Egy jó háború 1. rész – A Hadúr Parancsa /fordította: Győrfi Attila/
Egy jó háború /írta: Robert Brooks/
Első rész: A Hadúr Parancsa
Fia mozdulatlanul feküdt. Hetekkel ezelőtt halt meg, de csak most lelt nyugalomra.
Féltem őt.
Ne tedd, mondta Saurfang, oly régen.
A Jégkorona Fellegvár (Icecrown Citadel) hideg, merev kőpadlóján térdelt, fiával a karjában.
Megváltoztatják a gyermekeinket. Téged is megváltoztattak.
A warlock egy ajándékot adott nekem. Valaha erőteljes voltam, de most forgószél vagyok, mondta. Háború vagyok. Dicsőséget hozok népemnek, egészen halálom napjáig.
Mily furcsának tűnnek azok a szavak. Mily romlottnak.
Felemelte fia tetemét és kivitte a fellegvárból. Egy tucat bajnok kíséri őt figyelemmel. A Horda és a Szövetség katonái oldalt álltak. Néhányan némán szalutáltak, gyászában tisztelegve.
A fiunk nem fogja követni a te utadat.
Tartsd meg őt a világunkban, szerelmem. Biztonságban lesz. Érintetlen.
A Jégkorona Fellegvár eltűnt. Northrend száraz, hűvös levegőjét leváltotta Nagrand meleg napja és párás levegője. Egy meg nem gyújtott halotti máglyára fektette fiát, mely a család végső nyughelye közelében terült el. Egyszerű, garadari ruhába öltöztették, mely helyet gyermekkorában ismert.
Mielőtt mennél, hogy nevezed el?
Ő a szívem. Ő az egész világom szíve, mondta.
Egy égő fáklyát érintett a máglyarakáshoz. Narancsszínű lángok kezdtek erjedni, először az aprófa, majd a felhasított farönkök kaptak lángra. Kék és fehér színű csillámlás táncolt a tüzek között, ahogy a lángok egyre forróbbá váltak. Kényszerítette magát, hogy végignézze, hogy emésztik el fiát a lángok. Ez volt fia végső becsülete – semmi pénzért nem fordult volna el. Nézte, hogy ad utat a bőr a húsnak, majd a csontnak és végül a hamunak.
Dranosh-nak nevezem el. „Draenor szíve”
***
Varok Saurfang felébredt. Egyedül lélegzése törte meg negyede zavartalan csöndjét. Észrevette, hogy álla nedves volt.
Álmok. Milyen haszontalan dolgok.
Álmai nem voltak áldásosak, hanem látomásokkal teli, melyek a jövőről beszéltek és igazságot nyújtottak a múltról. Pont így. Ezek a víziók nála kárba vesztek volna. Képzeld el, hogy próbálsz megnyerni egy háborút, melyet előre elrendelten el kell, hogy veszíts – vagy rosszabb, meg kell, hogy nyerj. Semmi sem olyan végzetes a harcos számára mint az önelégültség, és ha az előző év megtanított a világnak valamit, az az, hogy a sorsot nem olyan egyszerű megérteni.
Nem, álmai csupán emlékek kavalkádjai voltak.
Olykor évtizedekkel korábbi csatákról álmodott. Álmában újra Shattrath utcáin futott, fülei a draenei-ek sikoltásától és boszorkánymester vörös füstjétől fulladozók krákogásától csengett. Érezte bőrén a lángoló város hőséget, miközben embereket kergetett Stormwind (Viharvárad) utcáin. Fenségesen érezte magát a vérontásban. A vénáin keresztül futó romlás örömmel töltötte el. Habozás nélkül ontotta ártatlanok vérét, melyet egyáltalán nem érzett becstelenségnek.
A megbánás csak ébredés után jött. A szégyen tőrjeit érezte belsejében eltemetve, oly fájdalmasan, mint a romlott vértől való megszabadítása napján. Nem utálta a fájdalmat. Üdvözölte azt. Kiérdemelte. Évről évre egyre nehezebb súlyként nehezedett rá, de némán viselte, büszkeséggel és panasz nélkül, megbánásként a rossz cselekedeteiért. Ez egy csekély ár volt a túlélésért. Fiatal orkként gyors, dicsőséges halált várt harc közben. De most? Azon tűnődött, vajon azzal van-e megátkozva, hogy mindenkit túléljen. Kiszállt egyszerű ágyából és az ablakhoz állt, mely Orgrimmarra nézett. A hajnal még órákra volt, és az este hűvössége bekerítette. Hirtelen üvöltések kavalkádját hallotta délről. Nyakát nyújtva nézett ki az ablakon, hogy Durotar sivatagba vezető főkapujából elkapjon valamennyit. Negyede egyike volt Orgrimmar legmagasabb tornyainak, melyről jó rálátása volt a városra. Az elmúlt évben számtalanszor ébredt sikoltásokra és vészjelekre. A Lángoló Légió Azeroth-i inváziója megérintette az egész világot. A démonok többször is megpróbálták Azshara hátsó kapuit feltörni és Orgrimmar viselte a győzelem nehéz terhét.
A mai nap viszont nem volt oly drámai. Mozgásokat látott a kapuk közelében. Az egyetlen hang, amit hallott, az éjjeli őrök egy tisztje volt, aki az alárendeltjével üvöltözött.
