Fanfiction – Az éjszaka meséje 5. rész /írta: Laptos/
Az éj leszállt, az árnyfekete égboltot ezüstcsillagok tengere töltötte meg. A hold keskeny sarlója dísztelen fehérségében fénylett, szinte elveszve a sötét messzeségben, és az éjszaka mesélni kezdett. Azon az estén egy lányról…
A homály füstös keretet festett azon az éjen a rátörő álomképre. Néma volt, újra néma az egész. Megint csak látta Tyrandét, a nő ezúttal sírt. Semmi mást nem csinált, semmi nem vette őt körül, csakis a levegőben függött, a háttért puszta vaksötét alkotta, és egyre csak sírt. Aztán az érthetetlen vízió – hogy még rejtélyesebb, még érthetetlenebb, és még félelmetesebb legyen – egyre megváltozott. Krevant látta, Krevant, amint halldoklott. Haldoklott, és nevetett. Megtébolyult, démoni nevetéssel köszöntötte térdepelve a halált. Vigyorra húzódó száján literszámnyira ömlött ki a vér, fogai mind veresek voltak, szemei alatt lekúsztak a piros könnyek, de ő egyre csak nevetett – hang nélkül.
Edd felriadt.
A hajó imbolygott. Edwart felállt kabinjában, ránézett a nyugodtan szendergő, méteres nyálcsíkot folyató Ninára, majd kiment a fedélzetre. Negyedik napja utaztak a vízen, s ezidő alatt megbizonyosodtak, hogy valóban nincs mitől tartaniuk, a legénységnek esze ágában sincs megkísérelni bántani őket, mindinkább azok tartanak tőlük. Az első három nap váltva aludtak Ninával, de most már megkísérelték, hogy egyidőben aludjanak, mint most kiderült, sikeresen.
Az éjszaka sötétje mindent uralt, egyedül az óceánon végigfutó hold egyenes nyomvonala világított. Vérkarom nekidőlt a hajószéli korlátnak, s csak szítta a friss levegőt, mintegy kiszellőztetve fejéből a zavaros álmot. Aztán a messziségben, valahol a távoli feketeség egy pontján ugyancsak látta: Tyrande. A nő ott állt olyan messzire tőle, olyan tisztán, olyan élőn látta, mintha csak saját tenyerét bámulta volna.
– Nem tudunk aludni? – kérdezte mögüle valaki.
Egy férfi volt az – a kormányos, hogy egészen pontos legyek, aki még az első napon Steve néven mutatkozott be. Steve apró termet volt, voltaképpen egy Dun Moroghból származó törp vaskos, mandulafabarna pofaszakállal, mely körbejárta arcát, álláról egész mellkasának közepéig lelógva. Szemei – szintén barnák – nagyok voltak és kerekek, homlokát körbejárták a ráncok, amik nagyjából negyven esztendős életet engedtek megsaccolni. Méretes pocakja kiváló tartályaként szolgált annak a napi legalább hatliter sernek, amelyet legurított, aztán mindegyik után jókora böfögéssel, és hasának megpaskolásával búcsúztatta az előző sört, és üdvözölte az újabbat. Ezen néhány nap alatt egyet s mást megtudott róla Edd. Azon túl, hogy jól tippelte meg, valóban negyven év körüli – egyészen pontosan negyvenhárom – kiderült, hogy ez a munka nagyon keveset fizet számára, és legénysége többi tagjának is, sőt mi több, azoknak még kevesebbet. Ebből a néhány aranyérméből kellett ellátnia családját. Két kisfia volt, és egy nagyobb lánya, meg ott volt persze az asszony is, akiket nem mellesleg a tengeri munka átkaként csak kéthavonta láthatott, összefüggő nyolc napig. De hát más meg nincsen… – fogalmazott Steve.
– Nem igazán – válaszolta csendesen Edd.
Steve odaállt mellé, szintén nekitámaszkodva a korlátnak, s ő is épp úgy a semmibe révedt.
– Mi a terved fiam, amikor kikötünk? Ha meglátnak a parton a hadihajóról, amit követünk, azonnal elfognak és kivégeznek. Annyi harcost te magad sem tudsz kicselezni – mondta nagy nehezen Steve.
Hangjából őszinte aggódás érződött.
– Még a partok elérése előtt kiugrunk majd Ninával a hajóról, és a mentőcsónakkal a szárazföldre evezek egy másik ponton, jó messze a naszádtól.
– Ninával? – gondolkodott el Steve. – Mármint a kis élőholt leánnyal?
– Hümm – biccentette Edwart.
– Mondd csak, neki mi baja van? Vagy mindig ilyen bugyuta volt? – kérdezte sértőn, de egyszerű hangjából ki lehetett venni: nem bántani akarta, valóban csak érdeklődik.
– Mondjuk úgy, nem sok jó jutott neki ebben az életben. Neki csak ez adatott. Ez az áldott naiv világ – felelte nehezen Edd, holott tudta, hogy Ninában legmélyen sokkalta mélyebb érzelmek és gondolatok lappanganak, mintsem bárkinek mutatja.
– Feltűnt a kendőd, ami a nyakadban van – kanyarodott más vizekre a törp, érezvén, hogy a Nina-téma eléggé ingoványos, esetleg kényes dolog. – Vörös kendő, amit gondolom könnyedén felbiggyeszthetsz maszkká. Ez a Defias Testvériség jele.
– És ha úgy van? – fölényeskedett Vérkarom.
– Akkor sincsen semmi másképp. De akkor megkérdeznék néhány dolgot.
– Mit akarsz tudni, törp uram? Szerencsére az ismereteknek nem vagyok szűkében – fordult feléje Edd, karba fonta kezeit, flegmán vállat vont, s érdeklődve várta a kiokítható kérdéseket.
– Miért jó ez nektek? – kérdezte egyszerűen Steve. – Mi ellen harcoltok pontosan?
– A korrupció ellen – vágta rá rögtön Edd. – Van egy mesterem, Krevannak hívják. Ő különösen érzékeny erre a kérdésre. Azt mondaná, az ellen, hogy a zsarnoki elnyomás olyan fertő, amitől meg kell szabadítani a világot. Úgy tartja, a királyi intézkedések egy igencsak undorító politikát kezdtek folytatni, és valóban!
– Mire gondolsz?
– Hát vedd csak sorra, törp uram! Mostanság a legtöbb intézkedést vagy vámkivetést aljas módszerekkel csinálják. Töprengj csak el rajta! Kreálnak egy álhírt, vagy épp kavarnak egy műbalhét, amire rákoncentráltatják a népet, közben amíg arra figyelünk, a háttérben csinálnak valami olyan egetverő szigorítást, hogy már csak az utóhatását érezzük. Nem vetted észre? Beszélhetnék még sok másról is, de elegendő tán, ha megemlítem csak azt a pár dolgot, mint a királyi úton kívüli nagyobb utak megadóztatása, a Vasüllőt és Viharváradot összekötő vonatokra kivetett gyorssebességi adó. És ez most csak kettő. De ne felejtsd el, hogy közben felbolygatják az iskoláztatási szabályzásokat, észrevétlenül monopolizálják a viharváradi bankot, miközben mindent plusz adókkal súlytanak. Te dolgozol, ők pedig gazdagszanak belőle, ez vitán felül áll. És a törekvéseik… azt hiszed, elfelejtjük mi, a Defias Testvériség, mikor egy éven át vasárnapra bezáratták a városi piacokat, vagy hogy meg akarták adóztatni a gnóm távközlési rendszereket? Nem, dehogyis felejtjük. És mindeközben mi van, hmm? Azt veszed észre, hogy kevesebbet keresel, legalábbis a pénzed kevesebbet ér, mert már közvetlen vagy közvetett mód minden az ő kezükben van. Ők szablyák meg az árakat és béreket, belefolynak minden olyanba, amihez halvány fingjuk sincs, majd felbolygatják értetlen, utána pedig megmagyarázzák neked a szart is! – hallatta Krevan hangjait Edd. – Ezért, pontosan ezért tartassz ott, ahol, törp uram! Mert beletörődsz abba, hogy itt vagy éhbérért és nem csinálsz semmit!
– Én? – értetlenkedett Steve. – Egyetlen ember mit csinálhatna? Nagyjából pont, hogy semmit!
– Igazad van! Pontosan igazad van. Egyedül semmit. Tömegként bármit! Ha nem választanád azt, hogy birkaként bégetve bevegyülsz a tömegbe, hanem szót emelsz magad is. Meg persze odafigyelsz nem csak azokra a hírekre, amit ők kreálnak, de normálisan utána tudakolódsz a dolgoknak, jobban fel tudsz készülni.
– Ezt csináljátok hát? Ilyenektől véditek a népet? – kérdezett vissza a törp.
– Pontosan! Ez a Defias Testvériség – helyeselte Edd.
– Akkor mondd… ha ti olyan jók vagytok, miért nem ismeritek a határokat? – fordult immár Edd felé Steve is.
– Mi? – csodálkozott el értetlenül Vérkarom.
– A hajómat… – kezdte nehezen – …vagy háromszor fosztotta ki a híres testvériséged. Az Elwynn Rengetegben több tanyát is kiraboltatok, és általában ti is azokon töltitek ki a bosszútokat, aki ártatlan, vagy nem tehet semmiről – olvasta rá az igazságot a törp.
– Mi a helyőrségeket támadjuk meg, a katonákat! Ha néha egy-egy farm is áldozatául esik, az pedig üzenet a királyságnak! – védekezett.
– Üzenet? Mégis miféle üzenet? – nevette Steve. – Hát nézz már rám Edwart! Nézz meg jól! – mutatott végig apró termetén – Gond nélkül megöltél volna engem is, engem, akinek családja van, csak azért, hogy elérd a célodat! Egy élet kioltásához ennyi elég is nektek… egy nagyobb jót szolgálnál valóban? Tedd hát, de van határ, én csak azt mondom.
