CikkekHivatalos történetek fordításaiWoW: Battle for Azeroth

Elégia 2/1. rész /írta: Christie Golden/

Második Rész: Csatába hívás

A vadásznők kürtje szól!
Harcba hív most minket,
Hogy megvédjük mindazt, ami kedves nekünk:
Ezt a várost,
A holdnak eme kútját,
Az esti szellő lágy dala
Hív minket,
És mi válaszolunk.

* * *

Cordressa Malfurion Stormrage, a Fődruida oldalán sétált a Templomkertekben. Tyrande-ot azzal bízták meg, hogy maradjon Stormwindben, ahol Velennel, Anduin Wrynnel és Genn Greymane-nel együtt kidolgozzák a háború hosszú távú stratégiáját. A főpapnő utasította Cordressát, hogy térjen vissza Darnassusba, és tájékoztassa Malfuriont a legújabb fejleményekről.

Habár a hatalmas fődruida már néhány éve visszatért népe közé az Emerald Dream-beli hosszú álmából, a jelenlétét még mindig szokni kellett. Malfurion Stormrage különleges volt – a valaha volt legnagyszerűbb druida a night elfek között. Olyan mély volt a kapcsolata a természettel, hogy már a teste is átvette ezt a kapcsolódást. Egy szarvas agancsa díszítette a fejét, izmos karját tollak szegélyezték, mintha szárnya lenne, talpai pedig a nagymacskákéhoz hasonló volt.

A természethez hasonlóan a hatalmas shan’do – ami megbecsült tanárt jelentett – is egyszerre volt gyengéd és vad. De mint az erős akarattal és hatalmas elmével rendelkező lények, ő is pontosan tisztában volt vele, hogy mikor melyik oldalát kell mutatnia.

Most lágy hangon beszélt, ahogy együtt sétáltak és gyógynövényeket szedtek. – Nemrég tértél vissza Silithusból.

Malfurion lehajolt egy ezüstlevélért és letépett egy levelet, majd ujjai között szétmorzsolta és beszívta a tiszta, új erőt adó aromát. Miközben így tett, másik kezével megcirógatta a növényt, és elmormolta köszönetét. A tőből három új levél fakadt; Malfurion háromszorosan fizette vissza a növény áldozatát.

Cordressa szintén leszakított egy levelet és belélegezte illatát, majd mosolygott, ahogy érezte, hogy nyugalom és tisztánlátás ereszkedik rá. A Sentinelek olyan életet éltek, amellyel egész Azerothot bejárták, de Cordressa ritkán hagyta el Darnassust, és ez neki megfelelt. Sose húzta ki magát a kötelességei elől, sose bújt el egy harctól sem, és volt idő, amikor éveken át népétől távol állomásozott. De az otthona itt volt Tyrande és Malfurion mellett Darnassusban. Amikor távol volt, a templomok és kertek békéje után áhítozott.

Letépte egy máguskirály szirmát, és a virág sötétrózsaszín színét vizsgálta, miközben beszélt. – Ahogy úrnőmnek és a többieknek is elmondtam Stormwindben, személyesen nem észleltem semmi olyat, ami a Horda figyelmét Silithusra terelhetné – semmi olyan nincs ott, ami megmagyarázná, hogy Saurfang ilyen erősen ragaszkodik hozzá a hadfőnökével szemben is. Én csak goblinokat láttam, szép számban, akik Azerite-et akartak bányászni, és megölték a betulakodókat.

– Nem volt váratlan emelkedés a goblinok számában.

– Én nem észleltem. Természetesen megtámadtak minket, de azt is olyan gyáva módon, és soha nem láttam jelentős emelkedést se a létszámukban, se a fegyverek számában – semmit, ami előre jelezné, hogy a Horda egy egész sereget küldene oda. Természetesen, ha úrnőm és Stormwind királyának azon feltevése, hogy a Horda rájött, hogyan készíthet fegyvert az Azerite-ből, helyes, ez a lépés akkor teljesen érthető.

Malfurion megállt egy virágzó békeszirom-ágyás mellett és a fehér leveleket bámulta. – Gondoskodni fogok róla, hogy Tyrande parancsa, hogy katonákat küldjünk Silithusba, teljesedésbe menjen. Evégett számos Sentinelt és más hadrafoghatót fogok behívni a helyi kirendelésekből, hogy feltöltsük seregünk sorait.