Még egy kém szökött meg, gondolta Saurfang.
Az utóbbi néhány hétben a Szövetség embereinek felbukkanása egyre gyakoribb jelenséggé vált Orgrimmar-ban. A hadúr nemrégiben megalázta Stormwind királyát, Anduin Wrynnt, így a fiatal vezető kémeket küldött rájuk, akik úgy elszaporodtak a városban, mint a pestis – oly sok, hogy az esemény paranoiába kergette az őröket.
Ez egy okos lépés volt, főképp mivel a kémek tőrjeiket hüvelyükben tartották. A Horda tagjainak megölése dühöt szított volna és a két félt háborúba taszította volna, de mivel csak figyelték a Hordát anélkül, hogy elkapták volna őket, és ezt heteken keresztül sikeresen tették…
Még a legostobább is megértette az üzenetet: nem indulhatsz háborúba. Minden mozdulatodról tudunk és készen állunk.
Sylvanas Windrunner (Szélfutó Sylvanas) nem kapta be a csalit. Ha a hadúr legjobb kém vadászait is eresztette volna Orgrimmarra – a számokban, melyekre szüksége lett volna, hogy a Szövetség kémjeit gyökerestől tüntessék el – sok életet követelt volna és nem oly módon, ahogy az az ő szolgálatára vált volna. Így semmit se tett.
Figyeltess minket kedvedre, mindig így válaszolt. Csak vesztegeted az időd.
Saurfang egyetértett. Ismét eljön a háború kora, mint mindig. Nincs ok a sietségre.
Visszament ágyához. A hadúr ma akart vele beszélni. Szüksége volt a pihenésre.
***
Saurfang hajnalban hagyta el negyedét, hogy átvizsgálja a várost.
A nap már rég Orgrimmar falai fölött járt, mire elérte a Dicsőség Völgyét. Ez egy sűrű napnak ígérkezett: a szerzeteseknek újabb kiképzésre váró adag diák állt rendelkezésére. A pandarai vezető, Ji Tűzmancs (Ji Firepaw) épp pusztakezes harcbemutatót tartott. Tűzmancs Saurfangra mosolygott, kis gesztust téve anélkül, hogy ez mozdulatában megzavarta volna. Saurfang viszonozta az üdvözlést, öklével állára koppintott, majd továbbment.
A hátsó kapuk már nyitva voltak a kereskedők és a Hajóalj Kikötőből jövő utazók előtt. Az őrök új műszakja épp most vette át a szolgálatot. „Ismét sokat észleltünk” jelentette az ork, durva heggel a kezén.
„Kémek” köpte oda egy goblin, miközben egy pár tőrt ringatott az ölében. „Szeretném az egyiket a kezem közé kaparintani.”
Saurfang elhagyta a hátsó kapukat, majd az északi szirtek felé vette az irányt, ahol úgy tűnt, minden rendben van. Befejezte a Lelkek Völgyének vizsgálatát és később, mikor elérte az első kapukat, úgy döntött, letér szokásos útvonaláról. Elhagyta Orgrimmart és elindult a partvonal felé. A Horda néhány hajója és pár árus horgonyzott a kikötőben, hogy leszállítsák rakományukat és új ellátást szerezzenek az új utakra. Annak idején többen voltak a szűk kikötőben, de manapság, a Légió elleni győzelem után egész egyszerűen nem volt annyi hajó az óceánon.
Saurfang kiszemelt egy sötét figurát, ahogy az az oromzat teteje felé mászott, követve őt az óceán felé. „Látlak”, morgott magában. Fényes nappal nehéz dolga lenne egy kémnek észrevétlenül elhagyni a városfalat. Nem meglepő módon a kémek úgy gondolták, Saurfang Nagyúr elég fontos személy ahhoz, hogy folyamatos megfigyelés alatt tartsák. Már majdnem elérkezett az idő, hogy a hadúrnak jelentést tegyen. Mikor Saurfang az első kapukon keresztül visszatért, hallott valamit, ami úgy hangzott, mint a fölötte levő oromzatból jövő nevetés. Megállt. Igen, egy tauren kitörő nevetését, egy ork hirtelen jövő éles válaszát és többek rekedt hahotázását hallotta.
Saufrang felmászott a legközelebbi létrára. Akárkik is voltak ezek az őrök, épp most jelentkeztek, hogy példát statuáljon velük.
***
Morka Bruggu ivott még egy nagy kortyot és hangosan böfögött. „Itt szereztem meg ezt a régi cuccot.” Öklével odavert a lábára kötött combvédőjére. Majdnem a fele törött volt, de meg mert volna esküdni, hogy annak ellenére, hogy éjszaka volt, halványzölden világított. Nem illett a páncél többi részéhez, de nem volt arra vonatkozó szabály, hogy ne hordhatta volna szolgálat közben. Tisztességesen, minden kétséget kizáróan kiérdemelte.
„Kalapácsom a veremúr fejével szemben.” Kezével egy ploccsanást kifejező mozdulatot tett. „Aztán többé nincs rá szüksége.”
A többi Orgrimmar őr sóhajtott. „Tényleg azt várod tőlünk, hogy elhiggyük, hogy te megöltél egy veremurat?” Mondta a tauren.