Edd nem válaszolt. Nem tudott válaszolni. A törpe egyszerű szavai olyan mértékben összezavarták, mintha csak egy megfejthetetlen fejtörő.
– Ezért mondtam akkor, néhány napja, hogy nem érdekel, mit csinálsz itt, nem fogjuk kockára tenni az életünket. Annyit semmi nem ér! – hajolt közelebb Steve.
Az órák lassan teltek. Egy örökkévalóság volt, míg a napok végre hetekké dagadtak, ami aztán még lassabban, de csak összeálltak egy kerek hónappá, rendesen. A váltakozó szél hol megsegítette, hol ellennyomott a hajónak, de végtére is, Gilneas partjai már feltűntek a horizonton. Steve-vel, és a többiekkel Edwart igazán baráti kapcsolatot teremtett a végére. Hol engedtek az aljas vicceknek, hol csak kibeszélték a nőket, ki-ki elmesélte kalandjait, pókerlapokat forgattak, városi pletykák felütő mocskának adtak színteret, kifaggatták Ninát Aljavárosról és a Hordáról, és végeláthatatlan ittak.
De a búcsú ideje eljött, s noha bánták is a dolgot, ideje volt Eddéknek tovább állniuk.
***
A csónak nyughatatlan hintázott a vízen. A hajók kavarta hullámok csaknem feldöntötték az amúgy is instabil ladikot, melyet Nina még jobbra-balra dülöngélése még csak tetézett is, de Edwart az istenért sem tudta lenyugtatni a lányt. Ide-oda hintázott Nina a csónakkal együtt, és közben önfeledten nevetett.
Nagy keservesen aztán valahogy mégis csak partot értek Gilneas egy zugos pontján. A föld sokkalta kopárabb volt emitt, a fű fakózöldebb, az ég sötétkékebb, a fák tépettebbek, a hegyek idegenebbek.
Egy erdő egy mocsaras részén érték a szárazföldet. Amint kikászálódtak, majd kiszálltak a keményebb földre, a láp trutymós iszapja besüppesztette a tutajt, s úgy kebelezte be egészét, mint ha mindig is a masszához tartozott volna.
Eddék mélyebbre hatoltak a rengetegben. Ritka sötét volt, a lombozatok alkotta levéltakaró leárnyékolta az égboltot, a napfénynek pusztán csak egynéhány erőszakosabb vékony fényoszlopa hatolt be alája.
– Ez… – nyitotta szóra száját Edd, miközben a fák közötti zavaros katyvaszban próbált valamiféle rendet látni – …mintha ismerős lenne nekem.
– Hmm… – hajolt oda Nina, s állát vakarva ő is a közeli fenyőkre összpontosított – …lehetséges, hogy ez egy fa, nem? Onnan ilyen ismerős talán, hogy már láttál, tudod…fát!
Vérkarom csak ránézett, kissé megcsóválta fejét, és a jelentőségét elengedte a dolognak. Volt most fontosabb, sokkal fontosabb. Egy kép, régről. Réges-régről, gyermekkorából. Igen, onnan! Meg mert volna rá esküdni, hogy ahol most vannak, az nincs is olyan messze egykori lakhelyétől.
– Ha arra elnézek… – kalandozott el saját gondolatainak félhangot adva Vérkarom, miközben jobb mutatóujját balfelé mozdította – akkor arra kell lennie nyugatnak. Ami azt jelenti, hogy… öhm, azt jelenti, hogy a nagy sziklát és az öblöt megkerültük, a bércnek pedig akkor… Áhá! Tudtam! – csattant fel ismét a lombkorona ritkásabb szegletein keresztül megpillantva a hegytetőt.
– Igen, vannak fák, hegycsúcsok, meg izék, olyan kövecses emelkedőbigyók, de Edd, beszélnem kellene neked valamiről asszem’ – mondta Nina, közben zavartan a fülét piszkálta, mintha komolyan nem jutna dűlőre valamivel kapcsolatban.
– Igen, mi az? – kérdezte automatikusan, de nem figyelt igazán.
Edd gondolatait most a fejében éppen nehézkesen kirajzolódó térkép épp húzódó vonalai kötötték láncra.
– Krevan… – hebegte a lordaeroni – Azt hiszem, valami komoly dolgon munkálkodik.
– Mégis min? – bökte oda Vérkarom.
– Mielőtt ott voltál nála Edd, láttam valamit. Pontosabban hallottam valamit – magyarázta Ninthedrya, hangjában olyan hozzá nem illő mély normalitással, amelyet csakis nagyritkán, szinte szökő évente egyszer engedett meg magának.
– Jajj Nina, te mindig hallasz valamit – legyintett Edd.
– Nem Edd, ezúttal nem. Hallgass meg!
– Jólvan no, de mondd gyorsan Nina, mert az én időm drága, különösképp most. Mennünk kell, a kúria csak tíz-húsz kilométerre lehet maximum – sürgette Vérkarom.
– Edd, Krevan egy titokzatos alakkal beszélt! Méghozzá valami idegen nyelven szólt az az ember hozzá. Meg mernék esküdni, hogy démoni nyelven.
– Még hogy démoni nyelven. Krevan? Hehh! – hessentett hanyagul ismét Edd. – Krevan nem százas, ez bizonyos, de hogy semmiféle démonhoz nincs köze, az is biztos.
– Miért olyan biztos ez, Vérkarom Edwart, hmm? – vitatkozott Nina. – Gondolj bele, igazából nem tudunk semmit az öregről. Meglehet, hogy titokban tartja, meglehet, hogy munkálkodik valamin! Meglehet, hogy saját terveket dédelget!
– Nina – mondta kissé ingerülten Edd. – Ha Krevan ismerne bármiféle démont, Viharváradra már rég rászabadította volna. Most pedig ne tarts fel, fogalmad sincs róla, mit jelent nekem ez a hely. Elmegyek haza, az igazi otthonomba, mert immáron teljesen világosan tudom, hol vagyunk!
– Említett még egy bizonyos Kudarcot Vallott Urat is, és …
– Elég ebből, azt mondtam! Most pedig gyere! – parancsolt rá erélyesen Vérkarom, s azzal fogta, és elindult.
Nina megcsóválta fejét, mint egy beletörődőm módjára, majd csendesen Edd nyomába szegődve ismét átengedte világát a képzeletbeli csodák játszóterének.
***
A grófi kastély már az erdőségből kiérve, mérföldek hosszú távolságában is jól látszott. Ki volt világítva – mondanám, de az az igazság, hogy ezen szó nem fedi le eléggé. A kúria ugyanis szabályossággal izzott, és ragyogott a távolban. Jóllehet, eme kitűnő fényáradatra az ekkorra már újfent lemenőben lévő nap, és az égbolti uralomra törő erős gilneasi szürkület is rásegített, no de más kastélyok közel ennyire sem ugrottak ki ily messziről a táj vásznáról.
Hogy minden gyertya égjék a Vérkarom – vagyis egykori Vérkarom, most ki tudja milyen nevet viselő – grófságban, melyet a kültéri lámpásokkal, erősen világító lampionokkal, szabadégi rakott tüzekkel, s miegymás, ahhoz igazi nagybetűs naptári nap kellett. Mindenesetre hajdanában.
Az erdő az egykori Vérkarom grófság szántóföldjeivel volt határos, ami a paraszti házakkal, onnan jöttek a veteményeskertek, mellette húzódott a Vérkarom kúriához vezető út, és úgy lehetett elérni a szolgalakot, a testőrségi házat, a lak parkját, végül pedig magát a kastélyt.
– Ez itt mind a te birtokod? – csodálkozott rá Nina.
– Legalábbis az volt – sóhajtotta Edd.
– Hű. Te aztán egésznapos bújócska-programokat tudtál szervezni a pajtásaiddal, hmm?
És valóban. A birtok egésze olyakkora volt, hogy egynéhány óra is beletelt, míg a veteményeskertek és aztán végre valahára a kúria útjának határához értek. Innentől viszont még legalább ennyi lett volna a kutyagolással tellő út, nem is beszélve a különös felhajtásról, ami a kastélyban épp folyhatott.
Egy, a veteményesek legszélén álló üvegházban húzódtak meg. Érdekes volt, hogy sehol egy pislákoló lámpa, sehol egy éjjeli őrkutya, vagy néhány kakas. Sehol egy paraszt se. Az éjszaka sötétje kizárta a lehetőségét, hogy bárki is meglássa őket odabent, ugyanakkor, ha fényes nap lett volna, akkor sem tűnt volna fel senkinek. Az üvegház elhagyatott volt, az oldalát és tetejét alkotó kockák javarésze betörött, s amely része még ép volt, azt is jókora kosz-és moharéteg fedte.
Bár egykönnyen nem kelthettek feltűnést, mégis lelapultak, mikor egy négy ló vonta úri kocsi elbaktatott mellettük.
– Hallottad ezt? – kérdezte Edd.
– Igen. Klip-klápp, klip-klápp – csettengette nyelvével Nina. – Szerinted is olyan volt a lovak dallama, mint a tapsolós játék?
– Nem arra gondolok – intette le Edd. – Ez már a harmadik elguruló kocsi volt fél órán belül, mind a kastély irányába. Valami tényleg van ott, és nagy hacacáré lehet.
– Jujj, remélem egy esküvő! – tapsikolta az előbbi klipp-klápp ritmusra az élőholt.
Edd kinézett az egyik repedt üvegfal mögül, s jól megnézte magának újfent a teljes fénypompában úszó kúriát. A bejárati kapunál vagy háromtucat kocsi állt, mind úri díszekben.
– A következő kocsit elkötjük, és belopózunk vele – húzódott vissza az üvegek mögé Edd.
– Azta! Bemegyünk a házadba? – csillantak fel Nina szemei.
– Be bizony! – vágta rá határozott lelkesedéssel a fiú.