– Érthető, Shan’do.

Malfurion szomorúan elmosolyodott. – Te is azok között leszel, akiket áthelyezek, Sentinel Briarbow. Attól félek, arra kell kérnem téged, hogy térj vissza Silithusba. Szükségünk van arra, hogy olyanok kísérjék a csapatokat, akik ismerik a területet.

Milyen rövid itthonlét. – Természetesen – felelte Cordressa. – Mikor óhajtod, hogy távozzam?

– Az első hajóval.

A nő bólintott. Egy gondolat ötlött fel benne. – Számos csatában harcoltam Sentinel Summermoon oldalán korábban. Örülnék, ha ismét velem tartana. Kérhetném, hogy őt is helyezd át?

– Igen – mondta a hatalmas fődruida –, de nem Silithusba. Több poszt is üres lesz Ashenvale-ben, amikor a hajók elkezdenek kiúszni, és Sentinel Summermoont fogom felkérni másokkal együtt, hogy helyettesítsék őket.

Alig fogom látni őt, gondolta Cordressa; aztán visszafogta magát. Ilyen a Sentinelek élete. – Van még időm, hogy búcsút intsek a Felfedezők Ligája tagjainak.

– Természetesen. De ne késlekedj sokat – mondta Malfurion.

Ez több volt, mint amire Cordressa számított, és hálásan meghajtotta a fejét. – Köszönöm, Shan’do.

Malfurion egy bőrbe csomagolt tekercset nyújtott át neki. – Kérd meg törp barátaidat, lennének-e olyan szívesek, hogy elutazzanak Stormwindbe, mielőtt Ironforge-ba mennének. Ezeket a leveleket elvihetnék Tyrande-nak és Anduinnak. Köszönöm, Sentinel. Elune áldása legyen rajtad.

És mindannyiunkon, gondolta Cordressa, ha valóban háborúzni fogunk a Hordával.

* * *

A két Sentinel csöndben sétált a zöld, elkerített terület felé a templom mellett, ahol a város Highborne elfjei, az egyetlen arcane mágia gyakorlók Darnassusban éltek. A portálok értékes ajándékok voltak, és a kaldoreiek Highborne testvéreinek friss és óvatos befogadása azt is jelentette, hogy kisebb csoportok – mint a Felfedezők Ligája expedíciójának túlélő tagjai, akik már így is sokat szenvedtek – elkerülhették a hosszas tengeri utazásokat.

Azt is jelentette, hogy a fontos információkat gyorsan lehetett szállítani. Háború idején ez akár mindent jelenthet.

– Reméltem, hogy több időt tölthetünk együtt, öreg barátom – mondta Cordressa Delarynnak, ahogy sétáltak –, de úgy tűnik, hogy vezetőinknek más tervei vannak.

Delaryn mevonta a vállát. – Oda megyünk, ahol a legjobban szolgálhatunk.

A törpök jól szórakoztak, míg vártak rájuk. Greywhisker, a vezető régész, a Felfedezők Ligájának tagja, heves párbeszédbe keveredett kollégáival, míg három mágus – Tarelvir, Dyrhara és Maelir – elnézően mosolyogva figyelték őket. Cordressa örült a törpök békés arckifejezésének.

– Gavvin Stoutarm, Inge Ironfist és Arwis Balckstone – szólalt meg – örök életemben sajnálni fogom, hogy nem voltam képes a társaitokat épségben hazakísérni. Bocsánatot kérek a kudarcomért.

Gavvin kedves szemekkel nézett rá. – Leányom – mondta gyengéden – ez egy kemény világ ott kint. Mindketten tudjuk. Mindenki, aki csatlakozik a Felfedezők Ligájához, tudja. Ha nem akarnánk szembenézni a veszéllyel, akkor otthon maradnánk a biztonságban, a székeinkben a tűz mellett egy pint sörrel a kezünkben. Tudták ők, hogy mik a kockázatot. És tinélkületek, Sentinelek nélkül lehet, hogy mindannyiunkat ott ért volna a vég abban az undok homokban.

– Köszönöm. Reméltem, hogy visszakísérhetlek benneteket gyönyörű városotokba és magam is megcsodálhattam volna, de azt az utasítást kaptam, hogy a lehető leghamarabb térjek vissza Silithusba. Reményeink szerint a ti csoportotok volt az utolsó, amelynek veszteséget kellett elszenvednie a Hordától.

