Az Amebedisszián 1-3. rész – írta Laptos

Első

A sör már szinte teljesen ihatatlan volt. Az a fajta, amikor már a buborékok is kiszöktek belőle, felszínén nem volt már hab, az aranyozott szín is megtört, ráadásul a korsót hosszan markoló kezek miatt teljesen langymeleggé lett.

Ez már csak ilyen – gondolta Gorann, de azért még egyet belekortyolt az italba. Fintorgott, majd lassan, kimérten visszahelyezte az asztalra a fakorsót, és tovább nézte a benne lévő kevéske sört.

Kiropogtatta zöld ujjait, fújt egyet, és mélabúsan tovább bámulta az aranyfelszínen rondán táncoló görcsöket.

A hely undorító volt. Egy félreeső bordély Durotarban, a maga pinceszinti táncos-bemutatóival, repedező falakkal, a testszagok gusztustalan egyvelegével, a vendégek alpári viselkedésével, néhány köpésfolttal a padlón, és még ki tudja, mivel.

Körülötte a mélybasszussal dübörgő zene elnyomta a hangoskodást, a többi asztalnál ülő férfiak vad, részeges kiabálását, és persze táncoslányok sikítását. Táncoslányok? – kérdezte magától az ork. Inkább közönséges, mindenre kapható utcalányok, akiknek megparancsolták, hogy az esti hajtások előtt még kénytelenek lesznek vonaglani is a pulton pár órát, hogy az esetleg megmaradó aprópénz is a tulaj zsebében kössön ki, és minden egyes odalátogató Hordabéli teljesen üres erszénnyel távozzon.

Gorann utálta a helyet. Mindig is alantasnak tartotta azokat az alakokat, akik felkeresik az afféle „kocsmákat”, amikről mindenki tudja, hogy mik is valójában. Utálta a lányokat is, akik az orra előtt vetkőztek le anyaszült meztelenre, miközben a ritmikát teljes mértékben nélkülözve próbáltak erotikus táncot lejteni. Utálta az itteni sör ízét, a vágyukkal mit kezdeni nem tudó férfiakat, a gyér világítást, a dobhártya szakasztó zenét, de legfőképp magát, hogy mégis itt ül.

Korábban sosem kereste volna fel ezt a helyet, de már az sem számít. Minden, ami volt, az elveszett, és az élet értelmét most nehéz volt megtalálni a számára.

Kortyolt még egyet. A már-már melegnek nevezhető sör két cseppje Y-t írva gördült le zöld ajkain, majd végig az állán, végül teljesen elveszve a centinyire-beretvált koromfekete borosták erdejében.

A korsó visszakerült az asztalra, Gorann kissé hátradőlt a székben. Vállig érő, sötét haja hátra zuhant, lassan seperve vékonyka, rozsdaszín lemezekből összetákolt vállvértjét. Mélyet sóhajtott, majd olyan erőteljesen fútta ki megtágult orrlyukain a levegőt, hogy az acél-orrkarikája is meglengett bele.

Lenézett a lábához.

Könnyűfém körpajzsa az asztal rozoga lábához volt támasztva, épp ahol hagyta. A sámánpajzs ugyancsak ütött-kopott volt, többhelyen ette már a rézszín rozsda, de azért még látta rajta a Horda nemes jelképét, valamint önmagának tükröződő mását.

Megvizslatta arcát a pajzs peremén. Szeme alatt gödröt vert már a folyamatos kialvatlanság, a hajára is ráfért volna egy fésülés, de összességében még mindig ő számított a legigényesebb küllemű alaknak itt a bordélyban. Egyvalami volt azért, ami kissé torzította mohazöld bőrét: egy végigforrott heg éktelenkedett szemei alatt, mely függőlegesen húzódott lefelé arcán, kissé megszakítva száját. Persze többen is viseltek körülötte rondább és frissebb sebeket is. Gorann körül is nézett, kezdetben a nálánál ocsmányabb teremtményeket fürkészve, majd figyelme fokozódott, s kutakodni kezdett. Szemével végigpázázta a tömeget.

Lezüllött alkoholisták, bódító gombákat szippogató függők, trágárbeszédű flótások, a vágy uralta szerencsétlenek, és persze a szégyenérzetet teljesen nélkülöző lányok, minden korosztályból.

A pulton a leányokon egyre csak kevesebb volt a ruha, és igaz, ami igaz, maguk a táncosok is egyre kevesebb számban voltak. A fokozott kívánatosság gyötörte férfiak néha csak úgy lerángattak egy-két szajhát az asztalokról, és felhurcolták őket az emeleti szobákba, hogy ott végre azt űzhessék, amiért valójában idejöttek.

– Állatok – mondta mintegy önmagának Gorann.

Dohányfüst áradt szét a teremben, s egyre erősebb fátyollá állt össze. Gorann már pusztán csak némi felhőmasszán keresztül átszűrődő sziluetteket látott, amint bódultan dülöngélnek álltó és ültő helyükben.

Csürhe.

Nem tudta, hogy miért, de vagy a sör, vagy a késői óra, vagy pusztán csak maga a körülvevő undor volt az oka, de egyre álmosabb lett. Ennyi elég volt ebből – gondolta. Lábához nyúlt, egyik kezével a pajzsát kereste, másikkal néhány ezüstöt vetett hanyagul az asztalra a sörért cserébe, s szemével a kijáratot kereste.

Hirtelen enyhe rázkódás érzete volt, ami megrázta. Kissé dobogott körülötte a padló, a korsó – benne a maradék, ihatatlan lónyállal – megingott. Felnézett. Egy hatalmas test haladt el előtte, roppant vehemens tempót diktálva. Gorann jobban megnézte. Egy tauren. Valószínűleg igazi kolosszus lehetett, mert még a taurenekhez képest is megrettentően nagytermetű volt. Igencsak sürgős lehetett neki, menetközben kasiján fellökte az orkot. Gorann utána tekintett.

– Hát hogyne – jelentette ki halkan, nem kevés szánalommal reszelős hangjában.

A tauren mozgása gyors volt, de meglehetősen labilis. A kijárat felé tartott, míg balkezével az övét próbálta kicsatolni foltos gatyáján, addig jobbkezének szorításában a vállára fektetve egy félmeztelen vérelf lány volt.

– Jó szórakozást, paraszt – eresztette el szánakozó szavait, ugyancsak suttogva.

De észrevett valamit. A lány. A lány, a tauren vállán, mintha… mintha csak… Igen. Gorann már látta: a szajha sírt. Sírt és rúgkapált.

Magadnak választottad – állapította meg, de azért tovább figyelte.

A tauren feltépte az emeletre vezető folyosó roskadozó ajtaját, és veszedelmes dübögéssel elindult felfelé a kőlépcsőn. Mielőtt viszont végleg eltűntek volna a lépcsősor zordon sötétében, az ork még látta. Igen. Határozottan látta, hogy a vérelf könnyáztatta szemei rászegeződnek, kipirult arcának minden apró szeglete kétségbeeséstől és mély, ösztönökön túlnyúló, elemi félelemtől reszket, és – ám ebben Gorann már annyira nem volt bizonyos -, de mintha a lány a szájával a „segíts, kérlek” szavakat formálta volna meg.

Ez már szokatlan – tépelődött a zöldbőrű. Az utcalányok örömmel mennek bele az ilyesmibe, elvégre a nagyobb bevétel az mindennél fontosabb. A szajhák viszont folyton bőgnek – próbálta elhessegetni a gondolatait. Viszont! Viszont olyan nem fordul elő sűrűn, sőt, szinte sohasem, hogy ilyen nyíltan, ilyen leplezetlen módon segítséget kérnek.

És ha rabszolga, és kényszersorsa ez? – vívódott Gorann. Na, de miért érdekeljen? Nem az én dolgom, nem ilyen körökben mozgom.

Az ork megvonta ugyan vállait, de nem nyughatott.

– A francba is! – mondta, immár természetes hangerővel, felpattant, majd elindult a tauren után.

Átkelt a tömegen, félretaszította az alkoholmámoros söpredékeket, majd felsietett a lépcsőn.

Az emeleten több tucatnyi ajtó. A lenti zene immár puszta eltorzult kavalkáddá lett, egész halknak mondható. Itt már nem ez a zaj zavarta, hanem a szobák ódon kulcslyukain kiszűrődő kéjes nyögések.

Melyik lehet az? – merengett feszülten.

Felváltva kapkodta tekintetét a szálkás ajtókon, közben akarva-akaratlanul leakasztotta pajzsát a hátáról, jobb kezének tenyerére pedig felillesztette fegyverét: egy párhuzamos lemezek alkotta, szíjcsatos pengetrió. Tökéletes fegyver volt. Ha ökölbe szorította kezét, a pengék hosszú karmokként nyúltak előre, mint három gyilkos tőr, a keze meghosszabbításaként.

Behunyta szemeit, koncentrált.

A vérelf, hol lehet a vérelf? – kérdezte az elemeket.

A sámánok misztikus kapcsolata a világmindenséggel nem hagyta őt cserben. Sok vérelfet érzékelt ugyan a közelben, akárcsak sok más orkot, taurent, goblint, élőholtat és trollt, de akit ő keres, az csak egy lehet. Mélyen magában érezte.

Lépteit szaporázta, céltudatosan haladt a kilencedik ajtó felé. Rámarkolt a kilincsre, enyhe nyomást adott, de az nem engedett.

Zárva.

– Takarodj, foglalt! – üvöltött ki egy mély, agresszív hang.

– Ne! Ne! – sikított a leány, és jól kivehetően a félelem rázta.

Gorann megfeszítette testét, vállával lökött egyet az ajtón, ami reccsent egy aprót ugyan, de megmakacsolta magát, és ugyan csak nem engedett.

– Azt mondtam, kotródj! – harsogta bentről a tauren. Hangja hallhatóan jóval ingerültebb volt. – Ne akard, hogy kimenjek!

– Áá… – újabb női kiáltás, majd egy pofon csattanása.

A női hang elfúlt.

Gorann lehunyta szemét, s mikor szemhéja felemelkedett, írisze vörös lángokban izzott.

Az ajtó berobbant.

– Hogy az a jó édes anyád… – dühöngte a tauern. – Most megdöglessz!

A szoba bűzlött. A sötétség szinte ellehetetlenítette, hogy Gorann időben észrevegye az arcába csapódó hatalmas kezet.

Nagyot roppant az orra. Megbódult, egy pillanatra elvesztette egyensúlyát, de gyorsan magához tért.

Újabb ütés, ezúttal viszont oda tudta tartani pajzsát, ami felfogta a rázúduló csapást. A tauren szitkozódott, kezét rázta, és a következő pillanatban már próbált elnyúlt fejének végzetes tülkeivel is hadakozni. Lehajtotta pofáját, és egyenesen az ork felé rohant.

Gorann zihált. Próbált összpontosítani, ezúttal a reflexeire hagyatkozott. Két kezével rámarkolt, s elkapta a szarvakat, nagy nehezen ugyan, de maga előtt tudta tartani és le tudta lassítani a fenevadat. Tartotta, és erőteljes ellennyomást fejtett ki, de lábai hátrafelé kezdtek csúszni a padlódeszkákon. A tauren túl erős és túl dühös volt.

A szarvak hegyes végei egyre közelebb kerültek az ork hasfalához, már-már karcolva azt. A tülkök végül átdöfték a testvértet, felsértve Gorann gyomrát. Szúró fájdalom hatolt belé.

A tauren ordított egyet, készülvén megadni a végleges döfést. Szőrös pofája nyáladzott, hangosan, horkantva kapkodta a levegőt.

Az ork egyre kevésbé bírta, a hasfalán nyílt friss vájaton keresztül kezdett elszökni ereje.

Akkor viszont hirtelen felkapta térdeit, állon találva a megvadult bikát. A tauren állkapcsa reccsent, tartása abban a pillanatban megroggyant.

Gorann újabb erőt fejtett ki. Homlokán megdagadtak az erek, s kiverte a verejték. Torkaszakadtából ordított, mikor kihúzta a tülköket testéből, s eltaszította magától a vadat. A tauren még mindig a földet nézte, s még mielőtt felegyenesedtethetett volna, az ork elrugaszkodott a földről, célzott, majd egyetlen határozott mozdulattal belemélyesztette ökléből kinyúló pengéit a vadba.

A bika fújtatott, hörgött, és üvölteni is üvöltött volna, ha a fémkarmok nem hatoltak volna át arcának egészén, végigszúrva légzőnyílásait, egymáshoz rögzítve szájának két nyílását, felsértve nyelőcsövét.

Gorann kiszabta a karmokat áldozatából, megnyitva ezzel annak torkát. Vér spriccelt a földre, a tauren pedig torkának megnyitott maradványait kezével takargatva holtan zuhant a padlóra.

A folyosón több ajtó is elhallgatott, de egyikből sem nézett ki senki. Úgy tűnik tudták már, hogy ilyenkor jobb hagyni a dolgokat.

A szoba árnyékából ekkor lépett elő a vérelf. Egy ócska, foltos, violaszín ágytakaróba bugyolálta be magát, és annak sarkait gyűrögette vörös ajkai előtt. Szipogott és remegett. Szeme alatt fekete csíkban elmázolódott a smink, sötétvörös haja kócos volt, arcán hatalmas tenyérlenyomat. Bár mezítelen testét elfedte a lepellel, de azért látszott: nagyon sovány volt.

A leány az orkhoz sietett, nyomni kezdte a hasán lévő vérző sebet.

– Hagyj, eláll ez majd magától – szólt Gorann, és durván hátra lökte az elfet.

– Hadd segítsek, megmentettél – szipogta gyönge hangján.

– Azt sem tudom, miért – vetette oda neki.

– Köszö… – a lány hangja valósággal remegett – …köszönöm!

– Egyáltalán hogy lehet, hogy … – nem tudta befejezni, semmit nem értett.

Az elfből kitört a zokogás.

Valószínűtlen helyzet. Egy szajha sírva pont az ő segítségét kéri, mire megküzd egy taurennel, és a lány csak ugyanúgy bőg. Ez nem nekem való, nagyon nem – gondolta.

Gorann felált, és elindult a földszint felé.

– Ne hagyj itt, kérlek, kérlek! – könyörögte a lány.

– De – vetette oda hanyagul.

Leért a földszintre, a kijáratot vette célba. Hasfalára odatapasztotta tenyerét, belenyilaló fájdalommal küszködött.

Háta mögött apró lábak seperték a padlót.

– Ne gyere utánam – morogta a mögötte siető elfnek.

– Tartozom neked – hüpögte.

– Dehogy. Hagyjuk. Hagyj! – gorombáskodott az ork.

Gorann kilépett a bordélyból. Az éjszaka hideg volt, komor, és magányos. Ilyenkor más sehol senki nem volt az utcákon, különösképp nem ezen a környéken. Nem indult egyből útjának. A bordélyból kiszűrődő fényre még szüksége volt. Közelebb állt az egyik ablakhoz, s beletúrt zsebébe. Egy apró, gyűrött, leszakított papírfecnit húzott ki belőle. Alaposan szemügyre vételezte. Egy kis papíros, pontosabban egy nagyobb pergamennek az egyik leszakajtott sarka. A Horda vörös szimbóluma végigfutott rajta, s derékszöget zárt be egyik szeglete.

A fény felé tartotta a lapot, s valósággal tanulmányozni kezdte. Próbálta megalkotni fejében azt az egész pergament, aminek egykor ez a kis cetli a része lehetett. Gondolataiban a megviselt fecni megnőtt, teljes téglalappá alakult, szegélyei tovább folytatódtak, és a sorok pedig valamiféle szöveget rejtettek magukban.

Az oldalszimbólumok… – erőltette meg elméjét Gorann. Az oldalszimbólumok, melyeket látott már. Túl kevésszer ahhoz, hogy megjegyezze, de túl gyakran ahhoz, hogy beleivódjon tudatalattijába.

Gondolkozz! – gyötörte magát az ork.

Megvan! Igen!

– Az meg mi? – szólalt meg a külvilág, visszarángatva a szárnyaló képzelet világából a sámánt.

A vérelf lábujjhegyre emelkedve tekintett ki Gorann válla mögül.

– Mi az a pergamendarab? – kíváncsiskodott újra a quel’thalasi.

– Mi közöd hozzá? – morogta Gorann.

Az ork hátranézett a lányra. A vérelf valami régi ruhát aggatott magára, amit valószínűleg futtában akasztott le egy szögről az előtérben. Egy mélylila köpeny volt az, olyan, amit a varázslók is használnak. Ibolyaszín, egyberészes, cifra rovásokkal a varrások mentén. Illett a lányhoz, nem volt kétség.

– Megmentettél – közölte gyámoltalanul az elf.

Gorann nem felelt, csak megvonta vállát. Nem érdekelte, ahogy az sem, miért kellett megmenteni egy szajhát, és az sem, hogy ő maga miért is tette.

– A nevem Nautika – próbálkozott szelíden.

– Nem érdekel, hogy hívnak. Csak egy lotyó vagy, nekem meg másfelé van dolgom – közölte hidegen a durotari.

A lány lehorgasztotta fejét, vékony kezeit összekulcsolta maga előtt, kissé meggörnyedt. Az ork érezte: ezúttal túllőtt kissé a célon, nyers stílusa nem éppen … nos, nem éppen…vigasztaló.

– Gorann vagyok – mondta végül.

Az elf felemelte fejét, félve biccentett egyet.

– Miért jöttél ide? – kérdezte halkan Nautika. – Nem úgy nézel ki, mint aki az örömöt keresi itt.

– Valóban nem – felelte az ork. – Én ezért jöttem – mondta, és felemelte a leszakajtott fecnit, hagyta, hogy a lány vethessen rá egy pillantást, majd visszagyűrte a zsebébe.

– És mi az? – próbálkozott ismételten.

Gorann nyelt egyet, visszafojtva az ösztönösen érkező, modortalan választ.

– Egy behívólevél sarka. Egy behívó a Horda seregeibe.

– Harcolni mész Pandáriára? – a lány megmerevedve állt, mintha valami olyanról hallott volna, ami teljesen érthetetlen, elérhetetlen, és megközelíthetetlen a számára.

– Nem az enyém. A fivéremé – válaszolta, de kezdte unni a kéretlen kérdéseket.

– És elvesztette? – folytatta Nautika.

– Nem. Ő maga veszett el. De meg fogom keresni. – Gorann összezárta tenyerét, ökle megremegett, ő maga pedig egy pillanatra a semmibe révedt.

– Veled mehetek? – tette fel szinte reszkető hangján a kérdését.

– Nem. – Az ork válasza olyan gyorsan érkezett, hogy az elf még be sem fejezhete igazán.

A durotari felöltötte sötétbarna csuklyáját, összehúzta kissé mellkasát, majd heves léptekkel megindult a sötétbe, sorsára hagyva a lányt.

A hold alig pislákolt, mintha szándékosan bújt volna meg az éjszakai felhők mögött, menedéket keresve magának a komor éjszakában. A földre vetülő kevéske szürke fény megnehezítette a tájékozódást a sziklák övezte kövecses utakon, Gorann mégis tökéletes magabiztossággal menetelt.

Neszt hallott a háta mögött, de önbizalma nem lankadt. Apró szöszmötölés, egy-egy guruló kavics hangja. Az ork csak ment tovább.

Valójában nem volt félni valója. Lehettek banditák, tolvajok, vagy akár még a Szövetség orgyilkosai is, Gorann-nak még a szíve sem vert hevesebben. Az igazság az, hogy ismerte az elemeket, remek tanára volt, sőt, mi több a legjobb. Emellett, ha az elemek valamilyen csoda folytán cserbe is hagynák, ott volt még a közelharc lehetősége is. Ha valaki rárontana az árnyékok takarta rejtekekből, akkor is meg tudná védeni magát, legyenek a támadók akár többen is.

Gorann nem lassított dinamikus tempóján, de azért fülelni kezdett. Apró léptek, amik az út egyik széléről a másikra haladtak, vagyis az, aki követi, nem akarja, hogy hátra forduljon.

