Fanfiction – Az éjszaka meséje 6. rész /írta: Laptos/

Az éj leszállt, az árnyfekete égboltot ezüstcsillagok tengere töltötte meg. A hold keskeny sarlója dísztelen fehérségében fénylett, szinte elveszve a sötét messzeségben, és az éjszaka mesélni kezdett. Azon az estén a megtörésről…

A fekete ég alatt könnyű volt Viharváradból kijutni, s annál is könnyebb oda bejutni. Gilneasról a Szövetség már rég letett, s noha az ott még most is önmaguk erejétől eltelt urak és úrnők, meg az egész, magától elvakult vezetés – Szürkesörénnyel az élen – úgy díszelegnek, mintha semmi gond nem lenne, legbelül ők is tudják. Legalábbis biztosan, mert hát tudniuk kell: Gilneas korának végleg leáldozik. S ha ez nem így lenne, akkor a Fal sem repedt volna meg, amiképp nem masíroznának ezekben a percekben sem mindenütt élőholt hordák. De a Fal megrepedt, a háború elkezdődött, és a herceg minden erőfeszítése hiábavaló lesz, mert az Elhagyatott seregek mészárló zombijai végigmenetelnek a földeken, és olyan bosszút állnak a Gilneasiakon, melyet még nem látott a Horda és a Szövetség háborúja. Ezt Garrosh Hadfőnök személyesen garantálja, Slyvanassal karöltve.

Mert hát, ha nem így lenne?

Akkor Edd sem juthatott volna be olyan könnyen Viharváradba. De bejutott. Az igazság az, hogy Edwartnak és Ninának a legkevesebb erőfeszítést sem kellett tennie az ügy érdekében.

Gilneasban – követve az üldözés eseményeit, valamint néhánynapnyi megbúvást a megfelelő helyeken – elegendő volt a polgári menedékhajók egyikére felsétálniuk, s karba tett kézzel, felpolcolt lábbal, a Wrynn felségjelzésű mentő-étkosarak egyikéből lakmározva királyi pénzen hajóztak vissza a fővárosba. Ha semmi probléma nem lenne Gilneasban, a nagy, fenséges, mindig kitartó Gilneasban, ahol a piperkőc dögevők még próbálják maradék vagyonukat a fényűzésbe makacsul kapaszkodva minél nagyobb hacacárékra elverni, akkor nem indulna óránként, a parasztságot és a teljes civil népességet kimenekítő hajók egyetemes flottája Viharváradba és Darnassussba.

Annyi paraszt meg egyéb népek mellett aztán Edd, és a rongyaiba bugyolált Nina a legkevésbé sem feltűnő. Érdekes pont volt Ninthedrya számára egy, valahol a Menethil-kikötőben látott alak. Egy Északszirtől befutó hajón találkozott vele, míg az ő saját hajójuk utánpótlásról gondoskodott a Nedvesföldeken. A férfi ugyanolyan kényszerlepleket viselt mint ő, ruhájának koromfekete rongyai épp úgy takarták vészna testének egészét, mint neki, gondoskodva arról, hogy semmi, még a szeme két kéklő íriszfénye is alig-alig tűnjék ki. A rövid beszélgetés során, amit Nina ejtett vele, a férfi azt hazudta leprás, de minduntalan azt hajtogatta zavaros, elfúló hangján, hogy „Mary”.

Azon az estén futott be a hajó Viharváradba. Az ottani őrséget szinte kicselezni sem kellett, annyi beérkező gilneasi – vagy épp worgen, ha úgy tetszik – között képtelenség volt kiszúrni Eddet, ha még egyáltalán bárki is emlékezett volna arra a kis incidensre, amit legutolján eltakart Defias-testvérként okozott a kikötőben.

A városba bejutni sem volt nehéz, de kijutni olyan egyszerű volt, hogy az ember szó szerint fütyörészve kisétállhatott, melyet Edd nagy vigyorral arcán meg is tett.

Aranyrév közelében az alvó fogadó udvarából az egyik vendég lovát nesztelen elkötötték, s így nem kellett kitenniük magukat az egynapos nyugatvégi gyalogtúrának.

– …és aztán olyan vércseízű golyócskák is voltak, meg kukoricabogyó szerű mandulák is, mondtam már ezt is? – kérdezte Nina, miközben Eddbe kapaszkodott a ló hátsó részén.

– A hetekig húzódó hajóúton már elmondtad egy párszor, miket ettél a kúrián – válaszolta Edd.

– Akkor most te is mondd el! – így Nina.

– Mégis micsodát? Én nem ettem semmit ott.

– Nem azt – ciccegett nyelvével a lány. – Hanem hogy tegnap este mi bajod volt, azt!

– Tegnap este? – nézett vissza válla fölött Edwart.

– Tudod mire gondolok. Este felriadtál. Álmot láttál… olyan álmot… – mondta elkalandozottan a lordaeroni. – Mindig úgy nézel ki, mikor éjjel felriadsz, mint valami épp megolvadó vaníliafagyi.

– Te ébren voltál? – próbálta más vizekre terelni a fiú.

– Az éjszaka megint mesélt, igazam van, kisfiam? – nevetett Nina.

– Igen. De nem akarok beszélni róla.

