Battle for Azeroth #1 – Jaina: Újraegyesülés

A háromrészes felvezető képregény-sorozat első részét itt olvashatjátok el (és nézhetitek meg) eredeti nyelven. A történetet Andrew Robinson, a WoW egyik senior írója írta, a rajzokat pedig két olasz illusztrátor, Linda Cavallini és Emanuele Tenderini készítette.

Jaina: Theramore romjai között járva: Theramore. Mennyire illő, hogy újra ezek között a romok között találom magam, szellemek között bolyongva. Ki lenne jobb egy elveszett város vezetésére, mint az, aki maga is elvesztette az útját? Úgy tűnik, minden út, amin jártam, visszavezet ide.

Dalaranban elvágtam magam a Kirin Tortól, amikor visszaengedték a Hordát. Hogy nem látták varázslótársaim, hogy ezekben a szörnyetegekbe nem lehet megbízni? Elhagytam az én drága Kalecgosom – az egyetlent, aki igazán megértett engem. És elmentem, hogy egyedül harcoljak a démonokkal. Nem függtem senkitől és tőlem se függött senki.

Ez felszabadító volt. De éreztem, hogy a kötelezettségeim… a felelősségvállalásaim visszahúznak… és csak idő kérdése, hogy a Horda eláruljon bennünket. Mindig azt tették.

Theramore csontvázai emlékeztetnek múltbéli sikereimre… és kudarcaimra. Azt mondták, hogy az empátiára való készségem tesz erősség engem. De amikor szembe kellett néznem azzal, hogy Garrosh Hellscream kiirtotta a népemet, olyan naiv voltam, hogy hagytam, hogy a korrektség és a tolerancia legyenek az egyetlen vezérfonalaim. Még korábban véget vethettem volna a Hordának Undercityben Variannal, ha akartam volna. A békevágyam olyan gyengeség volt, amelyet az ellenség mindig örömmel kihasznált. Soha többé nem leszek ilyen bolond.

Azon tűnődöm most, hogy milyen lenne az életem – milyen lenne a világ -, ha az apám oldalán harcoltam volna… ha ott álltam volna mellette, amikor Dereket megölte a Horda, akkor talán kevésbé vezérelte volna a harag? Ha hazatértem volna segíteni neki a Harmadik Háború után… hallgatott volna a tanácsaimra? Vajon együtt munkálkodtunk volna a Horda elpusztításán az arra alkalmas időben?

Éveken át elfutottam ezek elől a kérdések elől. Tovább már nem kerülhetem el őket. Talán itt az ideje, hogy szembenézzek velük. Talán annyi idő elteltével… haza kellene térnem.

Boralus, Kul Tiras szigetállamának fővárosa

Jaina Theramore-ból Boralusba teleportálta magát, majd álruhát öltött, hogy elvegyülhessen népe között. A főtéren, apja szobra előtt sokadalom volt, az emelvényen pedig édesanyja, Lady Katherine Proudmoore állt.

– A Második Háborúban azért harcolt – mondta hangosan Lady Proudmoore -, hogy megvédje a Szövetséget,… az otthonát, … a családját. És a Harmadik Háború után, amikor hallotta, hogy a lánya veszélyben van, magával vitte a flottáját. A mi flottánkat! Áthajóztak a tengeren, hogy megmentsék a lányt és városát a Horda pusztításától. És mi volt a jutalmuk?

– Árulás – hallatszott a tömegből mindenfelé. – Az árulta el, akiben a legjobban megbízott, … a saját gyermeke, aki szövetkezett a Horda vezetőivel, majd félreállt és hagyta, hogy megöljék az apját! Áruló! Halál Jainára! Halál az árulókra! A halál is túl jó az ő fajtájának!

– Az én szeretett Daelinem nem volt tökéletes – folytatta Katherine. – De nagyszerű férfi volt. Az egyik legjobb, akit ismertünk. Tudta, hogy mi az ára annak, ha a Hordával harcolunk. És egyszer sem habozott megfizetni azt. Tudta, hogy lehetetlen békét kötni azokkal a szörnyetegekkel. Meghalt, hogy megőrizze a mi szabadságunkat. Az életét adta Kul Tirasért! Ezért tisztelgünk legvitézebb harcosunk előtt – aki soha nem hagyta, hogy népének bántódása essen! – A hatalmas ujjongások és Kul Tiras kiáltások között Katherine fogta a kezében tartott kardot, és meghajolva beleszúrta az elhunyt férjét ábrázoló szobor tövébe. A szobor körül számos kard állt már ki a földből.