– De… – hagyta fenn a lány a hangját.
– Igen?
– Nem fognak megszólni egy esküvőn ilyen göncökben? – kérdezte Nina szégyenlősködve, és megrángatta fekete rongyokból álló zsákruháját.
***
Halbert – egészen pontosan doktor Vadprém Halbert – nagy tiszteletnek örvendett saját köreiben, noha több is volt neki. Egyrészt ott voltak a páciensek. Valahányszor betért rendelőjébe valaki, Halbert csak végigsimított őszes haján, hosszú orra hegyére leesett szemüvegét visszatolta görbe mutatóujjával a szemei közé, megigazgatta fehér, nyaktól bokáig érő köpenyét, nyakába csapta a sztetoszkópját, és végül megsimította a homlokán felgyűlt ráncok lankáit is. Ezt minden egyes alkalommal rutinszerűen elvégezte, mielőtt odasétált volna a beteghez. Amikor aztán odasétált, mindig karba fonta kezeit, végignézett a betegen, a fejében azonosította többezer név közül válogatva, hogy ki is az, majd feltette ugyancsak rutinszerű első kérdését. Persze tudom, mit várna az ember egy orvostól, mint első kérdés. Valami olyasmit, mint „Na, hogy vagyunk, hogy vagyunk?”, vagy éppen „Mi a panasza?”, esetleg, de ne adj isten, hogy „Rég járt nálam, miben segíthetek?”. Igen, az ember ezt várná egy doktortól. De doktor Vadprém Halbert az első kérdését máshogy intézte. Az övé valahogy úgy szólt: „Van elegendő a zsebében arra, hogy kezeljem, vagy nincs?”. Volt olyan persze, hogy a kérdést fel sem kellett tennie. Mindazon alkalmakkor, mikor házhoz rendelték – amely önmagában ötven aranytallérba került – elhagyta ezen kérdését, meg aztán ha már ismerte a beteget – mert ismerte a beteget – régen tudta, van-e neki, vagy nincs. Amikor viszont fel kellett tennie ezt a kérdést, csak egy jó válasz létezett: van. Ha ettől eltérő volt a beteg válasza, akkor doktor Halbert olyan gyorsan tessékelte ki a rendelőjéből, mint ahogyan mások kivágják otthonukból a sandán belopózott macskát. De persze ez így volt rendjén, hisz – ahogy mindig fogalmazott – ő egy profi orvos, ez presztízskérdés.
Másik részről ott voltak a barátai. Rendszerint összegyűltek egynéhányan a felsőbb körökből, hogy a kandalló tüzénél, egy kiadós vacsora mellett, vagy egy pohár bort kóstolgatva kitárgyalják az aktuális politikai helyzetet, a Horda várható lépéseit a Szövetséggel szemben, avagy éppenséggel csak eldiskurálgassanak azokról a koszos, földtúró parasztokról.
Harmadrészről ott volt a család. Az asszony szerencsére nem beszélt sokat, és mi fontosabb, nem beszélt vissza – erről doktor Halbert már rég, réges-rég leszoktatta ilyen-olyan módszerekkel. Kér fia, Richard és Jacob, sikert sikerre halmoztak. Egyikük szintén orvosnak tanult apja kezei alatt, míg másikukat sikerült beprotezsálnia a városi vezetésbe, és ha eljön az ideje, egyszer majd Genn személyes tanácsosa is lehet – reménykedett Vadprém.
Persze az úr nem volt mindig az elit körök és a gazdag páciensek alkotta pénzfelhő tagja. Nem, régebben – jóvalta régebben, mikor az asszonyt még nem szoktatta le a feleselésről – még Halbert egy kis rendelőt üzemeltetett, és minden egyes betérőnek örült, noha tudta, hogy keserű öröm ez, hisz, ha valaki őt látogatja, annak valamiféle problémája van. Mikor aztán worgenátok végigsepert Gilneason, doktor Halbert többedmagával, de személyesen részt vett a szérum kifejlesztésén, amely sikerek – és amelyből származó pénz – aztán meghozták az édesen hívogató, invitáló levelét ezekbe a körökbe és ezekbe a pénzfelhőkbe is. Mostanra meg már neve annyira vitte őt, hogy nem lehetett rendezni a környéken olyan valamire is való rendezvényt vagy eseményt, amelyen doktor Vadprém Halbert ne venne rész személyesen, hisz – ahogy mondani szokta volt – az szart sem ér, amin ő nincs ott.
Egy ilyenre tartott éppen most is. A kocsija zötykölődött a Vérkarom grófság útján, legalábbis vélhetően zötykölődött, a kerekekre felszerelt elsőosztályú rugók, valamint a kabin édesdeden simogató bélelt ülésein át nem nagyon érződtek a földút göröngyei.
– Remélem már nem tart soká az út, lassan kezdetét veszi az ünnepség – mondta Halbert a feleségének, de közben az ablakon bámult kifelé. – Ritka sivár lett ez az egykori veteményes, no de hát, csoda lenne, ha valaki még művelné is.
Az asszony biccentett. A nő – Vadprém Etta – már megszokta a hallgatást. Régen jókat társalgott férjével, igazi emelkedett beszélgetések voltak azok, ráadásul szabályosan meg is voltak töltve színezettel, de ez mára már alábbhagyott. Etta szerepe sokkalta inkább az lett, hogy a szolgálókkal megfésültesse a haját, szép ruhát húzzon, és takarosan díszelegjen Halbert mellett az ünnepségeken. A nőn egy szinte rózsáig dekoltált fekete bársonyestélyi volt, ami hátulfele úgy be volt szabva, hogy minden férfi szabadon legeltethette tökéletesen kirajzolódó fenekén a szemét. Ehhez egy könyékig érő fehér kesztyűt viselt, amiben egy legyezőt tartott. Mellkasán egy öklömnyi gyémántfüggőt viselt, amit még szeretett is volna, ha nem tudná, hogy férje szánt szándékkal, a lényegre való felhívásképp adta neki. Fülbevalói hasonlóan elgyönyörködtettek volna bármilyen kisleányt. Hurkos, szalagfonott haja közé a cselédek beleszőttek egy-egy ezüstszín masnit is, s még arcát is gondosan kimázolták, noha ebből nem látszott semmi. Egy, a jelen esemény követelte díszes, gyémántveretes álarc takarta el Ettát, melyből csak szeme, és kirúzsolt szájának vékonyka pereme látszott ki.
Az álarcosbálra ura is felkészült. A férfiaknak ilyenkor persze könnyű dolga volt mindenkoron: fehér ing, fekete csokornyakkendő, szintén fekete zakó, egy pár alkalmi cipő, egy kalap, és egy sétapálca a kézben, illetve természetesen ezúttal egy maszk, ami Halbertet viszont csak a szemvonalban, homlokától orráig húzódva fedte el.
– Hhhhh… – vett egy vészterhes, nyögvenyelős levegőt a doktor. – Mikor érünk már végre oda? – pillantott orájára.
Ahogy viszont ezt a mondatot kimondta, a kocsi egy hirtelen rántással abban a pillanatban megállt. Ezt a sebes fékezést még a rugók és a párnák sem voltak képesek elnyelni, doktor Halbert kishíján előre bukott a kocsiban.
– Hé, maga idióta! – kiáltott előre a kint ülő kocsisnak. – Mégis mi a francot csinál?
Etta is kapkodta fejét.
– Most meg csak áll kukán, vagy mi baja van? – ordított előre ismét Halbert.
Válasz ez úttal sem érkezett.
A doktor két tompát koppintott aranyozott végű sétabotjának fejével a kocsi belső falain. Újabb válasz híján megismételte a kopogást, ezúttal jóval erőteljesebben.
Halbert ekkor már nem értette a dolgot, kissé hevesebb szívverése, homlokán kicsapódott izzadságcseppjei az értetlenség kavarta gyenge aggodalommal töltötték el. Félszegen, óvatosan húzódott a kocsi apró, négyszegletű ablakához. Az ablakon ekkorra nem tudott kinézni, felesége és az ő szapora légzése szürke páraködöt húztak az ablakra. Dr. Halbert a mellényének zsebéből egy hófehér ruhazsebkednőt húzott elő, rátapasztotta az ablakra, de nem merte elhúzni. Mikor aztán észrevette a kétségbeesett Ettát, akiben láthatóan zuhant tekintélye, végül elhúzta a kendőt. Az első csíkok máris látszottak.
Egy élőholt leány volt az ablakban. Az Elhagyatott puszta jelenléte megrémítette Halbertet, holott a lány kerekre nyílt szemei és integető tenyere semmit rosszat nem sejtettek. Amikor aztán kimondta, hogy „Szia!”, a doktor elszédült egy kissé, és a rémület nem bírta megtartani lábain. Felkiáltva zuhant volna hátra a kocsiban, ha a mögötte lévő ajtó, mely a kabin másik oldalán volt, abban a pillanatban nem nyílt volna ki kívülről. Ám kinyílt, méghozzá kívülről, így pedig az elegáns úr nem a kocsiban hőkölt hátra, mindinkább a kocsiból zuhant ki.
Edd – kivárva a pillanatot – a tökéletes időzítéssel nyitotta ki a kocsi ajtaját. Egy puccba bújtatott kis öregúr esett a hátára lábai előtt. Ahogy ott vergődött a csizmája előtt a porban, kissé elfogta az elégtétel, ugyanakkor ezt az érzést nem tudta hova tenni magában.
– Maradjon bent hölgyem, legyen oly kedves – hajolt be Edd a kabinba, s előkapva sármosabbik mosolyát, végigsimított ujjaival kalapja hegyén.
Etta a zavartságból láthatóan kizökkent, elpirulva visszamosolygott, ám ez a pillanatnyi helyzetvesztés nem tartott soká.
