Calia Menethil története

Lánykora és házassága

Calia Menethil Terenas király lánya volt, és két évvel volt idősebb testvérénél, Arthasnál. Apja szerette volna, ha házasságkötése révén közelebbi kapcsolatot ápolhattak volna az Alterac Királysággal, hiszen megtévesztette az alteraci nemesembernek látszó Daval Prestor, aki valójában Deathwing volt. Calia nem szerette Lord Prestort és nagyon szomorú volt, amiért apja ilyen sorsot szánt neki. A házasságkötés azonban elmaradt, mivel az utolsó pillanatban eltűnt a vőlegény. Calia fellélegzett, de tudta jól: apja nem biztos, hogy támogatni fogja a párválasztás során.

„Az apám eredendően egy kedves és megértő ember volt, de ebben a kérdésben hajthatatlannak bizonyult. Ő akarta kiválasztani a jövendőbelimet, és nekem bele kellett egyeznem. – Bánattal teli tengerzöld szemeit felemelte az ölében fekvő összefont kezeiről. – Számos hibás és rossz döntést hoztam életem során. Mindenki ezt teszi, de mint a királyi család tagja, a mi döntéseinknek nagyobb súlya van, mint másokénak, mert annyival több embert érintenek.”

„Nem én voltam a közvetlen trónörökös. […] Arthas volt a trónörökös, az elsőszülött fiú, és ahogy nőtt, Papa egyre jobban csak rá figyelt. Úgy tűnt, hogy ő és Jaina lehetnének a tökéletes pár… szerelmi házasság, amely egyúttal politikai házasság is lett volna. Legalábbis addig, amíg Arthas valamiért nem döntött úgy, hogy ez neki mégsem tökéletes. […] Jaina kedves volt szívemnek, amikor fiatalabbak voltunk. Amikor a világ sokkal kevésbé volt kegyetlen, mint most. És azzal, amivé Arthas… vált… nagyon örülök annak, hogy végül mégsem házasodtak össze.”

„De miközben Apánk szeme az öcsémen függött, én is fellázadtam ellene csendben. Beleszerettem valakibe, akit Apám soha nem fogadott volna el: az egyik ajtónállóba. Amikor csak tudtunk, lopott pillanatokat töltöttünk együtt, és egyszer az éj sötétjében kiosontunk és könyörögtünk egy papnőnek, hogy adjon össze minket. Először elutasított minket, de kitartóak voltunk. Újra és újra visszatértünk hozzá, az én édes szerelmem és én, míg végül a Fény áldásával házastársak nem lettünk. – Calia kezeit lapos hasára szorította, mely egykor gyermektől gömbölyödött. – Amikor biztos voltam abban, hogy várandós vagyok, beavattam Anyát. Ó, olyan mérges volt rám! De az arcomról leolvashatta, hogy ez igaz szerelem volt, és biztosítottam róla, hogy törvényes gyereket fogok szülni. Apát annyira lefoglalta Arthas, hogy fel sem tűnt neki, amikor anyámmal együtt „hosszú pihenésre” mentünk a királyság távoli és elzárt részébe.”

„Karomban tarthattam a gyönyörű lányomat és pár hétig gondját viselhettem, mielőtt úgy döntöttünk, hogy a férjem fogja felnevelni őt Lordaerontól távol, nem törődve születési jogával. Anyám megígérte, hogy amikor eljön az idő – amikor Arthas végre megházasodik és egy trónörököst nemz -, akkor elismerjük majd az én lányomat és talán nemesi rangra emeljük a férjemet, hogy a gyermek neve makulátlan legyen. Az a nap sosem jött el. Helyette a Scourge érkezett meg.”

A Scourge elpusztítja Lordaeront

Arthas Menethil, a szépreményű herceg, Lordaeron kiváló paladinja nem lett Lordaeron királya. Rálépett egy útra, amely egyre beljebb taszította a sötétség és a Lich King irányába. Ez az út vezette arra, hogy azon a gyönyörű napon, amikor a herceg és seregének visszatértét egy diadalmenettel kívánták megünnepelni a fővárosban, az ünneplés tragédiába torkollott. Arthas megölte édesapját, Terenas királyt, serege, a Scourge pedig szétdúlta egész Lordaeront, majd folytatták menetelésüket Quel’Thalas felé. Szinte egészen bizonyos, hogy Calia Menethil is jelent volt azon a végzetes napon, mint a király leánya és a hazatérő hős testvére. Csodával határos módon azonban megúszta, hogy a Scourge áldozatává váljon, és utána esetleg agyatlan élőholtkén a Lich King seregét szolgálja.