Jaina elhűlten hallgatta maga körül az embereket. – A gyűlöletük – gondolta magában. – Én csak meg akartam állítani a háborút, hogy életeket óvjak meg. De rossz életeket óvtam meg. És most ez a hely… ezek az emberek… ugyanolyan megtörtek, mint én.

Eközben a tömeg oszlani kezdett. Az emelvényről lelépő Katherine-t egy férfi szólította meg: – Egy szóra, Lady Proudmoore?

– Mi az, Copeland Admirális?

– Ha megengeded, asszonyom, inkább a kastélyba menet mondanám el. – Jaina eltűnődött, vajon mit akarhat az admirális, ezért csendben egy varázsigét mormolt, hogy kihallgathassa a beszélgetést.

– A Waycrest család ma már el sem jött – mondta szinte magának Katherine. – Évről évre egyre kevesebben jönnek el az úgymond nemesek közül. Mit akartál? – fordult ismét a férfi felé.

– A hírek… nem jók – kezdett bele Copeland. – Azt hittük, hogy a Lángoló Légió elpusztítása majd békét hoz, de a Horda és a Szövetség már megint nem értenek egyet.

– Ez aligha meglepő – vágott közbe Lady Proudmoore. – De ez nem kell, hogy érintsen minket. Kul Tiras évek óta nem része a Szövetségnek.

– A Horda harcra készülődik – folytatta a férfi. – Nem fogja érdekelni őket a semlegességünk. És biztosíthatlak róla, hogy nem tudjuk elkerülni őket. Azt javaslom, hogy újítsuk fel kapcsolatunkat a Szövetséggel.

– Nem – felelte határozottan Katherine. – Amikor a segítségüket kértük, hogy megbosszuljuk Daelin megölését, az arcunkba köptek – és ha segítségért könyörgök akkor, amikor még meg sem támadtak minket, az gyengének tüntethet fel engem. Én nem vagyok gyenge.

– Természetes, hogy nem. És biztos, hogy a tengeri flottánk is újra egészen kiváló lett. De tisztelettel… talán magunk mögött kéne hagyni a múltat és a jövő felé kellene fordulnunk. lehet, hogy ez azt is jelenti, hogy kapcsolatba kéne lépnünk valakivel, aki úgy akarná megvédeni Kul Tirast,… mint az otthonát.

– Vagyis… a lányra gondolsz – vágott közbe a Katherine mellett sétáló termetes hölgy. – Admirális, megsüketítették már az ágyúdörgések a füledet?

– Nem, Lady Ashvane.

– Akkor nem hallottad, hogy mit mondott úrnőnk az imént a polgárainknak?

– De, hallottam.

– És mégis azt a tanácsod, hogy idehívjuk a nagyszerű főmágust, Jaina Proudmoore-t, „Azeroth megmentőjét”. Hogy tárt karokkal fogadjuk azt a kígyót, aki hagyta, hogy Kul Tiras katonáit indokolatlanul megöljék. Ez a tanácsod?

– Elég – szólt közben Katherine. – Bizonyos fokig magamat hibáztatom Jaina miatt. Különleges gyermek volt… brilliáns. És a lelke olyan gyengéd volt. Eget és földet megmozgattam, hogy egyengessem az útját. Daelinnel is meg kellett küzdenem, hogy engedje, hogy Dalaranban tanuljon. – A távolban hallgatózó Jaina könnyes szemmel suttogta, hogy ezt nem is tudta. – De elfelejtettem megtanítani az alázatra és a lojalitásra népe iránt. Ha úgy gondolnám, hogy bármi megmaradt abból az édes gyermekből… én… csak katonailag gondoltam rá, természetesen – szedte össze magát Katherine. – Bocsássatok meg. Senkivel sem lépünk kapcsolatba, Admirális. Kul Tiras megvédi magát.

Ezzel Lady Proudmoore Lady Ashvane-nel az oldalán távozott. Copeland admirális kissé csalódottan nézett utánuk. Az egyik közelben álló katona felé fordult és megkérdezte:

– Uram? Mit fogunk tenni?

– Hallottad Lady Proudmoore-t. Azzal a sereggel harcolunk, amink van. Kul Tiras egyedül van.

Jaina is hallotta a szavakat. Immár visszaváltozva, egyedül állt a kardot között. – Nem – mondta hangosan, miközben ő maga is a földbe szúrt egy kardot. – Nincs egyedül.

Add hozzá kedvenceidhez