A sámán beleszagolt a szélbe. A szél elárulta neki, hogy aki utána jön, nagyon siet, hogy tartani tudja a lépést, amiből Gorann arra következtetett, hogy régóta követik, és valószínűleg már …

Egy pillanat. Az ork rájött.

Megállt.

– Ne kövess! – mordult hátra.

– Nincs hova mennem – bújt elő a takarásból Nautika.

– Ehh – sóhajtotta a durotari, s folytatta az útját.

Nautika odasietett mellé, s mellette ment tovább.

– Hova megyünk? – kérdezte az elf.

– Én a Hadfőnökhöz megyek. Hogy te hová, az nem érdekel.

– Garroshoz? Úgy sem fognak beengedni hozzá.

– Nem érdekel az az őrült Pokolsikoly. Nekem ő nem parancsol – mondta kurtán az ork. – Az igazi Hadfőnökhöz megyek, Go’elhez.

– Miért keresed őt? – érdeklődött újra.

– Hallgass már! – szólt a sámán, ezúttal kissé durvábban.

Gorann nem akart róla beszélni, kiváltképp nem egy jöttment lotyóval. Nem. Ez a dolog csak rá, a fivérére, és egykori tanárára, Thrallra tartozott. Egyre ritkábban volt lehetősége beszélnie mesterével, felkeresni őt időről időre nagyobb kihívásnak ígérkezett, de muszáj volt. Most mindennél fontosabb. El kellett mondania Go’elnek a történteket, beszélnie kellett vele arról, hogy hol tart kutatásában, milyen nyomokat talált, és hogy úgy érzi, összefüggés van fivére eltűnése, és az Amebedisszián között.

Második

Miként Gorann végig sétált Orgrimmar kitaposott kavicsos útjain, újra és újra körbenézett. Keresett valamit, vagy valakit, de maga sem tudta, hogy mit. Fejét akaratlanul is lebiggyesztette, csuklyájának óvó védelmében bízva a feltűnést kerülte. Jobb ez így – gondolta.

– Az ott milyen hely? – kérdezte Nautika rácsodálkozva az egyik épületre.

– Csendet! – intette le az ork.

A lány számára az egész város hömpölygő tömege magával ragadó volt. Ahogyan a különféle lények a dolgukra igyekeztek, beszélgettek, vagy csak egyszerűen elhaladtak mellettük, valamiféle élő és lélegző, kaotikus mégis szabályozott sürgölődést fedezett fel, olyat, amiben vélhetően eddig nem volt része.

Tekintetük megakadt a közeli aukciós ház falai mellett kéregető kolduson. A tégláknak dőlve, szakadt és koszos rongyokba öltözve kérlelte a tépett fülű goblin az előtte elhaladókat, hogy a zsebükben feleslegesen csengő rézpénzekkel segítsék ki sanyarú sorsát. Tálkájában két réztallér és egy ezüst hevert, de volt még ott egy használt zsebkendő, kavicsdarabok, egy köpésfolt, és egy szottyadt paradicsom, amivel vélhetően megdobálták őt.

Gorann elmerengett a goblin láttán. Mivé lett napjaink világa? Régebben más volt. Tisztább, érthetőbb, és talán még barátságosabb is. De a változások, amik az élet velejárói, most elhozták azt a világot, amiben egyáltalán nem érezte jól magát. Orgrimmar látképe teljesen más formát öltött most, mint amik az emlékében éltek. Az épületek szegecsesebbek lettek, és rideg vaslemezek tarták zord falaikat, a népek meg… – Gorann a szavakat kereste magában – … eltorzultabbak. Garrosh teljesen átformálta a várost, olyanná, aminek ő akarta látni. Olyanná, ahol senki nem törődik a másikkal, és mindenki arcán egy különös gondterhelt agresszió tükröződik. Egyre individualistábbak, ellenségesebbek, és bizalmatlanabbak lettek az Orgrimmariak, ami kihat a Hordára. A Thrall által gondosan elszórt kultúra magvai így elfonnyadnak, pedig virágzaniuk kellene.

A sámán már nem érezte jól magát, és nem érezte otthon magát gyermekkora foszlány emlékei között, ahogyan a főváros durva falai között sem.

Elhagyván a főteret végig koslattak a Bölcsesség Völgyéig. A kis tavacska egykor tiszta vize mára zöldes masszává ált össze, partján kihaltak a növények, helyükön csak elszáradt kákafű hosszú, barna levelei roskadoztak.

Gorann odalépett a díszes totemek ölelte bölcsek elé. Mielőtt szóra nyithatta volna száját, egy barnabőrruhás, fagömbös nyakláncot viselő tauren asszony megragadta karját, és félrevonta az orkot. A totemoszlop lábánál suttogni kezdett a sámán fülébe.

– Vol’Jin keresett – mondta Gorannak Felhődal Sahi.

A durotari homlokát kiverte a hideg verejték.

– Távozz, kérlek. Neked nincs helyed köztünk – szólt rá Sahi a mögöttük bámészkodó Nautikára.

A lány tétován meghajolt, majd heves léptekkel visszasietett a kistóig.

– Köze van ennek Bainehez és a kistanácshoz, akik puccsra készülnek Garrosh ellen, igaz? – folytatta halkan Felhődal.

– Meglehet – vetette oda flegmán Gorann. – Most nem ezért jöttem.

– Nem intézheted el ennyivel. Alig néhány hete, hogy a Horda betette Pandáriára a lábát, de Pokolsikoly máris fegyverek után kutattat és ásattat az új kontinensen. Bölcs dolog beleártani magatokat egy őrült harcába?

Az ork nagyot nyelt. Pokolsikoly máris fegyverek után kutattat és ásattat az új kontinensen – ismételte magában.

– Engedd, hogy beszéljek Go’ellel! – mondta látszólag mit sem törődve Sahi intelmeivel.

– Legyen – csóválta a fejét a tanító – de Gorann, gondolkozz!

– Úgy lesz, de most beszélnem kell Thrallal – ismételte nem tágítva.

Felhődal kinyújtotta tenyerét, az ork pedig belehelyezte sajátját. Lehunyták szemüket, s koncentráltak.

A tudat szárnyalt. Felhők felett, hegyeken túl, erdőkön át, vizek mentén, s még tovább. Azeroth zöldellő mezei, sötét barlangjai, jeges csúcsai, kihalt sivatagai mind-mind egyszerre peregtek le Gorann szeme előtt, mígnem az óceánok kavargó tornádói a maguk zabolázatlan tombolásukkal segítettek eltalálni Go’el tudatához.

Gorann egy szobában találta magát, ahol a földön ült lábai keresztbe vetve, törökülésben. A szoba sarkai nem látszottak, zavaros homályba vesztek szélei. Az ékek és illesztékek körülötte minduntalan vibráltak, önmagának érzékei pedig cserben hagyták. A kapcsolat létrejött.

– Rég kerestél már fel, Szélszellem Gorann – szólalt meg előtte egy ismerős hang.

A szüntelen rezgés fátylas takarásából Thrall lépett elő. Szélszellem szívére hirtelen egy rég elveszett nyugalom és béke telepedett.

Go’el üdvözlőn széttárta kezeit, enyhén nevetett. Mosolya a régi idők szebb napjaiból fakadt.

– Mesterem – biccentett Gorann.

– Most is gyötrődsz – jegyezte meg a régi Hadfőnök. – Nyughatatlanságod azóta sem csillapodott, jól gondolom?

– Eltűnt a fivérem, s nyomozni kezdtem, ahogy mondtad – felelte higgadtan, de bensője már égett a vágytól, hogy mindenről beszámolhasson.

– Még mindig fivéredként emlegeted – nyugtázta Thrall.

– Csak mert nem volt édestestvérem, vele nőttem fel – heveskedett Szélszellem. – Anyám átélte a pokolok poklát, bejárta a világokat, kihordott, de belehalt a szülésbe, apám még az első háború idején megtébolyodott a démoni csábítástól, ők pedig troll létükre magukhoz vettek, felneveltek, és Vanjul pedig öccseként szeretett.

– Tudom, Gorann. Megértem kötődésed azokhoz a trollokhoz, hisz családot adtak neked – válaszolta barátságos színezettel a hangjában Go’el. – Felneveltek téged, sajátjukként szerettek, és Vanjullal együtt hozzám adtak titeket, hogy sámánizmust tanuljatok, ez jól is van így. Az viszont nincs jól, hogy szabályokat szegtetek pusztán azért, hogy felleljetek valamit, ami talán nem is létezik.

– Ha az Amebedisszián nem létezik, akkor te magad miért kutattad korábban? – erősködött Gorann.

– A nyár telét éltük. A sötétség korát. Halálszárny mindent elpusztított volna, és kétségbeesésemben én is legendákat kezdtem kergetni – ismerte be bölcsen Thrall. – De felhagytam vele és más megoldást kerestem, nem ragaszkodtam makacsul egy képzelet szülte mondához. Sokat kutattátok a mítoszt, és nem adtátok fel. De ha létezne az Amebedisszián, én megtaláltam volna.

– Akkor még nem tudtunk Pandária létezéséről – vitatkozott Szélszellem. – Most viszont felbukkant egy ősi hely, ahol milliónyi titok és rejtély van, és mi Garrosh első tette? Elkezdi feltúrni a földeket, és mindenféle elveszett és legendás fegyverek után kerestet. Vak vagy, mester, ha nem látod meg az összefüggéseket.

Go’el szigorúan végigmérte az előtte ülő orkot.

– Bocsáss meg – szegte le fejét Gorann.

– Ne akarj újra Garroshal viaskodni – intette őt. – Emlékezz mi volt legutóbb! – Thrall kinyújtotta mutatóujját, és finoman végig húzta a Gorann szemét és száját összekötő heg mentén.

– Pokolsikoly csalt, és gyáván győzött le – sietett a válasszal, mintegy saját becsületét védve. – De nem kerülhetem meg őt.

– Miért ne kerülhetnéd? – értetlenkedett Thrall. – Mindig mondtam neked, hogy az eszed élességével kárpótolt téged az ég a modorodért. Megtalálod a bölcs utat.

Szélszellem nem mosolyodott el. Kicsit sem.

– Elmentem egy bordélyba. Abba, ahol vélhetően utoljára látták Vanjult. Az egyik sarokban a szemét közt találtam egy leszakított behívólapot, pont olyat, amit háborúkkor állítanak ki.

– No, és? – kérdezte Go’el.

– Pandáriára még a hivatalos sereg sem ért oda mind egy szálig, mégis kötelező sorbehívókat osztogatnak? Akkor én miért nem kaptam? Miért nem kapott senki más?

– És úgy gondolod, hogy Vanjul kapott egyet? – kérdezte Thrall – Ennek semmi értelme nem lenne.

– Garrosh tudott Vanjullal való kutatásomról, az Amebedisszián kapcsán – folytatta Gorann. – Tudta azt is, hogy te magad nem találtad, de mi nyomon voltunk, és arra jutottunk, hogy lehetnek Azerothnak olyan tájai, amik nincsenek feltérképezve, azért nem leltük meg sehol. Az ősi könyvek írásai mindenféle teremtményről nem zárta ki ezt – Szélszellem szavai lassultak. – És láss csodát, a ködből egy teljesen új kontines bukkant elő, vagyis igazunk volt. Eztán Garrosh lehetőséget látott az ottani rejtélyekben. Nálam nem próbálkozott, hisz régi viszályunkból adódóan sejtette, hogy nem bírna rávenni, hogy segítsek neki. Nem. Pokolsikoly ezért behívót küldött Vanjulnak, hogy felhasználhassa tudását és meglelje a fegyverek legnagyobbikát, az Amebedissziánt.

– És gondolod, hogy fivéred önként belement volna ebbe? – Thrall próbálta bagatellizálni a hallottakat, de szöget ütött fejében a dolog.

– A meghívó nem egyszerűen össze volt tépve. A sarka le volt szakítva, és nagyon megviselt volt. Szerintem Vanjul nem ment bele, ezért elrabolták, és most Pandárián van.

– Pokolsikoly a Horda érdekeit nézni – Go’el legyintett egyet, de koránt sem volt oly határozott ez a mozdulat, mint szerette volna. – Még ha nem is mindig értjük meg őt, biztosan állíthatom, hogy nem raboltatna el senkit a Hordából. És nem ette meg eszét holmi mese egy titkos fegyverről. Garrosh ha kerestet is valamit, az nem az Amebedisszián, hidd el nekem, Gorann!

– Pokolsikoly nem a Horda érdekeit, hanem a sajátjait nézi. Meg fog bukni, ha így folytatja – Szélszellem felállt.

– Bainre, Vol’Jinre, Sylvannasra és az általuk tervezett felkelésre gondolsz? Azt hiszed, nem tudok róla? – mondta leleplezőn Thrall.

– Most nem róluk van szó, mesterem. Hanem fivéremről és az Amebedissziánról. Ha létezik, és Garrosh megtalálja, akkor elfoglalja a világot, kiírt mindent, amit fenyegetésnek érez, és ez egész Azeroth vesztét jelentené.

– Mit akarsz tőlem? Elhiheted, hogy ha ilyesmi szóba kerülne, azt nem hagynánk – felelte Go’el.

– Azt akarom, hogy a Földiek Gyűrűje védje meg Pokolsikoly Grom megvadult gyermekétől földjeinket és otthonainkat – jelentette ki mit sem tétovázva Gorann.

– A Földiek Gyűrűjét nem vonom bele ebbe. Túl sok a feltételezés. Én magam viszont utána nézek majd, ígérem – bólintotta Go’el.

– Az nem elég! – emelte fel hangját Szélszellem.

– Most menj, és hagyd rám a többit – szólt Thrall tekintélyparancsoló hangsúllyal. – Ne menj Pokolsikoly után, keress más nyomokat! Ígérem neked, ha Garrosh sajátjaink ellen vonul, én magam végzek vele.

– Igen, Go’el. Bocsáss meg! – Gorann lehunyta szemét, és biccentett.

Mire felvonta szemhéjait, már újra önmaga volt, s Felhődal Sahi állott előtte.

A tavacska döglött halak szagát árasztotta, és nem is érdemelt jobb bánásmódot annál, minthogy Nautika köveket dobáljon bele. A megtört felszín hálátlan buborékokkal felelt, és minden egyes mélyre süllyedt kőért felkavarodott iszappal próbált egyre riasztóbb képet ölteni.

Nautika vállára hirtelen erős kezek súlya nehezedett. A lány megborzongott egy pillanatra.

– Mehetünk – közölte ridegen Gorann.

– Hova megyünk? – érdeklődött ártatlanul a quel’thalasi.

– El innen. Nem tudom.

Gorann csalódottan kezdett ballagni a visszaúton. Ne csinálj semmit… ez a tanács – elégedetlenkedett magában. Túl sok volt ez, mégis oly kevés, és semmitmondó. Felesleges információk céltalan halmaza, ráadásul régi sebek hirtelen feltépése… A kutatás az Amebedisszián után, a becstelen párharc Garroshal, ráadásul említőlegesen ugyan, de mégis csak szóba jött gyűlölt apjának, Karroch nevének megsavanyodott emléke.

– Figyelj csak! Szerintem követnek – jegyezte meg félve Nautika, kihúzva Gorannt a kesergésből.

Szélszellem hátrafordult. Alig néhány méterre volt már tőlük egy fekete köpenybe burkolózott alak. Lóháton érkezett, vállai mögül kivillant egy hosszú vasmarkolat, ami a hátára felkötött vaskos pallos félelmetes része lehetett.

Gorann ujjai körül egy apró tűzgolyócska kezdett forogni, készülvén az esetleges harcra.

Nautika elvonult, teljesen elbújva az ork háta mögé.

Az alak hevesen jött, szélsebesen vágtatva, gyorsan átszelve a kettejük lévő távolságot. Megérkeztekor alig volt távolabb, mint amire az ork ki tudja nyújtani a karját. Az alak leugrott a nyeregből. Arcát kezdetben csukja fedte, de azt egyből hátralökte fején.

Egy élőholt volt az. Csontos arcának oldalszegletein ősz szálak formálta szakáll futott végig. Hidegkék szeme gyéren pislákolt, koponyájának felületén apró barnás pettyek mutatkoztak, ami a lordaeroni népek esetén az időskor jeleiként voltak ismertek. Arca egyszerre volt félelmetes, és barátságos.

– Szélszellem Gorann – mondta reszketős torokhangon, és mélyen a sámán szemébe nézett.

A durotari fellélegzett, az öklét körbe táncoló parázs egyből levegővé vált.

– Torva Mortem – derült fel Gorann –, vélhetően Azeroth legidősebb halállovagja. Rég láttalak, öreg barátom. Mióta is?

Nautika előjött izmos rejteke mögül, de nem mert megszólalni.

Mortem egy ideig méregette a lányt, aztán újra az ork felé fordult.

– Túl régóta, túlontúl rég. És ennek örömére most újfent ki kell húznom azt a zöld seggedet a bajból – jegyezte meg amolyan sajátos, szigorú intelemmel.

– Hogy érted ezt?

– Ezt a kis lotyót keresik – mutatott görbe, csontos ujjai egyikével Nautikára, és megbökködte a lány duzzadt mellkasát. – És nem mellesleg téged is. Egy tucat katona van a nyomotokban, és ide tartanak.

– Micsoda? – sipákolta a quel’thalasi.

– Geren’marr vérdíjat tűzött ki a fejetekre, és harcosokat küldetett utánatok – felelte fejét csóválva az élőholt.

– Ki az a Geren’marr? – csodálkozott el Gorann.

– Ő az … – Nautika hangja elakadt.

– Ő a gazdája – vágott közbe a halállovag, teljesen érzelemmentes hangszínnel. – Úgy hallom, szép kis felfordulást csináltál egy bordélyban. Megöltél egy… nos vendéget, és megszöktettél egy szajhát, aki valaki másnak a tulajdona volt.

– Ó, azt a büdös…

Szélszellem szavait ismét félbeszakította a lovag:

– Erre most nincs idő, gyertek, kijuttatlak titeket. Később megbeszélünk mindent.

Mortem egymozdulattal visszaült csontvázlovának nyergébe, fejébe húzta a csuklyáját, megragadta a lány gyönge kezeit, és felrántotta maga mögé. Hátrafordult, megrántotta a kantárt, és vágtatni kezdett.

Gorann futásnak eredt utánuk. Három-négy lépés után égkékek villanó fénysugarak vették körül testének egészét egy pillanatra, majd eztán már egy felborzolthátú, vadul rohanó, hófehér szellemkutya alakjában követte az élőholtat.

A paták rettentő dobogása és a mancsok zabolázatlan váltakozása makacsul kavargó port kevert fel. A szellemkutya és a lovas féktelenül szelte az utcákat, levágva a kanyarokat, rejtekutakat keresve, elhagyatott sikátorokat használva. Nyomukban feltűntek már a felfegyverzett bérencek, csaholó ordasaik hátán. A fekete farkasok és az őket hajtó zsoldosok ugyancsak vették az akadályokat, de a hirtelen ívek és kanyarok lemorzsoltak közülük egyet-kettőt.

Mortem füle mellett nyílvesszők szisszentek el, de egyik sem talált.

Átsuhantak a szélösvényeken, egész Orgrimmar Goblin-nyomornegyedéig. Ott éles jobbkanyart vetettek, és tovább rohantak előre.

Az orgyilkosok szintén befordultak a Goblinok lakta övezetbe, és folytatták a hajszát. Szem elől vesztették ugyan üldözöttjeiket, de nem fékezték meg vadkutyáikat, lévén: nem sok irányba mehettek. A Lelkek Völgyén átvágtattak, egész a hídig, majd ki a városból, át az Északi Sivatagra. Ott a pusztának üres látványa fogadta őket, néhány sodródó ördögszekér, pár száradó kaktusz, de semmi más.

Gorann tudta, hogy a zsoldosokat lerázták ugyan, de csak ideig-óráig, talán perceik sincsenek, míg visszafordulnak.

– Most merre? – kérdezte a szellemkutya.

– Ki a városból a főkapun. Elmegyünk egy pár napig, megvárjuk, míg az egész elfelejtődik, és visszajövünk. Ahogy régen is tettük – felelte az egykori szebb időkbe veszett vigyorral arcán az öreg halállovag.

A főtérig rohamléptekkel haladtak, de ott elvegyülvén visszafogták az őrült tempót. A kijutás a városból gyerekjáték volt, a tömegbe olvadva, s eggyé válva annak zsibongó masszájával oly könnyed volt, mintha nem lett volna mitől tartani. De Orgrimmar előtt már keresték őket a fegyveresek.

– Megkerülték a várost – suttogta az ork, amikor kiszúrta az egyiket.

– Akkor erre! – felelte Mortem, s balfelé, a kikötők irányába haladó útra állt rá.

Lassan, összegörnyedve, félőn ügetve hagyták, hogy az áramló lények természetes módon elfedje őket.

– Ott! Megállni! – hallották maguk mögött.

A tömeg szétnyílt, hármuk körül tiszta kört formáltak.

Egy pillanatra körbe bámultak, majd feleszméltek.

A vágta folytatódott, végig az úton. Pár szisszenő nyílvessző, néhány kurta ordítás. A nyílt terep engedte, hogy Mortem lova kiadja magából minden felgyülemlett erejét, ahogy azt is, hogy Gorann szellemfarkas alakja végre igaz valójában elszabaduljon. A bérencek nem érték őket utol, s már a lőtávolsághoz is messze voltak, de hátra tekintve a halállovag láthatta, hogy nem adják fel. A válla fölött a zsoldosok már csak parányi porszemek voltak a részszín Durotar homályosodó képében, de a hajsza az idők végezetéig folytatódott volna.

Növelték a sebességet, bele sem gondolva a „hova”-kérésébe.

Már elérték a kikötőt, mikor visszatért józaneszük, de a móló fogságában nem volt már visszaút. Nem. Akkor elkapnák őket, hisz nem adják fel.

A messzeségben újra látszottak az üldözők kibontakozó sötét alakjai.

– És most? – kérdezte Gorann.

Mortem körbenézett, megoldást keresve. Feltűnt neki egy épp induló hajó, amiről alig most vették le az utolsó kötelet is, és immár semmi nem rögzítette azt a szárazföldhöz.

– Arra! – mondta az élőholt.

Odarohantak a móló végéhez, a halállovag megsarkalta lovát, ami nagyot ugrott. Gorann ugyancsak elrugaszkodott a földtől, és így mindannyian még a pár méterre lévő, de már megindult hajó fedélzetén találták magukat.

Nagy dobbanással érkeztek.

A matrózok, és legénység minden tagja értetlen pillantásokat vetett rájuk, meghökkentségükben egy percre hezitáltak.

Két goblin szaladt oda hozzájuk, a többiek közül meg aki tehette, közelebb lépett és bámészkodott.

Gorann visszatért ork alakjába. Tüdeje zihált, levegő után kapkodott a hajópadlón.

– Hozzatok törölközőt, és gézt! – kiáltotta a legénység közül valaki.

– Minek az? – kérdezte Mortem.

A háta mögül a lóról ekkor, mintegy zsák, úgy zuhant a fedélzet padlógerendáira Nautika. A lány hátából egy nyílvessző állt ki.

Gorann felegyenesedett, még mindig nagyokat nyelt, de gyorsan lépett oda az elfhez. Nézte a sebet, s vizsgálni kezdte.

A part egyre távolabb volt, a kikötőt már elkezdte felfalni a távolság.

– Hova megy a hajó? – kérdezte mellékesen az egyik goblint az ork.

– Hát ahova minden hajó mostanában. Pandáriára…

Harmadik

Valóságos égszakadás volt. A másfél hét alatt, melyet a tengeren töltöttek, egyszer sem volt ilyen vihar, ámbátor ez a mostani minden addigi derűs napért bosszút állt, s igaz valójában mutatkozott meg. A viharban egy, a hajóról felreppent apró goblin hírvivő kopter küszködött a túlélésért.

A bárka csak úgy ingott. A hullámok formálta dühös vízfodrok ezernyi pörölycsapásként zúdultak a kereskedőhajó oldalpallóinak, megrengetve a goblin naszád egészét. Az égbolton gyilkos szikrák gyűltek, s baljós dübörgéssel cikáztak végig a felhőktől a megvadult tengerig. Kavargott a víz, az eső kopogó kavicsként szórta meg Nautika kabinjának vékony ablakát.

Torva Mortem és Szélszellem Gorann a szoba sarkában álltak, s elfojtott sajnálattal tekintettek le az ágyban fekvő vérelfre. A petróleumlámpában egy gyenge, a befúvódó szél ingatta láng próbálta bevilágítani a kabint, ám pusztán csak elnyelődő félhomályra futotta belőle.

Nautika láthatóan szenvedett. Verejték áztatta egész testét, néha megrázkódott önmagában, és másfél hetes kábulata arról tanúskodott, hogy a lány már az élet és a halál közti állapotból csak a végzetes módon kerülhet ki.

– A seb már nagyon elmérgedhetett, hagyd őt sorsára, Gorann! – mondta halkan a halállovag. – Rá már egy szebb élet vár, ahol nincs ennyi szenvedés.

Gorann nem hagyta. Folyamatosan beszélt az elemekhez, napról napra újra és újra szólította a természet életet adó erejét, a gyógyulás reményében. Szólt a Vízhez, hogy áramolják szét a tiszta energia a lány testében. De a Víz nem válaszolt. Szólt a Szélhez, hogy állítsa lábra, s emelje fel testét. De a Szél nem válaszolt. Szólt a Földhöz, hogy miként egykoron megformálta a hamuból, most úgy emelje fel ismét az elfet. De a Föld nem válaszolt. Gorann szólt a Tűzhöz is. Kérte, hogy adjon izzó erőt és egészséget. De a Tűz sem válaszolt.

Gorann fújt egyet, összeráncolta homlokát, szíve a haragtól hevesen vert. Kínzó kesergéssel vegyített mérges pillantást vetett Mortemre, majd kiviharzott a szobából, és csak egy nagy ajtócsattanást hagyott hátra.

Mortem közelebb lépett az ágyhoz.

– Gyerünk, küzdj leány! Ha nem akarod a könnyebbik utat választani, akkor küzdj! – mondta fejét csóválva, s végigsimított az elf patakzó homlokán.

A napokon át tartó álom belülről feneketlen mélységeket öltött, ám kívülről nagyon is éber volt és létező. Mortem nem tudta, min mehetett keresztül a quel’thalasi, de biztosra vehette, hogy a poklok poklát éli meg. Folyton reszketett, rángott, beterítette az izzadság, egy ideig még a szája is habzott. A napokban pedig elkezdett magában beszélni, ez a legújabb. Időről időre levetkőztették, és átdörzsölték ugyan nedvesszivaccsal gyenge testét, de ez sem segített sokáig.

Méregbe mártott nyíl lehetett, mely most szétárad a leány ereiben – gondolta az élőholt.

Hamar reggel lett. Egyik pillanatról a másikra történt, hogy a vihar elült, s eggyé vált a horizonttal, de azért még hátra hagyta maga mögött a sötét viharfelhőket, melyek eltakarták a napot – mintegy jelzésképp, pusztító erejére figyelmeztetve.

Torva Mortem ma is visszatért Nautika kabinjába. Halkan nyitott be, szinte lábujjhegyen közeledve, de aztán mégis rohanva lépett oda az ágyhoz. Nautika forgott, szája sarkán ismét fehéres habbuborékok gyűltek, s kifolytak végig arcára. Szeme nyitva volt, de csak vérágas szemfehérje látszott, pupillái fennakadtak, és úgy remegett bele. A halállovag próbált ismét végig simítani rajt, de akkor Nautika kapálózni kezdett. Hadonászott, csapkodott, és sikított is.

Mit láthat szegényem e végzetes lázálomban? – kérdezte magától a lordaeroni.

A vérelf lerúgta magáról a takarót, ide-oda vergődött. Fehérneműje teljesen átvizesedett, saját körmének karcolásai borították hasfalát.

– Magasságos ég! – ámult el megbénulva Mortem.

Rázkódott, vibrált és csapkodott a lány. Sikított és üvöltött.

Aztán hirtelen megállt.

– Rendben, megfogadom – mondta a semmibe Nautika.

– Hogyan? – kérdezte értetlenül az élőholt.

– Engedelmeskedem – bólintotta a lány.

– Mit beszélsz? – ismételte Mortem.

Nautika szeme leszállt, ajkait becsukta, felült az ágyban, s gondtalanul letörölte homlokát. Ajkai ismét csókvörösek voltak, bőrének színe több árnyalatot javult, szinte még – addig kócos és zilált – hajkoronája is kisimult, mintha semmi baja sem lett volna nem egészen egy perccel ezelőtt.

Mortem csodálkozva ámult, fonalat vesztve, bambán lesett maga elé.

– Mit… hogyan? – nyögte ki végül tőle szokatlan, magas hangon a lordaerni.

Nautika arcára az élőholtéval hasonlatos értetlenség ült ki. Körbetekintett, végigtapogatta testét, majd magához szorította a paplant, s üresen bámult.

– Mi történt? – kérdezte a halállovag.

– Fogalmam sincs – felelte tökéletes telítettséggel hangjának színében a lány. – Meggyógyultam.

– Egész eddig halálodon voltál, s most hirtelen jobban vagy – összegezte hitetlenül, szemeit fel-le kapkodva Mortem. – Mit láttál? Kihez beszéltél?

– Nem tudom – mondta egyszerűen. – De meggyógyultam.

– Mutasd a hátad, fordulj!

Nautika hátán az addig gennyedző váladékot pumpáló seb most mindösszesen egy apró csípésnek látszott.

– Szólnom kell Gorannak. Meg kell ezt értenünk, azonfelül nagyon aggódott ő is – tért észhez elképedéséből az Elhagyatott lovag.

– Aggódtatok? – a vérelf utánanyúlt, s megfogta Mortem kezét.

Az élőholt nézte, és egy különös, meleg ragaszkodást vélt felfedezni. Ez a lány valószínűleg minden érzelmet és emberséget nélkülözött mindezidáig – gondolta.