Edwart megragadta az öreg mellényét, annál fogva húzta fel a mocsokból, majd enyhén – direkt módon nem oly durván – nekitaszította a kocsi falának. Bár bántani nem akarta a gilneasi urat, el mégsem engedte őt, inkább csak lazított a szorításon.
– Hol…hol van a kocsis? Ki maga? Láttam egy élőholtat! Azonnal jelenteni kell, hogy ezek az izék itt vannak Gilneasban! Engedjen el, követelem! – hebegte zavartan Halbert.
– Cssss! – nyugtatta Edd, s finom, hessenő legyintésekkel leporolta az öreg egyik vállát. – Ami a kocsist illeti a maga mögötti üvegházban van megkötözve. Ami engem illet, jómagam az Edd névre hallgatok, és ha okos lesz, nem esik bántódása. Ami az élőholtat illeti, ő velem van, és ugyancsak, ha okos lesz, akkor tőle sem kell félnie. Ami pedig magát illeti, innentől fogva csak akkor beszél, ha én kérdezem, de akkor úgy ám, mint a dalospacsirta!
– Veled van? Mi az, hogy veled van? Ez egy Elhagyatott! Te áruló! – beszélt egyre harsányabban a doktor, az „áruló” szót pedig már szabályosan kiáltotta.
Edd egy mérsékelt erejű ütést vitt be Halbert bordái közé, ám láthatóan túlságosan is sok volt ez az úrnak: ha Edwart nem tartotta volna őt, valószínűleg helyben összerogy, mint valami rosszul felrakott kártyavár.
Edd ismét megtámasztotta a doktort, de mikor a kocsi másik oldaláról átért Nina, a lány láttán az orvos megint csak megpróbált kapálózni, összeesni, s mi rosszabb, kiáltani.
Vérkarom ezúttal egy gyönge pofonnal próbálkozott, ami ugyancsak nem használt, ezért kénytelen kelletlen előhúzta szabad kezének ingujjából a rejtett kést. A penge látványa már sokkalta célravezetőbb hatással volt a doktorra, szinte kihúzta magát, kissé remegett ugyan, de egyetlen szót sem szólt, csupán üveges tekintetét váltogatta zaklatva Edd és Nina között.
– Milyen undi – törte meg a csendet Nina, a doktor füléből kiálló őszes szőrszálakat vizsgálva.
– Pont te beszélsz nekem undorítóságról, Elhagyatott? Néztél már valaha tükörbe, te rothadt pofájú! – vetette oda Ninának Halbert, s köpött egyet a földre.
Ninthedrya arca megdermedt, tátott szájjal nézett egy darabig, aztán elfordította testét, lebiccentette fejét, és zokogni kezdett.
Edwart egy újabb – ezúttal szándékoltan erősebb – ütéssel sújtotta az öreget.
Vadprém megint csak majdnem összebicsaklott, de Edd nem hagyta.
– Mondom, akkor beszéljen, ha kérdezem, és mint említettem, a lány velem van. Ha őt sértegeti, engem sérteget, azt pedig nem akarhatja – tolta közelebb szemeihez késének hegyét Edd.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte megvetőn a doktor.
A tegezés… a tegezés kissé zavarta a fiú büszke füleit.
– Csak némi információt, és aztán ígérem, hogy nem találkozunk többé.
– Éspedig?
– Hova igyekeznek, mondja! – kezdte Edd.
– A Vérkarom kastélyba. Részt kell vennem egy eseményen, és hidd el fiacskám, ha én nem leszek ott, az sokaknak gyanút kelt! – próbálkozott ismételten fenyegető hangvétellel, de Edd rántott rajta egyet.
– Miféle esemény? – kérdezte Vérkarom, sokkalta kevesebb érdeklődést mutatva, mint valójában érzett.
Az volt az igazság, hogy majd szétfeszítette a türelmetlenség, a dolgok tudni akarása, de játszani kellett szerepét.
– Egy ünnepség lesz. Egy álarcosbál a tegnapi győzelmet méltatandó – folytatta az orvos.
– Úgy tudom, a harcok még csak most kezdődtek – csodálkozott rá Edd.
– Nem számít a Szürkesörény Fal beomlása. Gilneas elpusztíthatatlan, még az átok sem fogott ki rajtunk! Gilneas a legerősebb királyság egész Azerothban, és a tegnapi jobbfronti győzelem nyomán ki fogjuk írtani földeinkről az összes… – fordult Nina irányába – … magadfajtát!
Edd egy újabbat rántott az orvoson.
A tegnapi jobbfronti győzelem? Leomlott volna a Fal? Miről hadovál ez? – kérdezte magától Edd. Ha valóban betörték a falat, akkor Gilneas néhány hét alatt megsemmisül. Ezt Eddwart jól tudta, nem kevés stratégiai oktatásban volt része gyermekként. De volt még valami, ami mindinkább megragadta figyelmét. Az átok. Mégis miféle átok? Ugyanakkor, ha ezt így nyíltan megkérdi, és egy mindenkit érintő rontásról van szó, könnyedén felcserélődhetnek a szerepek, azt pedig sem helyzeténél, sem pedig önérzeténél fogva nem engedhette.
– Sok sorscsapás érte hazánkat – próbálkozott tapogatózni Edd. – Balszerencse balszerencse hátán, átokcsapás átokcsapás hátán. Ön most melyikre gondol? – fürkészte.
– Mégis melyikre gondolnék fiam, nem egyértelműen a worgen vérfarkasátokra, mely megannyiunkat egymás ellen fordította? – felelte lekezelőn.
Edd el is engedte ezen kivételes alkalommal füle mellett a lenéző hangot. Worgen vérfarkasátok. Worgen vérfarkasátok. Worgen vérfarkasátok – mondogatta ezerszer.
Nem vagyok egyedül. Itt mindenki… itt mindenki worgen?
Edwart úgy belemerült gondolataiba, hogy észre sem vette, de percek sora pergett le, mely hangzani ugyan kevésnek hangzik, de abban a szituációban, melyben ketten állnak egymással szemben, s csak bámulnak a másikra kukán, nagyon is sok idő.
– Valami újat mondtam tán, fiam? Ehhehehe – nevetett tudatlanságán Halbert.
– Kié most a Vérkarom grófság? – kérdezte sértett idegességgel Edwart.
A kérdés már nagyon kikívánkozott.
– Te valami barlangban éltél mindeddig, vagy micsoda? – fölényeskedett a doktor.
Edd közelebb tolta pengéjét Halberthez, s a tőr már szinte megérintette az arcát.
– Ehhh… – vett egy magasabb rangú levegőt az orvos – … A Vérkarom grófság, mint mindig, most is a Vérkarmoké.
– Ki az, aki oly sok éve átvette felette az irányítást? Mondja már! – ezúttal Edd kezdett kiabálni.
Dühödt tudni akarása mögött súlyos okok húzódtak – ismerte fel az orvos, és jobb belátásra térítette túlélési ösztöne, miszerint ettől a ponttól fogva jobb, ha nem packázik a fiúval. Valami baja lehetett, ez nem volt Halbert számára kétséges.
– Vérkarom Edward grófot sok-sok évvel ezelőtt megölték. A kúria és a földjei felett most közeli kuzinja, Vérkarom Brann parancsol.
Vérakrom Brann! Brann bácsi, aki megölette apámat, hogy megszerezze a vagyonát. Hát végig igaz volt!
Edd észre sem vette, de néhány centivel távolabb emelte tőrét az orvostól. Halbertre ez igencsak serkentően hatott, így újfent megeredt nyelve:
– Vérkarom Brann sokáig folytatta saját, piciny grófságának gazdálkodását, miután kuzinja meghalt. De a Vérkarom grófságot is fel akarta virágoztatni, ugyanakkor éjt nappallá téve keresett elveszett unokaöccse, Edwart után, hogy megtalálja az utolsó, még élő örököst.
Nyilvánvaló. Ha engem akkor megtalált volna, velem is végez, és minden az övé, immáron hivatalosan is. Az áruló szemétláda, ezért lakolni fog!
– Brann igyekezett újra gazdálkodni a birtokon, de a gyilkosság után kevés munkás akart idejönni – folytatta Halbert. – Brann, tudod, mindig is közeli, baráti viszont ápolt a királlyal, Gennel.
Hogyne. Nélküle nem tudott volna egy ekkora grófság ellen fellázadni egyetlen hajójával, maroknyi emberével, s mindezt persze titokban.
– És? – kérdezte haragosan Edd.
– És az utóbbi időkben a király már idetelepített néhány munkást, a kúria mögötti földekre, most ezek innen nem látszanak – tette hozzá Halbert. – Tervben volt, hogy az egészet újra elkezdik művelni, és sikerült is volna, ha nem jön közbe az átok, illetve a háború.
– Mi lett a fiúval? – kutatta a híreszteléseket Edd.
Vajon mi lett velem, mit mondtak ezeknek?
– Mármint az ifjabb Vérkarommal? – merengett egy percre Halbert.
– Vele, mondja már!
– Azt hiszem, meghalt. Igen. Elcsászkált a harc közben és bizonyára megölték.
Edd nézett maga elé egy darabig. Meghalt – ismételte. Meghalt – ízlelgette.
– Meg bizony. A kis Edwart már halott – mondta halkan Edd, közben a sötét föld egy porszemjére bámult mereven.
– Bizonyára tudod már, amit akartál. Most pedig eressz el fiam, mert fel fog tűnni az ottbenti népeknek a hiányom, hidd el! – próbálkozott ismételten a doktor.
Edd kése nem mozdult, de láthatóan a fiú immár azon elmélkedett, mi is legyen az öreggel, legalábbis erről tanúskodott a méregetés, meg az a bizonyos mosoly, amit Edd tipikusan akkor szokott bevetni, mikor valamiféle terv kiötlése foglalja le agytekervényeit.