„Nem emlékszem sok mindenre abból az időből. Emlékszem, hogy egy árokban feküdtem, miközben a Scourge átmasírozott felettem. A mai napig hiszek abban, hogy a Fénynek köszönhetem, hogy nem találtak rám. Southshore-ba mentem, ahol a férjem és a lányom bujkált. Mindhárman zokogtunk, amikor újra találkoztunk. Az öröm azonban nem tartott sokáig.”

„Senki sem ismert fel. Mindenki azt feltételezte, hogy meghaltam. Egy időre boldogok lehettünk. Aztán jött a métely. Futottunk. Nem akartam újból elhagyni a családom, de a tömegben elvesztettük egymást. Az utca közepén álltam és utánuk kiáltoztam. Valaki megsajnált, felhúzott a lovára, és még éppen idejében elügetett velem a város határain túlra. Menekültek egy csoportja volt az erdőben. Olyan sokan vártuk kétségbeesetten, hogy hírt halljunk a szeretteinkről. Néha az imák meghallgatásra találtak, és voltak egymásra találások, amik… – Calia megharapta a száját. – Én is imádkoztam, hogy a családom megmeneküljön. De… – a hangja elbicsaklott – sose láttam őket többé.”

Calia tovább menekült és bujkált abban a zűrzavaros időben. Nem hagyta el Lordaeront, valószínűleg azért, mert előbb vagy utóbb reménykedett benne, hogy mégis rálel családjára. Aztán a Scourge helyét Sylvanas Windrunner, a Banshee Királynő és a Lich King uralma alól felszabadult élőholtak vették át. Elfoglalták Lordaeron csatornarendszerét, és egy új otthont, egy új hazát, az Undercityt építették fel benne. A nevük tükrözte, hogy kiknek tartják magukat: ők voltak a Forsakenek, vagyis az Elhagyottak. Lordaeron és Quel’Thalas egykori lakói, akik emberként vagy elfként élték életüket, amíg a Scourge és az élőholt járvány meg nem ölte őket, majd pedig élőholtként feltámasztották őket. Nem ők választották ezt az életformát, de igyekeztek a legtöbbet kihozni belőle. A legtöbb Forsakent az élők nem tudták – sokan a mai napig nem tudják – elfogadni. Szentségtelen állapotnak tartják.

Calia Menethil azonban soha nem tartozott azok közé, akik undorral fordultak volna az élőholtak felé.

Calia és a Forsakenek

„- Szörnyű élményeid lehettek az élőholtakkal – mondta csendesen Anduin Wrynn. – Hogy lehet, hogy mégis olyan közel állsz Archbishop Alonsus Faolhoz?
Calia nyugodtan rámosolygott régi barátjára. – Segített nekem megmenekülni – mondta. – Tudod, emlékeztem rá. És mindazon rémség közepette, amikor folyamatosan a szeretteim elől menekültem, akiknek az elméjét és akaratát ellopták tőlük… hogy láttam egy ismerős arcot, aki továbbra is ugyanaz maradt, aki volt – áhítattal ingatta meg a fejét még most is, amikor újraélte a pillanatot. – Olyan volt, mintha a remény kardként szúrt volna belém tisztán. Csak ahelyett, hogy megsebzett volna, esélyt adott arra, hogy túllépjek a sokkon és a fájdalmon, és elinduljak a gyógyulás felé. Ezért láthatod, hogy számomra a Forsakenek nem voltak szörnyetegek. Barátok voltak. A Scourge volt az, ezek a csoszogó, botladozó dolgok, amelyet barátaim arcait viselték – ők váltak szörnyeteggé.
Faolt őszintén megindították a nő szavai, és Anduin eltűnődött rajta, hogy vajon hallotta-e ezt a történetet korábban. A püspök megfogta a nő kezét, és gyengéden megpaskolta az egészséges, emberi húst aszott, majdnem mumifikált ujjaival.
– Drága gyermekem – mondta. Hangja vékony volt, mintha ki nem ontott könnyeket ejtett volna. – Drága, drága gyermek. Számomra volt öröm, hogy téged életben találhattalak.”

Calia ezután Archbishop Alonsus Faollal és csapatával maradt. A püspök fokozatosan megtanította a Fény tanaira és útjaira, mivel a férfinak annyira erős volt a hite, hogy még Forsaken léte alatt sem hagyta őt el a Fény, hanem tovább támogatta útján. Calia titokban tartotta, hogy valójában kicsoda ő. Nem számított számára, hogy jog szerint őt illette volna Lordaeron trónja, hiszen nem létezett Lordaeron. Helyette Tirisfal Glades-ben a Forsakenek uralkodtak, míg a Plaguelandseken Azeroth különböző csapatai a Scourge-dzsel harcoltak folyamatosan, hogy kiűzhessék őket az Eastern Kingdomsból.

