Elégia – 1. rész /írta: Christie Golden/
A hold fényénél, hallgasd.
A folyó mentén, hallgasd.
Szeretteidet ölelve, hallgasd
A haldoklók kiáltását,
A néma holtak felett elsuhanó szél suttogását,
A dalt, melyet megtört szívem örökké énekelni fog
A Világfa történetéről
És mindazon álmok haláláról,
Melyeket egykor hatalmas ágai ringattak.
Első rész: Az Elefántcsont-toronyban
Minden dolog a tisztaságban született.
A legidősebb fa is egykor törékeny csemete volt,
És még a csillagok is egykor fiatalok voltak.
Ó, Elune Úrnő,
Hullajts édes könnyeket
Az ártatlanságért,
Amely egykor a miénk volt.
* * *
Miután Genn és Anduin átöltöztek, azonnal a terembe siettek, ahol Mathias Shaw Stormwind hatalmas térképét tanulmányozta gyakorlott szemekkel. Anduin a legtöbb találkozóját itt tartotta. Kisgyerekként gyakran osont be a terembe, hogy a katonákat, szállítmányt és fegyvereket jelképező figurákkal játsszon. Most ugyanakkor ez a terem szimbolizálta számára a legnehezebb királyi kötelességet – a harci stratégiák kidolgozását.
Shaw megfordult és fejet hajtott a két belépő előtt.
– Örülök, hogy úgy találkozunk, hogy nem hozol vészjósló híreket – kezdte Anduin.
Genn elmosolyodott, Shaw-nak azonban arcizma se rezdült. – Igen kellemes változás – ennyit mondott mindössze a kémmester. – Ahogy azt megbeszéltük, Felség, Orgrimmart elárasztottam az ügynökeimmel.
Miután Anduin találkozott Sylvanas Windrunnerrel Arathi Highlandsen, ahol láthatta, hogy milyen mélyre tud süllyedni a nő céljai érdekében, a király egyszerre volt szomorú és dühös. Elmondta Gennek és Mathiasnak, hogy bár provokáció nélkül nem fog háborút indítani, azonban a továbbiakban a Horda vezetőjének szándékait illetően semmi kétsége sincs.
– Azt akarom, hogy őt, Blightcallert és Saurfangot – és bárkit, aki fontos vagy vezető Orgrimmarban – állandó felügyelet vegye körül. És azt akarom, hogy ők ezt tudják – mondta a király. – Azt akarom, hogy tisztában legyenek vele, hogy nem tudnak úgy egy italt rendelni bármelyik fogadóban, hogy a Szövetség ne lenne tisztában a sörük színével is.
Shaw megemelte a szemöldökét. Érdekes hozzáállás – mondta, de nem tiltakozott.
Most Anduin megkérdezte: – Látunk eredményeket?
– A kémeim… élvezik a kihívást – mondta Shaw olyan hangon, amely nem hagyott kétséget afelől, hogy ő személy szerint viszont nem.
– Áldozatok?
– Lényegesen kevesebb, mint amire számítottunk.
– Jó – mondta Anduin. – Küldj még többet.
Genn egyetértően bólintott ősz fejével.
Shaw sűrű rőt szemöldöke viszont az ellenkezőjét mutatta. – Ha még több kémet küldök, senki sem fog tudni úgy végigsétálni Orgrimmar utcáin, hogy ne ütközne egy tucat kémbe.
– Akkor ütközzenek beléjük – mondta Anduin. – Feltételezem, továbbra is szállítanak hasznos információkat?
– Valóban. A legutóbbi jelentések azt sugallják, hogy Sylvanas Warchief és az ő legfőbb hadvezére nincsenek a legjobb viszonyban – és hogy a Blightcaller szintén nincs jókedvében.
