Sötét Tükör 1. rész – írta Steve Danuser
Nathanos Marris behunyta szemét és mélyet lélegzett orrán át, amely többször tört már el, mint azt számon tudta volna tartani. Az ősz előszele lengett a mozdulatlan, párás levegőben, az utat jelző zászlókövek között nyíló vadvirágok illatával keveredve. Jó illat volt ez. Ismerős, földi. Olyan, amelyről nem szándékozott lemondani.
Az íjász-parancsnok csizmái hangtalanul közelítettek hozzá. Mint mindig, Sylvanas Windrunner most is nemes elf városa rózsakertjeinek illatát árasztotta. Nathanos bárhol felismerte volna ezt az illatot.
Hosszú ideig állt a férfi némán, élvezve a nő társaságát. Az egyetlen hang a lenyugvó napot ünneplő madarak csicsergése volt, és a bárányok bégetése volt, akik amögött a kis kerítés mögött legeltek, amelyet még apjával együtt épített kisfiú korában.
A férfi kinyitotta szemét. Erről a kis emelkedőről az egész Marris tanya elterült a szeme lőtt. A ház, ahol szinte egész életében élt. A pajták és raktárak, amiket meg kell tölteni a tél beköszönte előtt. A búza hamarosan készen áll az aratásra.
Otthon.
Nathanos szerette ezt a látványt. Büszke volt rá. Talán emiatt hagyta, hogy egy kicsit nyújtsa a pillanatot, még mielőtt minden erejével lerombolná azt.
– Nem kellene itt lenned – morogta.
– Igazán kedves ezt mondanod a parancsnokodnak – felelte felé fordulva Sylvanas. Az ajka körül játszó pajkosság ellenére tekintetéből a tekintély vasszigora áradt. Kékre festett bőrruhát viselt, hátán egy díszes íj lógott, és ettől a férfi bolondnak érezte magát gyűrött ruháiban és ápolatlan szakállával.
Nathanos megrázta a fejét. – Pontosan tudod, hogy értettem, Sylvanas. Azóta zúgolódnak a Farstriderek, hogy íjász úrnak neveztél ki engem. Az itteni látogatásaid felkeltik az érdeklődésüket, és az oly nemes íjászok ugyanolyan pletykásak, mint a pataknál mosó asszonyok.
Sylvanas hátrahajtotta zafírkék színű kámzsályát, és hagyta, hogy hosszú, sápadtszőke haja szabadon szálljon. – Sose vettem észre, hogy érdekel, hogy mások mit gondolnak rólad. – A nemes elf szavai színlelt szimpátiától csöpögtek, hogy kikezdje a férfi ellenállását.
Nathanos szorosan összezárta száját frusztráltságában. Bosszantotta, hogy Sylvanas már annyira hozzászokott nyers mogorvaságához, hogy képes egyszerűen figyelmen kívül hagyni. – Hadd pletykáljanak rólam, amit akarnak. De te a vezetőjük vagy, és rosszul érinthet, ha elveszted a tiszteletüket.
Sylvanas elsimított pár gesztenyebarna hajszálat Nathanos szeme elől. – Mint íjász-parancsnok, kötelességem jelentéseket beszereznem a vidéken lévő felderítőimtől. És mivel te visszavonultál Lordaeron vadonjaiba ahelyett, hogy Quel’Thalasban szolgálnál, ezért időről időre kénytelen vagyok rád nézni.
A férfi megvonta a vállát. – Jobb, ha távol vagyok. Nincs türelmem a városod intrikáihoz. Itt lehet gondolkozni… lélegezni. Egyszerű élvezetek, amikre lehetetlenség rátalálni azok között az ősi ormok között.
– Lor’themar azt mondja, hogy azért bujdokoltál el, mert az elf íjászok megrémisztenek téged – mondta a nőt szemöldökét felhúzva.
– Lor’themar Theron egy bolond! Alkalmasabb politikusnak, mint íjásznak. Bármelyik nap felveszem vele a versenyt lövészetben. – Nathanos megálljt parancsolt a nyelvének, mielőtt még tovább folytatta volna. Bosszankodása csak szórakoztatta a nőt, és nem akarta tovább folytatni a nő nagyobb megelégedéséért.