Caliának azonban még egy oka volt arra, hogy ne tartson a Forsakenektől.

„Aztán Anduin megértette, hogy Calia miért döntött úgy, hogy barátkozik a Forsakenekkel. Hogy ahelyett, hogy otthonának lerombolóit, életének és egész családjának elpusztítóit látná bennük, úgy döntött, hogy megpróbál azonosulni velük.
– Azt reméled, hogy a férjed és a gyermeked is Forsaken lett, ahelyett, hogy megölte volna őket a Scourge – mondta lágyan. – Reméled, hogy hallani fogsz majd felőlük a Gyűlésen.
Calia bólintott, miközben egyik kezével az arcáról lecsurgó könnyeket törölte le. – Igen – mondta. – Amikor találkoztam Alonsus Faollal, akkor kezdtem megérteni, hogy a Forsakenek nem szörnyetegek. Ők csak olyanok, … mint mi. Ugyanolyanok, mint amilyenek mi lennénk, ha megöltek volna minket és egy másfajta életmódot adtak volna nekünk.”

És Calia azt is megértette, hogy miért volt Undercity és az egykori Lordaeron a Forsakenek otthona.

„- Azok, akik most Lordaeronban élnek, életükben is ott éltek. A Forsakenek a valódi örökösök. Most már hozzájuk tartozik. A legtöbb, amit tehetnék azokért, akik felett uralkodnék, pontosan az, amit most teszek. Megtaláltam a békémet és a hivatásomat egy olyan területen, ahol valóban fontos lehetek. Ez fontosabb, mint egy átkozott korona.”

A Netherlight Templom és Saa’ra vigasztalása

Calia Alonsus Faollal maradt, majd a Lángoló Légió újabb támadása során mások előtt is felfedte magát. Szerepe azonban kizárólag a papi teendőire koncentrálódott, és Azeroth többi papjával együtt a Conclave tagjaként a Netherlight Temple-be utazott. Mint olyasvalaki, aki sem a Horda, sem a Szövetség tagja nem volt, végül ezen a semleges helyen, a Netherlight Temple-ben lelt otthonra, ahol emberek, törpök, draeneiek és nightelfek a taurenekkel, trollokkal, blood elfekkel és nem utolsósorban Forsakenekkel együtt munkálkodtak Azeroth megmentésén és gyógyításán.

A Harmadik Háború rémségei azonban nem múltak el nyomtalanul. Caliát gyakran gyötörték rémálmok, melynek során újraélte, ahogy gyermekétől elszakították az élőholtak. Izzadva és félelemmel telve riadt fel ezekből az álmokból. Az egyetlen megnyugvást a templomban lakó naaru, Saa’ra nyújtotta számára, aki igyekezett azzal vigasztalni, hogy egyszer majd elmúlnak ezek a rémálmok, ha készen áll rá Calia.

„- De miért nem állhatok készen most? – nevetett röviden és közben hallotta a hangjában megbújó ingerültséget.
Vannak dolgok, amiket meg kell tenned, mielőtt még ezt a békét elnyered. Dolgok, amiket meg kell értened, dolgok, amiket be kell építened magadba. Emberek, akiknek a segítségedre van szükségük. Az, amire a gyógyulásunkhoz szükségünk van, mindig az utunkba kerül, csak néha nehezen ismerjük fel. Néha a legcsodálatosabb és legfontosabb ajándékokat vérrel és fájdalommal csomagolják be. 
– Ettől nem érzem jobban magam – mondta Calia.
Lehet, hogy majd akkor fogod, amikor rájössz, hogy mindaz, ami veled történt, egy ajándékot rejt magában.
Calia becsukta a szemét. – Bocsáss meg, de nehéz így gondolnom rá. – Szeretett öccsének romlottsága és édesapjuk megölése és annak a sok lordaeroni embernek a megölése… a menekülése, a rémültsége… férjének és gyermekének elvesztése, a minden elvesztése-
Nem. Nem minden. Amiben részt veszünk, abból előnyt is kovácsolhatunk. Minden egyes láz, amit meggyógyítottál, minden egyes csont, amit összeforrasztottál, minden egyes élet, amelyet jobbá tettél… ezek és a belőlük származó öröm ugyanúgy a részeddé váltak, mint a fájdalmad. Tiszteld őket, drága gyermeke a Fénynek. Azt mondanám, hogy bízzál abban, hogy az egésznek van valami célja, de ezt már úgyis tudod. Láttad munkád gyümölcseit. Ne vedd semmibe őket és ne is kicsinyeld le. Ízleld meg őket. Élvezd ki őket. Épp annyira a tieid, mint bárki másé.
Mellkasában enyhült a fájdalom, ahogy a béke belopakodott a szívébe. Mély levegőt vett és behunyta a szemét. Ez alkalommal nem szökésének rémképeit látta maga előtt.”