Gavvin meglepetten nézett rá. – Visszaküldenek? Csak így, he?

– Van még ott pár goblin, akiket emlékeztetni kell rá, hogy milyen erős a Szövetség – mondta Delaryn és Gavvin elmosolyodott.

– Kérhetek egy szívességet? – kérdezte Cordressa.

– Mondd, drágám és már el is van intézve – felelte Gavvin.

Cordressa átnyújtotta a törpök vezetőjének a tekercset, amelyet Malfuriontól kapott. – Shan’donk, Malfurion Stormrage arra kérne titeket, hogy elvinnétek-e ezeket a leveleket Stormwindbe, mielőtt visszatérnétek Ironforge-ba. Tyrande úrnőnek és Anduin királynak szólnak, akiknek valószínűleg lesznek saját leveleik is, amelyeket majd a Három Pörölynek kellene továbbítanotok.

Gavvin óvatosan átvette a tekercseket. – Megtiszteltetés, hogy ilyen nagyszerű népek követe lehetek. – Dús szemöldöke alól felpillantott és megköszörülte a torkát. – Nos – kezével felnyúlt és félszegen megütögette a Sentinel karját. – Vigyázz magadra, bátor leány. És adj Gavvin Stoutarm nevében is egy vagy három pofont azoknak a goblinoknak, ha lehet.

Cordressa elmosolyodott. – Nagy bátorságot tanúsították. Megtiszteltetés volt együtt harcolni veled. – Szalutálásként az öklét a vállához emelte.

A karcsú Dyrhara szakértő módon meglebegtette a kezeit, és egy fénykör jelent meg, benne pedig Stormwind képe világított.

– Elune világítsa meg utatokat – mondta Cordressa.

– Folyjon mindig szabadon a söröd – felelte Gavvin.

Cordressa hangosan felnevetett meglepettségében és Gavvin kaccsintott. A törpök egyesével beléptek a portálba, majd eltűntek.

– Köszönöm – mondta Cordressa a mágusnak, majd Greywhisker régészre mosolygott, aki megemelte a kalapját. Delaryn felé bólintott és együtt ráléptek a fehér köves útra, amely a hatalmas városon végigfutott.

– Mikor távozol? – kérdezte Delaryn.

Cordressa szomorúan mosolygott. – Mindkettőnknek néhány órán belül útra kell kelnie. A társaimmal a kikötőben fogok találkozni, hogy elinduljunk Feralasba – te pedig a tieiddel, akikkel Darkshore-ba tartasz, onnan pedig Ashenvale-be.

A fiatalabb night elf arca megnyúlt. – Értem. Hadd találjam ki – a magasrangú Sentineleket Silithusba küldik, mi pedig, akik maradunk, betöltjük az ő helyeiket.

– Pontosan.

Delaryn felsóhajtott. – Cordressa, irigyellek.

– Ne tedd. Silithus nem egy kellemes hely.

– De te legalább valamit tenni fogsz. Ashenvale lényegében kihalt.

Cordressa elmosolyodott. – Szép és békés…

– És unalmas.

– Anaris Windwood a terület parancsnoka, emlékezz – mondta Cordressa. – Esélyed lesz rá, hogy a legjobbtól tanulj.

Delaryn kissé felvidult a névtől. Anaris Windwood több alkalommal is háborús hős volt, legutóbb a Kataklizma során. […] – Anaris Windwood – mormolta Delaryn csodálattal a hangjában. – Nem is tudtam, hogy ott maradt a győzelme után! Biztos vagyok benne, hogy sok mindent tanulhatok tőle. Ettől függetlenül is keményen fogok edzeni a távollétedben, Cordressa. Talán mire az utolsó hajó is elindul Feralasba, a fődruida és a főpapnő engem is érdemesnek fog tartani arra, hogy elhajózzak. Talán még együtt is harcolhatunk!

Cordressa mosolygott barátnője lelkesedésén, de vidámsága hamar elszállt. – Lehet, hogy nem is kell addig várni, és szükségünk lesz rátok. Lehet, hogy Silithus csak az első frontvonala lesz egy új háborúnak.

– Mármint egy régi háború újbóli kitörésének – mondta Delaryn, aki rögtön olyan komor lett, mint barátnője. – Vigyázz magadra.

