítsuk magunkat a népünket pusztító függőség alól. Ez lesz a legnehezebb csata, amellyel valaha is szembenéztünk, de kitartásunk és a Napkút ereje támogatni fog minket abban, hogy helyreállíthassuk egykori nagyságunkat.

Azóta a Vérlovagok számos területen bizonyíthatták rátermettségüket és képességeiket. Részt vettek a Northrendi kampányban az Argent Crusade sorai között. Pandarián többek között a Reliquary tagjait, valamint a kontinensre látogató Lor’themar Theront is védték. Ott voltak Isle of Thunderen, hogy legyőzzék Lei Shent. A Vérlovagok, élükön Liadrin úrnővel, hosszú utat jártak be. A Harmadik Háború előtt ki-ki választott hivatása szerint élt, ezt azonban a Scourge elvette tőlük, megjárták a legmélyebb poklot is, uralmuk alá vonták a Fényt súlyos áldozatok árán, de szerencsére elfogadták az A’dal és Velen által nyújtott megváltást. Újra békében, harmóniában és megbecsültségben élhetnek.
FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

Gitta

Gitta vagyok, a WoWLore Fordítások blog írója és gazdája. 2008 óta játszok a WoW-val kisebb-nagyobb megszakításokkal (mostanában inkább nagyobbakkal). 2010 nyara óta fordítok lore témájú írásokat magyar nyelvre. 2011. januárjában indítottam el saját blogomat, a WoWLore Fordításokat, mely mára a legnagyobb magyar nyelvű lore-ral foglalkozó oldal. 2015-ben írásaim egy részéből gyűjteményt hoztam létre Azerothi Históriák néven, mely 2016. decemberében nyomtatott formában is megjelent (jelenleg csak elektronikusan elérhető).

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .