Argus bukása 2. rész

A rothadás bekúszik

Archimonde-nak számos pozitív tulajdonsága volt. Karizmatikus, másokat inspiráló vezető volt, aki ráadásul jó példával járt elől. Amikor Archimonde elhatározta, hogy megállítja Thal’kielt, nem hagyta, hogy helyette mások tegyék kockára az életüket, mikor szembeszállnak a Man’arival és az ő démon seregével. Elment a Duumvirátushoz, Kil’jaedenhez és Velenhez, hogy elmondja nekik, képes arra, hogy megállítsa egykori mesterét, majd személyesen vezette azt a támadást, amellyel sikerrel járta. Kil’jaeden körmönfont és intelligens volt, Velen bölcs és igazságos, de Archimonde bátor volt, és bátorságától mások is bátornak érezték magukat. Idővel az Eredarok két vezetőjével egyenrangúvá vált, és immár egy Triumvirátust alkottak, hogy egymással együttműködve vigyázzák népüket.

De addigra Archimonde már gondoskodott a bukásukról.

Thal’kielt maga Archimonde fejezte le, és a levágott fejet speciális mágikus fémekkel fogta körül, hogy megőrizhesse, és saját lakhelyén őrizhesse. Egykori mesteréhez hasonlóan ő maga is a koponyatan egyik képviselője volt. Megszállottan mérték a koponyákat, köztük a sajátjukat is, és Thal’kielnek régóta meggyőződése volt, hogy a saját koponyájának alakja is bizonyítja páratlan mágikus képességeit. Archimonde-ot jóleső borzongás járta át arra a gondolatra, hogy mestere koponyáját ilyen formában megőrizte.

Azonban a fej nem volt teljes mértékben halott. Vagy, hogy pontosabban fogalmazzunk, a halál és a mágikus aranyfoglalat nem akadályozta meg abban, hogy Archimonde-nak suttogjon. És tanítványának elméjében termékeny talajra talált, mivel Archimonde fogékony természetű volt. Archimonde erőssége vezetőként az volt, hogy bátor és merész volt, önbizalmat sugárzott, ezért a többiek igyekeztek követni őt. Azonban a gyengesége az ösztönössége volt, hogy sokszor előbb cselekedett, mint azt végiggondolta volna. Ezt a Triumvirátus másik két tagja kellően ellensúlyozta, de amikor egyedül volt a Koponya társaságában, senki se volt, aki visszafoghatta volna Archimonde mérhetetlen tudásvágyát.

Archimonde egyetértett Velennel és Kil’jaedennel abban, hogy az a tudás, amit Thal’kiel a void tanulmányozása során megszerzett, túl veszélyes, azonban még élénken élt benne mindaz, amit mestere egykor megtanított neki, tudás- és hatalomvágya pedig semmit sem csillapodott. Éppen ezért fogadta örömmel azt, aki felajánlotta neki mindazt a tudást és hatalmat, amire egész életében vágyott.

A Hatalmas Jótevő

Argus virágzásának tetőpontján volt, amikor Sargeras úgy ítélte meg, hogy elérkezett az idő. Ő se akarta, hogy Thal’kiel sikerrel járjon, hiszen az eredarok kevésbé lettek volna hasznosak számára, ha egyetlen zsarnok elnyomása és uralma alatt élnek. A Bukott Titánnak tábornokokra, adminisztrátorokra volt szüksége, egy egységes csapatra, amely képes rendet teremteni a kaotikus Lángoló Légióban. Pontosan azokat a tulajdonságokat értékelte leginkább az Eredarokban, amit a Man’ari Warlock legyőzésekor tanúsítottak: az intelligenciájukat, a bölcsességüket, az összetartó társadalmukat és képességeiket.

Amikor Sargeras Argusra érkezett, azt nem egy forrongó, láthatóan feltől fertőzött lény képében tette, akinek egykor méltóságos testét nyílt repedések és szakadások borították. Sargeras olyan avatart választott, amely valódi természetét nagyrészt elrejtette, amely felkelti az Eredarok érdeklődését és hiúságát. Az Eredarok intelligensek, hatalmas mágikus lények voltak, felfedezők és feltalálók. És erre borzasztóan büszkék voltak. Még több tudásra, még több titokra vágytak. Archimonde volt a mintapéldánya az Eredar nép ezen tulajdonságának. Ezért Sargeras úgy jelent meg az Eredarok előtt, mint egy sugárzó lény, a fény és erő aranyszínű jelképe, hasonlóan ahhoz, ahogy egykor kinézett, még mielőtt a Fel átváltoztatta volna. Ebben a formában lépett kapcsolatba Argus kormányának három vezetőjével, és lenyűgözte őket bölcsességével és hatalmával. Az Eredarok több ezer éves múltjuk során soha nem találkoztak egyetlen Sargerashoz hasonló lénnyel sem.