Szorosan megölelték egymást egy pillanatra; aztán Cordressa hátralépett. – Még egy pár dolgot el kell pakolnom – mondta. – Azt hiszem, a hosszabb úton megyek a kikötőbe. Emlékezni akarok a növényzetre, a vízcsobogásra, és a nyugalomra, ha ismét szembe kell néznem azzal a szörnyű sivataggal.

Cordressa még egy utolsót intett a barátja felé, aztán megfordult és elindult a Kereskedők Terasza felé ahelyett, hogy a hippogriff mester felé vette volna az irányt.

* * *

Delaryn figyelte, ahogy Cordressa távozott. Sentinelek voltak, több csatát és több háborút megjárt veteránok, mint amire a fiatalabb népek egyáltalán emlékezni tudnak. A Szövetség és a Horda néhány tagja úgy gondolta, hogy mivel a kaldoreiek hosszú életűek, a halál semmit sem jelent számukra. Mintha bárkinek is „elég” lehet az életből – a vidámságból, a nevetésből, a szeretetből, a szertartásokból és a csodákból. Abból, hogy kaldoreiek lehetnek.

A válasz természetesen az volt, hogy senkinek se volt elég. És ez minden csatát, minden csapást még fontosabbá tett. Mert végső soron az elfek sem kerülhették el a halált a csatákban. Minden harc, minden csapás, amely nem vette el egy katona életét, eggyel közelebb vitte őket ahhoz az elkerülhetetlenhez, amely majd elveszi.

De még egy katona életében is volt helye a vidámságnak, a barátságnak a bajtársakkal. A szerelem is, vagy annak megfelelő változata elérte azokat, akik keresztezték egymás útját egyetlen éjszakára, vagy egy évre, vagy egy évtizedre – de nagyon ritkán örökre.

És volt helye a hősöknek, akiket csodálni és utánozni lehetett.

Delaryn Summermoon pedig épp készült eggyel találkozni.

* * *

Szerelmem,

Habár hiányzol te is és szeretett városunk illatai, képei és hangjai, jól telik az időm Stormwindben.

Régóta ez az első alkalom, hogy tökéletesen egyetért a Szövetség összes tagja abban, hogy hogyan cselekedjünk. Az Azerite túl értékes, és a világunk is túl értékes ahhoz, hogy hezitáljunk azon, vajon meg akarjuk-e védeni. Vajon miféle szörnyűségeket hozhat létre Sylvanas és a Forsakenjei? Milyen halálos fegyvereket alkothatnak a goblinok, vagy gondolhatnak ki az orkok és a trollok? Örülök, hogy a védők utolsó hajója is útnak indult Feralas felé, és seregünk készen áll arra, hogy cselekedjen, amint arra szükség lesz.

Habár mélyen tiszteltem a néhai Varian királyt, be kell vallanom, hogy voltak fenntartásaim az ifjú Anduinnal szemben. Örömmel jelentem, hogy mindennap bizonyítja, hogy apja méltó örököse. Oly szörnyen fiatal – de hát a többség az számunkra, nem igaz? És mégis, vagy ő maga bölcs, vagy kész meghallani a bölcsességet, ami talán még fontosabb. Csodás belegondolni abba, hogy a mi népünket, az embereket, a draeneieket és a törpöket is mind papok vezetik.

De Anduin még mindig a megtartható békében reménykedik, miközben háborúra készülünk. Az ártatlanság elvesztése mindig keserű, és kizárólag nyitott szemmel vezethetjük népeinket. Örülök, hogy itt lehetek, hogy megtanítsam neki mindazt, amit taníthatok, és örülök, hogy hallgat rám.

Míg legközelebb öleljük egymást, Malfurionom.

* * *

Senkinek se szabadna a saját hősével találkoznia – gondolta Delaryn, miközben Ashenvale fáinak takarásában szaladt.

Tegnap Sentinel Vannara fojtott hangon mondta: – Emlékszem, valaki azt mondta, hogy Anaris lövészetben legalább annyira jó, mint Shandris Feathermoon, de olyan rosszul buzdít, mint egy szatír.

– Akárki mondta is ezt, túlságosan jószívű volt – szólt vissza Delaryn. Habár Ashenvale parancsnokának lenni kétségtelenül megtiszteltetés volt, Delaryn eltűnődött rajta, hogy vajon miért nem küldték Anaris Windwoodot soha máshová harcolni. Soha nem utazott a Broken Shore-ra, hogy a Légió ellen harcoljon, és a Hordások területére se küldték soha. Még most sem küldték el Silithusba. Miért?

Delaryn most már értette.

Windwood parancsnok kétségtelenül kinézetre tökéletes volt. Az egyik legmagasabb, fizikailag legerősebb Sentinel volt, akivel Delaryn valaha is találkozott. Lila színű haja volt és sápadtkék bőre, de a legfigyelemreméltóbb testrésze az arca volt.

A night elf nők általában akkor dekorálták ki az arcukat, amikor egy jelentős tettet elértek életükben. A stilizált karomnyomok tipikus arcfestések voltak, de Anaris Windwoodnak nem volt szüksége stilizált sebekre. Egy troll raptorja megtámadta őt, és valódi sebeket ejtett rajta. A mély seb az egész arcán végigfutott, a hajtövétől egészen az álláig. Elune kegyes volt hozzá, hogy a raptor nem vájta ki a szemét. Anaris úgy döntött, hogy nem gyógyíttatja be a sebhelyet. Helyette büszkén viselte magán a „lélek valódi jegyét”.

Amennyire nem volt a fizikai szépség birtokában Anaris, azt vadságával ellensúlyozta – és Delaryn úgy gondolta, hogy a másokkal szembeni viselkedésével.

[…]

– Frissen érkeztetek Darnassusból, mi? – húzta fel egy grimaszra az ajkát.

Delaryn és a többiek összenéztek, mert meglepte őket az üdvözlés hangneme. – Jelenleg igen, de a legtöbbünk szolgált korábban máshol is – kezdte Delaryn.

Anaris bosszúsan félbeszíktotta. – A fődruida választott ki titeket, tehát nyilván tudtok harcolni. Senki sem lehet Sentinel anélkül, hogy ne ontana vért egy csatában. – A hangsúlya kifejezte véleményét ugyanakkor – hogy akik szolgálat közben Darnassus kényelmét és szépségét élvezhették, alacsonyabbrendűek voltak, mint azok, akik nem. – Te, Delaryn Summermoon hadnagy. Úgy tűnik, te leszel a másodparancsokom.

– Együtt szolgáltam-

– Most csak az számít, hogy velem szolgálsz. Engedelmeskedsz nekem és kordában tartod az alattad szolgálókat. – Anaris mindannyiukon végignézett.

– Ez az áthelyezés keményebb lesz, mint gondolnátok. A Darnassusból érkező átcsoportosítások felére csökkentették az Ashenvale-ben szolgálatot teljesítő sentinelek számát. Ez az extrém létszámcsökkentés felbátoríthatja azokat, akik veszélyt jelenthetnek ránk – a tolvajok és útonállók lehetőséget látnak majd benne, hogy megtámadják a lakosságot és az utakon magányosan utazókat. Azért vagyunk itt, hogy megvédjük őket. Minden civil élete a mi felelősségünk. Csak remélni merem, hogy mind fel tudtok nőni a feladathoz.

Delaryn megpróbálta felidézni magában a templom békéjét ebben a furcsa és nehéz pillanatban – de nem járt sikerrel.

Később sem volt sokkal sikeresebb. Az éjjelek és a nappalok végeláthatatlan és megalázó gyakorlásokkal, kihívásokkal és menetgyakorlatokkal teltek. A darnassusi Sentineleknek, akik egyébként azzal voltak megbízva, hogy a kaldorei társadalom szívét és lelkét védelmezzék, olyan feladatokat kellett megcsinálniuk, amit a frissen belépett, zöldfülű újoncoknak. Az egész nevetséges volt. Az üzenetek, amelyeket egyik helyről a másikra kellett szállítaniuk, semmitmondóak voltak; ezt a címzettek mondták el nekik. Még azok a civilek, akiknek a védelmére idejöttek, szánakozva nézték az újonnan érkezőket, és ezt Delaryn gyomra nem bírta bevenni.

De kénytelen volt, mert egy Sentinel katona volt és a katonák engedelmeskednek a parancsnak. Ha nem így tennének, akkor káosz törne ki.

Delaryn vágyódva gondolt az alapképzésére, az első csatáira, Cordressára, Shandrisre és Tyrande-ra. Aztán ráharapott a nyelvére, és azt tette, amit mondtak neki.