Ahogy Nina hátrapillantott, s végig mérte Eddet, már fel is nevetett, méghozzá nem is próbálta visszafogni harsogását. Tudta, hogy Vérkarom kitervelt valamit. Valamit, amivel visszaadja Halbertnek az a megaláztatást, amit nem sokkal ezelőtt még ő maga kapott tőle. És ez persze jó. De inkább puszta kézzel kellene kibökni azokat a tetves szemeit ennek a vén kecskének.
– Nos uram igaza van – mondta Edd. – Megtudtam, amit akartam.
A fiú újfent csak porolgatni kezdte a doktor vállát.
Halbert fellélegzett, és már lazított is testtartásán. Intett is egy megkönnyebbültet, mint egy „Vidd már innen ezt az izét a képemből” típusút, de mikor aztán látta, hogy Eddnek esze ágában sincs elvinni azt az izét a képéből, újfent arcára fagyott a mosoly.
– És most uram, vetkőzzön, kérem!
– Hogy… hogy mi? – hebegte Halbert.
– Le a gatyával, egy-kettő! – legyezgette késével Vérkarom. – És elnézést hölgyem, de ez magának is szól! – hajolt be a kocsiba, és kacsintott egyet.
***
Az üvegházban hárman raboskodtak alsóneműre vetkőztetve egy cölöphöz kötözve. Halberték szájába egy-egy, Nina zsákruhájából leszakajtott rongydarab volt beletömve, majd az leragasztva. Senki sem láthatta, senki sem hallhatta őket, legalábbis így este, a reggel meg hogy mit hoz, az már Eddékat nem töltötte el különösebb izgalommal ügyükben. Persze a kocsist nem volt muszáj megfosztani ruháitól, de Nina szerint fő az együttérzés, így hát Vérkarom nem ellenkezett.
Halberték nem is láttak mást, mintsem az útról felszálló porfelhőt, amit saját kocsijuk hagyott maga mögött.
A Vérkarom kastély büszkén magasodott a bérc egy kicsúcsosodó pontján. Égbe meredő, hegyes tornyai az istenek fölényét tükrözték, díszei és fényei pedig olyan fényűzésről és elitúri pompáról tanúskodtak, melyeknek pusztán közeli látványa is kevesek számára adatik meg az életben.
A kapu keményvas szerkezetű, igazi áthatolhatatlan fémerőd volt, a maga egyszerű arroganciájával: sehol egy girbe-gurba hajlat vagy cicomás virágívek, csakis a nyílfejre, sőt inkább karmokra hasonlító vaspóznák egész hálója – jóllehet az azért aranyveretes volt.
A kapu tárva-nyitva volt az ünnepség miatt, s a keresztbe álló őrségfal mögött már sorakoztak a kocsik tucatszám.
Edd nyíltan vállalta arcát a kocsi hajtójának szerepében. Nem igazán félte a dolgot, hogy felismerik, annak már sok éve, meg aztán, aki felismerhetné az mostanra mindinkább halott ember, leszámítva Brann bácsit, aki viszont aligha állna be az ajtónállók közébe.
Egy felmutatott tenyér, egy unott kifejezésű grimasz, egy „Állj!” féle mormogás, lassú léptek a kocsi felé – ez volt minden, amire az őrség egy tagja képes volt.
Idióta – nyugtázta Edd.
A Vérkarom grófság őre végig mérte Edwartot, s miután nem látott a fiúban semmi gyanúsat, bebámult a kocsi ablakán. Ott is minden rendben, csupáncsak annyit vélt felfedezni, hogy egy maszkos hölgy – igazi úrinő ruhákban – a fehérkesztyűs kézfejét mutogatja neki, mint aki kézcsókot vár, s közben finoman kacarászik álarca alatt. Az őr biccentett egyet, majd tovább mutogatott, ezzel Eddék játszi könnyedséggel jutottak be.
Ismét csak idióta.
Vérkarom kikötözte a lovakat, majd kihúzott háttal, akár egy úr, odalépdelt a kocsi ajtajához, enyhén meghajolva kinyitotta, és kezet nyújtott Ninthedryának.
Az élőholt igazi beleéléssel játszotta szerepét. Ahogy kellegett és mutogatta magát az ő szép ruháiban, sok tekintetet magára vonzott, melyet remélt is. A maszk ugyan takarta arcának egészét, de ennek ellenére nagyon is élvezte, hogy végre valahára nem abban a zord zsákgöncben kellett megbújnia. Nagyon is, ó de mennyire, hogy élvezte!
Edd is feltette szemét takaró állarcát, majd kézen fogta Ninát, s a többi szmokingos és öltönyös úrral, azok elegánsan díszelgő, s roppantul hívogató estéjikbe bújtatott nejeikkel együtt sétáltak be a kúria ajtaján.
Egymást karon öltve, akár az igazi gazdag népek, úgy léptek be az ajtón. A fények játszadozó áradata, a gondos precizitással megkomponált báli zene, a díszek és ékek, a válogatott ételek és italok ínyenc gasztronómiáját kínáló asztalok sora, könnyed csevegést ejtő elegáns férfiak és nők, felszegett állú felszolgálók, és a pornép hétköznapjain vígan kacarászó egynéhányszámú igazi eliturak megtöltötték a hallt. Eddnek önmagában a látvány pusztán csak nosztalgia volt, de Ninának egy valóságos új világ, egy olyan életmód, amelyet jóllehet, elképzelni sem tudott mindezidáig. Egy olyan, amiben bár elképzelni nem tudta volna magát, hisz a lehető legtávolabb esett tőle, de erre a napra, egyetlen napra eljátszani roppant… mókás lesz.
Visszatérni haza nem volt olyan nehéz, mint aminek gondolta. Vérkarom tartott tőle, hogy belépve a kastélyba, majd megrohanják az érzelmek. Fájó sebek, tátongó lyukak sora szoríthatta volna össze szívét. Gyermekkorának kedves emlékei szívfacsaró dimenzióba helyezhették volna jelenét, vagy éppenséggel éber vadként csaphatott volna le lelkére az a bizonyos mészárló éjszaka. Ehelyett? Ehelyett nem. Egész egyszerűen nem. Egy hideg álomkép volt, mely annyira tartozott hozzá immáron, mint egykori játékai: jó volt a maga idejében, de az már elmúlt. Ugyanakkor megjelent még valami, melyre nem számított, mégpedig a bűntudat keserű pirulája. Érdekes. A bűntudat, melyet azért érzett, mert nem szenvedett megrohanó érzelmek áradatától. A bűntudat, mely azért gyötörte, mert elfogadta a tényeket.
Űzzük hát el ezt a bántudatot!
Tudta mi a módja. Egy utolsó dolog. Vérkarom Brannak meg kell halnia. Méghozzá itt, a mai estén.
– Magadra hagyhatlak kicsit? – kérdezte Edd.
Nina épp egy tál zöldszínű, pépes állagú akármicsodába dugta bele kesztyűs ujjának begyét. Megszagolta, de nem tudta beazonosítani, leginkább fűre emlékeztető szaga volt.
– Ez micsoda? – érdeklődött a lány.
– Parajpüré. Azokra a kis vajaspogácsákra kell kenni, és egyfalásra megenni – válaszolta Edd.
Nina fogott egy pogácsát, beletunkolta a pürébe, kissé megemelte állarcát, és feltünés nélkül befalta.
– Pflejj, bleee – horkantotta Nina.
Edd elmosolyodott.
– Amúgy menj ám csak nyugodtan, én el leszek itt. Van még egy csomó ilyen izébigyó, amikről szintén ki kell deríteni, hogy micsodák – felelte kalandvágytól fűtötten a lordaeroni.
– Nem lesz baj, megtudakolom, merre van Brann bácsi, és… – vett egy erőteljes levegőt Edd – … és aztán majd mehetünk is dolgunkra.
– Oki – intette maga mögé Vérkaromnak Nina, de láthatóan már csak az asztalon kibontakozó ételköltemények beazonosíthatatlan kavalkádjára koncentrált.
Feltűnés nélkül haladt át a tömegen. A pezsgővel gondosan megrakott tálcát egyensúlyozó pincérek, az öltönybe bújtatott urak, és a sokat mutató estélyit hordó hölgyek egy tekintélyes része az emeleti lépcső felé ment, más részük meg onnan jött lefelé.
Az emeleten – az első emeleten – a kibontakozó kép nem sokban tért el a lentitől, sőt, mi több, ugyan az, talán épp csak az itteni vonós zenekar játszott mást.
Edd ismételten elvegyült. Próbálván kiszúrni nagybátyját, sorra vette a bálozókat. Volt kisebb, nagyobb. Köpcös és vézna. Ilyen karórát viselő, meg olyan ékszert hordó. De ezek a maszkok viszont roppant mód megnehezítették a dolgát.
Fél óra telt el, mint azt a falióra kongása tudatta. Vérkarom mindhiába kereste Brannt, sőt, nem tartotta kizártnak, hogy már el is haladt mellette néhányszor, csak az állarcok végett nem ismerte fel.
Felsietett a második emeletre, ahol szintúgy kudarcot vallott. Túl sok az ember, túl egyformák, túlontúl rejtett.
Hol lehetsz Brann? Hol a pokolban lehetsz?
Az óra ismét kongott, ezúttal a háromnegyedes. A három egymást követő csengés elhalásával szinte egyszerre lépett mindenki hátra. Edd vadul kapkodta tekintetét, és csak arra lett figyelmes, hogy mindenki igyekszik valamiféle módon egymástól kissé távolabb helyezkedni, persze az átrendeződött színtér zsúfoltsága nem apadt, mindinkább kitöltötte a szegleteket. Szembe fordultak egymással a férfiak és nők. Mindegyikük megemelte magát, mintegy féllábujjhegyre.
A gilneasi ünnepségeken szokásos negyedórás tánc, mely az egészig tart – kapott a fejéhez Edd.