És amit ez a Jótevő Lény elmondott nekik, az pontosan egyezett azzal, mint amit már oly régóta hallani szerettek volna. Elmondta nekik, hogy különlegesek, egyediek az egész univerzumban, intelligenciájuk és éleslátásuk miatt ők a legalkalmasabbak abban, hogy segítsenek neki nagyszabású hadjáratában. Azt mondta, hogy egy olyan dolog részesei lehetnek, amely tökéletesebbé fogja tenni az univerzumot. Azt mondta, hogy ez az eredarok sorsa, hogy az ő segítségével a hatalom és a tudás olyan magasságait érhessék el, amelyről álmodni sem mertek. Mesélt nekik arról a tudásról, amely a világok közötti űrben található, és arról, hogy ezt hogyan fogja megmutatni nekik.

Ne feledjük, Sargeras nem úgy érkezett Argusra, mint egy hódító vagy egy pusztító. Argusra a fény, az igazság, a tisztaság, a nagyszerűség köntösébe bújva érkezett, és azt ígérte, hogy Argust a legfőbb mindenséggé teszi. Az Eredarok lesznek az ő kiválasztott népe, a Légió mesterei, akik a végső tökéletességet elhozzák. Mámorító ajánlat volt. Archimonde már korábban is meg volt győződve saját népe kiválóságáról, ezért rögtön elfogadta Sargeras ajánlatát. Kil’jaedent, aki azért ennél mélyebb gondolkodású volt, kevésbé lelkesítette az univerzum tökéletesítésének gondolata – azonban mióta Thal’kiel megmutatta neki a démoni erő hatalmát, azóta érezte azt az olthatatlan vágyat, hogy megismerje és megérthesse azt, amit az egykori mágus felfedezett, csak használni nem kívánta úgy, mint a Man’ari. A mindentudás ígérete túl csábító volt Kil’jaeden számára ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja. Ezért csatlakozott Archimonde-hoz, és elfogadta a Jótevő ajánlatát.

Az Ellenálló

Velen és Kil’jaeden barátok voltak, akik szinte testvérként tekintettek egymásra nagyon régóta. Amikor még Duumvirátusként kormányoztak, mindig sikerült megtalálniuk a közös nevezőt vitáikban, és így egyetértésben tudtak kormányozni. Most azonban Velen nyugtalanságot, szorongást érzett. Mindaz, amit a Jótevő elmondott, csodálatosan hangzott. A végtelen tudás, a tökéletesség voltak az eredarok álmai évezredek óta. Mi lehetne rossz abban, ha végre elérhetnék egész civilizációjuk legnagyobb álmát? Sargeras felajánlotta nekik mindazt, amit mindig is akartak, azokat a dolgokat, amelyekre minden Eredar vágyott. Miért volt Velen nyugtalan?

Minden bölcsessége ellenére sem talált hibát vagy lyukat a Jótevő Lény érvelésében. Hogyan tagadhatná meg beleegyezését népétől, amikor már Archimonde és Kil’jaeden elfogadták azt? A kétségek közti viaskodásában Velen ahhoz az oltárhoz ment, ahol az értékes Ata’mal kristály feküdt és az ősi, ismeretlen múltból ittmaradt relikvia felett meditált, összeszedve minden gondolatát és erejét, hogy megpróbáljon választ találni a kérdésre, ami kísértette őt. Ha ez az ajánlat egy jó dolog, akkor miért fél ennyire elfogadni azt?

És abban a pillanatban meglátta. Látta népét ragyogó, a tudás és a bölcsesség szinte istenszerű lényeiként, mint Sargeras univerzum-tisztító seregének vezetője. Látta az Eredarok álmát. Aztán meglátta, hogy mindez fel tűzben olvad el, látta, hogy az Eredarok rémisztő szörnyetegekké válnak, akik egyik világot a másik után tisztítják meg az élettől. És látta Sargerast olyannak, amilyen valójában volt, egy korrupt szörnyetegnek, aki valóban a tökéletességre törekedik, de ezt a tökéletességet csak minden dolog megsemmisítésében látja. Sargeras számára az egyetlen tökéletesség a vég volt.

De már túl késő volt az Eredarok számára. Archimonde és Kil’jaeden egyaránt beleegyezett az alkuba. Velen tudta, hogy nem fogja tudni megmenteni az egész népét.

De elhatározta, hogy mindazokat, akiket tud, meg fogja menteni.

Forrás: Matthew Rossi: Know your lore – The Fall of Argus Part 2 /Blizzardwatch/

Add hozzá kedvenceidhez