Fanfiction – Az éjszaka meséje 8. rész /írta: Laptos/

Az éj leszállt, az árnyfekete égboltot ezüstcsillagok tengere töltötte meg. A hold keskeny sarlója dísztelen fehérségében fénylett, szinte elveszve a sötét messzeségben, és az éjszaka mesélni kezdett. Azon az estén Krevanról…

Vanessa nem hazudott. Utolsó szavaival a Defias Testvériség kegyetlen úrnője magát, a halálos átkot olvasta rájuk. Keres titeket most is. Keresni fog, és végezni fog veletek!…

Krevan… Krevan, az őrült. Nem kételkedett benne egy percre sem, hogy ne keresné, de nem hitte volna, hogy nem tudnak eljutni a Zsákmány Öböl közelébe két támadás nélkül. A Defias Testvériség megritkíttatott, de ki nem írtatott. Krevan magával vitt egy csapatot – egy igazán tekintélyes mennyiségű főt számláló csapatot – egyetlen céllal: megölni Eddet.

Az első támadás még a folyómenti Expedíciós tábortól nem messze érte őket. Edd akkor álmából, vagyis az éjszaka meséjéből ébredt. Azon az estén az eddigi legkülönösebb novelláját olvasta fel neki az éjszaka:

Sokan voltak. Látta már őket korábban.

A paladin – ugyan az, mint aki egyik régebbi álmában is eljött – most kissé más volt. Külleme nem változott, legalábbis, ami formáját illette, arcának grimaszai és fintorai viszont teljesen átrendezték addigi barátságos tekintetét. Zilált volt, zavaros tekintetű, mint aki elveszett volna valahol, tán épp önön rémálmai kergették az őrület felé vezető kaotikus úton. Haja kóccsomók ezreiből állt, szája szélére habzó nyálgombóc ült ki, korábbi fényes vértjei pedig megkoptak, hol-hol kirozsdálltak, s a semmivel küzdve csapkodott a levegőben, s ha az éjszaka megszólalt volna, Edd lefogadta volna, hogy épp torz kiáltások sorát üvöltötte a semmibe.

A lány ismerős volt, jobban, mint a többiek. A draenei, akit ugyancsak felfedezett már egy tovareppenő álomképben, de később – s erre csak most, újra találkozásakor jött rá – a való életben is találkoztak már. Viharvárad kikötőjében a hivatali sorban várt, reménytelten kérlelte seregbe való besorolását, és a Speera néven mutatkozott be. Speera most egy arctalan szörnyeteg, egy többszázkilós behemót ellen harcolt. A rémet Edd nem látta, de tudta, hogy az. A háttér zavaros földmocsarára vetülő, elmosódott árnyék legalábbis ezt sugallta, a következő, amit látott, az már csak az volt, amint Speera térdre rogy, s hanyatt nyaklik a sárban.

A törpe következett. Bohókásan paskolta meg pocakját, még meg is rázta kicsit, de az ártatlan feltűnés hamar elillant. A törpe – puskájáról ítélve vadász – idegesen rántotta elő fegyverét, s sorozatos lövéseket adott le az előtte állóra.

Ő jött. Az előtte álló. Akire a törp tüzet nyitott, az az ork volt. Zöldes fejbőrének tar koponyája kirajzolta a düh szülte érhálózatot, s nyughatatlanul, agresszívan pulzált a bőrréteg alatt. Az ork földpajzsot vont maga köré, hogy elhárítsa a töltények sortüzét, s valami idegen erejű, lila haragtól fűtve olyan villámcsapásokat robbantott ki kezéből egyenest a vadász irányába, melyet Edd még azelőtt nem látott.

Ezután a vérelf leányt látta. Bizonytalan mozzanatai, határozatlan lépései félszegen vitték előre útján, s folyvást maga mögé tekintett. Aggódott, félt, rettegett. Egy erdőben lehetett talán, a sötét fák ágai pedig mintha érte nyúló démonkarmok lettek volna. Talán üldözte őt valaki?

Homályból lépett ki az élőholt férfi. Aggastyán, szeméből mélyebb rétegekből feltörő bölcselet sugárzott, halállovagokhoz méltó kétkezes pallosát úgy tartotta maga mellett egykezében, akár élete teljében lévő masszív taurenek. Aztán vágott egyet maga elé. Vérkarom nem látta, hogy kit, vagy mit pontosan, de annyi bizonyos volt, hogy épp lemetszette valaki fejét.