– Igen – felelte röviden. – Én is és Gorann is.

– Úgy vettem észre, őt nem igazán érdekli senki.

A halállovag elmosolyodott, és leült az ágy szélére.

– Goromba, durva, és sokszor sértő a modora, ez nem vitás – szögezte le Mortem, de a mosolya nem szűnt. – De nála hűségesebb, széleslátásúbb és okosabb orkot nem ismerek. De annak, hogy sokszor hajlamos modortalannak lenni, hidd el, megvan a maga oka.

– Nem mindig volt ilyen, igaz? Ha belülről is kerülnék az érzelmek, akkor nem segített volna nekem megszökni.

A lány felhúzta lábait, vékony combjait elfedte a rongyos paplannal. Térdére fektette karjait, arra pedig állát. Csak ült, és hallgatta az öreg Elhagyatott meséjét. Meséjét egy másik világról, és meg egy másik orkról, mint akit ő megismerhetett.

– Régen minden más volt – kezdte el Mortem. – Régebben még sokkal egyszerűbb volt, ami mára már túl bonyolult. Volt értelme az értelmetlennek, és volt célja a napoknak. Régen mind a hárman jóban voltak. Mind a hárman: Gorann, Vanjul és Garrosh. Vanjul és Gorann igaz testvériséget képviseltek. Szebb napok, szebb testvériségét. Egy családként éltek, fivérekként járták Kalimdort. Egy napon Thrall egy barnabőrű orkkal tért vissza, aki kezdetben nem nagyon találta helyét Azeroth Hordájában, de Gorann és Vanjul barátukká fogadták, és így az ifjú Pokolsikoly megtalálhatta azt, amit keresett. De persze ez – amint tudjuk – nem volt elég a külhoni orknak. Garrosh eltávolodott és egyre inkább a harcokra összpontosított, nem pedig arra, amit addig Thrall vagy épp Szélszellem képviselt. És ott volt még az Amebedisszián is.

– Mi az az Amebedisszián? – vetette közbe kérdését Nautika.

– A legendák szerint egy fegyver, mellyel egyetlen más fegyver sem ér fel. Az ősi könyvek úgy tartják, az Amebedisszián nagyobb minden mágiánál, minden varázslatnál. Azt mondják a mítoszok, hogy a démonok korából való, és képes legyőzni a sárkányokat is. És éppen ezért kereste anno maga Thrall is. Halálszárny felütötte a fejét, hát Thrall megoldás után kutatott, amit az Amebedisszián jelentett neki kezdetben. Garroshal, Gorannal és Vanjullal együtt keresni kezdték az Amebedissziánt, és bár sok nyomot találtak, végül azt magát sehol nem lelték fel.

Mortem nagy levegőt vett, megbizonyosodván arról, hogy a lány figyelme nem lankadt, majd folytatta:

– Thrall bízott a kutatásban, de csalódnia kellett. Az idő szorított, és más megoldást kellett keresnie Halálszárny ellen. Garrosh elfoglalt volt a Horda újabb harcaival, így ő sem pazarolta idejét, de ő Thrallal ellentétben nagyon is hitt az Amebedisszián létezésében. Sokkal később aztán legyőzték Halálszárnyat, de Pokolsikoly nem érte be ennyivel. Magához hívatta Gorannt, hogy Hadfőnökeként számon kérje rajta az ősi fegyver hollétét. Ekkor már egy egész más Garroshhal találta magát szembe Szélszellem. Gorann elmondta, hogy a nyomozás arra jutott, hogy lehetnek feltérképezetlen részei Azerothnak, de a Hadfőnököt végül nem ez érdekelte a találkozón. Nem. Azzal volt elfoglalva Garrosh, hogy a találkozóra miért vitte magával Gorann Vanjult. Erkölcstelennek, gusztustalannak és undorítónak titulálta a testvériséget, melyet egy ork és egy troll kötött. Parancsolta Gorannak, hogy hagyja el a trollt, ezzel együtt korábbi családját is, aminek természetesen igencsak sajátos módon adott hangot. Szélszellem ezt persze nem viselte könnyedén. Szó szót követett, és Pokolsikoly elfajzottnak nevezte őket és korcsként jellemezte a trollok egész nemzedékét – beleértve Vanjult is. A fajgyűlölet teljes mértékben elharapózott a Hadfőnökön korábbi barátai láttán.

– És aztán? – érdeklődött Nautika.

– Gorann nem tűrte, hogy becsmérlik családját és ott a teremben kihívta Garrosht egy Mak’Rogahn-ra. A párbaj megkezdődött. A küzdelem hosszan dúlt. Pokolsikoly dühe egyre mélyebbről fakadt, de Gorannon nem tudott kifogni. Koránt sem, hisz őt maga Thrall oktatta. Szélszellem aznap a földre terítette a Hadfőnököt. De nem végzett vele. Amikor viszont Gorann elrakta fegyvereit, Garrosh felkelt, ordítva és gyűlölettől fűtve odarohant a sámánhoz, és végezni akart vele. Gorann hátrált, de nem elég gyorsan. Pokolsikoly egy hosszú, véres csíkot húzott az arcára a szemétől egész a szájáig. Ekkor az ottlévők közbeléptek, és így nem lett több a párharcból. De Gorann oly csalódással volt kénytelen szembe nézni, amire nem számított. Ez után már nem volt más neki, és mivel a Horda már nem érdekelte, csak Vanjulra és az Amebedissziánra koncentrált. Persze Pokosikoly számított rá, hogy Szélszellemék nem adják fel a kutatást, és magának akarta a fegyvert. Gorannék nem találták meg, de a többit már tudjuk. Pandária felbukkant, Garrosh ásattat, és Vanjul eltűnt.

– Hű – csodálkozott el Nautika.

A lány nem akarta, hogy véget érjen a történet. Kellemes volt számára hallgatni a meséket egy másik korból, mely az ő életéből kimaradt, és így – még ha abszurd is – talán a részesének érezheti magát.

– Nem lehetett könnyű neki – mondta az elf.

– Nem bizony – értett egyet Mortem. – Sok kijutott neki, ha gyötrődésről van szó. Ott van például az apja, Karroch. Gorann sosem tudott megbékélni Karroch tetteivel, dacára annak, hogy ő maga sosem szembesülhetett vele. Ezen erkölcstelen és durva dolgok, melyet Karroch a démoni csábítás miatt követett el, de akkor is elkövette, Gorann pedig a magáénak érzi a felelősséget. Sötét utálat telepedett szívére, mely azóta is fertőzi, ha az apja szóba került, ezért kérlek, ne említsd neki soha.

– Rendben, ígérem – bólintotta a vérelf. – És te miért voltál épp akkor Orgrimmarban? – kérdezte megelőzvén, hogy véget érjen a történet. – Ha jól tudom, az Elhagyatottak nem igazán szeretnek ott tartózkodni, mióta Garrosh a Hadfőnök.

– Hát igazad van – merült bele ismét Mortem. – Az ork-élőholt kapcsolat nem igazán gyümölcsöző mostanság. Na meg persze ott vannak a folyamatos harcaink odahaza a worgenekkel szemben is. Ugyanakkor annak is megvan az oka, hogy én éppen akkor, éppen Orgrimmarban voltam. Csőbe húztak, már tudom.

Az élőholt kissé elfordította fejét, a falon lévő kis pontok valamelyikére összpontosított, elmerengésében még kékes szemei is hűvösebben izzottak.

– Sokáig gyanakodtam Sylvanas úrnő újonnan kinevezett tanácsosára – folytatta egész komolyan. – Nem volt semmi nyoma azelőtt, hirtelen bukkant fel, ki tudja, honnan. A tanácsos azelőtt nem volt ismert, de mikor megmutatkozott az úrnő főtanácsadójaként, már nem kívánta senki sem kérdőre vonni ereje miatt. Túl nagy volt az ereje, ezt sokan éreztük. Túlontúl sok energia összpontosult benne egy egyszerű sötétvarázslóhoz képest. Az úrnő persze nem vette észre, az említett háborúk miatt még örült is neki. Sylvanas a megválasztására csak annyit mondott, hogy ritka tehetség, aki felemelkedett sanyarú sorsából, mint egykoron ő maga is tett. A semmiből jött varázsló így aztán túl nagy hatalomra tett szert, és ez nem volt rendben. Egy napon sikerült félrevonnom, és kikérdeznem. Olyan kérdéseket tettem fel neki fajunkkal kapcsolatban, melyekre rosszul, vagy egyáltalán nem tudott felelni. Mélyen belenéztem a szemébe, emlékszem minden mozzanatára. Szemgödreinek üres sötétségére, pofájának gonosz csontjaira, elkendőzött arcának sötét bűzére.

Mortem ajkai szétváltak, és egy percre úgy tűnt, mintha rémület fogta volna el az elkendőzött arcú varázsló emlékei nyomán.

– És aztán? – kérdezte Nautika.

Mortem visszatekintett a lányra, majd könnyedebben folytatta:

– Szóltam neki, hogy jelenteni fogom az úrnőnek azt, hogy semmi Elhagyatottakkal kapcsolatos bizalmi kérdésre nem képes felelni. Érdekes módon még aznap kaptam egy, a nagytanács viaszpecsétjét viselő pergament, hogy Orgrimmarba kell utaznom még azon éjjel, mert kell valaki, aki gondoskodik a léghajók sikeres megérkezéséről. Micsoda felesleges parancs. Mondvacsinált ürügy. De nem tehettem mást, nem szeghettem meg a parancsot. Aztán a léghajóval megérkeztem rá egy hétre, s mikor visszaindultam volna, akkor láttam egy kifüggesztést arról, hogy üldözik egy régi barátomat, Gorannt. A többit pedig már tudod.

– Régről ismered Gorannt? – sürgette a vérelf.

– Régről – felelte szórakozottan. – Együtt szolgáltam még vele a Csatadal Szurdokban. Az éjelf fronton, hol a Csatadal klán egykori lobogói még a mai napig szüntelen figyelik a harcokat a területekért. Megmentettem ott az életét, majd aztán, hogy nehogy adósom maradjon, még aznap ő is az enyémet. – Mortem elmosolyodott. – A fronton kialakult barátságok a legszorosabb kötelékekként szolgálnak, ezt elhiheted nekem.