– Megnyugodtam, hogy megismerhettem elszigeteltséged okát. Azt hittem, talán már az én társaságomból lett eleged. – A lemenő nap megvilágította alakjának tökéletes szimmetriáját, kékesszürke szeme csillogott az aranyszínű fényben. A látvány annyira jól időzített volt, hogy Nathanos megesküdött volna rá, hogy ez egy olyan varázslat vagy bűbáj volt, amit a nő mindig készenlétben tartott egy beszélgetés során, hogy kibillentse riválisát az egyensúlyából.
Persze működött. A férfi nem bírta megállni, hogy ne játsszon rá a nő hiúságára.
– Nem arról van szó, hogy ne akarnám, hogy itt legyél, Sylvanas. De a népednek szüksége van arra, hogy íjász-parancsnoka a közelben legyen. Ezekben a sötét időkben pedig még inkább.
Az elf felhúzta a szemöldökét. – Hamar teljesül majd a vágyad. Azért jöttem, hogy a nővéremmel, Alleriával találkozzam. Úgy gondolja, hogy az orkok szemet vetettek Quel’Thalasra, és meg akarják támadni szülőföldünket. Ha félelmei valósnak bizonyulnak, akkor téged is visszahívhatnak Quel’Thalast védeni, akár ott akarsz lenni, akár nem.
A férfi megérintette a karját, és közelebb húzta magához. – Slyvanas, tudod, hogy teljesíteni fogom a kötelességemet és –
Mielőtt még többet mondhatott volna, izgatott hangok hallatszottak a földeken. – Nathanos! – kiáltotta egy fiú, megrémisztve a birkákat, ahogy karját lengetve átfutott közöttük. Amikor a gyermek már csak néhány méterre volt az íjászoktól, tekintetével észrevette a nemes elfet, és nagyra tátotta száját. Majdnem átesett a fakerítésen, amelynek a tetejére felmászott, és egy lépéssel a nő előtt sikerült megállnia.
– Sylvanas Windrunner Íjász-parancsnok – kezdte Nathanos –, bemutatom az unokaöcsémet, Stephon Marrist. Még csak kilencéves, de amint láthatod, modortalansága már most az enyémmel vetekedik. – Stephon elpirult válaszul. Nathanos mereven bámult rá, nehogy elvigyorodjon. Imádta a fiút, akinek alakja és hajszíne annyira hasonlított az övéhez. Stephon állandóan emlékeztette arra, hogy milyen volt egy olyan világban élni, ahol minden csodálatos és újszerű volt.
– Nonszensz, Nathanos – mondta Sylvanas, és letérdelt a fiúhoz, miközben melegen rámosolygott. – Biztos vagyok benne, hogy kifejezetten jó modora lesz, mire felnő, a befolyásod ellenére is.
– Te… te is íjász vagy? Mint az unokabátyám? – dadogta Stephon nagyra nyílt szemekkel.
– Nem, kölyök. Sylvanas ennél sokkal több. Ő minden íjász vezetője ezen a vidéken – mondta Nathanos.
Stephon egyikükről a másikra pislogott, miközben igyekezett kitalálni valamit, amit mondhatna.
A nemes elf a gyermek felé hajolt, suttogva, mintha egy titkot árulna el neki. – Amikor felnősz, te is íjász szeretnél lenni?
Nathanos unokaöccse fiatalos hévvel rázta meg a fejét. – Lovag akarok lenni, fénylő páncélban és egy hatalmas karddal és egy saját várral! Nem akarok az erdőben élni, vagy fákról íjakat lőni. – Majd páni félelemmel nézett rájuk. – Nem mintha az íjászok ne volnának… azt akartam mondani,… büszke lennék rá, ha önnek szolgálhatnék, Tábornok!
Sylvanas felnevetett, lágyan és dallamosan. Nathanos eleresztett egy sóhajt összezárt fogai között. – Kezd késő lenni, Stephon. Jobban tennéd, ha hazafelé vennéd az irányt és nem háborgatnád a parancsnokomat.