Aztán jött Vince és egy gnóm mágus. Hogy ők mit kerestek itt, az külön érdekfeszítő, elvégre korábban nem tűntek fel az éjszaka meséjében. Épp rohantak egy barlangból kifelé – hasonlatos volt a Halottbányákhoz, de nem az volt – mögöttük berobbant az egész. A lángok füstfelhője miatt Edwart nem látta melyikük, de egyikük megbotlott valamiben, s a tűz martaléka lett.

Egy zöld kristályba volt zárva az éjelf lány. Nem mozdult, képtelen lett volna. Az egész olyan volt, mint a jégbörtönök Északszirten. De egyszer csak…a szeme… kinyílt.

Egy éjelf férfi is ott volt, fabotjának kacskaringós vége a druidáékéra hasonlított. Egy könyvet lapozgatott, teljesen elmerülve benne hevesen olvasta. Aztán egy ponton megállt, felnézett belőle, mereven révedt a semmibe. A könyv kihullt kezéből.

Látott még egy troll nőt. Vadász ugyancsak, de hatalmas dárdát cipelt, vagyis közelharcos típus, amolyan megveszett amazon. Testére kézzel kevert festékcsíkok voltak húzva, mely az ősi troll civilizációk legharciasabb benszülötteinek jeleit hordozták. A nő csak állt és nézett, majd elvetette dárdáját. Friss vérpermet terítette be arcát a dárda valahovani becsapódásakor, s ő csak felnevetett, kivillantotta megnyúlt agyarait, nyelvével megízlelte a kiontott vért.

Ninát is megmutatta az álom. A leány ugrándozott egy réten. Egyhelyben, nem mozdult előre vagy hátra, csakis fel és le, fel és le. Egy fölötte körös körül szálldogáló pillangót próbált elkapni, de túl magasan volt. Nagyot felkacagott, s csak ugrált és ugrált. Aztán kitágult a kép. Ninthedrya egy emberférfi beszakított mellkasú holttestén szökdécselgetett, szürkés lába bokáig merült a férfiben, s közben áztatta a vér. Nina csak vígan mosolyogott.

Végül Edd egy worgent vélt felfedezni – önmagát. A worgen egy hajó tetején állt, pont az árbóckosárban, kalapját a kezében tartva. Előre felé mutatott, valamit nagyon nézett, és már-már Edd megláthatta volna, mire mutogat álombéli énje, mikor…

…Álmának Nina sikolya vetett véget. Valóságbéli sikolya.

A Defias Testvériség egy tagja fojtogatta épp. Vérkarom azonnal felugrott, s mikor övéhez nyúlt, hogy leakassza kését, egy másik kéz elkapta csuklóját. Egy vereskendős zsivány, aki szabadkezével egy mindent beleadó jobbhorgot húzott le neki. A fiú egy pillanatra megszédült, bal szemének látását szemnedv és enyhén kiserkenő vér torzította. Mire viszont az őt foglyul tartó bandita újra ütni akart, Edwart megelőzte, homlokával belefejelt a rárontó orrába. Az kissé tántorgott, s mire észbe kaphatott volna, vagy visszaroppanthatta volna meglazult, s néhány milliméterre arrébb siklott orrát, a fiú villámgyorsan nyaki erei közé vágta tőrét. Megfordult, jobb szemével célzott, s azonnal elhajította a kezében lévő pengét, egyenest a Ninát fojtogató támadó hóna hajlatába.

– Áá! – A Defias Testvér megdőlt oldalra, eleresztette az Elhagyatottat. – Krevan üdvözöl titeket. Mindenhol kerestet, csak hogy tudjátok! Most végeztek velünk, de mindünkkel nem tudtok, főleg vele nem!

Edd odarohant mögé, s kicsavarta nyakát. Nyeklett egyet, néhány porc megroppant, s élettelen elernyedt a földön.

– Jól vagy? – aggódott Edd, s kezeit Nina arcára tapasztotta, keresvén a szemkontaktust.

– Igen, jól vagyok – bólogatta hevesen a lány. – Csak…

– Csak? – kérdezte idegesen a gilneasi.

– Csak Krevan küldhetett volna egy illatospapíron írt levelet vagy valami, ha már üdvözölni akar minket – hebegte, és fújt egy nagyot.

A második támadás a Felfedezők Ligájának Ásatási Helyének környékén lesett rájuk. Edd ekkor is aludt, az éjszaka pedig ekkor is mesélt.

Elénát látta, az édes Elénát. Azokat a pillanatokat élte újra, azt a bizonyos lopott órát.

– Hiányoztál – mondta az álomban Edd.

Eléna szavakat formált szájával, s miképp a fiú leolvasta: „Te is nekem”.

– Szeretlek – súgta fülébe a lánynak.

Eléna odabújt hozzá, megcsókolta.

Vérkarom szinte érezte őt. Érezte őt! Még felrémlett negédes hangja, még érezte az illatát, a bőrének tapintását, végigsimított ruháján, ami akkor volt rajta. Fájt a hiánya, félt, hogy elveszíti, és ezzel egyszerre volt tökéletes az együttlét. Melengető érzés fogta el belülről, s oldalt feküdtek a képzelt ágyban. A lány csak mosolygott, s felcsúsztatta Edd derekára kezeit. A fiú is megragadta őt, félvén, hogy elveszíti. Ragaszkodása Elénához féltett titok volt, de most nem kellett elrejtőztetni. Itt nem.

Ráhajtotta fejét a lány alig fedett melleire, szívdobogását hallgatta. Eléna beletúrt Edd fekete hajába, fel-le simogatta.

Ezután tört meg az éjszaka meséje. Egy nyakához szoruló jéghideg kés riasztotta fel őt. A Defias Testvér, aki álmában végzett volna vele, épp elhúzni készült tőrét. Edd ekkor kapta el egyik kezével a támadó könyökét, másikkal csuklóját, s megfeszült izmaival egyhelyben tartotta. A vöröskendős képtelen volt megrántani a pengét, és véget vetni a fiú életének. Edwart erősen szorította, s kicsit messzebbre tudta tolni nyakától. Ekkor érkezett Nina varázslata. A sötét zugot, ahol épp aludni akartak, most megtöltötte a Szent Tűz átható sárgáspiros fénye. Égető fájdalmaktól szenvedve vágódott hanyatt a bandita, s Vérkarom még fekve egylökésből helyben megfordult, s belemártotta kését.

***

A Zsákmány Öböl már nem volt messze. Füttyszó érkezett a dzsungel egy pontjáról, valahol a sás zörgése, a dzsungel lobjainak seprése, a fákról elrebbenő madarak, vagy a bokrokról bokrokra ugráló vadak neszei közül. A füttyentés két egymást követő rövid kurjantás, egy hosszabb, egybefüggő füttyszó, végül egy lenti hangtartományból magasra tartó középhosszú szájsípolás. Edd maradványcsapatának, az Újtestvériség jele.

Edwart kétoldalt szájába csúsztatta ujjait, s visszafütyült. Meglengette kezét a sötétben, majd félhangosan hozzátette:

– Mi vagyunk.

Nina tölcsért formált tenyeréből, szája elé helyezte, ajkaiból O-betűt formált, s mély tartományban bőgetni kezdett, s utána ő is megszólalt kezét lengetve, szintén közepes hangossággal:

– Ez meg egy szarvasbika bőgése.

Megrezzentek a levelek, a lombozat is megingott, s mindenfelől feketeruhások léptek ki a sötétségből. Kilencen jöttek elő, enyhén megbiccentették fejüket Vérkarom és Nina láttán.

– Edwart – üdvözölte Ewan.

– A többiek? – kérdezte a gineasi úgy, mintha legalább egy seregnyi emberről, nem pedig pusztán félmaroknyi Újtestvérről lenne szó.

– A Zsákmány Öbölben, teszik a dolgukat, ahogy mondtad.

– Helyes – viszonozta az iménti bólintást a fiú, s azzal elindult. A többiek némán követték.

Már a Zsákmány Öböl éles fogakat formáló barlangbejáratánál álltak, mikor Edd hirtelen megtorpant.

– Nina, kérlek menj és keresd fel a többieket! – piszmogta Edd, közben nem nézve a lányra.

– De azt sem tudom, merre vannak, ez azért elég nagy egy hely ahhoz, hogy—

– Kérlek, menj és keresd meg a többieket, nekünk most kis dolgunk van – erősített rá Vérkarom.

– Bleee – öltötte ki nyelvét Nina, de azzal elindult.

Tudta, hogy ha Edwart valamiért ezt kéri, annak oka van, legyen az bármilyen hülyeség is.

A többiek nem rezzentek, csak vártak Edd instrukcióira, lévén, ők is ismerték már ezt.

Az igazság az, hogy Vérkarom az utolsó három-négy lépésnél valamit felfedezett szemének perifériás látómezejében. Valahol oldalt – jobb felé – egy élőholt férfi és egy vérelf leány elsuhanó sziluettjét vélte felfedezni, és bár meg nem figyelhette volna őket, az a lopott pillantás, amit a vérelfre vetett, szinte kiköpött olyan volt, mint az éjszaka meséjében homályosan kirajzolódó quel’thalasi.

Fejét oldalt húzta, mutatta az utat, s néma csendben lopóztak be a természet takarásába.

Osontak, kúsztak, előre törtek a susnyásban, a nyomot és szimatot követve. És valóban. Edd, miképp kitolta óvatost fejét, meg is látta a kettő kalandort, akik mintha épp most léptek volna ki a nemrégi álomból. Csak úgy ott ültek, és beszélgettek.

Ez meg mégis hogy lehet? Ez egy jel lenne? Mi a frászt keresnek itt? És különben is… kik ők?

– Ők most a célpontok? – kérdezte Ewan.

– Ők – válaszolta szinte hallhatatlanul.

Mutató és középső ujjával saját szemére mutatott, majd aztán feléjük bökött, tudatva a többiekkel is.

– Nem öljük meg őket, csak rabul ejtjük. Világos?

Az Újtestvérek csendesen megdöntötték fejüket.

Közelebb kúszva kissé megrezzentek az ágak, levelek, amolyan véletlen bozótrezgés. A férfi gyanakvón odakapta tekintetét. A vérelf beszélt valamit, de az élőholt lelegyintette.

Kiszúrta. Kiszúrta! Ezt az apró rezgést is kiszúrta. Ki vagy te? Mit kerestél az álmomban?

A vérelf kissé megborzongott, és óvatosan ő is Eddék irányába vetette félszeg szemeit.

A loraeroni lazított törökülésén, enyhén felguggolt. Kardja után nyúlt, oldalt közelebb húzta magához, megragadta markolatát. Lassan, óvatosan húzta ki a pallost a hüvelyből, gondos figyelemmel arra, hogy a súrlódó acélok ne adják ki azt a fémes csendégst, ami lebuktathatná őket.

Ez egy profi lehet – mérte végig Edd az élőholt öreget.

Vérkarom hessegetni kezdett kezével, mire mindenki arrébb mozdult, átvonulva egy másik takarószegletbe.

A férfi kiontotta kardját, s meggörnyedten tett előre arasznyi lépést, immáron a rossz lombozatok irányába. Hátraintett a leánynak, majd mutatóujjával saját száján jelezte, hogy hallgasson el.

Kétségkívül volt már dolga hasonlóval, még a végén baj lesz, hacsak nem kerülünk valahogy mögé.

Az öreg halállovag óvakodva húzódott a bokor irányába, pallosának éle vezette őt. Mereven nézte a borókát, s egyre közelebb nyomult. Egészen közel. Odaért. Hallgatott, figyelt. Aztán megint csak hallgatott, és megint csak figyelt, aztán háromszor gyors, erőteljes mozdulattal beledöfött a növényzetbe.

Ha Eddék ott maradtak volna, nyomban szörnyethalnak.

De nem volt ott senki. A bokor már üres volt.

Az élőholt láthatóan megdöbbent, értetlen bámult egy darabon.

Nem barátom, nem tévedtél. Jól megérezted a dolgot. Csak kissé megkésve.

Edd ekkor előugrott, féllépéssel átszelte a kettejük közti távolságot, hideg pengéjét odaszorította torkához hátulról.

– Le a kardot, Elhagyatott! – suttogta fülébe.

Ilyenkor az áldozat általában megrázkódik, beleremeg a helyzet szülte bénításba, s maradék lélekjelenlétét arra használja, hogy eldobja kardját. De nem ez az áldozat. Az öreg nyaka kissé meglazított, aztán megfeszült, Edd csak arra lett figyelmes, hogy hátrafelé húzott egyet fején a lordaeroni, és megfejbekülte. Vérkarom elvesztette egyensúlyát, bizonytalan tántorgó lépésekkel próbálta megtámasztani magát, majd mikor sikerült, oldalt bukfencet vetett, kissé visszább vonulva.

A leány felsikoltott.

Ekkor jöttek a többiek, a sötétséget kihasználva rögtön rárontottak az Elhagyatottra. Az viszont nem átallt használni a kardját, nem is akárhogy. Szinte biztos, hogy nem látta, mi ellen is küzd, ennek ellenére mégis csak úgy sorozatosan hárította a rá zúduló szúrások és vágások sorait.

– Támadás! – mondta Ewan.

Késeikkel, félkardjaikkal nekifeszültek az élőholtnak, közben úgy forogtak, miképp Edd tanította nekik: kihasználva a sötétséget, nem egyhelyben maradva, folyamatos zavarkeltéssel, megfosztva a célzástól az ellenfelet.

A vérelf is próbálkozott valami varázslattal, de az idézést nem tudta befejezni, lévén egyikükre sem tudott ráfókuszálni.

– Ne feledjétek, csak elrabolni őket! – mondta bele a tömegbe Edd.

El-elhúzták a quel’thalasi előtt is tovaszálló pengéiket, felsértve itt-ott könnyebben arcát, de nem bántották különösebben.

A lány teljesen meg volt félemlítve, az élőholtat meg szinte már leterítették, s noha még küzdött, már mindhiába. Érdekes azonban, hogy dacára vesztésben álló helyzetének, mégsem adta fel, sőt, oldalába szúrt az egyik Újtestvérnek.

Bingó – mondta magának Edd.

Volt valami, amivel azonban nem számolt.

Valahonnét a háttérből érkezett. Ugrásszerűen vetődött be közéjük. Kezei ezer szikrát szórtak.

Ő volt az. Az ork. Megjött, és elkezdett gyilkolni. Miképp Edd látta, s hallotta dühtől hajtott üvöltését, saját farkasénje jutott eszébe. Megvadult ork volt, s oly félelmetesen, kíméletlenül kezdett öldökölni, hogy szinte már nem is egy Hordás volt nem kis tapasztalattal a harcokat illetően, de már inkább egy vészes jelenség.

Kezein éles pengetrió ült, s vértől volt szennyezett. A fegyver átszelte egy Újtestvér combjait, aki aztán vergődő törzsére hullt rá, de ez nem volt elég a durotarinak. Azon nyomban ledöfte őt, s rögtön ezután egy másikat homlokon szúrt, s szabályossággal leszakajtotta arcát. Aztán egy következőt vett célba, Ewant. Ewan eltáncolt kezdetben előle, s pengeváltásba keveredett az orkkal, de a tomboló harag lecsapott rá is: elvágta kezeit vállaitól, s mire végtagjai a földre hulltak volna, már hasában találta a pengetriót.

Végül megmutatkozott az igazi mivolta, vagyis a sámán. Az Elemek kegyetlen használatát kitöltötte a maradékon. Kiszakadtak a villámok a kezéből, égő hús perkelt szagát árasztva szét az éjszakában.

Mire Edd felfoghatta volna társai újabb pusztulását, már egyedül maradt. Csak el akarta volna őket rabolni, nem is végzett velük mikor megtehette volna, mégis ez lett a vége…

Az ork lassan, kimérten lépdelt felé, ujjai közt egy kicsiny szikraszalag táncolt.

Edd beleremegett, de felkészítette magát az összecsapásra.

A sámán szeme tele volt gyűlölettel, és mintha megfeledkezett volna minden más érzelem jelentőségéről, de talán létezéséről is.

Vérkarom hátrálni próbált, hogy lendületet vegyen, de egy kiálló gyökér megakasztotta, s megbicsakolva elesett. Kapaszkodva kúszott hátrafelé, s próbált felállni, de ezúttal nem sikerült. A félelem most őrá is rátelepedett, mellyel ugyan általában meg tud közdeni erőt véve magán, de az imént látott mészárlás, mely miatta történt, melynek újra társai látták halálos kárát, megbénította lelkét.

Az ork felemelte kezeit, az áramcsóvák megsokszorozódtak tenyerében. Orrkarikája kilengett mikor fujtatott, szemében honoló dühe képes volt lesújtani.

– Elég, Gorann! – mondta az előholt.

Az öreg ámult arca mindent elárult. Úgy tekintett barátjára, mint sosem látott idegenre.

A sámán lenézett az előtte földön heverő Edwartra, s kitisztult saját tudata. Lassan leengedte kezeit, lehorgasztott fejével már elveszett pontokat bámult a földön.

A lány egy szót sem szólt. Összekulcsolt kézzel, külső szemlélőként maradt meg az értetlenkedéseiben.

– Hagyd abba – szólt újra szeretetteljes barátsággal a lordaeroni, s meglapogatta az ork vállait.

A Gorann nevű ork most újra lenézett Eddre, mintegy jól megnézve, mintegy jól felmérve őt.

Az élőholt odalépett a fiúhoz, leakasztotta az Edd övén lógó tőrt, majd a leány kezébe nyomta.

A gilneasi csak bámult, társai vérben úszó tetemének képe lebegett szeme előtt.

– Ez legyen nálad, ha legközelebb ilyen lenne – mondta a lánynak az élőholt, azzal átadta a kést.

Gorann csak nézte az ifjút. Szemei nem árultak el semmit, de azt igen, hogy nem akar lecsapni Edwartra. Aztán a halállovagra tekintett.

Az Elhagyatott látta az ork elmélázó szemeit, bamba tekintetét, és tudta, hogy egy világ dőlhetett össze benne. A sámán úgy festett, akár egy hatéves gyermek, aki tudatában van annak, hogy valami rosszat csinált, de képtelen rájönni, hogy mit is.

Úgy tetszett, Gorann menten elájul.

Aztán az ork szemei váratlanul fennakadtak. Szemgolyói teljesen eltűntek, pusztán a vérágas szemfehérje látszódott remegő arcán. A remegés áttért egész testére, majd Gorann a semmiből jött erők hatására menten elájult.

Edd üres szemmel, a helyzet értetlen váltakozásának hiteltelen bámulásával nézte végig a magába rogyott zöldbőrűt.

– Miért… miért állítottad le? – kérdezte Edd, miközben hagyta, hogy az élőholt két vasbilincset pattintson csuklójára.

– Hogy hívnak? – válaszolt kérdéssel a lordaeroni.

– A nevem Edwart. Edd – javította magát, s közben kezdett fejébe visszatérni az értelem.

A lány közben odaállt Gorann felé, leguggolt, s meghallgatta pulzusát.

– Nos Edd… – szólt újra a halállovag, miközben Vérkarom kezével és a bilincsekkel matatott – …bár ránk támadtál, mégsem metszetted el a torkomat, és társaid sem öltek meg, mikor megtehették volna. Nem érdemeltetek halált. Egyébként szépen beszéled a Horda nyelvét.

– Akkor miért nem állítottad le korábban? – vonta kérdőre.

– Végtére is ránk támadtatok – mondta egyszerűen, s munkája befejeztével kétlábra állította Eddet.

– Titeket hogy hívnak? – Edd megrázta csuklóját.

Túl hosszú bilincs, kényelmesen megfojthatom őket vele, sőt, szerintem ki is fér a kezem rajta… megaztán itt ez az apró kis tőröcske a csuklómra tapasztva a ruha alatt… de immár tudnom kell, kik ők.

– A nevem Torva Mortem. A hölgy pedig Nautika.

– Nautika – ismételte Edd, s a lány felé fordulva megbiccentette kalapját. – Mit akartok velem? – fordult vissza Mortemhez.

– Segítesz eljutnunk Északra.

***

Krevan az kihajolt az ablakon. Durva keretes ablak volt, tartófáiról lepattogzott a festék, Krevan rákönyökölt a párkányra. Kifelé bámult, bele egyenest az éjszaka fekete arcába. Kifútta a cigarettafüstöt, mely most úgy gomolygott, mint egy viharfelhő. Messze volt Eddtől, többezer kilométernyi távolság választotta el tőle, s bár azt sem tudta, hol járhat most a fiú, őt akarta. A fejét akarta.

A szobában világos volt, rendes világos. A falon függő lámpások és gyertyák mindent szépen beragyogtak, nem volt se kitűnő, se pedig elenyésző a fény. Normális.

Krevan újfent beleszívott cigarettájába, majd elemelte szájától, s megpöckette szárát. A leesett élettelen hamu egy része a párkányon landolt, a férfi lesepregette onnét, majd ugyanazon kezével megvakarta mezítelen fenekét. Krevanon nem volt semmi. Anyaszült meztelenül állt ezen a bizonyos helyen, ezen a bizonyos szobában, s csak cigarettázott. Testén kirajzolódtak a nem kevés edzéssel és harcokkal megszerzett izomzatok, hátán egy „VÉTKES” nevű tetovált felirat húzódott meg, hasfala tele volt küzdelem maradványaként rajta ragadt hegekkel, be nem gyógyuló kisebb eltorzulásokkal.

Megfordult, immár a helyiség ablak előtti szegletéből nézett végig jelen lakhelyén.

Sok minden volt itt, javarészt fegyverek. Magángyűjteményének valóságos arzenálja díszítette a porlepte polcokat, szekrényeket, azok függtek a falról és a sarokba rakodva is. Volt itt sarló, nyílpuska, kardok, kések, minden, amit mások kioltására használni lehetett. Közelebb lépett egyik polcához, s levette róla személyes kedvencét: egy kihajtható, acélszín beretvapengét. Olyan éles volt, mint semmi más a világon.

A penge élében visszatükröződött önmagát nézte, széthúzta száját, megnézte, nem ragadt-e valami a fogai közé, közben megvakarta elfedetlen férfiszervét, aztán újabbat slukkolt a dohányból.

A legérdekesebb viszont koránt sem eme kifogástalan állapotú beretva volt. Nem. Ha valaki belépett volna hirtelen oda, még a pucér Krevan látványánál, a tizesével csoportosított fegyverek és töltények széles skálájú választákánál is előbb figyelt volna a szoba közepére.

Egy íróasztal magaslott ott, rajta egy szintén meztelen, megkötözött, s rongyokkal szájában elnémított leány.

Hanyatt feküdt kiláncolva, lábai háromszöget formálva egymással ellentétes irányba kifeszítve vastagon fonott kötéllel. A lányon napokkal ezelőtt még tökéletes smink lehetett, mostanra viszont fekete és kékes színben elmázolódtak szeménél, folyamatosan – most is szivárgó – sírásának könnyei pedig lecsíkozták egész arcán át. A leány teste tökéletes volt. Karcsú, vonalai hibátlanok, s egy-néhány anyajegyen kívül teljesen tiszta. Kívánatosan dús melleinek finom kúpja mindenkit megbolondított volna, hosszú combjai pedig fénylőn simák voltak. Tökéletes, azaz, hogy szinte tökéletes. Most ugyanis a nő testét többhelyütt Krevan ütlegelésének belilázott foltjai rútították.

A lány csak sírt, ha tudott volna, még ordított is volna, de megszólalni is képtelen volt, nem még kiabálni.

– Nagyon fiatal vagy. Legalábbis hozzám képest – mondta Krevan, s tenyere külső peremével végigsimított keblein. Tapintása különösképp meleg volt. – Általában pedig nem szeretem a fiatalokat. Tudod, ők túlságosan… tapasztalatlanok. Túlságosan… elbizakodottak. Az engem követő generáció, tudod édesem, valami undorító. Az egész életvitelük gyalázat. – Krevan felnézett a lányról, de kezét továbbra is otthagyta, tenyerének játéka megállt, de nem emelkedett fel a melléről. – Ez az egész ostoba gondolkodás, amit művelnek. Carpe diem, én értem, de ez a túlzásba vitt jelenorientált gondolkodás, a jövőt teljes egészében leszarva, ez nem tudom, milyen torz világba sodor majd minket. Mit fog eredményezni ez a hedonista, individualista mocsok, amit létrehoznak? Én tudom. Már most megvannak a jelei a szakértelmetlenségüknek és felelőtlen, tudattalan élettervezésüknek. Országuk keleti része lassan leszakad, gyermekhiány miatt lassan falvak néptelenednek el, mert hát az persze nem fontos, mindeközben meg, akinek egy kis esze van, az olyan messzire menekül, amennyire csak lehetséges, hogy vihesse is valamire. Így mi marad, hmm?

Krevan újra lenézett a lányra. A férfi elmosolyodott, de csak egy pillanatra, amolyan fújt-egyet féle nevetés volt, utána ugyanis egyből visszarendeződött korábbi szigorú arca. A kezét még mindig nem vette le róla, inkább lépett néhányat kissé hátrébb, s magával húzva a lány testén ujjait is. A bőre finom volt, s bár reszketett, s szinte már potyogtak könnyei, elvörösödött kibontakozhatatlan sírásától az egyébként nagyon is bájos arca, ennek ellenére Krevan, mintha tudomást sem venne az egészről, mutatóujjának ujjbegyével finom körkörös mozgásokban kezdte simogatni a lány köldökének laza peremét.

– Hát igen, egyszóval problémák vannak. Problémák azok bizony vannak. Az emberek munkához való hozzáállásával, erkölcsi tartásával, becsületével, meg persze sok olyan további szarsággal, amik immár semmit sem jelentettek, holott régen, ezeknek még nagyon is volt életérvényességük, hidd el nekem, drágám.

A „drágám” szó hallatán nyögött egyet a lány, újabb könnyfolyam jelent meg a szemén, s kiverte bőrét a lúdpetty, közben vadul csóválva, próbálván önön magán belül elbújtni a rémes sors, a kegyetlen istencsapása elől, mit Krevan jelentett számára.

– Bizony, bizony, problémák mindig vannak. Ehh – fújt egy gondterheset a férfi. – Ez az élet napjainkban már nem tartható tovább. Világunk fajai egymás ellen lázadnak. Világunk fajai egymásnak esnek, konfliktus konfliktus hátán, s ha egy percre elülne a viszály, valaki egy újabbat szít.

Ekkor Krevan lejjebb kezdte sétáltatni ujjait…

– És miért? – kérdezte elkalandozottan, közben szemével kísérve ártatlanul bóklászó ujjait, melyek lassan elérték a lány combtövét. – Minden annak a kibaszott politikának köszönhető. Varian Wrynnek elment az esze, ahogy az egész vezetésnek, de még a Szövetség többi tagjának is. Ezek már szarnak ránk, ezeknek már mindegy, csak ők gazdagodjanak, csak ők hadd vívják saját csatáikat, csak az ő igazuk nyerjen végül létjogosultságot, csak ők, csak ők, csak ők!

Végül keze elérte a célját, s finoman dörzsölgetni kezdte a leány fedetlen ágyékát. Ő persze csak sírt. Csak fejcsóválva, megremegve, beleborzongva fulldokolt saját nyálában és könnyeiben, s közben átkozta sorsát.

– De ígérem neked, én majd rendet vágok ebben a világban. Én majd elhozom a békét. Tudom, azt kívánod, bár meghalnék, s ostobának tartanálak, ha nem ez lenne a kívánságod, drágám. De biztosíthatlak róla, hogy ha én meg is halok, a nagyobb jó már úton van. A társaság, a titkos szekta, akit oly sokat emlegetek neked, na ők… ők megállíthatatlanok lesznek. Már nincs messze. A Kudarcot Vallott Úr ereklyéi előkerültek, s egyet nemrégiben meg is szereztünk, sőt, egy másikat, az Amebedissziánt majd Ignoxia hozza el hamarost számunkra. A legújabbat pedig majd le fogom szakítani Edd csökevényes kis nyakáról…

Krevan felemelte kezeit, megkerülte az asztalsarkot, odaállt keskenyebbik szélére, pontosan a lány szétfeszített lábai közé. A férfi kicsit közelebb hajolt, majd suttogva hozzátette:

– Igen, jól hallottad. Eddnél van a harmadik ereklye. Meg fogom ölni érte. – Krevan ördögi mosolya ekkor visszatért, s azzal arcán ismételte meg utolsó szavait – Meg fogom ölni érte az öcsédet! Te pedig végig fogod nézni, drága kis Lolkám!

Azzal fogta magát, durván megragadta a lány lábait, s minden finomkodást nélkülözve behatolt. Ha ordítani tudott volna, most még jobban ordított volna a fájdalom és szégyen kegyetlen egyvelegétől. De nem tudott. Csak kiszolgáltatottan feküdt ott. Krevan csípője pedig elkezdett előre-hátra járni. Az éj leple továbbra is takarta a földet, az árnyfekete égbolton épp úgy csillagzottak az ezüstpettyek, mint addig, s a hold keskeny félköre is kegyetlenül díszelgett, szinte elveszve a sötét messzeségben, és az éjszaka csak mesélt tovább…

Add hozzá kedvenceidhez