A Gyűlés és Calia szerepe

A fent felsorolt okok fényében nem csoda, hogy Calia Menethil is átvette Anduin Wrynn optimizmusát és lelkesedését, amikor az ifjú király fejében megfogalmazódott a gondolat, hogy lehetővé kéne tenni a Forsakenek és még élő rokonaik, barátaik találkozását. A Forsakenek részéről a Sylvanas távollétében Undercityben létrejött Desolate Council írta össze, hogy kik azok, akik szeretnének találkozni rokonaikkal, míg Anduin és Calia felkutatták ezeket a rokonokat és barátokat, hogy ők beleegyeznek-e a találkozásba. Kevés esetben mutatkoztak nyitottnak a még élők arra, hogy találkozzanak élőholt rokonaikkal.

Az emberek fejében a Forsakenek is élőholtak voltak, torzszülöttek, akik élőholtként a Scourge seregében harcolva mindenféle rémtettet követtek el. Meghalt rokonaikat az élők egyszer elgyászolták, veszteségeiket igyekeztek feldolgozni, és a legtöbb esetben a hír, hogy a halottnak hitt szeretteik valójában Forsakenként élnek, csak felszakította a régi sebeket. Azonban voltak, akik igyekeztek elfogadni és képesek voltak megérteni, hogy ezt az életformát nem a szeretteik választották. Nem ők választották azt, hogy Arthas és a Scourge feléleszti őket, és a lehetőségeikhez képest igyekeznek tovább folytatni életüket. Így ezeknek a családoknak Arathi Highlandsen lehetőségük nyílt a találkozásra, melynek feltételeit Anduin Wrynn és Sylvanas Windrunner szigorúan keretek közé szorították.

Bár Anduin nagyon aggódott, Calia meggyőzte arról, hogy engedje meg számára a részvételt a gyűlésen. Csuklyája mögé rejtőzve Alonsus Faollal együtt segítették a gördülékenyebb találkozást a rokonok között, segítséget nyújtottak, ahol kellett. Calia nem akarta felfedni, hogy kicsoda valójában, mígnem az egyik résztvevő, Parqual Fintallas fel nem ismerte őt, és nem sürgette, hogy itt a kiváló alkalom, hogy azok a Forsakenek, akik nem szeretnének a továbbiakban Sylvanas uralma alatt élni, Calia vezetése alatt menedéket kérhessenek Anduin Wrynn királytól és a Szövetségtől. Calia először hallani sem akart erről, aztán körbenézett az összegyűlteken.

„A papnő a családjára gondolt. A gyermekére, akiről úgy gondolta, olyan lett felnőve, mint Philia: bátor és hűséges és kedves. A saját férjére, aki megtartotta a titkát és valóban önmagáért szerette. Lordaeron egész népére, akik nem érdemelték meg azt, ami történt velük és akik bátran harcoltak. Mindenkire, aki ma itt volt a mezőn, mert elég bátrak voltak ahhoz, hogy túllássanak a külső ocsmányságán és meglássák a belső szépséget, vagy elég bátrak voltak ahhoz, hogy túllépjenek az elutasítástól való félelmükön és ismét ne ellenségként találkozzanak szeretteikkel. Philiára gondolt, aki meg akarta ölelni az édesapját. Emmára és a fiaira, akik a nő életének alkonyán ismét találkozhattak. Arra a sok emberre, akik hozzájuk hasonlóan vágynak arra, hogy újra találkozzanak egymással.
Az öccsére gondolt, aki felelős volt mindezen fájdalmakért és veszteségekért.
Egy Menethil tette ezt.
Egy Menethilnek kell jóvátennie.”

Lordaeron királynője

Ekkor Calia úgy döntött, hogy felfedi magát. Megmutatja a Forsakeneknek, hogy ki is ő valójában, hogy Lordaeron egykori örökösnője, akit jog szerint megilletne a trón, ha még létezne. A Forsakenek családtagjaikkal együtt azonnal elkezdtek Stromgarde Keep irányába haladni, ahol Anduin Wrynn, a Szövetség és a menedék várt rájuk, így gondolták. Csakhogy a rét túlsó oldalán Sylvanas Windrunner is észrevette, hogy mi történt a Gyűlésen.