Mielőtt még a fiú elfuthatott volna, Sylvanas egy macska eleganciájával előrenyúlt, és megfogta a kezét. – Tartsd meg – mondta, és a fiú tenyerébe egy aranyérmét nyomott –, amíg az unokabátyád úgy nem dönt, hogy elég idős vagy már, és megveszi neked az első kardodat.
Stephon vigyora olyan fényesen ragyogott, hogy megvilágította a szürkéllő mezőket. – Köszönöm! Köszönöm! – Felugrott, átmászott a kerítésen és átfutott a legelőkön, miközben a birkák riadtan igyekeztek kitérni útjából. – Saját kardom lesz! – kiáltotta a nagyvilágba.
– Nos, ezt jól megcsináltad – szémbelődött Nathanos a szakállát húzogatva. – Állandóan azt az érmét hallgathatom majd.
A nő csak állt és figyelte, ahogy Stephon eltűnik a domboldalon túl. – Csak szüksége van valakire, aki hisz benne – mondta. – Ahogy mindannyiunknak, időről időre. – A hangját átszövő sóvárgás hallatán Nathanos eltűnődött azon, vajon milyen lehetett Sylvanas fiatalon.
Egy ideig csendben voltak, ahogy az utolsó napsugarak is eltűntek. A madárcsicsergés helyét a tücskök ciripelése vette át, mielőtt újra megszólaltak volna.
– Mikor távozol? – kérdezte végül Nathanos.
Sylvanas egy apró mosolyt eresztett meg felé. – Reggel, úgy gondolom. Késő van, és tartozol egy étkezéssel az íjász-parancsnokodnak… és a társaságoddal. – Elindult a ház felé. Ahogy elhaladt mellette, ujjhegyeivel gyengéden megérintette a férfi kezét.
Nathanos egy pillanatra Silvermoon folytonos politizálására gondolt, Lor’Themar Theron megvető mosolyára, és a közeledő Horda árnyékára. Lényének egy része csendesebb életre vágyott, amelyet a földeken végzett munkával töltene el, ahogy az apja és a nagyapja tette őelőtte. Otthagyhatná a Farstridereket és itt, a farmon élhetné le további napjait. Otthon. De ezzel valami számára sokkal értékesebbet is fel kellene áldoznia, mintsem csak íjász-úr pozícióját.
Ahogy lábai lassan a nő nyomába indultak a ház és a benne lévő ismerős melegség felé vezető jól ismert úton, tudta, hogy már döntött. Francba a politikával. Francba a világgal! Ígéretet tett Sylvanasnak, és semmi sem tarthatja távol tőle.
***
– Miért hezitálsz, bajnokom?
Sylvanas hangjának csikorgó türelmetlensége elszakította Nathanost az emlékezés áttetsző fátylától. Olyan ritkán gondolt a múltra. Az az élet egy másik emberhez tartozott, aki már sok-sok éve halott volt. Minden, ami emberként meghatározta őt – az otthona, a családja, a kötelességei – távoli, csekély dolgok voltak, amlyek semmilyen jelentéssel vagy értékkel nem bírtak azon lény számára, akivé vált. Ő volt a Blightcaller. Forsaken volt. És már nem a nemes elf íjász-parancsnokot szolgálta.
Hanem a Banshee Királynőt.
– Nem tudom megérteni ennek a célját. – Egy röpke pillanatra maga is megdöbbent azon, ahogy szavai reszelősen visszaverődtek a Királyi Negyed sötét kőfalairól. Szinte azt várta, hogy emberi hangon fog majd megszólalni. Milyen érzelmes bolond is ő!
– A szertartás erősebbé tesz téged – felelte a nő. Vörös szemei világítottak, ahogy a hatalmas kör alakú terem középpontja felé lépdelt. – És mivel a Légió a Horda földjeire is behatolt, elvárom, hogy a bajnokom erős legyen.