Először fordult elő, hogy Edd nem szabályszerűen Tyrandét, vagy anyját látta néma álmában. Hangtalan éji képei ezúttal Elénát mutatták számára. Elénát, aki csak ott állt, a maga gyönyörű valójában, és Edd csak élvezte a pillanatot. A lány szólt valamit, de Vérkarom persze nem hallott semmit a dologból. A violán pislákoló nyakék ezúttal is üzenni akart, vagy talán Edd vágyait mutatta most? Egyáltalán ezek a vágyai? Valóban a lány, Eléna lenne az, akire vágyik? Tény, ami tény – Eddnek többször eszébe jutott Eléna. Azóta az este óta szinte folyton folyvást felsejlett a lány minden bája előtte, és ilyenkor olyan hevesen kezdett verni a szíve, mintha csak itt lenne előtte, de nem érhetne hozzá, nem szólhatna neki, nem kaphatná meg.

Miként átlépték az Elwynn Rengeteg határvonalait, már pirkadt. Kisvártatva, mire a felkelő nap melege megnyalta a földfelszínt, s visszaadhatta sivárságát az aranyhomokos nyugatvégi földkéregnek, már Őrszemdomb falait is messze kikerülték.

Meglelték aztán a Halottbányákra vezető rejtekösvényt, de szinte rá sem taposott még a lelapított fűre a ló patkója, azonnal támadtak.

A semmiből jöttek, ahogyan az a Defias Testvérek jó szokása volt mindig is. Edd szempillantást sem tehetett, egy váratlan suhogás kíséretében durvaszálakból font kötél hurkollott a nyaka körül, befeszült, és abban a minutumban lerántotta Edwartot a nyeregből. A fiú tompa puffanással ért földet, ám amikor az ütés hevében felgyűlt riadtságot ki akarta fújni, a kötél szorítása gondoskodott arról, hogy se ki se be, s Edd fuldokolni kezdett.

Mutatóujját gyorsan bepréselte valahogy nyaka és a hurok közé, egy centi nem sok, de annyit tudott lazítani a fojtáson, s így épp hogy csak ugyan, de némi levegő hatolt tüdejébe. Vérkarom hatalmasat hörgött.

– Mi… mi vagyunk! Edd és Nina – akarta üvölteni társainak, ehelyett csak egy gyenge felkiáltás sikeredett.

– Jól tudjuk – mondta egy Defias Testvér, odalépett a földön vergődő Vérkaromhoz, és gyomorszájába rúgott egyet hegyes csizmájával.

Edwart egy vérgumót köhögött fel, s amennyire csak a kötél engedte, zihálni kezdett.

Egy másik vereskendős férfi sétált oda a lóhoz, az egyik ponton belemart Nina gúnyájába, és félkézzel lerángatta onnan a lányt, aki ugyancsak a porba hullt, de még lábával gondoskodott is róla, nehogy talpra tudjon állni.

– Eresszetek! Eresszetek! Testvérek vagyunk! – kiáltotta Edd.

Újabb rúgás érte, ezúttal sokkalta erősebb. A fiú ismét egy összegombócolt vércsomót köpött maga elé, mely piros foltokat hagyott fogain.

Aztán hirtelen talpra állt, ámbátor tettét nem szándékolta: arra eszmélt, hogy lábai a levegőben lógnak, néhány centivel a föld felett, őt magát pedig nyakánál fogva tartja egy férfi. A férfinek le sem kellett volna eresztenie piros maszkját – bár megtette – hogy Edd tudja, ő Krevan.

Krevan mélyen a szemébe nézett. Tekintete dühtől volt mérgezett, szemének írisze szabályosan sugározta a haragos kegyetlenséget, mely a férfi legbensőjében rejtezik.

– Krevan. Krevan! – kiáltotta reménytelten Edd.

– Elhallgass, te kis szaros! – Krevan hatalmasat rázott a fiún.

Partra vetett pontyként lengedezett.

– Én… – „sajnálom” kellett volna mondania, ezt ő maga is tudta, de ez még mindig nem jött ki száján. Ez a szó túlzottan…alantas – Nem kellett volna elmennem Gilneasba.

Krevan a földre eresztette Eddet, saját lábaira. A fiú állta mestere megvadult tekintetét, bár erős késztetést érzett rá, hogy leszegje fejét.

Csak bámult rá a férfi egy hosszúra nyúlt percig.

– Hol van a gyűrű? – kérdezte végül, a csendet megtörvén Krevan.

– Gyűrű? Milyen gyűrű? – tűnődött Vérkarom.

Krevan megint csak nézte őt egy darabig, aztán erős keze gyorsan kilendült, s egy akkora pofont kevert le neki, hogy a fiú felszakadt szájjal vágódott hanyatt.

– Azt a rohadt gyűrűt, amiért elküldtelek. Azt, elhoztad? – ordította Krevan.

Edd talpra állt, köpött egy vöröset oldalra, kihúzta magát, s újra felvette a szemkontaktust.

– Nem – felelte Edd.

Krevan újra megütötte, ezúttal ököllel, amennyire tiszta erejéből tellett. Edd balszemének szegélye rögtön elkékült, kiemelkedtek bőre alatt az elrepedezett erek, de a fiú visszafordult.

– Szóval Gilneas, hmm? – ízlelgette a szót Krevan. – Remélem jól mulattál. Legalábbis remélem, hogy annyira jól, hogy megérje most az akasztást, te áruló kis korcs!