A hajótest mélyén, a rakterekben egy gyertyás világított. Gorann maga előtt tartotta a mécsest, mely erőtlen fényével világította meg a rakomány kamráinak falait. A sarokban pókháló, az oldaldeszkákon penész. Az áporodott dohszak szétáradt az egész raktárban. Mindenütt ládák, dobozok és kisebb tárolók hevertek. Az ork a lovat kereste. Mortem lovát, akit lehoztak ide a goblinok, mondván – itt jó helye lesz. De másfél hetet hogy húzhat ki egy ló – még ha élőholt is – a légtelen, tömör penésszagban, oly mélyen, hova még a fény sem tud beszökni.

Gorann odalépett a hajó oldalait alkotó öreg pallókhoz. Nem túl nagy ez a bárka? – vert éket ezen apró, mégis ágaskodó kérdés elméjében. Úgy értem – folytatta merengését -, hogy egy független kereskedőhajóhoz képest termetes egy darab.

Gorann végigsimított a deszkákon. Miként keze finoman végigsiklott a zöldesfekete görcsötökön, újabb gondolat hasított agyába. A hajó már egész vénlány lehet. Öreg. Túl öreg ahhoz, hogy goblinok birtokolhassák, elvégre a Horda nem adományoz szívesen hajókat egy olyan faj képviselőinek – legyenek noha régi kereskedőnépek is – melyek alig több, mint két évvel ezelőtt csatlakoztak sorainkhoz.

Ez már nem volt egészen… világos. Valahogy nem volt kerek a sámán számára, és ha van a világ dolgainak olyan nézőpontja, melynek lencséjén át összefüggések találhatók, hát akkor az Gorann nézőpontja is volt.

Egy nagy és öreg hajó goblinok kezében – összegezte magában. Ismételte újra és újra, hátha van valami, ami ott lebeg előtte, csak nem képes megmutatkozni, de többet tudva valamilyen formát ölt, és az egésznek értelmet ad, vagy akár csak egyszerű magyarázatot.

Több információ kell – állapította meg. Szemei körbejártak, kapaszkodókat keresve. Mély koncentrálásában összehúzta szemhéjait, enyhén hunyorgott, mintegy leszűkítvén a világ szubjektív voltát, kizárólag az objektív gondolatoknak hagyva egy keskeny teret.

A kíváncsiság és az összefüggés találásának vágya végül kiköpte bensőjéből a választ: a ládák!

Odalépett a legközelebbi ládához. Derekáig ért, szögek rögzítették, és a deszkák nem fénylettek lakktól, mégis világosabbnak mutatkoztak, ami annak a jele volt, hogy újépítésűek.

A kíváncsiságát belső késztetés szülte. Tudnia kellett. Övéről lecsatolta háromágú fegyverét, tenyerére pattintotta a késtriót, a láda tetejének illesztékébe helyezte, enyhe nyomást fejtett ki. A fedél felpattant, Gorann beletúrt.

– Pandária szigetei – közölte felderülten Mortem, mikor kitekintett a kabin ablakán.

Nem vallotta be senkinek – tán még saját magának sem -, de nem szeretett hajózni. Az élőholt fertőzés anno, oly régen még Arthas idejében tombolt, s minden lordaeronira más hatással volt. Persze külsőleg mindannyian csont, inak és elhalt bőrdarabok alkotta lélegző lények voltak, de a járvány testük teljes működését felborította. Ezáltal Mortem belei átfordultak, és hajlamosak voltak kínzó fájdalommal jutalmazni a gazdatestet, különösképp a hajó gerjesztette himbálózások alkalmakor.

– Igen, én is látom már – így Nautika. – De hogy lehet ilyen gyorsan?

– A goblin hajók rendesen meg vannak bülykölve, erre mérget vehetsz. Ezek az aprónépek nagyon ügyesek. Méretük dacára nagy tettekre képesek.

– Sok dologgal van ez így – helyeselte a lány.

– Úgy van. Az élet egésze általában apróságokon múlik. Olyan apróságokon, melyekről nem is gondolnánk, hogy lényegesek, mégis egy nagy összesség részét képezik.

Mortem annak előtte sokszor morfondírozott hasonlón. Az élet menete voltaképp az ambivalencia tökéletes beteljesülése a szemünk láttára – gondolta.

– Apróságokon, minthogy itt vagyunk pusztán azért, mert Gorann megmentett – mondta halkan Nautika, s tekintete láthatóan egy, a falra ráképzelt kis pontra siklottak, s megbűvölten meredt afelé.

– Apróság. De láthatóan sikeres apróság volt – felelte az öreg. – Gorann jószívű, meghallja a segélykérést.

– Sokan mások nem hallották meg – suttogta fájó szavait a maga előtti üres levegőbe a vérelf. – Azt hitték, csak valami játék. Azt hitték, hogy azért kérek segítséget, mert ezen kérését teljesítem az épp meghágni készülő részegeknek. Azt hitték, csak a szerepemet hozom. Azt hitték nem fáj. Azt hitték nem szörnyű, azt hitték, hogy szeretem.

Nautika arcán két kék könnycsepp kúszott ki olyan lassan, olyan fakón, mintha egy beszennyezett tó szenvedő elszórt cseppjei lennének, mely lassan készül fel a kiapadásra.

– Mégis hogy kerültél oda? – Mortem tudta, hogy kérdése tovább hatol a lány lelkében tátongó sebbe, de úgy gondolta, hogy a vérelfnek egyszer, csak egyszer, de ki kell mondania magából valakinek ahhoz, hogy valaha is esélye legyen feldolgozni, vagy csupán együtt élni vele.

– A warlock iskolában tanultam, Quel’Thalas legszélén. – Nautika szavait megtöltötte a reményvesztett múlt. – Félreeső hely volt, nem szerették közel tudni elf társaim a warlockok tanítóit Ezüstholdhoz. Úgy tartották a sötét mágiát soha sem lehet kizárólag jóra használni. Ezért kellett a Szellemföldekhez közelebb eső helyeken tanulnunk. – A lány mély levegőt vett, sötét múltjából merítve mondatait. – Amani portyázók voltak. Ritka jelenség volt, de valós veszély. Elkaptak, és Amanhoz hurcoltak. Ott aztán sokáig bezárva tartottak, de egy napon egy ork érkezett. Azt mondta, hogy megvett engem az Amaniaktól, és mostantól azt teszem, amit mond. Megfenyegetett, hogy kioltja életem, ha nem teszem, amit mond. Ez nem lett volna oly szörnyű, de azt mondta, hogy tudja, hol lakik a családom, és őket sodrom bajba, ha nem engedelmeskedem. Hát engedelmeskedtem. Durotarba hurcolt, és ott szajhaságra kényszerített.

Nautika ennél többet nem mondott. A zokogás kitört belőle, és a szívét nyomó teher elől menekülve megragadta Mortem vállait, s sírva omlott az élőholt ölelésébe.

A halállovag magához szorította az elfet. Gondolatok százai cikáztak át az agyán apróságokról, sorsokról, történésekről. Kinyitotta szemeit, s mikor valami vígasztalót mondott volna, más dolog terelte el figyelmét: Mortem látta Nautika vállai fölött, hogy a kabin szűk, küszöbtelen ajtajának alján, a résnél, melyen eddig behatolt a kültéri fény, most több tucatnyi árnyék mozog. Goblinok árnyékai. Sokan állhattak odakint.

A ládában szalma volt. Gorann nem értette. Ez nem fért bele a kereskedelem fogalmába. Szalmát szállítani a-pontból b-pontba a tengeren oly felesleges, mint mikor egy férfi arra az elhatározásra jut, hogy megpróbálja megérteni a női lélek rejtelmeit.

Nem, ez koránt sem volt rendben. Felpattintott egy másik ládát, s mohón belenézett.

Szalma.

Az ork kissé elfordította fejét pont úgy, mint mikor kölyökfarkasának próbálta megtanítani az új parancsszavakat.

Aztán rájött: a szalma csak elfed valamit, esetleg pusztán csak kibéleli a dobozt, ami viszont arra enged következtetni, hogy valami olyan van benne, ami vagy törékeny, vagy problémát okozna, ha a láda falának ütődne folyamatosan, esetleg a zörej miatt.

Gorann hevesen söpörte félre a szalmát. Hirtelen elkapta egyik kezét. Szúró fájdalom hatolt jobb tenyerének vaskos gyűrűsujjába. Egy szúrás – nyugtázta. Kicsit megrázta kezét, majd közelebb emelte a mécsest. Ekkor már látta: fegyverek.

Gorann sorra pattintgatta fel a ládákat, mindben fegyverek. Különféle Horda-jelzéssel ellátott kardok, szablyák, pallosok, pajzsok, tőrök, puskák, íjak, nyilak, és hasonlók.

Forrón izzó lávaként zuhant rá elméjére a felismerés: ezek Garrosh goblinjai. Ezek Garrosh fegyverei. Titkos fegyverszállítmányok, melyek a Horda új térhódítását segítik. Garrosh nem űzheti ezt nyíltan, hisz még meg sem született a tanács által támogatott hivatalos döntés Pandária harcaira. Pokolsikoly mégis erre készül.

De akkor a goblinok azt is tudják, kik vagyunk. Kizárt dolog, hogy ne tartanák valamiféle goblin-üzenetközlővel a kapcsolatot a Hadfőnökkel. Biztosan szóltak, hogy…

Gorann eszeveszett rohanásban tört ki, hármasával szedte a lépcsőfokokat, felrohant az emeletig, kicsapta az ajtót, majd kilépett a fedélzetre.

Mortem és Nautika szája be volt kötözve. A padlón térdeltek, kezük hátul bilinccsel rögzítve. Goblinok álltak mindenütt, ketten pedig hátulról tartották kézipuskájuk csövét az élőholt és a vérelf halántékához.

Gorann körbenézett. A kétségbeesés felismerése fehérre festette döbbent arcának minden szegletét. Mindent tudtak, mindent jelentettek. Nincs mit tenni, vagy barátai meghalnak. Feltartotta kezeit, háta mögött összefonta őket, engedvén, hogy rákattintsák a vaspántokat.