Nathanos elfordította tekintetét Sylvanasról, és a mögötte magasodó sztoikus Val’kyrra tekintett. A teremtmény kinyújtott szárnyai majdnem elérték a termet keretező két masszív szobor közötti húsz láb távolságot. Habár az Undercity, ahonnan királynője kormányzott, szellemektől és hátborzongató szörnyektől hemzsegett, a Val’kyrok jelenléte, akik tekintetüket mindig nehéz sisak mögé rejtették, volt az, ami igazán nyugtalanította őt. Hallott róla, hogy ezek az impozáns vrykul harcos amazonok egykor a halottak őreiként szolgáltak azzal a feladattal, hogy az arra érdemes lelkeket tisztes nyugalomba helyezzék. De ez a Val’kyr nővéreivel együtt volt, hogy a Lich Kingnek engedelmeskedett, aki azt parancsolta nekik, hogy egy sereget hozzanak létre annak a szörnyetegnek, akik megölte Sylvanas Windrunnert és élőholt létre kárhoztatta.
Óvatossága megállította őt. Bölcs dolog volt vajon a királynőtől, hogy ezeket a lényeket a maga szolgálatába állította, miután legyzőték a Lich Kinget? Azonnal megállította magát, és igyekezett kizárni a kétséget gondolatai közül. A Val’kyrok bebizonyították értéküket azzal, hogy új Forsakeneket élesztettek fel Sylvanas számára. A Sötét Úrnő tudja ezt a legjobban. Mint mindig.
Ettől még nem tudta megállni, hogy ne provokálja őt egy kicsit. – Ha úgy érzed, hogy nem vagyok így elég erős, talán új bajnokot kellene kinevezned.
Sylvanas szemei karmazsin vörösbe váltottak. – Miért kell ilyen bajosnak lenned? – Hangja épphogy csak sugallta, hogy mekkora erőt jelentene, ha rikoltószellem hangját kieresztené, de a faliszőnyegek így is megremegtek válaszul.
Felindultsága mulattatta a férfit, de elég óvatos volt ahhoz, hogy ezt ne mutassa ki.
Miután egy pillanatig némán fortyogott, a Sötét Úrnő visszanyerte nyugalmát. – A Val’kyrok ereje megtartja testemet az elkövetkezendő időkre. A te egykori ember-formád, a többi Forsakenemhez hasonlóan, sajnos nem fog ilyen hosszan kitartani. Képes vagyok megakadályozni a szétrothadásodat, megkímélni téged attól a fájdalomtól, amit én éreztem, amikor…
Egy gyors bólintással a férfi jelezte, hogy érti a ki nem mondott szavakat. Egyedül neki merte elmesélni azt, hogy mi történt a Lich King bukását követő napon, amikor úgy érezte, hogy beteljesítette célját ezen a világon, és az örök nyugodalmat kereste, amelytől hosszú ideig megfosztották. De amikor teste az Icecrown Citadel alatt elterülő fagyott szikláknak csapódott, csak a void kielégíthetetlen éhsége várt rá. Habár nem volt hajlandó kimondani, Nathanos jól ismerte őt ahhoz, hogy felismerje, mikor járja át a nő szívét valódi félelem.
A Val’kyrokkal kötött egyezsége mentette őt meg azon a napon, és ezért a tényért önző módon hálás volt a férfi. Hiszen ha a királynője elveszne, neki se lenne tovább értelme fenntartania az életnek ezt a nevetséges módját. Ha királynője arra van kárhoztatva, hogy a sötétség örök kínzásában éljen, akkor a legkevesebb, amit megtehet, hogy véget vet a saját létének, és az ő oldalán szenvedi el a kárhozatot.
– Talán – mondta Natahnos – az volna a legjobb, ha elengednél.
A tűz kihúnyt a nő szemeiből. Egy pillanatra újra látta a kékesszürke fényt, amely régen ott ragyogott a szemeiben. De egy pillanattal később újra hidegek és követelőzők lettek. – Kétszer hívtalak már téged, hogy szolgálj engem, Nathanos Blightcaller. Nem szabadulhatsz a szolgálat alól, amíg én azt meg nem parancsolom!
*** Folytatása következik ***