– Krevan, nem tehettem mást, hidd el, hogy–

– Hitszegő! – üvöltötte mélyről jövő gyűlölettel Krevan. – Elárultad Vanessát, elárultad a krédónkat, elárultad mindenünket, szembe köpted társaid és mentorod, takarodj a szemem elől te söpredék!

Eddnek hátulról térdhajlatába nehézkedtek, úgy rúgták ki lábait, amitől magába csuklott. Térdre rogyva nézett fel Krevanra, aztán már nem is láthatott semmit. A Defias Testvérek körülvették, s újra meg újra lesújtó kezeik addig ütlegelték Vérkaromot, míg végül eszméletét vesztette.

***

– Eléna? – kérdezte Edd.

A lány csak táncolt előtte. Hullámos szoknyájának magába forduló, majd újra kinyíló szélei úgy lengték körül a lányt, hogy az valami varázslatos volt. Eléna megperdült, feje felett összeérintette ujjbegyeinek végét, s körüs-körül peregte Eddet.

A lány utána rámosolyodott, s bár minden néma volt, Edwart látta, amint szájával megformálja a „Gyere vissza értem” mondatát.

***

Mintha az óceánba lökték volna. A hidegrázás végig futott testén, hátát kipettyezte a lúdbőr, szíve veszettül kalimpálni kezdett a sokkoló nedvhidegtől.

A földön feküdt, minden szegletéből bökdöső szárazszalmán. Krevan állt előtte egy üres vasvödörrel, melyből még néhány csepp víz csurgott le.

– Ideje felébredni, kis hugyos! – vetette oda nem kevés undorral hangjában, majd oldalt vetette a vödröt.

A fiú nagynehezen talpra állt, de minden zsigeréből kisugárzott az égető, húzódó, vagy épp meggyötrő fájdalom. Bal szeme feldagadt, s bár jól látott vele, azért nem volt az igazi.

A Halottbányákban volt, ezt nem kellett sokáig firtatnia. A körülvevő üreg sötétbarna falai, a beszökő nap fényétvesztett félvilágosa, és az áporodott dohszag éppen eléggé ismerős volt már számára, akár egy megtorzult otthonkép foszladozó emlékcsókja.

Talpa alatt viszont nem a jól megszokott poros, enyhén feltócsásodott földet érezte, mint oly sokszor, mindinkább vaskos hajópadlót.

A Juggernaut szinte teljesen kész volt már – nézett körül Edd. A hajó óriási volt: széles fedélzetén vagy hetvenen elfértek, lent a raktérben pedig vagy ötvenen, plusz a hordók, ágyúk, élelem. Mindenhonnan valamiféle sérülést okozni képes és okozni vágyó ék, tüske, vagy lövőalkalmatosság bámult alá a vízre s oldalvást. Pokoli egy monstrum, ami ha innen kisiklik, ledönti Viharvárad tornyait, annyi bizonyos.

– Hát mit hallok felőled, kedves Edd! – sétált elő VanCleef kisasszony a kapitányi kabinból.

Nina félszegen követte a nőt, s Edd beleharapott saját ajkaiba, mikor észrevette: Ninthedryát sem kímélték, szegény leány arca csupa folt volt, melyet a duzzanatok, és tátongó sebek okoztak. Hogy az egész még szebben mutasson, Nina kezei be voltak fáslizva, ami arra utalt, gondoskodtak róla, hogy ne gyógyíthassa meg magát… Krevan gondoskodott róla maga – gyanította Edd – és ártalmatlannak eltörte minden ujjpercét.

Csak öten voltak. Sehol Vanessa magánőrsége, sehol egy másik Defias tag. Lentről, a földről ugyan felhallatszott a hajóépítők kopácsolásának erőtvesztett hangja, és a mindennapi Defias létet élők háttérmoraja is valahonnan a messziségből, de itt és most, a Juggernaut fedélzetén csak öten voltak jelen. Edd, Nina, Vanessa, Krevan, és egy… egy… akárki.

– Ki ő? – biccentett felé Edd.

Rá is akart mutatni, de ekkor tudatosult csak benne, hogy csuklói egymáshoz vannak kötözve.

– Hogy ez? Úgy érted, ez? – javította ki Krevan. – Ez egy senki, akár csak te magad.

A senki – név szerint Miles McCenna – térdén és tenyetén támaszkodva kúszott Krevan lábai mellett, mint egy kivetett, hűtlen korcskutya. Meggyötört arcú férfi volt, kinek tekintetén sorsát meggyászoló bús és szégyenteljes tekintet ült. Az a fajta, mikor megtörnek valakit, és ha valamihez, hát ehhez igazán értett Krevan. Miles lefelé nézett, saját sártól és utcamocsoktól piskos tenyerére. Két, egymással párhuzamos vaspánt futott végig McCenna hátán, mely a tarkójától néhány milliméterre kezdődött egy ívelt penge alakjában, átszaladt gerince mentén, megrögzítve derékhajlatát, csavaros lemezékkel belefúródva oldalsó combartériáiba. A vaspánt előlfele is húzódott, ott vállaiba döfve, így az egész ördögi háló állandó kutyapózba kényszerrabosította Milest. Ha McCenna megpróbált volna felegyenesedni, a nyakába azon nyomban belevágódik az ívelt penge, combjai végleg kilyukadnak, dereka valószínűleg megreccsen, és vállait is átüti a vassín. Az egész látványt csak megkoronázta a Miles homlokára vésett oroszlánfej, melyet Krevan maga készített el beretvapengéjével.

– Legyen elég annyi, hogy a királyi testőrség egy tagja volt egykoron – tette hozzá a férfi, s egy fintor kísérte nyálfonalat köpött le Miles arcára.

McCenna megrezzent, de láthatóan súlyosabb dolgot várt, mintsem egy köpésfoltot. Ezúttal megúszta. Ezúttal.

– … ugyanakkor mint mondtam, most már csak egy senki – egészítette ki.

– És mit keres itt? – kérdezte kimérten, felfordult gyomorral Edd.

– A megváltást hozta el, kedves Edwart. A megváltást! – vigyorogta Vanessa.

A nő odasétált Miles mellé, rendkívüli mód ügyelve arra, hogy léptei hívogatók legyenek, combjai súrolják egymást, és mikor odaguggolt McCenna lefelé meredő feje mellé, még arra is figyelt, hogy roggyasztása közben fenekét formásan kitolja.

Ez mindenkinek szólt. Szólt Eddnek, aki mindig megbámulta a tagadhatatlanul férfibolondíó Vaneesát. Szólt Krevannak, akinek mindig engedett némi… bepillantást dolgaiba, és szólt ugyanakkor Ninának is, hisz a lánynak VanCleef kisasszony tökéletes külleme már önmagában eléggé kedvszegő, depresszív sugallatú volt. És ezt VanCleef is tudta.

– Az úr esélyt ad neked és nekünk is – mondta Vanessa, közben édeskedvesen simogatni kezdte Miles fejét, arcát pedig saját arca felé fordította, s mint valami ártalmatlan őrangyal, úgy tekintett a megkínzott McCenna szemeibe.

– Esélyt? Mégis mire? – türelmetlenkedett Edd.

– Mint már mondtam, a megváltásra – felelte VanCleef, de még mindig csak elveszett tekintetét fürkészte a mellette görnyedő férfinak, s közben, mint holmi házijószágot, úgy simogatta. – Mr. Miles volt olyan kedves, és némi noszogatásra elárulta a Viharvárad kikötői őrségváltás pontos menetét, időpontokkal együtt. Így elhozta nekünk a megváltás pillanatát. De vendégünk volt olyan jó, hogy most neked, s ezzel magának is felajánlja ugyan azt. A megváltást – Vanessa ártalmatlanul elmosolyodott, mikor észrevette, hogy McCenna oldalt szegte szemgolyóját, és a nő mozgó száját figyeli. VanCleef erre jobban meghajolt, hagyva, hogy a szenvedő férfi bepillanthasson keblei közé. – Megígértem neki, hogy ha elárulja, amit tudni akarok, a Defias Testvériség lesz oly jó, és véget vet szenvedéseinek azáltal, hogy kioltja életét. Már a halált vággya, nemrégiben még ő maga kérte, csak sajnálatos módon a mi Krevanunk kivájta a nyelvét, de hidd el Edd, ha tudná, most is azt kérlelné, hogy öljük meg.

Miles enyhén megcsóválta fejét. Vanessa fel nem állt, de kiegyenesedett, újra Mr. McCenna arcába nézve, de a simogatást nem hagyta abba.

– Ezzel el is hozta a maga megváltását is. Már csak egy maradt. A tiéd, Edd – magyarázta Vanessa. – Neked kell őt megölnöd, ezzel bizonyítva, hogy még mindig hű vagy Testvériségünkhöz.

– Rendben van, adjatok egy kést! – vágta rá Edd.

Bár nem szívlelte a dolgot, érdekeltsége sem volt különösebben, elvégre a férfi már úgy is halott, sőt, még segíti is szenvedéseitől megmenekülését.

Vanessa közelebb hajolt Mileshoz, olyannyira, hogy orra hegye megérintette az övét. Egy darabig csak nézte őt így, szó szerint értendő testi közelségből, aztán VanCleef kisasszony fogta, kidugta negédes nyelvét, és hosszú, kimért mozdulattal lenyalta Milesról az arcát beterítő, lefelé csüngő köpést, melyet imént Krevan intézett, aztán jóízű hümmögéssel megforgatta szájában, majd, mint ha mi sem történt volna, megpaskolgatta jóhiszeműen McCenna arcát, és hirtelen felállt mellőle. Vanessa ezúttal Eddre meredt, kissé megtört az eddigi bája, de még ugyanúgy csábító nő maradt.

– Szóval azt mondod, megölöd e férfit, s ezzel bizonyítod hűséged töretlenségét felém, Krevan felé és az egész Defias Testvériség felé? – kérdezte kissé komolyabban a nő.

– …Azt – hezitálta kissé Vérkarom.

Edd felvonta jobb szemöldöklét, kissé elbizonytalanodott.

Ez így túlontúl… egyszerű. Megölni egy egyébiránt is halálra szánt embert? Hol van itt a… a „krevanizmus”? Mert hát ez nem vall Vaneesára, kiváltképp nem Krevanra. Tét nélküli dolog.

– Nos, rendben van – bólintott helyeslőn Krevan, mint aki megkötötte élete üzletét.

A férfi gyors léptekkel a kapitányi kabinba sietett, és legalább olyan gyorsan ismét feltűnt. Egy kardot hozott ki magával, s mindennapi természetességgel Edwarthoz lépett, majd sietve eloldozta a fiú köteleit, láncsorát vele, és mihaszna tesz-vesz mozzanatokkal a kezébe nyomta a kardot.

Edd értetlenül tekintett maga elé. Valóban csak ennyi volna? Fél perce még a világ minden bűnével vádolt rab, most pedig egy egyszerű hóhéri nyisszantás egy már régestova halálraítélt ember nyakán, és kész?

Vérkarom közelebb lépett a kutyaként görnyedő Mileshoz. Vanessa és Krevan egyszerre mosolyodtak el, de ebben a mosolyban már volt valami. Valami, ami azt ígérte: nem fiam, ne hidd, hogy ennyire egyszerű lesz a dolgod.

A hideg acélkard tökéletes egyensúlyú, finom, de határozott vonalatú volt. Edd kimérten támasztotta meg McCenna nyakán, bemérve a sújtási célpontot. Ám mikor fel akarta emelni a kardot, annak markolatán feltűnt valami. Egy kis véset volt, színezetlen karcolás az acél szürkeségén: egy lefelé nyúló, vér pettyeze kéz, méretes, hegyes körmökkel. A Vérkarom Testőrség jele, a Vérkarom Testőrség egyik kardja.

Mikor Krevan az Edd szemébe úszó döbbenetből és értetlen, fel s alá járó zavart tekintetéből maga is megbizonyosodott arról, hogy a fiú felismerte a kardot, ismételten szóra nyitotta ördögi vigyorral színezett száját:

– Mellesleg – kezdte Krevan, mintegy hozzátéve egy jelentéktelen kis semmiséget – ismerős neked az a név, hogy Vérkarom Lolka?

Edwart szíve hatalmasat dobbant. Nővérének halovány, megfakult képe, kinek már évek óta ő maga sem ejtette ki nevét, most gyöngéden felsejlett szemei előtt.

– Nem – hazudta Edd.

– Ehmm – tört ki egy köhintésnyi nevetés Krevanból. – Általában jól hazudsz, de ezúttal nem, Edd. Nekem nem tudsz hazudni.

A férfi lassú, végtelen hosszúságúra nyújtott féllépéseket tett Edd irányába.

– Valamit még el szeretnék neked mondani Mr. Milesról, ha megengeded – folytatta Krevan. – Mr. Miles, ez a rohadt korcs alig fél évvel ezelőtt csatlakozott áldott Wrynn királyunk személyes testőrségébe. – Krevan lassan beszélt, s mindezt olyan hanglejtéssel, mint valami nyomozó, aki épp most fedi fel egy részletesen kidolgozott gyilkosság apró kis szegleteit, de mindezt gyilkos kacajjal arcán. Ezúttal Edd volt az áldozat, pontosabban Edd lelke. – Mint tudod, királyi testőrnek manapság szinte születni kell, szó szerint pöcsöskoruk óta annak nevelik őket, elvégre a király élete szent. De akkor hogy is lehet, hogy Mr. Miles csatlakozott közéjük oly egyszerűn nemrégiben, hmm?

Edd nem válaszolt. Kitágult szemei egyre arról árulkodtak, hogy minden eddigi, a valóság tökéletesen összeillő puzzlejében most végleg elveszett, s a kirakósnak még csak a széleit sem leli. Agya próbált kattogni, de mindhiába. Hol a meddő üresség semmije bámulta őt a hajó padlóiról, hol Lolka fájó arcának feltűnése.

Jajj kirakós, jajj kirakós!

– Nos, mint kiderült – folytatta Krevan – McCenna gilneasi származású. Hát nem érdekes, Edd? Ami viszont ennél is érdekesebb tán, hogy Mr. Miles egyfajta ajándéka volt magának, a nagy Szürkesörény Gennek. Ajándék Varian számára. Hogy Gilneas jószándékát fejezze ki, és persze térden csúszva könyörögjön a Szövetségnek amiatt, hogy legyen, aki megvédi őket…cöhh…megvédi, inkább kimenekíti őket abból a városból, ami hamarosan az Elhagyatottak és a Horda martalékává lesz, Genn úgy döntött, ideje a lehető legmélyebben benyalni Variannak.

– Mi köze van ennek Lolkához? – tört ki Eddből, bár rögtön megbánta, hogy nem tudott tudattalanjának parancsolni.

Krevan mosolya – ha ez egyáltalán lehetséges – most még szélesebb lett. Szélesebb, fölényesebb, győzedelmesebb, s persze félőbb, gyötrőbb.

– Arra is rátérünk – nyugtatgatta kegyetlenül Krevan. – Szóval, mint mondtam, Szürkesörény próbálkozott, s mellesleg a jelen pillanatokban is próbálkozik megmenteni népét, és minél mélyebben bekapni a Szövetségi nagyurak farkát. Ezért pár bizalmasát rögvest Viharváradba és Darnasussba küldte, akik között a mi Milesunk is ott volt. Miles, Miles, Miles… – Krevan megtámasztotta egyik talpát McCenna hátán. – Ez a korcskutya worgen-alakjában próbálta védeni magát szokásos őrjáratán, hát úgy döntöttem, ha ennyire szeret kutya lenni, akkor segítek én neki, hisz tudod, mennyire igazságos ember vagyok, Edd!

Edwartban kezdte a Lolka iránti feszült érdeklődését, belülről kaparó ragaszkodását legyőzni egy másik érzés: a düh és a harag. Krevan szavai újabb, szintén nem szándékolt tettekre késztették Vérkarmot. Kezei megfeszültek, szeme összeszűkült, s a tenyerében lévő kardot erősebben markolta meg. Miként e apró jeleket Krevan egyből meglátta s megértette, a férfi elégedetten bólintott, mint ki jól végzi dolgát, s folytatta a meséjét.

– Mielőtt kivágtam volna a nyelvét, mert ugye folyvást nyafogott a vaspántok miatt, még elárult nekem ezt-azt – így Krevan. – Mint kiderült, Genn azért választotta többek között őt e nemes feladatra, mert régi tapasztalata van a mi Milesunknak a kardforgatásban. A hőstettei egész a második háborúig nyúlnak vissza, de elég az hozzá, hogy bizony, a Vérkarom grófságnál is szolgált. Aztán Vérkarom Edwardot, a nagy gróft végre megölték, miként megérdemelte. Csodálom, hogy az egész nem történt meg már sokkal korábban. A lényeg viszont, hogy Edward halála után az az egynéhány katona, aki megmaradt, a grófság új urához, a talpnyaló Brannhoz került. Brann pedig, mint tudjuk, seggrepacsi pajtása Gennek, s Milesunk áldott hierarchikus ranglétrán való felfelé lépkedései innentől már sínen voltak. Ezt mind ő maga mesélte el nekem, és képzeld Edd, az egyik beszélgetésünk során, mikor a Vérkarom birtok elleni támadásról kérdeztem, ez a kis házieb azt találta mondani, hogy senki nem élte túl, kivéve az egyik gyermek. Rád gondoltam egyből, de aztán elárulta azt is, hogy téged halottnak hisznek, Vérkarom Edwart! A nővéredet viszont látták fogságba esni, és azóta is állítólag érkeznek személyéhez fűződő zsaroló üzenetek Brannhez.

Mikor Krevan kimondta Edd teljes nevét – Vérkarom Edwart – az nem volt véletlen. McCenna abban a pillanatban, a név hallatára oldalt fordította a fejét, s amennyire csak a nyakát szegélyező ívelt penge, valamint a rögzítő vasak engedték, felnézett Eddre. Szemében a felismerés hitetlen fagyossága villant meg. Épp, miként Krevan akarta. Ennél jobb bizonyíték szavának igazára nem is lehetne, mintsem felismerte Vérkarom Edwartot az egykori Vérkarom őrző.

– Nyilvánvalóan tudna mesélni ezt-azt – adta meg a végső lökést Krevan. – Ha ismeri e nevet, Lolka, akkor bizonyára tudja a részleteket is. Bizonyára. Sőt! Vérkarom Brann egyik ölebeként, és Genn befolyásának egy élvezőjeként több dolgot is tudhat a mi kis Milesunk, s noha beszélni már nem képes, biztosra veszem, hogy le tudná írni, ha nagyon szépen kérnénk tőle. Milyen kár, hogy meg kell halnia, hmm?

Krevan most Eddre nézett. Gyilkos tekintetében, mint oly sokszor, most is ott bújt a kínzás okozta veszedelmes öröm, mint akit feltüzeltek.

– Öld meg hát ezt a kutyát. Öld meg, Edd! – szólt közbe Vanessa.

Edd felfehéren bámult maga elé. A dolog súlya – meghalsz, vagy eltemeted a múltad örökké – úgy nyomta vállait, mint a mázsás sziklák. Hogy tehette ezt Krevan? Hát képes íly kegyetlenségre is? – akarta érezni, de helyette csak gyűlölet gyűlt benne, mely perszelte, akár a vadtűz.

Lolka. Lolka, amennyiben valóban életben van, ő lehet az egyetlen élő rokona. Öccseként mindig szerette, s noha atyjuk előtt folyvást a mindennel elégedetlenkedő hercegnőt játszotta, együtt töltött idejük csaknem olyan meleg és kellemes emlékként élt benne, mint a nemrégiben felkeltett Elénával kapcsolatos régmúlti képek.

– Ne kérd ezt tőlem Vanessa! – alázkodott meg végül Edd.

E szavakat egy átlagos napon nem mondta volna ki. Soha, semmiféle körülmények között. De most… most kellett.

Krevan mosolya ekkor lehervadt. Szigorú tekintete villámokat lövellt, s már azon puszta tény, hogy Edd nem vágta bele rögtön a kardot Milesba, úgy dühítette, akár semmi azelőtt.

– Tedd meg. Tedd meg, most! – mondta Krevan hangosan.

Még nem kiabált, de látszott, nem áll messze tőle, szemének sarka viszont meg-megingott kissé.

A kard súlya megszázszorozódott, legalábbis Vérkarom úgy érezte. Bensejében egy pulzáló nyomás kezdte átvenni az uralmat, melytől homloka kiverejtékezett. Ám ekkor már egyértelmű volt Edd számára: nem fogja megölni McCennát.

Hogy is tehetné? Hogyan? Az esély, az egyetlen esély, hogy megtudjon valamit. Bármit!

Edd határozatlanul tekintett fel. Lebiggyesztett ajka és üres szemei úgy festettek, mint ha elszállt volna belőle minden értlem, és a valóság csak részleges mivoltán lenne képes felfogni.