Silverwind Refuge-ba szaladt vissza Stardust Spire-ből. Az eső hevesen esett, és a csizmái minden lépéssel elsüllyedtek a sárban. Sötétkék haja hozzáragadt a fejéhez, és fázott és egy forró italra vágyott. A szívéhez közel, védve az özönvíztől volt egy teljesen átlagos jelentés, amely abszolút semmi érdemlegesről nem szólt.

Delaryn egy mély morgást hallott a háta mögül.

Megdermedt.

A night elfek általában képesek voltak együttélni azokkal az állatokkal, amelyeket mások vadállatoknak tartottak, ezért Delaryn nyugodtan és tisztelettudóan szólalt meg, miközben megfordult. – Medve testvérem, üdvözöllek. Mi – Ferryn?

A medve leült a hátsó lábaira, és eltéveszthetetlen volt az a különös, mekegő hang, amit kiadott: nevetett. Átváltoztatta az alakját, és egy pillanattal később egy magas, halványkék bőrszínű night elf férfi ült ott hosszú, mohaszínű hajjal. Ő is elázott.

– Á, Del – mondta Ferryn meleg telt hangon, miközben vidáman táncoló szemekkel nézte – minden alkalommal bedőlsz ennek.

Delaryn bosszúsan sóhajtott. – Majd lesz olyan, amikor először lőni fogok.

A férfi tettetett elszörnyedéssel figyelte. – Te? Megszegnéd az előírást? Soha.

A nő megfordult és folytatta útját tovább Silverwind Refuge felé.

Ferryn könnyedén átvette lépéseinek ritmusát. Csöndesek voltak az egész út alatt; nem beszéltek, és lépteik hangját felfogta a sár és a fű. Milyen könnyű volt mellette sétálni még a sok külön töltött év után is. Dehát mindig így volt ez közöttük.

Delaryn érezte a férfi ujjainak óvatos simogatását a saját ujjain, készen arra, hogy visszahúzza kezét, ha nem kap rá választ. De a nő válaszolt. Persze, hogy válaszolt. Delaryn el se tudta képzelni, hogy ne válaszolna rá. Kötelességeik – és igazság szerint a természetük is – távol tartották őket egymástól, de Elune gondoskodott róla, hogy mindig újra kapcsolatba léphessenek egymással.

Ezért Delaryn kesztyűs kezét a belefűzte a férfiébe és így sétáltak együtt.

– Mi szél hozott erre? – kérdezte.

– Én is kérdezhetném ezt tőled – felelte Ferryn.

– Áthelyeztek – mondta Delaryn, mivel nem tudta pontosan, mennyit tudhatott a másik és mennyit mondhatott el neki.

– Engem is – felelte Ferryn. – Felwoodból szólítottak ide. A fivéreim és nővéreim közül többen is dél felé tartanak. Egy homokos hely felé.

Delaryn megnyugodott. Már tudta. – Á – mondta –, én nem szeretem a homokot.

– Én sem. Beleivódik a szőrbe és a tollakba.

– És a páncélba.

– Csalódott voltál?

Elune-ra, túlságosan jól ismer engem. – Cordressa is ment. Nekem sajnos helyette itt kell állomásoznom.

– Én sem örültem a parancsomnak először. De most, ha jobban belegondolok… úgy tűnik, nem is lesz ez olyan rossz végső soron?

Mennyi idő telt el azóta, hogy Ferryn segített visszaszorítani a felbukkanó fel-energiákat Ashenvale egykor gyönyörű részén? Tíz év? Tizenkettő? Legalább tíz, mióta a legutóbbi búcsúcsókjukat – amely a századik, vagy ezredik volt már – váltották.

A Delarynban lévő feszültség először oldódott benne, mióta megérkezett. Ferrynnek igaza volt. Nem is lesz ez olyan rossz végső soron.

FavoriteLoadingAdd hozzá kedvenceidhez

Gitta

Gitta vagyok, a WoWLore Fordítások blog írója és gazdája. 2008 óta játszok a WoW-val kisebb-nagyobb megszakításokkal (mostanában inkább nagyobbakkal). 2010 nyara óta fordítok lore témájú írásokat magyar nyelvre. 2011. januárjában indítottam el saját blogomat, a WoWLore Fordításokat, mely mára a legnagyobb magyar nyelvű lore-ral foglalkozó oldal. 2015-ben írásaim egy részéből gyűjteményt hoztam létre Azerothi Históriák néven, mely 2016. decemberében nyomtatott formában is megjelent (jelenleg csak elektronikusan elérhető).

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .