Alleria Windrunner – Suttogó figyelmeztetés /írta Delilah S. Dawson/ 3. rész

– Hallgass ide, fiam. Valami közeleg – mondta halkan, miközben befordultak egy kanyarba, ahol a falak közelebb voltak egymáshoz, és az árnyékok sötétebbek voltak. Éppen akkor nem volt senki a közelben, de bárhol fülelhettek, és az őrök nem lehettek messze mögöttük.
– Khadgar mondta, hogy vannak jelek – folytatta halkan. – Előjelek. A tárgy, amire vadászok, valami új veszélyt jelez, egy ellenséget, aki az árnyékban leselkedik. Csata közeleg, és anyádként és ennek a királyságnak egykori íjászkapitányaként könyörgöm neked: maradj ki a harcból.
Arator megállt félúton szemöldökét összehúzva. – Ezt nem mondhatod komolyan.
Kételkedik benned.
Gyűlöl téged.
– Sosem voltam a tréfa híve. Mindig is csak egy békés életet akartam neked, távol a harctértől. Ezért hagytalak Vereesa mellett. Ezért mondtam neked olyan régen, hogy a háború nem dicsőség. Azeroth védelme az én hivatásom. Nem kell, hogy a tiéd is legyen.
A melegség kihunyt a fia szeméből; a fiún minden eges életéve meglátszott, egy harcban felnőtt és megkeményedett férfinak tűnt. – Figyelj, anyám. Lehet, hogy nem ismersz olyan jól, mint szeretnéd, de tudnod kell, hogy soha nem hagynám el a kötelességemet. Soha nem bújnék ki a felelősség alól, és hagynám a kockázatot a lovagtársaimra. El tudod képzelni, hogy Apa otthon ül a háború alatt? Mit csinálna, zoknit kötne, dalokat énekelne, és úgy tenne, mintha a világ jó és biztonságos lenne, miközben mások meghalnának az utcán, mert ő nem volt ott, hogy megvédje őket? – Megrázta a fejét, és elfordult a nőtől, lehúzta az ingujját, hogy ismét eltakarja a tetoválásait. – Ennyire kevésre tartasz engem?

Alleria hátralépett, hogy szembenézzen vele. – Éppen azért, mert tudom, hogy méltó vagy, biztatlak arra, hogy ne harcolj. Élj, hogy újjáépíthesd ezt a világot abból, ami talán lesz belőle. Ne bukj el, mint oly sokan mások, akiket láttam elbukni. Semmitől sem félek egész Azerothon, vagy bármely világ bármelyik univerzumában, csak attól, hogy elveszítelek.
Arator kerülte az anyja tekintetét; elnézett mellette, túl rajta, önmagát kutatva. – Talán… nem vagyok a tiéd, hogy elveszíts. Amikor Vereesának adtál, lemondtál arról a tulajdonjogról, amit egy lélek érez egy másik felett. Hozzád hasonlóan én is az ügyhöz tartozom, még ha fáj is ezt hallanod.
Bántani fog téged, újra és újra.
A Voidban nincs fájdalom.
Hagyd el a húsodat.
Légy több ennél.
– A fájdalom megéri – suttogta Alleria. – Ajándék látni, hogy élsz és felnőttél, és elfoglalod a helyedet egy olyan világban, amelyet a romokból építenek újjá. Nem értek egyet a döntéseddel – nem ezt reméltem tőled, nem ezt választanám -, de büszke vagyok rád, fiam.
Arator rövid időre lehunyta a szemét, és egy apró mosoly jelent meg az ajkán. – Furcsa, hogy néha közelebb érzem magam hozzád, amikor messze vagy, de most… megint éreztem. Pontosan úgy, mint azon a napon a Hősök Völgyében. – Aranyló szemei ismét kinyíltak, és végigsimított hosszú, napbarnított haján, mielőtt továbbindult volna.
Befordultak egy sarkon, és a bazár előtti udvaron álltak, ahol az árusok kezdték bezárni boltjaikat estére, miközben a családok teli kosarakkal és táskákkal sietve hazafelé tartottak. A közelben, két boltív között Kael’thas Sunstrider szobra állt. Az őrök tökéletes időzítéssel bukkantak elő, és emlékeztették Alleriát, hogy azok, akik a Napkutat fenyegetik, nem sokáig érezhetik itt szívesen magukat.
Arator nem törődött velük. Az égre mutatott. – És nézzétek. Ott van Turalyon Pörölye. Mintha hazahívna minket vacsorára.
Alleria a csillagképet bámulta, a halvány csillagok éppen csak kezdtek pislákolni az indigókékre változott égen. Ha nem hagyja el hamarosan Silvermoont, a dolgok kellemetlenné válnak. Nem szívesen nézne szembe még egyszer Lor’themarral, főleg nem a fia előtt. Már majdnem megegyeztek, és nem akarta, hogy a fiú előtt szidalmazzák és kísérjék ki, mint valami közönséges bűnözőt.
– Talán téged hív. Ahogy a küldetésem hív engem. Elkísérnél a kapuig?
Arator ismét kinyújtotta a karját, és a nő pillanatnyi tétovázás után elfogadta. Az irónia szórakoztatta. Nem volt jelen azokban az években, amikor neki kellett volna fognia a fia kezét, hogy megtanuljon járni, és most a fia volt az, aki vezette őt.
Az ő gyermeke. Mostanra ez a férfi.
– Biztos, hogy nem tudlak meggyőzni arról, hogy maradj otthon? Hogy feleségül vedd a Breezeblossom ikrek egyikét, és felnevelj egy leendő péket vagy kocsmárost? Valakit, aki továbbviszi a Windrunner nevet?
Arator felsóhajtott. – Épp amikor már megtaláltuk a közös hangot…
– A mi közös pontunk a harc. A különbség az, hogy nekem nincs választásom, neked pedig van.
Arator kemény pillantással visszahúzta a karját. – Nekem sincs, és sajnálom, hogy ezt nem látod. És ez a mi közös pontunk. A makacsság. Egyikünknek sincs lehetősége arra, hogy elutasítsa a hívást, kerüljön bármibe is.
Egymás mellett sétáltak, és Alleria érezte a fia zavartságát. Ugyanezt a terhet érezte Turalyonból újra és újra, miután vitatkoztak a Voiddal való közösségéről. Hatalmas szakadék tátongott közöttük. Bárcsak közelíteni tudma hozzájuk, élete férfiaihoz. Bárcsak el tudnák fogadni őt olyannak, amilyen valójában volt…
És, nos, ez volt minden, amit Arator is akart tőle, nem igaz?
– Megvan benned az erő, hogy megvédd a világodat, ezért úgy kell harcolnod, ahogy én tettem. De tudd, hogy én ezt soha nem kívánnám neked – mondta. – Egy anya mindig meg akarja védeni a kicsinyeit.
– A szeretetedben sosem kételkedtem – válaszolta a fiú szomorúan. – De bárcsak jobban ismernélek, és bárcsak elég sokáig maradnál, hogy mindannyian megunjuk egymást és veszekedjünk. Nem ismerhetem meg magamat, ha nem ismerlek téged.
– Önmagunk megismerése egy élet munkája – ismerte el Alleria. – És én már több éve dolgozom rajta. A változás az élet része, de az irántad érzett szeretet az egyetlen állandó számomra.
Ahogy közeledtek a kapuhoz, a nő léptei lelassultak. Az ott várakozó őrök fegyverrel a kezükben árgus szemekkel figyelték őt, miközben a mögöttük álló őrök falat alkotva szétszóródtak.
– Arator lovag – mondta az egyik őr, és lehajtotta a fejét.
Arator viszonozta a gesztust, amikor áthaladtak a kapun.
A városon kívül Alleria megkönnyebbülést érzett; teljesítette az alku rá eső részét, és most már ismét kívül volt a városfalakon, kívül bárki ítélkezési jogkörén. Gyorsan kivette a páncélját elbűvölt táskájából, és hamarosan megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy ismét viselheti a súlyát. A páncélja, akárcsak a Void suttogása, szerves részévé vált, és sokkal inkább önmagának érezte magát vele, mint nélküle.

Arator is érezte a változást. – A Fény áldjon meg téged, anyám – mondta formálisan, hangja korábbi melegsége nélkül. – Küldetésed legyen gyümölcsöző.
– Jobban szeretném, ha a sürgőssége alaptalannak bizonyulna, de a reményeidet magammal viszem, fiam.
A nő egy hosszú pillanatig nézte a fiút, majd a fiú előre lépett. Mereven átölelték egymást, és Alleria emlékezett, milyen érzés volt, amikor egy gyermeket hordott magában, és arról álmodott, hogy találkozik az új lélekkel, aki már hónapok óta rugdosta őt. Azt kívánta, bárcsak olyan biztonságban tudná tartani, mint akkor, a testével megvédhetné a világ minden borzalmától. De a fiú most magasabb volt nála, egy saját akarattal rendelkező férfi lett, aki meghozta a döntését. Neki már csak az volt a dolga, hogy támogassa.
Azt kívánta, bárcsak örökké ölelhetné őt. – Viszlát, Arator.
A fiú hátrébb állt. – A Fény vezessen téged küldetésedben, anyám.
Tudta, hogy a férfi haragszik rá, de látta rajta, hogy még mindig sajnálja, hogy elmegy.
Arator megfordult, és visszament a kapun, Alleria pedig szeretetteljes mosollyal figyelte. Úgy járt, mint egy harcos, vállát hátrahúzva, járásában laza, atlétikus eleganciával.
Elhagy téged. Gyűlöl téged, gyűlöli azt, ami vagy. Örül, hogy megszabadul tőled.
Alleria felsóhajtott.
Ez a látogatás alakulhatott volna jobban is – de alakulhatott volna rosszabbul is.
Kételkedett benne, hogy a fiú meghallgatja a szavait, de muszáj volt elmondania a véleményét. Legalább a fiú most már ismerte az érzéseit, azokat az érzéseket, amelyeket éveken át magába fojtott, remélve, hogy egy nap őszintén beszélhetnek egymással. Ugyanabból a fából faragták őket. Ahogy Alleriának meg kellett találnia a Sötét Szívet, még ha ez azt is jelentette, hogy újra el kellett hagynia a családját, úgy kellett Aratornak is nekifutnia a következő csatának, még ha ez azt is jelentette, hogy csalódást kellett okoznia az anyjának.
A csatatéren fog meghalni. El fog bukni. Cserbenhagytad őt.
Alleria nem először hagyta el a családját, és nem kételte, hogy nem ez lesz az utolsó alkalom. Csak remélni tudta, hogy amikor legközelebb belép Arator ajtaján, akkor győzelmi hírekkel érkezik, és véget vet annak a gonoszságnak, amely Azerothot fenyegeti. Talán akkor Lor’themar is hősként üdvözölné őt, és Turalyon is kimondaná a gondolatait, Arator pedig letelepedne egy kedves nővel, és Alleria leülhetne a családjával egy egyszerű vacsorára, ahol nem a közelgő végzetről kellene beszélgetniük.
Ez soha nem fog megtörténni. Megváltoztál. Más vagy. Soha nem fognak megérteni téged. Nem is akarnak megérteni téged. Nincs szükséged rájuk, nem akarnak téged, neked kell…
– Nem! – csattant fel a nő. – Ennyi hazugság elég volt egy napra. Ez a pillanat az enyém lesz.
Kivételesen, szerencsére, a suttogások teljesen elnémultak. Tudta, hogy ez nem tart majd sokáig, de talán a Void megértette, hogy ebben a témában őt nem lehet megingatni.
Szerette a családját, és a legjobbat akarta nekik, és egyelőre ennyi elég volt. Lehet, hogy a fia nem ismerte őt jól… de akarta, és ez nagy érték volt.
A város ragyogott mögötte, fényes kristályokkal és vidám tüzekkel megvilágítva, de Alleria Windrunner eltűnt a sötétségben, újra, mindig – és egyedül ment. De ezúttal nem az erőszak hajtotta előre.
Hanem a remény.

Vége

Add hozzá kedvenceidhez