Genn és Anduin összenéztek. – Ezek remek hírek lehetnek számunkra – mondta Anduin. – Apám mindig elismerően beszélt Varok Saurfangről, és én magam is hallottam őt tanúskodni Garrosh Hellscream tárgyalásán. A tisztességes vezetői képességeiről régóta elismerően nyilatkoznak. Talán ő is kezd átlátni Sylvanason, ahogy mi. – Azon tűnődött, vajon Saurfanget tájékoztatták-e azokról a jellemtelen döntésekről, amelyeket Sylvanas hozott Arathi Highlandsen, és ha igen, akkor zavarják-e a legfőbb nagyurat. Csak reménykedni lehetett benne.
Anduin hangja megkeményedett. – Nem bolond, és a Banshee Királynő a hatalomban hisz, nem a becsületben.
– Azért ne érzékenyüljünk el az orktól egyelőre – figyelmeztette Shaw. – Az Első Háború veteránja, amikor Stormwindet kifosztották és a nagyapádat meggyilkolták.
Anduin biccentett. – Megértettem. Ugyanakkor inkább egy becsületes orkot választok egy becstelen rikoltószellemmel szemben. És ha Saurfangnak és Nathanos Blightcallernek úgyszintén nézeteltéréseik vannak egymással, az még jobb számunkra.
– Mivel tudta felbosszantani a rothadó bőrű Blightcallert? – kérdezte Genn Shaw-tól.
– A haditerveivel.
– Amik micsodák?
– Amik még alakulóban vannak – felelte Shaw. – Ez okozza a nézeteltérést a Warchief és a Nagyúr között. De egyetlen szó kiszivárgott.
Anduin felhúzta a szemöldökét. – És mi volt ez a szó?
Shaw komoran felelt: – Silithus.
* * *
Bár jó páran meghaltak a rajtaütésekben, Cordressa Briarbow, az egyik Sentinel két társával együtt sikeresen Darnassusba menekített három törpöt. Míg Elune Templomában a holdkutaknál felfrissültek, Cordressát felkereste jó barátja és protezsáltja, Delaryn Summermoon hadnagy, hogy átadja Tyrande üzenetét, amely szerint a felfrissülés után jelentéstételre várja személyesen a Sentinelek kapitányát.]
Elune főpapnője és a Sentinelek alapítója, Tyrande Whisperwind a templomban található kisebb magánszobájában fogadta a két Sentinelt. Biztosította Cordressát arról, hogy senki se tartja az ő kudarcának, vagy hibájának azt, ami Silithusban történt.
– Majdnem végeztem a válaszlevelemmel, amelyet Anduin királynak írtam néhány új aggasztó hírrel kapcsolatban, amelyet a kémei jelentettek. Az Arathi Highlandsen történt tragédia után Anduin király megemelte a Horda vezetőit kémlelő ügynökök számát a fővárosukban. Úgy tűnik, hogy a Warchief és kedvence, Nathanos Blightcaller nincsenek egyetértésben Saurfang Nagyúrral a csapataik mozgását illetően. – Tyrande Cordressára nézett. – A goblinokkal való találkozásotok Silithusban elég nyugtalanító volt. De most úgy tűnik, hogy Saurfang még több száz Hordás katonát készül odaküldeni.
Cordressa elhűlt. – Beszélhetek szabadon?
– Mindig.
– Néhány száz katona nem ad okot aggodalomra.
Tyrande borús arccal válaszolt. – Akkor igen, amikor csupán egy felderítő csapatról van szó, akiknek célja, hogy meghatározzák a legcélravezetőbb utat egy jövőbeni sereg számára. Anduin király úgy hiszi – és én is –, hogy a Horda rájött, hogyan lehet az Azerite-et halálos célra használni, és Saurfangnek az a szándéka, hogy elvágja a Szövetséget attól, hogy hozzáférjen az ásványhoz. Ez drasztikusan megváltoztatná az erőviszonyokat a Horda javára.