– Mire vársz még? – Krevan már egész harsány volt. – Hisz egyértelmű a helyzet! Vagy megölöd, vagy én öllek meg mindkettőtöket!

Edd – még mindig határozatlan, véletlen művének tetsző, szándékolatlan mozzanatokkal – Krevan felé fordult, s kissé megemelte kezében a kardot.

– Elment az eszed? – A férfi immáron kiabált. – Elárulsz minket, aztán ellenem jönnél? Tudod te, ki vagyok? Mindent, amit tudsz, én tanítottam, az én jóindulatom, hogy nem döglöttél meg már fingos korodban! Csakis az én jóindulatom múlt, hogy úgy döntöttem, egy Vérkaromot életben hagyok, ha már a többivel végeztem, de…

– Hogy mit mondtál? – eszmélt fel álomkórjából Edd.

Krevan egy pillanatra megszeppent, utolsó mondatának véletlen elhintése nem kevés sápadtsággal színezte meg, felismerése hosszú másodpercekre lehervasztotta őt, ám végül – mikor látta Edden a teljes kínt s értetlenséget… csak elmosolyodott.

– Ehh… – nevette könnyedén. – Hát valóban. Nem hitted ugye, hogy a tudatlan szolgák, az ostoba szakácsok, és a kardot sosem látott zenészek képesek kitervelni egy merényletet egy olyan ember családja ellen, akit úgy félnek, mint a bolondok félik Sargerast.

Abban a szempillantásban Edd felemelte a kezében lévő Vérkarom kardot, a földdel tökéletes párhuzamban, döfésre készen tartotta feje előtt, s Krevant megcélozva rohanni kezdett mestere felé.

A lendületet, mely a fiú gyorsaságát adta, Krevan egy félpöccintéssel megtörte, a döfő acélt késével hárította, s még lökött is egyet a fiún. Edwart valahol a férfi mögött ért földet.

– Hát így, te kis féreg! Akkor megúsztad a kibelezést, most nem fogod! – mondta fejcsóválva Krevan, s menten megragadta a fiút. Felemelte, nekivágta a hajó egy falához, durván combjába térdepelt, kezeit hátra fogta, készen arra, hogy beteljesítse ígéretét.

Krevan engedélykérőn VanCleefre nézett, s közben kíméletlen szigorral hevesen bólogatott.

– Sajnálom Edd – felelte fejcsóválgatva Vanessa.

– U! U! U! – hallatszott a háttér nyögdécselése.

Mindenki Ninára nézett.

– U! U! U! – nyüszögte ismét, mint aki valami sürgőset akarna mondani, s közben akár egy iskolapadban ülő kislány, magasan jelentkezett jobb kezével.

– Mi bajod van, rondácskám? Semmit nem mondhatsz, ami megmentené Eddet, s ami azt illeti, magadat is hiába próbálnád – mondta együttérző hangon Vanessa.

– Nem akarnék ám mondani semmit. Csak kérdezni szeretnék. – Ajkait szájának egyik szélébe húzta, s elcsodálkozottan bámult.

– Mi a francot akarsz, te idióta? – szólt bele Krevan.

– Hát, hogy ez a kis izé itten amúgy mire jó? – kérdezte roppant érdeklődőn a lordaeroni.

Ninthedrya elővette addig dereka mögött rejtegetett balkezét, felemelte, hogy mindenki jól láthassa. Egy, a Vanessa készletéből elemelt fiolát tartott ujjai között, egészen pontosan egy vékony, ívelt kémcsőben valamiféle szürke oldatot.

– Azonnal tedd azt le! És nagyon óvatosan, te eszetlen! – vágta rá gyorsan Vanessa, nem kevés aggodalommal tekintetében. – És fel ne rázd!

A nő a mestere volt a bájitaloknak, mérgeknek, főzeteknek. VanCleef kisasszonyra sokmindent lehetett mondani, de azt, hogy ne tudná mi fán is terem az alkímia, azt semmiképp. Ez utóbbit egyébiránt Azeroth lakosai ugyancsak így tartották az Elhagyatottakról.

– Miért, mi a szar az? – kérdezte mérgesen Krevan, s közben szorított egyet Edden.

– Hát ezt szeretném én is tudni! – csatlakozott hozzá kikerekedett szemekkel Nina.

A lány enyhén átlósan lengetve, felülről lefelé, a levegőben kevergetve kezdte el felhevíteni az oldatot. Bár azt kérdezte, mire is való voltaképp, ellenben épp úgy, épp olyan precíz, kimért, tudatos mozzanatokkal kezdte felkavargatni önmagába a főzetet, melyekkel csak kevesek, csak az igazi, vérbeli méregkeverők lennének képesek.

– Fejezd be, azonnal! – aggodalmaskodott Vanessa, s közben félszegen kezdett araszolgatni a kapitányi kabin fedezéke felé. – Elképzelni sem tudod, milyen veszélyes az, hogy került hozzád?

– Jajj, uramatyámistenem! Tényleg veszélyes, uuuuh, most mit csináljak akkor? – kérdezte rendkívüli félelemmel hangjában, és véletlen ostobaság kínos tekintetével arcán Nina, holott továbbra sem hagyta abba a tökéletes ujjmozdulatokat, sőt, mi több, lepattintotta a szerről a parafadugót is.

– Krevan! Öld meg, öld meg azonnal, és le ne essen az a főzet! – sipákolta Vanessa.