A feltűnés elkerülése így könnyedén meghiúsulhatott, Edwartnak pedig már nem volt esélye, hogy leérjen a földszintre Nináért. Szinte egymás elől szívták el a levegőt az emberek. Az egyik sarkot nézte ki magának, gondolván, ott majd elaraszol a táncot lejtő seggfejek mellett szépen, csendben.
A zene állt, s a dalnokok – tökéletesen egyszerre – lapoztak néhányat, s a kottaváltás után újfent a hangszerekre helyezték vonójukat. Orrot fennhordó, hegedű és bőgő kísérte zene áradt szét a szobában, ám ezúttal sokkalta ritmikusabb váltakozásban, mintegy dinamikusan.
Edd előtt bezárult a tömeg. Lefelé nem tudott volna menni, legalábbis anélkül, hogy arrébb taszítson valakit, biztosan nem. Még a lépcső legfelső fokára is állt néhány őr, hogy figyelje a tömeget, nem lesz-e rosszul valaki.
Vérkaromnak viszont sikerült kijjebb mennie és a tánctér oldalára siklott. Itt kevesebb fény esett rá, ami kissé megnyugtatta.
A fiú nem merengett soká. Tudta, hogy ha a lépcsővel szembeni irányba megy, éppen a második emeleti hall végébe, ott van egy titkosajtó. Amolyan átbúvó, mely nem is annyira a háziak védelmét szolgálta, sokkal inkább a személyzet közlekedését volt hivatott biztosítani. Edd elkezdett arrafelé araszolni, de igazi képtelen menet volt ez. Az összezárulkozó, majd újra kitárulkozó keringőt lejtő tömeg Eddnek is diktálta átjutásának tempóját.
A francba már veletek!
Eljutva hátra viszont, látta, hogy a falak mentén még valaki bujkál. Egy lány volt az. Jócskán felfodrozott, hófehér szoknyába omló egészalakos női ruhájába próbált a falra felsimulni, s tán még inkább észrevétlen akart lenni, de ez ebben a szerelésben lehetetlen volt. A táncot járó párok újra meg újra neki-nekiütköztek, ő pedig szerencsétlen támasztotta a falat.
Vagyis…támasztotta a falat?
Edd észrevett valamit, szintén valami különöset. A lány felváltva rakogatta kesztyűtlen kezét a falon, mindinkább tapogatva azt, közben válla fölött hátra-hátralesve. Ő… ő is a rejtekajtót keresné? Képtelenség lenne, hogy egy úrileány azt keresné, ez csak a véletlen műve lehet – mondta volna magában Edd, ha a lány nem a tökéletes irányba kapickált volna.
Nagy nehézkesen – s immáron kissé durvábban, másokat enyhén taszajtva – odajutott a lány mellé.
– Te is menekülnél? – kérdezte félhangosan Edd, hogy biztosan meghallja.
A lány egyetlen szót sem szólt, csak ránézett Vérkaromra, és villámgyorsan, a fordulat lendületével megkapta kezeit, derekára tapasztotta egyiket, sajátját pedig Edd vállára, másik kézfejét övéhez kulcsolta, feltartotta, és behúzta őt a tömegbe, táncra kényszerítve a fiút.
Mindez olyan hirtelen történt, hogy Edd meg mert volna esküdni, nem tartott el összesen egy másodpercig sem, míg a lány megragadta őt, és táncolni kezdett vele. Sőt, olyannyira váratlan történt, hogy Vérkarom már csak akkor eszmélt fel, hogy mi is történt, mikor arra lett figyelmes, hogy magában a ritmust számolván mondogatja: egy-két-há’, egy-két-há’, egy-két-há’.
Edd lábai kissé megmerevedtek, szinte megállt, el akarta engedni a lányt, hogy mehessen magasztos dolgára. Amikor azonban lazított a fogáson, a leány ismét csak megragadta, és nem engedte el. Olyan erővel szorította, hogy Edd a ledöbbenéstől egyszerűen nem tudott mit tenni.
– Fel-le. Előre-hátra. Tartsd az ütemet, és ne nézd a lábad! – mondta oda a lány.
Edwart felkapta fejét, belenézett a vele táncoló maszkos lány szemébe, és kihúzva magát, táncolt vele. Azok a szemek… első félpillantása olyan gyönyörűek voltak, mint az eső után megtisztuló erdő.
Persze Vérkarom csak bámult kukán. Ez teljesen abszurd, nem csak, hogy nem volt a terv része, de teljesen abszurdum!!!
– Hát ez most mi? – kérdezte hangosan Edd.
– Bécsi – felelte a lány, és ideges kapkodással körültekintett.
Ahogy arrébb kapta fejét, aranyszín sárga és rosénarancs hajának lefelé megcsavart fürtjei ki-kimutatkoztak hátul. Tetszett a fiúnak, ó, de mennyire, hogy tetszett!
– Légy szíves és segíts! Csak tíz perc van az egészből, bírd ki velem! – mondta a lány.
Vérkarom látta, amint szemei kissé nyugtalan elkerekednek a kétségbeeséstől.
– Ki elől rejtőzöl? – így Edd.
A fiú megpergette a lányt, majd visszahúzta magához, folytatván a táncot.
– Ennyire látszik? – kérdezte.
– Ennyire – bólintotta félmosollyal.
– Atyámék össze akarnak boronálni engem valami piperkőccel. Fele akkora, mint én! És az álla… az meg kétszer akkora, mint ez a hall! – panaszolta a lány.
– Hehh – köhintett egy nevetést Vérkarom. – Tipikus. Hát nem lehet mindenki olyan jóképű, mint én.
– Ezt meg sem hallottam. És igen, tipikus. Ez pontosan egy tipikus történet – helyeselte a lány. – De nem érdekel, és meg is értem én az efféle dolgokat, de ezt az egyet nem várhatja el tőlem atyám. Nem számítottam rá, hogy ismerni fogom a leendő férjem, el is fogadtam ezt. Na, de ez a fickó… – csóválta meg fejét – … ez biztos nem lesz az uram!
– Figyelj, én sajnállak, meg minden, de nekem most…
– Nem! – A lány még jobban megszorította, szinte már belemart Eddbe. – Alig pár perc, ha atyám látja, hogy van más, aki felkért, akkor békémet hagy azzal a bájgúnárral! Kérlek!
– Ehh – sóhajtott Vérkarom. – Drága ám az én időm, kishölgyem. De rendben, viszont akkor addig – újabb megperdítés – te is elmondasz nekem pár dolgot, hogy nekem is hasznom legyen belőle!
– Mit akarsz tudni? – kérdezte a lány. – Miképp csökkentsük a reálisig az önbizalmunkat? Merthát rád férne.
Nem válaszolt, csak még szélesebbre húzta mosolyát, közben persze félszegen lebiccentett lábaira, hogy rendesen járják-e, amit kell.
Edd régi tanításai nem voltak hiábavalók. Tökéletesen, a ritmust és a lépéseket hibátlan tartva lejtette a táncot. A lány ugyanígy.
– Az est házigazdája. Vérkarom Brann, igaz? – kérdezte közelebb hajolva, pontosan a lány válla fölött Edd.
– Persze, hogy ő.
– Itt van ő is valahol?
– Igen, és a tánc végétől számított egy óra elteltével nyilvános köszöntőt is mond. Addig viszont ő is állarca mögött marad.
Edd összeszorította száját.
– Miért kérded? – érdeklődött vidáman megbújó, viszonzottan félmosollyal szája jobb szélén a lány. – Inkább vele járnád a lépést?
– Ne haragudj, édesem, de itt most én kérdezek! – felelte hasonló nevetéssel.
– Édesem?!
A leány láthatóan megsértődött. Felismerhetően mímelte a sértettséget, legalábbis szeméből ezt olvasta ki. Bárcsak láthatta volna teljes arcát!
– Esetleg bokán rúgjalak? – csengett édes hangja, viccesen sértődött nőiességgel.
– Olyan szépen táncolsz. Kár lenne kiesned a ritmusból emiatt.
– Megérné.
– Brann most itt lakik? – tért vissza Edd.
– Hol máshol lakna? – felelte félgyanakvón.
Edd érezte, hogy a lány gyengén ugyan, de lazít a fogáson. Nem akarta magára vonni a figyelmet, márpedig aki itt van egy bálon, és alig tud valamit a házigazdáról, az igen is felkelti a nem kívánatos érdeklődést.
– Miért itt bujkáltál a kiszemelted elől? – terelte el a szót Edd, s nem volt mellékes az sem, hogy vajon a lány tud-e a mellékajtóról.
– Van itt kiút, ne félj! Csak kissé nehéz volt megközelíteni – mondta, majd akarva-akaratlan a rejtekajtó tökéletes helyére pillantott.
Tud róla. Elképesztő. Akkor neki is vannak titkai.
– Ki vagy te? Melyik grófságról való vagy? – kíváncsiskodott Vérkarom.
– Nem kérdezel picit sokat? – kuncogott a lány.
– Ebben állapodtunk meg.
A lány elmosolyodott, sőt, inkább már ragyogott. Az ívelt, milliméternyi ezüstök tízezer darabjával szegélyezett fehér állarc kicsiny szájvájatán át tökéletesen látta azt az édes vigyort.
– Kérdezz mást! – mondta, és félreszegte arcát.
Edd megint csak meglepődött, aztán ugyancsak nevetett egyet.
– Ismered a háziakat? – kérdezte, bár nem ezt akarta.
Amit immáron valójában tudni akart, az az, hogy ki is ez a lány. De egyszerűen képtelen volt eltérni attól, ami már gyermekkora óta kísérte. Az értetlen törés az életében, mely kimozgatta sorsát a helyéről.
– A Vérkarmokra gondolsz? – pontosította a lány.
– Rájuk.
– Ismerem. Azaz, hogy ismertem őket, míg többen voltak.
– Míg többen voltak – ismételte meg Edd.