Mi volt a neve? Lanagu? Valami olyasmi. Egész teste nevetésben tört ki és annyira elvesztette az egyensúlyát, hogy majdnem leesett az oromzatról. A férfi majdnem kétszer annyit ivott, mint a nő. Ma reggel több karnyújtásnyira levő ital is volt náluk.
Morka a férfi arcába nyomta ujját, könnyen szájon verte, mire ő megrándult. „Nem mondtam, hogy egyedül vertem meg, te törtszarvú idióta.”
Félrelökte a nő kezét és hangosan horkolt egyet. „Beszélj továbbra is a szarvaimról. Ez is csak azt mutatja, mennyire szereted őket.”
„Szeresd ezt,” mondta, mire olyan mozdulatot tett, hogy a többiek hisztérikusan felnevettek. „Nagyjából három tucat másik is ott volt a harcban. Szegény Gurakot elégették, ő nem élte túl.” Morka ivott még egyet. És még egyet. Gurakért. Ő is így akarta volna. Továbbadta az italt a jobbján ülők felé. „A veremúr elbotlott és a földre esett. Még mindig lélegzett és arról beszélt, hogy fog elégni Azeroth – ismered a démonokat – majd kalapácsommal elhallgattattam. Úgyhogy igen, lényegében én öltem meg, és amennyire tudom, az elsők között levők jogaként tehettem rá kezem a zsákmányra.”
Lanagu megpróbált egy kétkedő pillantást vetni a combján levő páncélra, de szemei más irányba vándoroltak. Biztos, hogy túl sokat ivott. „Az a páncél nem lett volna jó a lábaira. A lábai olyan nagyok voltak, mint a te…házad.”
A nő ismét rávert páncéljára és elmosolyodott. „Ez az ujján volt. Az egyik pajtásom kovács, egy kicsit átformázta, és-„
„Mit csináltok, ti átkozott bolondok?”
A kiáltás szétzúzott minden szót, melyek Morka mondani akart. Belsejét rettegésnek kellett volna eltöltenie, de ahhoz túlságosan részeg volt. Arcán hatalmas mosollyal fordult a létra felé.
Végtére is felismerte a hangot.
„Saurfang Nagyúr! Örülök, hogy látlak!” Mondta.
A fejében távolról szóló vészharangok kongtak. Részeg volt szolgálat közben és tudta, hogy helytelenül cselekedett, de kedvenc történetének háborús hőse épp előtte állt.
„A Keresztutaki (Crossroads) csata”, mondta. „Ott voltam veled. Győzelem a Lángoló Légió ellen, a Hordáért!” Az utolsó részt torkaszakadtából üvöltötte, és örömmel töltötte el, hogy szavai visszhangját egészen az Erő Völgyének peremén levő szirtekről hallotta.
Az már kevésbé töltötte el örömmel, hogy senki más nem csatlakozott harci kiáltásához. Ijedtnek tűntek – még Lanagas is vagy, hogy is hívták.
Aztán végül meglátta Saurfang arckifejezését. Igazából látta.
„A Keresztutak”, mondta Saurfang halkan. „Ott voltál?”
„Igen, uram. Motyogva ejtette ki a szavakat.
„Elutaztál a Tört Szigetekhez?”
„Nem, uram.”
„Megrohamoztad Sargeras Sírját? Csatlakoztál a harchoz a Légió hazájában?”
Saurfang hangja egyre hangosabbá vált.
„Nem voltam meghívva.” Morka csuklott egyet majd idegesen hozzátette, „Uram.”
Saurfang közelebb lépett hozzá. „Nem voltál meghívva? Meghívásra van szükséged, hogy teljesítsed a kötelességed? Akkor tekintsd ezt úgy, most hivatalosan meghívást, hogy maradj józan, mikor Orgrimmart őrzöd.
Közvetlenül a nő arcába üvöltött. Morka még csak pislogni se mert.
Saurfang még hangosabban beszélt. „Vagy talán el szeretnéd magyarázni a hadúrnak, hogy az őrei miért nevetnek és isznak, miközben a Szövetség kémjei otthon érzik magukat a városunk falain belül!”
Morka száját előbb hagyták el a szavak, minthogy megékezhette volna őket. „A pokolba a Szövetséggel és a kémjeikkel. Nem állíthatnak meg minket, hogy jól érezzük magunkat.”
Saurfang meglepettnek tűnt. Vajon mosoly volt, mely egy pillanatra felvillant az arcát? Lehetetlen.
”Akkor lehet, hogy őket kéne megkérnem, hogy vegyék át a szolgálatot. Lehetetlen, hogy rosszabbak legyenek!”
Saurfang kirántotta Morka kezéből az italt. Megkóstolta, majd kiköpte, sértett arcot vágva hozzá. „Legalább tudnátok, hogy milyen íze van az igazán jó lőrének. Inkább innék újra démonvért!”
Lehajította a poharat az oromzatról, majd az egyik fal mentén álló vas fáklyatartóhoz fordult. Csak éjszaka volt rájuk szükség, de a szabályok előírták, mindig égve kell őket tartani. Ennek a tüze órákkal ezelőtt elaludt.
„Hideg! Milyen kedves tőletek, hogy sötét járatot biztosítotok a Szövetség gazembereinek a Kontinensen való átkeléshez!” Saurfang hátat fordított az őröknek, hangosan bőgve Orgrimmar városára, kezében magasra tartva a kihunyt fáklyát. „Nem igaz, Szövetség? Nem érdemelnek meg egy kis elismerést?”