A hajó lassan befutott. A móló kissé megrázkódott a goblin hajó kikötésekor. Hangos loccsanás, mikor ledobták a vasmacskát, s apró, zöld lények nyüzsgése, miként elkezdték rögzíteni a köteleket. A partokon már várták őket.

Garrosh legjobb emberei, akiknek kiképzését személyesen a Hadfőnök vetette, s kiknek eszméi egyek voltak övével. Lehettek vagy kéttucatnyian. Nagyon nagy orkok. Izmaik súlyosak, kidogozottak voltak, mattfekete, tüskék szegélyezte páncéljaik több mázsát nyomtak, kardjaik kétkezes pallosok, melyek tökéletes könnyedséggel hatolnak át bőrön és csonton.

Nem volt választás, be kellett hódolni. Meg kellett törni, s elfogadni a sors diktálta igazságtalanságot. Igen. Ezt tette volna mindenki. De Gorannt nem ilyen fából faragták.

Miként Nautika, Mortem és Szélszellem végig sétált a pallón, mely a partra vezetett, rögtön körbevették őket a fekete-orkok, akár a döglegyek a frissen elhullt húst.

– Szép fogás, mit ne mondjak – szólalt meg a legormótlanabb sötétpáncélos. Mondatát a goblinok alkotta szedett-vedett legénységnek irányozta. – Garrosh elsőszámú kis… barátja – ezúttal Gorannak szólt, s mikor kiejtette, „barátja”, közben nevetést erőltetve magára felhorkantott, és talán még némi nyálpermet is elhagyta száját, bár ebben Szélszellem nem volt biztos a mindent beborító szögecses fejpáncél miatt.

A sámán nem szólt semmit, csak némán tűrt és figyelt, s közben hosszúra nyújtott pislantásokkal felelt. Nem érdekelte, kivel van dolga, nem érdekelte, hányan állnak előtte, és hogy pontosan mit akarnak.

Nautika egész összehúzódott, beleharapott ajkába, elfojtva a bilincs erős szorításából adódó maró fájdalmait, mikor megpróbálta átgyűrni csuklóját rajt.

– Pokolsikoly nem tudja, milyen erőket háborgat – vágott közbe Mortem.

Az élőholt szavaira az egyik közelebb álló ork egy hatalmas ütéssel felelt. A halállovag meggörnyedt, göcsörtös bordasorának valamely pontja erős reccsenést hallatott.

Mortem teljesen előre volt dőlve. Odakapta volna kezét, ahol a hirtelen belenyilalló fájdalom a leginkább összpontosult, de képtelen volt rá, lévén az hátul meg volt bilincselve. Kevesen múlt, hogy nem vesztette el teljesen egyensúlyát, s nem bukott orra. Ám miközben próbált úgy egyensúlyozni sarkának és lábujjai súlyának helyezgetésével, hogy azok egész előre meredő testét megtartsák lábain, valamit észrevett a földön a porban. Épp a legormótlanabb ork két csizmája mögött. Valamiféle bálványszobor volt. Az élőholt megpróbálta jobban megnézni, de nem akarta feltűnően hosszúra nyújtani a felegyenesedést.

Aztán Mortem már látta. Egy totem volt az. Kicsiny, fából faragott bálványszobor, mely alig húsz másodperce még sehol sem volt.

Azonnal oldalra fordította a fejét, és Gorannra nézett.

A sámán arca olyan volt, mint a beborult ég. Homloka ráncokat szőtt, orrlyukai kitágultak, szeme dühös pillantásokat lövelt.

Gorann magában számolt. Öt. Négy. Három. Kettő. Egy.

A vezérnek kijelölt feketepáncélos mögött az Áramsűrítő Totem szikrákat szórt, majd egy hatalmas kék villanásban kitört.

A sámán a Szelet szólította. Ezúttal a Szél oly érthetően felelt, mintha megtestesült volna mellettük, s mögöttük állt volna, magával hozva minden támogató erejét.

A totem egy rövid időre megbénította az ellenséget, pontosan addig, míg Gorann magához idézte a Szél erejét.

A durotari feje fölött a másodperc tört része alatt egy gomolygó viharfelhő gyűlt össze, s lecsapott szikráival. A sámánok ezt Mennydörgésnek nevezték.

A közeli páncélosok sötét vértjeit a kisülő villámok azon nyomban végig járták. Garrosh legjobbnak titulált emberei közül négyet máris áramok rázták. Rángatóztak, és üvöltöttek, mikor a kovácsolt acélsisak ráolvadt az arcukra. Munkálódó vas nehéz szaga és az égő hús egymásba olvadó bűze szállt a levegőben.

A távolabb állók egy percre megszeppentek társaik élve való megperzselésének láttán, de hamar észbe kaptak.

Ketten Gorannra rontottak, kinek így be kellett fejeznie az idézést. Az égi szikrák utolsó villódzásai gondoskodtak róla, hogy Szélszellem még kiszabadíthassa kezeit, s már fel is pattintotta háromágú fegyverét, a Karmokat.

Pengék egymásnak ütköző nyugtalanító csilingelése, pajzsnak csapódó kard dobogása.

Gorann folyamatosan hárította az egyik ellenfél súlytásait, majd az utolsó mozdulattal pajzsának szúró köldökével ő is odavágott. Az addig folyamatosan lecsapó ork, most visítva hőkölt hátra, kétségbeesetten odakapva az arcának szemgödrén kifolyó zselés váladékhoz, mely egykor szemgolyóját alkotta.

Szélszellem megfeledkezett másik támadójáról, aki épp háta mögött volt. Az célzott, és tökéletes egyenesbe hozva recés kardját, éppen Gorann gerincoszlopa felé döfött.

Ám a pallos nem ért célba.

Azon pillanatban, mikor áthatolhatott volna Gorann hátán, a fegyveres három méterrel arrébb, puffanva landolt a földön, jobb oldaláról teljesen levállottak a vértet alkotó lemezek, bőre véres csíkokban foszladozott.

Szélszellem megdöbbenten nézett oldalra.

Nautika állott előtte, s Árnylabda idézésének nyomaitól füstölt tenyere.

Gorann nem értette, mi történt, bár ha logikus magyarázatot keresett volna, bizonyára arra juthatott volna, hogy a lány keze túl kicsiny volt a bilincsek szájához.

De nem merenghetett sokáig. Ott és akkor nem. Újabb fekete-orokok rohantak feléjük.

Nautika kioldotta Mortem csuklóit rabságukból, s az élőholt előrántotta kétkezesét. Egy másfélméteres hidegkék szablya, az Elhagyatottak írásainak bevésett betűivel.

Harc dúlt.

Gorann kicsavarta az egyik harcos kezét, s Karmait belevágta hasfalába. A nyílt seben vörösre festett, aljas kígyóként kúsztak ki a támadó belei, s semmitmondó placcsanással értek földet.

Torva Mortem első vágásával leterítette egyiküket, majd másodikkal tőből vágta le a soron következő kezeit. A vér először csak szégyenlősen megmutatkozott, majd minden összenevdvezve spriccelt a vergődő ork megnyitott vénáiból.

Nautika folyamatosan hátrált, de már ő sem vállalta a megszeppentek szerepét. Az árnyak rontásai sorra pattantak ki ködpárát maguk után hagyva a warlock tenyeréből. Aki megpróbálta megközelíteni, az mind meghalt. Elszorította maga körül a levegőt, s abból táplált sötét bűbájokat vetett az agresszív orkokra. Egyik varázsa teljes, szabályos lyukat égetett áldozata mellkasán, a másik pedig mikor célba ért, valósággal darabjaira szaggatta a kiszemeltet.

Nautika nem bírta soká. A warlock-mágia arról ismert, hogy felemészti használójuk erejét, úgyhogy más eszközökhöz nyúlt. Egy közönséges tűzvarázshoz folyamodott, ám az nemvárt hatást okozott:

Ujjai közül valóságos lángcsóva robbant ki, mely tűzoszloppá gerjedt össze, s felkapott a támadók közül hármat, és mindenestül égette őket el egészen az elszenesedett hamu állapotáig.

A csata abbamaradt.

A vérelf varázsának őrült tombolása nagyobb figyelmet igényelt, mint holmi viaskodás, s azon nyomban bagatellizálta az éppen zajló események súlyát.

Ez meg mégis mi volt? – fogalmazódott meg mindenkiben a kérdés, de leginkább Nautikában.

A választ azonban már nem találhatták meg.

A lány nyakán egy apró, szabad felületen, egy apró, szabad erecskén egy még apróbb, a semmiből jött nyílhegy feje mutatkozott. Az elf azon nyomban elernyedt, s a földre hullt teste, mintha csak egy gombnyomással kikapcsolták volna egész lényét.

Mortem most már semmit nem értett. Oda-vissza kapkodta fejét, hogy elcsípjen valamit a zajló események kavalkádjából, mikor nyakán ő is egy kis szúrást érzett, s bénultan dőlt oldalára.

Gorann maga mögé tekintett. Egy köpőcsöves goblin, a hajó fedélzetén. És éppen rá célzott. Majd Szélszellem egy rövid, kíméletes méhcsípést érzett nyakán. Lábai hirtelen elnehezedtek, térdére rogyott, s érezte: menten magával ragadja őt a kábulat.

Gorann még egyetlen párbeszéd elejét érzékelte a külvilágból:

– Vigyétek őket a legközelebbi bázishoz – mondta az egyik ork reszelős hangja. – Zárjátok őket a legértékesebb túszunk közé! Érnek annyit – a hangsúlyt levitte ugyan, de aztán meggondolta magát, s gyorsan hozzátette: – Kivéve a vérelfet. Ezt a kis szépséget előbb az én magánrészembe vigyétek, eljátszadozom vele, mielőtt visszaadom a szánalmas bandájának.

Szélszellem Gorann nem látott és nem hallott már többet. Álom környékezte, s nem tudott ellenállni. Ajkait összetapasztotta valamiféle semmiből jött, száraz nyálkéreg, szája nyirkossá vált, s lesújtott rá egy fülledt, zavaros álom…

Add hozzá kedvenceidhez