Krevan durván falhoz verte Edd fejét, s kiontott késével megindult Nina felé.

– Jajj Krevan, de jó, hogy jössz, félek! – tette hozzá Nina, s egyik szemét lehunyta olyan látványosan, mint a dajkamesékben a törp vadászok, akik épp célozni készülnek valamire.

Krevan szinte már ott volt Nina előtt.

A főzet felhabzott, buborékok pattantak ki belőle.

A férfi alig néhány lépésnyire volt tőle.

Nina másik kezével csinált egy kényszeresnek tűnő, görcsös csuklómozdulatot, aminek eredményeképp leomlott róla a fásli. Tenyere és ujjai tökéletes egészségnek örvendtek.

Krevan dühödten készült levágni a lányt.

Ekkor aztán Nina pajzsba vonta saját testét, s mikor a Szent Fény áldása felragyogott, a lordaeroni egyenest Krevanhoz vágta a főzetet.

Egy füstgömb volt az, hatalmas volt. Újra és újra önmagába befordulva kavargott a levegőben, durva, fekete szemcséket öntve az apró örvény közepébe. Krevan mellkasába három, a kavargó gomolyagból kinyúló démoni, éjfekete kéz mart bele. A férfi megpróbált üvölteni, de nem volt rá képes. Arca megfagyott, teste ledermedt. Vér ágazta erek töltötték meg hideg, megduzzadt szemeit, s hiába próbált mozdulni, lábai semerre nem vitték, helyette csak egy zsibbasztó, izomszakadt érzés volt minden, amit odalent érzett.

A gömbből újabb kezek törtek ki.

– Ne! – robajlotta Vanessa, de már késő volt.

A démoni karmok megragadták a nőt is, és szorítani kezdték. Újabb sötét tenyerek felhőztek végig a hajófedélzeten, de mikor Eddet akarták fojtogatni, Nina őt is körbe vonta pajzsával, akárcsak Milest.

Krevan és VanCleef elemelkedett a földről, néhány centire lebegve a levegőben, előre, a démonkezeik felé domborított mellkassal, s közben kínzó fájdalmak görcsei rángatták testüket.

Edd nem tétovázott: odarohant McCennához, s elkezdte rángatni vaspántjait. Mikor belátta, hogy képtelen lehúzni a fémvázat róla, megpróbált csavart, illesztéket vagy bármi kioldható részt találni rajt, de ugyancsak sikertelenül. A vállait, derekát, combjait átfúró pántok… ott vannak a rögzítések, másszóval a testén belül.

– Szerintem nem ártana, ha kicsit sietnénk – közölte finoman Nina.

– Nem megyek el nélküle. Ki kell szabadítani! – idegeskedett tehetetlenül Edd.

Jobbra-balra, fel-le, mindenfelé kapkodta tekintetét, találva bármit, akármit, ami segíthet, de nem volt semmi.

– Nem tart ám örökké a bénító főzet – figyelmeztette Nina.

– Nem érdekel, nem megyek el addig! – dühöngött Vérkarom.

Nem először rángatta görcsös zsibbasztás. Nem először kábította rontás. Nem először kellett ellenállnia.

Nem, Krevan nem tudott kiszabadulni. Ahhoz Vanessa főzetei túlságosan precízen voltak összerakva, túlságosan hatásosan. De összpontosított, s minden erejével jobbkezére koncentrált, odagyűjtötte erejét, és sikerült megmozdítania. Hogy szabadulást nyerjen a bénító átokszertől, ahhoz egy kéz kevés volt, akár egy gallyal csapkodó kisgyermek a Horda hadai ellen. Arra viszont éppen elegendő volt, hogy kését ellendítse, és Miles tarkólyába dobva átszaggassa a szenvedő férfi húsát, ezzel együtt Edwart minden reményét, hogy megtalálja válaszait.

– Neee! – ordította megtörten Edd.

Tenyerét kétségbeesetten tapasztotta rá a McCenna nyakából feltörő vérfolyamra, de mindhiába. Miles feje elernyedt, holtan előrecsuklott, s oldalra dőlt.

– Ro…ro…rosszul dönt…döntöttél, Vérkarom Edwart – nyökögte kínjai közt, de gyilkos mosollyal Krevan. – Meg foglak…. ker….keresni, és ki…kibelezlek!

Edd könnyes szemmel tekintett fel a halottról.

– Nem kell megkeresned – rázta meg fejét. – Magam jövök vissza Krevan. Magam jövök vissza érted.

Az Álcázás Leple másodszor mentette meg életüket. Ha nem lett volna a kín, a vesztetség érzése, a megtört szívfájdalom, még nevetett is volna, milyen könnyedén jutottak ki a Halottbányákból, sőt, még két lovat is elkötöttek a tárnák szélén.

– Amúgy hova megyünk? – kérdezte csendesen Nina.

Érezte Edwart fájdalmát, hisz a fiú a Juggernaut óta nem szólalt meg.

Edd csak némán révedt a semmibe, mereven tekintett maga elé.

– A Zsákmány Öbölbe – mondta végül.

Az éj leple továbbra is takarta a földet, az árnyfekete égbolton épp úgy csillagzottak az ezüstpettyek, mint addig, s a hold keskeny félköre is kegyetlenül díszelgett, szinte elveszve a sötét messzeségben, és az éjszaka csak mesélt tovább…

Add hozzá kedvenceidhez