Egy kis láng táncolt a kezében levő fáklya széléhez, egy pillanatra meggyújtva azt, majd a szélben ismét elaludt.
Saurfang bámulta. Morka bámulta. Mindegyikük bámulta.
A láng visszatért és egy pillanatra úgy tűnt, mintha integetne neki, ezzel mondva „köszönöm”-öt.
Aztán eltűnt, csupán egy gúnyosnak ható, könnyed csíkot és fehér füstöt hagyva maga után.
Morka szemei tágra nyíltak. Egy Szövetségi kém figyelte őket. Biztos volt benne. És most mindegyikükből bolondot csinált.
Saurfang visszatette a fáklyát a tartóba és egy mély lélegzetet vett.
Morka becsukta szemeit.
A beszéd, mely követte, csengve visszhangzott fülében. Sértegette elődjeiket, megkérdőjelezte bajtársai értelmi képességét, és kétségbe vonta gerincük létét. Úgy jellemezte őket, mint duzzadt trágyát, akik így is elég hajlékonyak ahhoz, hogy lehetetlen dolgokat hajtsanak végre. Azt javasolta, jobb lenne, ha a Szövetség kezétől pusztulnának el, semmint hogy életben maradásukkal becstelenítsék meg a Hordát. Azt is szóvá tette, hogy nem ajánlották fel magukat Sargerasnak mikor az Azeroth-ot szorításban tartotta, hisz bűzük biztos elriasztotta volna a Sötét Titánt.
Morka biztos volt abban, hogy szavai generációról-generációra fognak szállni. Ezer évvel később leszármazottai hideg verejtékben fognak felriadni a koponyájukban zengő Nagyúr szavaira.
Mikor Saurfang hangja kővé változott, kiadta, hogy maradhatnak a következő őrváltásig. És az utána következőig. És csak azután kezd el gondolkodni a megfelelő büntetésen.
Aztán Saurfang elment.
Az őrök zsibbadtan tekintettek egymásra, majd szó nélkül tértek vissza őrhelyükre, enyhén hintázva, nézve a városba vezető utat. Még mindig életben voltak, de csak azért, mert a szégyen nem halálos.
Órákkal később Morka rájött, hogy Saurfang nem kérdezte meg a nevüket. Megkönnyebbülés futott végig rajta.
Így nem lesz képes utólagos büntetést kiróni rájuk.
***
Elérkezett az idő, hogy találkozzon a hadúrral. Saurfang mosolyt erőltetve arcára sétált vissza a városba.
Orgrimmari őrök részegek szolgálat közben? Parancsnokként ijesztő, de túlélőként érthető. A Horda többsége még mindig boldog volt a Lángoló Légió fölötti győzelem miatt. Mindegyiküknek meg kellett volna halnia – és rengeteg bátor csapat meg is halt – de valahogy néhány igaz bajnok váratlan igyekezetének hála világuk szabad maradt. Így jogosnak tűnt, hogy az életet ünneplik, mikor az oly könnyedén érhetett volna véget mindenki számára.
De még így is, megvolt a maga ideje és helye az ünneplésnek. Azok az őrök többet ezt nem felejtik el.
Nem látott senkit, aki a Grommash Erőd bejáratát figyelte volna. Szokatlan volt, de nem adott okot aggodalomra.
A hadúr több mint alkalmas volt megvédeni magát.
Saurfang belépett a harcterembe. Sylvanas Windrunner egyedül várt rá. Ez szintén szokatlan volt.
„Csak mi vagyunk, Hadúr?” Kérdezte.
„Nathanos kinn van,” mondta. „Megbizonyosodik róla, hogy a Szövetség ma nem hallgatózik.”
„Nem láttam.”
„Nem, valóban nem.” mondta.
Csatlakozott hozzá a szoba közepén álló nagy asztalnál, melyen Azeroth és kontinenseinek részletes térképe feküdt. Még a Kóbor Sziget (Wandering Isle) is rá volt rajzolva viaszceruzával – úgy tűnt, mintha a Tört Szigetek (Broken Isles) felé úszott volna. A pandaren felfedezők bizonyára el voltak ragadtatva, hogy a Szövetség bukását követően biztonságos volt a szigetekre menni. Mondhatni biztonságos.
A térképnek volt több, lényegesebb jelölése. Szerepeltek rajta a Szövetség flottájának utolsó ismert pozíciói – Saurfang ezen semmi meglepőt nem látott – és néhány hely, ahol a Szövetség felderítői és felfedezői goblinokkal ütköztek meg Silithus közelében. A Szövetség onnan tartotta szemmel a Horda ténykedéseit, de nem tettek erőszakos lépéseket, hogy területeket követeljenek. Még.
A térképen levő egyik jelölés se magyarázta meg, Saurfangot miért hívatták be.
„Kérdésem van hozzád, Nagyúr,” mondta Sylvanas. „Ha megparancsolnám, hogy pusztítsad el Stormwindet, hogy tennéd?”
Saurfang egy pillanatra meg se szólalt. Azon gondolkodott, vajon viccel e – vagy inkább csak az ő kárán szórakoztatja magát. A hadúr nem szokott viccelni. „Nem értem”, felelte Saurfang.
Ujjaival dobolni kezdett a térképen, mintha azt várná, hogy hüvelykujjával szét tudja törni a Szövetség katonaságának központját. A hadúr nem mosolygott. „Ez egy egyszerű kérdés. Tegyük fel, hogy azt parancsolom, pusztítsad el Stormwindet még ma. Mit tennél?”
Azt, hogy elment az eszed és kihívnálak egy mak’gora-ra, gondolta. De a kérdés egyszerű, a válasz pedig sivár volt. Ezt könnyedén megmutathatta volna neki. Az asztal szélén számos kis kőből faragott figura volt, melyek mind különböző katonai alakulatok erejét mutatták. Elkezdte őket Stormwind köré tenni a térképen, elsősorban a Szövetség erejére figyelve. Hogy védekeznének egy ostrom ellen? Katonák a vár oromzaton. Mögöttük dárdavetők és ágyúk, hogy akik a falon keresztül akarnak bemászni, lezúzzák. Gryphonok a dombok körül, hogy feltartóztassák a légből jövő támadókat. Hajók a kikötőben. Mágusok minden elképzelhető helyen. Stormwind egy kikötőváros jól védhető területtel.
Aztán Saurfang elmozgatta a Horda erőit, hogy megütközzön velük. Nem volt kellemes forgatókönyv.
„Nem tudnánk közvetlen támadással elpusztítani Stormwindet, legalábbis nem szárazföldön. Nincs elég hajónk, hogy elvigyük seregeinket Elwynn Erdejébe anélkül, hogy meg ne ütköznénk.” Saurfang a Stormwind partjainál levő óceánra koppintott. Egy végzetes támadás a Tört Partnál lehetséges megoldást szolgáltatott, de azt szinte lehetetlen lenne kivitelezni. „A Szövetség gyenge pontja továbbra is a hajóhaduk. Flottánk meg tudná őket lepni a kikötőben. De nem foglalnánk el a várost.”
A Horda flottája is szét lett zúzva. Még ha felül is tudnának emelkedni a Szövetség flottáján – ami legjobb esetben is vitatható – ugyanazzal a problémával küzdenének, mint a szárazföldi megközelítésnél: nincs elég hajó, hogy elegendő embert szállítson, hogy bevegyék és megtartsák a várost. Bármilyen szárazföldi támadásban Stormwind nyerne. „A falakról elküldenék a védelmüket a kikötőbe és kiszorítanának minket,” fejezte be.
„Egyetértek,” mondta Sylvanas. „Katasztrófa lenne. Reménykedem benne, hogy a közeljövőben tengeri előnyre teszünk szert a Szövetség fölött, de még így is, az egész flottánkra szükség lenne a harcban. A Szövetség minden egyes nemzete meg tudná szállni területeinket megtorlás gyanánt, és semmit se tehetnénk, hogy megállítsuk őket. Tudva mindezt, hogy pusztítanád el Stormwindet, Saurfang Nagyúr?”
Saurfang kissé cinikusan, folytatta. „Azt akarod, hogy hazudjak neked, Hadúr? Azt akarod, hogy azt mondjam, lehetséges, miközben nem?”
„Nem.” Sylvanas csillogó szemei belefúródtak az övéibe. „Ne úgy gondolj Stormwindre, mint első lépésre. Gondolj rá úgy, mint végső célpontra. Hogy jutnál oda?”
Ez a kijelentés egy hideg fuvallatot indított el Saurfang gerincében. „Az egy hosszú, véres út.”
„Lok-tar ogar,” mondta.
Düh futott végig Saurfang agyán. Tudta, hogy nem rejti jól, de nem érdekelte. „Ennyire vágysz egy másik háborúra? Azután, amit láttunk?” Leverte a kőfigurákat az asztalról és azok zörögve gurultak keresztül a háborúszobán. Ajkai visszahúzódtak, meztelenül hagyva agyarait és fogait. Ezer csatába telne – nem, ezer győzelembe – hogy a Horda teljes diadalt arasson a Szövetség fölött. Ennek szörnyű ára lenne. És mi lenne a jutalom? Hogy a Szövetség néhány harcosának vérét vegyék és leégessenek néhány várost? Ó, hogy ünnepelne a Horda, miközben végig sétálnak otthonaik és szeretteik hamvain, miket a harcban vesztettek el. „Te nem Garrosh Hellscream vagy. Miért akarod a Hordát ismét beledobni a húsdarálóba?”
Sylvanas szemei meg se rebbentek, még Saurfang dühétől sem. „Ha felajánlanám magam, hogy békére lépek a Szövetséggel, kitartana egy évig?”
„Igen,” mondta Saurfang röviden.
„Na és két évig? Öt? Tíz? Ötven?”
Saurfang érezte, hogy a kelepce lassan rázárul, és nem kedvelte. „Egymás mellett küzdöttünk a Lángoló Légió ellen. Ez egy olyan kapcsot teremt, mely nem törhető meg egykönnyen.”
„Az idő minden kapcsot megtör.” Sylvanas áthajolt az asztal fölött. Szavai nyílként repültek. „Mit hiszel? Kitart a béke öt vagy ötven évig?”
Ő is közelebb hajolt, arca néhány centiméterre Sylvanasétól. Egyikük se pislogott. „Az, hogy miben hiszek, nem számít, Hadúr. Te mit hiszel?”
„Hiszem, hogy a Gilneas-i számkivetettek soha nem bocsátanak meg a Hordának, hogy elűztük őket. Hiszem, hogy Lordaeron élő emberei úgy gondolják, hogy istenkáromlás, hogy az embereim még mindig uralmuk alatt tartják a városukat. Hiszem, hogy az ősi szakadék a Ezüstholdi (Silvermoon) szövetségeseink és az ő Darnassus-i fajuk között nem hozható rendbe olyan könnyedén.” Egy mosoly volt látható Sylvanas arcán. Nem volt kellemes.
„Hiszem, hogy a Sötét Lándzsa törzs (Darkspear) még mindig nem felejtette el, ki űzte el őket szigeteikről,” folytatta. „Hiszem, hogy minden korodbeli ork emlékszik, milyen volt mocskos tanyákon, éveken keresztül rabnak lenni és az emberi szeméten túlélni. Hiszem, hogy minden ember emlékszik a borzalmas Hordáról szóló mesékre, mely oly sok pusztítást végzett az első invázió alatt, és hiszem, hogy minden orkot hibáztatnak, attól függetlenül, hogy az embereid mi mindent tettek, hogy mindezt jóvá tegyék. Emlékszem, mikor én és az első Forsaken embereim egykor hűséges Szövetségi polgárok voltunk. Meghaltunk azért a zászlóért és a jutalmunk az volt, hogy féregként vadásztak ránk. Hiszem, hogy nem lesz állandó béke a Szövetséggel – kivéve, ha kivívjuk azt a harctéren a saját feltételeink szerint. És ebben híve, erre válaszolj, Saurfang: mi értelme halogatni az elkerülhetetlent?”
Mily rideg lelkű.
Egy ideig csend lebegett közöttük. Mikor Saurfang megszólalt, hangja lecsillapodott. „Akkor el kéne kezdenünk a következő háborúra való készülésről beszélni és nem ma kezdeni a háborút.”
„Azt csináljuk”, mondta. „Te vagy az egyetlen, akit ismerek, aki meghódította Stormwindet és Orgrimmart, Saurfang. Azt mondod, hogy egy közvetlen támadás Stormwind ellen ma lehetetlen lenne fegyveres erőinkkel. Ugyanez igaz a Szövetségre is? Van elég természetes védelmünk Orgrimmarban, hogy leverjünk egy meglepetés támadást?”
Nem, vágta rá Saurfang. Bár küzdött a gondolat ellen, de minden ellenérv, melyre gondolni tudott, hamar elhalt. Orgrimmar jobban ki van téve a fenyegetésnek, mint Stormwind. Kikötője a városfalakon kívül volt, ennél fogva sebezhető. A Garrosh Hellscream elleni polgárháború ezt bizonyította. Nem lenne egyszerű Orgrimmart ismét felnyitni – Saurfang éveket töltött azzal, hogy erről megbizonyosodjon – de lehetséges volt, és tudta, hogy tudna megtörténni. Tüntesd el hajóhadunkat, szárazföldi alakulatainkat Durotarban és Azsharaban, izoláld a várost, kezdd el az ostromot két irányból, várd meg, míg a város éhezni nem kezd…”Az én feladatom, hogy biztos legyek benne, hogy nem fog megtörténni, Hadúr.”
„És ha megtörténik?”
Saurfang keserűen felnevetett. „Akkor a Horda csatába vonul és dicsőségben hal meg azon a napon, különben semmi más nem marad hátra, mint lassú halált halni ezeken a falakon belül.”
Sylvanas nem nevetett vele. „Az én feladatom, hogy azt ne hagyjam megtörténni.”
„A fiú Stormwindben nem fog holnap háborút indítani,” mondta Saurfang.
Sylvanas szemöldöke leengedett. „Genn Greymane-el a fülében? Meglátjuk.”
Ez aggodalomra adott okot, Saurfang-nak be kellett látnia. A Lángoló Légió elleni harc sűrűjében Greymane parancsot adott ki Sylvanas megölésére. Ez Stormwind néhány légi hajójának elpusztítását eredményezte.
Azt suttogták, hogy Greymane Anduin beleegyezése nélkül adta ki a támadást, de amennyire Saurfang tudta, Greymane-t nem büntették meg emiatt. Az ebből levont következtetések nyugtalanítók voltak, és minden lehetséges magyarázat ugyanarra az eredményre jutott: Az öreg worgen mindig a Horda elleni háborúba szítaná a Szövetséget.
Sylvanas szemei csillogtak. „A fiú férfivá válik. Mi van akkor, ha ez a férfi úgy dönt, hogy nincs más választása, mint háborút indítani ellenünk?”
A Hadúr rábökött a térképre. Volt egy nagy jelölés Silithusban, a hely, hol a Sötét Titán pengéje átszúrta a világot. „Nem számít, mit teszek, az fogja megváltoztatni az erőben levő egyensúlyt. Azerite megfigyelők jönnek a világ különböző pontjairól, Saurfang. Se mi, se a Szövetség nem tudja a benne rejlő teljes lehetőségeket. Csak azt tudjuk, hogy a hadviselés egy új generációját teremtheti meg. Hogy fog kinézni a háború húsz év múlva? Száz és múlva?”
Saurfang hangja egy mély morgássá mélyült. „Egy száz évig tartó béke egy értékes cél.” De amint elhagyták száját a szavak, vissza akarta őket vonni. Tudta, Sylvanas mit fog mondani.
És egyetértene vele.
A Hadúr nem okozott csalódást. „Ha egy száz évig tartó béke egy mindkét oldalt kipusztító háborúval végződik, az nem egy olyan cél, ami megéri. Az egy gyáva alkuja lenne, aki a jövőt átmeneti kényelemre cserélte. A Horda gyermekei, és az ő gyermekeiknek gyermekei emlékünket fogják átkozni miközben égnek.” A Hadúr hangja ellágyult, de csak egy kicsit. „Ha az életben lenne bármi kegyelem, te és én békében léteznénk hátralevő napjainkban. Mindketten elég háborút láttunk, de egyikünk se látta még az utolsót.”
Ebben mindketten egyetértünk. „Eldöntötted, mit teszel, Hadúr? Harcba vezetsz minket? Az ár ellenére?”
„Látok egy lehetőséget. Szükségem van egy tervre, hogy elérjem,” mondta Sylvanas.
„És ha nem tudok egy tervet készíteni?”
„Akkor természetesen semmit se csinálunk.”
„Akkor magyarázd el ezt a ’lehetőséget’, Hadúr,” mondta. „Mert én nem látom.”
„De, látod. Már ki is mondtad,” mondta. „Miért lehetetlen ma elfoglalni Stormwindet?”
„Nincs elegendő hajónk.” Saurfang gyanakodva tekintett rá, ahogy sorra vette a válaszokat. Ez mégis hogy lehet lehetőség? „Szállításra és háborúra tudjuk őket használni, de nem mindkettőre –„
A válasz olyan erősen csapott belé, hogy szó szerint megtántorodott. Térdei megrogytak és azon találta magát, hogy két kézzel támaszkodik az asztalra. Egy pillanattal később ismét Sylvanasra tekintett, arcából a vér eltűnt.
A Hadúr anélkül vezette az igazság felé, hogy azt látta volna és úgy érezte, mintha az egész világ megváltozott volna. Csupán másodpercekkel korábban úgy gondolta, hogy a háború lehetetlen.
Most…
„Érted, igaz?” Kérdezte Sylvanas halkan.
Nem mondott semmit. Nem tudott. Annyira arra fókuszált, hogy megvédje a Hordát a Légiótól, hogy vakká vált a háború következményeire.
Éveken keresztül volt egyfajta patt helyzet a Szövetség és a Horda között. Mindkét oldal erős volt és csapatokat helyeztek el keresztül a világban. Semmit nem tudtak tenni anélkül, hogy egy gyors megtorlást szenvedtek volna el. Ezért döntött úgy Varian Wrynn, hogy nem zúzza össze a Hordát Orgrimmar Ostroma után – tudta, hogy rengeteg életet követelt volna, hogy véghez vihesse. Visszagondolva, ha elveszi a Horda és a Szövetség teljes erejét, hogy ezzel a világ túlélését biztosítsa, ez Azeroth halálát jelentette volna.
De a Tört Part megváltoztatta az egyensúlyt, nemde? A végzetes ellencsapás a Légió ellen mindkét fél hajóhadának jelentős részét elpusztította, és az ezt követő, hónapokig tartó hadviselés még tovább mélyítette a gondot. A Hordának és a Szövetségnek még mindig erős pozíciói voltak minden kontinensen, de egyikük se dolgozott azon, hogy megerősítsék vagy elirányítsák csapataikat más frontokhoz.
***
Míg hadi flottánk újjáépül, a magas tengerek ismét vadak.
Évekig tartana, hogy ez megváltozzon. És mikor ez megtörténik, igen, a patthelyzet visszatérne és a harcot túl költséges lenne folytatni.
Mindent egybe véve Sylvanasnak igaza volt, Saurfang akármilyen erősen is próbálta tagadni. A háború egy nap ismét eljön, és ha mindkét fél erős, a háború egész nemzeteket törölne el. Hány különböző ember halna ki Azeroth-on ebben a harcban?
De mielőtt mindez megtörténne, mindkét félnek vannak gyenge pontjai és szűkös ideje, hogy azt használja. Egy a cél és túlélhetjük.
„Úgy hiszem, hogy biztosítani tudjuk Kalimdort,” mondta Saurfang. „Az egész kontinenst.” Ez nem kérdés volt. A Szövetség fő ereje a Keleti Királyságokban (Eastern Kingdoms) volt. A Hordáé Kalimdor-ban.
Sylvanas kissé lehajtotta fejét. „Igen.”
Saurfang azonnal végig gondolta. Hol kéne a Hordának támadnia? Hyjal Hegyénél?
Azuremyst Szigetén? Nem – egy igazi központja volt a Szövetség katonai erejének, ahol az erők el voltak rendezve és kiküldhetők voltak a kontinens egészére.
„Darnassus,” lélegzett. „Teldrassil, a Világfa. Hadúr, még ha lehetséges is—„
„Valóban lehetséges?” mondta Sylvanas. „Ha egy sereggel elmennénk Darkshore-hoz, hogy megszerezzük a Világfát, a Szövetség meg tudna minket állítani?”
Nem. Nem, ha a támadás meglepetésként éri őket. Nem, ha a Horda elkerüli, hogy megreked Ashenvale-ben…
„Nagyúr,” unszolta Sylvanas, „mondd, mi jár a fejedben. Lehetséges?”
„Lehetséges,” mondta Saurfang lassan, „de nem komoly következmények nélkül.”
„Valóban.”
„Megnyernénk egy csatát, de nem a háborút,” mondta Saurfang. „Ha eltoljuk az erőegyensúlyt, a Szövetség reagálni fog rá. Nemzeteink a Keleti Királyságokban sebezhetők lennének a megtorlással szemben.”
„Az enyém kifejezetten,” mondta Sylvanas.
Saurfang örült, hogy ő mondta ki helyette. Mely célpontra tartana igényt Greymane a Szövetség támadásakor, ha nem Sylvanas erejére? „Nem tudom, hogy meg tudjuk-e védeni Undercity-t, addig nem, míg a Szövetség összefogott ellenünk.
„És mi van, ha nem fogtak össze?” Sylvanas ismét mosolygott. „Mi van, ha megosztottak?”
Akkor a Horda nyer. Ez hogy történne? Ha alattomos támadást indítunk az éjelfek otthonában, az egész Szövetség bosszúra fog szomjazni.
„Először igen. Dühösek lesznek, erőszakosságunk ellen fognak összeállni,” mondta. „De mit akarnak majd az éjelfek jobban, mint bármit? Követelni fogják a Szövetségtől, hogy foglalják vissza elorzott otthonukat.”
De a Szövetségnek nem lesz elég ereje, nem Kalimdorban, nem a hajóhadukkal.
Ismét. Ismét megtette. Sylvanas felnyitotta elméjét új lehetőségek felé, és a világ kicsúszott a lába alól. A stratégiai következtetések úgy világlottak előtte, mint a Maelstrom. „Már az is évekbe fog nekik telni, hogy Darnassus visszavételére gondoljanak.”
„Érted, Nagyúr,” mondta Sylvanas. „Gondold végig. Mi következik aztán?”
„Talán megpróbálják elfoglalni Undercity-t,…de Darnassus túszul tartjuk fogva. Az éjelfek nem fogják hagyni, hogy a te városod elbukjon, ha attól félnek, hogy az övéket elpusztítod. Ugyanez igaz az Ezüsthold elleni támadásra is.
Saurfang gondolatai cikáztak. Igaza van. Ez működhet. „És még ha a Szövetség bele is egyezik, hogy visszavegye Darnassust…A Gilneasiak!”
Sylvanas szemei eltűntek csuklyája karimája alatt. „Évekkel ezelőtt elvesztették nemzetüket. A Gilneasiak dühösek lesznek, ha a Szövetség a kaldorei-eket segíti elsőként,” mondta. „A fiú Stormwindben egy politikai krízis közepében lesz. Okos, de nem tapasztalt. Mi történik, mikor Genn Greymane, Malfurion Stormrage és Tyrande Whisperwind más intézkedést követelnek? Ő nem olyan nagy király, mint az apja. A tisztelet, melyet másoktól kap udvariasság, nem kényszer. Anduin Wrynn hamar egy olyan vezetővé válik, aki nem tud cselekedni. Ha a Szövetség nem egyként mozdul, minden egyes nemzet saját érdekei szerint fog cselekedni. Minden egyes hadsereg a saját otthonába fog visszatérni, hogy megvédje földjeiket tőlünk.”
„És így pusztítod el Stormwindet.” Saurfang le volt nyűgözve. Briliáns volt. A Szövetséget elpusztítani nem kerülne ezer győzelembe. Csak egybe. Egy egyszerű stratégiai mozdulattal, a Szövetségre mért nyomással évekre megnyomorítaná, épp annyi időre, hogy ne tudjanak bármilyen csodát elővarázsolni a harctéren. „Belülről pusztítod el a Szövetséget. Hadseregük semmit se ér, ha tagjaik egyedül állnak. Majd a különálló nemzetekkel békére lépünk, ezzel vágva el őket a Szövetségtől, egyesével.”
„Ha halálra akarod véreztetni az ellenséged, oly sebet vágsz, mely nem tud begyógyulni. Ezért van rád szükségem, Nagyúr,” mondta Sylvanas. „Abban a pillanatban, mikor csapásunk megkezdődik, nem lesz visszaút. Szét tudjuk a Szövetséget választani, de csak akkor, ha a Darnassus elleni hadjárat nem egyesíti őket ellenünk. Ez csak akkor fog megtörténni, ha a Horda becsületes győzelmet arat, és nem vagyok vak – a Horda nem bízik bennem, hogy ily módon indítsak háborút.”
Ismét igaza volt. Saurfang óvatosan választotta meg következő szavait. „Időbe fog telni, hogy felkészüljünk rá. Talán nem is lesz lehetséges, nem úgy, hogy a Szövetség minden mozdulatunkat figyeli.
Sylvanas szélesen elmosolyodott. „Hiszem, hogy kémjeik hamarosan legnagyobb előnyünkké válnak.”
***
Fordította: Győrfi Attila
Add hozzá kedvenceidhez
Tök jó írás, köszi szépen!
Csak annyi motoszkál bennem, hogy ha ilyen jól kitalálta Sylvanas, hogy majd Darnassus lesz a visszatartó erő, meg a katalizátor a kis tervéhez, akkor mi a búbánatért égette fel az egészet? Sértettségből vagy hogy tényleg háború legyen?