„- Úrnőm! – kiáltotta az egyik visszatérő íjász. – Nem ismertem fel addig, amíg a csuklyáját hátra nem hajtotta – alig merem elhinni –
– Nyögd már ki – morogta Sylvanas, teste feszes volt, mint az íj húrja.
– Úrnőm! Calia Menethil az!
Menethil.
A névnek súlya volt, nyomasztó és rossz szájíze. Annak a szörnyetegnek volt a neve, aki ilyenné tette őt. Aki meggyilkolta és elpusztította őt. Az egykor Lordaeronban uralkodó király neve volt. És ez volt a neve ama király lányának is – az örökösének.
És még azt hitte, hogy Stormwind királya egy őszinte bolond. Jobban helyezkedett a politikában, mint azt valaha is feltételezte volna róla. Anduin Wrynn egy trónkövetelőt hozott magával. És most, az a lány, az az átkozott ember gyerek, akinek rég halottnak kéne lennie, fogta Sylvanas saját népét és a Szövetségnek adja őket.”

Sylvanas ezt természetesen nem hagyhatta. Mivel megígérte Stormwind királyának, hogy egyetlen Szövetséghez tartozó embernek sem fog bántódása esni, ezért az emberek szabadon futhattak Stromgarde Keep felé. Csakhogy a velük futó rokonaik Sylvanashoz és a Hordához tartoztak. Ezért a Sötét Úrnő úgy rendelkezett, hogy íjászai egytől-egyig lőjék le a Gyűlésben részt vevő és onnét idejében vissza nem forduló Forsakeneket. A saját népét.

„Nem akartam, hogy ez történjen – gondolta Calia. De nem számított. Az sem számított, hogy eredetileg Parqualtól származott az ötlet, hogy a Forsakenek kérjenek menedéket a Szövetségtől. Ha életben maradtak volna, az ő népe lettek volna, de élőholtságukban is az ő népe voltak. És ő nem fog gyáván visszasietni a biztonságba, miközben népét egy irigy trónbitorló királynő mészárolja le.
Calia Menethil volt. Lordaeron trónjának örököse. És harcolni fog – és meghal -, hogy megvédje népét. Csak biztonságba kell őket juttatnia Stromgarde Keepbe és fenntartania a Light pajzsát köztük és az őket üldöző nyilak között.”

Anduin Wrynn egy griffmadár hátán a rétre sietett, hogy megmentse, akit lehetett volna, de tehetetlen volt a sötét íjászok halálpontos fegyvereivel szemben. A sebesült Emma Felstone-t griffére ültette, ő maga pedig körülnézett a rét kellős közepén, hogy kit tudna megmenteni még. És akkor rájött, hogy ki lesz Sylvanas Windrunner következő célpontja.

„Calia olyan gyorsan futott, ahogy csak tudott. Meleg aranymező vette körül: a Fény, amely megvédte a bántódástól. Egy időre. Anduin magára húzott egy pajzsot, miközben utána sietett és próbálta csökkenteni a köztük lévő távolságot.
Egy árny haladt át felette. Anduin felnézett, és a szíve hevesen dobogott, ahogy egy denevér repült el felette, alacsonyan és közel, fenyegetően és gúnyosan. Egy pillanatra látta a világító vörös szemeket, aztán a denevér eltűnt, és sokkal gyorsabban haladt, mint ahogy ő futni tudott Lordaeron Lighttal védett koronázatlan királynője felé.
Sylvanas úgy cserkészte be, mint egy sólyom a nyulat. A pajzs megvédi Caliát, de nem tart örökké, és lesz néhány pillanat, amíg teljesen védtelen lesz. Ha még idejében elérné, akkor ő tudna rá egy pajzsot varázsolni. […] De hiába közeledett felé, tudta, hogy az nem lesz elég. […]
A védelem világító aurája Lordaeron valódi királynője körül elhalványult, majd végleg eltűnt.
Anduin csak nézte, pár méterrel túl távol volt ahhoz, hogy megmentse Caliát, ahogy Sylvanas Windrunner elővett egy fekete nyílvesszőt lassan, vontatottan, kiélvezve a pillanatot, majd kilőtte.
Lilaszínű füstnyelvek vették körbe a fegyvert, ahogy csalhatatlanul haladt a levegőben célpontja felé. Az idő lelassult, ahogy Caliát fedetlen fővel, szélben lobogó arany hajával hátba találta a nyílvessző  és egyenesen a szívébe fúródott. Hátrahajlott, majd a földre zuhant, keményen nekiesve a talajnak.
Anduin a Fényt szólította, de túl messze volt, túl lassú volt és nem kapott választ.
Calia Menethil, Lordaeron trónjának örököse, halott volt.
Mire már esély sem volt a gyógyításra, Anduin a holttest mellé ért, és térdre hullott mellette. Újra árnyék fedte be testét, és felnézett, csüggedten és dühösen, hogy lássa az önelégülten mosolygó Sylvanas Windrunnert, miközben egy másik nyilat helyezett íjába.
[…]
Anduin csendben karjába vette Calia még meleg testét és felállt. Ránézett a sötét íjászokra és sötét úrnőjükre, és egyenesen a vörösen világító szemgolyókba nézett.
– Nem akarsz háborút – mondta nyugodtan.
– Nem-e? – húzta hátra a húrt még jobban. – Ha ma téged is megöllek, egy egész királyi párt ölök meg: egy királyt és egy királynőt.
Anduin megrázta a fejét. – Ha háborút akarnál, most nem beszélgetnénk. De nekem jogom van ezt háborúnak nyilvánítani. Megígérted, hogy népem egyetlen tagját sem ölöd meg. – Megemelte Calia testét, hogy az minden szónál többet mondjon el.
– Á, de ő nem volt a néped tagja, ugye? – Sylvanas hangja hideg, de dühös volt, amitől Anduin karján felállt a szőr. – Ő Lordaeron polgára volt. A királynője. Egy trónbitorlót hoztál a rétre, Anduin Wrynn. Jogom volt ezt ellenséges cselekedetnek tekinteni. Akkor ki szegte meg először a megállapodásunkat?
– Gyógyítóként érkezett!
– És holttestként távozik. Azt hitted, nem jövök rá, hogy mit teszel?
– A Fényre esküszöm, jóhiszeműen cselekedtem. Nem adtam parancsot a népednek, hogy szökjenek meg. Hiszel nekem, vagy sem. De ha most lenyilazol, azt népem és a szövetségeseink meg fogják torolni. És semmi sem foghatja vissza őket.
Sylvanas összehúzta a szemeit. Anduin tudta, hogy megértette ennek a tragikus eseménynek a jelentőségét. Nem örvend általános szeretetnek Sylvanas a népe körében. Anduin igen. Sylvanas vasököllel kormányoz. Anduin részvéttel. Egyikőjük sem áll készen a háborúra. […]
– Meggyászolom a ma elhunytakat – mondta Anduin. – De nem az én kezemtől haltak meg. Calia Menethil valóban nem volt az alattvalóm. Azt, hogy mit gondolt, mit fog ma itt elérni… őszintén szólva nem tudom. Akármi is volt, megfizette az árát. Visszaviszem a testét a Netherlight Templomba, a Conclave-hoz, amelyet annyira szeretett. Ha háborút akarsz, elkezdheted most.
Anduin megfordult, és nyugodt léptekkel elindult visszafelé Stromgarde Keep irányába. Az őt körülvevő pajzs elhalványult, majd eltűnt.
Nem történt semmi. Aztán hallotta a denevérek hangját és szárnyaik csattogását. És aztán eltűntek.
Nem ma tör ki a háború a Szövetség és a Horda között.”

Újrakezdés a Netherlight Temple-ben

A Calia halála és a tragikus gyűlés utáni napokban Anduin hibásnak érezte magát a történtekért, és próbálta megérteni Calia cselekedetét. Miközben az elhunytakat gyászolta, a Netherlight Templomba hívták. Calia holtteste ugyanis még napokkal később sem indult bomlásnak, és Alonsus Faol folyamatosan a holttest mellett volt. A templom naaruja, Saa’ra azonban figyelmeztette a papot, hogy meg kell várniuk a király, Anduin Wrynn érkezését is. És amikor végül Anduin megérkezett, Saa’ra elmagyarázta nekik, hogy mi fog történni Calia Menethillel.

„Calia eljött hozzám, amikor múltjának álmai túl fájdalmasak voltak ahhoz, hogy elviselje őket – mondta Saa’ra. – Figyelmeztettem, hogy legyen türelemmel. Voltak dolgok, amiket meg kellett tennie, mielőtt az álmok megszűnnének, dolgok, amiket meg kellett értenie. Emberek, akiknek az ő segítségére volt szükségük. És elmondtam neki ezt a látszólag furcsa igaszágot: hogy néha a legcsodálatosabb és legfontosabb ajándékok vérrel és fájdalommal vannak becsomagolva.
A szavakban rejlő igazság szíven ütötte Anduint. Ezek voltak azok az adományok, amelyeket senki sem akart, amelyekért senki nem akart tenni semmit. De valóban olyanok voltak, amilyennek Saa’ra leírta őket: csodálatosak és fontosak.