Cordressa gyomra összeszorult. Anduin Wrynn néhány hónappal ezelőtt látogatást tett Darnassusban. Malfurionnal és Tyrande-dal együtt pontosan ezt a szituációt beszélték át. A night elfek és a draeneiek voltak a Szövetség egyetlen bástyái Kalimdoron, akik gyors ellentámadást tudnának indítani, ha a Horda behatolna Silithusba, és a draeneiek erőforrásait jelentősen lemerítette a Légió elleni harc. Tyrande azóta lassan, de fokozatosan növelte a sereget, amelyet útnak tudna indítani Sargeras gonosz kardjához, ha a szükség úgy hozná.
– Értem – felelte Cordressa. – Sajnos személyesen is láttam a veszélyt, amivel már szembe kell néznie a Felfedezők Ligájának. És ők képtelen szembeszállni egy egész sereggel – ahogy a papjaink és a druidáink se tudnak.
– Van a holdkutaknak bármilyen hatásuk? – kérdezte Delaryn.
– Túl korai még megmondani – felelte Tyrande. – Megesküdtünk, hogy segítünk a gyógyítóknak, hogy gondját viselhessék Azeroth-nak. Ha a Horda valóban megindul Sargeras kardja felé, megvédjük őket. Ezért meg is kell kezdenünk az előkészületeket. – A levélre mutatott az asztalon. – Írtam Shandris Feathermoonnak, hogy riadóztassa a katonáit. A következő néhány hét során fokozatosan útnak indítom a csapatokat, egyszerre csak egy vagy két hajót, hogy ne keltsünk feltűnést. Amint a flottánk összegyűl Feralasban, készen állnak arra, hogy parancsomra útnak induljanak a kardhoz.
Shandis Feathermoon majdnem olyan legendás volt, mint maga Tyrande. Gyerek volt még, amikor árva lett, mert a családját megölte a Lángoló Légió, de Tyrande-ban egy második anyára lelt. Shandris az egyik első Sentinel volt, és a mai napig ő a tábornokuk. Jelenleg a sűrű zöld erdőkkel borított Feralasban felügyelte a night elfek csapatait.
– Ha ez a Horda sereg megkapja a Warchief támogatását – folytatta Tyrande –, időre lesz szüksége, hogy felkészüljön. És időre lesz szüksége, hogy megérkezzen. Elegendő időnk lesz arra, hogy Saurfang Nagyurat meleg fogadtatásban részesítsük.
Tyrande Whisperwind mosolygott.
* * *
Kereskedőként sok mindent hallhatott, illetve a Grommash Hold közelében jól megfigyelhette, hogy kik járnak be- és ki az erődből, illetve milyen a hangulatuk. A munka akkor kezdett érdekesebb lenni, amikor észrevette, hogy Varok Saurfang egyre ingerültebben távozik az erődből napi látogatásai után.]
Éppen most volt itt az ideje. Saurfang napi rutinjának az arckifejezése is egyre inkább része lett, ahogy az erőd sötétségéből kilépett a vakító durotari délutánba. Renzik kémei jelentették, hogy Nathanos sem volt elragadtatva a nagyúr tervétől vagy a viselkedésétől. Fülig szerelmes kiskutya, gondolta Renzik, és eltöprengett azon, hogy lehetnek-e szerelmesek a hullák – ahogy ő hívta a Forsakeneket.
Hátborzongató.
Miközben a Sötét Úrnő bajnokán gondolkozott, egy hang kiáltott mérgesen.
– Saurfang! – A hang majdnem olyan volt, mint egy emberé, és mégsem egészen – ahogy Nathanos is, vadiúj bőrében majdnem emberi volt és mégsem egészen.
Saurfang nem is pislogott. Tovább masírozott Orgrimmar nagykapuja felé.
– Varok Saurfang. – Ó, most már igazán mérges volt Nathanos. Ez érdekesnek ígérkezik. A férfi nem kezdett el futni, ahogy kijött az erődből, de látható volt, hogy legszívesebben azt tette volna. – Őrök! Állítsátok meg!
Minden megmerevedett. Mindenki figyelmét az előttük kibontakozó jelenet kötötte le. Renziknek nem is kellett rajta tartania a szemét áruin – habár megszokásból azért megtette.