Semmibe révedt arcának hideg, fagyos tekintete elsiklott a lány vállai fölött, s a rosszul fókuszált tömeg táncoló masszáját bámulta.
A lány egyből tudta, ez valamiért fájó pont a fiúnak.
– Jó emberek voltak – tette hozzá sietve.
– Ugyan. Alig lehetsz tizennyolc. Honnan ismerhetted volna őket? – dobta oda durván Edd, majd megcsóválta a fejét.
– Igaz, kicsi voltam még, s ha kellene, nem is tudnám körbe írni, milyen ember is volt a gróf, a felesége, vagy a lányuk. De a fijukra igenis jól emlékszem!
Edwart felkapta tekintetét. Mintha lelke kinyílott volna egy pillanatra.
– Hogy mit mondtál? – döbbent meg.
Szíve hevesen kezdett dobogni, légzése felgyorsult.
– A fiút. Az ifjabbik Vérkarom Edwardot. Bár ő Edwartnak hívta magát, T-vel.
– Ne hazudj nekem! Honnan ismerhetted volna? – kérdezte komolyan Edd.
– Jó barátok voltunk. Sokat játszottunk együtt.
Lehetetlen. Ez nem lehetséges. Képtelenség, de … Eléna? Ő lenne? A kis Eléna? Az egyetlen olyan személy, akivel kapcsolatosan Eddnek csakis kizárólag boldog emlékei vannak. Megtébolyodott volna? Álmodna? Vagy az éjszaka éppen most is mesél, csak nem tudja, hogy alszik?
– Hogy hívnak? – kérdezte reménytől fénylő hangon Edwart.
A lány megint csak elmosolyodott.
– Azt hittem, most Eddről beszélünk, nem rólam – felelte, és megingott homloka elárulta: felvonta szemöldökét.
A fiú csak hallgatott. Nem tudott mit kezdeni ezzel. A múlt egy olyan darabja ez, amelyre nem számított, s ezzel kapcsolatos emlékei nem is igazán keresték őt. Most mégis szembesült vele, hogy a régi idők ajándéka nem vészett el teljesen. Mindinkább váratlan meglepetésként érte, mely teljesen megmozgatta őt, elfeledkezve minden másról. Mint mikor egy gyermek egy bizonyos ajándékra vár, s a dobozt kibontva nem az, de egy sokkalta jobb játékra lel, melyről nem is tudta, mennyire nagyon akarja.
– Szerettem Eddet, nagyon sok időt töltöttünk együtt – folytatta Eléna. – Mindmáig nem tudom elhinni, ami vele történt – a lány egy gondterheset sóhajtott – de minden egyes nap meglátogatom a sírját. Ha sokat nem is, de egy-két percet minden nap meglátogatom.
– A sírját? – értetlenkedett Edd.
Kissé megborzongott.
– Sokat kérleltem Brannt, de megengedte, hogy egy sírkövet készíttessünk neki a kertben. Sajnos sosem került elő, de biztosan meghalt azon az éjszakán. Hát ennyi maradt. Egy semmitmondó kő, ami csak úgy ágaskodik a földszín egy pontján, nem őrizve semmit – mondta Eléna, és elfúlt hangja.
A semmibe csukló hangja és leszegett álla láttatta Vérkaromnak, hogy a lány még így, évek sorának elvesztett ideje alatt is, még mindig gyászolja őt.
Az ösztönök cselekedtek. Nem szándékolta mozzanatait, hagyta, hogy a teste döntsön. Fogta, magához húzta, és a tánctér közepén megölelte a lányt.
Eléna el akarta taszajtani magától, még tolta is kissé, de végül úgy döntött, hagyja. Neki is jó volt megölelni valakit, akivel végre beszélhetett Eddről, s bár erkölcsi tartása többet követelt volna, mégis melengette belül az érzés.
– Eressz! – mondta szipogva, de továbbra sem engedte el Vérkarmot.
– Mondanom kell valamit, feltéve, ha tudsz titkot tartani – hajolt közel füléhez Edwart.
– Ha valóban titok, el se mond! – tiltakozott megfejthetetlenül.
Edd egy pillanatig hezitált. Szóra nyitotta a száját, de nem mondott semmit. Nem tudott semmit. Jobban megszorította a lányt, s olyan halkan, amilyen halkan csak lehet, odasúgta neki:
– Azt hittem, a sírom a szobám alatti málnabokrok tövében lesz.
A lány érezhetően megborzongott. Az alatt a sokrétegű ruha alatt is kitűnt, hogy végigfut a hátán a hideg, bőre megborsódzik. Megrezzent, s megdermedt. Hosszú pillanatokig csak megbújt beletemetkezve Edd ölelésébe, majd lassan engedett a szorításon. Hitetlenül, félszegen nézett fel az állarcos Edwartra. Vérkarom és Eléna csak bámultak egymás szemébe, megbabonázottan. Nem volt szó, ami kifejezhette volna mindazt, ami most bennük kavargott. Zavartság? Remény? Az értetlenséggel édeskésen vegyült hit megébredése? A lehetetlen megvalósulása? Talán a régi kötődés újradimenzionált érzése, mely a szerelem magja lehet? Vagy mindez egyszerre? Nem. Nem volt rá szó. Csak az a pillanat, csak a megbújt kifejezések egymás szemében.
– Edd? – kérdezte.
Kézen fogva siettek el onnan, immár mit sem érdekelve, kinek mennek neki, ki látja őket, vagy kit taszajtanak arrébb. Szinte futva szelték át a tömeget, olyan szorosan markolva egymás kézfejét, mintha csak az életük múlna rajta. Az emelet halljából a folyosóra siettek, onnan a hátsó részlegre.
Megálltak egy pillanatra, majd benyitottak Edd régi szobájába. Minden éppen úgy volt, ahogy otthagyta, egyetlen hiba nélkül. Egy kisgyermek szobája. A baldachin takarta ágy – avagy miként Edd gondolt rá oly rég, a legtitkosabb erőd – érintetlen maradt. A szoba sarkaiban ódon ládák vaskos porréteget növesztettek, de nem mozdultak egyetlen centimétert sem.
Becsukta maga mögött az ajtót, ráfordította a kallantyút, az ágyhoz kísérte, majd sután odaültek egymásnak oldalt.
Eléna levette Eddről az álarcot, majd aztán magáról is.
Gyönyörű volt. A haja arcába omlott, de azt gyorsan félreseperte. A régi vonásai megmaradtak, ugyan az a szép kislány volt, de immáron sok női bájjal, hölgyi pírral arcán. Kerekded orcáján kitűntek a szépségszeplők, vonalai és ívei magukkal ragadók voltak. Könnyei potyogtak, de nem érdekelte. Nem takarta el, csak hagyta, hogy Edd nézze őt, s hogy ő is nézze Eddet.
– Mi… – kezdte Eléna. – …Mi történt veled? Hol voltál? Hogy lehetséges ez?
– Nem haltam meg akkor éjjel. Kimentem a partokig, ahol egy hajóra szálltam fel – kezdett rá Edd.
Eléna csak hallgatta Vérkarom meséjét. Olyan örömmel hallgatta, mint a koldusok a királyok szenvedését. Csak ragyogó szemmel tekintett rá, és közben itta szavait. Nem szól közbe, csakis figyelt. Aztán a mesélés egy pontján Eléna közelebb hajolt, és megcsókolta a fiút. Edd viszonozta, majd végigsimított a gyönyörű lány hajlatain. Aztán már nem is csak csókolóztak…
***
Egy jó órával később Eléna Edd mellkasára borulva szendergett. Nem akart elaludni, inkább csak hallgatni Vérkarom szívének dobogását, de mégis magához szólította ebből az értelmetlen, igazságtalan világból az álmok nyugodt és békés földje.
A fiú nem akarta felébreszteni, nem is tette. Gyengéden kisiklott alóla, óvatosan a párnára helyezte a fejét. Megsimogatta, majd megfordult. Felvette a ruháit, gondosan eltűrte medálját, visszahajolván egy csókolt lehet a lány homlokára.
– Nem fogsz újra elveszíteni. De még meg kell bosszulnom családomat – súgta oda figyelve, hogy fel ne rezzentse, azzal kilépett az ajtón.
***
A földszinten kiszúrta Ninát. Odalépett mögé, megkocogtatta a vállát. Nina megfordult, csókot kérve megdöntve kézfejét.
– Mit művelsz? – kérdezte Edd.
– Hát mindenki össze-vissza puszilgatja a kezemet, mintha muszáj lenne – felelte együgyűn.
– Oh, tényleg! – kapott fejéhez Edd. – Szegényem, nagyon sokáig magadra hagytalak, gondolom az itteniek meg azt hiszik, hogy egyedülálló gazdag leány vagy, aki házasodni szeretne.
– Hát az is vagyok! – helyeselt Nina.
Edd elmosolyodott.
– Képzeld Nina, találkoztam valakivel! Találkoztam Elénával! – újságolta örömteljesen.
– Jujj, juppi! – ugrándozott Nina. – Amúgy ki az? – tette hozzá kérdését.
– Nina, ő volt az én gyerekkori barátom, és…
Edd lelkesedését az óra kongása szakította félbe. A kongás…mely mintha szakaszolná az egészet… idegesítő. A teremben mindenki úgy helyezkedett, hogy jól rálássanak a lépcsőre. Sokan sorakoztak fel, ezúttal mindenki itt volt, a földszinten, így lehettek vagy száz-százötvenen is.
Eddék a hall hátsó szegletébe szorultak így, de az ő rálátásuk is tökéletes volt. Mindenki egy italt fogott kezében, s a pohár szélét szinte egyszerre kezdték el kocogtatni. Csilingelés szabálytalanul éktelen verdeső csengése töltötte meg a termet.
Négyen álltak a lépcsősoron. Mind díszes, elegáns népség.
A bálozó forgatag elnémult, s egy emberként figyelte a szónokokat.
Az emelkedőn mind felfedték magukat, de a maszk leemeltével sem tűnt Edd számára senki ismerősnek. Egyik sem Brann volt.
A beszélők köszöntötték az ünneplőket, fennkölt szavakat intéztek hozzájuk, biztosították többszörösen a megjelenteket, hogy nélkülük Gilneas nem az lenne, ami, és bár háború van, és a Szövetség ismételten érdeklődik a nagyon is erős Gilneas iránt, ők kitartanak.
Hányinger.
A szónoklatot Eléna lépcsőn lesiető léptei szakították meg, Edd rögtön kihúzta magát a hátsó sorokban, de sajnos kizárt, hogy a lány kiszúrta volna. Nyilván most ébredt fel, Vérkarom eltűnt, és lesietett a többiekhez. Csaknem érzi ezt cserbenhagyásként – remélte Edd.
Aztán kisvártatva az egyik szónok végre kimondta azokat a szavakat, amiket Edwart hallani akart.
– És most szólítanám estünk házigazdáját, Várkarom Brann nagyurat, hogy mondjon néhány szót az összegyűlteknek.
Elöl mozgolódás volt, s a tömegből hamar kivállott Brann. Jobb karján felesége, bal felől gyermekei vették körbe.
Brann megköszörülte torkát, elmélyedt a szembe bámuló urak és úrhölgyek során, kimérten rátapasztotta a kezeit a bíborszőnyeges lépcső mahagóni karfáira. A férfi arca nem volt bűnözői arc. Tipikus lehetne, Edd már elég szemétládát látott élete során, kiknek arcukra volt írva a rosszindulat és a gonoszság, de Branné nem volt ilyen. Ugyanakkor, mint tudjuk, a legjobb árulók mindig a fehérbárányok.
– Khmm – kezdte Brann. – Köszöntök mindenkit az esélyen.
Hangja kissé kimért volt, szigort és tartást tükröző, de nem amolyan rideg módon, annál azért barátságosabbnak tetszett.
Edwart levetette állarcát, hogy jobban lásson még onnan hátulfelől is.
– Elsőként szólítanám számomra néhány kedves ismerősömet, kik segítettek átvészelni ezen vészterhes időket nekem, és szeretett grófságom tekintetében.
Edwart ökölbe szorította kezeit.
– Mint tudjátok, vagyok oly szerencsés, hogy jóbarátomként tudhatom városunk és országunk királyát, Szürkesörény Gennt – mondta Brann, s kinyújtotta kezeit.
A tömeg legelső sorából egy ember lépett ki, odasétált Brann mellé, s ő is felfedte magát.
Az őszeshajú király, ki nem hajlandó elfogadni Gilneas hamarosti bukását – mutatta be magának Edd.
– Szintén örömmel mutatom be kedves szomszédunkat, gróf Hosszúszőr Edwint, valamint feleségét, és egyik gyermekét, kit szintén elhozott magával.
Ezúttal Eléna apja, anyja, és maga a lány is odaállt Brann mellé. Eléna szinte ragyogott a boldogságtól, melyet Edd titkos légyottja okozott, de a fiú ezúttal nem a lányra figyelt. Bár elmesélte, mi lett vele a Defias Testvériségben, nem tudta elhinni, hogy ezek után még Eléna odaállt Brann mellé. Felháborította Eddet, ugyanakkor voltaképpen Brannről nem is esett szó, így a lány nem ismerhette meg a teljes igazságot, csakis a Brann-félét. Ennek fényében viszont bűne bocsánatos – intézte el magában Vérkarom, megaztán hogyan is tudna rá haragudni…
Brann még két-három embert felhívott maga mellé a lépcsőre, s míg a tömeg reájuk figyelt, Edd észrevette, hogy egynéhány, az önmagát leleplezett király védelmére vigyázó őr besétált mögötte az ajtón.
Ebből még gond lehet, de ez a kettő ma akkor is meghal!
– …hogy grófságunkat felvirágoztassuk, ahhoz előbb békét kell teremtenünk… – tartott valahol beszédében Brann.
Edd Ninára nézett, határozottan bólintott, amiből a lány már tudta: készülhet a védelmező varázsokra, illetve a gyors elszelelésre.
– … az Elhagyatottak most is kapuinkat ostromolják. A Horda új Hadfőnöke, Pokolsikoly Garrosh a vérünket akarja…
Nina a Szent Fényt szólította, s koncentrálva összegyűjtötte energiáit.
– …nem fogjuk engedni, hogy ezek a lelketlen szörnyek még több testvérünket elragadják! Ellen fogunk állni Sylvannasnak!…
Edd kicsúsztatta öltönyének ujjából egyik kését.
– …és királyunk biztosított róla, hogy fia, a hercegünk még most is azon munkálkodik, hogy kidolgozzanak egy erős offenziváért hivatott tervet, amellyel…
Egy, kettő, négy, hat… – számolta a katonákat maga körül Edd.
– …ha kell, rászabadítjuk worgenátkunk minden dühét az Elhagyatottakra, de az egész Hordára, ha a szükség úgy kívánja…
Edd hunyorított. Megvan a cél.
– … és Gilneas továbbra is a legerősebb birodalom lesz mind közül!
A tömeg tapsolni kezdett, kissé hullámozva megingott. A mozgolódásban Edd nem tudott tisztán célozni, de még mindig eléggé érezte, jó helyre tudná dobni kését: egyenest Brann szívébe.
Brann a túloldalt kezet fogott Gennel, majd Eléna apjával, csókot nyomott Eléna anyjának kézfejére, azán Eléna kézfejére is, és…
Most, míg háttal van!
Edd eldobta tőrét.
Szélsebesen, pengéjének hegyes élével előrefelé szelte át a termet a kés.
Abban a pillanatban, ahogy a kés kirepült a kezéből, s becsapódott, Brann a hall túlfelén felnyögött, hanyatt vágódott, ráadásul olyan lendülettel, hogy lesodorta a lépcsőről egyik saját fiát, feleségét, még Elénát is magával rántotta, és egyet a többi szónok közül.
A felfröccsenő vér látványa Eddnek éppen elég volt, rögtön megfordult, és rohanni kezdett.
A tömeg felsikoltott, vagy tizen rohantak oda Brannhez segíteni.
– Szürkesörényről most lemondok, pucolás! – mondta oda gyorsan Ninának, azzal a nem messze lévő ajtó felé kezdtek rohanni.
– Megállítani őket! – kiáltotta az egyik katona.
Az ajtón kirontva elállták útjukat, hátulról, előről, és oldalfelől is közrefogták őket a gilneasi katonák. Edd kikerült egy – épp a füle mellett – elsuhanó nyílvesszőt, kiontotta két tőrét, és rögtön támadott.
Oldalthúzta az egyik harcost, annak vállainál fogva, másik kezével pedig beledöfte kését épp a halántékába. A fej ezen lágy részéből spriccelni kezdett a forró vér, s mikor ugyanolyan lendülettel Edd kiszabta onnan a fegyvert, néhány rózsaszín, vérző agyfonatot is kiszakított vele.
Ninára is rátámadtak. A lány a pajzsvarázslatok segítségével távol tartotta magától a fegyvereseket, míg Edd mögéjük lépve freccsenő borvörös csíkot húzott nyakukra. Az egyik magába csukló katonától felvette kardját, amivel félfordulatból egy újabb rárontót lefejezett.
Magára öltötte a láthatatlanságot, s körülette egy pillanat leforgása alatt hulltak el a katonák: volt, akit nyakon szúrt, volt, akinek átfúrta mellkasán a kést, megint volt, akit szemközt vágott tőrével. A szemgolyó zselés pukkanása, a csontszilánkok felcsapódása előhozták Edd tomboló dühét, s felöltötte worgen alakzatát.
Amire viszont nem számított, hogy ezen lépésére, a katonák legtöbbje ugyancsak farkasfenevadként robbant ki magából. Ahogy a bestiák összecsaptak, ropogó csontok törése rázta meg a kúria előtti bejáratot.
Ezzel már Edd kevésbé bírt. Mindent nem lehet elkerülni. A tomboló szörnyek kimartak egy jókora cafatot hasának oldalából, s tátongó véres lyukat hagytak utána. A worgen fiú térdre rogyott, de mikor Nina a Töredelem szertelenül cikázó fénysugarait rálövellte, a seb rögvest beforrott.
Az Elhagyatott elkerült két csapást, egy feléje szaladó katonának pedig átvette elméje felett az uralmat. A Ninthedrya irányította harcos felugrott egy kocsira, megrántotta a lovak kantárját, majd nekivetette két, Eddel viaskodó védőnek.
Nina felugrott a kocsira, miként Edd is, a megbabonázott harcos pedig elszelelt velük.
A papnő begyógyította az emberalakját visszanyerő Edd sebeit, majd Vérkarom előre mászott a kocsin, egy elhaladó fának nekitaszította a katonát, és átvette a vezetést. A védő nyaka a fának csapódáskor rögvest kifordult.
Több lovas kezdte üldözni őket, s vágtájukban hamar beérték Eddék kocsiját. Amikor viszont az egyik őr végre valahára el tudta kapni a kocsit húzó lovak kantárját úgy tíz kilométernyi hajsza után, és megállította őket, Eddéknek hűlt nyomát sem találták a kocsiban.
Az egyik fa tövében Az Álcázás Leple furmányos zsiványképesség takarásában Edd és Nina szépen végig nézték, amint a tehetetlen harcosok méla együgyűségükben szégyenkezve visszafordulnak a grófság irányába. Az éj leple továbbra is takarta a földet, az árnyfekete égbolton épp úgy csillagzottak az ezüstpettyek, mint addig, s a hold keskeny félköre is kegyetlenül díszelgett, szinte elveszve a sötét messzeségben, és az éjszaka csak mesélt tovább…