Nem lesz többet olyan csatája – folytatta Saa’ra. – Calia Menethil megszabadul az élők fájdalmától, a rémálmoktól, amelyek egykor szívében laktak. Megértette, hogy azok ott a réten az ő népe volt. És elfogadta az ezzel járó felelősséget azzal, hogy az életét adta azért, hogy megpróbálja megmenteni őket. Akik már nem emberek, mint amikor még fiatal volt, hanem Forsakenek voltak abban a pillanatban.
Fény és sötétség. Forsaken pap és ember pap. Együtt visszahozzátok, ahogy a Fény és ő maga is szeretné.
Anduinnak kiszáradt a szája és remegni kezdett. Faolra nézett, de a pap csak bólintott. Szótlanul Calia holtteste mellé léptek, ahogy a holttest a levegőben lebegett, és mindketten kezükbe fogták a nő apró, sápadt kezét.
Hozzátok vissza, ahogy a Fény és ő maga szeretné, mondta Saa’ra korábban. Nem tudta, hogy a naaru mit értett ezalatt, és gyanította, hogy Faol ugyanúgy nem tudta.
De érezte, hogy valahogyan Calia tudja.

Anduin érezte, hogy elönti a Fény melegen és nyugtatóan. […] Ismerős érzés volt, mégis valahogyan más. Általában úgy érezte, hogy a Light úgy folyik benne, mint egy folyó. De most úgy tűnt, mintha egy egész óceán használta volna őt testeként. […] A Fény meleg színekkel vette őt körül, majd körbevette Lordaeron királynőjének még mindig lebegő, de mozdulatlan testét, ahogyan a másik oldalon Archbishop Alonsus Faolt is. Anduin érezte, hogy mint egy árhullám, úgy önti el, majd távozik belőle anélkül, hogy kimerítette volna őt.
A kezében lévő hideg kéz megszorította.
Anduin levegő után kapkodott, ahogy Calia kinyitotta a szemeit. Lágy, finom fehér színben világítottak, ellentétben a Forsakenek baljós sárga szemével. Egy mosoly ült az arcon, amelyben semmilyen élet nem volt. Lassan a testét vízszintesből függőlegesbe helyezte, és taplaival megérintette a kőpadlót.

Calia Menethil halott volt, de élt. Nem volt egy agyatlan élőholt, de nem volt Forsaken sem. Egy ember és egy Forsaken támasztotta fel, akik mindketten a Fény erejét használták, miközben egy naaru fényében fürödtek.
– Calia – szólította meg Faol remegő hangon – Üdvözlünk újra itt, drága lányom. Nem is mertem remélni, hogy visszatérsz közénk!
– Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy a remény az, ami akkor is van, amikor minden más dolog már cserbenhagyott – mondta neki Calia. Fehér tekintete Anduin felé fordult. Elmosolyodott. – Ahol remény van, ott tere van a gyógyulásnak, és minden lehetséges dolognak – és azoknak is, amelyek nem lehetségesek.
Anduin figyelte, hogy ki hogyan reagál Calia – mijére? Felélesztésére? Nem, még mindig halott volt. Sötét adományára? Ez sem pontos meghatározás, hiszen a Fény töltött be nagy szerepet benne. Semmifajta sötétség nem volt ebben az élőholt nőben.

– Köszönöm – mondta neki Calia -, hogy segítettél az archbishopnak, hogy visszahozzon engem.
– A Fénynek nem volt szüksége az én segítségemre – felelte.
– Nos, akkor azért, hogy nem hagytál ott azon a réten.
– Nem tehettem meg. – Anduin csendben megkérdezte: – Az volt a terved mindvégig? Hogy a Gyűlést használjad fel arra, hogy visszaszerezd a trónodat?
Szomorúság fátyolozta be a nő arcát. – Nem. Nem igazán. Gyere, ülj ide mellém.
Találtak egy kis asztalt és mindenki magukra hagyta őket. – Amióta találkoztam Archbishop Faollal, hittem abban, hogy egy nap, ha esélyem nyílik rá, megmutathatom, hogy habár nem vagyok Forsaken, attól még a népemként tudom őket kezelni és jól uralkodnék rajtuk. Az öcsém megpróbálta elpusztítani őket. Én segíteni akartam rajtuk.
– Ezért amikor hallottál a Gyűlésről, részt akartál rajta venni.
A nő bólintott. – Igen. Még több Forsakennel akartam találkozni, olyanokkal, akik nem voltak papok. Látni akartam, hogy hogyan reagálnak arra, ha találkozhatnak a családjukkal. De ez minden, amit a Gyűléstől akartam. Megesküszöm rá.
– Hiszek neked – felelte, és a nő láthatóan megkönnyebbült.
– Nem érdemlem meg, de köszönöm.
– Akkor mi változott meg?
– Parqual Fintallas odajött hozzám, és azt mondta, hogy nekik most van rám szükségük. Hogy itt az idő. Először nem értettem, mire gondol, de aztán rájöttem, hogy meg akarnak szökni. Választhattam: vagy támogatom őket és felfedem, hogy ki vagyok, és másokkal együtt biztonságba viszem őket, vagy megtagadom őket és hagyom, hogy megöljék őket. De így is megölték őket.
– Majdnem háborút szítottál – mondta kemény hangon Anduin. – Százak, sőt ezrek haláláért lehettél volna felelős. Ezt felfogtad?
Bánatosan nézett a nő. – Most már igen – mondta. – Sose tanítottak arra, hogyan vezessek egy népet, Anduin, mert senki se várta el tőlem. Sose tanultam politikát, vagy stratégiát. Ezért amikor odajutottam…
– Csak követted a szívedet – mondta Anduin és a dühe helyét a szomorúság vette át. – Megértem ezt. De egy vezetőnek nem mindig adatik meg ez a luxus.
– Nem. Még nem állok készen a vezetésre. De szeretném Lordaeron népét szolgálni. Ők az én népem, és most már hozzájuk hasonló vagyok. Ez valahogy… helyesnek tűnik – elmosolyodott. – Majd beletanulok. És az archbishoptól megtanulom, mit jelent ilyennek lenni. Hogy élőholt vagyok, mégis a Fény útját járom.”

Lightforged Forsaken?

Itt tartunk most. Van egy Sylvanas Windrunnerünk, aki a Horda jelenlegi Warchiefje, aki kénytelen volt szembenézni azzal, hogy azokat, akiket ő ruházott fel szabad akarattal ahhoz, hogy kiszabadulhassanak a Lich King szorítása alól, azok ezzel a szabad akarattal akár ellent is mernek mondani neki. Sylvanas Forsakenjei közé azonban már nemcsak a Scourge egykori tagjai tartoznak. A val’kyrek segítségével Sylvanas Lordaeron népén kívül másokat is felélesztett már: a Horda elesett tagjait, de night elfeket is. Látszólag hűségesen és szabad akaratukból szolgálják és követik őt, a felszín alatt azonban itt is rejtett indulatok húzódnak meg, amelyek lehet, hogy csak az esélyre várnak, hogy kirobbanjanak és magukkal rántsák a Banshee Királynőt.

Aztán itt van Calia Menethil, akit a Fény segítségével támasztottak fel, és aki Lordaeron valódi örököse. Sokan spekulálnak azon, vajon mi lesz Calia Menethil további szerepe. Vajon átveszi a Forsakeneket, és Sylvanas legyőzése/elűzése után ő lesz a vezetőjük? Vajon a Forsakenek új csoportja jön létre, és hozzá hasonlóan másokat is feltámasztanak a Fény segítségével a Netherlight Templomban? Vajon Calia és a hozzá hű Forsakenek csatlakozni fognak az Alliance-hoz?

Ez csak egy pár kérdés, amelyet a fenti történet felvet. Amit nem szabad elfelejteni: Calia esete egyedi és a Fény áldását adta arra, hogy feltámassza őt egy Forsaken és egy ember pap. Ha ez a három mindenképpen kell egy Caliáéhoz hasonló sikeres felélesztéshez, nehezen elképzelhető, hogy általános gyakorlat legyen belőle. Mivel a Forsakenek közé már nemcsak Lordaeron egykori lakosai tartoznak, ezért sokan eleve nem tartják Caliát a jogos uralkodójuknak, és még akkor sem tartanák annak, ha visszafoglalná Undercityt és Lordaeront és lakhatóvá tenné őket. Persze ettől függetlenül még szabad akaratukból csatlakozhatnak hozzá, de jogalapja Caliának nincs ahhoz, hogy a jelenlegi Forsakenek felett átvegye az uralmat.

És amennyiben át is veszi, amennyiben csatlakoznának hozzá Lordaeron egykori lakói, akkor sem biztos, hogy a Szövetség tárt karokkal várná őket. Bár kétségtelen, hogy Anduin Wrynn habozás nélkül befogadná őket, népe és a Szövetség biztosan nem lenne ennyire nyitott. Mind a Before the Storm regényből, mind a játék több questjéből világosan láthatjuk, hogy milyen sokan utasítják még ma is el a Forsakeneket és tekintik őket egyszerű szörnyetegeknek, akiknek meg kéne ölniük magukat. Ha be is fogadná őket a Szövetség, az nagyon erős ellenállásba és ellenérzésbe torkollanak, és korábban már a night elfek, illetve a törpök története során láthattuk, hogy egy idegennek és ellenségesnek tartott csoport befogadása és a társadalomba integrálása sokszor komoly bűncselekményekhez is vezet.

Mindenesetre Calia Menethil felbukkanása már alapvetően izgalmas kérdés volt a Legion során, ami pedig a Before the Stormban történt vele, arra utal, hogy előbb vagy utóbb komoly szerepet kíván szánni neki a Blizzard a történet alakulásában. Én már alig várom, hogy mi lesz az.

(A cikkben található idézetek Christie Golden Before the Storm című regényéből vannak)

Add hozzá kedvenceidhez