Elsőre a két őr sem mozdult meg. Aztán, bár nem igazán állították meg Saurfangot, mégis megmozdultak, és aggódóan felvették az ork tempóját. Nem emelték fel fegyvereiket. Öregem, ma nem lennék a helyükben. Akármit is tesznek, valaki hatalomban lévőt fel fognak bosszantani.
Saurfang lassított, majd megállt. Rábámult először az egyik őrre, majd a másikra. Egyik sem nézett a szemébe, mindketten a távolba meredtek és kétségtelenül remegett a lábuk. A nagyúr lassan megfordult. Az orkok jóval nagyobbak és nehezebbek voltak a Forsakeneknél. Ez az ork különösen nagy és nagyon nagy súlyú volt. Nathanos friss emberi ruhájában eltörpült – há! – a föléje tornyosuló zöld alak mellett.
– Nem bocsátottak el – vetette oda Nathanos.
– Ott se voltál a találkozón.
Csönd. Mint gyakorlott hallgatozó, Renzik pontosan tudta, hogy ez mit jelent. Láthatólag Saurfang is tudta, mert összehúzta a szemöldökét, és mélyen megremegett a mellkasa.
– Nem kéne beavatkoznod azokba a dolgokba, amelyek nem érintenek téged, Blightcaller. Sylvanas bajnoka vagy, nem a nagyura.
– Íjász voltam életemben – mondta Nathanos. – Az egyetlen ember, akit ez a megtiszteltetés ért. Már akkor Sylvanas úrnőt szolgáltam, és most is őt szolgálom, és a legtöbb dologról sokkal többet tudok, mint azt te el tudnád képzelni.
– Nem bízok a képzelőerőben. A tényekben bízom. A számokban. Stratégiában. Fegyverekben. Ezeket a dolgokat ismerem, Blightcaller, és már akkor háborúkat vívtam, amikor te még csak bégettél, mint egy eltompult kisbárány.
Ha még mindig ember lett volna, Nathanos minden bizonnyal vagy fülig vörösödött volna, vagy falfehérré vált volna. De mivel nem volt az, ezért csak állt megmeredve, és világító vörös szemeit Saurfangre meresztette.
Renzik észrevett egy térdnadrágos, mellényes és sapkában álló goblint a közelben, aki aranyakat fogadott el és jegyeket irkált. A zsivány recsegősen felnevetett. Ha gyorsan lehetett garast keresni, csak egy goblinra kellett bízni, hogy megtalálja a módját. Tekintetével ismét az egyre eldurvuló veszekedők felé fordult, miközben pár lépéssel a bukméker felé osont. – Száz arany a Blightcallerre – mondta. Mindenki más biztosan az orkra fogadott. Renzik azonban elég időt töltött már az emberek társaságában ahhoz, hogy értse, hogy gyakran a legnagyobb kockázattal is szembemennek, különösen, ha a büszkeségük – vagy a szívük – volt a tét. A Blightcaller esetében Renzik gyanította, hogy még volt annyi emberi benne, hogy mindkettő szerepet kapott.
– Tartozok feléd némi tisztelettel, öreg – mondta Nathanos. – Ezért visszafogom magam és csak egy figyelmeztetést kapsz tőlem. Soha többet ne távozz úrnőm jelenlétében az engedélye nélkül – vagy énnekem fogsz felelni érte.
Saurfang a legvérlázítóbb dolgot tette, amit ebben a pillanatban tehetett. Nevetett.
Aztán lassan tapsolni kezdett. – Én is visszafogom magam, kölyök – mondta. – Nem tépem le azt a túl emberi fejedet. Itt egy lecke tőlem. A tiszteletet ki kell érdemelni, és te még nem érdemelted ki az enyémet.
– Talán majd kiérdemlem a tiszteletedet, ha a véred összesározza Orgrimmar homokját.
Saurfang kiegyenesedett, amennyire csak meghajlott ork csípője engedte, majd szélesre tárta a karjait, mintha meg akarná ölelni a Forsakent.
– Próbáld csak meg! Ebben az esetben a Warchiefnek új játékszer után kell majd néznie.
Nathanos Blightcaller egy hozzá egyáltalán nem illő üvöltést engedett meg, amely meglepte – de reménnyel töltötte el – Renziket.
Egy egész vagyont fogok ezen keresni, gondolta, miközben a Forsaken bajnok az ork nagyúrnak rontott.
* * *
– Egy verekedés – ismételte meg Tyrande, aki ugyanúgy hitetlenkedett a hírek hallatán, mint Anduin. Kísérőjének, a Sentinel Cordressának sikerült nyugodt arcot vágnia. Nagyjából.
– Egy verekedés – erősítette meg Shaw. – Ez a jelentés egyenesen a másodparancsnokomtól származik.
Anduin körbenézett azokon, akik a királyi kert területén összegyűltek. Elkerülhetetlen volt, hogy valamikor majd visszatérjenek Stormwind Keep térképtermébe Tyrande Whisperwind Főpapnő és a draenei Velen próféta állami látogatása során. De egyelőre a háborús stratégia komor témáját a szabad ég alatt tárgyalhatják meg, ahol zöld élővilág veszi őket körül. Biztos volt benne, hogy Tyrande és Cordressa értékelték a gesztust. Még ideges volt, hogy egyszerre legyen jó házigazda és felelősségteljes király – habár sose gondolta volna, hogy a megbeszéléseknek valaha is tárgya lesz egy ökölharc Saurfang Nagyúr és Nathanos Blightcaller között.
Legutóbb Anduin Darnassusban találkozott Tyrande-dal. Elment, hogy megköszönje a night elfek segítségét a Légió elleni háborúban – és megvitassa velük, hogy hogyan lehetne kezelni az újonnan felfedezett Azerite-et. Mindannyian tisztában voltak azzal, hogy Teldrassil és az Exodar a Szövetség utolsó bástyái Kalimdor kontinensén, és Velen és Tyrande egyaránt egyetértettek abban, hogy szükséges az éberség Sargeras kardja és a földből szivárgó új anyag miatt.
– Ki nyerte a harcot? – Természetesen Genn Greymane kérdezte.
– Saurfang. Habár az ügynököm elbeszélése szerint sokkal szorosabb volt, mint azt bárki képzelte volna – mondta Shaw. – Szerinte mindkét résztvevő csak vánszorgott a végén.
– Tudja az ügynököd, hogy Saurfanget esetleg megbüntették? – kérdezte Anduin.
– Épp ellenkezőleg- felelte Shaw. – Nathanos volt az, akit megfeddtek.
Anduin halkan így szólt: – Akkor hát megtörtént.
Minden fej feléje fordult. – Mi történt? – kérdezte Genn.
A fiatal király a többek felé fordult. – Meghozták a döntést. Sylvanas Saurfang mellé állt a bajnokával szemben. Hamarosan úton lesz az ork. Abból, amit a kémeid elmondtak nekünk, Shaw, Nathanos próbált tiltakozni ellene, mert szerinte ez felesleges erőforrás-vesztéssel fog járni. Nem ezeket a szavakat használtad?
– De igen – erősítette meg Shaw.
– Valószínűleg ez lehetett az utolsó csepp. A Horda csapatai hamarosan Silithus felé indulnak.
– Ez a hirtelen sürgősség – mondta elborzadva Velen. – Ennek semmi értelme. Magni mindannyiunkat tájékoztatott – Hordát és Szövetséget egyaránt – az Azerite-ről és annak valódi természetéről. Miért most indulnak? Mit tud Saurfang, amit mi nem?
– Lehet olyan egyszerű oka is, hogy egy öreg harcos csatát keres – mondta Greymane.
– Nem – szólt közbe Tyrande. – Saurfang nem bolond, és nem fog erőforrást és katonákat elvesztegetni csak azért, hogy kielégítse az egóját. Ha ennyire akarja, annak oka van.
– Fogadni mernék, hogy megtalálták a módját, hogyan készítsenek fegyvereket az Azerite-ból – mondta Greymane.
– Nem fogadnék ellened, Greymane király. – Tyrande világító tekintetével Anduin felé fordult. – Igazad van, Anduin király. A helyzet fokozódik. Amikor megkaptam a legutóbbi leveledet, utasítottam Feathermoon tábornokot, hogy készüljön fel katonák fogadására. Ha mind egyetértünk, én készen állok arra, hogy azonnal útnak indítsam őket. Még a Horda előtt elérhetik Silithust.
Borzongás futott végig Anduinon, és hideget érzett a gyomra mélyén. Mindazok ellenére, amiket ifjú élete során látott, amiket átélt és elvesztett, soha nem volt még abban a helyzetben, amiben most: az összedőlő szakadék szélén, amellyel egy totális háborúba zuhannak annak minden brutális horrorjával együtt. Fegyverek, csapatok, katonák, kémek, bombák, mérgek, mészárlás… Ezek önmagukban is elég szörnyűek, de ha mindezekhez hozzáadjuk még az Azerite-et is, ki tudja, hogy vajon milyen szörnyű változások fognak bekövetkezni? Tíz, sőt akár százezrek halhatnak meg, ha ez a háború kitör.
Anduin nyelt egy nagyot és észrevette, hogy minden szem őt nézni. Nem tudta, hogy hálás legyen-e Tyrande-nak, vagy átkozza. Ő, az évezredes múlttal rendelkező veterán, nem mondta ki a szörnyű szót. Készen állok, hogy útnak indítsam őket – mondta, és ezzel a szófordulattal, ami éppoly precíz és szándékolt volt, mint célzása a harcban, Tyrande Whisperwind Anduinra várt, hogy kiadja a parancsot.
Hogy megtegye az első lépést a biztos háború felé – mert Anduin el se tudott képzelni olyan szituációt, ahol Varok Saurfang egy egész sereggel masírozzon azért, hogy aztán ne használja őket.
Lehetett ez az oka annak, hogy az idős ork és a Sötét Úrnő bajnoka egymásnak estek? Mert Sylvanas nem akart háborút a Szövetséggel? Már a gondolat közben is tudta, hogy ez csak a benne élő béke iránt epekedő fiú vágyálma csupán. Sylvanas Windrunner időről időre újra bebizonyította – olyan nyilvánvalóan, hogy a viselkedését nem lehetett másra fogni –, hogy alig várja a Szövetség elleni háborút.
Anduin megnyalta hirtelen szárazzá váló ajkait, majd mély levegőt vett.
Fény, hozzád imádkozom, hogy vezess engem.
– Indítsd el a csapataidat, Főpapnő – mondta Anduin a night elfek vezetőjének. Meglepetésére a hangja telt és erős volt. A Fény vezette őt, és a szavak tisztán és könnyen jöttek. – Küldd el őket, hogy védjék meg a Szövetséget. Ha a Horda valóban el akarja foglalni Silithust, készek vagyunk szembeszállni velük. Bízom az ítélőképességedben, hogy hogyan fogjuk használni őket. Én a felderítést és az elrettentést részesíteném előnyben.
– Ahogyan én is, Anduin király. A háború egy rémes dolog.
Tyrande hangja megremegett beszéde közben, de nem a félelemtől, hanem attól, hogy jobban értette a rémségeket, mint Anduin – még ha száz évig él is – valaha is ismerni fogja.
Tyrande Velen felé fordult, és kérdőn megemelte kékes szemöldökét. Anduin mélyen együttérzett Velennel. A draenei talán még több háborút látott hosszú élete során, mint Tyrande.
Velen mélyet sóhajtott. – Reméltem egy lélegzetvételnyi békét, miután a Légiót legyőztük. De mindkettőtökkel egyetértek. Küldd el a csapataidat, Főpapnő. Küldd el, és imádkozzunk, hogy ne legyen rájuk szükség.
Forrás: https://worldofwarcraft.com/en-us/story/short-story/elegy
Add hozzá kedvenceidhez